2010. február 28., vasárnap

Jeannette Walls: AZ üvegpalota


Megkönnyebbültem, hogy vége ennek a könyvnek. Letaglózott. Felháborított. Kiakasztott. Dühített. Boldogságot az utolsó oldalnál éreztem: becsukhattam a könyvet.

Jeannette Walls önéletrajzi regényében elmeséli életét. Elmeséli, hogyan élt családjával és 3 testvérével egy olyan családban, ahol szabályok nem léteztek (maximum annyi, hogy tiszteljék szüleiket), ahol a felelőtlen életmód volt a divat, ahol semmi olyat nem kaptak és tapasztaltak, ami a mi „normális családban élőknek” természetes.
Mi a normális? Bárhogy is élek én, bárhogyan is nevelem a gyermekeimet, sokszor elgondolkodom: vajon jót teszem velük?, vajon megértik az én következetes nevelésemet?, vajon kellemesen fognak visszaemlékezni a gyermekkorukra?, stb… A könyv hatására, elkönyveltem, hogy igen, jót teszem velük, igen megértenek, igen megértenek, és igen a következetes nevelésem jó, és igen..stb.

Olvastam, hogy a szülők mennyire szerették a gyerekeket. Én ezt nem éreztem. Nem éltem a 60-as évek Amerikájában, de felháborít mindaz, ami ezekkel a gyerekekkel megtörtént. Szeméttelep, szökés, lopás, bank-csalás, verekedés, felmerülő molesztálás, patkány a házban, alkoholista apa, összeverekedő szülők a gyerekek előtt, hideg, jégcsapos fűtetlen, beázós lakás, áramrázás akár naponta. Sorolhatnám tovább, de minek spoilerezzek?
A lényeg Jeannette Walls látásmódja, esze, ahogy túlélte a kisgyermekkorát, ahogy kitalálta kamaszként a menekülési útvonalat, ahogy rendbe tette az életét.

A regény olvasatja magát. Fogynak a sorok, fogynak az oldalak, telnek az évek, és semmi újat nem olvasok, nem számítok jobbra, csak várom, hogyan alakul a gyerekek sorsa, mikor lesz nekik jobb, hiszen tudom, hogy Jeanette Walls megírta a történetét. Szívesen megkérdezném tőle mennyi időbe tellett neki, mire ezeket az „élményeit” feldolgozta a pszichológusa segítségével, mikorra tudta tényleg feldolgozni, hogy a szüleinek minden más fontosabb volt, mint a gyerekeik (akiknek ezért nélkülözni kellett, nem is keveset).

Jeanette Walls szélesen mosolyog rám a könyv borítójának belső oldalán. Megemelem a kalapomat előtte, és gratulálok neki.

Kedveltem Jeannettet.
Nem tudom Anyukáját vagy Apukáját utáltam jobban. Talán az előbbit egy kicsivel jobban.
8/10

2010. február 26., péntek

Sebastian Fitzek:A terápia


Nehéz úgy írni egy-egy könyvről,hogy felkeltsük a kíváncsiságot de ne áruljuk el a sztori lényegét...ebben az esetben duplán bajban vagyok.

Krimiket már olvasgatok,kezdek megbarátkozni ezzel a műfajjal is,de a thriller eddig kimaradt a pszichothrilleről nem beszélve.De azt hiszem remek kezdés volt ez a könyv.

Viktor Larenz híres pszichiáter,ám mikor lánya rejtélyes körülmények között eltűnik,felhagy a praxisával és minden energiáját a lánya megtalálására fordítja,ám hiába...négy év után úgy érzi teljesen összeroppan,ezért egy szigeten lévő családi nyaralóban próbálja lezárni lánya elvesztését....és itt kezdődnek a bonyodalmak.Felbukkan egy nő aki arra kéri a férfit,hogy kezelje,mert csak benne bízik...Viktor egészen addig ellenáll,mígnem Anna egy visszatérő látomásról kezd neki beszélni amelyben egy kislány keresi fel,hogy segítsen neki..a sok apró momentum, a kislány betegsége,kedvenc plüssjátéka mind mind kísértetiesen hasonlít Viktor eltűnt kislányára.....

A szálak már kigobozódni látszanak,és kezdjük helyre tenni a kirakóst amikor egy újabb fejlemény,telefonhívás,szereplő,felborítja az egészet,és megint retteghetünk,agyalhatunk,hogy vajon Viktor megtalálja-e a lánya eltűnéséhez a kulcsot,és valóban van -e félnivalója a a fiatal nőtől aki nap mint nap felbukkan a házában,és feleségének vajon van-e köze mindezekhez?

