John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

Két okom volt, hogy sürgősen elolvassam ezt a könyvet:
1. A Lányomtól kaptam, és szerette volna, ha elolvasom.
2. A filmet szeretném megnézni.

Rövid, lényegre törő, sokkoló.

Nem néztem utána, nem olvastam róla, egyedüli szubjektív gondolatom a csíkos pizsama miatt volt, és természetesen tudtam, hogy II. Vh-s történetről van szó.

Bruno egy 9 éves kisfiú, aki jómódban élő családjával 1942-ben, Hitler parancsára Auschwitzba költözik, mert édesapja egy magas beosztásban lévő katona, akit oda vezényeltek.
A történetet nagyon nagy érdeklődéssel olvastam, egyrészt mert a téma érdekel, másrészt én is egy 9 évessel élek együtt, így a mostani "problémáikat" eléggé ismerem.

Brunonak nem volt könnyű a költözés, nem volt könnyű otthagyni az 5szintes házat, a barátokat, és egy olyan családdal az Ismeretlenbe költözni, ahol egy "mindig gyengélkedő és sherryt ivó anya és egy Reménytelen Eset nővér él"; és ahol az apa a Führer kedvében jár mindig.

Szerettem a kisfiút, öröm volt olvasni gyermeki "bájait", a beszélgetéseit, a rácsodálkozásait, és azt a természetességet, amivel ő NEM tudta, hogy mi van a messzeségben a kerítés túloldalán.
A kerítés túloldalán pedig ott élt Smuel, egy lengyel órás fia, akivel barátságot kötött. Beszélgetéseiket olvasva azt megtapasztalhattam, hogy mekkora különbség alakulhat ki az egyik - és a másik oldalon. Az egyiken, ahol a jómód van, ahol a gyerek gyerek maradhat és a másikon, ahol a gyerekek hamar felnőttekké váltak.

Bruno saját bátorságának, a merész -de félelemmel teli- cselekedeteinek nem is igazán volt tudatában, hiszen mindvégig tudatlanságban élt.

Nem lehet a könyvről írni. Engem sokkolt. Duplán sokkolt, mert Nyiszli Miklós könyvét, tavaly novemberben olvastam, és minden, abban olvasott kép és jelenet élénken él bennem. Valahogy az ebben olvasott mondatok összefüggésbe kerültek a csíkos pizsamás kisfiú történetével, és nem tudtam szabadulni a képektől.

Jaj, de nagyon szerettem a fiúkat hallgatni, gyermeki érdeklődéssel voltam velük a kerítésnél.

"Nagyon szomorúnak látszott, s Bruno nem tudta, miért: ő nem látta borzalmasnak a históriáját. Végtére vele is ez történt.
- Vannak ott más fiúk is?- kérdezte.
- Százával.
Bruno szeme tágra nyílt. -Százával? -visszhangozta döbbenten.- Ez nem igazság! Ezen az oldalon nincs senki, akivel játszani lehetne!
- Mi sem játszunk- mondta Smuel.
- Nem játszotok? Miért nem?
- Mit játszanánk?
- Mit tudom én? Akármit. Például focizhatnátok. Vagy felfedezősdit. Mit lehet odaát felfedezni?"
...
..
.
Aztán megálltam az olvasással és drukkoltam, hogy zuhogjon az eső. Hogy ne álljon el.
Aztán fuldokolni kezdtem.
Aztán sírni kezdtem.

Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet

f-Andi véleménye

364 oldalnyi irodalom.
364 oldalnyi emberi sors.
364 oldalnyi történet egy eltitkolt életről.
364 oldal mennyiségű információ Roseanne McNulty vagy Roseanne Clear életéről.
McNulty vagy Clear?
Mi igaz és mi nem?
Kinek hiszünk és miért hisszük el azt?

Bevallom őszintén nehezen indult ez a történet a számomra. Nem volt róla információm: egyszerűen beleszerettem a könyv borítójába és a hátoldalán található fülszövegbe.
Nehezen indult, lassan gyorsult, turbóra váltott, majd hirtelen a tetőpont után lezuhantam, és csak ott pihegtem percekig.
Fantasztikus írás, tele nagyszerű mondatokkal, metaforákkal, irodalommal, költészettel.

