Amy Kathleen Ryan:Ragyogás

Kezdek megszállott lenni.Ugyanis a Maxim kiadó által megjelentetett könyvek eddig mindegyike elnyerte a tetszésem,sőt azt hiszem most csúcsosodott ki a rajongásom ezzel a könyvvel.

Nem is tudtam,hogy rajongok az utópisztikus könyvekért,az űrhajókért, a csillagközi harcokért..és tessék itt  van ez a történet ami teljesen elragadott.

A könyv egy trilógia első része (ajj már,már olvasnám a másik két részét!!) két űrhajó tart az újvilág felé,ugyanis a régi jó földünket már kiszipolyoztuk,így nem maradt más hátra mint új otthont,és bolygót keresnie az emberiségnek. Az Új Látóhatár és az Empyreum több mint negyven évnyi utazást békességben tették meg,ám az egyik űrhajó váratlanul megtámadja a másikat,ezzel teljes káoszt teremtve,ugyanis az emberiség az összefogásra rendezkedett be az elmúlt években,és meg sem fordult a fejükben,hogy a szövetségeseik forralnak valamit...

Mindezt a zűrzavart és vérontást Waverly és Kieran szemszögéből ismerhetjük meg, a két fiatal már az űrhajón született és mindenki abban reménykedik,hogy hamarosan összeházasodnak és legalább négy gyermeket vállalva növelik a népességet,hogy ha megérkeznek Újvilágba minél hamarabb benépesítve azt.

A támadás során a két fiatal elszakad egymástól...Waverly az ellenséges hajóról próbál megszökni, Kieran pedig a vérontás után,immár felnőttek nélkül a több gyerekkel kell,hogy elnavigálják az űrhajót,és megmentsék a csapdába esett legénységet,és felnőtteket.

Az elején azt hittem,hogy egy kis űrséta lesz,repkedünk egyet,persze lesz benne szerelem is,de ilyen összetett és izgalmas történetre nem számítottam,ami pedig igazán hihetővé tette az a lélaktani oldala a könyvnek.

A másik pedig maga a felépítése,az élet ami egy mesterséges helyszín,egy űrhajó,mégis van rajta búzamező,erdő és iskola is.

Nagyon izgalmas és összetett a könyv,nagyon tetszik,hogy minden felmerülő kérdésemre választ kaptam,és ami igazán ledöbbentett,hogy nem igazán tudtam kinek higgyek!!! Mindkét űrhajó emberei állítanak valamit ,mindkettő jogosnak véli a tetteit,de vajon ki az aki igazat is mondd?
 Hatalmi harcok,vágyak,remények,szerelem,jövő,kilátástalanság fűszerezi ezt a remek történetet.

Sajnos a legizgalmasabb résznél ér véget az első rész.

Jonathan Beet:A halott ember tava

"A titkok különlegessé tesznek.Burokba zárnak,magányra ítélnek,ám adnak valami megmagyarázhatatlan,simogató érzést,ami csak a tiéd.Manapság pedig a tulajdon ritka kincs.Muszáj megbecsülni."

Jonathan vagy Jo,húsz éves és éppen egy Spanyolországi eldugott kastély zárt osztályára igyekszik,vele tart barátja Charlie is...tulajdonképen minden rosszat Charlien-nak köszönhet...

Bevallom a borító fogott meg,nagyon szép ,különleges ,és titokzatos,a címmel párosítva pedig hátborzongató.

A történetet maga Jonathan Beet meséli el,a fiú-végre nem egy lány!!!- egy végzetes baleset következtében egyedül kallódik a világban,illetve barátjával de fura barátság ez hiszen Charlie szellem...ez a barátság juttatja Jo-t zárt osztályra... Egészen eddig Jo azt hiszi,hogy csak Charlie az egyetlen szellem aki nem tud átkelni,és Jo-t gyötri nap mint nap...ám a kastélyból avanzsált kórházban egy meggyilkolt lány szelleme segítséget kér a fiútól.

A fantasy könyvek nagy csapdája,hogy nem sok lény maradt felhasználatlanul.ezért az olvasó már nagyon óvatosan válogat a kínálatból.Ebben a történetben tetszett,hogy igyekezett kivédeni a szokásos momentumokat és kliséket. Természetesen a szerelmi szálat nem kerülhettük el,de ettől függetlenül a történet nagyon egyedi,és a stílusa,ami legfőképpen lezserséget és humort takar nagyon tetszett.Éppen ezért élvezet volt olvasni a könyvet,érződik rajta,hogy nem várja el,hogy halálosan komolyan vegyük,csak szórakoztatni szeretné az olvasót ,ami sikerült is.

A történet bár le lett zárva,mégis burkoltan arra céloz,hogy ifjú "szellemvadászunknak" lesznek még kalandjai.

karen Thompson:Csodák kora

"Most az utolsó tíz percben,a világ legvégén valaki megszorít egy csavart,alig szempillavékonyat,valaki keskeny csuklójával egyengeti a virágokat." /James Richardson/

Sok jó könyvet olvasok,mégis kevés az olyan amiért éjszaka is fent maradok,amit aggódva lapozok,hogy milyen kevés oldal van még hátra,és milyen gyorsan fogy ..nos ez a könyv pont ilyen volt.
A stílusa, az utópisztikus világa,de mégis a hétköznapisága teljesen lehengerelt.
Julia tizenegy éves(ezt aztán olvasás közben el is felejtjük,annyira jó narrátor) családja éli az átlagos Kaliforniai kisvárosi életét,még nem aznap mikor a történet is kezdődik,valami megváltozik a világban..szokták mondani ,valahol a világon egy pillangó meglibbenti a szárnyát és a világ másik végén szökőár lesz...
Mellbe vágott,hogy ez a változás mennyi mindent,vagyis hogy mindent érintett!!
Sok mindent felhasználtak már könyvben is ,filmben is a világvége okaként ,de ez a "megoldás" annyira egyértelmű,és egyszerű,hogy csodálkozom,hogy még senki sem lőtte még el...miközben Julia és környezete próbál alkalmazkodni a váratlan eseményhez,az élet másik normális szelete folytatódik tovább,az emberek dolgozni járnak,Julia szerelmes lesz,szülei kapcsolata megromlik,iskolába jár-fura volt ezt a kettősséget olvasni,hogy első körben mindenki homokba dugja a fejét,próbál úgy tenni,mintha az emberiséget semmit sem pusztíthatná el,semmi sem árthat neki.

"Történeteket meséltünk,szerelmesek lettünk.Veszekedtünk és megbocsátottunk.Még mindig reméltük,hogy a világunk rendbe jöhet."

Aztán ahogy szaporodtak a nehézségek,úgy jött tisztába a dolgokkal Julia is...valami felé tart az emberiség,de ami elromlott megjavítani már nem lehet,és visszafordulni is lehetetlen.

"Az autópályák bedugultak.A hírek hallatán az emberek azonnal költözni akartak:egész családok zsúfolódtak a kisbuszaikba,aztán irány az államhatár.Úgy szaladtak szét mindenfelé,mint megannyi apró bogár,ha hirtelen rájuk világít az ember egy zseblámpával.
De persze nem volt hová menni."

Laikus vagyok nem tudom,hogy ami a könyv lapjain megtörtént lehetséges-e,ha igen akkor borzasztó lenne,ha egyszer a saját bolygónk  fordulna ellenünk.

"Minden lehetőség megvalósul a maga külön univerzumában."