Szerintem igazán remek,körömrágós film alapja lehet a könyv,igazi ijesztgetős ,szívkiugrós jelenetekkel.Én ezeknél a részeknél alig mertem lapozni:-)

A könyv vége picit összecsapottnak tűnt,hirtelen oldódott meg a talány,ez egy picit zavart,mert a történet végig nagyon jó ütemben volt megírva.Kicsit homályosabb végkifejlet talán jobban tetszett volna.

De ennek ellenére letehetetlen olvasmány!

Kiadja: Könyvmolyképő kiadó











2010. február 23., kedd

Adriana Trigiani:Szerelmem,Nella


Véletlenül bukkantam rá Trigiani egy újabb könyvére,és már a borító megfogott.A szerzőtől előtte az Angyali cipellőket olvastam,az nem tetszett annyira mint ez a családregény.1924-ben kezdődik a történet,egy Amerikában élő Olasz család életét követhetjük végig egészen a hatvanas évek végéig.Trigiani olyan lebilincselően tud írni az olasz családok mindennapjairól, a családi összetartásról,hogy alig bírtam letenni a könyvet.

Nella tizenöt éves,a Castelucca család tagja,négy lánytestvérével él a családi farmon távol a várostól ahová Nella vágyik,hogy tanítónő lehessen.Mivel fiútestvérük nincs , a lányok az egyetlen munkaerők a farmon,keményen dolgoznak, Nella álma valóra válik mikor iskolába kerül,ám apjukat ért baleset miatt,fel kell hagynia az álmaival....

Nella nagyon szimpatikus karakter,igazi álmodozó..."kétlem,hogy lesz férfi,aki a szememben felér majd a könyveimmel..."ám egy váratlan találkozás megváltoztatja a véleményét a főiskolás Renato azonnal elrabolja Nella szívét... és bár Renato érzései nem mindig egyértelműek,Nella állhatatosan vár Renatora miközben folydogál az élet,családi tragédiák,születések,esküvők zajlanak Nella keményen dolgozik,hogy eltartsa családját...

Nella már már elfelejti,hogy miről is álmodott,hogy milyen életet álmodott meg magának,családjában történő események ,barátnője esküvője folyamatosan emlékezteti arra,hogy milyen úton kellene járnia....az élet folyamatosan nehézségek elé állítja a fiatal lányt ,miközben egy Olasz fiú kitartóan udvarol Nellának,aki belátja ideje jó Olasz feleséggé válnia .....

Háború,tűzvész,betegségek,halál,évszakok váltakoznak a könyv lapjain.Nella a szemünk láttára nő fel,temetések,esküvők,keresztelők körforgásában öregszik meg,és már éppen elfelejtené azt a álmodozó kislányt aki egykor volt,mikor egy régi szerelem visszarepíti az időben....és segít megbocsájtani,újrakezdeni.

Lenyűgözött Trigiani által megálmodott család élete,az összetartásuk,az elfogadásra való képességük,egy olyan családot ismerhetünk meg ahol mindenkinek megvan a maga helye,és mindenki boldogsága egyformán fontos,az önzetlenség éppúgy jelen van mint a szeretet,és a kitartás.

Tartogatott elég meglepetést is a könyv,Nella sorsa gyönyörű gyöngy betűkkel lett megírva ebben a megható könyvben.