A regény a 100 éves Roseanne életéről szól. Egy elmegyógyintézetben él több mint 60 éve. Az intézet bezárása előtt az igazgató Dr. Grene feladata eldönteni, hogy kik hagyhatják el egészségesen az intézményt, hogy a falakon kívül "új" életet kezdjenek, és kik kaphatnak az új épületben helyet, ellátást?

A könyv két embernek vallomása, monológja. Önvallomás formájában megismerjük az idős hölgy életét, amint a sorokat írja, amint napról-napra emlékszik vissza a pszichiátria előtti életére, és bepillanthatunk Dr.Grene szürkének tűnő életébe is. Hogyan él a férfi, hogyan kerül egyre közelebb az idős asszonyhoz, hogyan lesz közöttük ez a csendes, de meghitt kapcsolat?
Roseanne hányatott sorsára nem térhetek ki, hiszen akkor nagy mennyiségű információt tálalnék fel az érdeklődők előtt. Hogyan került az intézetbe? Milyen volt a gyermekkora? Hogyan élt? Hogyan került kapcsolatba Gaunt atyával?

"A lábaimban szinte lobog a tűz, a bőröm sima, mint a fém, észrevétlenül, méltányolatlanul buzog bennem a fiatalság. Miért tudtam oly keveset? Miért tudok oly keveset ma is? Roseanne, Roseanne, ha most odakiáltanék neked, én saját magamnak, meghallanál? És ha hallanál, hallgatnál rám?"

Számomra a könyv egy nagy érték. A könyv érdekes és fontos információkat szolgáltatott számomra az akkori Írországi felfogásokról, fontossági sorrendekről. Nem könnyíti meg életemet, nem nyújtott nagy mennyiségű "átgondolnivalót", de irodalmiságával legyőzött, meggyőzött és átformált.
Megkönnyeztem Roseanne életét. Neki hittem. Szorult a gyomrom a kiszolgáltatottságán, az egyedüllétén.
Drukkoltam, de magam sem tudtam miért, hiszen a jelen mindvégig előttem volt.

"Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok voltak, mint az angyalok.
Azt hiszem, ahhoz a kevés angyalhoz mérjük földi napjaink jelentőségét, akiket fölfedezünk magunk között, és mégsem vagyunk olyanok, mint ők.
Ha ennek folytán nagy is a mi szenvedésünk, az élet adománya végső soron mégis mérhetetlenül nagy. (...)
És ahogy a késztetés is, amelynek hatására a vénkisasszony, kertet ültet, amelyben egy szál csenevész rózsa meg egy gazok közt növő nárcisz árválkodik, valamiféle paradicsom eljövetelét sejteti."

Ültess, gyönyörködj, szeress!

(A levonásra azért kényszerítettem magamat, mert nem értettem az írországi eseményekről szóló fontos információkat. Őszintén bevallva Írország történelmében, a függetlenedési polgárháború témájában, és az ezzel összefüggő kérdések tekintetében nem érzem otthon magam, így ezen rész megértéséhez utánaolvasás volt szükséges. Hiányosnak éreztem ennek kifejtését a könyvben.)

Bejegyzés ideje: 2010. május 09.

Erika véleménye

Az utóbbi időben főként ajánlások alapján vásárolok, választok olvasnivalót. Most nem így történt.  Szintén nagy könyvmoly barátaimmal találkoztam és egy nagy címletű bankjegyzet kellett felváltanom. Hopp... "véletlenül" pont egy könyvesboltban ücsörögtünk. Kézenfekvő(?) volt, hogy veszek egy könyvet. Borító és fülszöveg alapján választottam. Kiderült, hogy az asztalnál ülök táskájában is ott lapult már a könyv. Szóval hamarosan ajánlották volna... :-)

Bevallom, az első 50 oldalnál a határán voltam, hogy félredobom. Rém unalmas és értékelhetetlen volt számomra. De szerencsére kitartottam.

A könyv felváltva szól a 100 éves Roseanne önvallomásáról napló formájában és Dr. Grene feljegyzésgyűjteményéről.

A helyszín az írországi Roscommon, ahol egy elmegyógyintézet működik. Természetesen(?) Rosemonne egy bentlakó, a doki pedig a kezelőorvosa.

Az épület megért a lebontásra, új othonba kell költöztetni a szinte kivétel nélkül évek óta ott élő, koros betegeket. A baj csak az, hogy jóval kevesebb a férőhely az új otthonban. Grene dr. feladata, hogy értékelje, elemezze, ki az, aki rászorul a további "ellátásra".

