Kicsit
több mint egy évvel az első rész után, úgy gondoltam ideje, hogy
folytassam a trilógiát. Már csak azért is mert nagy meglepetésre a
második és harmadik rész is megjelent, így egyben a két rész, egymás
után elolvasva végre teljessé teheti a sorozatot.
Az első részt Dalok Paulának kíváncsiságból olvastam el, anélkül, hogy véleményeket, értékeléseket olvastam volna róla.
Azzal
viszont tisztában voltam, hogy már nem az én korosztályomnak szól.
Ennek ellenére nekem tetszett, mi sem bizonyítja ezt jobban mint a
négyes osztályzat.
Aranyos sztori, tele szerelmi háromszögekkel, nyárral, és váltakozó időrenddel.
Tömören és velősen ez a második rész.
Az elején kicsit meghökkentem, hogy olyan szereplő is felbukkan akit Paula ismer, én viszont nem.
Aztán ahogy lapoztam párat máris a múltban, egy bizonyos nyaraláson találtam magam.
A
szerző az olvasó figyelmét a folyamatosan mozgó ás változó szerelmi
szálakkal próbálja fenntartani, ami nem is lenne baj, ha az első részben
ezt a lehetőségét nem játszotta volna ki.
Kicsit unalmasnak éreztem, hogy újra ezzel élt.
Ennek ellenére van a sorozatnak egy aranyos bája, hangulata amiért kedvelem.
Sajnos a Cukorkák ebben a részben azért némi változáson esnek át, ez a csapatszellemnek nemigazán tesz jót.
Szeretem
ha egy könyvben váltakozik a múlt és a jelen, a két idősíkon történtek
nagyon izgalmasak is tudnak lenni, itt azonban legtöbbször csak
összezavart.
A fejezet elején írt idő meghatározások idegesítettek, ugyan úgy mint az első részben, szerintem ezekre semmi szükség.
Végül is nyárra, hintaágyba olvasva még mindig szórakoztató.
".... nem az számít, vagyunk-e, hanem, hogy milyenek vagyunk?"
Menni akarok, szeretnék, légyszi', légyszi'!
Forman elvarázsolt, álmodoztatott, elnémított, elgondolkoztatott. Olyan volt, mint a Mielőtt felkel a nap című film. Pedig más, de mégis olyan volt az első harmad hangulata. És azt szeretem, nagyon!
"Csak egy nap"-ennyi elég volt Allyson számára, hogy valami megváltozzon benne, valami átalakulni kezdjen, mint egy vírus, szép lassan fertőzzön, leterítse, átalakítsa, szemét felnyissa. Allyson egy szuperokos, szuperintelligens amerikai lány, aki az érettségi és a főiskola közötti nyáron Európába repül a legjobb barátnőjével, hogy egy kis kultúrát szívjon magába. Szülei nélkül is hozza a tőle elvárt és megszokott formát:jó kislány, nem iszik, nem bulizik, nehogy csalódást okozzon a szüleinek. Allysonorvosi pályára készül, ezt édesanyja menedzseli. Igen, ezt teszi, mondhatom, hogy sajnos, mert ezt gyakorló anyaként borzasztó volt így, ebben a formában olvasnom. A lány napjai be vannak táblázva, mikor mit csinál, hova megy, milyen különórája van; milyen nyári munkát kell végeznie, s már az is megvan mikor, melyik napon milyen órákat kell felvennie az egyetemen. Igen, ezt mind az anyukája intézi, förtelmes ugye? S, ha még hozzáteszem, hogy majdhogynem ő pakolta be az európai útra szánt bőröndjét, vagy, hogy a lánya kedvenc óráját kidobta, mert már komolyabb lett a lány, ahhoz pedig másmilyen karóra jár; vagy éppen a gyereke részvétele nélkül vásárol neki ruhákat..... hát berzenkedni kezdek. Igen Allyson, testvér nélkül egy ilyen családban él, ahol ő a központ, neki akarják a legjobbat, és ezt ő úgy hálája meg, hogy tökéletes minden percben. Igen ám, de egyetlen nap, CSAK EGY NAP elég neki, hogy valami megmozduljon benne, valami olyasmi, ami elindít benne egy olyan folyamatot, amitől rájön, hogy ő nem is önmaga, hogy nem is azt szeretné. Bár ennek beéréséhez sok hónapra lesz szüksége, de beérik a dolog, és elindul egy másfajta élet Allyson számára, megtalálja igazi önmagát.
S hogy mi is történt ezen a napon? Ezen a napon a lány, nevezzük Lulunak, mindenféle előzetes terv nélkül elindult egy szimpatikus fiatalemberrel Párizsba. Ezt a fiút Willemnek hívták, s aki megbabonázta a lányt egy előző esti Shakespeare- színdarabban. Elindult egy kémia, vagy pedig csak jó színész a fiú? Mindenesetre a vonat kifut velük Londonból, s egy nappal később a lány egyedül, sírva tér vissza ide, hogy innen záporeső könnyekkel térjen vissza az USA-ba. Mi történt? Ennek egy része kiderül a könyv első harmadából, ahol mi is barangolhatunk velük a francia fővárosban, majd izgatottan várhatjuk, hogy kiderüljön a többi információ.
A nyár végén Allyson-orvosi előkészítősként- beleveti magát a tanulásba, azaz belevetné, de nem megy neki; anyukája napi többszöri kollégiumi ellenőrzését a hívásokon keresztül sem viseli el. Valahogy minden más. Elindult a folyamat, már a barátnőjével sem igazi a kapcsolata, semmi sem jó neki, pedig nem is mer emlékezni arra az egy napra. Változik az élete, a személyisége, csökken a szemén lévő hályog vastagsága, lassan felnő a 18-éves Allyson.
"..... Willem megváltoztatta az életemet. Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra."
Kedves történet, színes, álmodós. Legalábbis nekem ilyen volt. Én, aki keveset nézek hátrafelé, én, aki nem mer álmodozni, elvarázsolódtam és mertem. Olyan jó lett volna egy ilyen utat kipróbálni: hogy csak megyek, utazok, tapasztalok, hogy belevágok. Olyan merész, bátor, nyári. 35 Celsius fok kint. Feküdtem az erkélyen a napozóágyon és egy olyan városba, Párizsba kezdtem vágyódni, ahol nem voltam, s ahova nem is vágyódtam eddig soha. Shakespeare-t akartam olvasni. Holland tulipánmezőn szerettem volna feküdni......, mert én is olyan fotókat szeretek készíteni, ami másnak jelentéktelen lehet, de nekem az életet jelenti.
Forman hozta a nálam elvárt szintet: olvastam, olvastam és olvastam.............. és nagyon várom Willem egy évét, a folytatást. (Just one Year) 9,5/10
"... akármilyen rosszra fordulnak a dolgok.. azért még mindig van választása."
Hogy is van a mondás? Ami előre meg van írva...,
"Ez a legrosszabb az egészben, a teljes reménytelenség érzése." Sam Kingston, a fiatal végzős gimnazista lány, valószínűleg tele tervekkel egy egyetemi továbbtanulás irányában, autóbalesetet szenved, és............... ...................és ekkor még azt hittem, hogy valami hasonló lesz, mint a Ha maradnék című könyv, ami nagyon tetszett.