2010. február 21., vasárnap

Bosnyák Viktória: Amikor kivirágzott a fánk fánk


Gondoltam kiolvasom, mielőtt a 7 éves nagylányom kezébe adom. Milyen jól tettem, sokat kuncogtam rajta.
A történet főszereplője Dani, aki nem látja értelmét a magyar órának, hiszen tud magyarul és az órán elalszik. Álmában Magyarófalvára kerül az óráján keresztül. Az első akivel találkozik a polgármester Fodor Menta. Ő vezeti körbe a városban. Dani hamar rájön, hogy itt minden, amit mondanak, szó szerint kell érteni:
a Fő téren mindig fő valami
a szökőkút állandóan megszökik
a Lacikonyhán igazi konyhatündérek dolgoznak
a karperecnek perec alakja van
igazi zebrán kell átmenni a másik oldalra
a buszra szárnyakkal kell felszállni
Hogy legyen bonyodalom is a könyvben, előkerül egy ló – szófaló – aki a többértelmű szavak megevésére szakosodott és ennek nem örül senki. Persze a könyv végére, Dani segítségével, minden megoldódik.
Aranyos kis történet, pont a lányomnak való, amiben az írónő nagyon ügyesen játszik a szavakkal.
A könyv nagyon jól van illusztrálva. Néha kellenek is a képek, hogy biztosan tudjuk mit jelentenek a többértelmű szavak.
A könyv végén egy játékot találunk, ahol a rajzokról ki kell találni, hogy mit is ábrázolnak. Férjemmel gondolkoztunk is rajta. Halkan jegyzem meg a hangya rajzát még mindig nem tudjuk.
Nem felnőttnek való könyv, engem egy kicsit idegesített. Ezért kap 9/10 pontot. De jó, ha a gyerek mellett ülünk, miközben olvassa.

2010. február 18., csütörtök

Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában

Több féle képet is találtam a könyvről, azt tettem ide, amelyiket konkrétan én olvastam, bár egyik találóbb, mint a másik.

Sikerült februárban elolvasnom a 2010-es toplistám egyik tuti résztvevőjét, az sincs kizárva, hogy - bár nem mindig tudok rangsorolni - az első helyezettet.

Remarque-szűzként vettem a kezembe a könyvet, még egy korábbi könyvhalmozós időszakomból került a könyvespolcomra. A második világháború kitörése előtt, annak elején Ravic, a német sebész menekültként, papírok nélkül Párizsban operál, már a sokadik álnevét használva neves orvosok helyett, fillérekért, csak mert nem volt hajlandó a Gestapoba belépni.
Rég olvastam ilyen szépen kirajzolt jellem- és helyrajzokat, jellemfejlődéseket, és rég értettem meg ennyire, hogy mi hova vezet és miért és hogyan. Jelen esetben a tökéletes nihilizmushoz. Az embertelen és megmagyarázhatatlan időszakban is emberiességről, emberi érzésekről van szó, olyanokról, amik kortól függetlenek, de azt látjuk, hogy milyen hatással van mégis a történelem ezek fejlődésére. Rengeteg idézetet tudnék írni, gondolkodtam is rajta, hogy írjak Nektek, de olyan sok van, hogy szinte az egész könyvet bemásolhatnám ide. Viszont találtam egy fórumot, amit ajánlok figyelmetekbe, nagyon igaz, amiket ott írnak!
Nagyon sok, nagyon mély gondolatát tudtam magamévá tenni, és örömmel töltött el az is, hogy nem akadtam bele egy stilisztikai hibába sem. (igaz, régi - 1968-as - kiadásról van szó). A mélyen szántó irodalmiság mellett a történet maga is izgalmas, és bevallom, féltem a végétől (ugye, mennyire tökre tudja tenni egy rossz befejezés az egész könyv-élményt?), de annyira fantasztikus volt az is, hogy egyelőre képtelen vagyok egy új könyve belefogni.
Most látom, hogy filmet is készítettek belőle, egyet Ingrid Bergman és Charles Boyer főszereplésével, de látom Antony Hopkinsot is a borítókon (?)... szívesen megnézném!

2010. február 15., hétfő

Jodi Picoult:Törékeny


"Az ember mindig más családot akar.A lényeg,hogy ne olyan legyen,mint a meglévő.Tökéletes gyereket,rajongva szerető férjet,foggal-körömmel ragaszkodó anyát szeretnénk.Éldegélünk felnőtt babaházainkban,és nem is sejtjük,hogy éltünk megszokott díszletei egyik pillanatról a másikra átrendeződhetnek."

Valahogy így, ilyen gyorsan rendeződött át az O'Keefe család élete is.Addig éltek úgy ahogyan a sors vagy isten rendezte.A hatéves Willow súlyos csonttörékenységgel született,szülei mindent megtettek,hogy Willow élete átlagos legyen,óvodába járatták,és próbáltak nem arra gondolni reggelente,hogy ma vajon mije törik el....

"Első törésed még azelőtt történt,hogy egyáltalán világra jöttél..a következő négy a születésedkor...újraélesztésnél újabb kilenc...tizesnél épp az ölemben feküdtél...tizenegyes:beverted a karod a kiságy szélébe..tizenkettes, tizenhármas combcsonttörés,tizennégyes sípcsont,tizenötös kompressziós csigolyatörés...."

