Ruth Rendell: Lopott élet

Úgy néz ki, most üldöz a téma, mármint a gyermekrablással, -eltűnéssel kapcsolatos történetek. Az előző olvasmányom is hasonló volt a lényegét tekintve, így most jól ki vagyok művelve.

Hű, azért hátborzongató volt sok tekintetben ez a könyv. Azon túl, hogy a központi téma a gyermekrablás, ami önmagában sem egyszerű eset, itt a különböző kapcsolatok, akár pár-, akár szülői viszonylatban is elég bonyolultak, problémásak voltak, külön-külön megérnének egy saját történetet. Főszereplőt sem tudok kiválasztani, mert párhuzamosan több fontos szál fut, ide-oda ugrálunk a helyszínek, családok között.

Az egyik helyszínen sem rózsás helyzetet igencsak bebonyolítja, és így a gépezetet beindítja, hogy a híres írónő, Benet anyja látogatóba érkezik. Az anyáról egy dolgot fontos tudni, mégpedig azt, hogy súlyos ön- és közveszélyes pszichiátriai eset. Benet egyedül neveli kisfiát, aki a nagymama ott tartózkodása alatt megbetegszik. Anya és lánya kapcsolata rémes, Benet folyamatosan az anyja elleni utálattal küzd, illetve annak elkerülésével. Anyja ténykedéseit, nyomulását egyszerűen nem tudja kikerülni, pszichikai nyomással rákényszeríti a legszörnyűbb dolgokat is.

A másik szál Carolék zűrzavaros élete. A fiatal anyának három gyermeke van, kettő nevelőintézetben, egy picit pedig "élettársával" "nevel". Hát az itteni élet sem szívderítő. A központi helyen az alkohol, a cigaretta, a pénz áll, amelyből nincs túl sok. A kapcsolatuk sem túl stabil, így simán beférkőzhet egy tragédia az életükbe, tárva-nyitva van előtte a kapu.

Aztán akad még itt néhány apróbbnak tűnő szál, amelyek utólag végül is fontosnak bizonyulnak. Egy aranyifjú, aki idősödő özvegyasszonyokra les temetők közelében, hogy aztán elcsábítsa őket busás haszon reményében. Itt van Benet gyermekének apja is, aki időről-időre felbukkan, szeretne együtt élni a nővel és közös gyermekükkel, de a másik erről hallani sem akar. És ezek a szálak szép apránként összekapcsolódnak, és tisztul előttünk is a kép, hogy ki miért hova?

Nagyon érdekes volt az anya-gyermek kapcsolatot vizsgálni mindkét családnál. Annak különbözősége, egészséges-beteges mivolta szerintem nagyon sok fontos kérdést vet fel, legalábbis bennem mindenképpen.

Tudom, hogy van a költői szabadság, meg a képzelet hatalma, de sokszor vájtam a tenyerembe a körmömet, hogy ilyen bizony nincs, nem létezik. Miért nem csinál már valaki valamit? Dühítettek bizonyos esetekben a reakciók, ill. a reakciók hiánya. Ugyanakkor a végén sok helyütt elvarratlannak éreztem szálakat, kis hiányérzetem maradt a befejezésnél. Alapvetően izgalmas kis krimi volt.

Hans Keilson: Keserédes komédia

Mindig beleesem abba a hibába, hogy nem írom le azonnal a benyomásaimat. Vagy kényelmi okokból, vagy, hogy nehogy kizökkenjek a történetből, a hangulatból.

Ennél a könyvnél is így jártam, ezért a legjobb, legalapvetőbb gondolataim, az első néhány benyomásaim is elfelejtődtek. Ezt nagyon sajnálom, mert a könyv nagyon tetszett. Azon is elgondolkodtam, hogy miért tetszett, hiszen olyan egyszerűcske történet.

Folyamatos izgalom, ami igazán fel sem tűnik a mondatokban. Csendesen meghúzódik, majd a tetőfokra hág, ott marad, ott már reménykedem a jóban, de hihetetlennek tartom a jót. Aztán egyszer csak vége lett.

Nico egy zsidó. Marie és Wim, a fiatal házaspár egy szobáját "lakja" a 2. világháborús időszakban. Mi mit tettünk volna a helyükben? A könyv olvasása közben sokszor eszembe villant a "Niki titka" c. könyv, amely olvasásakor a "dobozban rejtőzködő férfi" életének kis szakaszába pillanthattam bele egykoron.

A Keserédes komédiában viszont nem a zsidóság története, nem a házon kívüli borzalmak, a haláltáborok jutottak eszembe, hanem a történetben megjelenő, meghúzódó, elrejtőző érzelmek, az összetartó cselekedetek, az egymásrautaltság.- Ami le sincs írva sok esetben.

Mi mit tettünk volna? Én mit tettem volna? Marie és Wim feltétel nélküli szeretete, szerelme ott van a házban, a lakásban. Együtt, egymásért. A közös döntésük 100%-ossága megható. Hogy egyik sem beszélte le a másikat. Hogy a hibáztatások, az esetleges szemrehányások elmaradtak, nem torkollottak drámába.

Együtt. Egymással. Egymásért.

