Charles Martin: Megíratlanul

"Elindultam hát a könyvtárhoz, ahol bóklásztam kicsit, és a polcon sorakozó könyveket böngésztem- régi barátaim szóltak hozzám. Az emberek többsége általában semmit nem hall egy könyvtárba lépve. Csak az ijesztő csendet. Én a polcok között álldogálva tízezernyi, egyszerre zajló beszélgetésre leszek figyelmes. Egyre csak hívogatnak. óriási a hangzavar."

Mondhatnám, hogy Charles Martin forever, de ez nagyon csöpögősnek hangzik, de a tény, hogy kevés olyan író van az "életemben", akinek az összes itthon megjelent könyvét birtoklom, s kettő kivételével olvastam is. Sőt, nem szeretnék megválni tőlük, nem szeretném elcserélni, eladni, elajándékozni, noha nem volt mindegyik hűha! élmény, nem volt mindegyik 5*-os, nem ájultam el mindegyiktől. De valahogy szeretem, bízom Martinban továbbra is.

A Megíratlanul egy olyan könyv, amitől féltem egy kicsit. Mit kezdek majd egy színésznővel, aki nem bírja a sztrárságot, s emiatt az öngyilkosságtól sem riad vissza, vissza-visszajár a gyóntatójához, ahol őszinte tud lenni? Mit kezdek majd egy agglegénnyel, aki alig beszél, magának való, egyetlen kapcsolata egy 80 év körüli katolikus atya? Alapjaiban elgondolkodtam, hogy hol lesz majd a megszokott izgalom a családért, a gyermekért, a betegségből való felépülésért, a gyermekáldásért, a jóért? Izgulhatok én egy  három oscar díjas színésznőért? Mi gondja lehet?

... és mit takarhat a cím? Mi maradt megíratlanul?

Charles Martin tud írni. Szerintem olvasmányos, gördülékeny, amit könnyű olvasni. Bevallom azt is, hogy Katie Quinn színésznő nem varázsolt el az írás elején, de ha mégis a csillagok számára néz e poszt olvasója, akkor láthatja, hogy mégis történt valami, hogy az első benyomás nem adott valós képet, hogy Martin megint odatette magát.

Katie öngyilkos szeretne lenni. Nem először, már megpróbálta egyszer. Akkor nem is sikerült. Egy filmcsillag, akiért ezrek, tízezrek, százezrek rajonganak, akinek rajongói oldala a közösségi oldalon húszmillió főt számlál. Ez már valami!-kiálthatnánk fel! Sajnálhatnánk, hogy nem valós Katie Quinn, micsoda darabokban láthatnánk őt! (Megnéztem néhány kedvenc színészem rajongói oldalát, a legsikeresebb személy e tekintetben 5,5 millió rajongót számlál.) De akkor mi a baja Katie-nek? Miért csöppenünk bele egy beszélgetésbe, amiből azonnal kiderül, hogy ő most öngyilkos lesz! Itt elgondolkodtam én is, hogy miért? Ha valami nem tetszik neki, lépjen le, sok-sok millió dollárral rendelkezik, simán megoldhatná az életét szünetekkel, hogy ne másnak akarjon megfelelni! Nem szeretem én a nyavalygást! Nem hiszem, hogy az ő számára az öngyilkosság a megoldás!

Katie-ről már meséltem, Sunday-ről (Vasárnap a neve, de Sunday-ként fogom nevezni, csak mert így jobban tetszik, sajnálom, hogy lefordították magyarra), még nem. Ő a hallgatag, akiről annyi tudható, hogy a vízen él, vannak hajói, nem beszél, ellenben olvas. Rengeteget olvas. És horgászik. És egy kórház gyermekosztályára szokott olykor álruhában belopózni, és könyveket ajándékoz a beteg gyermekeknek. De ki ő? Hiszen nem dolgozik, élni pedig kell valamiből? Ő is egy rejtőzködő?

"Az elmúlt tíz évben egyetlen emberrel sikerült értelmesen beszélgetnem. Mégsem vagyok híján a barátoknak - több száz van belőlük. Valamennyien a könyvek lapjai közt élnek."

S már ott is vagyunk a hallgatag emberrel és az atyával a színésznő lakosztályának erkélyén, ahol megmentik a nőt, ahonnan láthatatlanul kiviszik őt, elrejtik, s majd megrendezik a halálát. Mert ezt az utat választotta.

Egy férfi és egy nő. Sunday és Katie. Két kitalált név, két álnév, két menekülő ember. Kapocs az atya, Steady.

"A kényszerű közös rejtőzés során Katie végső elkeseredésében elfogadja a titokzatos férfi által kínált kiutat, hogy teljesen új fejezetet nyisson életében.kalandos útjuk Floridából Franciaországba röpíti őket, ahol mindkettőjüket megkísértik a múlt árnyai és a jövő lidércei, mígnem rájönnek, hogy megíratlan történetük jelentheti számukra az egyedüli feloldozást." (idézet a fülszövegből)

Ahogy bemelegedtem a történetbe és elhagytam az első negatív benyomásaimat, úgy kaptam választ a kérdésekre, felkerültek az I-kre a pontok, jöttek az ismerős, érzések, a "szeretem Ch.Martin írásait!"-gondolatok, mert ott volt a megoldás, előtörtek a könyvek, megismertem a múlt árnyait, a bilincseket, a nem múló gondokat, lelki fájdalmakat. Ahogy ezt írom, hatalmas közhelyeknek tűnnek, s lehet, hogy valakinek az is lesz majd, de ahogy a férfi történetét olvastam, homályosan láttam a betűket; ahogy a színésznő gyermekkorára, rejtőzködéseire, padlásszobájára vagy éppen utolsó lépésére tekintettem, felnéztem rá, hogy megtette, igenis megtette. Gratuláltam neki. S az, ahogy Steady-vel az utolsó "nagy csapást" mérték közös barátjukra, azon csodálkoztam, hogy bevállalták. Döntöttek: "mindent vagy semmit"!

