Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Néhány hétig várakozott türelmesen a polcon. Ajánlották jó néhányan, nyomon követtem az értékeléseket, olvastam a blogokat, nem tűnt rossznak, sőt... mégis pihentettem a polcon, Semperéék pedig türelmesen várakoztak (még jó, hogy nem felejtődtek el :) ). Aztán úgy, mint mindenkinél jött egy pillanat, hogy most kell.

Kinyitottam, az eleje tetszett. De hirtelen lelassult nekem, de arra gondoltam, hogy nem lehetek ennyire különc, hogy nekem ne, így tovább olvastam. Számomra lassan bontakozott ki a történet. Szívembe zártam Danielt, bár kedvenc (epizód-)szereplőm Daniel édesapja lett. Kb. a felétől élveztem a történetet, akkor lettem kíváncsi hogy keresztezték egymást a sorsok, az életek. Mi is lett Juliannal, Miquel-lel, Furmanoval, Fernandoval. Megismertem a fantasztikus humorú Fermínt, beleleshettem a régi Barcelona életébe, sétáltam az utcákon, amik néha olyan sötétek voltak, hogy én is csak az égő cigarettavéget láttam.

Daniel őrangyala voltam olykor, és azon tűnődtem, vajon miért kíváncsi annyira Julian Caraxra, miért kíváncsi annyira arra az íróra, akinek könyvére az "Elfeledett Könyvek Temetőjében" talált rá, illetve mondhatjuk, a könyv kiválasztotta ezt a gyereket. Hihetetlen volt, miért ennyire elvakult ez ügyben, miért kezdi beleásni magát ennyire ebbe a történetbe. Néha úgy éreztem, hogy Barcelonában csak ez a néhány ember élt, a kör egyszer csak bezárult, így a két kor története, szereplői szép lassan összeolvadtak, és lett belőle egy.
A felétől tényleg élveztem C.R.Zafón könyvét. Jól megírt, kidolgozott eseményekkel alakított történetet alkotott, amibe kevés "hibát" találtam. Nem is hibát, hiszen én ilyet sem tudnék alkotni. Mindig nehéz értékelnem, mert milyen jogon teszem? Nem vagyok kritikus, csak tetszik/nem tetszik alapon mondom meg a magamét.

Visszatérve a hiányra: nem gondolkodtatott el, csak sodródtam. Daniel Sempere 10 éves korában kapta a Julian Carax: A szél árnyéka könyvét. 1955-ig tart a történet, szerettem volna egyéb információkat kapni az életükről. Valahogy kevésnek tűnt az, hogy csak Carax után nyomoznak.

Így csak 4., azaz kb. 8 csillag


Ajánlom az elolvasását, mert sokkal jobb rengeteg könyvnél! Viszont mit nem adnék ha olvashatnám Boris Laurent: Ködangyal című könyvét :)!

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Mintha csak átugrottam volna A szél árnyéka világából ide. Mintha pár év sem telt volna el a történetek között. Én folytatásnak mondanám.

Arról már az előbb említett könyv olvasása közben is meggyőződtem, hogy az író hihetetlen fantáziával van megáldva.

David Martín a főszereplő, aki rendkívül tehetséges író, de a biztos megélhetés érdekében „elkurvul” a ponyva felé. Elszerződik egy kiadóhoz, ahol álnéven folytatásos szappanoperákat „gyárt”. Közben mindvégig marja a lelkiismeret, a vágy afelé, hogy saját gondolatait, kincseit tegye közzé.

Egy napon meglátogatja őt a Főnök, aki új perspektívát, lehetőséget ad neki. Feladattal bízza meg, mégpedig nem is akármilyennel. Egy könyvet kell megírnia, amelynek óriási hatalma lesz. Innen kezdődnek a bonyodalmak. Titkok, hazugságok, érthetetlen jelenések, horrorisztikus történések veszik kezdetét.