Hamar kiderült, hogy itt nem erről van szó, azaz nem a kóma állapotában lévő agymunka, mint ott Mia esetében volt, hanem ebben a könyvben az történik meg, hogy Sam az autóbaleset napját, azt a Cupido napos pénteket élheti meg többször: szám szerint hétszer. S miközben újra és újra átélhetjük azt a napot, mindig valami más történik 1-2 apróságban, aminek befolyásolnia kellene a végkifejletet és befolyásolnia valami mást. Sam az előző péntekek emlékével ébred fel a következő pénteken, a következő február 12-én, így tele emlékekkel, tele tettekkel, ötletekkel vág neki újra és újra ugyanannak a napnak, mégis valami másnak. Megismerjük őt, a barátnőit, a barátját vagy akár a szerelmét. De igazából nem ez alényeg, hanem Sam napjai, Sam megvilágosodása, Sam bocsánatai, Sam segítségei, Sam boldogsága.
Ez egy jó könyv lehetett volna, ha nem ilyen lett volna ez a lány. Nekem nem volt igazán szimpatikus, mert valahogy nagyképűnek találtam, ezenkívül számítónak. (Persze-persze változott a napok során, ami mindenképpen pozitív, de akkor sem...) 16-17 évesen már van egy kialakult stílusa az embernek, és olyan amilyen. Értem én, hogy Lindsay, Elody és Ally a nagy barátnők, de nem tetszett a közöttük lévő hierarchia, a titkolózás, az őszinteség hiánya, hogy ennyi idősen is még gyűlölünk, megalapozatlanul ribancozunk olyan lányokat, akik meg sem érdemlik. Hogy felelőtlenek. Lehet, hogy ez Amerika, akkor én ellenzem. Lehet, hogy ez még a kamaszkor, akkor én remélem, a lányom soha nem lesz ilyen szemét csaj. Lehet, hogy naiv vagyok, mint mindig, ez ellen nem tudok mit tenni. Azt viszont tudom, hogy érzékeny vagyok, így én nagyon sajnálta ezeket a lányokat. Az álarc mögötti arcukat kutattam: a gazdag csajét, az alkoholista szülők gyermekének az arcát, a bulimiás csajét-aki ezer és ezer fájdalmat hurcol magával kiskora óta és természetesen látom Sam arcát, akit befolyásolnak ezek a lányok, a tettek, és nem látja a sok jót, ami körülötte van. Komolyan meg kell halni vagy haldokolni kell, hogy megölelhessem a lányomat, és ő viszontöleljen?
Komolyan egy új lehetőségként kell megélnem, hogy a lányom által húzott piros körömlakkcsíkot átléphessem és bemehessek a szobájába? Naaaaaa...........!
Komolyan erről kell szólnia a reménynek, hogy átgondolhatom az életemet, és megmenthetek életeket, kijavíthatom a hibáimat, kiradírozhatom a rosszakat, hogy a lelkiismeretem makulátlanná válhasson? Minden nap egy új jótett, hogy tisztán léphessek tovább? Egyik nap még ő pletykál, másnap már ő mondja, hogy a pletykák valakik unatkozásából születnek.
Értem én, hogy sosem késő semmi sem! Hogy mindenkit meg lehet javítani! Hogy örüljünk, hogy észrevették magukat a lányok! Azaz inkább Sam, hiszem róla van szó. Nem szeretnék ítélkezni, messze vagyok még attól, hogy a gyerekeim felnőjenek, és azt mondhassam: én jobban csináltam! nem is biztos, hogy jól végzem a dolgomat. Remélem, hogy nem lesz benne a kezük ilyen szörnyű tettekben. Remélem nem ülnek majd alkoholfogyasztással majd a volán mögé, sőt utasként sem. Remélem nem lesz senki miattuk ... Remélem segítenek majd az esetleg hasonló problémákkal szenvedő barátaikon, és nem csak hagyják sodródni őket. Remélem a jó oldalon fognak állni.
"Egy jóbarát meghagyja neked a titkaidat. A legjobb barátaid pedig segítenek megtartani azokat."
Szerintem vannak olyan titkok, amelyek feldolgozásában segítenek a barátok. Mert barátok. A titkolózás csak sebeket ejt, ahogy itt is történt. Göngyöltjük magunk előtt a titkainkat, aztán már ki sem tudjuk bogozni a hálót, amit ezekből magunk köré szőttünk.
Igen, a könyv megmutatja, hogy sosincs késő változni, változtatni, legfeljebb egy egyszerű határátlépésről lesz szó, amit először lehet, hogy fáj, aztán mint a csodák 3 nap múlva elfelejtődnek. Samnak nincsen három napja a csodákhoz, neki azonnal cselekednie kell. Napról-napra, apró változtatásokkal.
"Ha átlépsz egy határt és nem történik semmi, a határ elveszti a jelentését."
Nem igazán tetszett, szerintem sokkal jobban meg lehetett volna írni ezt a könyvet, de nincs ötletem, hogy hogyan, mert ne ez a lényeg, hanem az, hogy sosincs késő változáshoz, még akkor sem, ha részünkről már nem aratjuk le ennek gyümölcseit. Tegyük önzetlenségből!
"Hogyan lehet, hogy ennyit változtam, és mégsem tudtam megváltoztatni semmit?
Veronica Roth sorozata már itthon is megelőzte a hírnevét. Nagyon sokan várták már, hogy itthon is olvasható/elérhető legyen.
Az értékelések alapján a legtöbben elégedetten teszik le a könyveket az olvasás végén, és vannak akik döbbenten csukják be az utolsó sor után. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Sajnos.
Fülszöveg (A beavatott):
"EGYETLEN DÖNTÉS alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid EGYETLEN DÖNTÉS meghatározhatja az értékrendedet EGYETLEN DÖNTÉS örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL
Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is."
A fülszöveg utolsó sorába hadd kössek bele egy picit. Tris döntése egyáltalán nem okoz meglepetést az olvasónak, hisz ha nem így lenne, akkor nem lenne miről szólnia a könyvnek. Az egész befejeződne a választás napján. De mivel nem így történik, ezért tovább olvashatjuk a főszereplő hihetetlen és kalandos történeteit. (Csak én ettől nem érzem magam szerencsésnek - de ez más kérdés).
Az első rész még nem is piszkálta meg annyira lelki nyugalmam kicsiny tavát. Hozta a ma már oly népszerű tini disztópia sablonos elemeit, egy picit tekertek rajta, de amúgy semmi különös nem volt benne. Adott egy főhősnő, akiért izgulhatunk (Tris Prior) hogy túléli-e és egy főhős, akitől azt várjuk, hogy szerelmet valljon nevezett főhősnő iránt (Négyes) és lehetőleg mentse is meg. Eddig minden okés.
A bajok ott kezdődnek, amikor Tris valódi énje beköszön a Bátrak főhadiszállásán. Hamar ráéreztem, hogy én ezt a lányt bizony nem fogom kedvelni. Az hagyján, hogy nem veszi észre a nyilvánvalót (a bátyja olvasás iránti szeretete) de ridegsége és megvető érzései Al iránt (akit első éjjel sírni hall) kifejezetten idegesített (ő bezzeg sírhatott, amikor kigúnyolták kislányos alakja miatt - ami érthető persze, de ezzel is bizonyította, hogy mekkora hipokrita, amit neki szabad másnak nem). Ok, Al sem volt szent, de aki 16 évig nevelkedett az Önfeláldozók között, nem hiszem, hogy így gondolkodik (már csak azért sem, mert azt bezzeg betanulta az előző csoportjában, hogy az egymás iránti érzéseket nem mutogatjuk nyilvánosan - bizonyította mindezt, mikor nem tetszését fejezte ki mások csókolózása láttán).