Szinte mániákusan beleássa magát Roseanne hányattatott sorsába, történetébe, de rendkívül sok a kérdőjel, a megválaszolatlan kérdés. Erre keresi a válaszokat. Bátran állíthatom, hogy megtalálja őket a végére.

A könyv minden lapján kincset érő mondatok vannak, amiket jó párszor elolvastam újból és újból.

Általában egyből bele szoktam fogni újabb könyv olvasásába. Ez most nem megy! Le kell ülnöm, értékelnem kell az életemet. A családommal akarok lenni. Szíven ütött, letaglózott a könyv. Most is néztem a kisfiamat, ahogy békésen alszik az ágyában, és arra gondoltam, de jó, hogy itt lehet mellettem.

A könyvről egyébként nekem egy festmény jut eszembe. Nem egy konkrét festmény, csak úgy simán egy nagyon szép festmény, amely előtt órákig állsz mozdulatlanul és minden egyes kis részletet behatóan tanulmányozol.

A könyv befejezése számomra hihetetlenül nagy meglepetés volt. De ez is, mint az egész könyv, gyönyörűen volt megfestve.

Végezetül bemásolok két idézet. Persze rangsor nélkül, mivel számtalan gyönyörű mondat található a könyvben, nem tudnám mindet leírni.

Az elsőből sokat merítettem: "A boldogságot mindig érdemes elemeire bontani, egy emberélet során annyi, de annyi felgyülemlik abból a másik dologból, ami nem a boldogság, hogy jobb, ha leszúrjuk a boldogság jelzőkaróit, amíg tehetjük."

Ez pedig annyira kedves: "Nagyon odavolt a mazsolás briósért. Kíváncsi lennék, van-e még olyan. Akkoriban amolyan kegytárgy volt, mazsolás briós nélkül nem is létezett kávéház, hiszen ugyan mi értelme lett volna? Vicces, hogy mennyire állandó, mennyire fix volt akkoriban minden. Mazsolás briós, krémtorta, eklerfánk, meggyes papucs fehér cukormázzal a tetején, mintha ezek mind ősidőktől fogva ismert, bevett dolgok lettek volna, ahogy a bálna, a delfin vagy a makléra - mintha az élővilághoz tartoztak volna, és meg lehetett volna írni belőlük a kávéház természetrajzát."

Csak azért nem adok 10-est, mert a maximum pontosokért foggal-körömmel ragaszkodom. Ez a történet túl szomorú, hogy megtartsam.

Bejegyzés ideje: 2010. május 12.

John Boyle:A Csíkos pizsamás fiú

Már régóta a listámon van a könyv,de a boltokból gyorsan eltűnt a könyvtárban pedig nem nagyon kerestem.Minap épp a a gyerekrészlegen ténferegtem ,vártam a fiamat mikor megakadt a szemem a borítón,és egyben el is tátottam a szám-gyerekkönyv?????!!!!!!

Én nem adnám a gyerekem kezébe,legalábbis most még nem,a haláltáborokat egyszerűen ép ésszel még egy felnőtt sem tudja felfogni,megérteni pláne nem egy gyerek!!!

Bruno kilenc éves,Lengyelországba költöznek egy haláltábor mellé mikor apja fontos munkát kap ott.

A kisfiú kíváncsiságát hamarosan felkelti a másik oldal,ahol nincsenek házak csak fakockák,ahol az emberek mindig szomorúan járkálnak,és az apukájához hasonlító katonák bántják a csíkos pizsamás embereket.... Bruno egyik nap felfedező útra indul,kíváncsi vajon meddig tart a kerítés.Megismerkedik Smuel-el aki a kerítés másik oldalán él.Egy évig Bruno amikor csak teheti meglátogatja Smuelt és beszélgetnek,Bruno mesél neki a családjáról,Smuel pedig arról mik történnek náluk.A fiúk senkinek sem beszélnek arról mivel töltik a délutánokat,valahogy érzik,hogy nem szabad. Bruno már épp megszokná az új otthonát,mikor a szülei úgy döntenek apjuk nélkül visszaköltöznek Berlinbe,Bruno megrémül,alig várja,hogy elmesélhesse Smuelnek ,hogy el kell válniuk,aznap Smuel-el is tartogat rossz hírt,eltűnt az apukája,Bruno és Smuel úgy döntenek kiderítik,hová tűnhetett Smuel apja.Bruno csak úgy segíthet barátjának ha Ő is a kerítés másik oldalára kerül.....