".. az emberi szív egyvalamire vágyik. Egyetlen ki nem mondott, őszinte vágya van. Egyetlen igazi félelme. Hogy megismerjék.

El lehet fojtani. El lehet sorvasztani. El lehet zárni, és körbe lehet keríteni. El lehet hallgattatni, és rá lehet csukni az ajtót. Ládába lehet csukni, és el lehet ásni. Be lehet falazni. Végül azonban a szív vágyai ledöntik az ajtót, feltámadnak, és megrepesztik a vakolatot. Nincs az a bilincs, amely örökre béklyóba kényszerítené. Bárki, aki azt hiszi, képes rá, becsapja önmagát. És a körülötte élőket.

A remény sosem hal meg."

9,5/10

Alessandro Baricco: Emmaus

"Négy fiú és egy leány. 
Testben-lélekben együtt. 
Négy egyházi iskolás srác és a világi csaj.
A hithűek és a hitehagyott.
Mit tartogat a sorsdöntő találkozás, melyben két, 
egymással homlokegyenest ellentétes világnézet ütközik? 
A testiség és bujaság oltárán. 
Ami a felfedezés titkos öröme.
Oltár és altáj. 
És a titok. 
Hogy erről nem szabad beszélni. 
Hogy a szentség mellett mily édes a profán.
........

..

."

Hát na! Húúú! Ugye, én i love Baricco!

Baricco a szokásos bariccos-stílussal: rövid, tömör, egyszerű vonalvezetésű, semmi extra, de benne mégis ott van minden, ami az adott történetben benne kell lennie.

Aztán ezen kívül ott lebegett a téma a szemem előtt egy minimális személyes érintettséggel; mély vallásosságban élő ismerősökkel, a meggyőződéseikkel, részemről egyfajta csodálattal tekintek rájuk.

Mégis azt kell mondanom, hogy Baricco, de mégis más. Nem is tudtam eldönteni az olvasás közben, hogy melyik könyvéhez tudném hasonlítani.

4 katolikus fiú, katolikus családok nevelései, katolikus iskolába járnak, segítik a szegényeket, a betegeket, a templomban zenélnek, összetartoznak, minden esetben helyesen cselekszenek........... egy ideig, míg ki nem nyílik a szemük, míg serdülni nem kezdenek, míg felnőttekké nem válnak. Mert ekkor megváltoznak a dolgok. Kinél így, kinél úgy. Lassabban, gyorsabban.

"Mi valamennyien tizenhat-tizenhét évesek vagyunk- anélkül azonban, hogy igazán tudatában lennénk ennek; ez az az egyetlen kor, amit el tudunk képzelni magunknak: alig ismerjük a múltat. Abszolút normálisak vagyunk; semmi olyan nincs az életünkbe belekalkulálva, ami a normálistól eltérne- olyan hajlam ez, amit a vérrel örököltünk. Családjaik generációkon át dolgoztak azon, hogy az életet addig-addig csiszolgassák, míg valamennyi érdességét el nem tüntetik. (...).. éljük az életet, már amennyibe ezt életnek lehet nevezni. (....) ...katolikusok vagyunk; hívők és katolikusok...Hiszünk és nem úgy néz ki, mintha más választásunk is lehetne. (...) Távolabb a szokásainkon túl, egy olyan, a mi terünkön kívül eső helyen, melyről szinte semmit nem tudunk, ott vannak a többiek; láthatár peremén álló alakok. Ami a legszembetűnőbb bennük, az az, hogy  nem hisznek- látszólag semmiben sem hisznek..."

A rövid könyv sallangmentesen mutatja be ezt a változást, az erre utaló jeleket, lépéseket, s azt a első helyen álló okot, amelyet egy világi családból származó lány, Andre képvisel. Akinek kinézete, megjelenése, élete, bátorsága, élethez való hozzáállása mindazokat a dolgokat tükrözi, melyet a fiúk nem ismertek, nem tudtak elképzelni, nem láttak át, nem láttak be. A szabadság, amelyet ők el sem tudtak képzelni, hiszen ők is szabadságban éltek. A másság, amit el sem tudtak képzelni a szűk falaik között. A valóságos szex, amelyet nem ismertek, ellentétben a takaró alatti dolgokról. Más, másság. De mi a normális? De mi az elfogadott, a jó?
A négy fiú más úton, más lépésekkel de mégis valamiféleképpen együtt, karöltve indul el a felfedezések, a "kilépés" rögös útján, s csak a könyvből derül ki, melyikük hova és hogyan érkezik?
A négy fiú egyike a narrátor, az ő szemüvegén keresztül látunk, hallunk, tapasztalunk, ízlelünk, elképzelünk.
Olyan sok gondolat keringett a fejemben, de személyes voltuk miatt nem osztom meg, nem is tudnám jól megfogalmazni.
Vallásos vagyok, bár nem katolikus, a szigorú(bb) elvárásaival, "szabályaival".

Ahogy olvastam a könyvet, sodródtam, kíváncsi voltam, mi lesz, mi fog történni, lesz-e katarzis, felkiáltok-e?- de ahogy haladtam valahogy egyre inkább éreztem, hogy merre haladunk. Meglepődtem, de mégsem. Kiakadtam, de mégsem. Felelősség kellene a szülőknek a kényelmes hit helyett, a kényelmes imádkozás, a csendesség helyett. na igen, a szülők általában kiakasztanak, pedig én sem végzem tökéletesen ezt a hivatásomat....