A szél árnyékában megjelenő Elfeledett Könyvek Temetőjébe is ellátogatunk: „Ez a hely: titok. Szentély. Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük. Valahányszor egy könyv gazdát cserél, vagy csak átfutja valaki, növekszik és erősödik a lelke. Ezen a helyen örökké élnek a könyvek, amelyekre senki sem emlékezik, amelyek elvesztek az időben, de mindvégig várják, hogy felfedezze őket egy új olvasó, egy új lélek…”

Az örök szerelem sem hiányzik a könyvből, bár egészen a végéig rejtve maradt előttem a kimenetele. Nagyon drukkoltam az egyik szereplőnek… A könyv utolsó bekezdése nagyon megérintett, szerintem gyönyörű: „Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket.” Kéretik elolvasni a könyvet, hogy kiderüljön, kihez is szóltak e gondolatok! :-)


Gyönyörű képeket kapunk a húszas évek Barcelonájából, amelyből a főszereplő is folyamatosan ihletet merít, ösztönzi gondolatai papírra vetésére. Bár ezek a képek inkább sejtelmes, misztikus érzetet keltettek bennem, mint ahogyan az egész könyv.

A szarkasztikus humor sem hiányzik a könyvből, én nagyon élveztem ezt is. A főhősbe szinte beleszerettem, a karaktere nekem nagyon át-, illetve bejött.

Végig fogva tartotta a figyelmemet. Nem túlzás állítani, hogy egy pszichothriller volt a kezemben. Lestem, vártam az alkalmakat, hogy folytassam a könyv olvasását. Csendben megjegyzem, hogy azért kíváncsi lennék az író tollából származó, picit más jellegű írásra is…

Én összehasonlítani nem tudom a két könyvet, szerintem egy kaptafa! Bár ezt rossz könyvekre szokták írni, és itt erről szó sincs!

9,5/10

Carlos Ruiz Zafón – Angyali játszma

Ebben a könyvben rentgeteg minden van. Írásról, szerelemről, hűségről, barátságról. Mindenről ami fontos és jelentős egy életben. A történetet nem részletezném. Ez a könyv olyan igényességgel és csodálatos nyelvezettel van megírva (s ezen a ponton a fordítást is dícsérem), hogy elgondolkoztam, olvastam e valaha ilyet. Voltak mondatok amik a történet szempontjából nem voltak fontosak, de mégis olyan gyönyörűen fonódtak egymásba a szavak, hogy újra és újra vissza kellett térnem és elolvasni. Egyenként ízlelgettem a szavakat és a képeket amik mozifilmként peregtek le a szemem előtt. Nem haladtam vele gyorsan és fáradtan kifejezetten tilos olvasni. Az egész történet egy hosszú gasztronómiai utázás a betűk, szavak és az írás ínyenc világában.

„Senki sem járt az utcán, higanyszínűen sütött a hold. Amikor felnéztem, árnyalakot láttam, hatalmas vihar terpesztette szárnyait a város fölé. Aztán fehér fény villant az égen, és lezuhant egy esőcseppekből szőt lepel, amely mintha üvegkések garmadáját hordozta volna. De még mielőtt földet ért az első csepp, megállt az idő, és száezer fénypontocska kristályosodott ki a levegőben, sűrű és apró porszemek.”

Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Már régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, de a terjedelme miatt kicsit tartottam tőle. Viszont most pár napra levonultam vidékre a nagymamámhoz, ahol is 3 nagy- és dédszülő foglalkoztatta egyszerre a lányomat, úgyhogy magammal vittem ezt a monstrumot 'most vagy soha' felkiáltással.

Jó döntés volt, mert amellett, hogy nagyon szövevényes, nagyon olvastatja magát a könyv, úgyhogy sikerült 1 hét alatt kivégeznem.