Lássuk mi volt még. Az önellentmondások sorozata. SPOILER! Például: ha törölni kell a felvételt, amin képes kitörni a szimulációban az üveget, akkor hogy a csudába nem volt ez gyanús senkinek a fővizsgáján?
Tris akár Művelt is lehetett volna. Ezek után nem értettem, mit nem ért már elsőre az "Elfajzott" kifejezésen. Teljesen világos volt a képlet a vizsgáztató nő reakciójából és elszólásaiból, akkor hogy a csudába nem érti meg valaki olyan, aki ráadásul ebben a világban élte mindig is az életét.
A falat a Bátrak védik ugye. A Barátságosok viszont ki be sétálnak kedvük szerint. A falon túl nincs védelem. Tris (és úgy az egész lakosság) hogy a csudába nem gondolkodik el ezen? Ki vagy mi védi meg a Barátságosakat? Az állítólagos veszély csak a városiakat és a falat fenyegeti? Többször említik, hogy mennyire bátor munka a falnál szolgálni... aha... miért is? Nem történik ott soha semmi.
Ez a nem tartjuk a kapcsolatot a többi csoport tagjaival, egy akkora hülyeség. Hogyan fogjanak össze a jövőben ha nem is ismerik egymást és a szokásokat? Még a suliban sem barátkoznak egymással. Mi a fenéért kell nekik egyáltalán közös iskolába járniuk?
És végül maguk a Bátrak. Ez a dolog, hogy a vonatról le föl ugrálgatnak... nem vette be a gyomrom. Most komolyan csak a Bátrak használják a vonatokat? Mert? Miért is? SPOILER vége.
Rendben, a könyv vége még úgy végződött, hogy a folytatást szívesen el akartam olvasni, így vezetett még egy utam a könyvtárba. Csodák csodája, bent volt, így hamar olvasni kezdtem. Most nem tudom eldönteni, hogy szerencsés voltam-e ezáltal vagy inkább épp ellenkezőleg.
Fülszöveg (A lázadó):
"Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel."
Kevés olyan könyv volt még a kezemben, amikor azért szurkoltam, hogy a főhőst puffantsák le mielőbb. Tris nem hogy nem volt szimpatikus számomra ebben a részben (sem), de kifejezetten ellendrukkeri érzelmeket váltott ki belőlem. Jó párszor kívántam, hogy végre vágja már képen valaki, mert akkor talán észhez tér. Az első részhez képest nem hogy fejlődött volna a karaktere, inkább sokat romlott.
Nagyon sok volt benne az önellentmondás is (még több, mint az elsőben). Pl: SPOILER! Amikor a Bátrak visszamennek a központjukba akkor festéklövedékekkel kiiktatják a kamerákat. Na de mit csinálnak a mikrofonokkal? :O Mert ugye az első részben azért kellett annyira csöndben sutyorogni, mert mindig mindent hallottak.
Voltak még más nyalánkságok is. Például hogy a fenében lehet, hogy olyan legendának, mint Négyes nem ismerik fel az arcát a csoporttársai? Lefogadom, hogy sokszor mutogatták ösztönzésképpen a bátraknak. A nevét mindenki ismerte, akkor az arcát, hogyhogy nem?
Másik: minden vegyszert a Műveltek állítanak elő. De nem ismerik az igazságszérum összetevőit? Vagy tételezzük fel, hogy az Őszinték valahogy összekapták magukat annyira agyilag, hogy maguk állították elő. Akkor is rá kellett volna jönnie a Művelteknek, hogy miből áll vagy valami hasonlót is előállíthattak volna.
Tris máskor mindig arra hivatkozik, hogy mennyire kegyetlen tud lenni és hogy a kiképzés megtette nála a hatását. Ha tiszta fejjel gondolkodott volna, akkor 1: a három öngyilkosjelölt közül nem egy kiképzett bátort hagy lezuhanni, hanem (és sajnálom, hogy ezt kell leírnom), de a kislány zuhant volna le. Mert minden fegyveresre szükségük volt abban a helyzetben. Egy kiképzett katonától ilyen döntés lett volna várható. 2: amikor a sikátorban találkoznak Jeaninnenel és Peterrel nem fordultak volna vissza a társaikhoz „segíteni” hanem egyszer és mindenkorra megcélozták volna a nő fejét és véget vetnek az egész háborúnak. De neeeem…
Fenti kiképzés eredményeként Tris teljesen tisztában lett volna azzal is, hogy a fegyvertől való félelme nagyon is veszélyes bajtársaira nézve (ha már saját magára nem gondol). Hamarabb szólt volna erről az apró kis kellemetlenségről és nem tagadta volna. Sőt! Megkockáztatom, hogy a folytonos rinya helyett (ugye mennyire meg kellett vetni Alt kedves Tris?) megpróbált volna tenni ellene és Tobias segítségét kérte volna. Ha nem ezt, akkor éppen azt titkolja előle, hogy lelőtte az egyik barátját és emiatt rémálmai vannak. (Ha valakit tényleg annyira szeretsz, az ilyeneket elmondod neki. Négyes megtette, Tris pedig nagy ívben tesz arra, hogy ezt a bizalmat mondjuk akár viszonozhatná is). Bravó Tris!
SPOILER vége.
Tobias és Tris kapcsolatára amúgy úgy általában jellemző ebben a könyvben: Négyest/Tobiast állítólag csodálja és szereti Tris, mégis sz*rik a véleményére, az érzéseire vagy épp a magánéletére.
Sokan azt mondják Bella volt a tini irodalom legönzőbb személye (szerelmi kérdésben). Hát pedig nem. Tris mindent visz, ami az ő esetében azért súlyosabb dolog, mert ő ráadásul kiképzett "katonaként" folyamatosan sodorja veszélybe mind a családtagjait, mind a bajtársait. (Nem, az önfeláldozó cselekedete a végén nem tesz jóvá semmit sem).
Várom-e a harmadik részt? Mivel ennek úgy lett vége, hogy eléggé nyitott, ezért valószínűleg el fogom olvasni, de vágyakozni és epedezni nem fogok utána. Nagyon nem.
Várom-e a szintén nagyon beharangozott filmet?
NEM! Habár a főszereplő lány szerintem telitalálat (ő már arcra sem szimpatikus nekem, biztos kiválóan alakítja majd Trist) a stillek, amiket láttam a filmből nem mozgattak meg bennem semmit.
Azóta volt szerencsém az előzeteshez is, ez sem mozgatott meg bennem semmit. Vagyis de! Azt az érzést komolyan erősíti bennem, hogy én a filmre nem leszek kíváncsi. Egyetlen dolog miatt inogtam meg picit, ez pedig Kate Winslet. Mivel ő is játszik a filmben ezért lehet, hogy adok majd neki egy esélyt... ha majd adják a tévében.
Elolvastam a Bábel-t, tulajdonképpen -ha eleresztem az asszociációs képességemet akkor- ezt a fiataloknak szóló fesztiválos történetet el is tudom helyezni az aktuális állapotomba: bábeli zűrzavarban élek életem több területén.
"...féltem, hogy goromba lesz, amit nem viselek túl jól, úgyhogy a kivárásos taktikát választottam, bízva abban, hogy majd minden megoldódik magától. (...) Viszont nyughatatlan természet vagyok, és egy idő után nem bírtam tovább a feszültséget."
