Toine Heijmans: A tengeren

Kék borító hullámokkal.

Víz.

Hajó.

Mi kell még egy hajókat fényképező, parton órákat ücsörögni képes olvasónak?

Nos, igen: a fülszöveg eleje: "A férfi három hónapja hajózik már egyedül a tengeren. Hazafelé tart. Az út utolsó szakaszára hétéves kislányát is magával viszi vitorlásán az Északi-tengerre. Az utazás két napig tart majd a dán kikötőtől a holland partokig. A kislány anyja aggódik, de a férfinek végül sikerül meggyőznie arról, hogy az út a legkevésbé sem veszélyes......"

Tenger, apa és lánya, valami megfoghatatlan, magányosság.. ezek voltak még azok az érzések amik miatt kíváncsi lettem erre a könyvre.

Elolvastam, és itt ülök magam előtt, és azon gondolkodom, hogyan mondjam el, hogy olvassátok el ennek a férfinak a könyvét. A történetet, ami a kietlen tengeren játszódik. A regényt, ami egy útkeresés.

Rövid, figyelmet igénylő, lassan hullámzó, mégis gyorsuló fejezetek, amelyek odaszögeznek, odaragasztanak engem. Az izgalom, a bennem felmerülő kérdések, amelyek nem engednek felállni, amik nem engedik bezárni a könyvet. Amiből kialakul a kép, hogy ki is ez a férfi, ez az édesapa, aki elindult a robotolásból egy három hónapos útra, hogy kilépjen a taposómalomból, ami nem is forog már olyan gyorsan, mint a mókuskerék. Egy út, amit meg kellett tennie. Tudjátok, kinek Camino, kinek pedig a tenger.

Az apa, a férfi, aki E/1-ben mesél, három hónapig hajózott az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon. Most az utolsó 48 óra áll előtte, hogy megérkezzem a harlingeni kikötőbe, ahol felesége várja őt, őket. Maria, a hétéves kislány erre az utolsó 2 napra csatlakozott a papájához. Két nap, hogy a dániai Thyboron-ból hazaérjenek, a holland partokhoz. Az idő szépnek ígérkezik, kifut a vitorlás a kikötőből, fedélzetén kettejükkel, egy Tapsi nevű plüss jegesmedvével és areménnyel, hogy mire hazaérnek, minden jobb lesz. Minden más lesz. Az idő jó, a víz csendes, apa és lánya jól érzik magukat, miközben gyülekeznek a sötét felhők, a víz pedig haragosabb lesz. Ekkor gondolkodtam el többedszer, hogy é elengedtem volna-e a gyereke(i)met egy ilyen útra a papájukkal. Sokat nem lamentáltam, mert úgysem jutottam volna dűlőre: a bizalom megvan, de úgysem tudunk vitorlázni, így csak laikusan ismerem a veszélyeket. Hagar elengedte Mariat. Feltette a repülőre, és várt. Napokat, órákat. Az időjárás pedig rosszabb lett.

Donald, mert így hívják az apát egy olyan helyzetbe került, amiből nehéz kimászni. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet áthatotta egész életét, munkáját, apai mivoltát, férji szerepét, így elindult............... úton volt........................ de vajon megérkezett?

"Néha csinál az ember olyasmit, amiről tudja, hogy sokkal jobb lenne, ha nem tenné, de mégis megteszi."

Bevallom, hogy az utolsó szavak elolvasása után azonnal autóba ültünk és elutaztunk a hétvégére, de Donald története nem ment ki a fejemből. Mint szú a fát, ott rágott belülről. Hazajöttem, kezembe vettem, forgattam, elolvastam az elejét még egyszer........ leültem, írtam, lapoztam, gondolkodtam........... és aztán elkezdtem nagyon sajnálni Donaldot. és Hagart. És Mariat is.

Gondolat Kiadó

2013

8/10

Riikka Pulkkinen: Igaz

Az utóbbi években felszaporodó olvasmányaim miatt már csak nagyon ritkán avatok kedvencet, sokkal nagyobb a kritérium ahhoz, de ez most gondolkodás nélkül beállt a sorba! Minden pillanatát élveztem a sorainak, annyira finoman, szépen van megírva.

