Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Minden olyasmire fel voltam készülve, hogy ez a könyv nem lesz olyan jó, mint az Anna és a francia csók, sőt meg sem közelíti azt; ne jó, rossz; snassz-tele klisével, de mivel kaptam egy példányt, elolvastam. Tulajdonképpen egy nap alatt. És alaposan, nem felületesen kihagyva oldalakat.
Éééééééééééés: talán azt is le merem írni, hogy jobban tetszett, mint Anna története.

Lola és a szomszéd srác

Na jó, a címével nem vagyok kibékülve, de nem zavar annyira, hogy erről több szót ejtsek.
Lola 17 éves san-francisco-i lány. Különleges egyéniség, vagy inkább az egyénisége különleges. Film- és színházi jelmeztervező szeretne lenni, s ennek megfelelően ő is feltűnő: színpompás ruháiban és parókáiban járkál és dolgozik egész nap, s ha valamiért visszatér a normális öltözékhez, mindenki látja a sötét felhőket körülötte.
Lola egy érdekes felépítésű családból származik. él: szülei Andy és Nathan a homoszexuális pár, akik két apa szigoraival nevelik őt. Édesanyja Nathan "problémás" húga, aki olykor-olykor találkozik a lánnyal, sőt egy ideig velük is lakik, de a nevelésébe nem szól bele.
E két furcsaság elég is lehet egy történetbe, a két furcsaság: az öltözék és a család.

De nekem ebben a történetben a család fontossága nagyon mély nyomot hagyott. Talán nekem kellett elolvasnom ezt a könyvet, aki parázs vitákat váltottam, hogy két férfi ne fogadhasson örökbe gyermekeket. S itt nem ellenérzéssel, hanem teljesen elfogadva léptem be a családi ajtón, hallottam a féltéseket, a büntetéseket, hogy mennyire megtalálják az egyensúlyt Lola nevelésében: a szabadelvűség azokban a helyzetekben, területeken látszódik és van jelen, ahol megvan a szerepe, ahol segít a személyiség megfelelő alakulásában; s ahol a családi segítségadás, a bizalmi légkörök kellenek, még akkor is, ha szigorral van egybekötve az, akkor is egyet értetem a férfiakkal.

Mert Lola esetében jogosan vagy nem mindig úgy, de a szigorú nevelésnek is helye lett. Barátja a 22 éves, inkább alternatív zenét játszó Max, aki bevezeti a lányt a felnőtt korba is, s bár szimpatikus és odafigyelő volt nekem ez a fiú, valahogy egy "szemét-állat" lett belőle. vagy csak a büszkesége diktálta ezt, nem tudom, mindenesetre a kapcsolatnak vége lett, mert Loláék szomszédságába visszaköltözött a szomszéd srác. A szomszéd srác, Crickett, aki nagyon jó kapcsolatban volt a mindig parókában járó lánnyal, s akinek visszatérte égis negatív élményt jelentett lolának. Vajon mi történt a múltban? Vajon miért nem szeretne találkozni Lola a fiúval? S végül hogyan fog a kapcsolatuk alakulni?

Nem gondolom, hogy spoiler, ha kisejlik a sorok közül, hogy mi is lesz Lola és Crickett kapcsolatával? Hát igen, hát persze!

De ahogy történik, és amilyen srác ez a szomszéd fiú, az nem mindegy! Ennek a történetét olvashatjátok a könyvben.
Crickett valahogyan túl jónak tűnik. Lehet, hogy van ilyen, szerencsés lehet az a lány.
S vissza is kanyarodok a család témájához, mert Crickett Bell nem egyszerűen okos, és jóképű és lovagias, hanem a családjáért, a testvéréért sok mindent megtett. Alázattal, lemondással.
Kalap megemel. Mese: Lehet. De kellenek ezek a kikapcsolódós történetek.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a vélemény egy kisit más megközelítése a történetnek, de én örültem neki, hogy nem csak egy szimpla szerelmi történetet olvashattunk. Hogy nem beteg senki, nem halt meg senki, nem kell aggódni. Csak vannak. Fiatalon, boldogan.

Tetszett!

Pat Conroy: A tenger zenéje + Az utolsó tánc

A tenger zenéje sokfajta lehet a csendestől a hatalmas hullámok keltette dübörgésig. Számomra éppen a hangosságot jelenítette meg Pat Conroy történetének kezdete és közepének egy része, amelyben csak egy tényező akadt, aki a visszafogottságot, a csendes mosoly, a szemlélődést testesítette meg: Lea, a 9 éves kislány.

Jack McCall az apukája, kettesben élnek Rómában, ahová 4-5 éve, Jack feleségének öngyilkossága után menekültek el. A férfi célja az volt, hogy megszakítson mindenfajta kapcsolatot a Dél-Karolinában élő rokonsággal. Anyós-apóssal azért, mert el akarták perelni a kislányát, szülőkkel-testvérekkel pedig a gyermekkori, a régebbi kellemetlen emlékek miatt.

Igen ám, de a gyermekkori-kamaszkori jó barátoknak terve lett, amiben barátjuknak is nagy szerepet szántak: forgatókönyvírásban kellene segíteni, hogy Mike, a híres hollywoodi producer, az egyik barát, vászonra vihesse a nagypapa történetét: az amerikai földre lépéstől, Mike felnövekedéséig. Ez az élet jót s rosszat, hideget és meleget is magában hordoz a résztvevők szempontjából. Fájó emlékek a boldogságok mellett, olyanok, amelyeket felejteni szeretnének, de nem tudnak. 

Ahogy az lenni szokott, az amerikai kisváros gimnáziumi barátságai lazábbá váltak, de a tragédiák, az együtt-egymásért érzések láthatatlanul összekapcsolták őket az azóta kialakult gyűlöletek ellenére is. 

Hogy a szenátorjelölt miért volt rossz férj és apa; hogy Jordan öngyilkos lett-e vagy tényleg papi reverendát öltött Olaszországban; hogy Lea mennyire tündéri kiscsaj; hogy Shyla a feleség miért döntött a hídról való leugrás mellett; hogy a zsidó-katolikus házasságot miért ellenezték a szülők; hogy mennyire különbözőek a McCall fiúk (-öten vannak), és mennyire fantasztikus néhányuk, mennyire összetartóak, ha arra van szükség.... és még sok érdekességről olvastam. Kidolgozott jellemek, érdekes életutak, fogyatkozó oldalak, s a végén kiderült, hogy ez az első kötet csak a mézesmadzag volt, mert minden a második kötetben derül ki. Ott kerül fel a sok-sok I-re a pont. S, ha belegondolok, hogy Az utolsó tánc a 4. rész 22. fejezetével kezdődik, akkor mérges leszek, mert ez egyetlen kerek egész történet! Egyben.