Namost. Ez egy nagyon szövevényes és kalandos, érdekes sztori, de nem ajánlom mindenkinek a könyvet, mert nem való mindenkinek. Szerintem. Egyrészt merthogy totál nem lineáris. Több szála van a történetnek és azok sem kronologikusan jelennek meg, hanem össze-vissza. Nagyon érdekes, mert így kapásból azt mondanám erre, hogy úristen. Viszont ezekből a kis mozaikdarabkákból nagyon szépen kikerekedik a történet. Valahogy egyáltalán nem számított amikor olvastam, hogy egy adott fejezetben ábrázolt sztori épp mikor játszódik, mert nagyon jól be tudtam illeszteni a történetbe. Az jutott róla eszembe, hogy mint amikor egy szöveg egyes szavainak betűit teljesen összekeverik, mégis el tudjuk olvasni, ugyanez van itt is. Élvezhető a történet így is. Egyébként tetszett ez a megoldás, a több szál is és az időrendiség hiánya is, legalább nem untam magam halálra és mindig lehetett agyalni a fejezet elején, hogy na, ez most épp ki és mikor :)

A másik érdekessége, hogy Cabré időnként egy mondaton belül nem egyezteti a személyeket. Azaz a mondat első fele E/3-ban kezdődik, aztán E/1-ben folytatódik. Mondjuk én értem a funkcióját. Olyan ez, mint amikor a filmekben a narrátor kezd el mondani egy mondatot, és aztán maga a szereplő folytatja.
Arról nem beszélve, hogy időnként olyan is előfordul, hogy az egyik mondat még x időben y helyen játszódik, a következő meg már egy teljesen más időben, helyen. Bár szerencsére egyik sem volt gyakori, sőt meg is lehetett szokni.
Egyébként Cabrének nagyon jó kis humora van. Nem a történetbe sző bele humoros elemeket, hanem ahogyan előadja és ez nagyon tetszett, főleg azért, mert nem vitte túlzásba.

Szóval ezen "furcsaságok" mellett, amiket inkább egyedi írói stílusnak neveznék, a történet maga meglehetősen izgalmas. Dióhéjban: napjainkban, pontosabban 2002-ben egy kis spanyol faluban egy tanárnő, Tina Bros anyagot gyűjt a környék iskoláiról, amikor véletlenül egy lebontás előtt álló régi iskolában a tábla mögé rejtve talál pár füzetet, amit még 1944-ben az iskola akkor tanítója rejtett el. A tanítóról mindenki úgy tudja, hogy a helyi fasisztákkal működött együtt. Nem volt igazán közkedvelt, mert az a hír járta, hogy a fasiszta polgármester a tanító besúgása miatt végzett ki egy gyereket, akinek az apja az ellenséges partizánok közé tartozott. A kis falunak van egy jómódú családból származó úrnője, Elisenda asszony, aki vagyona és befolyása révén a környék igazi parancsolója. Gyakorlatilag minden úgy történik, ahogyan ő szeretné. Az ő sorsát is nyomon követhetjük a történetben, egészen napjainkig, amikor már éltes öregasszony, és arra teszi fel életének utolsó 50-60 évét, hogy az említett falusi tanítót, Oriolt tragikus halála után szentté avattassa. Oriol a megtalált füzetekben lévő vallomása alapján azonban erre nem méltó és a füzeteket megtaláló Tina megpróbál közbelépni.

Többet nem árulok el, igazán izgalmas történet kerekedik ki a fentiekből. Igazából sajnálom, hogy számomra azt a végkövetkeztetést, üzenetet hordozza amit, mert így kicsit rossz szájízzel tettem le a könyvet. Ez pedig az volt, hogy teljesen mindegy, mi hogyan történt, ki ki volt és mit csinált, mert a pénzzel járó befolyással el lehet hallgattatni szemtanúkat, meg lehet változtatni a történelmet. Így gyakorlatilag semmiben nem lehetünk 100%-ig biztosak, hogy úgy történt, ahogyan azt nekünk elmondják. Mondjuk nem volt efelől kétségem eddig sem, csak nem jó érzés, amikor ezt így az ember pofájába belevágják.