Vagy mondhatnám forrong a levegő úgy, mint a RHCP-koncerten a visítozó lányok társaságában.
Az új képek pedig ugyanúgy sejtethetik a fesztivál kétnapos esőjét, mutathatják a magányt, amit Zsófi érzett, és a fényt, ami mindenhonnan világíthat, ha megtaláljuk azt a kis rést, ha jó helyen keressük- szóval, ez az életre is igaz. Kapcsolódási pontok mindenhol vannak, látjátok? Legyen szó tiniknek írt könyvről, el tud érni a történet hozzám, mert tudok benne találni olyan momentumokat, mondatokat, amelyek találóak, amelyek rám igazak, vagy éppen az adott helyzetekre.
A BÁBEL Latter Zsófi és 4 barátjának illetve még néhány havernak - és természetesen a punk-nak- a története, akik megérkeznek Pápára egy nemzetközi zenei fesztiválra. Zsófi csakis a Red Hot Chili Peppers koncert miatt megy élete első ilyen többnapos rendezvényére, ahol tervei szerint meghódítja Anthony Kiedis-t az énekest, majd a felesége lesz stb.stb.
Azt nem árulom el, hogyan is tervezi ezt kivitelezni a fiatal lány, de azt elmondom, hogy Napsival, Szaszával, Abdullal és Hipóval (ill. ismerős-és ismeretlen haverokkal és természetesen a punk-kal :D) rengeteg élményben lesz részük még akkor is, ha alig jutnak el koncertekre. Palackokat gyűjtenek, sárban hemperegnek, átveszik a nomád-fesztiválos életformát, rohannak egyik helyről a másikra, közben eltévednek, de sebaj!, szerelmesek lesznek, a fiúk naponta, félnaponta másba, sőt Hipó állandóan az orvosi sátorban köt ki. Ezen kívül ott vannak a konfliktusok, a szerelmi cívódások, hogy 5 napon keresztül keresni kell egy olaszt, és, hogy Zsófi 17 évesen komolyan azt gondolja, hogy Chili Juniort szül majd Anthony-nak. :) Itt, ennél a ténynél itt kicsit kiakadtam és csak remélni tudom, hogy én nem voltam ekkora lökött, hogy ilyenről álmodoztam. Pedig biztosan... talán nem ennyi idősen. (Bár arra emlékszem, hogy a barátnőmmel odavoltunk Hoboért, amikor én 17 és ő 20 volt, és amikor belejtettünk az Orczy-kert koncertjére és odamentünk előre... akkor az akkori feleséget Igó Évát ki akartuk tolni a helyéről.. :D)
Visszatérve a könyvre: hogy ki nevezte el Zsófit Chilinek, hogy Latter Zsófi miért is lett Latter-Kiss Zsófia, és vajon Zsófi végül bejutott-e a VIP szektorba a koncert idejére, az kiderül a könyvből, mint ahogy az is, hogy Napsi és tesója mennyire bolondok, Abdul mennyire hiú, és Szasza ki is egyáltalán. Megkérdezhetném a Hová tűnt Damon Hill? helyett, hogy "Miért is nem veszi fel Atesz?", vagy éppen, hogy miért küldik el Abdul fül-orr-gégészhez, miközben Boldi füle sérült meg?
Egy vidám kamaszsztori, amelyen jókat nevettem, (éjjel felolvastam részleteket a férjemnek, mert imádom Doktor Farouk-ot) és bár én hosszantartóan nem voltam fesztivál-lakó, mert én csak a hierarchia alján, napijegyesként buliztam olykor, mégis teljesen átéreztem a szórakozásukat, jókedvüket. Szerintem a koszt, a sarat, a mocskos mosdókat nem bírtam volna, de ki tudja?
Örülök, hogy elolvastam, s bár Zsófi tényleg 17 év alatti szintet hozta, mégis megbocsátottam neki, mert önzetlen jó barát, akikből kevés van, és akik nagyon fontosak az életben: mindig és mindekor, mert higgyétek el, mindig kiderül kire lehet számítani. Ma vagy holnap, vagy jövő héten. Itt vagy Szegeden vagy éppen más országban. :)
.... január, február, március, április, május, június, július, augusztus, Szeptember ... igen, a Szeptember legyen nagybetűvel, hiszen ő egy 12 éves kislány, akiről a könyv végére kiderül, hogy elragadott vagy cseregyerek.
Szeptember, aki Tündérföldre kerül, egy leopárd hátán, a Zöld szél segítségével halad tovább egy ideig, s amikor egy fakanál visszaszerzéséért útnak indul a Márkinőhöz, bár visszaszerzi, de új feladatokat kap. S mint megannyi mesehős, dacolva a negatív körülményekkel csak megy előre, vállalja a veszélyeket a kard megszerzéséért, s mire körbejárja Tündérföldet, s visszaér, kiderül számunkra is minden.
S mi a jó mese lényege? - mindig az igazság győz, ahol a gonosz megbűnhődik; az erkölcsi, magatartási és társadalmi normákat képesek közvetíteni, amelyek az életben maradásukhoz szükségesek, feszültséget old, ill. a megfelelően megírt mesék a fantázia mozgásba lendülésével még az életünket is gazdagítják. Nem utolsó sorban a mesék utat mutatnak több tekintetben: a boldogulásban, a kockázatok vállalásában, a segítség nyújtásában és érkezésében is. A hős, vagy a hősnő soha nem marad egyedül, mindig érkezik valami segítség, amelyek szükségesek útjának befejezéséhez. Ez a könyv egy mese. Nem a mi magyar népmeséink, de tartalmazza mindazokat a dolgokat, amelyek egy mesénél fontosak, s így biztosan meg lesz elégedve az olvasó, hiszen benne vannak a konfliktusok, az akadályok, a találkozások, a pergő események; megismerjük Szeptembert a kislányt -aki májusban született-, szimpatizálunk vele, és szeretjük őt, hogy ismeri a meséket, hogy ismeretlenül, váratlanul megérkezve ennyire jól kiigazodik Tündérföldön, hogy ennyire érzi, mit szabad és mit nem szabad itt tennie. Megkedveljük különleges barátait, újdonsült ismerőseit: én személy szerint nagyon szerettem A-Ly-et, aki egy könyvgyík, de nem tudok rosszat mondani egyik szereplőre vagy átmenetileg megjelent kis állatkára sem. Még a félelmetes cápát is elfogadtam. Hiszen ők meseszereplők, a mesék pedig jók. Bár sokan nem szeretik, sok gyerek csak intézményes keretek között találkozik hallott-felolvasott mesével, de ez a történet, a terjedelméből és az izgalmaiból kifolyólag alkalmas arra, hogy az ilyen könyveket szerető felnőtteken kívül, az izgalmakat kereső kisiskolások is megbirkózzanak vele.
Fantáziátlanságomból kiindulva mindig ámulok és bámulok, ha valaki ilyen fordulatos, kreatív történetet tud írni, az idegen könyvek esetében pedig megemelem a kalapomat a professzionális fordításokon. Ez a könyv is ilyen, hiszen olyan nevekkel és szavakkal találkoztam amelyek megmosolyogtattak.
