Morris Gleitzman: Egyszer

egyszer- volt hol nem volt.

egyszer- voltak gonosz emberek

egyszer volt ez a félix, aki azt sem tudta, hogy 3 év és 8 hónap alatt mi történt a világban, hisz zsidóként egy katolikus árvaházban rejtőzködött-ide adták be őt szülei.

egyszer, egyszer, egyszer...........

drága Félix, milyen naiv vagy!

Olvasás közben lepereg előttem a csíkos pizsamás kisfiú, az ő naiv gyermeki bájával. Itt van Félix, aki a sárgarépájában a szülei üzenetét látja, aki szerint a nácik legnagyobb bűne, hogy könyveket égetnek. Kíváncsian olvasom tovább, érdekel, hogy mi fog ebből a történetből kisülni, hová fogunk kilyukadni, mi lesz a vége, mi történik Félixszel.

Innentől Spoilerveszély, de nem biztos, de idézetek következnek szépen sorban..

"

1. Egyszer egy árvaházban laktam a hegyek között...

2. Egyszer egész éjjel ébren voltam, úgy vártam, hogy...

3. Egyszer, évekkel ezelőtt láttam egy vevőt anya és apa boltjában...

4. Egyszer megszöktem egy árvaházból...

5. Egyszer egy rövid alvást kivéve egész éjjel és az egész rákövetkező nap...

6. Egyszer olyan gyorsan siettem a városba, amennyire csak tudtam, hogy megtaláljam anyát és apát...

7. Egyszer arra ébredtem, hogy otthon vagyok, az ágyamban.

8. Egyszer körülbelül hat óra hosszat meséltem Zeldának, hogy tartsam benne a lelket, és magamban is...

9. Egyszer az utcán feküdtem könnyek között...

10. Egyszer egy pincében laktam hét másik gyerekkel együtt.....

11. Egyszer megszöktem..

12. Egyszer egy fogorvos nem hagyta...

13. Egyszer elmeséltem Zeldának egy történetet, mire zokogni kezdett...

14. Egyszer szerettem a történeteket, de most gyűlölöm őket.

15. Egyszer a nácik...

16. Egyszer életemben először...

17. Egyszer ott feküdtem ...... valahol Lengyelországban, és nem voltam biztos benne, vajon élek-e vagy meghaltam.

"

A zsidó Félix 9 éves korában a szemem előtt nőtt fel, értette meg a körülötte lévő helyzetet, ismerte meg a Zeldát. Sok-sok Félix élt akkoriban, hogy kinek hogyan alakult a története? Kinek így, kinek úgy...

Egyszer volt az a sok gaztett........

"..mert mindenki megérdemli, hogy legalább egyszer legyen valami jó az életében."

(A csíkos pizsamás fiú-val és a Sobibor-ral teszik egy kupacba ezt a könyvet. Nekem az első kettő jobban "tetszett.")

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Miről szól a könyv?
- egy zsidóról?
- egy kislányról?
- egy fiúról, aki szerette ezt a kislányt?
- a Halálról, az elhunyt emberek lelkének gyűjtőjéről?
- vagy éppen Hansról, a papáról?

Olvastam a könyvet, a sorokat, és a szomorúságtól és a fantasztikus életérzésig váltogatták egymást a hangulataim. Nehezebb, döcögősebb kezdet után merültem bele ebbe a vízbe, megmártóztam, majd úsztam az árral. Ittam a sorokat, ettem a száraz kenyeret.
Hogy kikkel?

Nehéz spoilerek nélkül mesélni egy történetről, egy könyvről, de tulajdonképpen mindenki tudja mi történt a második világháború alatt. De ez a könyv mégsem erről szól. Persze, szerepel benne zsidó személy, az embereknek itt is "Heil Hitler"-rel kell köszönni, e mégis nagyon más a Könyvtolvaj. A könyv egy szép történet az emberről- nekem ezt jelentette. Különbözőek vagyunk, mégis vannak közöttünk különlegesek.
Molching, Himmel utca.