A fejemben volt Picoult "Egyszerű igazság" című könyve az amish lánnyal, az ő történetével, pedig alapjaiban teljesen más könyv, történet.

Az Emmaus egy olyan könyv, amiről lehet beszélni, beszélgetni, ötletelni. Jó!

9/10

Charles Martin: A szentjánosbogarak fénye

1. Megszokott Martin történet: lebilincselő, gyomorszorítós, izgulós.
2. Ebben sem a szerelem kapta a legnagyobb szerepet, hanem ismét egy gyerek (kisfiú) és egy felnőtt életébe pillanthattunk bele, s míg a fiú sorsán izgulhattam, úgy léptem bele a felnőtt férfi Chase életébe is.
3. Chase, a gyermekkorában nevelőszülőknél nevelkedő 30 körüli férfi, újságíró, aki éppen egy bokorban, egy balesettől nem messze talált 8-10 év körüli kisfiú körülményeiről ír, s közben a fiú ("Skicces") közelébe férkőzik, aki szintén Bátyóéknál talál menedékre.
4. Mivel Chase még mindig az egykori nevelőszülők közelében él, s velük napi kapcsolatban van, így megismerjük ezeknek az embereknek a múltját: Bátyó (Willee) börtönéveit, az egykori családját, s, hogy miért is lettek nevelőszülők. Megismerjük a csodás birtokukat, a zsarnok testvért, a zsarnok testvér lánygyermekét, Tommye-t (akit én sok oldalon keresztül fiúnak hittem), aki Bátyóékkal lakik éppen.
5. Nagyon sok apró információmorzsát hintett el Martin, ami gördülékennyé és izgalmassá tette ezt a regényt is. A részek, bekezdések, sokszor felváltva követték egymást Chase és Skicces, azaz a múlt és a jelen váltakozásával, ami nem engedte, hogy eltávolodjak a történettől.
6. A kisfiú némasága, csodás művészi kifejezőképessége, a családban bekövetkező tragédia mind-mind elgondolkodtathat, hogy mi a fontos az életben, hogy a gyerekek nevelése egy kihívás, egy gyönyörű feladat. Nem az a feladat, hogy mindig azt tegyük, ami nekünk felnőtteknek jó, hanem, hogy azt tegyük, ami a gyereknek a jó, ami neki az érdeke. Ha ügyesek vagyunk, akkor a gyermek is azt szeretné, ami neki és nekünk egyaránt jó úgy, hogy nem érzi magát befolyásolva, hogy kibontakozhat, hogy terelgetve van, hogy beszélgetnek vele, hogy nem érzi magát egyedül. Vagy valami ilyesmi. (Azaz nem arra gondolok, hogy nekünk az a jó, hogy a gyerek csendben legyen és ezért megengedem, hogy számítógépezzen....- de aki ismer engem és a hülye elveimet, akkor az érti, hogy mire gondolok.)
7. Bátyó egy csodálatos ember, olyan, amilyen nem létezik szerintem. Ha létezik, akkor szeretném megismerni. Vagy valahogyan Böjte Csaba Atya járt az eszemben, de neki még sincsen felesége, és ilyen családja. De a tiszta jelleme rá emlékeztetett.
8. Martin könyv, mégis más. Itt is A FÉRFI áll a középpontban, aki természet felettiként áll a család, a társaság, a többi ember felett; itt is van egy "valami" a végén- amit én ebben az esetben kitaláltam, azaz megsejtettem, de így jó, ahogy van....; nincs benne csöpögős szerelem, de sírni lehet rajta; stb.
9. Van még tőle egy olvasatlan könyvem a polcon, és van még egy olvasatlan a könyvesboltok polcain is, de majd valamikor megszerzem biztosan. ha másképpen nem, kölcsönbe.
10. Továbbra is az egyik kedvenc íróm!

11. S, hogy mi köze a szentjánosbogarak fényéhez?

"A tudósok szerint ezek a bogarak évmilliók alatt fejlődtek ki.(...) De ez csak süket duma. Nem hinném, hogy egy állat csak úgy gondolhatna egyet, és eldönthetné, hogy szeretné, ha fény gyúlna a seggében. Hát miféle sületlenség ez? Az állatok nem tudnak fényt csinálni. (...)A fényt Isten csinálja. Nem tudom, miért, és azt sem, hogy hogyan, de abban biztos vagyok, hogy nem véletlenül. Nem csak úgy szórakozik ezzel a szabadidejében, mert nem jutott eszébe semmi más. (...) Chase, én nem hiszek a véletlenekben. (...) Ez nem véletlen, és a csillagok sem véletlenül léteznek. (....) És te sem véletlenül vagy itt. Úgyhogy ha az eszed azt próbálja bemagyarázni neked, hogy Isten bakot lőtt, amikor téged megteremtett, jusson eszedbe a szentjánosbogár segge!"

9/10*

William Landay: Jacob védelmében

Ismét és sokadszorra bebizonyosodott, hogy örülök, hogy nem olvasok fülszövegeket. Persze mondhatja az ember fia és lánya, hogy honnan tudom miről szól, mi lesz benne... valahogy elolvasom az első sort, hallok róla egy-két gondolatot, látok róla egy-két értékelést, azaz annak a csillagozást, pontozását, és akkor kíváncsi leszek rá.

Jacob-bal is így voltam. Januárban kiszemeltem, most hozzám jutott, s elmerültem benne, s elkezdtek a fogaskerekek járni: én, mint egy édesanya hogy vélekednék?; én mit tennék?; hogy viselkednék?, hogy segítenék?, hogy dolgoznám fel?; kinek hinnék;? mennyire törnék össze a kétségbeesés a kétkedés miatt?, és így tovább.