Utolsó tánc...., hogy ennek mi a lényege, kié is az utolsó tánc? (valahogy az jutott eszembe, hogy "az nevet, aki utoljára nevet?")

Ebben a kötetben Jack amerikai életéhez tér vissza egy időre, hogy édesanyját, a leukémiás Lucyt támogassa, mellette legyen, testvéreivel egyetemben. Kevés, de annál fontosabb dolgok történnek ebben a kötetben: egy estély; a cserpes teknősök folyamatos megmentése; Jordan színre lépése; egy házasság; egy házasság törvénytelenné tétele; John Hardin gyönyörű vallomása; egy zártkörű szembesítéses-beismerő vallomásos találkozás; és sok-sok életút megismerése. Holokauszt, erőszak, gyilkosság, egy túlélés a tengeren, megtudjuk, ki is az érmék asszonya, s a nehézségek olyan tömény megjelenése a szereplők elmondása alapján, amikor meg kell állni az olvasással, át kell gondolni miről is van szó, meg kell állni fejet hajtani a történelem miatt.

Egy egész könyv tele fájdalommal, a múltból kiinduló sérelmekkel, melyben kerestem a kiinduló okot. Vajon Vietnam? Vagy a múlttól való elszakadás kudarca? Vagy éppen az introvertáltság? Az önbizalomhiány? De lehet, hogy csak a szeretetnélküliség, a törvényekhez, a hazához való ragaszkodás, a megfelelni akarás, vagy éppen a családi elvárásokkal szemben evezés? Kinek mi az oka?

Amerikai, dél-carolinai fiatalok, barátok, akik mások mint az átlag. Egytől-egyig. Kinek könnyebb, kinek nehezebb?

Összetartozások családban, barátságban. Gyűlöletek családban, barátságban. Ellentétek családban, barátságban.

"Mondd el neki, hogy a szeretet az, hogy eltakarítod a hányadékot anyád hálóingéről és ágyáról,  hasmenés nyomait a kórház padlójáról. Repülsz nyolcezer kilométert, amikor meghallod, hogy anyád beteg. Mondd el neki, hogy a szeretet az, amikor a nagyon beteg öcsédet megkeresed az Edisto folyón, és bántatlanul visszahozod, kamaszkorodban meg százszor hazavezetsz egy részeg apát. Mondd el Leának, hogy az is szeretet, amikor egy kislányt egyedül nevelsz föl. A szeretet cselekvés, Jack. Nem beszéd, soha nem is volt az. Azt hiszed, ezek az orvosok és nővérek nem tudják, hogy szeretsz, amikor látják, hogy mit tettél ma éjjel? Azt hiszed, nem tudom Jack?"

Lucy szeretete a fiai iránt.

Jack szeretete Lea iránt.

Jack szeretete Lucy iránt.

Jack szeretete volt felesége iránt, nem szabadulása Shyla emlékétől.

A McCall-ok összetartása, John Hardin, a skizofrén testvér védelme.

Jordan lelkiismeretével való kapcsolata.

Lucy és Jude kapcsolata.

...

..

.

Összekapcsolódások. Szerelmek. Halál. Börtön. Szabadság. USA. Róma.

Régen olvastam olyan könyvet, amely mellől nem akartam felállni, mely mellett nem nyúltam a telefonom után, hogy le ne maradjak valami "fontos" hírről, amikor egy papírcetliért nem nyúlta. Olvastam, hajtogattam be a lapok sarkait, már nem is tudom miért. Idézetek, melyeket itt lényegében, felesleges leírni.

"Valami borzalmas dolog mindenkinek az életében történik. Valami rendkívüli. Megpróbállak talpraesettnek nevelni. Úgy, hogy mindig készenlétben állj, készen a váratlanra. Nem tudsz felkészülni rá! Mindig meglepetésként fog érni! (...) Éjszaka jön, amikor alszol, amikor nem vagy résen."

Gyönyörű sorok, minőségi fogalmazás, egy olyan történet, amit kár lett volna kihagynom! Mindenre fény derült, s ha nem is töretlenül, háborítatlanul boldogan, de élik tovább az életüket immár nagyobb békében és a megbocsátás kegyelmével.

"Olyan ajándékot akartam a mamának adni, amit kevés fiú ad. Mindannyian tudjátok, sok gondot okoztam neki, mert olyan dolgoktól szenvedek, amik fölött nincs hatalmam. Aggódom, hogy azt hiszi, azért készítettem ezt, mert azt gondolom, hogy hamarosan meghal. Egyáltalán nem azért. Mama mindig azt tanította a gyerekeinek, hogy a szavak szépek, de beszélni mindenki tud. Azt mondta, arra az emberre figyeljünk, aki csinál valamit, aki tett és aki végrehajtott valamit. Arra tanított minket, hogy abban higgyünk, amit látunk, és nem abban, amit hallunk. Majd belepusztulok, ha arra gondolok, hogy a mama nem lesz itt. Nem bírom elviselni. Alig tudok erről beszélni. Amikor pedig eljön az időd, mama, szeretném, ha tudnád, azért csináltam ezt a koporsót, mert minden percben szeretlek. Kivágtam a fát, elvittem a fűrészmalomba, és minden centiméterét lecsiszoltam. Addig fényesítettem, míg az arcom nem tükröződött benne. Testvéreim ezt az estélyt szervezték, és én egy picurkát sem segítettem nekik. Én ezt csináltam. éltem, hogy felzaklat téged és a barátaidat. Úgy tettem, mintha egy olyan házat készítenék, amiben örökké fogsz élni, azt a házat, amiben akkor laksz majd, amikor Isten érted jön." (John Hardin, a kedvenc, a skizofrén fia Lucynak)

9/10*

Charles Martin: Megíratlanul

"Elindultam hát a könyvtárhoz, ahol bóklásztam kicsit, és a polcon sorakozó könyveket böngésztem- régi barátaim szóltak hozzám. Az emberek többsége általában semmit nem hall egy könyvtárba lépve. Csak az ijesztő csendet. Én a polcok között álldogálva tízezernyi, egyszerre zajló beszélgetésre leszek figyelmes. Egyre csak hívogatnak. óriási a hangzavar."

Mondhatnám, hogy Charles Martin forever, de ez nagyon csöpögősnek hangzik, de a tény, hogy kevés olyan író van az "életemben", akinek az összes itthon megjelent könyvét birtoklom, s kettő kivételével olvastam is. Sőt, nem szeretnék megválni tőlük, nem szeretném elcserélni, eladni, elajándékozni, noha nem volt mindegyik hűha! élmény, nem volt mindegyik 5*-os, nem ájultam el mindegyiktől. De valahogy szeretem, bízom Martinban továbbra is.