A történet fogy, a lapok száma csökkent. A következmény és az odáig vezető út egybemosódik a fejezetek között, míg végül a jelenben leszünk. Csak ott. Izgulunk-vagy nem. Kit, hogyan érint.

Tetszett. Így egyszerűen. Pedig máskor lehet, hogy kevés lett volna.

Nagyon kíváncsi lennék a folytatásra, s bár van sejtésem, akkor is szívesen olvastam volna tovább.

(Nekem nem komédia, de ez lényegtelen.)

Walter Lord: A Titanic pusztulása

"Egyetlen csónak maradt, 47 férőhellyel 1600 ember számára!"

2012. április 15-én lesz a Titanic 100. évfordulója,hihetetlen ez a 100 év, felfoghatatlan távolság.
A 2002-ben elhunyt történész könyve a harmadik kiadását érte meg. A szerző több mint 60 túlélő segítségével számol be a csodahajó tragédiájáról és a sok véletlenről, amely következménye, hogy egy gyönyörű, gigantikus elsüllyeszthetetlen hajónak kikiáltott csoda a mélybe merült magával rántva több mint 1500 embert.

A könyv nemcsak a tényeket közli, de a mai szemmel is felháborító dolgokról számol be többek között a gazdag utasok ostoba viselkedéséről akik csak a kutyájuk miatt aggódtak vagy éppen a mentőcsónakban azon veszekedtek, hogy egyes férfiak káromkodnak a hölgyek előtt-jesszusom!!!

A prominens személyek között volt gyógyszerész, ügyvéd, katona, áruházlánc tulajdonos és mikor már biztos volt, hogy a jéghegy végzetes sebet ejtett a hajón bosszankodni kezdetek a várható késés miatt!!!

A tragédiát hanyagságok sora idézte elő - a jéghegy jelentések semmibe vétele, a tétlenkedés az ütközés után, majd a kapkodás aminek következménye, hogy egyetlenegy mentőcsónak sem volt tele!!!
Hiába ennyi év már akkor is ugyan úgy működött a bulvársajtó mint manapság, egyik marhaság után írták a másikat a tragédia után.

Elképzelhetetlen pompa és felszereltség jellemezte a hajót, gondoljunk bele 100 évvel ezelőtt már volt ha hajón, könyvtár! posta, pálmakert, istálló (friss tej miatt) tenisz szoba és rengeteg étterem, szalon, minden új volt a fényes porcelánok és a sok száz bútor is.
Rengeteg újdonságot is megemlít a könyv, de persze nem szeretnék mindent elárulni, ami meglepő, hogy a Titanic volt az első hajó ami leadta a nemzetközi S.O.S jelzést, előtte a CQD kód volt érvényben, ez volt az általános segélykérő, mikor Smith parancsnok kiadta a rádiósnak, hogy váltson S.O.S jelzésre el sem akarta hinni...

Mindent összevetve egy remek tényfeltáró, őszinte könyv amely nemcsak ennek a csodálatos építménynek állít emléket hanem minden olyan embernek aki akár névvel akár névtelenül áldozata lett a jégheggyel való találkozásnak.
(A szobalányok, inasok, harmadosztályú utasok nem szerepeltek az utaslistán!! nem számítottak sem akkor, sem a mentés közben)

A Titanic című film hitelessége most derült ki számomra. A könyvet olvasva sok filmkocka elevenedett meg előttem. Rose és Jack szerelme ugyan nem szerepel a könyvben de a sok rejtélyhez ezt is hozzáadhatjuk.

Susan Hill: A fekete ruhás nő

Hiába régi megjelenés (Egyesült Királyságban 1983-ban jelent meg, itthon csak 1995-ben a General Press által), megvallom őszintén semmit sem hallottam erről a könyvről egészen múlt év tavaszáig, amikor azt taglalták az újságok, hogy Daniel Radcliffe mihez is kezd majd a Harry Potter befejező része után. Akkor írták, hogy egy bizonyos kísértet történetet forgat éppen, ami egy híres könyv alapján készül. Akkor olvastam utána, hogy mi is ez a híres könyv. A General Press által kiadott könyv fülszövege enyhén szólva is semmitmondó:

„Kipps megtudja a helybeliektől, hogy ahányszor a fekete ruhás nő feltűnik, nemsokára egy gyerek meghal a városban, és végül a saját bőrén kell megtapasztalni, hogy a kísértetekkel nem lehet büntetlenül szembenézni.”

Ez a csigákat éppenséggel fel nem izgató semmiség engem nem hozott lázba, így hát aztán nem is keresgéltem tovább a könyvet illetően. Gondoltam Daniel R. majd csak tudja mibe vágott bele. Aztán jött a nyár és vele az előzetes. Csak pár másodperc volt az egész (szám szerint 49), mégis rögtön feltűnt két dolog:

1. semmi Harry Potterest nem láttam a színészen
2. fenntartással ugyan, de első blikkre azt gondoltam, hogy ez aztán mégiscsak egy izgis kísértethistória lehet.

Ezek kapásból rávettek, hogy adjak még egy esélyt a kutatásnak. Nem sokkal később ki is derült, hogy a Partvonal Kiadó újra kiadja, így már csak várnom kellett a megjelenésre.