Jacob Barber egy 14 éves fiú, aki védelemre szorul, akinek a védelmében édesapja, Andrew Barber helyettes kerületi államügyész lép fel. S, hogy mi történt? Egy osztálytárs gyilkosság áldozata lett, s ez a fiú is előtérbe került.
Nem gondolom, hogy nekem az a tisztem, hogy a történetet meséljem el, s azt sem gondolom, hogy a fülszöveget bemásoljam, inkább az előbb említett kérdésekre kerestem magamban a választ, illetve ismét a gyerek, kamasz személyiségén elmélkedtem. Persze érdekelni kezdett, hogy ki gyilkolt, hogy gyilkolt, és miért gyilkolt, de erre megvolt a válaszom, és ez lapról-lapra erősödött is bennem.

Egy család: apa, anya egy fiú. Nagy szerelemből, sok év után született meg Jacob, s éppúgy, ahogy körülöttem sok helyen látom: anya beszélős, megbeszélős, kibeszélős, apa pedig a hallgatós, akivel a problémákat alig lehet megbeszélni, sőt a legtöbb esetben, a számára probléma sincsen. Ahogy a lapozások során megismertem Jacobot, szinte magam előtt láttam a kiskori Jake-t: épp olyan lehetett, mint egy régi ovisom, aki miatt a pályát majdnem elhagytam; aztán találkoztam a hallgatagsággal, a magának-valósággal, a zárkózottsággal, a pufogással, a "ki ha én nem?" kérdéssel? Mint a legtöbb kamasz? Talán... Majd gyanúba keveredik, s megismerjük őket, előttünk csúszik szét egy család; akaratlanul gondolkodunk, elmélkedünk, s én ismét elgondolkodtam: ha én tiltok, vagy inkább korlátozok dolgokat, akkor a gyerekem csak azért is azt akarja majd csinálni? Ha én túlzottan liberális vagy, ha engedek, ha megmutatok olyan lehetőségeket, amelyek nem az elfogadott viselkedési normák közé tartoznak, azaz, ha nem korlátozok, tiltok, akkor elérem azt a célt, hogy a gyereke normálisan, nekem tetszően viselkedjen? Szerintem ezek nehéz kérdések, valaki ösztönösen nevel és jól, valaki könyvből és jól, van akit befolyásolnak és úgy lesz jó, de lehet, hogy éppen az ellenkezője sül ki belőle. A szülőtől csak annyi az elvárható, hogy a gyerek érdekeit tartsa szem előtt. De kérem: kinek mi az?  (Itt ismét a korlátlan internet, gépezés, tévézés káros hatásai lebegnek a szemem előtt.)
Elfogultak vagyunk a gyerekünkkel: ez fantasztikus. Olyannak szeretjük őket, amilyenek, közel állunk hozzájuk. De azért hályogot ne növesszünk a szemünk elé!

Szerintem már több értékelésben leírtam ezt a mondatomat: Beszélgessünk, beszélgessünk, beszélgessünk velük, hallgassuk meg őket, álljunk ott mellettük, hogy idő előtt ne csukják be orrunk előtt az ajtót, hogy nyitva akarják hagyni azt, hogy érezzék mellettük állunk, hogy ne meneküljenek a közös vacsora elől!

Hol vannak a szülők most? Hol kérdeznek? Hol válaszolnak? Csendben vannak, nyomoznak, sírdogálnak, elhidegülnek. Egyik erre, másik arra.

A történet egy nyomozás története. Vagy nevezhetjük Jacob és családjának történetének Andy titkaival, egy sokéves kapcsolat hanyatlásával. Nem olvasok fülszöveget, de a borítón már rajta szerepe a "sokkoló befejezés" kifejezés. Mondjuk úgy, hogy nem sokkolt, mert számítottam és vártam valami sokkra. Aztán lett ami lett, és elárulom, hogy nem ítélkeztem. De még a eszemben van, és fogok még róla olyan emberrel beszélgetni, aki elolvasta már. Mert olyan könyv.

Tetszett-e? Igen. Bár kettő hasonló történet beelőzte balról (Kevin és 19), mégis azt mondom, hogy a téma, a történet kíváncsivá tett, s érdeklődve figyeltem Laurie (az édesanya) és Andy (az édesapa) személyiségét, a fiúkhoz való hozzáállásukat mind az ügy előtti mind az utáni időszakra vonatkozóan. Félelmetes volt bárkivel és bármivel hasonlóságokat olvasnom, ami még inkább kizökkentett.

Valószínűleg a Barber családot nem feledem egy darabig s főleg azért, mert nem nem tudtam azonosulni egyik szülővel sem.

7/10

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Nem túl hosszú könyv, ugyanannyira olvasmányos, gyorsan olvasható, mint az előző-ismert- írásai, ráadásul csak egy nap történéseiből áll, néhány szerelmes visszaemlékezéssel.
Tehát alaposan különbözik az előzőektől, ahol félévenként olvashattunk a lány és a fiú egymást kerülgetéséről, vagy éppen attól is, amikor egy héten keresztül a koncertek forgatagában esik le valakinek a hályog a szeméről.

Ebben a történetben egy tizenkettedikes lány, Lia mesél, sírdogál, szenved, majd bizonyítani akar. Nem egyszerű csaj: szerintem önző, nagyképű és sznob, legtávolabb áll tőlem, ha az előző főhős vagy éppen szereplő lányokra tekintek.
A lány és az ő barátainak és exének -és ne felejtsük bátyjának Szilkónak a részvételét is- a szilveszter esti kalandjai tárulnak szemünk elé, azaz hogy lesz egy max. egy órás autós útból (Árpádföld-Budatétény) egy egész éjszakás furikázás, utazgatás, hogy végre megérkezzenek Szánkó bulijába.