S mi a mesék lényege: Minden jó, ha a vége jó; aki nem hiszi el Szeptember történetét, az járjon utána, hogy kicsoda Mályva, kit takar a Márkinő, aki gonosszá lett, miért vannak leláncolva az állatok, kik azok a Nanák, vagy éppen miért zokogott a kislány a vitorlásán, milyen szerepe volt a cicának, és ..............?
S végül csak azt a két dolgot tenném hozzá, hogy itt is megjelenik egy ruhásszekrény, amelynek köze van e misztikus-mesebeli utazáshoz, s a másik, ami -felnőttként- talán a leginkább tetszett a történetben, amikor Lúg a három kádban megfürdette Szeptembert:
1.
"Ez a kád arra való, hogy megmossuk a bátorságodat. (...........) Amikor megszületsz -mondta halkan a gólem-, a bátorságod még tiszta és új. Mindenhez elég bátor vagy (...). De ahogy idősödsz, a bátorságod magához vonzza a piszkot, a megkérgesedett dolgokat, a mocskot és a félelmet, és a tudást arról, hogy mennyire el tudnak romlani a dolgok és milyen a fájdalom. (....) Ezért időnként le kell sikálnod és mozgásba lendítened, különben soha többet nem leszel bátor."
2.
"Ez a kád arra való, hogy megmossuk a kívánságaidat...Mert az ember régi életének kívánságai elhervadnak és összeasznak, akár az elöregedett levelek, hacsak nem helyettesítik őket új kívánságok, ahogy a világ változik. Márpedig a világ mindig változik. (...) A gond az, hogy nem mindenki tudja, mikor kell kimosni a kívánságait."
3.
"Végül - mondta Lúg- megmossuk a szerencsédet is. Amikor a lelkek felsorakoznak, hogy megszülessenek, az utolsó pillanatban felszökkennek, és hogy szerencsések legyenek, megérintik a világ szemöldökfáját.(...) Valamennyit mindenkinek sikerül megszereznie. (....) A szerencsét azonban el lehet költeni, mint a pénzt, vagy elveszíteni, mint az emlékezetet, vagy elpazarolni, mint az életet. (...) Nincs fürdő ami visszahozhatná a szórakozottság és túlzott magabiztosság miatt elveszített szerencsét. Ám a konzervatív, fáradt, kockázatmentes élettől elsorvadt szerencsét fel lehet hizlalni..."
.... megkeresem Lúgot, a gólemet, és kérek egy-egy darabot az ujjából, és belemerülök néhány percre a vízbe.
Minden ami a Szent Johanna Gimi sorozatból kimaradt!! :D
Szerintem ez az a könyv,ami vagy tetszeni fog az olvasónak,vagy nem ,köztes megoldás nem lesz.
Paula a könyv lapjain készül a tizenhetedik
szülinapjára,tanul,hamarosan érettségizik,a neten egy zenei fórumon
megismerkedik egy huszonkét éves fiúval,jó ideig csak interneten
keresztül beszélgetnek,ám egy idő után elérkezettnek látják az időt a
személyes találkozásra.
Ángel késik a randiról,miközben Paula őt várja egy azonos könyv
olvasásával és kis véletlen szerencsével megismerkedek Álex-el...
És innentől kezdődik a szövevényes történet ,amelyben szívek reménykednek,törnek össze nap mint nap.
Van akit idegesíteni fog,hogy minden kamasz és huszonéves fiú
Paulába szeret bele,ahogy az is,hogy oldalanként változik a szerelmi
felállás:-)Igazából engem nem zavart! Már csak azért sem ,mert ezek az
első nagy,komoly szerelmek még a szereplőknek is kétségesek,nem igazán
tudják ki iránt,és mennyire biztosak az érzéseikben.Tetszett ,hogy
ezeket a vívódásokat is jól oldotta meg a szerző,megkímélve az olvasót a
nyafogástól.
Jó sok szereplőt sikerült összetrombitálnia a szerzőnek,mégis könnyedén lehet követni az eseményeket.
Egyedül a fejezet elején írt idő meghatározások idegesítettek,szerintem ez nagyon felesleges volt.
Nem lett púderezve ez a korcsoport,lógnak a
suliból,csókolóznak,szóba kerül a testiség, a szex,de minden kellő
mértéket tartva.Nincs hiperszuper osztályközösség,de vannak
barátnők,akikkel meg lehet beszélni dolgokat,a szülők is szülőként
viselkednek,sőt megjelenik a kamasz fiúk lelki világa is érdekes ,hogy
nem csak a lány oldalról láthatjuk a dolgokat!
Trilógia lesz,most nem tudom,hogy ez mennyire lesz jó vagy rossz….
tény,hogy a több mint 500 oldalt nem esett nehezemre elolvasni.
A borító nagyon aranyos lett,és persze a cím sem légből kapott,a könyv végére érve értelmet nyer.
Ifjúsági könyv,de még nekem is jól esett,szóval igazán széles kört meg tud szólítani,várom a folytatást!
...lehet olyan, mint a te iskolád, vagy akár olyan, mint az enyém. Bárkié. Járhat oda törtető gyerek, vagy csendes tanuló; kialakulhatnak szerelmek, és mély barátságok is.
Bármelyik korszakban tanultál, vagy tanulni fogsz, magadra ismerhetsz benne pici részekben vagy éppen nagyon. Ha nem magadra, akkor az osztálytársadra, barátodra.
Volt egy olyan érzésem az elmúlt napokban, hogy jobban vártam a könyv megjelenését, mint a 11 éves lányom.
Visszatérve az SZJG 8-ra:
Vége. Ennyi. Nincs tovább.
Bővebben? Amikor az első részt olvastam, meg aztán a másodikat, olyan érzésem volt, hogy nem egy nagy durranás, nem is annyira tetszett, túl didaktikusnak találtam, szájbarágósnak. De hajtott tovább a kíváncsiság, és végül a sorozat rabjává váltam. Mondhat bárki bármilyen kritikát róla, tény, hogy a gyerekek, fiatalok, főleg a lányok nagyon szeretik a sorozatot. Én ismerek nem egy 20, sőt 30 év felettit, aki szintén olvasta, ki azért, hogy "képben legyen", ki pedig azért, mert tetszett neki. Már megint elkanyarodtam magamtól: kedvenc részeim az 5. és 7. voltak, s most azt hiszem, ez is melléjük költözött. S én tudom is miért: mert túlontúl szentimentális vagyok, vagy túlságosan idős. Rájöttem, igen, most(!), hogy nem leszek már 18 éves, és nem leszek már 18 évesen szerelmes.
Ebben az utolsó részben található szerelem, szeretet, ami mindkét köteten végighúzódik, melegséggel töltött el. A barátságok, az összetartozás, a "mindenki kiáll mindenkiért"-elv, olyannyira szilárd és erős kötelék, hogy folyamatosan azt vettem észre, hogy hangosan nevetek, vagy könnyezve sírok a 12/b eseményein, történetein. Jó, tudom, nem vagyok egyszerű eset ebből a szempontból: képes vagyok sírni pillanatok alatt. A 8. kötetben található bolondos-feladatok, vagy éppen komolyságot igénylő próbák tükrözték a szereplők jellemét is, fény derült sok régmúlt-elmúlt dologra, s végérvényesen kiderült, hogy Reni és barátai felnőttek.
Vége a gimnáziumi éveknek, s talán a barátságoknak nem. Bár, átéltem, átéltük sokan, hogy a különböző továbbtanulások megváltoztathatják a találkozások intenzitásait, mégis remélem, hogy nekik működni fog.