A vékonyka könyv története egyébként nem sokkal tartalmasabb, mint amit az új magyar kiadás fülszövege elárul (ennél több már Spoiler lenne) így hát nem mesélnék ezúttal a sztoriról bővebben.

A fekete ruhás nő személyesen
az 1989-es adaptációban

A véleményem viszont: sokkal de sokkal több rettegésre, ijesztgetésre számítottam. Nem mennyiségre értem - 175 oldal, ami ugye mégsem lehet egy teljes rém kavalkád tárháza – hanem minőségre. Egyetlen éjszaka alatt elolvastam, tehát izgalmas volt, de a várva várt borzongás sajnos elmaradt. Pedig ráadásul este olvastam, hogy a kellő atmoszféra is meglegyen hozzá, mégis simán elaludtam éjjel, semmi nyugtalanság nem volt bennem. Na, nem mintha önmagam ellensége lennék és az lenne a célom, hogy minél sz*rabbul érezzem magam, de ez bizonyos mérték nálam. Ha éjjel többször is az olvasott vagy látott történettel álmodom, akkor az nagy hatással volt rám. Ebben az esetben azonban semmi. Nada.

Egyszeri izgalmas olvasmánynak azonban tökéletesen megteszi.

Az új kiadás ráadásul nagyon igényes. A fekete borítón - amit Bóna Endre készített - a kísérteties nő tökéletes választás volt. A fordítást megtartották az 1995-ös kiadásból.

Adrian Rawlins színész
az 1989-es verzióban.

A filmet viszont attól függetlenül várom. Teszem azt azért, mert az új, hosszabb előzetes alapján bizony-bizony szépen kibővítették a könyvet és azért is, mert nagyon kíváncsi vagyok hogyan boldogul a színész miután elvileg elszakadt már a kis túlélő szerepétől. Az alaptörténetet megtartották szerintem (abból  a pár pillanatképből következtetek, amiket láttam) de sok plusz ijesztő dolgot is hozzácsaptak. Na, ezek a hozzácsapások érdekelnének engem. Ha maga a film is azt a hangulatot adja, mint az előzetes akkor már sínen vagyunk :)
A végét ha jól láttam megtartották, amit jónak tartok.

FIGYELEM ÉRDEKESSÉG! Egyszer már készítettek 1989-ben filmet a könyv alapján, amiben kissé átnevezték a szereplőket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ügyvéd szerepét az az Adrian Rawlins játszotta, aki a Harry Potter filmekben játszotta James Pottert, vagyis Harry apját. Ezek után különösen érdekes, hogy 23 évvel később filmbeli fia, Daniel Radcliffe alias Harry fogja játszani az újabb verzióban ugyanazt a szerepet. :P

Magyar bemutató: március 29.

Mutatja még a regény hihetetlen angol sikerét az az 1987-ben indult színdarab is, amelyet ma már a West Enden játszanak azóta is. Az a darab különlegessége, hogy 2 főszereplője van összesen ill. ez a leghosszabb ideje folyamatosan játszott színdarab az Egérfogó után (Agatha Christie regénye alapján).

Színdarab: http://www.youtube.com/watch?v=MW15tV4XI9U&feature=endscreen&NR=1

W.Somerset Maugham: A legsötétebb óra

Olvasási pályafutásom legnagyobb felfedezése volt Maugham! Úgy érzem mintha kizárólag nekem írna! Ez biztosan érdekesen hangzik,de mikor az íróra gondolok azt hiszem, hogy anno mikor nekiült írni "rám" gondolt , és tudta minek örülnék.
Megszoktam , hogy a szerző könyveiben mindig van egy-két csavar is ,itt is volt ugyan de nem szólt akkorát , igaz ez a történet nem is a meglepetések könyve most inkább a háború játszotta a főszerepet.

Egy angol nemesi család életébe lépünk be, az édesanya születésnapján. A család férfitagjai mind katonák , vagy annak készülnek egyetlen gyermek Jim aki megtagadja a hadviselést. A többi  Henderson fiú a kötelességnek él.
Látszólag a háborúról szól a könyv  ,de most sem kellett Maughamban csalódnom , érzelmekkel töltötte meg a lapokat és a Henderson család tagjait akik így vagy úgy de mind a saját boldogságukért küzdenek miközben hazájukért is aggódnak.
Vajon a háború felülírja az érzelmeket? Ilyen időkben lehet-e önző az ember? A jövőre kell gondolni? vagy mindig csak az előttünk álló napra?
Többek között ezek a kérdések foglalkoztatják a szereplőket miközben  a háború egyre drámaibb eseményeket idéz elő a családban.
Maugham úgy tudja "felöltöztetni" a szereplőit mint kevés más szerző.Annyira elevenek,színesek,hogy olvasás alatt hamar kedves ismerősökké lépnek elő , és olvasás után  nehezen válunk meg tőlük. A negatív karakterek is annyira hatással vannak ránk , hogy eszünkbe sem jut , hogy ki kellene iktatni őket.