A mindössze 170oldalas történet,nagyon alapos ,és remekül ábrázolja egy kilencéves gyermek gondolkodását,álmait,kérdéseit.Végtelenül szomorú.

"Senki és semmi, még a bogarak se maradnak önszántukból Auz-viccban [Auschwitz-ban]."

Michael Scott: Az Alkimista - A halhatatlan Nicholas Flamel titkai

Úgy ragadtam le a polcról Alkimista barátunkat, mint aki újabb fényesen ragyogó, értékes kincsre bukkant. A fény azonban délibáb, a belbecs, pedig kérdéseket vet fel bennem.

Legtöbbször a: hogy lehet egy nagyszerű alapötletet ennyire elcsépelni? kérdés bukkant fel. Újra meg újra!
Hogy a történetből se maradjon ki senki, röviden leírom:
Nicholas Flamel, aki csupa nagybetűvel AZ ALKIMISTA, feleségével együtt jelen napjainkban is köztünk él (pontosabban amerikai barátaink között, hol máshol, ami kissé önellentmondásos, magyarázat később). Egy verőfényes san fransiscoi napon Sophie Newman ép telefonon csacsog barátnőjével és épp azt tárgyalják, hogy hogyan lehetséges az, hogy valakik nyakig beöltözve, kesztyűben és kalapban lép ki az utcára. (teljesen hétköznapi szituáció, én magam is felhívom a barátnőimet ha fura ruházatú embereket látok, majd fél órán keresztül hüledezek rajta) Ezek a fura fazonok a szemben lévő könyvkereskedésbe lépnek be, ami Nicholas Flamel tulajdona, és ahol történetesen Sophie ikerbátyja dolgozik a szünidő alatt. Hamarosan csörömpölés, dörömbölés hallatszik a boltból és pár kisebb földrengéshez hasonlatos remegés is kiszivárog onnan. Megérkezik Perenelle, Nicholas Flamel felesége és harcias amazonként beront az üzletbe, a 15,5 éves Sophieval a nyomában. Szó- és ökölcsata követi egymást, majd a gonosz John Dee megszerző Ábrahám könyvét (amit Flamel és felesége őriz már évszázadok óta, és innen nyerik a halhatatlanságukat, hisz az elíxir receptje abban van) vele az asszonyt is, majd sarkon fordul és elviharzik. Nicholasra marad az ikerpár, akikről kiderül, hogy egy nagyon fontos jövendölés részei, és rajtuk múlik majd a világ sorsa. (Persze mi más). Kalandos útra indulnak, hogy visszaszerezzék a könyvet és Perenellet a gonosz sötét ősök szolgálatában álló John Dee-től, akinek gazdája azon mesterkedik, hogy újra az ősök hatalma uralkodjon a Földön. Verseny az idővel, egy hónapjuk van, hogy megakadályozzák őket ármánykodásaikban, addigra mind a világnak, az ikreknek és Flamel házaspárnak is vége lesz, és nem marad senki aki megmenthetné az embereket.

Elvesztegetett sorok és ötletek kavalkádja az egész. Már az elején kiszámítható és megmondja az ember, hol ér véget az első kaland (igen, merthogy lesz több is) és ki a gyenge láncszem az egész történetben. Hátránya továbbá, hogy vagy százszor elismétli a nyilvánvalót, de ha nem is lenne az, akkor is max. kétszer leírni már bőven elegendő lenne. Egész pontosan Sophie és Josh kapcsolatára utalok. Minimum fejezetenként egyszer leírja az író, hogy a testvérek mennyire vigyáznak egymásra, és mennyire szeretik egymást, és mennyire egymásra vannak utalva, minekután szüleik régészek és állandóan utaznak. Ebből fakad a másik ismételgetés: szüleik régészek, szüleik régészek, a szüleik régészek!!!! Kösz, de elsőre is megértettem, feltételezem a gyermek olvasók is hamar felfogják a dolgokat.