Ami még nem tetszett a regényben, az az, hogy a karakterek ábrázolásába nem igazán mélyedt bele az író. Én szeretem jobban megismerni a szereplőket kívül-belül, hogy jobban meg tudjam érteni őket, esetleg azonosulni tudjak velük, ami itt nem volt meg. Nem tudtam megkedvelni egyik szereplőt sem és igazán megérteni sem őket. Főleg ez hiányzott nekem nagyon a könyvből, ezért nálam 8,5/10.

(ja, és egyébként ez a 840 oldal nem 840 oldal. Átverős, mert elég kis rövidke egy-egy oldal, 100 oldalakat úgy olvastam végig egy szuszra, hogy észre sem vettem. A burok a maga 500 töményen teleírt oldalával szerintem hosszabb volt.)

Carmen Laforet: A semmi

Barcelonában játszódó könyvet keresve akadtam rá erre a regényre. Azért örültem neki, mert Carmen Laforet nálunk tulajdonképpen ismeretlen író, ahogy a regénye is az, viszont utánaolvastam és nagyon jó kritikája van ennek a műnek. A spanyol gimnáziumokban pedig kötelező olvasmány A Semmi... (Ezt így a regény elolvasása után teljesen jogosnak tartom: a téma, a karakterek - mind-mind nagyon alapos elemzésre és fejtegetésre alkalmasak a fiatal korosztály számára.)

Nagyon különös olvasmány volt ez számomra. A könyv hangulata elég melankólikus, borongós, de nyilván a címhez hűen próbálja így érzékeltetni az írónő a főszereplő, Andrea érzéseit. A lány a II. világháború után, 18 évesen faluról kerül fel rokonaihoz Barcelonába. Nagy várakozásokkal van teli, hiszen itt a nagyvárosban kezdi meg élete új szakaszát, egyetemi éveit. A kötet a városba érkezésétől az első tanév végéig ábrázolja a történéseket. De maga az iskola nagyon csekély szerepet játszik a történetben, inkább Andrea azon kívüli családi és társasági életét ábrázolja. Azért, mert ezek határozzák meg a lány közérzetét. A család ugyanis, ahová belecsöppen cseppet sem mondható békésnek. Hangos, veszekedős, folyton egymást figyelő, egymás ellen ármánykodó emberek ők. Konkrétan Andrea 2 nagybátyja, az egyikőjük felesége, a kedves, de szellemileg nem teljesen tiszta nagymama, valamint a cseléd. A lakás romos, koszos, a családtagok tisztességes munka helyett csencselésből, gyanús üzletekből élnek, de éppen hogy, folyamatosan nélkülözve, éhezve...

Rajtuk kívül egy-két fiúbarát és az egyetemi csoporttársnő, a jó családból származó Ena az, akik jelen vannak a lány életében. Az ő tetteik, reakcióik is hatással vannak a lányra, aki számomra olyan volt, mint saját (mások) életének csak egy szemlélője, nem pedig szereplője. A dolgok tulajdonképpen csak ritkán történtek vele, ő inkább a körülötte pörgő eseményeknek csak megfigyelője volt, azok persze mégis jelentős hatással vannak rá. Andrea ugyanis elég gyermeki, naiv teremtés - de a történet eseményei hatására rádöbben dolgokra, amik már a felnőttség felé terelik őt: hogy nem minden olyan, amilyennek látszik, az emberek valódi arca sokszor egy álarc alatt bújik meg. Hogy a látszólagos dolgok mögött valójában milyen mélységek lehetnek.

Egyszóval semmi érdemleges nem történik vele, mégis ezek a dolgok teszik felnőtté a lányt.
Elég érdekes. Ahogyan az írónő stílusa is az. Valahogy nem enged közel a történetet mesélő Andreához, számomra olyan volt, mintha folyamatosan egy fátyolon keresztül szemlélnénk a lányt és az eseményeket, ahogy magát a várost is inkább a kihalt, fülledt, fátyolos, melankólikus oldaláról mutaja be nekünk - itt szó sincs a ragyogó és nyüzsgő Barcelonáról.
Laforet leírásai egyszerűen remekek, akár egy-egy városrész vagy épület hangulatát, akár a lány benyomásait, hangulatait, érzéseit ábrázolják. Karakterei pedig nagyon erősek és kifejezőek. Nagyon jó írónak tartom, kár, hogy nem olvashatunk tőle többet magyarul...