A Megíratlanul egy olyan könyv, amitől féltem egy kicsit. Mit kezdek majd egy színésznővel, aki nem bírja a sztrárságot, s emiatt az öngyilkosságtól sem riad vissza, vissza-visszajár a gyóntatójához, ahol őszinte tud lenni? Mit kezdek majd egy agglegénnyel, aki alig beszél, magának való, egyetlen kapcsolata egy 80 év körüli katolikus atya? Alapjaiban elgondolkodtam, hogy hol lesz majd a megszokott izgalom a családért, a gyermekért, a betegségből való felépülésért, a gyermekáldásért, a jóért? Izgulhatok én egy  három oscar díjas színésznőért? Mi gondja lehet?

... és mit takarhat a cím? Mi maradt megíratlanul?

Charles Martin tud írni. Szerintem olvasmányos, gördülékeny, amit könnyű olvasni. Bevallom azt is, hogy Katie Quinn színésznő nem varázsolt el az írás elején, de ha mégis a csillagok számára néz e poszt olvasója, akkor láthatja, hogy mégis történt valami, hogy az első benyomás nem adott valós képet, hogy Martin megint odatette magát.

Katie öngyilkos szeretne lenni. Nem először, már megpróbálta egyszer. Akkor nem is sikerült. Egy filmcsillag, akiért ezrek, tízezrek, százezrek rajonganak, akinek rajongói oldala a közösségi oldalon húszmillió főt számlál. Ez már valami!-kiálthatnánk fel! Sajnálhatnánk, hogy nem valós Katie Quinn, micsoda darabokban láthatnánk őt! (Megnéztem néhány kedvenc színészem rajongói oldalát, a legsikeresebb személy e tekintetben 5,5 millió rajongót számlál.) De akkor mi a baja Katie-nek? Miért csöppenünk bele egy beszélgetésbe, amiből azonnal kiderül, hogy ő most öngyilkos lesz! Itt elgondolkodtam én is, hogy miért? Ha valami nem tetszik neki, lépjen le, sok-sok millió dollárral rendelkezik, simán megoldhatná az életét szünetekkel, hogy ne másnak akarjon megfelelni! Nem szeretem én a nyavalygást! Nem hiszem, hogy az ő számára az öngyilkosság a megoldás!

Katie-ről már meséltem, Sunday-ről (Vasárnap a neve, de Sunday-ként fogom nevezni, csak mert így jobban tetszik, sajnálom, hogy lefordították magyarra), még nem. Ő a hallgatag, akiről annyi tudható, hogy a vízen él, vannak hajói, nem beszél, ellenben olvas. Rengeteget olvas. És horgászik. És egy kórház gyermekosztályára szokott olykor álruhában belopózni, és könyveket ajándékoz a beteg gyermekeknek. De ki ő? Hiszen nem dolgozik, élni pedig kell valamiből? Ő is egy rejtőzködő?

"Az elmúlt tíz évben egyetlen emberrel sikerült értelmesen beszélgetnem. Mégsem vagyok híján a barátoknak - több száz van belőlük. Valamennyien a könyvek lapjai közt élnek."

S már ott is vagyunk a hallgatag emberrel és az atyával a színésznő lakosztályának erkélyén, ahol megmentik a nőt, ahonnan láthatatlanul kiviszik őt, elrejtik, s majd megrendezik a halálát. Mert ezt az utat választotta.

Egy férfi és egy nő. Sunday és Katie. Két kitalált név, két álnév, két menekülő ember. Kapocs az atya, Steady.

"A kényszerű közös rejtőzés során Katie végső elkeseredésében elfogadja a titokzatos férfi által kínált kiutat, hogy teljesen új fejezetet nyisson életében.kalandos útjuk Floridából Franciaországba röpíti őket, ahol mindkettőjüket megkísértik a múlt árnyai és a jövő lidércei, mígnem rájönnek, hogy megíratlan történetük jelentheti számukra az egyedüli feloldozást." (idézet a fülszövegből)

Ahogy bemelegedtem a történetbe és elhagytam az első negatív benyomásaimat, úgy kaptam választ a kérdésekre, felkerültek az I-kre a pontok, jöttek az ismerős, érzések, a "szeretem Ch.Martin írásait!"-gondolatok, mert ott volt a megoldás, előtörtek a könyvek, megismertem a múlt árnyait, a bilincseket, a nem múló gondokat, lelki fájdalmakat. Ahogy ezt írom, hatalmas közhelyeknek tűnnek, s lehet, hogy valakinek az is lesz majd, de ahogy a férfi történetét olvastam, homályosan láttam a betűket; ahogy a színésznő gyermekkorára, rejtőzködéseire, padlásszobájára vagy éppen utolsó lépésére tekintettem, felnéztem rá, hogy megtette, igenis megtette. Gratuláltam neki. S az, ahogy Steady-vel az utolsó "nagy csapást" mérték közös barátjukra, azon csodálkoztam, hogy bevállalták. Döntöttek: "mindent vagy semmit"!

".. az emberi szív egyvalamire vágyik. Egyetlen ki nem mondott, őszinte vágya van. Egyetlen igazi félelme. Hogy megismerjék.

El lehet fojtani. El lehet sorvasztani. El lehet zárni, és körbe lehet keríteni. El lehet hallgattatni, és rá lehet csukni az ajtót. Ládába lehet csukni, és el lehet ásni. Be lehet falazni. Végül azonban a szív vágyai ledöntik az ajtót, feltámadnak, és megrepesztik a vakolatot. Nincs az a bilincs, amely örökre béklyóba kényszerítené. Bárki, aki azt hiszi, képes rá, becsapja önmagát. És a körülötte élőket.

A remény sosem hal meg."

9,5/10

Kiera Cass: Az Igazi (Párválasztó 3)

Végre megérkezett a harmadik rész! Bevallom őszintén, hogy nagyon vártam, s bár sejthető, hogy mi lesz America történetének, Maxon párválasztásának a végkifejlete, mégis izgultam, hogyan is írta meg ezt Kiera Cass?

America Singert a Párválasztóban ismerhettem meg, az Ötös lány, aki érdekes egyéniségével, személyiségével, menekülésével, kerti kirohanásával, naivan őszinte gondolkodásával azonnal a szívembe lopta magát, s csak azért kellett drukkolnom, hogy neki és családjának jól alakuljon az élete.

Az Elit palotában maradt tagjaként tovább zajlott Maxon herceg párválasztója, hogy a lehető legrátermettebb feleséget találja meg magának, akit meg is tud szeretni. Nem egyszerű feladat egyik oldalról sem, hiszen a herceget elég keményen sakkban tartja a király (legalábbis próbálja), és a lányok is közel állnak a szívéhez; Americara nézve sem egyszerű, mert mi olvasók, már tudjuk, hogy ki van még a palotában Maxon hercegen kívül.... (nem, nem írom le, hátha valaki most fog rohanni megvenni az első két könyvet!).