Cynthia Hand:Angyalsors

Igazából nem tudom megmondani,hogy mennyire tetszett ez a könyv, a miértjét pedig végképp nem.Az biztos,hogy nagyon gyorsan elolvastam,érdekelt,lekötött.
Talán azért nem tudok áradozni róla,mert nagy durranások nincsenek benne, a humora viszont nagyon jó,ami nekem fontos egy könyvnél.
Az angyalok most már szerves részei a fantasy könyveknek,igaz még mindig a fiataloknak íródnak,talán ezért sem éreztem a nagy rajongást,mert ez is egy YA könyv,én meg már mint korántsem fiatal lányka nem tudok annyira lelkesedni,hiába van jól megírva mégsem az én korosztályomnak szól,ráadásul ez is egy sorozat első darabja,jááájjj:P

Adva van egy tizenhat éves lány,Clara(mint mindig) ,tudja ,hogy nem csupán egy átlagos tinédzser,mégsem tud mit kezdeni adottságával,mármint azzal,hogy félig angyal.Az tetszett,hogy Clara-nak nem kellett eljátszania,hogy -"Olyan fura vagyok..mi lehetek?? Lássuk a guglit..szárnya van de nem madár..." tudta,hogy micsoda,már csak az van hátra ami minden félangyalnál a szokott protokoll,vagyis mi a küldetése,miért is vannak látomásai(ez is megszokott momentum)
Persze előbukkannak a fiúk,rögtön kettő( mínusz pont, a szerelmi szál úgy tűnik már unalma ,szerelmi háromszög viszont milyen frankó már...kár,hogy ez is unalmas séma már)
Persze az egyik fiúval valami nem stimmel(én már az első mondat után ordítottam,hogy mi nem stimmel,de senki sem hallgatott rám)
Alakul a sztori iskolába járunk,találkozgatunk mindkét fiúval,bálba megyünk!!! (örökre megutáltam a bálokat),aztán persze komolyodik a helyzet,mert ugye nem a semmiért félangyal valaki.

Ami még kicsit fura volt nekem,hogy egy városba tömörült a sok félangyal....

Nagyjából sejtem miről fog szólni a következő rész,egy nyugis hétvégi délután remek kelléke lehet ez a könyv,na meg a folytatások is.Bár ezek a sztorik túl sok kombinációt szerintem már nem tudnak,ezért is lehet,hogy nem váltott ki belőle túl sok izgalmat.
Kicsit olybá tűnik nekem,hogy ez a sorozat a Halo trilógia ikertestvére lehet.
A borítót kissé fantáziátlannak találom...egy igen csak rossz szabású ruhában álldogál egy kék lány,kék háttérben,kék ruhában....

Cat Adams:A vér dala

Naiv vagyok... ha olvasok egy jó fantasyt utána biztos vagyok benne, hogy a következő is jó lesz.

Amikor kezembe akadt a Chloe Neill sorozatának első két könyve, nagyon boldog voltam, és felfaltam a két részt... gondoltam még várom a folytatást vigasztalódóm ezzel a könyvvel.

Az eleje még csak-csak úgy alakult ahogy vártam - itt jegyzem meg, hogy nem tudom mi a jó nekem, nem tudom mi fog meg ebben a műfajban, ha egyszer valaki szimpatikus lesz, akkor nem eresztem, vele együtt futok, meg hajkurászom a szörnyeket... talán itt is az volt a baj, hogy Celia nem volt szimpi... olyan kis ugribugri törpilla jelent meg előttem és idegesített mintsem drukkoltam volna neki....

Maga a történet nem is volt olyan rossz, csakhogy elvesztettem az érdeklődésem, valami hiányzott belőle... ennyi erővel, meg cuccal mint Celia bárki lehet testőr, dobócsillagok, ilyen-olyan fegyverek egész garmadájával masírozott fel-alá... az érdekes részek sajnos csak pár percig tartottak, aztán elég banális dolgokkal lett kitöltve az űr...

A borító viszont zseniális lett!!! elképesztően profi!!

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

A könyv beharangozása és a borító nagyon felcsigázott, a fülszöveg is hátborzongatóan izgalmas volt, úgyhogy alig vártam, hogy Anna végre megjelenjen.

Tulajdonképpen nem csalódtam, sőt! A könyv felénél kis szünetet is kellett tartanom, nem az én nyúl természetemnek íródtak a véresebb részek... a szerző remekül kitalálta a sztorit a tálalással sem volt gond, egy percnyi unalom sincs, viszont sajnálatos, hogy semmi frappánsat nem tudnak kitalálni, hogy ne kelljen iskolába járni a főszereplőknek!! Magántanuló vagy ilyesmi...vagy csak egyszerűen ne járjon és kész!

Sok mindent el tudok még képzelni Cas és Anna párosáról, úgyhogy nem bánom, hogy ezúttal is egy sorozatba kezdtem bele. Viszont az a momentum amikor Cas mint ember és Anna mint szellem csókolóztak, az már az én fantáziámon  kifogott...

Blake nagyon élethű leírásokkal szemlélteti a démonokat, szellemeket és a véres jeleneteket - szerintem igencsak elkelt volna a borítóra egy 15-16-os karika!

A lényeg, hogy Cas apja nyomdokaiba lépve, halott emberek szellemeit segíti végleg a másvilágra, így azok végre nem ijesztgetik tovább a jó népet, illetve nem rosszalkodhatnak, mert bizony az erőszakos halált halt emberek sokszor maguk is gyilkosok lesznek a haláluk után....

Thunder Bay előtt egész nyugodt élete volt Cashnak és anyukájának, ám a kisvárosban egy évtizedekkel korábban meggyilkolt lány igencsak vérszomjas szelleme tombol.

A sztori szerencsére nem nélkülözi a humort sem, így a nagy rettegések közben azért nevethetünk is. Azt kell, hogy mondjam, hogy minden szereplő remekül ki lett dolgozva, bírtam, hogy az elejétől kezdve kialakult, hogy ki kicsoda, egy percre sem kevertem a nagyon is egyforma középiskolásokat :-)

A mostanában divatos műfaj egyik remekét olvashatja az, akinek a bőséges választékban erre a könyvre esik a választása.

A borító zseniális lett!! 

Aimee Agresti: Megbűvölve

"A tizenhat éves Haven Terra, az illinoisi iskolás lány nyugodt életében hatalmas változás következik be: két társával együtt gyakornok lehet a híres chicagói szállodában, a Lexingtonban. Ebben a hotelben lakott egy időben a neves gengszter, Al Capone is. Havennek kalandos gyermekkora volt: öt évesen egy árokparton találtak rá, és az őt gondozó ápolónő fogadta örökbe; testén különös sebhelyek vannak; érzékeny, értelmes és fogékony lány. A patinás hotelépületet nemrég újították fel, és most gőzerővel készülnek a megnyitóra. Haven megismerkedik a szállodával és közelebbi kapcsolatba kerül az igazgatónővel, a gyönyörű, ám kiszámíthatatlan Aureliával, segédjével, a jóképű Luciannel, a fennhéjázó szakáccsal, Etannel, valamint a különös személyzettel is. Ahogy telik az idő, Haven és legjobb barátja, Dante, valamint a másik gyakornok, az okos Lance nyugtalanító felfedezéseket tesz: egy üres könyv lapjain üzenetek jelennek meg, fotók kezdenek el átváltozni, egy szoba magától tüzet fog, egy átjáró mögött elmondhatatlan titok lappang… Minden jel arra mutat, hogy semmi sem történik véletlenül…

De miért az ő életük változik meg? Miért akarja Aurelia olyan nagyon, hogy Haven beálljon a titokzatos Társaság tagjai közé? Egyáltalán: hogyan kerülnek ide, hiszen egyikük sem jelentkezett gyakornoknak a Lexingtonba? És a legfontosabb kérdés: túlélik-e életük legizgalmasabb, ugyanakkor legveszélyesebb kalandját?"

Fogalmam sincs mi alapján sikerül kiválasztanom azokat a könyveket, amiket mostanában olvasok, hiszen semmi ráció nincs benne. Nem mintha bármi problémám lenne ebből, csak szeretem amikor látom az összefüggéseket.