(A fordítás is majdnem remekül sikerült. Azért majdnem, mert úgy tűnt, hogy a fordító szerelmes az iparkodni szóba... Nem számoltam, de ha 20x nem szerepelt ebben a regényben ez az idióta szó, akkor egyszer sem. Ráadásul sokszor egyáltalán nem illett a szövegkörnyezetbe, nagyon bénák lettek tőle a mondatok. Mellesleg a köznapi nyelvben nem is igazán használatos ez a szó, úgyhogy nem is értem, miért szereti annyira Pávai Patak Márta. Amikor már sokadszorra találkoztam vele, már sikíthatnékom volt tőle...)

Összességében tetszett a könyv, szerettem olvasni, de annyira különös és szokatlan volt a hangulata, hogy még emésztenem kell egy darabig.




Az írónőről itt olvashatunk bővebben.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Stippistop véleménye

Mivel annyira odavoltam anno A szél árnyéká-ért, ezért mondanom sem kell, mennyire vártam Zafón új regényét. Nyilvánvaló az is, hogy szerepelt a karácsonyi listámon, és örültem nagyon, mikor a fa alatt megleltem a könyvet.

Az Angyali játszma hasonló alapokról indul, mint A szél árnyéka: adott egy ifjú, aki vonzza a bajt (és a vért); egy rakás misztikus és veszélyt sejtető figura, néhány jóakaró, egy felejthetetlen nő, és Barcelona utcái. David Martín ifjú író, aki kortársaival versengve igyekszik betörni a köztudatba, de társadalmi rangja, irigyei és egészségi állapota reménytelen helyzetbe sodorja. Ekkor lép be életébe egy titokzatos idegen egy titokzatos megbízással: rengeteg pénz és biztos (?) jövő fejében bizonyos határidőn belül Davidnek egy világot megrengető könyvet kell írnia. Nyilván ez nem megy simán, David mindent, de legfőképpen ártatlanságát veszti el lapról-lapra, közben a már említett baljós figurák, jóakarók és szerelmek tarkítják a képet.

Talán meg sem tudom fogalmazni, miért csalódtam nagyot a könyvben mégis, hiszen adott volt (ld. feljebb) minden az izgalmakhoz. Úgy éreztem sok jelenet felesleges volt, mintha a 300. oldal tájékán kezdődne a könyv. Talán a stílusát sem éreztem annyira sziporkázónak és gördülékenynek, mint amit korábbi tapasztalatom alapján vártam. A baljós jelenetek mintha nem lettek volna annyira baljósak, és a humoros intermezzok sem olyan kacagtatóak. Tetszett viszont a befejezés, és tetszett, hogy A szél árnyékában megismert emberek felmenőivel találkozhattunk a lapokon.
Nemigen mertem korábban beszámolókat olvasni a könyvről, nehogy lelőjenek valamilyen poént, de most ahogy elolvastam párat, azt kell látnom szinte mindenki másképp látta ezt... Hm. Nem tudom. Talán az én készülékemben volt a hiba.




Bejegyzés készült: 2009. február 13.

szeee véleménye

Ez az a könyv, aminek kapcsán elgondolkodtam, hogy egy könyvnél mi az igazán fontos? Az hogy közben hogyan érzed magad, amikor olvasod vagy az, hogy a végén úgy összességében mit gondolsz róla, milyen összképet hoz? Mert ebbe a könyvbe én az olvasása közben több helyen is belekötöttem, azaz voltak dolgok benne, amik nem tetszettek. Viszont a végére érve az összhatás egészen jóra sikeredett, tetszett.

Nem fogom leírni, hogy miről szól, a fülszövegnél többet amúgy sem árulnék el.