Bármi is zavart a könyvekben, már elfelejtettem, mert az olvasás öröme elfeledtette velem ezeket. Boldog voltam boldogságukért, és igen, bevallom: én végig szerettem Cortezt. Bár anyukám mindig arra nevelt, hogy ne kelljen nekem olyan fiú, akiért mindenki epekedik, én mégis ilyen típus voltam "kislánykoromban", és valahol mindig is éreztem, még az első kötetek elején, hogy ez a szívtipró nem olyan, mint amilyennek sokan látják.
Ahogy visszaolvasom ezt a kusza értékelést, arra gondolok, hogy nem lehet visszaadni a könyv lényegét, azaz annyi, amit az elején írtam: mindenki megtalálhatja benne önmagát vagy valami más fontosat.
Szerintem Leiner Laura jól megfogalmazott benne érzéseket, gondolatokat: jól eltalálta a a komolyságot, és benne a komolytalanságot, s "vége-érzést" is. Bár biztosan így volt ez az elsőkkel is, de akkor ezt nem éreztem. Olyan volt, mintha ő is benne lenne, meg is kérdezném tőle, hogy ő kivel azonosítaná magát, vagy melyik lány melyik jellemzőjét tudná önmagához hasonlítani. Bár ezt is lehet, hogy feltették már neki.. látszik, hogy ezt nem követem nyomon.
Vége, ennyi, nincs tovább. Elmentek. Jól vannak, szívesen bepillantanék további napjaik valamelyikébe, de ez így jó……… a fantáziám működhet tovább. Sajnálom, de meg is értem, mert ez így jó. Nem kell több, csendesen folydogálhat tovább.
Bár kevés ilyen könnyed történetet olvasok, kevés ilyenre vágyom, de bevallom, hiányozni fog a történet. Jó volt boldog kamasszá válni néhány óra erejéig! Köszönöm a kislányomnak, hogy 15 hónapja olvasni kezdte, és kíváncsi lettem, hogy miért olvas 10 évesen 14 évesekről…. :)
P.S.: .... nyáron újraolvasást tervezek.... pedig ilyenre még nem volt nagyon példa az én házam tájékán. A tervem, hogy összesezdem a gondolataimat, hogy én miért szerettem a sorozatot, mert hiába értek egyet a könyvek hibáit felsorakoztató molyokkal, engem nem zavartak. Próbálok majd ezekre választ kapni..
"És azután,ahogy telnek a napok,tartsd nyitva a szemedet,hátha
megjelenek.Talán írok majd valamit a bepárásodott tükörre,amíg fürdesz,
vagy eljátszom az almafa leveleivel ,amikor kinn vagy a kertben.Talán
becsusszanok egy álmodba."
Már megint egy szomorú könyv...
A
fiatalságnak nincs köze az elmúláshoz, a gyászhoz..hisszük mi.Az élet
körforgása sokszor felcserélődik és a szülő temeti el a gyerekét..és
előfordul,hogy van idő erre felkészülni,de ettől nem lesz kevésbé
kegyetlen velejárója az életnek.
Tess leukémiás,tizenhat évesen
szobája falára írja mit is akar még megtenni,amíg tud
járni,beszélni,amíg meg tudja tenni mindazt amiről különben lemaradna. Tessnek
nem átlagos kívánságai vannak,mint a léghajózás vagy a tengerparti
családi nyaralás,vagy oroszlán simogatás...Tess szexet akar,drogot,bolti
lopást.... szülei ,akik közül csak apja a biztos háttér,tehtetlenül
nézi ahogy lány elpocsékolja kevéske idejét...
A könyv elején dühös voltam Tessre,hiszen baromságokra vágyott! Az
elején annyira zavart,hogy Tessa nem viselte méltósággal a
betegségét,aztán pedig annyira szégyelltem magam,hogy ennyire okostojás
vagyok,és álságos…. a végére mindenkit megszerettem,még Zoé-t is,pedig ő
aztán igazán önző barátnő szerepét nyomta,türelmetllen volt,és önző,és
rideg-aztán a sors vagy Isten Zoe-nak is kioszt egy kevésbé jó lapot és
szépen,lassan Zoe is rájön milyennek is kell lennie egy barátnőnek.
Rájöttem,hogy
Tessának mindenhez joga volt…joga volt gyűlölni,hülyeséget
csinálni.Joga volt úgy elfecsérelni,eltölteni ezt az időt ahogy a szíve
diktálta. A
könyv egyik remek karaktere Adam-kellett ide mint egy falat kenyér!!!
Jó volt,hogy ott volt Tessának,és a családjának,jó volt,hogy ennyi
szomorúság mellé ennyi szeretetettel is ,meg lett töltve a történet.
Már jó néhányszor írtam különféle bakancslistákról, ki mit szeretne még véghezvinni az életében mielőtt meghal. Megmászni a Mont Everestet, filmcsillaggal találkozni, olyan kívánságokat teljesíttetni, amelyeket anno (talán) a Három kívánság klasszikusnak mondható műsorban hallhattunk.
Olvastunk, vagy hallottunk beteg gyerekekről, nem egy könyvben ők a szereplők, nem egy történet szólal meg a hangjukon, így elképzelhetjük azokat az érzéseket, amelyeket mi NEM tudunk megtapasztalni, ha nem voltunk részesei így vagy úgy.
Tessa Scott, három szótag, 16 év. 4 éve leukémiás. Lehetne átlagos tini, de hónapjai vannak hátra. Átlagos tini lehetne, különböző kívánságokkal, álmokkal, de nem az. Haldoklik, ezért alkotott egy listát, amely dolgokat mindenképpen meg akar tenni, mielőtt meghal. Mi, olvasók ebbe az utolsó kb. 9 hónapjába pillanthatunk bele, és talán elindít bennünk egy olyan folyamatot, amely elgondolkodtat, megrémíthet. Elítélhetjük, mert törvényellenes pontjai vannak. Elítélhetjük, mert hálátlannak tűnhet. Mellé állhatunk sajnálatból, mellé állhatunk, hogy könnyebb legyen neki, vagy csak azért, hogy tartsuk a hátunkat.
Szerintem nem az, nem hálátlan. De nem tudom megfogalmazni, hogy valójában milyen, hiszen nincsen viszonyítási alapom. Nincsen kamasz gyermekem, és Istennek hála, nincsen beteg gyermekem. Egy képet kaptam Tessről, hogy milyen lehet belül, hogy mik foglalkoztatják. Egy képet kaptam, hogyan élt, hogyan próbálkozott, milyen volt a kapcsolata az édesapjával. Mostanában állandóan belefutok olyan könyvekbe, amelyekbe az anya lelép. Fúj... no comment. No persze, itt is történik majd változás, de el sem tudom képzelni! A család (az édesapa és az öccs), a barátnő Zoey, aki önmaga egy érdekes karakter, az édesanya vagy éppen Adam. Ott voltak mellette így vagy úgy.
Tessa Scott, három szótag. Tudja, hogy mit akar, hogy mit szeretne. Láttam, hogy fogadta el egyre inkább a helyzetét, az élete végének közeledtét, hogy próbálta feldolgozni a megváltoztathatatlant. Hogyan volt képes döntéseket hozni. Mikor hozta meg a végső döntést.
"Tényleg meg fog történni. Mondták, hogy eljön az idő, de sokkal hamarabb jött, mint bárki gondolta volna."