Aimee Agresti regényére biztos nem vetettem volna szemet, ha nem lenne ennyire kellemes a könyv külleme. A borító szerintem nagyon klassz lett és pont ez volt az, amiért annyira vonzott engem. Na most persze kérdezhetnétek, hogy mi van a fülszöveggel? Mivel egy párszor befürödtem velük (elspoilerezték a lényeget), ezért messziről kerülöm őket, legfeljebb csak felületesen vetek rájuk némi pillantást, hogy nagyjából behatároljam, érdekelhet-e engem a történet. A lényeg, hogy a Megbűvölve szó szerint azért került  a közelembe, mert elbűvölt a borítójával. Meglepődtem mikor a kezembe vettem, mert jó kis vaskos kötet, a maga ötszáztizenhét oldalával. Viszont nagyon rossz volt tartani, mert nem akartam megtörni a gerincét, de a betűk annyira a széltől-szélig folytak, hogy néha muszáj volt egy kicsit meghajtani, aminek egyáltalán nem örültem.

Nem mondom, hogy teljesen meg vagyok elégedve a történettel, mert ez távol állna a teljes igazságtól, igaz, azért eltöltöttem vele néhány kellemes órát. De még ne szaladjunk előre. A regény legnagyobb hibája maga a történetvezetés. Rengeteg olyan pontja volt, ahol legszívesebben átlapoztam volna, de ez leginkább az első száz oldalra vonatkozik. Ahogy elértem ezt az oldalszámot egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy lerakjam a könyvet. Nem tudom mi történhetett az írónővel, biztos megcsípte a cecelégy, de úgy beindult a történet, hogy lehetetlen volt abbahagyni. Csak azt nem értem, hogy ezt miért nem tudta már az elején megtenni.

Ami különösképpen megfogott az a részletgazdagság, ahogyan ábrázolta a környezetet. Szerettem, hogy a szerző ennyire belemélyed a helyszínek leírásába, mert sokkal könnyebben tudtam magam odaképzelni, gond nélkül ment a fantáziavilágom létrehozása. Mivel hasonló történethez még nem volt szerencsém eddig, ezért különösképpen nem érdekelt, hogy rájöttem valójában mik is a szereplők. Igyekezett az írónő nagyon titokzatos lenni, de azért annyira nem, hogy ne jöjjek rá a megoldás kulcsára. A befejezés számomra meglepő és furcsa volt. Nem is igazán tudom hova tenni, és nem is igazán értem.

Haven, Dante és Lance voltak az iskola éltanulói, emiatt kerülhettek be az egyik leghíresebb szállodába, ahol gyakornoki munkát végezhettek. Haven a történet szószólója, az ő szemüvegén keresztül ismerhettem meg a történetet és pont ezért nem is igazán rá fókuszáltam. Inkább a többiek személyiségét, átalakulását figyeltem volna. Sajnos itt egy kisebb falba ütköztem, mert az írónő kevésbé koncentrált rájuk, mint ahogyan azt vártam volna, nem igazán mutatta be őket a könyvében. Pedig Lance érdekes karakter, ő állt hozzám a legközelebb a csöndességével, a szerénységével. Bízom benne, hogy a folytatásban több teret enged Amiee Agresti a fiúknak és nem Haven lesz az, aki elviszi a hátán a történetet. 

Joggal kérdezhetitek magatoktól miért is adtam a végén neki egy négyest, amire én azt válaszolnám: mert a könyv elejétől a végéig egy hatalmas fejlődésen ment keresztül. Ahogy az írónő belelendült a mesélésbe, úgy lett izgalmasabb a történet. Jó ez a könyv, csak még egy kicsit dolgozni kellett volna rajta.

Richelle Mead: A szukkubusz dala

"Georgina Kincaid, a gyönyörű könyvesbolti eladónő látszólag mindennapi életet él Seattle-ben. Reggelente a macskájával játszik, napközben elbűvölően csacsog a vásárlókkal, este pedig táncórákat ad barátainak, vagy éppen valamelyik környékbeli banda koncertjén lóg. Legjobb barátai két vámpír és egy kisördög. Ja, igen, ő maga pedig szukkubusz.

Férfifaló, alakváltó démon, aki áldozatai gyönyöre közben elszívja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja. Nem ma kezdte a pályát, mintegy 1600 éve, 16 évesen adta el a lelkét a halhatatlanságért, azóta csábítja a hímnemű halandókat, főnökei legnagyobb megelégedésére.

A hangulatos estéket azonban egy gyilkos zavarja meg, aki a halhatatlanokat vette célba, és aki ráadásul szerelmes vallomásnak szánt levelekkel bombázza Georginát. Angyalok, démonok, vámpírok és más különös lények bukkannak fel, és bár a pokol és a mennyek harca folyamatos, az örökkévalóknak ez meg sem kottyan."

A Tövisek hercege után nagyon nehezen találtam meg azt, amit olvasni szerettem volna. Három könyv is a kezem ügyébe került, de valahogy egyik sem volt az igazi, egészen addig míg Richelle Mead regényébe bele nem kezdtem. Amikor elolvastam az első sorokat már tudtam, hogy megleltem azt, amire most igazán szükségem lehet. Egyből beszippantott a történet és a szívem is örömujjongásba kezdett. 

"– A szerelem ritkán tökéletes – jegyezte meg Carter. – Az emberek szívesen gondolják azt, hogy annak kell lennie, de áltatják magukat. Mert a szerelem tökéletessége éppen abban rejlik, hogy tökéletlen."

Nekem pöttyet jobban tetszett, mint a Vámpírakadémia. Az okát teljes mértékben nem tudnám megfogalmazni, de mindenképpen humorosabbnak, sziporkázóbbnak és elevenebbnek éreztem ezt a könyvet. A történetvezetés gördülékeny és pörgős, nem volt olyan oldal, ahol hangosan ásítottam volna, mert felért egy koffeinnel teli kávéval. Az sem igazán érdekelt, hogy nagyjából sikerült megfejtenem a megoldást, mert nem arra koncentráltam. Helyette inkább élveztem ezt a furcsa történetet, ahol a főszereplő könyvimádó, ahol megfordul egy igazi író, angyal és démon barátok és persze az elmaradhatatlan vámpírok és nemphilimek is megjelennek.

Természetesen nem Richelle Mead írta volna, ha ebben a történetben sem bukkantak volna fel a vámpírok a szukkubuszuk mellett (jelentése: a férfiak energiáját szívja el, miközben mind a ketten a gyönyörben úsznak). Nem mintha gondom lett volna ezzel, sőt kifejezetten élveztem, hogy több lény is bekerül az egyébként sem unalmas történetbe. Annak ellenére, hogy Georgina valójában maga is "vámpír" és az ördögnek dolgozik, mégis nagyon szerettem a karakterét. Életrevaló, okos és a sziporkázó párbeszédeivel hamar meg lehet kedvelni, legalábbis velem ezt történt. Másik nagy kedvencem Seth volt,  az író. Igazság szerint sok szerepet nem kapott, de valahogy mégis ő az egyetlen, akit még szeretnék kiemelni. A vonzódásom onnan ered, hogy magam is szívesen részt vennék abban, ahogy egy neves író megalkotja élete művét.

"Vámpírok. Komolyan, néha mintha az óvodában lennék."

Richelle Mead felnőtt könyve teljes mértékben betalált nálam és biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban is kiválóan megleszünk, csak jöjjön gyorsan a folytatás. 

Értékelés: 5/5***

Gail Carriger: Soulles - Lélektelen

"Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. Elsősorban azért, mert nincs lelke. Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt. De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire. Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála cukorszörptorta?"

Szerintem sokan vagyunk, akik örömmel fogadták a hírt, hogy idén a könyvhéten a kezünkben foghatjuk a könyvet. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy előolvasója lehettem ennek a fantasztikus regénynek. Mert bizony az volt! Nem volt olyan sora, amit ne élveztem volna. Humoros, könnyed és olyan korban játszódik, ami egy kicsit a szívem csücske.