Az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, jó volt, jó volt, de nagyon mérges voltam, hogy az eleje rettentő lassan csordogált, igazából a felénél majdnem abbahagytam, mert semmi érdemleges nem történt, vagy csak kevés. Úgyhogy ezt nehezen bocsájtom meg a könyvnek, hogy gyakorlatilag a felénél kezdődik. Értem én, hogy kell felvezetés meg felvázolás stb., de nem ennyi. Szerintem.

A második fele viszont egy nagyon jól sikerült, igazi rémregény. Zafón olyan horror-jeleneteket volt képes kitalálni és ábrázolni, hogy ezeknél jobban és jobbat nem hiszem, hogy lehet (talán Stephen King rúghatna mellette labdába, de én az ő írásait nem igazán ismerem). Hidegrázás, borzongás, vér, misztika, szövevényesség. Ez utóbbi kicsit talán sok is volt, de azért lehetett követni. Ami tetszett még benne, az az, hogy nincsen teljes letisztázása a történetnek, és ez így jó. Egy ilyen misztikus regénynél nem is kell, hiszen éppen ez a sajátossága, hogy nem derül ki minden világosan, mert akkor már nem is lenne misztikus. Olvastam, hogy sokan a végét hiányolják. Szerintem meg Zafón nagyon is jól megoldotta a befejezést, titokzatos, mégis jó lezárást választott. Nekem az elolvasása után úgy összességében nagyon jó benyomásom volt, Zafón tényleg klassz író és ez a nyomozásos, történetbonyolításos dolog nagyon megy neki, ahogyan azt már a Szél árnyékában is láthattuk. Erre rátesz még egy lapáttal, ahogyan a misztikus, horrorisztikus jeleneteket képes leírni, nagyon jó! Amit kicsit hiányoltam, az az emberek és legfőképp a főszereplők külsejének leírása. Úgy vettem észre, hogy pont a főszereplőkről (David, Cristina, Isabella) nem kaptuk személyleírást, ez nagyon érdekes, mert más szereplőkről meg igen. De talán ez szándékos volt és a történet sötétségét hivatott szolgálni, vagy nem tudom...

Két tábor van, van, akiknek a Szél Árnyéka tetszett jobban és van, akiknek ez. Ez teljesen embertípus függő szerintem, nem mindenkinek jönnek be az ilyen túlvilági dolgok, van, aki szívesebben marad a realitás talaján. Én mindkét tábort megértem és szerintem én vagyok az egyetlen, aki a két könyvet kb. egyenértékűnek tartja.




(Az a mondat, amivel reklámozzák, és amit Stephen King mondott állítólag a könyvről, hogy "ez a regény tele van ragyogással..." egy marhaság. Ez egy nagyon is sötét regény, nem való mindenkinek, sosem használnám a ragyogás szót rá, de mindegy...)

Bejegyzés készült: 2010. február 03.

ladyBird véleménye

Ebben a könyvben rentgeteg minden van. Írásról, szerelemről, hűségről, barátságról. Mindenről ami fontos és jelentős egy életben. A történetet nem részletezném. Ez a könyv olyan igényességgel és csodálatos nyelvezettel van megírva (s ezen a ponton a fordítást is dícsérem), hogy elgondolkoztam, olvastam e valaha ilyet. Voltak mondatok amik a történet szempontjából nem voltak fontosak, de mégis olyan gyönyörűen fonódtak egymásba a szavak, hogy újra és újra vissza kellett térnem és elolvasni. Egyenként ízlelgettem a szavakat és a képeket amik mozifilmként peregtek le a szemem előtt. Nem haladtam vele gyorsan és fáradtan kifejezetten tilos olvasni. Az egész történet egy hosszú gasztronómiai utázás a betűk, szavak és az írás ínyenc világában.