És lehetne sorolni a végtelenségig,de ami egyik percről a másikra megváltoztatta a család eddig sem egyszerű életét,az egy papír volt,egy igazolás ami otthon maradt mikor a család kirándulni indult...Willow természetesen ismét eltörte valamijét,és a rendőrség a kórházban az igazolás híján letartóztatta a családot,a másik lányukat Ameliát azonnal gyámság alá helyezték...mikor tisztázódott a helyzet a család be akarta perelni a kórházat...de mivel a jogszabály szerint jártak el,nem volt mit tenni.Viszont az ügyvéd felhívta a figyelmét a családnak arra,hogy kártérítési pert indíthatnak a szülész-nőgyógyász ellen...aki történetesen Charlotte az anya legjobb barátnője Piper....

Én úgy láttam mintha ettől a lehetőségtől Charlotte szó szerint elborult volna!!! Willow már 6éves volt,eddig hogyhogy nem hibáztatta,okolta Pipert? Hogyhogy eddig nem kételkedett barátnője szakértelmében? Charlotte csak azt szeretné biztosítani,hogy Willow mindent megkapjon amit csak lehet,ehhez pénz kell,és ha megnyerik a pert nem lesz többé anyagi gondjuk...de ez a pénz csak per útján lehetséges? Charlotte nem is gondolkodott más lehetőségben-alapítvány,egyéb gyűjtés...nekem nagyon furcsa volt ez a hozzáállás...a per teljesen szétszakította a családot.Mindenki megszólal a könyvben,egyedül Willow nem,így nem tudhatjuk meg,hogy Ő mit gondol a betegségéről a családjáról,és hogy Ő mit szeretne.

A per egészen addig elfajul,hogy Sean a férj már átáll a barátnő oldalára....Charlotte egyedül marad...

Maga az alaptörténet sem unalmas,de ehhez még Picoult rátesz egy lapáttal...az ügyvédnő aki Charlotte ügyét képviseli,szülő anyját keresi...Amelia ,Charlotte első kapcsolatából született lánya,mellőzve érzi magát,és azt látja hogy anyja még szeretett mostoha apját is elüldözte a házból...

Vannak dolgok amik ellen nem tehetünk semmit,el kell őket fogadnunk úgy ahogy vannak....ha ezt tette volna Charlotte is,talán boldogabb ember lehetett volna,és nem vesztegetett volna annyi időt el,feleslegesen.Ez az elvesztegetett idő a történet végén nyer igazán jelentőséget....

Valahol tudtam mit érez Charlotte...én is átéltem hasonlót sajnos...de valahogy nekem a gyerekem gyógyulása fontosabb volt mint egy per...bár az is biztos ,hogy itt Magyarországon nem sok értelme van perelni...annak ellenére,hogy tudtam ha az orvos kicsit jobban odafigyel idejében észreveszik,hogy baj van.és akkor? elvetettem volna a fiamat ? nem hiszem...ahogy Charlotte sem tudta megmondani mit tett volna...de legalább lett volna idő felkészülni,nem ért volna váratlanul ...meg egyáltalán jogom lett volna tudni!!!!Sokan elítélik azokat a szülőket akik beteg gyereki után perelnek,mert hogy ha szereti a gyerekét,akkor nem mindegy ,hogy hogyan született??? nem!! ezeket a blődségeket csak azok szajkózzák akiknek egészséges a gyereke,aki nem virrasztott heteket kórházakban,aki nem nyugtatgatta a gyerekét a századig vérvételnél,aki nem húzta ki a tubust a gyereke szájából-mert nem volt nővér a közelben mikor a gyereke felébredt az altatásból,a ki nem cipelt e gyerekét talpig gipszben wc-re,nem öltöztette,vitte kötözésre minden nap úgy hogy a 40kilós gyerekét a karjában cipelte,mert vagy nem volt lift,sem tolókocsi....és amikor elvittük a csípőig begipszelt gyereket nyáron az állatkertbe úgy néztek ránk,mintha mi lettünk volna a rácsok túloldalán....könnyű ítélkezni,fejet csóválni,sajnálkozni...de elfogadni,megérteni,nem lesajnálni nehéz.