A történet színtere a XIX. századi Anglia, amivel Gail Carriger azonnal le is vett a lábamról. Most persze legyinthetnétek, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, de higgyétek el, tévedtek. Ez a könyv felfrissíti a könyvpiacot. Nem csak azért, mert szórakoztat és megnevettet, hanem egyszerűen jól érzed magad közben. Legszívesebben egész nap benne lennél, mert nem kell foglalkoznod a hétköznapokkal. Nem fog felidegesíteni az a sok ember a tolongó buszon, nem fog idegesíteni az otthoni munka. Főzni kell, de kit érdekel, ha olvasni is lehet. Inkább olvasod Alexia és Lord Maccon izgalmas történetét, akik között sziporkázó párbeszédek zajlanak.

A szerző remekül ír, gördülékenyen, izgalmasan. Mert nem elég a jó párbeszéd, ha a történet mit sem ér. Nem igaz? Hidd el, ebben a könyvben nem fogsz csalódni, hiszen megkapsz benne mindent, amire szükséged lehet. A szereplőket könnyen meg lehet szeretni, Alexiát azért, mert eszes és izgalmas, míg Lord Maccon az igazi férfi megtestesítője. Ketten együtt olyan párost alkotnak, mely tovább növeli a regény színvonalát. Annak ellenére, hogy a könyvben vámpírok és vérfarkasok vannak, mégsem éreztem azt, hogy ezzekkel már találkoztam, lerágott csont az egész,  mert egyedien és különlegesen vannak tálalva. Egyszóval a könyv egyszerűen csillagos ötös.

"- Mindenképpen muszáj beszélnem Lord Akeldamával.
Miss Hisselpenny arcán, ha ez lehetséges, még az eddiginél is nagyobb aggodalom tükröződött.
– Muszáj? Formabontóan iszonyú jelenség."

Amint beszerzem a könyvet biztos, hogy újra olvasom. Először is, mert utálok gépről olvasni, másodszor a papír mást élményt nyújt, mint a számítógép. kijelzője :) Meg különben is, ez a könyv megérdemli, hogy újra és újra elővegyük.

Ha szeretnéd aláíratni a saját példányodat akkor a könyvhéten megteheted 2012. április 21.-én 14-15 óra között a Könyvmolyképző standjánál. És ez itt most a reklám helye. :)

Julianna Baggott: Tiszták

Már a könyv elején sejtetem, hogy ez a történet picit más lesz mint a mostanában olvasott utópisztikus fantasy, sci-fi könyvek, sokkal komorabb, véresebb, zordabb.

Nem egy elsőkönyves szerzőről van szó,  Baggott már tizenhét könyvet írt. Úgy vettem észre, hogy ez meg is látszik a történeten. Bár a kiadó fiataloknak szánja ezeket a köteteket, én nagyon meggondolnám, hogy odaadom-e a saját gyerekemnek.

A megszállottak felkészültek az ítélet napjára. Készleteket halmoztak fel és megbeszélték, hogy hol fognak találkozni. A szerelmesek azonban lemaradtak ezekről a találkozókról. A pár egyik tagja hiába várta másikat. Lehet, hogy eredetileg megállapodtak abban, hogy csupán meghatározott ideig fognak várakozni. Fél órát, esetleg negyven percet. Ha nem jön a kedvesük, akkor majd egyedül mennek tovább. A legendában szereplő szerelmesek azonban túl sokáig vártak. Az életük végéig. A világ végéig.

A világ elégett és vele együtt azok is akik kint rekedtek... a szerencsések a kupolában leltek menedéket.

Pressia kint él, illetve próbál életben maradni. Patridge szerencsés, a kupolában él, tanulhat. Viszont úgy érzi ez a mesterséges világ nem az ő világa, bármilyen riasztóak is a hírek a kinti világról.

Bár a koncepció nem olyan sokat változik az ilyen sztorikban, vannak az elnyomók és vannak a jók, akik mindenáron harcolnak egy szebb jövőért, mégis Baggott olyan világot és karaktereket teremtett, hogy nem lehet letenni a könyvet. Voltak részek amik eléggé megviseltek, mégis tovább kell olvasni, hogy biztosak legyünk abban mi mindent megtettünk a főszereplőkért, velünk voltunk, aggódtunk értük.

A történet mellett szól, hogy a szerző remekül mozgatja a szálakat, én nemigen tudtam kikövetkeztetni, hogy mi lesz a következő lépés. Voltak szereplők,  akikre eleinte gyanakodtam, ilyen volt El Capitan de az idő előrehaladtával bebizonyította, hogy barbárnak tűnhet mégis tudja, hogy kik mellé kell állnia.

Aki felnőtteknek szóló, komoly könyvet keres ebben a műfajban az nem fog csalódni a könyvben. Nem meglepő de ez is egy sorozat első része.

Szeretem ezeket a borítókat, lényegre törő ugyanakkor szép is.

Nalini Singh: Angyaltánc - Angyali vadász 3.

Na kérem szépen ez a sorozat is megvolt.

Az első résznél nem voltak elvárásaim. Reménykedtem, hogy végre a fantasy műfaj kicsit öregedett és gondoltak a felnőttekre is, az angyalokról nem beszélve, akik valamiért eddig minden hasonló könyvből kimaradtak.

A főszereplők a régiek Elena és Raphael.

Aki elolvasta az első két részt tudja, hogy mi történt Elenával, na de ugye ebbe az új szerepbe is bele kell szokni, csakhogy mint mindig annyi bonyodalom, gyilkosság, meghülyült vámpír, éledező öreg vámpír-bonyolítja a szálakat, hogy szegényeknek nem sok ideje marad élvezni az angyalságot.

Kissé csalódtam ebben a részben mert bár az előző részekben is volt úgynevezett felnőtt tartalom, itt ez most nagyon nagy teret kapott és a lehető legtöbb alkalommal nyúlt az írónő ehhez az eszközhöz, ami nekem túlzásnak tűnt, ráadásul két felnőtt ember - szerintem - ha angyal, ha nem, nem szoktak ilyen dedós civakodásba, hogy "Az enyém vagy! nem, nem vagyok a tied" -jááááj.

Azért akcióban, izgalomban sincs hiány de tény, hogy sokszor lett megzavarva az izgalom.

Összességében mindenképpen érdemes elolvasni, ha valami újra, másra vagyunk a fantasy kategóriában, ha meg rajongunk az angyalokért akkor meg pláne. Szerencsére van elég szerethető mellékszereplő angyal, akik már az előző részekben is erősítették Raphael csapatát.

A borítók szépek lettek, misztikusak és végre nincs rajta félmeztelen, kigyúrt lény. Sejtelmes és elegáns.

Brent Weeks: Túl az árnyakon

A Túl az árnyakon az Éjangyal trilógia harmadik, befejező része. A történet közvetlen folytatása az előző résznek és mint a második résznél, itt is igen nehéz spoiler nélkül írni róla.

Nagy különbség az előző részekhez képest, hogy az eddigi könyvek mellék- illetve "alfőszereplői" most főszereplőkké lépnek elő és szinte mindannyian teljesen külön szálon haladnak (melyek akár külön-külön könyvek is lehetnének), és mely szálak a könyv végére összefutnak. Mindannyian folyamatosan változnak, fejlődnek, Kylar elfogadja sorsát, tökéletes Éjangyallá válik, Vi mágikus tanulmányokat folytat, Elene hatalmas érzelmi változáson esik át, nem beszélve a többiekről. Durzo, aki visszatér a halálból, halandó életbe. Dorian a zöld mágus, a gyógyító, a próféta, aki Khalidor trónjának egyik örököse, harcba száll "testvéreivel", hogy megtalálja szerelmét, hogy Istenkirállyá váljon. Solon, a vörös varázsló, Sethi uralkodó címének várományosa, Feir a kék varázsló, aki egy ereklye elkészítésébe fog, amivel trónra segíthet egy hatalmas harcost, és még mindig csak töredék részét említettem meg a "szálaknak".

Meg kell említeni a szerelemnek, a párkapcsolatok konfliktusainak fontosságát, mely majd' minden szereplőt és majd' minden történést érint, irányít.