„Senki sem járt az utcán, higanyszínűen sütött a hold. Amikor felnéztem, árnyalakot láttam, hatalmas vihar terpesztette szárnyait a város fölé. Aztán fehér fény villant az égen, és lezuhant egy esőcseppekből szőt lepel, amely mintha üvegkések garmadáját hordozta volna. De még mielőtt földet ért az első csepp, megállt az idő, és száezer fénypontocska kristályosodott ki a levegőben, sűrű és apró porszemek.”

Bejegyzés készült: 2010. április 04.

Erika véleménye

Mintha csak átugrottam volna A szél árnyéka világából ide. Mintha pár év sem telt volna el a történetek között. Én folytatásnak mondanám.

Arról már az előbb említett könyv olvasása közben is meggyőződtem, hogy az író hihetetlen fantáziával van megáldva.

David Martín a főszereplő, aki rendkívül tehetséges író, de a biztos megélhetés érdekében „elkurvul” a ponyva felé. Elszerződik egy kiadóhoz, ahol álnéven folytatásos szappanoperákat „gyárt”. Közben mindvégig marja a lelkiismeret, a vágy afelé, hogy saját gondolatait, kincseit tegye közzé.

Egy napon meglátogatja őt a Főnök, aki új perspektívát, lehetőséget ad neki. Feladattal bízza meg, mégpedig nem is akármilyennel. Egy könyvet kell megírnia, amelynek óriási hatalma lesz. Innen kezdődnek a bonyodalmak. Titkok, hazugságok, érthetetlen jelenések, horrorisztikus történések veszik kezdetét.

A szél árnyékában megjelenő Elfeledett Könyvek Temetőjébe is ellátogatunk: „Ez a hely: titok. Szentély. Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük. Valahányszor egy könyv gazdát cserél, vagy csak átfutja valaki, növekszik és erősödik a lelke. Ezen a helyen örökké élnek a könyvek, amelyekre senki sem emlékezik, amelyek elvesztek az időben, de mindvégig várják, hogy felfedezze őket egy új olvasó, egy új lélek…”

Az örök szerelem sem hiányzik a könyvből, bár egészen a végéig rejtve maradt előttem a kimenetele. Nagyon drukkoltam az egyik szereplőnek… A könyv utolsó bekezdése nagyon megérintett, szerintem gyönyörű: „Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket.” Kéretik elolvasni a könyvet, hogy kiderüljön, kihez is szóltak e gondolatok! :-)

Gyönyörű képeket kapunk a húszas évek Barcelonájából, amelyből a főszereplő is folyamatosan ihletet merít, ösztönzi gondolatai papírra vetésére. Bár ezek a képek inkább sejtelmes, misztikus érzetet keltettek bennem, mint ahogyan az egész könyv.

A szarkasztikus humor sem hiányzik a könyvből, én nagyon élveztem ezt is. A főhősbe szinte beleszerettem, a karaktere nekem nagyon át-, illetve bejött.

Végig fogva tartotta a figyelmemet. Nem túlzás állítani, hogy egy pszichothriller volt a kezemben. Lestem, vártam az alkalmakat, hogy folytassam a könyv olvasását. Csendben megjegyzem, hogy azért kíváncsi lennék az író tollából származó, picit más jellegű írásra is…

Én összehasonlítani nem tudom a két könyvet, szerintem egy kaptafa! Bár ezt rossz könyvekre szokták írni, és itt erről szó sincs!

Bejegyzés készült: 2010. május 06.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Annyi helyen ajánlották már ezt a könyvet, gondoltam biztosan el fogom majd olvasni. Valamikor. Most láttam elérkezettnek az időt, mert utólag tévesnek bizonyult kalkulációk alapján az az illúzióm támadt, hogy van egy kis pénzem, és azt a kis pénzt bizony mondom: könyvre fogom elverni. Mire ráébredtem matematikai tudásom hiányosságaira, már késő volt. De korántsem bántam meg! (nem kell annyit enni és ruházkodni...) Zafón könyvével úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt: 10 in 1 könyvet sikerült vásárolnom. Egyszerre kaptam fordulatos cselekményt, izgalmas karaktereket, vérfagyasztó jeleneteket és nagy vihogásokat.