Himmel Strasse= Mennyország utca. Ilyen volt ez szegény utca? Belemerülhetünk a történetbe, és kinek mi jön le.
Hallhatjuk, hogy Rosa mama úgy beszél, mint a kocsis; tapasztalhatjuk, hogy egy Rudy fiúnak örülnénk mi is; láthatjuk, hogy nincs elegendő munka, pénz, élelem, de nincs ez kiemelve. Nem panaszkodnak az emberek, inkább sodródnak a gondjaikkal, megoldásokat keresnek, miközben megismerjük őket, és kiderül, hogy Rosa mama, hiába beszél úgy, mint egy kocsis, mégis egy értékes ember, hogy egy Hans Papa kellene minden családban, hogy Rudy tényleg egy értékes fiú, és hogy Liesel egy olyan lány, aki megérdemli az életet.

A könyvtolvaj című könyv Liesel, egy német kislány története, aki 1939. januárjában 9 évesen, majdnem tíz évesen nevelőszülőkhöz került. Édesanyja vitte, ketten indultak a testvérével, egyedül érkezett. A történet zajlik, betekintünk az ablakokon, megismerjük a szereplőket, elgondolkodunk rajtuk, esetleg magunkon:
"El akartam magyarázni neki, hogy folyton túlértékelem és alábecsülöm az embereket- és nagyon ritkán tudom csak egyszerűen értékelni őket."
Hogy én túlértékeltem őket? Nem hiszem... Liesel és Rudy barátsága, Hans papa és Liesel kapcsolata, Rosa mama és Liesel kapcsolata, Max és Liesel kapcsolata mind-mind olyan szituációkat, eseményeket mutatott, hogy az érzelmek megindultak bennem.
A háború zajlik, ők is megtapasztalják a zsidók miatti félelmet, a munkanélküliséget, a háború okozta gyötrelmeket. Liesel, aki éhezik a betűk iránt, aki erre a következtetésre jut:
"Gyűlölöm és szeretem a szavakat, és remélem, hogy jól használtam őket."

... mert Liesel megírta a történetét, amit egy érdekes, eddig soha nem tapasztalt Valami tolmácsolásában mutattak meg nekünk, az Olvasóknak.
A Halál, az elhunyt lelkek szállítója, összeszedője meséli el nekünk a kislány életének e néhány évre kiterjedő részletét. Érdekes megközelítés, és olykor vissza is kellett lapoznom a nem mindig működő memóriám miatt, hiszen mindig előbb tudtam meg a tragédiának a végkifejletét, mint magát a tragédiát. A "tudom, hogy valamikor meg fog halni" élmény tudatában olvastam a mosolygó vagy éppen szomorkodó arcokról, aztán egyszercsak....
(Ezt meg kellett szoknom, de nem volt zavaró.)

Így, hogy mindent tudtam, nem érhetett volna váratlanul semmi, de mégis sokkolt. Szerintem fogom még olvasni, pedig ritkán szánom rá magam ilyenre. Szép írás, fogalmazás, elgondolkodtató sorok, olykor, még könnyek is a szememben, pergő élet, különböző vérmérséklet, gyermeki báj és sokat megélt hozzáállások. Éljük túl, szeressük egymást attitűdök.
Kedvenc lett!

Kate Morton: Felszáll a köd

Miután oly sokan dicsérték a könyvet és áradoztak a befejezésről, magam is úgy határoztam, hogy elolvasom. 

Grace 98 évesen egy idősek otthonában tengeti napjait. Egy nap levelet kap egy hollywoodi rendezőtől, aki megkéri, hogy nézze meg következő filmjének díszleteit, mivel tudomására jutott, hogy évekig szolgált abban a házban, melynek szobáit próbálták rekonstruálni. Egy 1926-ban rendezett estély lesz a fő téma, melynek csúcspontja nem a pezsgők durrogtatása, vagy a csillámló tűzijáték volt, hanem egy híres költő halála, melynek két szemtanúja is volt. A két híres Hartford lány is végignézte az egészet: Hannah az elegáns, előkelő és okos férjes asszony, és Emmeline a bohó, életvidám parti királynő. Az egész vendégkört sokkolja a dolog, és hetekig cikkeznek az újságok a szörnyű eseményről. Senki sem tudja azonban mi vezetett a férfi tettéhez, miért vetett véget az életének. A két szemtanú pedig hallgat, még egymással sem beszélnek. Az egyetlen ember, aki még szólhatna az Grace. Már csak ő van életben, mégsem beszél, senkinek nem mondja el azt, amit tud. Bár évtizedek óta nem áll már a család szolgálatában, a családhoz való hűsége továbbra is hallgatásra bírja. De mégis úgy érzi, hogy legalább egy valakinek meg kell tudnia. Nem távozhat el úgy ebből a világból, hogy öntené ki a szívét legalább egy valakinek…

Két idősík: 1999 és a’10-es ’20-as évek. Grace szemén lehetünk tanúi az emberek és a társadalom változásának, hogy milyen hatással volt rájuk a háború, és annak befejezése.