Mary Westmacott (Agatha Christie): Az élet súlya

"Finom rajzolatú lélektani regények írója is volt Agatha Christie. Akkor is, ha Mary Westmacott írói álnév alatt jelentette meg őket. Mindegyiken megtalálható a krimikirálynő kézjegye. Az intim belső terek, az elrejtett igazságok, az izgalom lassú-lusta, majd egyre erőteljesebb fokozása nem kell, hogy az abszurdumig, netán gyilkosságig vigye el a történetet. A többnyire női főszereplő lelkében lezajló konfliktus sorsfordító lesz hullák nélkül is! Laura a másodszülött gyermek. Édesanyjának bátyja a kedvence, aki akár az angyalok, szőke, kékszemű és csupa élet. Laura kiskorától kezdve azt hallja: "Igen, Laura is aranyos, csak olyan színtelen." Aztán meghal váratlanul a fiúcska és Laura rövid ideig központi szereplő lesz. Majd megszületik a kishúga, Shirley. Aki Laura kétségbeesésére olyan elragadó kisbaba, hogy az egész család kedvence lesz. Laura gyűlöli a testvérét, de aztán történik valami szerencsétlenség, aminek hatására megváltoznak az érzelmei. Gyerekfővel megesküszik magának, hogy minden erejével szeretni és védelmezni fogja. Shirley az igazi "legkisebb gyermek". Önálló és dacosan szabadságpárti. Szerelme megválasztásakor is az. Laura önként mond le a világról, hogy állandóan csak azt figyelje, mi jó a testvérének. Miért lesz mégis mindenki boldogtalan? Hol a határ önzés és szeretet között?"

Mindig is kíváncsi voltam arra az Agatha Christiere, aki kipróbálta magát egy másik, tőle teljesen szokatlan műfajban. Az élet súlya című regénye az én szememben a romantikus határát súrolja, pedig valójában a lélektani könyvek kategóriájában van besorolva. Most hogy túl vagyok rajta, úgy érzem a többire annyira már nem is leszek kíváncsi, számomra Agatha Christie inkább megmarad a krimi műfaj királynőjének.

A történet eleinte nagyon érdekesnek bizonyult, kíváncsi voltam mi lesz a végkifejlet, mit lehet ebből kihozni. De a könyv harmadánál valami olyan történt, amire nem számítottam és ez annyira megdöbbentett, hogy már nem is volt kedvem végig olvasni. Számomra túl hiteltelenné vállt az egész és nem igazán értettem, hogy ez most mi is akart lenni. Kár érte, mert az eleje remek, szinte sodortak magával az események, néhol izgatottan vártam a következő sorokat, oldalakat. De miután elérkeztünk ama bizonyos ponthoz sokkal lassabban, kicsit kedveszegetten fejeztem be. A történet végével sem kaptam meg mindenre a választ, vagy ha meg is kaptam, akkor sem éreztem azt a megelégedettséget ami ilyenkor jönni szokott.

Mary Westmacott azaz Agatha Christie nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, pedig a fülszöveg és az író személye mind-mind azzal kecsegtetett, hogy egy remekbe szabott történettel állunk szemben. Sajnálom, hogy így alakult a kettőnk kapcsolata, pedig Agatha Christie regényeit szeretem, de ez itt és most csak egy közepest érdemel meg.

Értékelés: 10/5

Mary Westmacott (Agatha Christie): A lányom mindig a lányom

Most olvastam először olyan könyvet, amit Agatha Christie Mary Westmacott álnéven írt. Korábban sosem mertem belefogni, mert ... igazából nem is voltam kíváncsi a nem krimiíró Christie-re.. De aztán elhatároztam, hogy elolvasom a teljes életművet, így nem kerülhettem ki az álnéven írt regényeit sem.

Miközben olvastam, a könyv kb. 4 csillagról tornázta fel magát ideáig. Eleinte furcsa volt, hogy a regény gyakorlatilag csak párbeszédekből áll, ezen felül az egészet túlzottan szájbarágósnak, egyszerűnek találtam. Aztán megpróbáltam úgy tekinteni rá, mint egy színműre, és ez hatott, megelevenedtek a szereplők: a szenvedélyes lány, a másodvirágzását élő anya, a pszichológiai érzékkel megáldott barátnő, a szégyenlős kérő, és lány körül legyeskedő jó fiú/ rossz fiú. Agatha Christie meglepően modern párbeszédeket ad a szereplők szájába, és a könyv tulajdonképpen lélektanilag is rendben van, szépen fel van építve az anya-lánya kapcsolat. Mégis azt gondolom (tudom, hogy ez nem fair), nem véletlen, hogy Christie nem a lélektani regényeivel vált híressé...

Alan Glynn: Csúcshatás

Nem lenne rossz, ha létezne az MDT tabletta a valóságban is, persze minden mellékhatás nélkül. Az ember csak bevenne egyet és ha épp arra vágyna, jól felpörgetné az agyát. Percek alatt befogadhatna és meg is tanulhatna nehéz szakszövegeket, fél óra alatt kitakarítaná a lakást, rendszerezné a rendetlenséget, előjönnének szunnyadó képességei, 1-2 nap alatt megtanulhatna egy nyelvet és nem utolsó sorban kiolvashatna egy könyvet egy óra alatt, akár az eredeti nyelven... Istenem.... Mennyit, de mennyit lehetne így olvasni - remélhetőleg élvezetesen. Így nem kellene azon siránkoznom, hogy rövid az élet annak minden szépségének megismerésére és az összes engem érdeklő könyv elolvasására.