A történet? Igazából semmi különös. Mármint a mai világban. Mert furcsa vagy meglepődünk vajon, amikor egy harmadik belépéséről hallunk egy házasságba? Nem igazán.

Elsánál, egy jómódú finn családban élő asszonynál gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak, a halálán van. Egész családja, gyermekei, unokái és férje, Martti is azon igyekszik, hogy megkönnyítsék neki utolsó napjait, az évek óta jelenlévő, irigylésre méltó békességgel bocsássák végső útjára. Látszólag igazán remek kis családi életbe pillanthatunk bele, és már-már azt gondolhatjuk, hogy így kell ennek szépen történnie.

Anna viszont, az egyik unoka, aki talán a legérzékenyebb lélek ebben a regényben, egyik nap felveszi nagyanyja ruháját, amiről picivel később kiderül, hogy nem is az övé, hanem Eeváé volt, aki a 60-as években volt a család bébiszittere. És akkor Elsa mindent elmesél Annának, a fiatal lány pedig tovább kutatja a miérteket, hogyanokat, miközben saját élete is telve van kérdőjelekkel.

A három generáción át ívelő anya-lánya kapcsolat nagyon finom filozófiai manőverezésekkel tartotta fenn az érdeklődésemet, és még most, a könyv becsukása után is csak kattognak a fejemben a gondolatok, rágódom ezen a családon. Nem egyszerű emberek, és talán pont ez nehezítette meg mindegyikük életét. A sok gondolkodás, a túlbonyolítás. Távol voltak tőlem nagyon, mégis magához láncolt a történet, pedig még csak olyan nagyon szimpatikus szereplőt sem tudtam találni magamnak. Még gondolkodom, hogy miben van a szépsége. Az biztos, hogy a gyönyörű írás hozzásegítette.

"Újra és újra eltávolodom tőle, ő is éntőlem. Eltávolodunk egymástól,
hogy aztán újra megtehessük ugyanazokat a lépéseket egymás felé. Soha
nem állunk meg egy helyben – mindig úton vagyunk egymás felé, vagy
egymástól egyre távolabb."

Abdelkader Benali: Menyegző a tengernél

Elsősorban a borító, a könyv külleme fogott meg. Nap mint nap kezembe vettem, szagolgattam, nézegettem a csodaszép kiadást. Gyönyörű, igényes kötetről van szó.

Lamarat Minar 6 hónapos volt, amikor várandós anyjával Marokkóból Hollandiába vándorol.

19 év múlva érkeznek vissza Iwojenbe, ahol is Lamarat húgát szándékoznak férjhez adni Moszához. Ám a férjjelölt megfutamodik, egyenesen egy bordélyházba menekül. Lamaratra és Khalidra, a taxisofőrre hárul a feladat, hogy visszahozza az eltűnt férjet.

Miután "elvégezték a feladatot" és visszavitték a pernahajder vőlegényt, a menyasszony, Rebeka gondoskodik róla, hogy az esküvő ne múljon el zavartalanul...

A könyv foglalkozik a kivándorlók belső gondolataival, küzdelmeivel, honvágyukkal, illetve hogy milyen módon élik meg visszatérésüket szülőhazájukba.

Bevallom, ez nem az "én könyvem" volt. Már Závada Pál előszavával sem bírtam, azt fel is adtam... Csalódtam! Magamban! Egyértelmű, hogy nagyon szép, értékes könyv. De számomra túl művészi volt, kifogott rajtam. Szégyellem bevallani, de sokszor azt sem tudtam, mit olvasok. Sajnálom, mert úgy vártam ennek a könyvnek az elolvasására!

7/10

Jonas Hassen Khemiri: Montecore : egy párját ritkító tigris

"Ez aztán tényleg mesteri könyv volt egy mesteri embertől!"

Nem hinném, hogy hosszú poszt lesz... Gondban vagyok, hogy mit írjak a könyvről!? Nem azért, mert nem tetszett! Nagyon is a magamévá tettem.