A könyv szinte vibrál a mágiától, a történet(ek) lebilincselő(ek), nem beszélve az utolsó negyed epikus, heroikus csatájáról, melyben minden benne van, amit egy fantasy kedvelő elvárhat: varázslat, harc, szörnyek, ereklyék, hősiesség, halál és mindez fordulatokkal tele, klisék nélkül.
Számomra nem kérdés, hogy a trilógia legjobb része (nem mintha az első kettő nem lett volna nagyon jó), az egyik legjobb fantasy könyv, amit valaha olvastam, mondhatnám, hogy kötelező olvasmány (persze az egész trilógia) :)

Jonathan Stroud: A gólem szeme (Bartimaeus sorozat 2. rész)

A szamarkandi amulett újraolvasása után dobta magát, hogy ezt is újra előveszem, pedig ez a rész nem éppen a kedvencem a három közül. Nem arról van szó, hogy utálnám vagy épp nem tartanám legalább olyan jó írásnak mint az első részt, csupán arról van szó, hogy Nathaniel ebben a részben kifejezetten unszimpatikus. (Nekem sem volt épp ínyemre a változás, ami végbement rajta, de hát a mágusok sosem a becsületükről vagy a szívélyes személyiségükről voltak híresek. Kivéve egyiküket, de most inkább nem beszélnék róla…) Röviden egy beképzelt, felfuvalkodott hiú kis sznob lett belőle, aki annyira felértékelte önnön fontosságát, hogy minden megnyilvánulása kisebb dühkitöréssel töltött el.

2 év telt el a szamarkandi amulett eseményei óta. A történet ezúttal még szövevényesebb, még sötétebb, mint az első részben volt. Először is kezdjük azzal, hogy valami nagy és láthatatlan valami huligánkodik London belvárosában, aki az álca alá látott nem mondhatta már tovább, hogy mi is az, hisz azonnal meghalt. Ráadásul Nathanielre akarják kenni az egészet, őt akarják politikailag feláldozni, hogy még nem találtak semmi nyomot az elkövetőhöz. Nathaniel démonai sorra kudarcot vallanak, ezért nem tehet mást, mint ígérete ellenére újra megidézi Bartimaeust (Vagyis szerény személyem. Másnéven: Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) Hm, talán mégis vannak akik uralkodhatnak feletted. Nathaniel például egész jól csinálja… (Öhm… hol is tartottál a történettel? Valami olyan rémlik, hogy Nathaniel megidézte szerény személyem…)

Igen, nos Bartimaeus nem csapkodja éppen a földhöz fenekét örömében, hogy újra láthatja Nathanielt, és ez Nathanielnek is kényszerpálya, de egy korábbi egyezséghez hasonló megszületése után mindketten alábbhagynak a morgolódással. Legalábbis a hangossal, ugye Bart? :D (Fogalmam sincs miről beszélsz! Azoknak az ősi nyelven kimondott mondatoknak semmi köze nem volt gazdámhoz! – *elmélyülten piszkálja a körmét* )

Na persze! :P

Bartimaeus ezúttal még több kockázatnak teszi ki testi épségét, egyszer például amikor szemben találja magát a rejtelmes, ködbe burkolózó monstrummal egy egész épületrész omlik rá. Nem épp kecses kilépő az egyszer biztos! (Hé! Igazán értékelhetné már végre valaki, hogy életem kockáztatása révén sikerült megtudnom a mindent eldöntő infót!) Bartimaeus valóban megszerzi a szükséges információt, szavai azonban jórészt süket fülekre találnak. Sokkal kényelmesebbnek tartják ha Nathaniel viszi el a balhét, mint a … most eláruljam, mi az? Inkább nem, bár valószínűleg úgyis rájöttök magatoktól, nem nehéz. :P

Nathaniel dicséretére legyen mondva hisz a dzsinnek és Prágába repül, ahol nem mindennapi ügynök veszi fel vele a kapcsolatot, a többiről már nem is beszélve. (Háztetőkön rohangálás, robbantások, épület összedőlés, fekete mágia. Tudjátok! A szokásos.) Persze megint Bartimaeus lesz az, aki kihúzza a szarból a srácot, és Nathaniel az, aki még nagyobb kupacot hord össze. (Tessék! Végre valaki másnak is feltűnt!) 

Harmadik főszereplőnek csatlakozik ehhez a nem mindennapi kis csapathoz Kitty is. Őt az első részben annak az utcai bandának a tagjaként ismerhettük meg futólag, akik ki akarták rabolni Bartimeust és később Nathanielt. Mint kiderül, ez a kis banda jóval több, egy közönséges huligán hordánál, ők ugyanis maguk az Ellenállás. És terveznek valamit. Valami nagy kaliberűt. Kitty pedig már most aggódik, és joggal…

Ki mozgatja a háttérben a szálakat? Ki az, aki mind Nathaniel, mind Bartimaeus, de még Kitty életét is befolyásolni tudja?

Kicsit utána kellett néznem ennek a Prágai gólemnek. Ha esetleg más sem lenne kapásból tisztában ezzel a gólem dologgal akkor íme:

Kép Forrása

„A 16. században Prága a művészet és a tudomány egyik legfontosabb európai központja volt. II. Rudolf császár hírneves tudósokat gyűjtött maga köré, és szenvedélyesen kutatott a böcsek köve után, amely örök fiatalságot ad és mindent arannyá változtat. A városban ma is az egyik fő nevezetesség az Aranyművesek utcája.  Rudolf császár udvarába bejáratos volt Lőw rabbi is, a prágai zsidók vezetője, aki maga is jelentős tudós volt: a vallási kérdéseken és az óhéber nyelven túl foglalkozott csillagászattal, matematikával, mechanikával és fizikával. A zsidók II. Rudolf uralkodása alatt viszonylagos békében élhettek, de még így is sokszor megtámadták és fenyegették őket. A legenda szerint a nagy tudású Lőw rabbi népe védelmére alkotta meg a gólemet: egy hatalmas agyagóriást készített, és titkos varázsigéket mormolva életre keltette. A gólemnek nem volt lelke, és nem tudott beszélni, de akárcsak egy robot, minden rábízott feladatot elvégzett, és oltalmazta a zsidókat. A történet sok változatban él: van, aki úgy tudja, a gólem láthatatlanná tudott válni, a puszta érintésével égetett, és a rabbi sétapálcájával megidézte a halottak szellemeit. Lőw az emet szót írta a homlokára, amely héberül igazságot jelent.

Az embereket azonban nyugtalanította a félelmetes óriás, amely egyre erősebb és erőszakosabb lett, és gondolkozás nélkül cselekedett. Egyszer Lőw megbízta, hogy vizet merítsen, és hordja ki az emberek házaiba, majd elment a zsinagógába imádkozni. Hamarosan kétségbeesett asszonyok szaladtak utána : a gólem egyre csak hordta a vizet, és elárasztotta házaikat, mert a rabbi elfelejtette megállítani. Amikor a gólem ártatlan keresztényeket kezdett bántalmazni, Lőw rabbi ravasz cselhez folyamodott: a homlokára írt szó első betűjét letörölte. Így lett az emetből met, amely halált jelent. A varázslat hatására a gólem azonnal apró darabokra tört. A legenda szerint ezeket az agyagdarabokat őrzik a poros könyvhalom alatt a prágai padláson, s ha valaki tudja a titkos varázsigét, felélesztheti a gólemet.”

Forrás : http://www.szitakoto.com/folyoiratcikk.php?cikk=242

Ez az egyik legenda a sok közül, mert bár az alapok általában ugyanazok (Prága, Löw rabbi személye, a gólem agyagból készülte, és az hogy a rabbinak meg kellett állítania) de történetileg bizony sok helyen eltérnek.

Kép Forrása

Kétszer is jártam már Prágában, és eddig sajnos egyszer sem láttam olyan szuvenírt, ami a Gólemet ábrázolta volna, pedig állítólag lehet kapni olyat. Lehet egyet hazahoztam volna magammal, hátha rájövök mi az a varázsige :) (Csak légyszi szólj előtte, jó? A  behemóttal ugyanis nem rajongunk egymásért.)