A new yorki Eddie Spinola véletlenül hozzájut a szóban forgó csodaszerhez volt sógorától, akit már 10 éve nem látott és aki véletlenül másnap meg is hal. Eddie pedig illegális tulajdonosává válik majdnem 500 db MDT tablettának, ami egy gyógyszegyár titkos, nem piacra dobott, veszélyes terméke. Használja is. Naponta 1-2 szemet. Először csak takarít, aztán megcsinálja pár óra alatt hónapok óta halasztgatott munkáját, majd odáig fajul a pörgése, hogy a tőzsde minden idők egyik legsikeresebb brókerévé válik, sőt egy nagyvállalati fúzió kulcsfigurája lesz belőle. Ezt a karriert mindössze pár hét alatt futja be az MDT segítségével. De persze semmi nem tarthat örökre és Eddie mellékhatásokat is észlel...

Az elején kifejezetten tetszett a könyv, főleg a stílusa. Látszik rajta, hogy Glynn tud valamit az írásról: gördülékeny, választékos, ugyanakkor modern és kissé cinikus. A cselekmény sem hétköznapi, ahogy leírja Eddie kedélyének hullámzásait, attól függően, hogy épp van-e benne anyag vagy épp félig leszokóban van róla.
A regény közepén kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, mert az eleje alapján azt hittem, hogy valami nagy dolog van készülőben, ami valahogy elmaradt és maradtak az átlagos akciófilmbe illő történések, ami nekem kevés volt.
A szerkezete ennek ellenére nem volt rossz, mert az egész regény egy utólagos visszaemlékezés a pörgős napokra, időnként bevillan a jelen a múlt sorai közé, a végét pedig nyitva hagyja az író, gondoljuk mi tovább, hogy mi fog történni Eddie-vel...

Nem vágott falhoz, többre számítottam, nem volt ez több, mint egy tök átlagos akció-thriller. Viszont ha a cselekményt valahogy ütősebbre fogná, Glynn biztos, hogy nagyon jó regényt tudna írni ebben a műfajban.

Richard Yates: Húsvéti korzó

Nem olvastam még Richard Yates-től könyvet. Nem tudtam mire számíthatok, egyszerűen a fülszöveg tetszett meg:
"A két testvér már kislányként is nagyon különbözött egymástól. Emily csodálattal tekintett érzékeny lelkű nővérére, és féltékenyen szemlélte apjukhoz fűződő kapcsolatát, Sarah viszont húga önálló gondolkodásmódját és függetlenségét irigyelte. Felnőttként egészen más életet élnek. Sarah a biztonságot jelentő házasságot választja, Emily az állandó útkeresést. De vajon melyik jelent szabadulást az otthonról hozott, bénító minták alól, és melyik vezet a boldogsághoz? "Kíváncsian vártam melyik lányhoz fogok hasonlítani, melyik fog közel állni hozzám, de bevallom egyikükkel sem éreztem hasonlóságot vagy barátságot. Ez nagy szomorúsággal töltött el. Milyen lehet egy testvérpár élete, ha az író így kezdi el történetüket:
"Egyik Grimes nővérnek sem adatott meg boldog élet."

A kislányok szülei elváltak, egy igencsak érdekesnek mondható édesanyjuk volt, ő nevelte őket, de az apa is fontos szerepet kapott életükben. Az anya -Édi- önmegvalósítási szándéka miatt (no és munkája miatt) folyamatos lakóhely-változtatásaik következtében eléggé megalapozta a lányok fontosnak mondott korszakát.
Sarah, az idősebb gyermek hamar rájött, hogy ő a biztonságos családi kapcsolatokra vágyik, így már fiatalon a menyasszonyi ruháról álmodott, ill. a vonzó fiatalemberek kapcsolatát kereste. Már gyermekkorában is a külsőségek voltak számára a fontosak ellentétben húgával, Emilyvel, aki soha nem érezte magát szülei kedvencének, s ő a tanulással, a karrierjének építésével próbálta a lehető legnagyszerűbb életet megteremteni magának. Ő nem az anyaszerepre vágyott, sőt nem hitt a házasság előtti szüzességi fogadalomban sem. Ő szabad szellemű volt. Erkölcsi értékei nem terjedtek ki a monogámiára. Élete bővelkedett partnerekben szerelmekben, míg Sarah (ahogy ő fogalmazott) "szűzen ment férjhez, és szűz is maradt".
Ebben nincsen semmi probléma, ez rendben is lett volna, de nekem unalmas volt a történet. Nem hajtott a vágy, hogy megtudjam a folytatást, nem vártam csattanót, nem vártam tornádót, hiszen nem volt boldog életük. Ezt tudtam, max. arra voltam kíváncsi, miért nem lett jobb?