Kate Mortonnak első könyve ez. Egyáltalán nem érződik rajta, sőt olyan mintha már több tucatot megírt volna. És a kifejezések is annyira simogatóak sokszor, hogy öröm volt a sorokat olvasni. A karakterek kivételesen elevenre sikerültek, főleg Hannah és Grace. És nem egy síkúak a szereplők. Ez is roppantul tetszett benne. Sokkal szimpatikusabb volt nekem a 98 éves Grace, mint a fiatal.  De Hannah is egyre szimpatikusabb lett az idő előrehaladtával. De nem csak fejlődésüket kísérhetjük figyelemmel, hanem Grace fáradékonyságát is. Ahogy közeledünk a történet vége felé, ő is egyre fáradtabb és kimerültebb lesz és mindezt nem azzal, hozzák tudomásunkra, hogy Grace erről panaszkodna. A hangulata változik meg, a gondolatai lesznek egyre csapongóbbak… mesteri írás, komolyan mondom.

A vége pedig valóban megrázó, bár meg kell vallanom, annyira nem volt nagy meglepetés számomra. Hasonló végre számítottam (SPOILER: csak én a Emmelinera tippeltem SPOILER vége) mégis az az utolsó levél szíven ütött. Ha az nincs, akkor számomra nem lett volna „katarzis”, de ezzel a lépéssel még másnap is ezen gondolkodtam: mennyi apró dolog vezethet egy katasztrófához, amire abban a pillanatban még nem is gondoltunk volna.

Angol címből kettő is van, de az „igazi”, eredeti ausztrál kiadás címe a The Shifting Fog volt, amit a brit olvasók számára változtattak meg The House at Riverton-ra, mondván, hogy a köd szóról az angoloknak kellemetlen dolgok jutnak eszükbe. Mára már egyedül Britanniában 500 000 példányt adtak el, közvetlen a megjelenése után a sikerlisták élére került. A legnagyobb lendületet az angoloknál oly népszerű Richard and Judy műsorának köszönhette. És bár az írónő azelőtt nem járt Angliában, mégis fantasztikus leírásokat adott a környezetről és az akkori időkről.

Az egész hangulata kísértetiesen emlékeztetett a Vágy és vezeklés című könyvre, amit meg is erősített bennem az írónő vallomása, melyet a könyv befejezése után olvastam: nagyon nagy hatással volt rá Ian McEwan könyve és a mai napig az egyik kedvenc regénye.

Minden pozitívuma ellenére maradt egy kis rossz szájízem. Néhány dolgot oly annyira hosszadalmasan ír le, hogy voltak sorok, amiket nemes egyszerűséggel átugrottam, mert türelmemet veszítettem, a történet haladását sietettem. De ilyen nem sok akadt, alig pár.

Nagyon tetszik nekem a magyar kiadás, bár a borítón fekete hajú a lány, Hannah valójában pedig szőke volt. 

Sarah Turnbull - Kezdjük újra Párizsban!

Több mint egy hónapja, hogy befejeztem a könyvet, de csak megírom róla a bejegyzést. Nem tudok mellette bejegyzés nélkül elmenni.

Sarah Turnbull ausztrál származású újságírónő. Egyszer csak beköszönt az életében a nagy szerelem egy jóképű francia személyében és mindent maga mögött hagyva, Párizsba költözik. A lila köd egykettőre felszáll és szembesülnie kell az idegen ország és kúltúra támasztotta nehézségekkel. A beilleszkedés rögös útján megannyi kalandba és kínos helyzetbe keveredik. Szerez barátokat, de legalább annyi rosszakaró és ellenszenves emberrel és találkozik. Frédéric azonban mindvégig kitart mellette, akinek franciaságát legalább annyira imádja mint amennyire idegesíti. A történet eddig meg is felel annak amit várunk. Egy csajos, franciás romantikus könyv talpig rózsaszínben.