A történet főhőse Daniel, aki egy hajnalon az Elfeledett Könyvek Temetőjében rábukkan A szél árnyéka című könyvre, amelyet egy bizonyos Julian Carax írt. Úgy tűnik, ez a könyvválasztás egész életre szóló elköteleződést jelent Daniel számára, ugyanis elkezd nyomozni a titokzatos Carax után, s erre életének jónéhány évét rááldozza . A több éves kutatómunka során sok érdekes, ijesztő, érzéki, vagy éppen komikus figurával hozza össze a sors, akiknek élete Carax-éval összegabalyodni látszik, de előttünk mint egy-egy kis történet a történetben bomlik ki a regényben... Nekem ezek a kis élettörténetek voltak a legkedvesebbek; az örökké éhes, üldözött, és a Sugus cukorkát mindenható gyógyszerként alkalmazó Fermín pedig a legszerethetőbb figura:

"A családomban mindenkinek rendkívül gyors volt az anyagcseréje. Jesusa nővérem, Isten nyugosztalja szegényt, képes volt megenni egy hat tojásból készült fokhagymás, kolbászos omlettet uzsonnára úgy, hogy utána farkaséhesen ült a vacsorához. Szegénykének nagyon kellemetlen szagú volt a lehelete, ezért epésen csak Epécskének neveztük. A megszólalásig hasonlított rám. Ugyanolyan egyszálbelű volt, mint én, csupa csont és bőr. Egy cáceresi orvos azt mondta anyámnak, hogy a Romero de Torresek jelentik a hiányzó láncszemet az ember és a pörölycápa között, tekintve, hogy a testünk kilencven százalékát az orrunk és a fülünk porcos állaga teszi ki. Jesusát gyakran összetévesztették velem a faluban, mivel alig volt melle, és előbb kezdett borotválkozni, mint én. Tüdővészben halt meg huszonkét éves korában, makulátlanul szűzen. Titokban egy ájtatos lelkületű papba volt szerelmes, aki rendszeresen így köszöntötte, ha találkozott vele az utcán: "Szervusz, Fermín, kész férfi lett belőled!" Az élet kedveli a fonák helyzeteket."

Zafón írói stílusa engem nagyon emlékeztetett Márquez-éra, hasonló hiedelmeket, attitűdöket, és karaktereket véltem felfedezni, mint nála, de ez lehet, hogy különben sok mediterrán író sajátja, csak én olvastam keveset közülük (?). Ezt a hiányosságomat majd igyekszem pótolni...




* *Ráadás: Carlos Ruiz Zafón honlapja és a könyv honlapja korabeli képekkel és a történethez írt zenével!

Javier Moro : Indiai szenvedély

Nagyon szeretem az igaz történeteket, nos ez a könyv olyannyira igaz, hogy a kötet közepén jó pár oldal eredeti fotó is van.

Anita Madridban egy zenés kávézóban táncol - így próbálja anyagilag támogatni a családját, és mint a mesékben jön a királyfi illetve egy indiai maharadzsa Jagatijt Singh, aki nemcsak elhalmozza a 17 éves lányt ajándékokkal, hanem házassági ajánlatot is tesz a szülőknek, akiket persze elvakít a mesés gazdagság......

Egy igaz történet egy fiatal lányról, aki megismeri India hagyományait, és a szerelmet(?), sokszor magányos, és hiányzik a családja de igyekszik férje kedvében járni, és még akkor sem keseredik el mikor rádöbben, hogy valójában Ő már az ötödik feleség nem az első!! Közben igaz barátokat lel, és India szörnyű, barbár oldalával is megismerkedik.
Megtapasztalja az igazi szerelmet - ami egyben azt is jelenti, hogy mindent elveszít amit eddig elért....

Szintén letehetetlen könyv, mert bár azt hisszük egy unatkozó hercegnő életrajzát tartjuk kezünkben, a történet alaposan rácáfol erre.

Üdv.Csenga