Sarah élte -saját maga bevallása szerinti- boldog és temperamentumos életét férjével Tonyval és gyermekeikkel.
Emily pedig nagykanállal ette az életét, de kapcsolatai rendre nem sikerültek valamelyikük hibájából. Volt valami baj mindig, de a könyv elején még azt hittem, hogy kialakul egy kép, mert egyik pasi szexelni nem tudott vele, a másik pasi nem tudta a versírást folytatni, aztán valamelyik folyamatosan a régihez vágyódott, szóval itt is-ott is mindig volt valami probléma, aztán rájöttem, hogy sajnálom Emilyt, mert ha muszáj lenne választanom, akkor inkább őt szeretném.
Tehát adva vannak ezek a lányok, akiknek nem sikerült az élet. A regény középpontjában a kapcsolatok, ill. azok hiánya van. Zajlanak az események, semmi különös nem történik, élnek, ameddig élnek, együtt élnek ameddig bírnak. Megismerjük (és kiismerjük Édit is, aki magányosan éli majd utolsó napjait.) Nem történik semmi, de ha mégis, akkor nem izgulok semmin, ásítok nagyokat, és kiborulok, hogy itt mindenki alkoholista, mint Jockey Ewing a Dallasban, vagy, mint Carver könyveiben a szereplők. Itt meg is találtam a kapcsolódási pontot, olyan volt, mintha Carver könyvet olvastam volna. Abban is ez a fajta realizmus volt, és ott sem tetszettek a történetek. Ugyanúgy nem tudtam azonosulni semmivel és senkivel.

A regény 1976-ban íródott, és mások véleménye szerint (itthon és külföldön egyaránt) egy nagyon jó történet. Így csak arra tudok gondolni, hogy nem nekem íródott, mert engem idegesített, hogy unatkozom az olvasás közben.
Ajánlom sok-sok olvasónak, már csak azért is, hogy megismerjétek azt a fajta érdekes látásmódot, ahogyan több amerikai író írt.

Diane Setterfield:A Tizenharmadik történet

" Talán jobb, ha az embernek nincs is története ,mintha olyan van,amely állandóan csak változik."

Ez a mondat passzol legjobban a könyvhöz,szinte minden benne van ami lényeges.

Margaret éli nyugalmas vénkisasszonyos életét édesapja könyvesboltjában,egy nap levelet kap Vida Wintertől a híres írónőtől,hogy írja meg életrajzát.

A munka nem tűnik különösebben izgalmasnak,bár tény,hogy Miss Winter mindig is titokzatos életet élt,sok cikk jelent meg róla,mégsem árult el magáról szinte semmit.

Miss Winter mesélni,Margaret jegyzetelni kezd.Ahogy megelevenedik a múlt úgy bukkannak elő a kísértetek mind az írónő,mind Margaret életében.A családi házból,kiságyból,szekrényekből előlépnek a csontvázak igazságot,helyet követelve a történetben.

Margaret sírfeliratokat böngész,levéltárakban kutat,Miss Winter pedig mesél....

A történet végig nagyon izgalmas ,lebilincselő a végkifejlet pedig még tartogat slusszpoént is.A mellékszereplők felbukkanása,szerepe pedig még csavarosabbá teszi a könyvet

.A Tizenharmadik történet végére a szellemek megnyugszanak,az élők bizonyosságot szereznek.

Diane Setterfield - A tizenharmadik történet

Borostyán véleménye

Annyian dicsérték ezt a könyvet, hogy végül az én listámra is felkerült (ami „valós” írott formában létezik, és nem pusztán a fejemben kering) így amikor a könyvtárban végre ráleltem gondolkodás nélkül felkaptam és lobogó hajjal igyekeztem a kölcsönzőpult irányába.

Bele is kezdtem a történetbe, de valahogy nem fogott meg, nem olyan hatást gyakorolt rám, mint amit a recenziók és ajánlások alapján reméltem. A könyv első fele nem túl hamar pergett végig a kezemben, mindig úgy kellett rávenni magam, hogy folytassam, ne adjam fel. Végül nem is bántam meg, hogy így döntöttem, mert a második felet követően már peregtek az események és a várva várt izgalom is eluralkodott rajtam.

A történet két főszereplője Margaret Lea a könyvszerető antikvárius kisasszony, aki előszeretettel írja meg halott írók életrajzát élőkkel eddig még nem akadt dolga. Ezért aztán igencsak meglepődik, amikor a másik főszereplő Vida Winter híres regényírónő levélben megkeresi, és arra kéri, látogassa meg otthonában, majd írja meg hivatalos önéletrajzát. Ez igencsak nagy szó, hisz az írónőről közismert, hogy eddig mélyen hallgatott az életéről, semmit nem tudtak róla, valós kiléte és személyisége rejtély maradt mind az olvasóknak, mind a riportereknek. De a lány számára az is nagy talányt okoz, hogy miért pont őt választotta, hisz neve nincs a szakmában és azok, akikről eddig írt nem voltak a legfavorizáltabbak között sem.

Margaret rengeteg kérdéssel a fejében útnak indul, hogy részt vegyen első találkozóján a híresen titokzatos regényíróval. Miután egyezségre jutnak bizonyos feltételekben megbízójával végképp eldönti, belekezd élete legnagyobb és legmegrázóbb kalandjába. Mindezek folytán kikerül szürke életéből és megtanulja értékelni az élő emberek történeteit is. Titkok, hazugságok, elmezavar, gyilkosság. Volt mit elhallgatni az évek során, de most…. most a láncok végre lehullnak és Vida Winter kész arra, hogy elmondja élete legizgalmasabb és legmegrázóbb történetét.