DE...

Valahol a könyv felénél, az írónő tényfeltárásba kezd. Őszintén és feketén-fehéren meri kritizálni és isteníteni a franciákat. Nem kevésbé kíméletlen önmagával sem. Beleás a kúltúrális különbségekbe, a gondolkodásmódbeli szakadékokba. Olyan mozzanatait tárja fel a francia és párizsi életnek amit sosem hittem volna, egészen addig amíg el nem mentem oda. Azt kell mondanom, hogy szinte minden egyes szavát igaznak érzem. Van egy fajta misztikum az ott élő emberek körül amit nagyon nehéz megfejteni, de Sarah Turnbull megpróbálta és szerintem nagyon jól sikerült neki. A megannyi nehézség és furcsaság ellenére egyszerűen csak szeretni lehet őket. Még akkor is ha tudnak nagyon undokok lenni és eléggé fennhordják az orrukat. Talán ellenszenvesnek tűnnek az “én francia vagyok” arcukkal, de titkon mindenki vágyik egy kicsit arra, hogy tudjon annyira büszke lenni arra, aki.

“A házunk egyike a quartier legmagasabb épületeinek, így Párizs nagy részét láthatjuk. Aranyozott kupolák csillognak a távolban. Frissebbnek tűnik a levegő, mint az utcaszinten, talán csak azért mert ebben a magasságban mindig lengedez egy kis szellő. Nevetséges módon, egyre inkább a sajátunknak tekintjük a tetőt. Erkélypótló és kertpótló egyszerre, la terrasse, ahogy Frédéric fellengzősen nevezi.

Azt gondolják a barátok, hogy megőrültünk, és rendszerint visszautasítják a meghívást, hogy üljenek ki velünk – ami nem is nagyon meglepő, miután ez a különös terasz úgy szakad bele a semmibe, mint egy sziklaszirt. De nem mi vagyunk az egyetlen párizsiak, akik ilyen szélsőséges dolgokra vetemednek. Forró napokon a környező tetők a Riviérára emlékeztetnek: törüközők hevernek a forró bádoglapokon, körös-körül napozó olvasó emberek, s a nők félmeztelenre vetkőznek.

Kedvenc napszakom az este, amikor langyos szellő fújdogál. Borospohárral a kezünkben nézzük, ahogy az Eiffel-torony mögött leszáll a nap. Levendulakék felhők csíkozzák az eget, és a sápadt fényben falmingórózsaszínben világítanak a tetők.”

Janelle McCulloch - Párizsban az élet

Janelle McCulloch ausztrál újságírónő elkalauzol minket az ő Párizsába. 16 évesen pillantotta meg először a várost és attól fogva egyetlen vágya volt csak, egyszer ebben a városvan élni. Az álma teljesült és felnőttként megadatott neki, hogy ebben a káprázatos városban telepedjen le egy időre.

Bár felkészülten érkezett és minden hasznos információt tudott, olykor mégis leküzdhetetlennek tűnt számára a kúltúrális különbség.

Janelle saját szemével kalauzol minket végig a francia főváros macskaköves utcácskáin ahol még a mítosz övezte tökéletesen elegáns francia nőknek is meg megbicsaklik a bokájuk Louboutin cipőjükben. Ez a város a szerelem és szenvedély városa ahol a fehérnemű majdhogynem a legfontosabb ruhadarab. Mint mindenki Janelle is belegabalyodik a francia férfiak szövevényes világába és néhány keserédes emlékkel gazdagodik amit megédesít néhány kávé mellett elfogyasztott sütemény.

Ez a könyv egy varázslatos és ízes körutazás a csipkék, kávéházak és szenvedély városában extravagáns, zárkózott és szeretnivaló francia emberek között.

"Emlékszem, ahogy egy gyönyörű estén róttam a macskaköves utcát, és igyekeztem nem elpirulni, amikor egy szemtelen pincére rám kacsintott, az járt a fejemben, hmilyen furcsán otthonos ez az egész. Ahogy a franciák mondják, végre jól éreztem magam a bőrömben, ki tudja miért.”

 

Kate Morton:Felszáll a köd

"......azt mondta húzzak egy lapot. De amikor odaadtam, visszatette a pakliba, újra megkeverte, és azt mondta húzzak újra. Az arcáról láttam, hogy megint ugyanaz a kártya, és tudtam mi az. A halál."