A legántipátikusabb szereplő számomra Josh. Amennyire szimpatikus az elején annyira lesz tenyérbemászó a gondolkodása. 16 éves és nem használja az agyát, csak a pillanatnyi dühnek és a vaktában kimondott szavaknak él, tovább vagy hatszázszor el kell neki mondani valamit, hogy végre úgy is tegyen végre. Sophie kellemes személyiség és ezerszer okosabb, mint az öccse, de mégsem ő volt a kedvenc karakterem, hanem Perenelle, aki szerintem az egész könyvben a leghiggadtabban gondolkodó egyén.

Írtam, hogy ez a könyv több részes. Igen, valóban. Az egy hónap eseményei összesen 6!!! könyvben lesznek megörökítve. Amikor ezt megláttam, végleg lemondtam a folytatások olvasásáról. Lefogadom úgy nyújtja majd tovább a történetet, ahogy a folytonos ismétléseket is kiaknázta a regényben. Rétestésztát inkább sütve eszem, köszönöm szépen.

Felróttam az amerikai tartózkodást is. Néha valóban lefáraszt, hogy állandóan ők mentik meg a világot, hogy az UFÓ-k mindig ott landolnak és azt tartják a bolygó legizgalmasabb helyének, hogy a legszuperebb kémek az USA bokraiban teremnek és a szuperhősök szinte kivétel nélkül ott praktizálnak. Nem, nem ezért zavart ez annyira. Nicholas Flamelék állandóan bujkálnak John Dee elől, és az Alkimista el is mondja, hogy ahogy fejlődik a technika nekik egyre nehezebb meghúzniuk magukat. És hol bújnak el? Naná hogy a világ egyik legfejlettebb országában. Nem a Mongol Pusztában, nem az Antarktiszon, nem egy eldugott kínai faluban… neeeeem, ők a nyüzsgő Amerikát választják. A másik, amit nem értek, nem tudják fejből a receptet az elixírhez. Több, mint 600 éve már hogy havonta egyszer bedobnak egy koktélt, a könyv nélkül azonban ez nem megy nekik. Biztos elmagyarázza később, hogy miért van ez, de nem csábít ez engem annyira, hogy újra nekivágjak egy Flamel és Newman családi kalandba.

A magyar kiadásról: egy szóval írom le. Szörnyű! Ennyi elgépeléssel és hiányzó/fölösleges névelővel még az életben nem találkoztam egy könyv oldalain.

A hátsó borítón hirdetik, hogy hamarosan jön a film is. Bárhogy keresgéltem nem találtam róla semmilyen nyomot, ha valaki jobban értesült nálam, legyen kedves és ossza meg velem. Filmen még lehet megnézném, de csak akkor ha pár részt összevonnak, és egy filmként forgatják le. Általában rosszat tesz egy könyvnek a kurtítás, és nem sikerül annyira jól egy film, ahogy az olvasó várná, de most döbbentem csak rá, hogy mégis akadhatnak kivételek!

Pozitívum az egészből: megtudtam, hogy Nicholas Flamelnek milyen okos felesége volt és azt is, hogy John Dee létező személy volt, aki I. Erzsébet angol királynő tanácsadója, asztrológusa és alkimistája volt. És, hogy ő volt a világ első 007-es ügynöke. Nem viccelek, ez volt az álneve, amikor a királynőnek kémkedett. Állítólag a két nulla a királynő szemeit jelképezték, míg a hét John Dee szerencseszáma volt.

Sajnálom, ha most kissé felbosszantottam a könyvsorozat rajongóit, de ahogy nekik nekem is megvan a magam véleménye erről a könyvről.

Eredeti cím: The Alchemyst

Borostyán, 2009. április 29.

Sinéad Moriarty: Született szülők

A könyvtárban a kezem vezetett mikor leemeltem a polcról a könyvet. Aztán meglepődve láttam,hogy Amadea is éppen ezt készül elolvasni-egyszóval megannyi jel,hogy olyan rossz már nem lehet:)mert mostanában alaposan mellényúltam a szórakoztató irodalommal.

A könyv három kötetes-vagyis folytatásos sztori,de önnállóan is nagyon élvezhetők,nekem az első rész-Babablues- kimaradt,de ennek hátránya nem volt,viszont olyannyira tetszett,hogy a befejező rész-Egyről a kettőre-biztosan el fogom olvasni.