Annak ellenére, hogy a könyv ¾-énél már volt sejtelmem arról, hogy mi is lehet a titok nyitja, a befejezés mégis igen elgondolkodtató maradt.

A 44 éves Diane Setterfield első és eddig egyetlen regénye ez, mely a The New York Times Bestseller listát igencsak hosszú ideig vezette. Állítólag már dolgozik második regényén, remélem az is hasonlóan jóra sikeredik.

Érdekességként pedig íme néhány más külföldi borító (indonéz, lengyel, spanyol)

Eredeti cím: The thirteenth tale
Borostyán, 2008.07.31

Szeee véleménye

Én is elolvastam és azt hiszem nagyon jó időpontot választottam ennek a könyvnek az olvasásához. A 4 napos hosszú hétvége ugyanis pont alkalmas arra, hogy egy ilyen idős hölgyes, titokzatos, történetmesélős könyvet olvasson az ember. Arról nem is beszélve, hogy most volt rá idő, hogy szinte egyhuzamban - a munka és egyéb hülyeségek által nem elterelve az ember gondolatait - lehessen olvasni. Én azon kaptam magam, hogy éjszaka álmomból felébredve is a sztorin agyalok, hogy vajon mi történhetett Adeline-nel és Emmeline-nel azokban a történelemben sehová sem tehető években.

Az írónő ugyanis egy meghatározhatatlan korba teszi a történteket. Sehol nem tesz említést arról, hogy a sztori melyik évben játszódik, csak annyit tudunk, hogy Angliában. Persze a modern technikai eszközök jelenléte arra utal, hogy a közelmúltban, de mégis olyan sejtelmessé, meseszerűvé teszi a történetet ez a meghatározatlanság. A feeling viszont mégis inkább XIX. századi, ugyanis a sztori szerint például a történet lejegyzője, Margaret Lea ceruzával veti papírra a híres és titokzatos írónő, Vida Winters élettörténetét. Az írónő ugyanis Miss Lea-t választja erre a feladatra, aki először vonakodik ugyan, aztán mégis elvállalja a felkérést. Ő egy olyan vénkisasszony, aki a könyvek világában él, édesapja antikváriumában dolgozik és amatőr életrajzíró. Miss Winter történetébe azonban rövid idő után annyira beleássa magát, hogy nyomozásba is kezd, hogy megtudja a teljes igazságot, illetve hogy megbizonyosodjon, hogy az idős írónő valóban az igazat meséli-e neki. (Korábban ugyanis ahány újságírónak, annyiféleképpen mesélte élettörténetét.)

Nem véletlenül merül bele Miss Lea ennyire a történetbe, ugyanis az annyira szövevényes, borzongató, izgalmas, titkokkal teli, hogy teljesen magával ragadja az embert.
Nagyon tetszett az egész történet hangulata a könyvmoly antikvárius-kisasszonytól kezdve, a ceruzáin keresztül Miss Winter történetének elemeiig minden: az ódon, elhanyagolt kastély, a mentálisan terhelt család, a szellemek, a titkok... Szóval imádtam olvasni.

Egyébként a Bronte nővérek történeteinek motívumait fedezhetjük fel a sztoriban: a fenn említettek, illetve az őrült szerelem, a különleges testvéri kapcsolat, a tűz, stb. Ezek az elemek mind-mind megjelennek a Jane Eyre-ben illetve az Üvöltő szelekben is, így a könyv hangulata is ezekre emlékeztetett, ami nem zavart, mert főleg az utóbbit nagyon szerettem. A történet mégis egészen más volt.

Amadea írta róla, hogy az idők végezetéig tudná olvasni. Hát én dettó...:-)

Annak idején, amikor az Üvöltő szeleket olvastam, nagyon sajnáltam hogy Emily Bronte nem írt több könyvet, de most őszintén remélem, hogy Diane Setterfield hamarosan elő fog rukkolni valami hasonlóan klassz regénnyel.

Varázslatos hangulatú "mese", nálam:

Bejegyzés készült: 2008. október 26.

f-Andi véleménye

Elvarázsolódtam.
Jól éreztem magam.
Kiizgultam magam.

Éppen ideje részt vennem újra az Életben a könyv elolvasása után. Diane Setterfield regénye olyan történet, és olyan JÓL megírt történet, hogy joggal moroghat a család, ha az ember csak olvas, olvas, olvas....., és nem vesz részt a családi életben.

Számomra majdnem ez a helyzet állt elő. Egy tartalmas hétvége, amikor a téma a "rohanás ide-rohanás oda" nem alkalmas a könyvvel való foglalatosságba.

A napsütésben -a könyv felénél járva- el tudtam volna képzelni, hogy kifekszem egy kerti nyugágyba jól betakarózva, ott a napsugarak az arcomat, a könyv pedig a lelkemet simogatja.