Egy egész éjjel, amit nevezhetünk, a fentiek értelmében egy nagy utazásnak, kétféle értelemben:
- fizikai valójában, mert csak jönnek, mennek, buliznak itt és buliznak ott, azaz megjelennek egy "másik" szilveszteren, de a Vörösmarty tér környékén fergeteges partyk-ba is belekóstolnak, s ez a sok utazás elfárasztott engem is-én biztos hazamentem volna;
- lelki valójában, azaz amikor a 8 napja szakított pár, több órányi veszekedés, egymás szívatása után is elér egy pontra, egy -talán- végső állomásra.

Ha eltekintünk Lia és Norbi kapcsolatáról és a többi szereplőre tekintünk, akkor megismerünk többféle nációt. :) (Ákost nem említem meg, szerintem nem illett a képbe, a végén pedig pláne nem...)
A filozófus Szilkó (nem, nem árulom el az igazi nevét), aki antiszociális, de most az egyszer nem tudott nem-et mondani a húga segélykérésére, vagy akár a nyálas szerelmespár, Csabi és Eszti karakterére tekintve, vagy éppen a csoportjukat együtt nézve, nekem furcsa volt ez az éjszaka.
Amikor a 9-12-es fiatalokról olvasok, mindig -mint mindenkinek- eszembe jut a saját fiatalságom, a saját személyiségem, a saját életem, a történeteim, a közös történetek, a bulik. Ezek az emlékek miatt szeretem felnőtt fejjel ezeket a könyveket. Mindig találok valamit ami megmosolyogtat, ami megríkat, ami elgondolkoztat, ami emlékeztet.
De valahogy ezek az érzések most itt nem érkeztek meg. Tisztában vagyok vele, hogy a célközönségnek tetszeni fog, ott érzik magukat majd a könyv lapjain: sírnak Liával, és utálni fogják Norbit; vagy éppen Esztit fogják becstelennek tartani, és szívesen lennének azok, akik Csabit vigasztalni próbálják. Nekem ezek, az olvasott harcok, viszályok, veszekedések, baromkodások kicsit gyerekesnek tűntek. Mi 17-18 évesen már komolyabbak voltunk azzal együtt, hogy voltak klassz házibulik, sőt olykor hétköznap is tartottunk ilyet, és kissé másnaposan mentünk együtt suliba onnan, szóval buliztunk, de komolyabban. Én 15-16 körül voltam ennyire gyerekes. Vagy tényleg ennyire változik a világ, és tolódik ki a megkomolyodás időszaka?- mert akkor jaj nekem!- a vihogós lánykámra tekintve...

Élveztem olvasni, mert gyorsan haladtam, mert szeretem LL könyveit, mert valami ütősre, valami különlegesre vágytam a cím alapján, de helyette folyamatosan ültem egy kocsiban, vagy idegenekkel buliztam és ugyanazokat a vitákat és szenvedéseket hallgattam... Azt hiszem mostanra beigazolódott, hogy nem én vagyok a célközönség.


(1. Ráadásul, aki Árpádföldön vagy éppen a közelében lakik, él (mint én), az tudja, hogy egy sokat arra autózó ember, ha nem az M0-ást használja, akkor nem fog a Kerepesi út felé menni és arra megközelíteni a helyszíneket, hanem marad a Rákosi vagy Csömöri úton... De ez csak egy magánvélemény. D
2. A tutorial és a volumennövelő szavakat nem szeretném a közeljövőben hallani.)

Toine Heijmans: A tengeren

Kék borító hullámokkal.

Víz.

Hajó.

Mi kell még egy hajókat fényképező, parton órákat ücsörögni képes olvasónak?

Nos, igen: a fülszöveg eleje: "A férfi három hónapja hajózik már egyedül a tengeren. Hazafelé tart. Az út utolsó szakaszára hétéves kislányát is magával viszi vitorlásán az Északi-tengerre. Az utazás két napig tart majd a dán kikötőtől a holland partokig. A kislány anyja aggódik, de a férfinek végül sikerül meggyőznie arról, hogy az út a legkevésbé sem veszélyes......"

Tenger, apa és lánya, valami megfoghatatlan, magányosság.. ezek voltak még azok az érzések amik miatt kíváncsi lettem erre a könyvre.

Elolvastam, és itt ülök magam előtt, és azon gondolkodom, hogyan mondjam el, hogy olvassátok el ennek a férfinak a könyvét. A történetet, ami a kietlen tengeren játszódik. A regényt, ami egy útkeresés.

Rövid, figyelmet igénylő, lassan hullámzó, mégis gyorsuló fejezetek, amelyek odaszögeznek, odaragasztanak engem. Az izgalom, a bennem felmerülő kérdések, amelyek nem engednek felállni, amik nem engedik bezárni a könyvet. Amiből kialakul a kép, hogy ki is ez a férfi, ez az édesapa, aki elindult a robotolásból egy három hónapos útra, hogy kilépjen a taposómalomból, ami nem is forog már olyan gyorsan, mint a mókuskerék. Egy út, amit meg kellett tennie. Tudjátok, kinek Camino, kinek pedig a tenger.