A könyvre visszatérve, Bart hozza a formáját mind ügyességileg, mind agyafúrtságilag, mind szabadszájúságilag (mind tökéletességileg, mind szerénységileg, mind szellemességileg, mind utolérhetetlenségileg …) Elég lesz. :)

Ez a könyv is kihagyhatatlan darabja a gyűjteménynek és tökéletesen passzol hozzá az új borító is, amin Bartimaeus láthatjuk vízköpő alakban (pedig nem az a kedvencem), csakúgy mint az első résznél. Beleznai Kornélt egyszerűen nem győzöm dicsérni! Az első részt még Tóth Tamás Boldizsár fordította, a második és harmadik részt viszont már Pék Zoltán. Nem venni észre a különbséget. A fordító nagyszerű munkát végzett! 

Ne maradjon le róla senki, aki szerette az első részt!

 

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett

Hogy én mennyire szeretem ezt a könyvet!

Annyira, hogy másodszor is elolvastam (ez nálam igen ritka – hisz „oly sok a könyv és olyan kevés az idő”). Amikor az Animus másodszor is kiadta immár egy új, egyszerűengyönyörűségesenkápráztató borítóval akkor jószerével fel sem merült bennem, hogy ellenálljak azon késztetésnek, hogy újra elolvassam Bartimaeus nem mindennapi megnyilvánulásaival tarkított fantasy regényt. A monumentálisan kolosszális lábjegyzetekről nem is beszélve. És tudjátok mit? Másodszorra is ugyanúgy izgultam és nevettem.

És bár a korábbi recenziómban már leírtam miről szól a könyv, de hű leszek magamhoz és ezt is berepetázom:

Nathaniel egy konok 12 éves varázslótanonc, akinek nem is olyan régen komoly sérelem esett az becsületén. Egy alapos megszégyenítést követően bosszút forral. Megalázója számára igencsak kellemetlen meglepetést készít elő.  Egyedül azonban nem tudja véghez vinni ördögi kis tervét, ezért egy dzsinn segítségét kénytelen igénybe venni. (*A segítség szó erős túlzás. Mondhatnánk úgyis, hogy láthatatlan béklyókkal való gúzsbakötésnek köszönhetően idézi szolgálatába minden dzsinnek leghatalmasabbikát – ahogy a varázslók általában). …… ??Ez meg mi a csuda volt?? Nos, úgy tűnik Bartimaeus úgy döntött itt is él a szólásszabadságával. :)

Na de menjünk csak tovább szépen a történettel. Szóval ott tartottam, hogy Nathaniel megidézi Bartimaeust …  (*Csak a miheztartás végett: én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) … szóval Bartimaeust, [bla bla bla – bla bla – bla bla bla] akinek nagyon veszélyes, már-már lehetetlennek tűnő feladatot ad ki parancsba. (*Nem hiába idézett meg engem! Furfangos eszemnek párja nincsen! De a kölyök tényleg agyalágyult. Egy ilyen tervvel előállni?!) Ó basszus! Ez hosszú lesz…
Szóóóóóóval! Bartimaeus meg is szerzi, amit kell, nem kis nehézségek árán magánál is tartja (*Ha a kezeim közé kaphatnám azoknak a kis szörnyszülötteknek a torkát! Mindenekre mondom, nem lenne az a ….) Most én beszélek! Elmegy tehát malackához – akarom mondani – Nathanielhez, ahol egy kisebb párbajocska alakul ki közöttük, és aminek következtében mind a ketten megszívják szépen. (*Legyen elég annyi, hogy a kis tejfelesszájú nem kicsit lett kormos.)

KUUUUUSS!

[…Adásszünet…]

*Sóhaj* Ott tartottam, hogy: ettől kezdve egymásra vannak utalva, ami azt eredményezi, hogy minden idők legfurcsább párosa indul Anglia egyik leggonoszabb mágusa ellen (*Tulajdonképpen mindegyikük a velejéig romlott.) akinek igencsak nagyratörő tervei vannak (*Melyiknek nincs? Jól van na, csak megjegyeztem).

Elég volt! Innentől rövidre fogom.

Ha sikerrel járnak, nem csak búcsút inthetnek végre egymásnak, de pár életet is megmenthetnek. ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE! (*Hadd jegyezzem meg, hogy ebből a beszámolóból kimaradt egy kis ez, meg az. Ezen silány kis leírás után, ha még mindig kedvetek támad elolvasni a könyvet, megértitek majd miről is beszélek.)

Most, hogy sikeresen túl vagyunk a bevezetőn, hadd térjek rá magára a könyvre.

Nagyon tetszik Stroud stílusa. Egyértelműen ő Bartimaeus lelke, (*Na, na! Talán inkább fordítva!) bár saját bevallása szerint ő közel sem olyan cinikus, mint Bart. Nathaniel most sem lopta be magát a szívembe, még így sem, hogy egyszer már olvastam a trilógia mindhárom részét, de továbbra is tetszik az ötlet, hogy a varázslók itt mind önteltek és felsőbbrendűek. Na, nem az tetszik, hogy ilyenek, hanem az, hogy más perspektívából közelíti meg a varázslóvilágot. Azt, hogy a démonok a varázslók szolgálatában senyvednek miközben utóbbiak minden hatalmukat a túlvilágiaktól kapják, kiváló ötletnek tartom. A démonok, akik agyi kapacitásukhoz mérten próbálnak gazdájuknak keresztbetenni a rájuk nehezedő parancsok súlya alatt, nagyon tetszenek (persze akad köztük azért jócskán olyan is, akik igencsak gusztustalanok és vérszomjasak) és pontosan ezért menő Bart is. És persze nem kérdés, hogy legjobban Bartimaues-szal szimpatizálok, akinek észbeli adottságai magasan lehetővé teszik, hogy Nathaniel (bár jelen pillanatban épp az enyém) agyára menjen. (*Ó, ha ez tetszett akkor látnod kellett volna, legutóbbi prágai gazdámmal miket műveltem. Még a varázslói átlaghoz mérten sem volt valami  észlény. :)

Ne legyintsenek azok, akik Harry Potteren nőttek fel! Én is a HP rajongók táborát gyarapítom, mégis azt mondom ennek a sorozatnak ugyanolyan elismerés jár(na). Nincs párhuzam a két történet között, csupán Anglia és a mágia a közös vonal benne, tehát koppintásnak sem lehet mondani.

Amit Szamarkandról tudni érdemes (merthogy nekem rá kellett gugliznom):

Ez a legrégebbi még létező város a Földön. Történelme során sok fennhatóság alá tartozott (orosz, mongol, görög, perzsa, stb..) Szamarkand a szellemi javak terjesztése terén játszotta a legfontosabb szerepet. Utazó kereskedők közvetítésével itt cserélte ki tudományos ismereteit és filozófiai gondolatait Nyugat és Kelet. Amikor Kr. u. 751-ben szamarkandi mestereknek sikerült egy kínai eljárás nyomán papírt előállítaniuk, új iparág született: kézzel írott szótárakat, enciklopédiákat és orvostudományi műveket exportáltak a világ minden részére. Ma már Üzbegisztánhoz tartozik. (Forrás: Wikipedia és nagyutazas.hu)

Egy ideig úgy volt, hogy megfilmesítik. Sydney Pollack megvette a jogokat, kiválasztották ki lesz a forgatókönyv író, már a rendező (John Madden, aki a Szerelemes Shakespearet rendezte) is megvolt és aztán… aztán nem lett belőle semmi. Sydney Pollack ugyanis elhunyt és azóta senki nem karolta fel újra a projektet. Pedig igazán sok lehetőség van benne. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem megfelelően csinálják meg akkor oltári nagy bukta lesz. (lsd: Eragon) (*Egy mágikus lény, aki kimondhatatlan ÖRÖMMEL szolgálja az embert... hánynom kell.)

Addig is vigasztalódjunk egy képregénnyel, amit Lee Sullivan ötletes rajzai díszítenek.