Eszembe jutott, amikor egy videot láttam, ami egy kerekesszékbe kényszerült rákbeteg lány esküvőjét mutatta, és akkor annyira szerettem volna, hogy éljen még Tessa is, mert nem tudom elképzelni ezt a helyzetet, csak azt, hogy rossz. Nagyon rossz.
Tessa szembenézett mindennel: idegesen, őrjöngve, majd lecsillapodva. Én is ott ültem az ágyánál, sírtam, hüppögtem, és aztán becsuktam és sírtam tovább. Sirattam az életét, a szerelmét, sirattam mindent,
Ajánlom mindenkinek, aki befogadó az ilyen megindító történetekre. Amelyek felnyitják a szemeinket, hogy jobb helyzetben vagyunk mint ez a lány, hogy ne nyalogassuk a sebeinket, hanem gyógyuljunk, éljünk, nyissuk ki szemeinket a csodákra, amelyek körülöttünk vannak.
Ilyenkor könnyű ezt mondani.
Aztán eljön a pillanat. .. és én a végéig reménykedtem a lélegzetében.
Most pótolnám ezt, hiszen mindkét könyv megérdemeli, hogy szót ejtsek
róluk. Nekem mindkettő kedvenc lett, ha lehet így fogalmazni, tudván, hogy
mindkét történet szomorú és nehéz.
Az első részben megismerünk egy tehetséges és kedves lányt Miat és a
családját. Mia, Adam személyében megízleli az első szerelmet, aztán élete
első csapását is, amiből sokan képtelenek lennének felállni.
A második részben, vagyis ebben a könyvben ,három évet átugorva Adamhoz
csatlakozunk, aki elmeséli nekünk,hogy mi történt azután...
Azt leszögezném, hogy bár fiatalkoról szól a történet, én mégsem sorolnám
az ifjúsági vagy ha jobban tetszik YA kategóriába, annál sokkal
nehezebb, töményebb, szomorúbb könyv, hogy egy kamasz
megértse, felfogja, átérezze.
Tetszett, hogy Mia is, Adam is olyan érett, értelmes!! Távol áll a tőlük a
korukra jellemző flegmaság, butaság, felszínesség. Érett, értelmes
emberek, szerintem ezért is lehetett rájuk építeni a második részt, úgy
ahogy.
Tetszett ahogy a szerző végiggurította történetük fonalát, olyan logikus
az egész és persze nem mellékes, hogy izgulhattunk is, így úgy érzi az
olvasó, hogy ez több mint egy szimpla szerelmes regény.
A hangulata nekem nagyon hasonlít a Love story-hoz, ami
egyáltalán nem baj, sőt örülök, hogy lehet hasonlóan gyönyörű, fájdalmas
regényt írni. Emlékszem azt végig sírtam, ezt a két kötetet pedig végig
reménykedtem.
"Szükségem volt valakire akit, gyűlölhetek és mivel téged szeretlek a legjobban ...rád esett a választás."
Az első részről nem igen tudtam mit írni: http://betuveto.blogspot.hu/2012/08/gayle-formanha-maradnek.html
Mot pótolnám ezt,hiszen mindkét könyv megérdemeli,hogy szót ejtsek róluk. Nekem mindkettő kedvenc lett,ha lehet így fogalmazni,tudván,hogy mindkét történet szomorú és nehéz.
Az első részben megismerünk egy tehetséges és kedves lányt Miat és a családját.Mia,Adam személyében megízleli az első szerelmet,aztán élete első csapását is ,amiből sokan képtelenek lennének felállni.
A második részben,vagyis ebben a könyvben ,három évet átugorva Adamhoz csatlakozunk,aki elmeséli nekünk,hogy mi történt azután...
Azt leszögezném,hogy bár fiatalkoról szól a történet,én mégsem sorolnám az ifjúsági vagy ha jobban tetszik YA kategóriába,annál sokkal nehezebb,töményebb,szomorúbb könyv,hogy egy kamasz megértse,felfogja,átérezze.
Tetszett,hogy Mia is ,Adam is olyan érett,értelmes!! Távol áll a tőlük a korukra jellemző flegmaság,butaság,felszínesség.Érett,értelmes emberek,szerintem ezért is lehetett rájuk építeni a második részt,úgy ahogy.
Tetszett ahogy a szerző végiggurította történetük fonalát,olyan logikus az egész,és persze nem mellékes,hogy izgulhattunk is,így úgy érzi az olvasó,hogy ez több mint egy szimpla szerelmes regény.
A hangulata nekem nagyon hasonlít a Love story .hoz ,ami egyáltalán nem baj,sőt örülök,hogy lehet hasonlóan gyönyörű,fájdalmas regényt írni. Emlékszem azt végig sírtam,ezt a két kötetet pedig végig reménykedtem.
A trilógia második részéhez ért, valahogy nekem az első sokkal jobban tetszett, az még tele volt újdonsággal, egyedi elképzelésekkel, kis szerelemmel. A második rész viszont olyan volt, mintha mondjuk az Éhezők Viadala oldalait olvasnám.... mások a nevek, a helyszínek, de a lényeg ugyanaz, fellázadunk a hatalom, az állam, társadalom stb. ellen és harcolunk, szaladgálunk, elbújunk, aggódunk, hogy melyik fiút szeressük, közben kombinálunk ki lehet az igazán gonosz a főbűnös stb.
Azt hiszem erről a műfajról elmondhatjuk, hogy aki egyet olvasott az az olvasta mindet. A Tiszták, Éhezők Viadala, A Beavatott mind-mind ugyanarra az alapsztorira épül. Ezek közül talán a Tiszták az amire azt mondhatom ,hogy a legkevésbé hasonlít a többihez. Ez utóbbi a legsötétebb is, nem csak a tiniknek íródott.
Az, hogy kinek melyik lesz a személyes kedvenc, az azon múlik melyiket olvasta először. Nekem ez az Éhezők Viadala volt. Nekem ez marad a mérce és az összehasonlítási alap.
Nem baj ha mindet olvassuk, mert egyik sem unalmas csak éppen az ember már nem kap újabb impulzust, akkor sem dobog hevesebben a szíve ha harc van, mert valahogy sejtjük mi lesz a következő oldalon.
A sorozat utolsó részét mindenképpen elolvasom, már csak a teljesség miatt is.
Erős 2 hónapos lemaradásban vagyok ennek a könyvnek a recenziójával, amit ráadásul már 3 hete írok folyamatosan.
Kifogott rajtam ez a könyv. Nem pusztán azért mert nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy miért is okozott nekem csalódást, hanem azért is, mert nagyon kevés idő adatik meg nekem mostanában az olvasásra, hát még a recenzió írásra.
Mint oly sokan mások, én is a borítójába szerettem bele. Nem elég, hogy szimbolikus jelentéssel bír, de ráadásul egy zöld gömb van rajta, ami a kedvenc színem :). Aztán jöttek az első értékelések, és bizony jó részük azt sugallta, hogy ez aztán a csupa nagybetűs disztópikus ifjúsági könyv. Valami azért még visszafogott, hogy én ezt elolvassam, nem is tudnám megmondani, hogy mi volt az. Aztán végül felröppent a hír a Molyon, hogy a Ciceró megvette a jogait. Teltek a hónapok, majd érkezett a hír, hogy a kiadás ideje október lesz. Vártunk, vártunk és végül tényleg, meg is érkezett. Szomorúsággal teli irigységgel figyeltem a többiek értékeléseit, mert nekem már akkor is meg kellett válogatnom mivel töltöm azt a kevéske olvasós szabadidőmet, és volt jó pár a könyv a listámon, amik már régóta néztek rám boci szemekkel. Egyszerűen nem szúrhattam ki velük azzal, hogy hátrébb tolom őket. Mint utóbb kiderült, helyesen cselekedtem.