A harmadik részbe, az Igaziba belecsöppenni, a könyv hangulatát felvenni nagyon kevés időre volt szükségem, kinyitottam, belekezdtem, csak a vendégség, és néhány focimeccses gól tudott csak eltántorítani az olvasástól.Imádtam ezt a részt! Talán, hogy végre felkerül az i-re a pont, vagy, hogy a lány végre eldönt, kimond bizonyos dolgokat, talán, hogy a lázadásoknak vége szakad, hiszen ezekkel nem lehet befejezni a történetet, talán kíváncsi voltam, hogyan fognak kiesni a választóból a lányok: az önző Celeste, a csendes Elise, a fülig-szerelmes Kriss vagy éppen America? Talán csak azt vártam, hogy jobban megnyíljanak a szívek, hogy túlcsorduljanak, hogy kimutassák azokat a dolgokat is, amiket eddig titkoltak; és kíváncsi voltam a király és America további kapcsolatára is, mert ez mindenképpen izgalmat ígért.

Kíváncsi voltam hogy lesz, mi lesz?
Talán a legjobb rész, legalábbis ezen a jelzőn elgondolkoztam, mert nem a megismerés, megismerkedés folyamata zajlott a szemünk előtt, hanem a fordulatos cselekmény. Kiderülnek fontos, meglepő és eddig titkos dolgok, és elárulom, hogy America kétszer kijut a Palotán kívülre is, amelyek izgalommal -is-szolgálnak (de mégis mire számíthatunk, ha a hegedülő Ötös lány küzd valamiért? :D).

Cselekményes, fordulatos, rózsaszín, őszinte, drukkolós, elmerülős, gyönyörű borítójú. Továbbra is ajánlom kikapcsolódásként a könnyű, szórakoztató-habos irodalmat kedvelőknek, vagy éppen a fiatal lányoknak. Menyire jó a lányomnak, hogy egyben el tudja majd olvasni, és nem kell körmöt rágnia! Azaz kellhet, mert izgulni biztosan ő is fog.

8/10

Rachel Hawkins: Hex Hall

Azon gondolkoztam, hogy kicsit kezd elég lenni a Könyvmolyképzős könyvekből, amikor mégis felkaptam ezt és milyen jól döntöttem. Az első 5 oldalon rájöttem, hogy ez a boszorkány csaj nagy kedvencem lesz. Olyan szövege van!! Az én humoromnak való.

„– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is? 

– Nos… éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…” olvashattam a 2. oldalon és bele is szerettem. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a hasonló megszólalásokat.

Három évvel ezelőtt, 13 évesen, Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nem boszorkány, mindenben segíti őt, 19x költözködnek 3 év alatt, hogy ne tűnjön fel szeretett gyermeke senkinek, de csak akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. Sophie egyik bűbája nagyon rosszul sül el és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, ezért apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye. A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség "Hová csöppentem? Itt még a segédmunkások is Abercombie and Fitch modellek?!", egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított. Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.

A három sötét boszorkány

Imádtam a poénjait és ez a könyv végéig kitartott. „-Mi a fene ez? – (…) – Valami Csillagok-háborúja dolog? Éreznem kellett volna a zavart az Erőben?”

Tetszett az írónő vámpírokhoz fűződő viszonya. Kettő szerepelt a könyvben. Az egyik Lord Bayron maga, a másik Sophie szobatársa, akiről már a szobába lépés pillanatában kiderül, hogy nem a megszokott fekete szín rabja: „Ez a szoba úgy festett, mintha Barbie és Eperke istentelen gyermeke rendezte volna be.” :D Majd később az is világossá válik, hogy a leány a saját neméhez vonzódik. Hát igen, elég furára sikeredett Jenna, a csak szerethető vámpírlány.

Elég sok titokra derül fény a könyv végére, amitől Sophienak persze egyáltalán nem lesz könnyebb a helyzete. Az eddig csak fényképről ismert apukáról jó pár dolog kitudódik és ettől sem lesz felhőtlenül boldog. Nagymamák, dédnagymamák is képbe kerülnek. 

Kedvelem a borítót, csak a fekete macskával nem vagyok kibékülve. Ha boszorkányokról van szó, akkor miért kell mindenképpen macskát pakolni mellé!? Ha jól emlékszem elő se fordul a történet folyamán, viszont söprűn repüléssel találkozhatunk.

Remélem lesz film is, mert olvasás közben annyira jól el tudtam mindent képzelni, hogy muszáj lesz egyszer mozi/tv képernyőn is látnom. 

10/10

Shannon Hale: Austenland – Vakáció Mr. Darcyval

Aki szereti Jane Austen világát mindenképpen olvassa el, ő együtt tud érezni eme könyv főszereplőjével, én nem tudtam igazán beleélni magam. J 

„Jane fiatal New York-i nő, aki mintha képtelen volna rátalálni az igazira – talán azért, mert titokban megszállottan rajong Mr Darcyért, ahogyan Colin Firth játszotta a Büszkeség és balítélet BBC adaptációjában. Ám amikor egy jómódú rokona örökül hagy rá egy Austen-mániás nők számára kitalált, angliai vakációt, Jane ábrándjai arról, hogy megismerkedjen a tökéletes, régensség korabeli úriemberrel, hirtelen valóságosabbá válnak, mint azt valaha is képzelte volna.”

Jane elindul Angliába. Már a repülőn előveheti a vaskos füzetet, amiből megismerheti és megtanulhatja a játékszabályokat, megérkezése után pedig szóbeli oktatásban is részesül. Kicsit sok a szabály, de aki játszani szeretne, annak be kell tartania. Összesen 21 napot él ebben a számomra fura világban. A történet elején unatkozik, amit teljesen át tudtam érezni, de utána több férfi személyében is megpróbálja megtalálni a megfelelő Mr. Darcyt.

Olvasás közben eszembe jutott, hogy az egyik ismeretterjesztő csatornán már láttam ilyen beöltözős, szerepjátszós műsort. Ott is és persze a könyvben is a személyzet és Jane körül megforduló emberek színészek, a vendégekkel kapcsolatban minden kis részletbe be vannak avatva. Kedvenc szereplőm a kertész volt. Ha elárulom miért, jó kis spoilert írnék le.