Bajban vagyok, mert annyira összetett és remekül megírt Morton regénye, hogy nem tudom mit is emeljek ki belőle??

Grace Bradly 98 esztendős, egy otthonban él, egy filmrendező keresi fel, hogy Grace segítségével filmre vigye a Riverton házban történteket, ahol Grace cselédként szolgált.

A házban aznap estélyt rendeztek, mikor a tóparton pisztolylövés dördült.... Grace eltemette a fájó emlékeket, de most úgy döntött végleg megszabadul a bűntudattól,de nem a rendezőnek árulja el az igazságot, hanem unokájának Marcusnak aki eltűnik...Grace kazettára mondja életét,egészen onnan amikor tizennégy évesen a Riverton házban szolgálni kezdi a Hartford családot.

Hannah az idősebb Hartford lány sorsa összefonódik Grace életével,Grace észrevétlenül olvad bele, a titkokkal, gyűlölettel,szerelemmel teli ház minden napjaiba, miközben anyja régóta dédelgetett titkát is igyekszik megfejteni.

A remekül ábrázolt érzelmek, a szép nyelvezet, és feszültség elegyét remekül adagolva a szerző lebilincselő történetet írt. Már kezdtem kissé dühös lenni, hiszen a könyv 500. oldaláig sem unalmas, de a lényeg az öngyilkosság és az ahhoz vezető útról nem igazán esik szó,de a könyv nagysága is ebben rejlik, hiszen az elszórt mondatok, utalások, csak ekkor nyernek igazán értelmet.A szerelmesek száguldanak a végzet felé, amihez Grace asszisztált. De a regénynek hála belekóstolunk a nemesek életébe, a kötelességek abroncsába zárt kisasszonyok életébe, a cselédek láthatatlan mivoltába, az I. világháború borzalmaiba, veszteségeibe, és azt az követő dorbézolásba.

Legszívesebben egész fejezeteket másolnék ide, amik annyira jók, tele vannak fantáziával, érzelmekkel, amik mind-mind remekül átköszönnek a könyv lapjain.

"Felmentem a lépcsőn a szobámhoz,és erőteljesen becsaptam elmémben a szörnyűséges ajtót,amelyen át egy másodpercre férjet,otthont,gyermekeket pillantottam meg-mindent ami valamikor az enyém lehetett volna."

Kiadja: Könyvmolyképő kiadó

Lian Hearn - Fűpárna

Ott folytatódik a történet, ahol a Fülemülepadló megszakadt.

Otori Takeo és Sirakava Kaede útjai úgy tűnik örökre szétválnak. Kaede hazatér, hogy rég nem látott családjához (két húgához, apjához és talán még életben lévő édesanyjához) hazatérjen és felkészüljön arra, hogy a Marujama úrnő által ráhagyott uradalomra jogot formáljon.
Hazatértekor a megnyugtató otthon helyett egy katasztrófától sújtott birtok, egy idegroncs édesapa és teljesen magukra hagyott lánytestvérek várnak rá. Igen hamar felméri a helyzet súlyosságát, és számba veszi lehetőségeit. Ahhoz, hogy megkaphassa azt ami jogilag őt illeti, erős „védőpáncéllal” kell felvérteznie önmagát és családját.

Eközben Takeo a Törzs foglyaként kitanulja a bérgyilkosság, a csalás és a könyörtelenség művészetét. Egy dolgot igen hamar a fejébe vernek: egyetlen dologhoz kell hűségesnek lennie, ez pedig a Törzs. Ha nem teszi meg, amit elvárnak tőle, akkor igen hamar apja sorsára juthat. Takeo három, benne élő világ között őrlődik: a Törzsi, az Otori és a Rejtettek egymás számára ellentmondó tanítása viaskodik benne. Múltját és családját megtagadni nem hajlandó, de mivel úgy tűnik egyszerre a kettőt nem tarthatja meg, választania kell, melyik életformához és családhoz marad hűséges.

Két szerelmes szív, akik fiatalságuk ellenére tudják, ők csak egymás oldalán lehetnek igazán erősek, félelmetesek és úgy általában TELJESEK. A köny végére megtudjuk, sikerül-e a lehetetlen.