Merthogy az új trendnek megfelelően ezt is megrajzolták szépen, ahogy kell.

Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa

Ó de régóta el vagyok már maradva ezzel a bejegyzéssel! Most már ideje ezt pótolni, a könyvet pedig a könyvtár polcaira visszajuttatni.

Amikor több, hozzám hasonszőrű fantasy rajongó megtudta, hogy az egyik kedvenc könyvem az említett kategóriában az Árnyak útján, lelkendezve ajánlgatták nekem ezt a regényt.

Mert ez is orgyilkosos és ez is politikai összeesküvős és úgy egyáltalán fantasztikus egy könyv. Ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy el akarjam olvasni, de nem adta könnyen magát az már szent igaz. 

Mit ne mondjak, igen csak nehéz volt megszerezni a könyvtárból. Valaki mindig gyorsabb volt nálam vagy egyszerűen csak sokáig tartották maguknál. Aztán egy nap, az utazásunk előtti hétvégén megtörtént. Ott állt a polcon az írónak az egyik könyve. De vajon melyik? Ez tényleg az első rész? Mert kérem hiába van a borítóra cikornyásan írva, hogy „A látnok-ciklus első kötete” attól még lehet, hogy ez a ciklus egy második vagy harmadik a ciklusok sorában… A katalógus sem volt nagy segítség, mert Robin Hobbnak még ilyen könyvei voltak:  A látnok (tehát lehet, hogy ez a Látnok-ciklus előzménye?!) A király orgyilkosa első könyv… (és azt mondták nekem, hogy orgyilkolászás van benne, tehát ez is lehetett akár…) Tanácstalanság vett rajtam erőt, mert amilyen a formám néha, ez már ikszenhuszadik rész lesz. De nem, könyvtárosnő lelkesen mondja, hogy igen ez az első. Látom a lelkesedésén, hogy már ő is átesett a tűzkeresztségen, az ő kezében, táskájában, asztalán vagy ágyában is megfordult már a könyv. Még mindig pesszimista vagyok kissé, hogy ez-e az első rész, de a lelkesedése meggyőzött. A Balatonnál időm is volt rá, el is tudtam olvasni… a felét. Merthogy a sok alvás és séta mellett mégsem töltöttem annyi időt az irodalommal (úszás nem volt, mert a víz vagy 15 fok volt brrrr) mint terveztem.

A könyv valóban egy orgyilkosról szól, de most még "csak" a korai éveit ismerhetjük meg.

Fitz, nem emlékszik egyetlen családtagjára sem, bár tudja, hogy volt egy édesanyja és egy nagyapja, akik egészen kiskoráig ellátták őt, arcokat mégsem tud hozzájuk párosítani. Legkorábbi emlékképe ahhoz a naphoz köthető, amikor a királyi udvarhoz került, mint a trónörökös fattya. Nem egy kellemes emlék, de ez az a pillanat, ami rányomja bélyegét minden további napjára az életében. Mivel politikailag igen veszélyes a létezése, ezért mindig résen kell lennie, nem mondhat vagy tehet akármit, nem bízhat meg igazán senkiben. Már egészen fiatal korában is elszenvedi a fattyúlét minden hátrányát, de akkor lesz igazán nehéz a számára az egész, amikor „előléptetik” a király jövőbeni bizalmas emberévé, más néven: bérgyilkosnak kell tanulnia, aki majd kizárólag a király (aki tulajdonképpen tulajdon nagyapja) parancsának engedelmeskedik. Két ember akad csupán, akikben teljesen megbízik: az egyikük Burrick, aki a kezdetektől oltalmazón terelgette őt az udvarban, a másikuk pedig Árny, aki a gyilkolászás/csonkítás/kínvallatás mesterségére tanítja őt. És ahogyan a dagály sincsen apály nélkül úgy jók sincsenek rosszak nélkül. A két említett jó ember totális ellenpólusai: Pompa (a király kisebbik fia, tehát Fitz nagybátyja) és Fitzet a Mesterségre okító Galenus. Utóbbi férfi miatt Fitz kétszeresen is bajban van:

1. a fiúban két vérvonal is keveredik: egyszer a Mesterségre való hajlammal született amivel többek közt telepátiát és akaratátvitelt tud alkalmazni, másszor pedig az ősi állatias ösztön is munkál benne, aminek hála kommunikálni tud az állatokkal. Előbbi dicséretre méltó és igen szorgalmazzák, utóbbit viszont titkolnia kell, különben megölik és Galenus nagyon elszántan bünteti szerencsétleneket.
2. Galenus megijed a fiúban rejlő erőtől (amit egyébként Fitz nem mer használni) és ezért ki akarja csinálni szerencsétlent.

Miután már egész jól belakta magát az udvarban megjelennek az eddig látott legfélelmetesebb ellenségek a hat hercegség határainál…. a Vörös Martalócok! Nem ismernek kegyelmet, nem ismernek szánalmat és nem ismernek lehetetlent sem. Amikor először ejtenek foglyokat és pénzt kérnek azért, hogy megöljék őket (vagy életben hagyják őket és szabadon távozhatnak) mindenki jót nevet ezen… de amint a visszaengedett emberek megérkeznek már senki sem nevet, és elhatározzák legközelebb fizetnek.

Sokan említették kritikájukban, hogy mennyire elevenek a szereplők és mennyire kézzelfoghatóak. És ezzel teljesen egyet is értek. Bármelyik szereplővel is találkoztam az olvasás során olyan erővel mutatkozott be, hogy szinte vissza is köszöntem neki.

Sokan említették azt is, hogy Fitz mennyire szerethető főszereplő. Ezzel azonban már nem értek egyet. Számomra Fitz teljesen semleges volt, se nem szerettem, se nem utáltam. Persze kötelező jelleggel drukkoltam neki a rázósabb részeknél, mégsem mondanám azt, hogy tövig rágtam volna a körmöm félve, hogy mi fog vele történni. Burrick és Igazság már más tészta. Ők ketten lettek a legkedvesebbek számomra. Burrick a jószívű és nemes lelkű nagy ember, aki (bár kissé egyszerű ember) a maga módján mindig a legjobbat akarja Fitznek. Igazságot pedig azért kedveltem meg, mert ő az aki - bár nem a fiú legnagyobb rajongója - mindig talál rá módot, hogy esetleges találkozásaikkor tegyen egy kedves gesztust a fiú felé, de szerettem azért is, mert kimondja az igazat, amit senki más nem mer.

A végső meglepetést az írónő kiléte okozta nekem. Ugyanis én sokáig úgy gondoltam, hogy ő férfi. Nem pusztán az írói neve alapján (Robin Hood után szabadon gondoltam őt fiúnak) hanem azért is mert ez kemény fantasy, egy kemény világgal és fiú főszereplővel. És bár tudom, hogy egyik sem zárja ki azt, hogy az író nőnemű legyen, mégis valamiért ez a gondolat telepedett meg bennem. J De kellemesen csalódtam, azt kell mondjam.

Összefoglalva:

Bár élveztem az olvasást és tényleg tökéletesen felépített világban játszódik, mégsem veszi át nálam a vezető szerepet. Túl sokszor lapoztam a végére megnézni hány oldal is van még hátra... A kedvenceknek kijáró pozíció továbbra is az Árnyak útjánt illeti meg. A második rész azért érdekel, de egyelőre nem kutatom fel, (amit egyébként hallomások alapján elég nehéz lesz amúgy is, hisz ki sem adták az összes részt magyarul...).

 

Dave Eggers: Ahol a vadak várnak

Az eredetileg Maurice Sendak 1963-ban megjelent képeskönyve alapján íródott könyv főszereplője Max egy nyolcéves, gyanúsan hiperaktív kissrác, aki - nyilván életkorából adódóan - szinte semmivel nincs megelégedve. Legfőbbképpen a családja figyelmére, szeretetére lenne szüksége, amit úgy érez, nem kap meg maximálisan. Pár évvel idősebb nővére is érhető, aki már nyilván a saját korosztályával bandázik. Anyja pedig idegesítő új barátjával tölti idejét, ami szintén érthető valahol. Max mindeközben nagyon unatkozik és szörnyen magányos.