A három rész a családalapitást öleli fel,cseppet sem unalmas,és sótlan módon.Emma és James öt év házasság után,úgy érzik itt a pillanat,hogy bővüljön a család.Az erőfeszitések hiábavalónak bizonyulnak,még a lombikbébi program sem segit. Ekkor Emma elhatározza,hogy örökbe fogadnak egy gyereket.James kevésbé lelkes,de egyetért Emmával,aki mindenbe fejestől ugrik bele és szervezkedni kezd.

Lelkesedésük kissé alábbhagy mikor közlik velük,hogy Irországban nincs örökbefogadásra váró gyermek.Igy marad Kina és Oroszország.

Miközben a gépezet lassan beindul zajlik az élet a rokonságban és a barátok háza táján is -szinte minden oldalon volt olyan mondat,amitől vinnyogva nevettem:)

Emma nagyszájú lökött huga,vagy éppen a szülők túlzott aggodalma adott okot a nevetésre.

Az örökbefogadást lépéseiről is megtudhatunk egy s mást ,amit Emmáék is nehezen kezelnek,aggódnak,és próbálnak megfelelni,hogy a történet végére nagyot sóhajtva ,mosolyogva nyugtázzuk,hogy övék lett Jurij:) miközben esküvők,békülések,plasztikai műtét és megannyi nevetés fűszerezi a történetet.

Cecelia Ahern: Ui.: Szeretlek

Hosszú, hideg téli estéken jó belemerülni egy vicces, romantikus filmbe. Ez a gondolat vezérelt, amikor megnéztem a PS. I love you című filmet. Végülis nem csalódtam, vicces, romantikus, néhol szomorkás volt. Két napra rá megláttam egy kolleganőm kezében a könyvet; és bár a lány nem sok jót nyilatkozott ugyan róla, de ígérte kölcsönadja, tegyek vele én is egy próbát.

A könyv persze több ponton is eltér a filmélménytől, de az alap sztori ugyanaz: Holly Kennedy férje fiatalon meghal, sok közös emléket és egy tucat meglepetéssel teli borítékot hagyva hátra. Holly feladata, hogy a levelekben szereplő hol apró, hol nagyobb utasításokat végrehajtsa, és közben az életét is rendbe szedje. Ebben néhány barátnő, egy népes család és egy kitartó férfi van segítségére. A könyv kerüli a szokványos befejezést. Ezt mondanám az erősségének, de sajnos úgy összességében nekem sem volt egy nagy élmény a regény.

Sokszor éreztem azt, hogy unatkozom (igaz, nagy meglepetések nem vártak rám a film után). A párbeszédek olyan kis laposak voltak, és a filmben lévő feszültségeknek itt a nyomát sem találtam... A könyvben sokkal több karakter szerepelt, a család részéről főleg, de nem éreztem annyira érdekesnek őket, mint a filmben szereplő egy szem anyát... Ritkán futok bele ebbe a sorrendbe, hogy előbb lássam a könyv alapján készült filmet (most hirtelen csak a Csokoládéra tudok visszaemlékezni), de ez most így nem volt jó. Cecelia Ahernről egyébként nem sokat tudtam korábban, csak annyit, hogy nálunk három könyve jelent meg, ill. legújabb felfedezésem, hogy a viasaton vetített, szerintem nagyon vicces Samantha Who? írógárdájának (ilyen kifejezés van?) tagja... Nekem valahogy az a benyomásom, hogy az alapötleteiből könnyen lehet jó forgatókönyvet írni, de talán a regényei önmagukban nem lehetnek túl erősek. Ez most egy csúnya előítélet részemről, hiszen nem olvastam a többi könyvét, de sajnos most sem kaptam kedvet hozzájuk...

Marian Keyes:Van valaki odaát?

Marian Keyes újabb remekművet alkotott a "csajos könyvek" kategóriában:)Tudom sokan ezt a műfajt lenézik,de nekem szükségem van erre a fajta kikapcsolódásra is.És a többi ilyen jellegű könyvtől eltérően Keyes nem sekélyes,és nem unalmas,és egyáltalán tök jóóóóóóóóó!

Ez a kötet kicsit szakit a hagyományokkal,és azt irja le,hogyan tud egy fiatal nő együttélni a korai özvegységgel.

Anna fiatal,szerencsésen kihalászott egy remek állást,és villámgyorsan összekötötte életét Aidannal az igazi szerelmével-az sem számitott ,hogy a fiúnak előtte le kellett zárnia a múltját....

Túl szép volt,hogy sokáig tartson.....