Az Otoriak történetének második könyve nem olyan lenyűgöző mint az első, erősen érződik rajta, hogy ez csupán előszobája a mindent elsöprő harmadik résznek, amikor a vágyak, az álmok és a jóslatok végre beteljesül(het)nek. (Valószínűleg így lesz, ezt még én sem tudom :P)

Újabb japán szokások és tradíciók megismerésével lehetünk gazdagabbak, Lian Hearn kitűnő ismerete erről a kultúráról teszi színessé és szinte kézzelfoghatóvá ezt a világot.

Ui: és ha valakit érdekel, hogyan is hangozhat az a bizonyos fülemülepadló (mert ilyen padlókat valóban készítettek Japánban) akkor érdemes megtekintenie ezt a videót

Borostyán, 2008.szeptember 10.
Eredeti cím: Grass for his pillow

Lian Hearn: A Fülemülepadló

A Lian Hearn név a látszat ellenére női írót takar. És valóban takar, hisz valódi neve: Gil(Lian) Rubinstein, aki nagyon szereti és tiszteli a japán kultúrát. A 65 éves írónő azért ragaszkodott az álnévhez, mert nem akart zavartságot okozni a vásárlóknak, hisz ő addig kizárólag gyermekkönyveket publikált. Igazi világpolgár, Angliában született, sokáig Ausztráliában élt, de jelenleg Dél Afrikában van az otthona.

Mikor e könyvet az elején elkezdjük olvasni, rögtön értésünkre adja, hogy ne keressünk semmilyen történelmi vagy földrajzi egyezést az „igazi” régi Japánnal, mert nem létezik. Ez a könyv egy kitalált időben és helyeken, képzelet által megalkotott emberekről mesél. Nincs más célja mint a szórakoztatás, amit sikeresen véghez is visz.

Tomaszu a 15 éves, kamasz fiú édesanyjával, nevelőapjával és féltestvéreivel él egy nyugodt és csendes faluban egy Keleti Birodalomban, ahol békességben élik mindennapjaikat a Rejtett Isten vallását gyakorolva. Egy este, mikor egyik csavargásából hazatér, leégett házak, halottak és rengeteg vér fogadja. A gyilkosok még a faluban vannak, akik - Tomaszu egy igencsak merész húzása után - üldözőbe veszik a fiút. Menekülése közben belebotlik egy idegen férfiba, akit azelőtt sosem látott, de az védelmébe veszi őt. Menekülésük közben kiderül, az ismeretlent Otori Sigerunak hívják, aki merész elhatározásra jut: oltalmába veszi a fiút, akinek új személyazonosságot is ad Takeo néven és óva inti a Rejtettek vallását felejtse el örökre, hisz akik ezt a vallást a magukénak tulajdonítják, igen hamar halál fiai lesznek.

Takeo sorsa immár Sigeru életéhez fonódik, hálával és tisztelettel tekint rá, és még nem sejti, hogy új élete válaszokat tartogat régi életére, de újabb kérdések tucatjai merülnek majd fel benne. Biztosan tudja, bosszút fog állni családja gyilkosain, csak a módot és időt nem tudja még, de Sigeru nagyúr közelében erre is hamarosan választ talál.

Akad azonban még valaki a Birodalomban, aki bosszúra vágyik: Sirakava Kaede a szintén 15. évében járó leány, aki túszként él a Nogucsi kastélyban, miután vezér édesapja kénytelen őt fogolyként átadni. 8 évnyi szenvedés és reménykedés után eljön végre a nap, mikor kijut a kastélyból és ráléphet arra az ösvényre, mely örökre összefonja sorsát Sigeruval és Takeoval.

Ez egy sorozat, melynek az Otoriak Története alcímet adta az írónő, és három kötetet alkotott a történetből. (Később még kettővel egészítette ki a saga-t: egy előzmény feltáró és egy "utó" történettel). De ne ijedjünk meg, az aktuális történet befejeződik, csupán a hősök jövőbeni életét és kalandjait hagyja nyitottan Hearn, hisz oly sok kérdés marad még megválaszolatlan számunkra.

És mily meglepő, miután ez a sorozat is világsiker lett, Hollywood egyből lecsapott a jogokra és 2009-re ígérik a filmet. Egyelőre csak ennyit tudni, nem többet.

Eredeti cím: Across The Nightingale Floor
Borostyán, 2008. június 23.