Pár sor erejéig, megismerhetjük azokat a fiúkat/kamaszokat/férfiakat, akikkel Jane, élete folyamán kapcsolatba került. Néha nem is tartottam rossz ötletnek, hogy ezek a viszonyok nem lettek életre szólóak. Egyedül akkor húztam fel a szemöldököm, amikor Jane azért szakított az aktuális partnerrel, mert horkantott!! Ha csak ez lenne a baj a férfival, tőlem egész nap horkantgathatna. J

Furcsálltam a könyv elején, hogy Jane a saját anyja elől titkolja kedvenc könyvét, filmét, Mr. Darcyt. Miért kell ezt takargatni!?

Persze nem mehetek el szó nélkül a borító mellett: elképesztően fantasztikusra sikerült! Imádom!

Képek keresgélése közben láttam, hogy film is készült. ÓÓÓÓ! Meg kell néznem!

8/10

Charles Martin: A szentjánosbogarak fénye

1. Megszokott Martin történet: lebilincselő, gyomorszorítós, izgulós.
2. Ebben sem a szerelem kapta a legnagyobb szerepet, hanem ismét egy gyerek (kisfiú) és egy felnőtt életébe pillanthattunk bele, s míg a fiú sorsán izgulhattam, úgy léptem bele a felnőtt férfi Chase életébe is.
3. Chase, a gyermekkorában nevelőszülőknél nevelkedő 30 körüli férfi, újságíró, aki éppen egy bokorban, egy balesettől nem messze talált 8-10 év körüli kisfiú körülményeiről ír, s közben a fiú ("Skicces") közelébe férkőzik, aki szintén Bátyóéknál talál menedékre.
4. Mivel Chase még mindig az egykori nevelőszülők közelében él, s velük napi kapcsolatban van, így megismerjük ezeknek az embereknek a múltját: Bátyó (Willee) börtönéveit, az egykori családját, s, hogy miért is lettek nevelőszülők. Megismerjük a csodás birtokukat, a zsarnok testvért, a zsarnok testvér lánygyermekét, Tommye-t (akit én sok oldalon keresztül fiúnak hittem), aki Bátyóékkal lakik éppen.
5. Nagyon sok apró információmorzsát hintett el Martin, ami gördülékennyé és izgalmassá tette ezt a regényt is. A részek, bekezdések, sokszor felváltva követték egymást Chase és Skicces, azaz a múlt és a jelen váltakozásával, ami nem engedte, hogy eltávolodjak a történettől.
6. A kisfiú némasága, csodás művészi kifejezőképessége, a családban bekövetkező tragédia mind-mind elgondolkodtathat, hogy mi a fontos az életben, hogy a gyerekek nevelése egy kihívás, egy gyönyörű feladat. Nem az a feladat, hogy mindig azt tegyük, ami nekünk felnőtteknek jó, hanem, hogy azt tegyük, ami a gyereknek a jó, ami neki az érdeke. Ha ügyesek vagyunk, akkor a gyermek is azt szeretné, ami neki és nekünk egyaránt jó úgy, hogy nem érzi magát befolyásolva, hogy kibontakozhat, hogy terelgetve van, hogy beszélgetnek vele, hogy nem érzi magát egyedül. Vagy valami ilyesmi. (Azaz nem arra gondolok, hogy nekünk az a jó, hogy a gyerek csendben legyen és ezért megengedem, hogy számítógépezzen....- de aki ismer engem és a hülye elveimet, akkor az érti, hogy mire gondolok.)
7. Bátyó egy csodálatos ember, olyan, amilyen nem létezik szerintem. Ha létezik, akkor szeretném megismerni. Vagy valahogyan Böjte Csaba Atya járt az eszemben, de neki még sincsen felesége, és ilyen családja. De a tiszta jelleme rá emlékeztetett.
8. Martin könyv, mégis más. Itt is A FÉRFI áll a középpontban, aki természet felettiként áll a család, a társaság, a többi ember felett; itt is van egy "valami" a végén- amit én ebben az esetben kitaláltam, azaz megsejtettem, de így jó, ahogy van....; nincs benne csöpögős szerelem, de sírni lehet rajta; stb.
9. Van még tőle egy olvasatlan könyvem a polcon, és van még egy olvasatlan a könyvesboltok polcain is, de majd valamikor megszerzem biztosan. ha másképpen nem, kölcsönbe.
10. Továbbra is az egyik kedvenc íróm!

11. S, hogy mi köze a szentjánosbogarak fényéhez?

"A tudósok szerint ezek a bogarak évmilliók alatt fejlődtek ki.(...) De ez csak süket duma. Nem hinném, hogy egy állat csak úgy gondolhatna egyet, és eldönthetné, hogy szeretné, ha fény gyúlna a seggében. Hát miféle sületlenség ez? Az állatok nem tudnak fényt csinálni. (...)A fényt Isten csinálja. Nem tudom, miért, és azt sem, hogy hogyan, de abban biztos vagyok, hogy nem véletlenül. Nem csak úgy szórakozik ezzel a szabadidejében, mert nem jutott eszébe semmi más. (...) Chase, én nem hiszek a véletlenekben. (...) Ez nem véletlen, és a csillagok sem véletlenül léteznek. (....) És te sem véletlenül vagy itt. Úgyhogy ha az eszed azt próbálja bemagyarázni neked, hogy Isten bakot lőtt, amikor téged megteremtett, jusson eszedbe a szentjánosbogár segge!"

9/10*

Mitch Albom: Az Idő Ura

Nem sok könyvről írok itt a blogon, de ami nagyon megfog, arról muszáj. Addig nem nyugszanak a gondolataim, amíg ki nem írom magamból. Mondatok állnak össze a fejemben, amiket meg kell osztanom másokkal, nem tudom kinek mekkora örömére. J

Szeretném a borítóval kezdeni, amit kezemmel és szememmel is többször megsimogattam. Gyönyörködtem az öregbített vászon színeiben, a kékes- sárgás-zöldes árnyaltokban és persze az órákban. Örülök, hogy átvették az eredeti változatot.

Kinyitod a könyvet, akkor látható, hogy elég ritkásan szedett, sok a vastagon kiemelt rész, mert az elején sokat ugrál az időben a történet. Három szereplőt ismerünk meg, akiknek élete a könyv folyamán összefonódik.

Első Dor, aki a „messzi-messzi múltban él, az emberiség történetének hajnalán”. Körülveszi felesége, aki egyben gyermekkori barátja és három gyermeke. Dort imádja élete társa, de ő csak az időt szeretné figyelni, mérni, minden mást elhanyagol. „Meg is kapja érte méltó büntetését: egy barlang falai között kell hallgatnia az emberiség szüntelen zokszavát. Az emberek egyetlen dolgot akarnak mindennél jobban: időt. Amikor az Idő Ura már feladja a reményt és lélekben megtörik, felvillan előtte a szabadulás lehetősége. Ehhez annyit kell tennie, hogy teljesíti a rá kiszabott küldetést, és megtanítja két embernek, mit is jelent az idő valójában.”