Cassia egy olyan világnak a tagja, ahol mindent előírnak az embernek. Amikor azt mondom mindent, akkor azt szó szerint kell érteni. Megmondják kivel vállalhatsz gyereket, milyen gyorsan mehetsz az utcán, mennyi testedzést végezhetsz, milyen növényeket ültethetsz a kertbe és azok milyen magasak lehetnek, mit ehetsz, mennyit és mikor. Megszabják mit olvass, mely festményeket kedveld, milyen zenét hallgass és milyen filmet nézz. De a legdurvább mégis az, hogy megmondják hány éves korodban kell meghalnod. Mindig mindenütt figyelik az embert, még otthon sincsenek titkok, nincs magánélet. Egy félreérthető megjegyzés, egy kötelességmulasztás vagy egy olyan tárgy birtoklása, amely nem engedélyezett könnyen egy katonai csoport esti látogatását eredményezheti. Azzal együtt, hogy az emberek örökös félelemben élnek, hogy nem vétenek-e a szabályok ellen, mégis úgy gondolják ez a rendjén való, ez kell ahhoz, hogy országuk, társadalmuk megfelelően működjön. Cassia tökéletes mintapolgár (tökéletes agymosott, mondhatnánk) nem vét a szabályok ellen, sosem merne arra gondolni, hogy valami nem működik helyesen a rendszerben. Egy nap mégis hibát észlel. Súlyos hibát. A Párosító Bankett után egy teljesen más fiú arca jelenik meg a képernyőjén, mint akit társául szántak neki. Ismeri a fiút, tudja ki az és azzal is tisztában van, hogy annak a fiúnak sosem lehet párja, hisz ő egy jogok nélküli megtűrt személy. Sosem beszélt még Ky-al, de most kíváncsi lett. És ez a kíváncsiság mindkettőjük jólétébe kerülhet.
Izgalmasnak és érdekesnek ígérkező történet ugye?
Én is így gondoltam. A Molyos és Goodreadses értékelések is ezt sugallták és mégis… mégis csalódást okozott.
A három könyv borítói együtt. Cassia kitörése és felemelkedése nagyon jól lett szimbolizálva. A legjobb borítók egyike.
Az olvasás befejezése után sokszor gondolkodtam azon mi is az, ami annyira nem jött be nekem. Végül is arra jutottam, hogy nem tudok egyben egy nagy mumust felmutatni, ami miatt nekem ez nem jött be, de több kisebb dolog is van, ami aztán összeadódva már elég komoly hatást gyakorolt rám.
Az írói stílussal nincs problémám, bár meg kell hagyni igen egyszerűnek mondható.
A főszereplőkkel szemben sem tudnék komoly hiányosságokat feltűntetni, de roppant idegesítő volt, hogy Xander vonala mellékszállá fajult, és csak a végén lehetett egy kis érzelmet kicsikarni belőle. Kifejezetten hiányzott az ő története, ha egyszer ez már egy szerelmi háromszögnek lett kikiáltva. Szerintem ez azért elég nagy hiányosság. Cassia nem lett a szívem csücske, de meg kell hagyni a jellemfejlődése tisztán nyomon követhető, bár igen nehéz dolga lehetett vele az írónőnek. Ky volt a kedvencem, annyira két lábbal a földön állt, és annyira tisztán látta a dolgokat, hogy nem lehetett nem kedvelni őt ebben a szürke, unalmas és agymosott világban.
A romantikus és a szeretet szál, elég gyenge. És úgy általában, nem éreztem úgy, hogy Cassia igazán tudna szeretni. A nagypapája volt a kivétel, vele szemben éreztem úgy hogy igen őt nagyon szereti, meg a könyv közepe felé az öccse irányában is mutatott érzelmeket, de ennyi.
Kyba hirtelen szeret bele, szerintem ő maga sem tudja miért, Xander pedig egy haver számára, aki iránt kb ennyit érez hogy:”Jaj de jó, hogy ő lett a párom, mert ismerem!” és ennyi. Xandernél a végén érezni, hogy vannak érzelmei a lány iránt, de ezt már korábban is lehetett volna érzékeltetni, nagyon megkésett ez a dolog. Ez lenne a szerelmi háromszög? Nagy hiányérzet az eredménye.
A világ, amit Ally Condie megálmodott roppant érdekes és tanulságos. De éreztem némi hiányosságot, mintha az elénk tárt kép túl nagy lenne és csak egy kicsiny szobában állították volna ki festmény formájában. Ahol megnézhető ugyan, de a szemlélő csak nagyon közelről tudja megnézni a képet, és igaz, hogy jól látja a részleteket, de soha nem fogja látni az egész nagy képet, nem fogja látni hogy mi mivel függ össze. Látjuk Cassia városát, hallunk más országrészekről is, de ennyi. Igazán csak Cassia környezetéről van tudomásunk, az egész egységről nem kapunk szinte semmi képet.
A tablettákat én részemről iszonyat erőltetettnek találtam és nem is kaptunk teljes magyarázatot rá. Például, megtudjuk, hogy a nyugtató tablettából csak bizonyos időközönként lehet bevenni, de hogyan pótolják? Mikor és hogyan cserélik ki a fel nem használt tablettákat (mert gondolom van szavatossági idejük) és sántít az a dolog is, hogy hol a fenében tartják őket? Ok, hogy egy fémdobozban, de mégis hol? A zsebükben? Onnan persze, hogy könnyen el lehet veszíteni. Miért nem a nyakukban egy kis fém fiolában? Nem egyszerűbb volna?
Az idősek halála. Ez kissé SPOILERES, de nem tudom máshogy leírni. Hogy a fenébe nem jött még rá senki, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy adott napon halnak meg az emberek? Nem magyarázat az, hogy azért mert annyira akarnak hinni a rendszerben. Nem, mégpedig azért nem, mert a harmadik tablettáról is terjednek a hírek, miszerint az halált okoz… na akkor az idősek utolsó vacsorájáról miért nem gondolkodnak el? Ez elég nagy ellentmondás. SPOILER vége.
És mi ez a baromság az álommegfigyeléssel? Ki sem derül, hogy mi ennek a lényege. Minden nap másik családtagnak kell bevállalnia az álomelemzést. Ez most komoly? Erősen Fortress – 33 emelet mélyen a pokolban utánérzésem volt. Csak ott büntették a „tiltott” álmokat itt meg lesöprik az egészet annyival, hogy remélhetőleg nem látták meg Cassia álmait Ky-ról és ENNYI!
Sajnos még a borító sem mentett sokat az értékelésemen. De örülök, hogy a Ciceró hallgatott a közvéleményre és megtartotta az eredetit. A fülszöveg sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint maga a könyv.
És hogy kíváncsi leszek-e a második részre?
Nem hiszem. Egyszer talán elolvasom egy fórumon, hogy mi lett az egész sztorinak a vége és szerintem én annyival be is fogom érni.
Crossed - Összefonódva magyar megjelenése egyébként mostanában várható.