A téma nagyon nehéz, hihetetlen profi irodalomként tálalva. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy vissza tudom adni a könyv hangulatát, értékét. Nem akarom amatőrségemmel lerontani a könyv minőségét. Csak próbálkozom.

Miért is írtam, hogy nehéz a téma? Benne van egy hazáját elhagyó, beilleszkedési gondokkal küszködő ember kálváriája a családjával, országával (vajon melyik is az ő országa?), munkájával, megélhetésével, ...szóval szinte az egész környezetével. Ráadásul nem kis mértékben játszik közre, hogy arab származású. Kell-e a rasszizmus jelentőségét itt bővebben ecsetelnem, főként egy európai országban? Mindenesetre az emészteni való nem mindennapi módon van elénk téve.

Vágjunk bele! Jonas Hassen Khemiri, a svéd-tunéziai szerző önti sorokba megélt érzéseit, hangulatait, emlékeit Tunéziából Svédországba áttelepült családjával kapcsolatban. Főként apja hányattatásait, próbálkozásait próbálja felidézni Kadir levelei segítségével, amelyek tele vannak tűzdelve csűrt-csavart, nyelvi bravúrokkal megspékelt mondatokkal. Kadir nem más, mint Jonas apjának gyerekkori, tunéziai barátja. Ő keresi meg Khemirit egy közös könyv megírásának ötletével. Khemiri és Kadir levelezéséből áll össze a kerek történet.

Végigkísérhetjük, ahogy Jonas apja küzd az identitással. Ő nagyon szeretne tősgyökeres svéd lenni, elsősorban svéd felesége kedvéért. Világhírű fényképésszé válni, ez álmai netovábbja. És hogy elfogadják olyannak, amilyen. Sajnos rá kell döbbennie, hogy ő, mint bevándorló, csekély esélyekkel indulhat. Hadakozik a "bevándorló" meghatározás ellen is, hiszen mindent megtesz azért, hogy elismerjék igyekezetét, erőfeszítéseit a totális beilleszkedés érdekében.

"Egész életében az anyagi javak túlcsordulásáért küzdött, hogy örömöt szerezzen a családjának. Mosogatott, és kutyaszart szedett, és metrót vezetett, és háziállatokat fotózott."

Jonas belső harcai is nagy jelentőséggel bírnak a történetben. Ha azt gondolnánk, hogy egy, az iskolát alig elkezdő gyermeknek, akit körülvesz szülei szeretete, nem lehet probléma egy új országba való beilleszkedés, tévedünk! Bár mindvégig az apjáért szurkoltam, a végén döbbentem rá, hogy te jó ég, mi van ezzel a gyerekkel, vele ki foglalkozik, őt ki szereti? Talán az ő személyisége még rejtettebb saját maga előtt is, mint apjáé!? Vajon tisztában van vele, hogy kicsoda is ő valójában?

A nyomasztó történet ellenére rendkívül szellemes, fergeteges humorral megáldott könyvet tartottam a kezemben. Nagyon sokat segített ez a humor a történet feldolgozásában. Egyik pillanatban sírtam, a másikban pedig a hasamat fogtam a nevetéstől. Az első soroktól kezdve szerettem!

"Egyébként miért adtad a Montecore nevet a dokumentumnak? Talán elírtad? A mantikórra célzol, az oroszlányszörnyre a szerepjátékotokból? Vagy a Montegóréra utal, a hegy urára? Vagy Monte-coeur akart lenni, a hegy szíve?"

A szerző neve előttem eddig ismeretlen volt eleddig, de türelmetlenül várom a következő könyvét!!!

A fordítást is méltatnám, hihetetlen módon adta vissza a nyelvi bravúrokat. Elsősorban szerintem ez teszi a könyvet nagyon naggyá! Csak sejtem, hogy nem lehetett egyszerű munka ezt a művet lefordítani, főként, ahogy utánaolvastam, a svéd nyelv eléggé szegényes, egyszerű ahhoz, hogy visszaadja ezeket az értékes mondatokat.

A könyvből egyéb, számomra nagyon fontos idézetek találhatók még itt!

+ ***