Innen

Most már a jelenben vagyunk és megismerkedhetünk a másik két szereplővel, egy végstádiumú rákban haldokló, milliomos, nyolcvan körüli férfivel és egy tizenéves középiskolás, visszahúzódó, okos, testét el nem fogadó leánnyal. A férfi nem nyugszik bele betegségébe, valahogy szeretné elérni, hogy teste továbbéljen és majd ha felfedezik betegsége ellenszerét, akkor ébresszék fel és gyógyítsák meg. Fel is ajánlják neki a fagyasztás módszerét, ami meg is tetszik neki. A lány nagyon magányos. Szülei elváltak, apukája nem foglalkozik vele, anyukája foglalkozna, de azt elhárítja. Hétköznap lelkesen tanulja kedvenc tantárgyát, a biológiát, hétvégén hajléktalanok körül segédkezik. Itt találkozik a rendkívül jóképű iskolatársával, akibe

fülig beleszeret.

Ezen a két emberen kell segítenie Dornak. Hogyan fogja ezt megtenni!? Ezért kell elolvasni a könyvet. Oh, és persze a gyönyörű mondatokért, amik annyira a lelkébe másznak az embernek, hogy szeretné megmutatni a körülötte élőknek. Ezt a könyvet kölcsönbe kaptam, de amint tudom, megveszem. Újra és újra el kell olvasni, idézeteket bejelölni és amikor igazán el vagyok keseredve elővenni. Ami még igazán megfogott, az a lapok közül sugárzó szeretet ettől a két embertől.

Megvan a másik kedvenc amerikai íróm!!

10/10

Charles Martin: Égzengés

El sem tudom mondani mennyire vágytam, hogy végre a tulajdonomba tudhassam ezt a könyvet. Szeretem Martin írásait, mindig sokat várok tőle, lehet most túl sokat.

A fülszöveg elolvasása után a megszokott történetet vártam, amit szeretek: „Tyler Steele, a nyugalmazott texasi ranger egy esős napon járművével belerohan az előtte döcögő ócska tragacsba. Az autóból egy kétségbeesett nő kászálódik ki, akiről első pillantásra látszik, hogy komoly bajban van. Tyler az asszony és a vele utazó kislánya segítségére siet: hazaviszi őket texasi farmjára. Amikor kiderül, hogy a nőt, Samanthát a volt élettársa, egy köztiszteletnek örvendő rendőr üldözi, Tyler újra a mellére tűzi az ötágú csillagot, és elhatározza, hogy kézre keríti a férfit, miközben segít a két menekülőnek. Ahogy azonban egyre közelebb kerül Samanthához, ráébred, mennyi fájdalom és szomorúság szunnyad az ő lelkében is. Elkerülhetetlenül szembe kell néznie a múltjával, a hibáival, valamint felesége emlékével, aki évekkel ezelőtt elhagyta őt és a fiukat. Vajon elég erős a kötelék kettejük között az újrakezdéshez, vagy Samanthával lehet csak újra teljes az élete? A döntéshez vezető út hosszú és viszontagságos, ha azzá az emberré akar válni, akivé szeretne”.

Összegezve, megvan a romantikus lovag, a másik nem, akin segíteni kell és a gyerek, ebben az esetben gyerekek, aki nélkül nem lenne kerek a történet. Tyler személyében, ismét egy olyan férfit ismerhettem meg, aki mindent megad (imádom az ilyen férfiakat), semmit sem sajnálva, hogy a másiknak jobb legyen a sorsa. Az első kb. 100 oldal arról szól, hogyan beszéli rá rangerünk Samet, hogy menjen vele haza Texasba, telepedjen le ott és kezdjen új életet kislányával, ő majd elintéz mindent. 

Ezen a „feladaton” túllépve jöhetett főhősünk múltja, amivel már jó pár éve nem tud leszámolni. Megtudtam mi történt a fülszövegben említett volt feleséggel, olvashattam a munkája közben szerzett testi és lelki sebekről. (miért mindig Chuck Norris jutott róla eszembe!? (; ) Közben kiderül, hogy Tyler anyagi helyzete nem is olyan fényes, mint ahogy azt az elején mutatja.

Magamhoz és az időhiányhoz képest egészen gyorsan kiolvastam, de sajnos nem tetszett annyira, mint az eddigi könyvei. Ugyanúgy, mint A tücskök éneke című könyvben, ebben is túl  sok volt számomra a tragédia.

Viszont az jó ötlet Martintól, hogy nemcsak Tyler szemszögéből követhettem a történetet, hanem Sam kislánya, Hope, Istennek írt levelein keresztül megismerhettem egy másik nézőpontot is. 

Végül egy szépséges kép Texasból. Egy folyót választottam, mert sok szó esik róla a könyvben. Ranger apja Isten kezeként emlegeti. 

 

 

7/10

William Landay: Jacob védelmében

Ismét és sokadszorra bebizonyosodott, hogy örülök, hogy nem olvasok fülszövegeket. Persze mondhatja az ember fia és lánya, hogy honnan tudom miről szól, mi lesz benne... valahogy elolvasom az első sort, hallok róla egy-két gondolatot, látok róla egy-két értékelést, azaz annak a csillagozást, pontozását, és akkor kíváncsi leszek rá.

Jacob-bal is így voltam. Januárban kiszemeltem, most hozzám jutott, s elmerültem benne, s elkezdtek a fogaskerekek járni: én, mint egy édesanya hogy vélekednék?; én mit tennék?; hogy viselkednék?, hogy segítenék?, hogy dolgoznám fel?; kinek hinnék;? mennyire törnék össze a kétségbeesés a kétkedés miatt?, és így tovább.

Jacob Barber egy 14 éves fiú, aki védelemre szorul, akinek a védelmében édesapja, Andrew Barber helyettes kerületi államügyész lép fel. S, hogy mi történt? Egy osztálytárs gyilkosság áldozata lett, s ez a fiú is előtérbe került.
Nem gondolom, hogy nekem az a tisztem, hogy a történetet meséljem el, s azt sem gondolom, hogy a fülszöveget bemásoljam, inkább az előbb említett kérdésekre kerestem magamban a választ, illetve ismét a gyerek, kamasz személyiségén elmélkedtem. Persze érdekelni kezdett, hogy ki gyilkolt, hogy gyilkolt, és miért gyilkolt, de erre megvolt a válaszom, és ez lapról-lapra erősödött is bennem.