Az apa, a férfi, aki E/1-ben mesél, három hónapig hajózott az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon. Most az utolsó 48 óra áll előtte, hogy megérkezzem a harlingeni kikötőbe, ahol felesége várja őt, őket. Maria, a hétéves kislány erre az utolsó 2 napra csatlakozott a papájához. Két nap, hogy a dániai Thyboron-ból hazaérjenek, a holland partokhoz. Az idő szépnek ígérkezik, kifut a vitorlás a kikötőből, fedélzetén kettejükkel, egy Tapsi nevű plüss jegesmedvével és areménnyel, hogy mire hazaérnek, minden jobb lesz. Minden más lesz. Az idő jó, a víz csendes, apa és lánya jól érzik magukat, miközben gyülekeznek a sötét felhők, a víz pedig haragosabb lesz. Ekkor gondolkodtam el többedszer, hogy é elengedtem volna-e a gyereke(i)met egy ilyen útra a papájukkal. Sokat nem lamentáltam, mert úgysem jutottam volna dűlőre: a bizalom megvan, de úgysem tudunk vitorlázni, így csak laikusan ismerem a veszélyeket. Hagar elengedte Mariat. Feltette a repülőre, és várt. Napokat, órákat. Az időjárás pedig rosszabb lett.

Donald, mert így hívják az apát egy olyan helyzetbe került, amiből nehéz kimászni. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet áthatotta egész életét, munkáját, apai mivoltát, férji szerepét, így elindult............... úton volt........................ de vajon megérkezett?

"Néha csinál az ember olyasmit, amiről tudja, hogy sokkal jobb lenne, ha nem tenné, de mégis megteszi."

Bevallom, hogy az utolsó szavak elolvasása után azonnal autóba ültünk és elutaztunk a hétvégére, de Donald története nem ment ki a fejemből. Mint szú a fát, ott rágott belülről. Hazajöttem, kezembe vettem, forgattam, elolvastam az elejét még egyszer........ leültem, írtam, lapoztam, gondolkodtam........... és aztán elkezdtem nagyon sajnálni Donaldot. és Hagart. És Mariat is.

Gondolat Kiadó

2013

8/10

Federica Bosco: Vigyázz rám, angyal!

"Nem arról van szó, hogy te vagy-e rosszabbul vagy én, vagy anya. A maga módján mindenki rosszabbul van a másiknál. De az élet őrületes ajándék, ne dobhatjuk csak úgy el! Egyetlen elvesztegetett napot sem lehet visszahozni."

Kicsit bajban érzem magam, mert a sorozat első kötetét nagyon szerettem és ugyanekkora elvárásaim voltak ezzel a második könyvvel is.

Mia, a prímabalerinának készülő lány történetét követhettem tovább nagy izgalmakkal telítve, hiszen, az első rész végén éppen egy szörnyű tragédia történt. Sőt, nem is csak egy, hanem mindjárt kettő is. Így Mia, maga sem tudta, hogy mit akar az életével kezdeni: élni vagy halni akar; nem tudta hirtelen, hogy 15 évesen a szerelme nélkül képes-e élni?

A második rész pedig éppen Mia és Patrick szerelmének a története is lehetne, ha egy bizonyos szögből tekintenék a fiatalokra. Ellenben én ezt az alternatív síkot nehezen tudtam elképzelni, mert Patrick angyallá változott. Ő maradt az a srác, aki szerelmes Miába, s akibe Mia még mindig szerelmes. Őmiatta döntött a lány az élet mellett, s ő miatta jött ki a sötét alagútból. Patrick miatt, és az olasz nagymama, a 71 éves Olga miatt, aki egyszer csak megjelent Angliában, belépett a kórházba, és azon nyomban fogta az unokája kezét, és a saját lánya, Mia anyukája ellenére Firenzébe repítette, hogy ott ismét magára találhasson a kamaszlány.

Ezzel semmi gondom nem volt, de Patrick "hangja", hogy a fiú és barátnője beszélgettek folyamatosan, az igen, az zavart. A srác ott volt Mia fejében, szívében, még közelebbi kapcsolatba is kerültek a lány álmában. Olyan, mintha a lány sokkal szerelmesebb lenne, mint volt az első kötetben és az előző 10 évben.  Brrrr. 

Egy idő után inkább képzeletbeli barátként gondoltam az egészre, hogy a fiatal lánynak szüksége van egy ilyen mankója az élete folytatásához, az élete túléléséhez, hogy képes legyen újra tanulni, vagy éppen vissza tudjon térni a tánc világába, ahová tartozik. Patrick jött--ment mellette, szerintem igen önzőre sikeredett a karaktere, nem is tudtam őt megkedvelni, olyan zord apa-stílust vett fel néha. A történet egyébként rengeteg konfliktussal színesített, hiszen Olga nagyi ás a lánya Elena között soha nem volt felhőtlen vagy éppen szép bárányfelhős az ég, inkább az orkánerejű szelek kavartak felettük folyamatosan. S mi történik akkor, ha a nagyi, a kedves mama Olaszországból irányítja az akcióit az Angliában élő lánya ellen? Hát igen, ott már a cunami is közrejátszik. Angliában, vagy Olaszországban, teljesen mindegy. Mia hirtelen ismét a hidegebb országban találja magát, visszatérünk az ő kapcsolatukhoz, ami már nem is annyira heves, mint volt, egymásra találásukat is nyomon követhettem. 

S miközben én drukkoltam, hogy Mia végre kiszeressen ennek a fiúból, s az örökre eltűnjön; drukkoltam, hogy jusson el végre a balett felvételire; drukkoltam, hogy Nina, Partick húga is térjen végre vissza az "élők" sorába, addig kiderült, hogy 71 évesen is lehet öröm az életben........... igen ott; kiderült, hogy Paul, a mama élettársa állandóan zokog férfi létére; kiderült, hogy Mia is eljut végre a felvételire..................