A kisfiú farkasjelmezben lófrál naphosszat, hóerődöt épít, onnan bombázza hógolyókkal nővérét és annak barátait. Ezzel kellőképpen az idegeire megy környezetének. A folyamatos büntetések sem javítanak a helyzeten, sőt...

Szintén egy nagy balhé és az azt követő büntetés után a szobájában a kisfiú úgy érzi nem bírja tovább, világgá megy. A rettentő hideg ellenére elköt egy csónakot, amellyel az éjszaka közepén kisodródik a nyílt vízre. És csak sodródik, csak sodródik... A szigeten, ahova kiveti az óceán, hatalmas és groteszk, ám mégis nagyon szerethető lényekkel találkozik. Maxot rövid időn belül királyukká választják, és elhatározzák, hogy létrehoznak egy sajátságos világot a maguk számára, ahol minden úgy történik, ahogyan azt csak ők akarják.

A gyermekkorról, annak is a sötétebb oldaláról szól ez a könyv. Talán mindannyian megbirkóztunk a saját magunk kis (nagy?) szörnyeivel. Nagyon sajnáltam Max-ot, és úgy kiáltottam volna egy nagyot a családja felé, hogy figyeljenek már picit jobban oda rá, pedig saját tapasztalatból is tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, és nem feltétlenül arról van szó, hogy nem szeretik a szülők a gyermeküket.

A könyv egy film forgatókönyve alapján íródott, ami állítólag sikert aratott. Ha az utamba akad, feltétlenül megnézem.

Brent Weeks: Az árnyékvilág peremén

Az árnyékvilág peremén Brent Weeks Éjangyal Trilógiájának második kötete. A hibátlan első rész után nagyon vártam a folytatást. Mivel egy sorozat középső részéről van szó, nem egyszerű dolog spoiler nélkül írni róla, de megpróbálom amennyire csak lehet.

Az árnyak útján sodró, pörgő története után ez a rész kicsit lassan indul, az első 300 oldalon sok “akció” nincs, de figyelemmel kísérhetjük a már ismert szereplők karakterének folyamatos fejlődését. Összességében a történethez kihagyhatatlan, mert előkészíti, beindítja a könyv további részét, ami versenyre kel az első résszel, a befejezés pedig... nagyon várom a harmadik részt.

A főszereplő Kylar az első részben a nyomorból, mocsokból kivezető utat egy orgyilkos tanítványaként leli meg, ebben a könyvben pedig végigkövethetjük belső küzdelmét a személlyel, akivé vált, a világgal, ahová most már tartozik.

Új városba költözik fogadott kislányával Uly-val és Elene-nel, a kedvesével aki mindent megtesz, hogy boldog, egyszerű életet éljenek gyilkosságok nélkül, de vitákat szül, hogy a gonosz megállítása gyilkosságokkal gonosz dolog-e.

A történetben felbukkannak az első részből megismert személyek (itt nem írhatok neveket az első rész spoilere nélkül) és új elemek is, mint pl a Nővérek.

Nem állhatom meg, hogy ne említsem meg a könyvnek a börtön legmélyén (a Pokol Segglyukában) játszódó részét amely durva, erőszakos, horrorisztikus, nekem nagyon tetszett.

A fantasyt műfajt kedvelők szeretik a hatalmas, heroikus csatákat, természetesen ez is megtalálható a könyvben.

Negatívumként megemlíteném, hogy sokszor kevés volt az információ a történtekről, az felbukkanó új elemekről, kik ők, hogy kerülnek a képbe, mit akarnak... de remélem a harmadik részben mindenre magyarázatot kapunk.

Összességében a könyv nagyon jó, az első rész ismerete kötelező hozzá, aki szereti a fantasyt nem fog csalódni benne, kihagyhatatlan mű.

Elizabeth Chandler:Akit egy angyal megcsókolt -Angyali szerelem

A (ha jól tudom) négy részes sorozat első darabja a könyv-sorozatoknál megszoktam,hogy elég vastagok az egyes részek,ezért meglepett a könyv vékonysága,mindössze 184 oldal.

Az angyalos sztorik mindig is érdekeltek,van a témához kapcsolódó könyvem,van angyal gyűjteményem és egyszerűen szeretem Isten eme teremtményeit,ja és természetesen hiszek bennük!!!!

Ifjúsági sorozatról van szó,így teljesen az angyalos részekre koncentráltam,hiszen nem várhatom,hogy engem még elvarázsoljon a tiniszerelem,és az iskolás történetek-meglepően jó kis páros a főszereplő Tristan-nem tudtam elvonatkoztatni Szenvedélyek viharában c. film Tristanjatól,hiába egész más karakterek ,Tristan úgy lebegett előttem mint Brad Pitt:P

Ivy tökéletes kamasz-legalábbis áldottam érte,hogy keveset nyafog! És akárcsak én Ő is fél a víztől.

A fülszöveg borzasztóan sok információt megoszt velünk,sokkal szívbemarkolóbb lett volna a könyv,ha homályosan fogalmazzák meg.Így viszont ,hogy teljes egészében leírja a sztorit,már csak lapoznunk kell-sokat elvett így a történetből.

Valahogy úgy érzem,hogy a következő kötetek lesznek igazán jók,hiszen ez egy bemelegítő kör volt.

A sorozat összes részének csodaszép lett a borítója,ezekkel a rózsákkal nem lehet mellé lőni.

Nalini Singh:Angyali vadász 2.Angyalcsók

" Ő már az övé volt,egy vadászé.-Nem akarnám összevérezni a szőnyeget,amikor lemészárolom azt a sok vámpír cafkát.

-Te annyira romantikus vagy,Elena-mondta Raphael."

A második rész felülmúlta a várakozásomat, sokkal izgalmasabbra sikerült mint az első. Számomra külön bónusz volt, hogy az Angyalvárosban játszódik a történet nagy része így még több angyal még több újdonság vár minket. Az első rész Urram elleni harccal ér véget, aminek a következményeit a Vadász Elena itt a második rész elején még nyögi szegény. De aztán hamarosan újabb hullák és egy báli meghívó vonja el a figyelmünket a múltról.

"-Aki vérrel lezárt dobozba csomagolja az ajándékodat,az tuti nem tusfürdőt fog neked adni."

Nehezen tudom átállítani az agyam és az érzelmeim arra a sok gonoszságra amit az angyalok tesznek ebben a sorozatban,némelyik rész horror filmbe illő.Alapvetően a jóság és szeretet jut eszünkbe az angyalkoról nem hatalmi harcok,bosszú és erőfitogtatás.Urram erejének megtörése sem volt könnyű,de a mostani Arkangyal már nagyon öreg,és nagyon debil dolgokat tesz,amit a Hetek Tanácsa már nem néz el.De hogyan tudnának legyőzni valakit aki halhatatlan még az Arkangyalok között is?

"...A kertben heverő angyalokról azonban teljesen megfeledkezett.

Azok úgy feküdtek ott, mint törött szárnyú madarak. A vérük eláztatta a rétet, és a virágos mezőt mészárszékké változtatta."

Bár még mindig hangsúlyozva vannak az erotikus részek, tetszett, hogy Elena és Raphael kapcsolata fejlődik, érzelmileg is sokat adnak egymásnak. Elena bár különleges ajándékot kap Raphaeltől, hogy éljen, mégis a szerző figyelt rá, hogy emberi maradjon mind testileg mint lelkileg.

Remélem Raphael és Elena története folytatódni fog! Nem találtam semmi olyat a két kötetben ami letörte volna a lelkesedésem. Singh olyan színes világot teremtett ami felváltva mutatja gonosz és gyönyörű arcát. Lenyűgöző lények, tájak, helyszínek, karakterek - nekem nem kell több egy jó fantasy-hoz.