Egy család: apa, anya egy fiú. Nagy szerelemből, sok év után született meg Jacob, s éppúgy, ahogy körülöttem sok helyen látom: anya beszélős, megbeszélős, kibeszélős, apa pedig a hallgatós, akivel a problémákat alig lehet megbeszélni, sőt a legtöbb esetben, a számára probléma sincsen. Ahogy a lapozások során megismertem Jacobot, szinte magam előtt láttam a kiskori Jake-t: épp olyan lehetett, mint egy régi ovisom, aki miatt a pályát majdnem elhagytam; aztán találkoztam a hallgatagsággal, a magának-valósággal, a zárkózottsággal, a pufogással, a "ki ha én nem?" kérdéssel? Mint a legtöbb kamasz? Talán... Majd gyanúba keveredik, s megismerjük őket, előttünk csúszik szét egy család; akaratlanul gondolkodunk, elmélkedünk, s én ismét elgondolkodtam: ha én tiltok, vagy inkább korlátozok dolgokat, akkor a gyerekem csak azért is azt akarja majd csinálni? Ha én túlzottan liberális vagy, ha engedek, ha megmutatok olyan lehetőségeket, amelyek nem az elfogadott viselkedési normák közé tartoznak, azaz, ha nem korlátozok, tiltok, akkor elérem azt a célt, hogy a gyereke normálisan, nekem tetszően viselkedjen? Szerintem ezek nehéz kérdések, valaki ösztönösen nevel és jól, valaki könyvből és jól, van akit befolyásolnak és úgy lesz jó, de lehet, hogy éppen az ellenkezője sül ki belőle. A szülőtől csak annyi az elvárható, hogy a gyerek érdekeit tartsa szem előtt. De kérem: kinek mi az?  (Itt ismét a korlátlan internet, gépezés, tévézés káros hatásai lebegnek a szemem előtt.)
Elfogultak vagyunk a gyerekünkkel: ez fantasztikus. Olyannak szeretjük őket, amilyenek, közel állunk hozzájuk. De azért hályogot ne növesszünk a szemünk elé!

Szerintem már több értékelésben leírtam ezt a mondatomat: Beszélgessünk, beszélgessünk, beszélgessünk velük, hallgassuk meg őket, álljunk ott mellettük, hogy idő előtt ne csukják be orrunk előtt az ajtót, hogy nyitva akarják hagyni azt, hogy érezzék mellettük állunk, hogy ne meneküljenek a közös vacsora elől!

Hol vannak a szülők most? Hol kérdeznek? Hol válaszolnak? Csendben vannak, nyomoznak, sírdogálnak, elhidegülnek. Egyik erre, másik arra.

A történet egy nyomozás története. Vagy nevezhetjük Jacob és családjának történetének Andy titkaival, egy sokéves kapcsolat hanyatlásával. Nem olvasok fülszöveget, de a borítón már rajta szerepe a "sokkoló befejezés" kifejezés. Mondjuk úgy, hogy nem sokkolt, mert számítottam és vártam valami sokkra. Aztán lett ami lett, és elárulom, hogy nem ítélkeztem. De még a eszemben van, és fogok még róla olyan emberrel beszélgetni, aki elolvasta már. Mert olyan könyv.

Tetszett-e? Igen. Bár kettő hasonló történet beelőzte balról (Kevin és 19), mégis azt mondom, hogy a téma, a történet kíváncsivá tett, s érdeklődve figyeltem Laurie (az édesanya) és Andy (az édesapa) személyiségét, a fiúkhoz való hozzáállásukat mind az ügy előtti mind az utáni időszakra vonatkozóan. Félelmetes volt bárkivel és bármivel hasonlóságokat olvasnom, ami még inkább kizökkentett.

Valószínűleg a Barber családot nem feledem egy darabig s főleg azért, mert nem nem tudtam azonosulni egyik szülővel sem.

7/10

Scott Westerfeld: Behemót

Manapság divatosak a többkötetes regények. Én, ha író lennék, egy kötetnél biztosan nem merészkednék tovább. Túl sok a buktató: ha az első kötet sikeres volt, meg tudok-e felelni az olvasók elvárásainak? Meg tudom-e tartani a cselekmény vonalát, nincs-e benne törés? A főszereplők sorsa továbbra is érdekli-e majd az olvasókat? Westerfeld regénye minden kérdéssel kapcsolatban jól vizsgázott nálam! Hogy milyen a Leviatán-trilógia második része? Röviden: izgalmasabb, érdekesebb, aranyosabb és színesebb. Westerfeld biztos kézzel gördíti tovább a Leviatánban megismert szereplők történetét.

Deryn és Sándor kalandjai Isztambulban folytatódnak- egy hosszabb kitérő után újra együtt, új segítőkkel és ellenlábasokkal gazdagodva.. Számomra fordulatosabb, sodróbb volt ez a második kötet, itt inkább éreztem azt, hogy nehéz letenni a könyvet. Mintha kitágult volna a világ a szereplők számára. Külön élmény volt az újabb darwinista lények  és az barkács-szerkezetek bemutatása. Mindenképpen be kell szereznem egy Bovrilhoz hasonló éleslátó lórit! 

-Sok a bőrkeményedés -mondta Nene, és óvatosan megtapogatta. -Keményen dolgozol, fiú, nem úgy, mint barátod, Hohenberg hercege. Kicsit rajzolsz és fiú létedre sokat varrsz.
Deryn megköszörülte a torkát, és eszébe jutottak a nagynénéi, akik steppelni tanították.
-A légierőnél mi magunk foltozzuk a egyenruhánkat.
-Milyen szorgalmas! Az unokám azt mondja, nem bízol bennünk!
-Aha... nos, ez kissé kínos, asszonyom. Parancsom van rá, hogy titokban tartsam a küldetésemet.
-Parancs? -Nene végigmérte Derynt. -Nem látok rajtad egyenruhát.
-Lehet, hogy álruhában -mondta Deryn -, de akkor is katona vagyok, asszonyom.
-Álruhában -mondta kuncogva Bovril. -Mr. Sharp!

Egyetlen kifogásom volt az első két kötet elolvasása után, és erre most jöttem rá: számomra valahogy túl jól sikerült Deryn "fiúvá változtatása" -egy idő után nem is gondoltam rá lányként, hiába a könyv romantikus szála..

Ennek ellenére vagy emellett kíváncsian várom a trilógia befejező kötetét, ami ha jól tudom, már egy másik kiadónál fog megjelenni- remélhetőleg megtartva az első két kötet igényes megjelenését.