London, felvételi......... örömtánc, és végül........................... kaptam a végére egy ászt, akkorát, amivel egy teniszjátszmát meg lehet nyerni, s így el is lehet veszíteni, s hiába voltam felháborodott ezen az angyalságon, hiába kritizáltam a könyv Patrickos-vonalát, mégis kíváncsi lettem a befejező harmadik kötetre, Mia további életére, illetve arra az eseményre, amikor mindenki számára világossá válnak a történések.....

"...az is megérdemli a szeretetet, a tiszteletet és a kedvességet, aki nem éhezett, és nem élte át a háborút, és ha nekem lesz gyerekem, nagyon oda fogok rá figyelni, hogy meg is adjam neki!"

Libri Kiadó
2013

6/10

Jennifer Probst: Trükkös házasság

Jennifer Probst "házasságos-sorozata" folytatódott az első kötet Érdekházasság után.

De ne essen senki kétségbe, ha  az elsőt nem olvasta, mert a két könyv között csak annyi a kapcsolat, hogy a két nő barátnő, egy-két halvány utalás és magyarázat van ebben a Trükkös házasságban.

A második nem tervezett házasság Maggie és Michael nevéhez fűződik, akik egy éve kerülgetik egymást, a láthatatlan kémia -már majdnem robbanásig- pezseg körülöttük, ők mégis kutya-macska vagy akár macska-egér barátságot vívnak egymással. Bár Alexa, a barátnő, a sógornő észreveszi, a két felnőtt tépelődő nem látja a fától az erdőt, illetve mást látnak, félnek, aggódnak, így csak a civakodás marad, miközben vágyaik folyamatosan nyomulnak az előtérbe a találkozásaikkor.

Maggie a gyermek-és fiatalkorára vezeti vissza az életének ezen vonulatait, hogy nem találja a számára igazi férfit, míg Michael Conte, a kékvérű olasz gróf fél, hogy bárminemű negatív végkifejlet a nővel való kapcsolatban azt vonná maga után, hogy barátaitól, Nicktől és Alexától, és gyönyörű kisgyermeküktől is eltávolodni kényszerüljön. Így marad a két lépés távolság, a buja életmód más nők karjaiban, és a gazdag, parádés amerikai élet.

Igen ám!, de az egyik húg Olaszországban, a meleg tűzhelynél férjhez szeretne menni, de egy családi hagyomány miatt először a legidősebb testvérnek kell megházasodnia! Így repül Michael azonnal, a hét végén haza Maggie karján, hogy eljátsszák az ifjú férj és feleség szerepét. 

S hogy miért éppen Maggie? Hát kérem, a fiatal nő nem esett a feje tetejére, hanem egész egyszerűen átgondolta a dolgokat, és mivel meggyőződése, hogy a gróf szerelmes a testvére feleségébe, így szeretné eltávolítani mellőle: egyezséget kötnek. Az egy hét színjátszás után az olasznak ki kell vonulnia Alexáék életéből.

A bergamo-i/milanoi élet viszont fenekestül felforgatja mindkét szereplő életét. S azon túl, hogy egymásba bonyolódnak, fények derülnek titkokra, igazságokra, amelyekkel meg kell küzdeni az ál-házaspárnak. S miközben még a katolikus egyház igazi esküvőjét is megülik, az események tudatával a háta mögött Maggie inkább váratlanul lelécel, hazarepül.

Ez a történet az önbizalom-hiányos amerikai nő és az öntelt, hatalmat akaró olasz férfi története, akiknek sikerül megváltozniuk a másik hatására. Minden jó, ha a vége jó.

A szórakoztató, könnyed irodalomban mindenképpen megállja a helyét, ezt bizonyítja, hogy a tegnapi napon olvastam el a könyvet egy karácsonyi összejövetel előtt és után!

Libri-Kiadó

2013

8,5/10

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Úgy voltam Hosseinivel, hogy a Papírsárkányok elolvasása után éreztem, hogy igazán el kellene olvasnom még egy művet tőle, hogy elmondhassam, hogy hangosan, őrjöngve rajongok-e érte, vagy csak csendesen meghúzódva olvasom a könyveit?

Ez utóbbi- jött a válaszom belülről. Ízlelgetve, kóstolgatva, lassan elmélázva olvastam az író új könyvét.

...egy mese köré/mellé írt történet, amelynek lényege, hogy a szülők kénytelenek feláldozni az egyik gyermeküket a div-nek, akit szőrős, görbe szarvú fenevadként aposztrofáltak, s amikor a fájó szívű édesapa egyszer csak útra kel, hogy felkeressen és megvívjon a gonosszal, akkor szembesül egy másfajta élettel, egy jóléttel, ami a gyermeke számára egy jó, az ő számára pedig egy olyasfajta gondolat, hogy örül a gyermeke jólétének, ellenben ő nagyon szenved a kedvenc gyermeke hiányától. Nehéz döntést kell hoznia........., amit meghoz.

"..a kegyetlenség s a jó a jó szándék, csak ugyanannak a színnek az árnyalatai."

Egyik oldalról nézve, Hosseini története tulajdonképpen Pari (=tündér) története, akit édesapja 2 éves korában elszakított magától, a nevelőanyjától és szeretett testvérétől Abdullah-tól, hogy Kabulban egy jó módú családnál éljen.

A könyv ezt az utat járja át, több oldalról, több szereplőn keresztül részletesen bemutatva, ahol az összes szempontot elolvasva állnak össze a mozaikdarabok. Kinek milyen szál jutott, hogy eljusson a ma már Párizsban élő Pari-hoz; hogyan és miért került oda?; és egyáltalán hogyan derült fény mindenre, s, hogyan találkozott a több, mint fél évszázada nem látott testvérével, akire már nem is emlékezett.