Anna otthon lábadozik miután elveszti férjét. A lökött családja némileg feledteti a fájdalmát.

De hamarosan vissza kell térnie New Yorkba ,és folytatni úgy mintha mi sem történt volna-látszólag sikerül is neki.Anna minden nap e-mailt küld férjének,hogy hazajött,és már aig várja,hogy találkozzanak! Felhivja a mobilját és csodálkozik,mikor férje hangpostája bekapcsol.

A család, a barátok,és a munka persze leköti Annát,és pont arra nincs ideje amire kellene-gyászolni.

Kétségbeesetten szeretné tudni hol van Adian?És miért nem akar beszélni vele?A hajmeresztő ötletek egymást követik,miközben próbál épeszű maradni.

Az egyik oldalon együtt nevetünk Annával, a következőn pedig mi is zsepit keresünk,és együtt könnyezünk vele.

Keyes nagyon jó figurákat kelt életre,ésa főhős élete ugyanolyan bonyolult mint a mienk amikor is ezerfelé kell szakadnunk,mindenhol,és mindenkinek megfelelnünk.

Anna vajon megtalálja a nyugalmat?És megbocsát-e Aidannak?El tudja fogadni,hogy neki tovább kell élnie?

Marian Keyes:Utolsó Esély Szalon

Ha nem olvastam volna Marian Keyestől már könyvet,ezt a boritó alapján itélve tuti nem hozom ki-Ulpius kiadó igazán észhez térhetne.

Ismét egy csajos,ám szerethető történet jó karakterekkel.Tara,Katherine,és Fintan ,utóbbi a saját neméhez vonzódik.Irországból indulnak együtt szerencsét próbálni Londoba.Mindhármuknak megvannak a saját keresztjeik-Tara szenved egy kapcsoltaban és csak azért nem meri elhagyni a barátját mert fél az egyedülléttől,Katherine már nem akar semmit a férfiaktól-ha nincs férfi ,nincs zűr sem!Fintan közülük a legboldogabb hiszen szereti a szakmáját és Sandro mellett megtalálta a boldogságot is. A történetben szerintem sok harmincas nő magára ismerhet!

A lányok dolgoznak,buliznak,vásárolnak ám Fintan hirtelen felbukkanó betegsége mindent háttérbe szorit........

Mig Fintan mellett állnak,és próbálnak biztos támaszt,és reményt nyújtani barátuknak a saját életük is válságba kerül.Együtt ám mégis egyedül kell mindhármuknak rendezniük életüket,és leszámolni a múlttal.

Mondhatnánk ,hogy átlagos limonádé történet,de nekem nagyon tetszett:)Marian Keyesben most sem csalódtam végig fentartotta a kiváncsiságomat.

Cecelia Ahern:Bárcsak Láthatnál

Nagyon örültem mikor az írónőtől találtam egy harmadik könyvet is(U:I:szeretlek,Ahol a szivárvány véget ér)de biztos vagyok benne,hogy ha ezzel kezdem az előbb emlitetteket nem olvasom el.

A történet röviden:Elizabeth 34éves magányos,munkamániás,besavanyodott vénlány.Egyedül van ,neveli húga fiát és próbálja húgát az alkoholtól megszabaditani.

Aztán egy szép napon jön egy LÁTHATATLAN barát-akiről Én azt hittem először,hogy angyal,vagy szellem-ezekbe még beletörődtem volna.De nem ez egy sima láthatatlan barát,akinek az a munkája,hogy segitsen egy-egy emberen,na de nem mindenki láthatja Őt csak az akinek szerencséje van...vagy mi......nekem az egész zavaros volt,mivel az illető barát eredete nem bontakozik ki.

Több ilyen láthatatlan barát van,akik összejárnak-munka találkozón,megbeszélik az eseteiket mint a jó orvosok,de hogy,honnan jönnek,és hol vannak munkaidőn kivül erre nincs magyarázat. Csupán annyi derül ki róluk,hogy nem öregszenek,és halhatalanok.Elizabeth végig boldog tudatlanságban leledzik és csak a történet végén világositják fel,hogy csak Ő látja ezt a bizonyos Ivánt,na meg az unokaöccse.Olyan gyerekes,banális,együgyű volt a történet,hogy csak azért olvastam végig,hogy nyugodtan szidhassam.A főszereplőnek kb. annyi esze van mint egy 6évesnek. wááááááááááááááááááááá