10/10
Ad Astra
2013

Scott Westerfeld: Leviatán

Mindig őszinte csodálattal töltöttek el az olyan történetek, amik egy ismeretlen, új világot mutatnak be, új szokásokkal, új lényekkel, olyan aprólékosan leírva, hogy szinte hétköznapinak érezzük létezésüket. Muglik és varázslók. Tündék és törpök. Barkácsok és darwinisták. Ez az első steampunk regény, ami a kezembe került- nem tudom, mennyire klasszikus képviselője a műfajának, de kétségkívül magával ragadó. Westerfeld egy olyan alternatív valóságot, jobban mondva alternatív múltat vázol fel, melyben az első világháborút- a valóságban is létező nagyhatalmak- gépekkel és "szörnyecskékkel" (koholt lényekkel) vívják. A történet két főszereplője Sándor herceg (a meggyilkolt osztrák-magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd fia) és Deryn Sharp, a Brit Légierő aeronautája. Fiatalok, naivak, és mindketten súlyos titkokat hordoznak. Sándor származását titkolja -inkább kevesebb, mint több sikerrel, míg Deryn a nemét. Sorsuk egy ponton, épp a Leviatánnak köszönhetően találkozik.

A címadó Leviatán a Brit Légierő alkotása, tulajdonképpen egy monstre -élőlényekből álló- élőlény, egy repülő, hidrogénnel teli bálna; egy komplett ökoszisztéma.

...Deryn kedvenc órái azonban azok voltak, melyekben a nagyeszűek a természetfilozófiáról magyaráztak. Hogyan jött rá a vén Darwin, hogyan szőjön új fajokat a régiekből, hogyan húzgálja ki az élet apró fonalait és fonja őket össze egy mikroszkóp alatt. Hogyan tömörített az evolúció egy másolatot Deryn saját életfonalából teste minden egyes sejtjébe. Hogyan alkotja kismillió különféle fajzat a Leviatánt -a hasában élő, mikroszkopikus hidrogéneregető baktériumoktól kezdve a hatalmas, hámba fogott bálnáig. Hogyan küzdenek a léghajó lényei a természet többi részéhez hasonlóan mocskos, acsargó egyensúlyban.

A könyvet már kézbe venni is igazi élményt jelent, köszönhetően Keith Thompson gyönyörű és izgalmas illusztrációinak.

Westerfeld Leviatánja  ifjúsági kalandregényekhez híven inkább az akcióra helyezi a hangsúlyt, kevésbé erős a regény lélektani-motivációs oldala. A szereplők szerethetőek, csak olykor-olykor csap át viselkedésük az idegesítően naiv tartományba. A darwinista lények bemutatása külön izgalmassá teszi a történetet -személyes kedvenceim a futárgyíkok.. Ami biztos, hogy soha nem unatkozunk, minden oldalon aggódhatunk kicsit a főszereplők sorsa miatt. Élvezhető, kedves regény - és kivételesen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már vár rám a trilógia  következő része, a Behemót is.








10/9

Ad Astra

2012

A könyv trailere. A szereplők bemutatása a kiadó oldalán.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

"Tudod... az iskolában sok srác utálja a szüleit. Némelyiket verik. Némelyiküknek rossz élet jutott. Némelyik csak arra kellett a szüleinek, hogy trófeakánt mutogassák őket aszomszédoknak, mintha győzelmi szalagok vagy aranycsillagok lennének."

Ennél a mondatnál, valahol az elején, még mást hittem a könyvről. Végül nem is annyira lett más, de mégis. Attól függ, hogy honnan, melyik dimenzióból nézem.

Charlie, a különc srác, aki egy ismeretlen, azaz csak számunkra ismeretlen valakinek írja a leveleit, örömeit-bánatait és napjait, egy éven át. Írja, elküldi, választ sem vár, azt sem tudjuk, hogy az a valaki elolvassa-e. Ez nem lényeg Charlie számára, s talán a mi számunkra sem. Vagy számított volna, ha egyszer csak egy válaszlevelet kapott volna?

Különc vagy különleges? Szerintem ez utóbbi, amit elismernek a barátai, a szülei és a testvérei is. Nem is tudom, hogy miért különc a címe, mert nekem a különc más jelentést takar.

Charlie 15-16 éves, amerikai, az ottani szabad szellemmel, neveltetéssel, azzal az életformával, fiatalsággal, amit nem tapasztaltam, de a könyvekben eleget olvastam róla, füvezik, azaz drogozik, barátokat szerez, autót vezet, bulizik, él. (Bár most rájöttem, hogy sokan itthon is így élnek......)  Mondjuk ezek az új barátok érdekesen kerültek az életébe, de sokat jelentettek neki, aztán egymásnak, akik elfogadták őt a másságával, miután az egyetlen barátja meghalt. Mert ez a MÁS nagyon divatos lett a könyvekben, filmekben egyaránt. Más. Valamiben különbözik az átlagtól. Itt is gondoltam autizmusra, az elején felmerült az enyhe értelmi fogyatékosság, mondjuk ezt hamar elvetettem, szóval valami ott lebegett, hogy Charlie ki is valójában, miért is ilyen fura szerzet? Olvastam és egy megmagyarázhatatlan érzés keringett a fejem felett, valami ami miatt az utolsó oldalakig azt mondogattam magamban, hogy oké, jó könyv, de olvastam ennél sokkal jobbat, jobb szöveggel, meg aztán Charlie is túl érzékeny, remélem kinövi majd a sírásait, úgy érzem, hogy a film kivételezésére is kíváncsi vagyok az összkép miatt, de ez akkor sem több egy 3/4 -4 -nél. Végül az utolsó oldalak elsodortak, tovább vittek előre, és ahogy az i-re felkerült az a bizonyos pont, és hirtelen jobbnak éreztem a regényt, valahogy hirtelen  kerültem hozzá. Akkor már sajnáltam a fiút, akkor már kiabálni szerettem volna, akkor már a barátja akartam lenni én is.

Charlie, akit elfogadtak, akit szerettek, akit kedveltek. Akit -talán- neveltek. Akinek jót akartak, s remélem sikerült úgy tanítani őt, hogy ezeket meg is fogadja, mert ő egy szeretetre méltó fiatalember. Aki más, de remélem, hogy bizonyos tekintetben jó úton van az átlagos felé.

Nem tudok róla mit írni. Én a Zabhegyezőt is szerettem (-ha már párhuzamot vontak vele), csak azt sajnálom, hogy már csak a hangulatára emlékszem. Hanna azt mondta, hogy szeretné majd elolvasni ezt a könyvet. Én pedig örülnék, ha elolvasná egyszer 2-3 év múlva. 

"Annyira szeretem anyát!Nem érdekel, hogy nyálasan hangzik. A következő születésnapomon én fogok neki ajándékot  venni. Szerintem ez lenne a jó szokás.A gyerek kapjon mindenkitől ajándékot, de az anyukáját ő lepje meg ajándékkal, mert az anyukája is ott volt, amikor megszületett. Ez szerintem nagyon szép dolog lenne."

A film is tetszett!

9/10*