Vida Winter egy írónő. Egy rejtélyes írónő, akinek regényeit, történeteit rengetegen olvassák, de személyéről nem sokat tudnak. Természetesen mindenki tudja, ki ő. De, hogy honnan jött, mi az ő saját története, azt senki sem ismeri. Interjúi során fantasztikusabbnál fantasztikusabb, képtelenebbnél képtelenebb történeteket, eseményeket talál ki, fogalmaz meg, de mindig mást, így könnyen kitalálható, hogy semmi sem igaz.

Vida Winter idős lesz, beteg. Felkéri Margaret Lea-t (antikváriumban dolgozó, könyveket szerető amatőr életrajzíró), hogy utazzon el hozzá, jegyezze le az ő történetét.

A történet két szálon fut. Miss Winter mesél, Margaret pedig kutat, keres: a jelenben, Miss Winter múltjában, ill. saját életét is megismerhetjük a sorokat pásztázva.

Vida Winter élete sejtelmesen bontakozik ki. Fejezetről fejezetre, oldalról oldalra, sorról sorra. Setterfield úgy bontogatja ki ezt a fantasztikus életet, mintha egy értékes gyöngyszemet keresnék rétegről rétegre a papírhalmazban. A gyöngy megtalálása a vég, amikor az i-re felkerül a pont. Amikor minden mozaikkocka a helyére kerül. Amikor lehullik a fátyol a szemünk elöl, amikor gondolkodóba esünk még percekre, órákra, napokra.

Megismerhetjük Isabell és Charlie Angelfieldet; Emmeline és Adelide March-ot, Ásó Johnt, a Dadust és még további szereplőket, akik egytől-egyik befolyásolják a regény alakulását.

Ez a könyv is tartalmaz csavart, rejtélyt, fordulatot. Megéreztem, el is találtam. Majdnem. Ezzel csak azt értem el, hogy még gyorsabban szerettem volna olvasni.

Annyit mindenképpen még érdemes megemlíteni, hogy Angliában játszódik a történet egy -számomra- meghatározhatatlan korban. A könyvben rengetek utalás van olyan híres könyvekre, mint a Jane Eyre, az Üvöltő szelek stb.

Mindenképpen ajánlom elolvasásra, azoknak is akiket a mesék birodalma varázsol el, és azoknak is akik az igaz történeteket kedvelik.

Bejegyzés ideje: 2010. március 29.

Erika véleménye

Jelentem, van egy új kedvenc könyvem! Bár ismét nem túl szívderítő történetet sikerült választanom, ez nem von le semmit az értékéből.

Vida Winter ünnepelt, sikeres író. Az életéről senki nem tud semmit, ugyanis akárhányszor kérdezik, Ő annyiszor ad elő különfélébbnél különfélébb, kusza történeteket. Ám eljön egy pillanat, amikor úgy dönt, felkéri Margaret Leát, hogy írja meg életrajzát.

Margaret magányos életet él. Édesapjával dolgozik egy nem túl nagy forgalmú antikváriumban, így sok izgalom nem éri az életben. A legizgibb történés, amikor édesapja aukciókon rálel számára egy régi kéziratra, mivel rég elhunyt írók életrajzát bújja, illetve azokat önti sorokba.

Az új munka, megbízatás által rengeteg rejtéllyel találja szemben magát. Teljes erővel beleveti magát a kutatásba. Az első, amivel szembesül, hogy az írónő regényében a címből is kitűnő tizenhárom történetből csak tizenkettő szerepel. Hol a tizenharmadik? Miről szól? Margaret feladata már-már rögeszméjévé válik: ezt a tizenharmadik történetet "megtalálni".

Tanúi lehetünk, ahogy a két nő munkakapcsolata átvált szinte már barátságba, Egyre szorosabb, bizalmasabb kapcsolatba kerülnek. Eközben Margaret életébe is bepillanthatunk. Abba az életbe, ami szintén nagyon "lyukacsos", sok részlet hiányzik. Pont azok a részletek homályosak, hiányoznak, amelyek segíthetnének megérteni neki, ki is Ő, honnan jött, hová megy? Folyamatosan szembesülnek saját múltjukkal, titkolni próbált hibáikkal. Ki nem mondva, egymást segítik elérni kinek-kinek a maga célját!

A könyv dúskál a csodaszép gondolatokban. Rendkívül színesen tárja elénk a szerző a megformált világot. Elmerültem benne, a külvilág szinte megszűnt a könyv olvasása közben. Amikor már sokadszor esett le az állam a meglepetéstől, azt gondoltam, most már nem jöhet semmi új fordulat. De akkor ismét elgurult a tantusz!

Nem csodálom, hogy sokat említi Jane Eyre-t. Szinte ugyanabba a világba, életérzésbe repített el. Csendben megjegyzem, néha már picit sok volt az utalás. De efölött szemet hunytam! :-)

Szívesen ajánlom a könyvet! És bízom benne, hogy az írónő tollából kerülnek még elő hasonló szép történetek!

"Van valami különös erejük a szavaknak. Ha avatott kezek alól kerülnek ki, megbabonáznak. Úgy rátekerednek az ember végtagjaira, mint a pókháló, és amikor annyira elbűvölték, hogy mozdulni sem tud, akkor átszúrják a bőrét, behatolnak a vérébe, és elnémítják a gondolatait. És a belső énében csodákat művelnek."

Bejegyzés ideje: 2010. június 27.