Őt a kisgyermekkori felejtés segítette, míg bátyjának ez nem adatott meg az érzelmileg fájdalmas életében.

A másik oldalról nézve pedig több történet, több élet, több szál, több nézőpont.

Nabi, a nagybácsi, aki az "üzletet" intézte.

Mr. Vahdati és Mrs.Vahdati a szülők, akiknek nem sok év jutott ki a boldogságból.

Egy Kabulba került plasztikai sebész, aki a házukban lakott később; vagy akár a féltestvér, az unokahúg.

Kabul, Párizs, vagy éppen egy amerikai város. De bárhol is játszódik, elgondolkodhatunk, rácsodálkozhatunk, tapasztalhatunk.

Khaled Hosseini ismét egy olyan történetet írt, ahol tapasztalhatók az afgán szokások, amelyek összekeverednek más országok szokásaival, de egy a lényeg: a kép összeáll, a kör összeér, s a történet egésze mehetne a feledés homályába, de mégsem ez történik. Sikerül a megbonthatatlan kör, még akkor is, ha küzdeni is kell érte bizonyos értelemben.

Szép írás, ajánlom a szépirodalmat kedvelőknek, azoknak, akiknek nem a szerelem, nem a pörgés a lényeg, hanem az emberi sors.

Libri-Kiadó

2013

8/10

Kiera Cass: Az Elit (A Párválasztó 2.)

Amikor a Párválasztót olvastam ezekkel a szavakkal kezdtem:

"1. Ajjjjjjjj, már megint egy könyv, aminek a folytatásáig le fogom rágni a körmeimet, járni fog az agyam, mert kell! Azonnal!"

Igen-igen, most nagyon hasonlók az érzéseim: szeretném a harmadik részt! Valamikor mostanában, ha lehet. :)

Aztán ezt is írtam néhány hónapja:

"Nem tudok dönteni, mert mondhattam volna azt, hogy ismét egy könyv volt, ami miatt begubózódtam és olvastam, ami elrepített egy másik dimenzióba, abba, ahol ismét kamasz lány vagyok az akkori problémáimmal, reményeimmel."

Igen-igen, ez is igaz, tegnap fél 4-kor kezdtem, és miközben a család mindenféle dolgot nézett én olvastam a közelükben, mígnem annyit mondtam, a lefekvés közeledtével, hogy "jaj, már csak 50 oldal van, hagyjatok kicsit még!"

Ennyit a hasonlóságról, mert ezeken kívül, s azon, hogy America Singer még mindig a Párválasztó résztvevője, mást nem annyira találtam hasonlónak. Az első kötetben a 35 Nő-ből hirtelen csak hatan maradtak, America két hódolója közül megalakultak az olvasók Team Maxon és Team Aspen csoportjai, és magunk sem tudhattuk, hogy mit fog rejteni ez a középső könyv. 

Természetesen Az Elit-ben is voltak lázadások, ott volt Celecte, a bombanő, aki nem fél gátlástalanságokat elkövetni a többi öt lány ellen, de míg az első rész America megismerésére, a származásának megismerésére, a kasztrendszer felvázolására, a Párválasztó bemutatására lett szánva, itt inkább már részleteiben olvashattam a főszereplő lányról: a gondolatairól, hogy mit miért tesz. Valahogy nekem több minden ismertté vált, jobban az események mögé láttam, a hölgyek számára adott feladatok is tetszettek, bár sokkal jobban érdekeltek volna, szívesen olvastam volna kidolgozottabban ezekről a dolgokról. A könyv egésze a királyi lakhelyen játszódott, mégsem tudom még mindig, hogy is néz ki az épület. 

Az Elitben sok mindenre fény derül. America is keresi önmagát, befolyásolható fiatal fruska, akit a szíve éppen ahhoz a fiúhoz húzza, aki kedvesebb, aki jobb dolgokat csinál, aki jobban megérti őt. Viaskodik folyamatosan, ami az olvasó oldaláról nézve teljese dühítő tud lenni, többször kiáltottam én is fel, hogy "Te lány! Billenjen már valamelyik serpenyő felé az a fránya mérleg! Döntsd el, hogy képesnek érzed-e magad vagy nem a majdani királyné szerepére?"

Aztán persze megértettem, hiszen csak önmaga volt minden percben. Senkivel nem lehetett egy jó beszélgetni, nincs ott a helyszínen egy bizalmas barát, s a titkokat amúgy sem lehet felfedni. Egy tapasztalatoktól mentes fiatal hölgytől mit várhatunk? Hezitálás, bizonytalanságot aztán hirtelen döntést és keménységet.

Ez, a második kötet az utolsó hat lány együttélése, hogy meghódítsák a herceget, vagy éppen azért, hogy a a palotában tudjanak maradni különféle indokok miatt. 

Izgalom, lázadók, szerelem, fizikai erőnlét, brutalitás, küzdelmek, lelki viaskodások, karkötők, titkok, ledöbbenés, elköszönés...

Alig várom a harmadik kötetet, mert úgy érzem, hogy most jön majd az igazi harc, és az sem biztos, hogy a fiatalemberekkel is úgy marad minden, ahogy..... de ezt nem árulhatom el.

Fiatal, fiatalos, romantikus lányoknak, nőknek ajánlom mindkét kötetet, és garantálom, hogy az olvasók közül sokak fogják várni a befejező kötetet, de aki a komoly szépirodalomra vágyik, vagy kiforrott elmélkedeni valóra az csalódni fog. Ez a könyv egy kellemes kikapcsolódás azoknak, akik szeretik a fiatal -hezitáló, szenvedő, romantikus- lányokról szóló történeteket, akik drukkolnak a happy end-ért!

8,5/10