Rettentő nehéz a beteg gyerekes szülőknek,mert a gyereke betegsége minden napos feladat elé állít minket,nem múlik el mint a tavaszi nátha, a napi gondok mellé kapunk még egy adaggal...ennek ellenére Charlottera nagyon mérges voltam,utáltam amiért ennyire szűk látókörű,és kicsinyes...haragudott a világra, a barátnőjére,mindenkire pedig senki sem tehetett erről a véletlenről,el kellett volna fogadni a lányát és betegségét és a legjobbat kihozni belőle....érthető ha valakit okolni akarunk,büntetni..de ez nem vezet sehová.


Kiadja: Athenaeum







2010. február 14., vasárnap

Jodi Picoult: A nővérem húga


Miután megkerestem a leesett államat, összeszedem gondolataimat.
Nem taglalom a tipikus amerikai családot, elég az, hogy van két testvér, a 2 éves Kate és az 5 éves Jesse, anyukájuk abbahagyta jogi pályafutását, hogy nekik szentelje életét, elég az apa fizetése a megélhetéshez. Ekkor a kislánynál a leukémia egy nagyon súlyos fajtáját állapítják meg. Itt kezdődik a regény.
Nem merülök bele, mit tehet meg Amerikában egy szülő, hogyan van rendelkezési joga a gyereke teste felett? Nem tudom, hogy megtörténhet-e a könyvben leírt esemény, vagy sem. Azaz feketén-fehéren leírva: kémcsövekben összehozhatnak-e a testvérrel azonos génkombinációt? Az anya, a szülők rendelkezhetnek-e az egészséges gyermekének szervei felett a beteg gyermeke javára? Stb…
Tény: A 13 éves Anna bepereli szüleit, mert információnk szerint nem szeretné egyik egészséges veséjét odaadni a rákos nővére számára. Ügyvédet fogad. Miközben a könyv lapjain keresztül megismerjük a rövidke per lefolyását, képet kapunk a Fitzgerald család történetéről, kálváriájáról, Anna megszületésének történetéről, Kate betegségéről, Jesse devianciájáról, a szülőkről.
Ennyit a történetről. Spoilereket nem írok, a könyvet mindenképpen érdemes elolvasni. Ha gyermekünk van azért, ha még nincsen, akkor azért.
Az olvasás közben érzett érzéseimet szívesen megosztom, a fülszöveget elolvasva ezzel semmi újat nem árulok el:
1. Anna egy gyerek. Egy 13 éves kislány, akinek fel kellene korábban nőnie. Aki egyre többet ért meg az élet nehézségeiből, aki mindenkinek a kedvére szeretne tenni őszinte bájával, természetességével. Aki nem csak Kate génazonosságában tökéletes, hanem egy okos, értelmes, segítőkész lány. De kinek segítsen. Magán? Szülein? Kate-en? Kételkedése az egész regényen végighúzódik.
2. Nem kedvelem Sarat, az anyát. De megértem. Soha nem szeretnék a helyében lenni, soha nem szeretnék elveszíteni gyereket, vagy a közelében lenni ennek az érzésnek. Átéreztem milyen nehéz lehet neki. Próbált ő jó döntéseket hozni, de az olvasás közben az derült számomra, hogy a beteg kislányért feláldozta a másik két gyerekét. Az ilyen mondatokért nagyon haragudtam rá: „Erre a kislányra csak abból a szempontból gondoltam, hogy tud-e majd segíteni a már meglévő lányomon. (….) …hiszen azt várom tőle, hogy megmentse a nővére életét.” Haragudtam rá, mert mindkét egészséges gyermekét elnyomta. Jesse magatartásával a peremen egyensúlyozott, Anna pedig annyira jó gyerek, hogy az irántuk való szeretetből teljesít minden szülői kérést. A nehéz helyzet elvakítja a gondolkodást, de itt voltak nagyon klassz éveik. De akkor is ilyen gondolatai voltak: „..ki tudja mikor következik be megint egy krízis? Márpedig ha bekövetkezik, szükségünk van Annára –a vérére, az őssejtjeire, a szöveteire- tehát kéznél kell lennie.”
3. Nagyon sajnáltam Jesse-t, akire nem figyeltek, aki mindig másodlagos tényező volt, akinek már 5 éves korától meg kellett érteni a felnőttek cselekedeteit, dolgait. Akit annyira megviselt a húga betegsége, hogy egyre mélyebbre süllyedt; egy eset utáni gondolatai „Valójában semmit sem gondoltam. Éppen csak valahol szerettem volna lenni – egy olyan helyen, ahol végre rám figyel valaki.”
4. Briant az apát igazán megkedveltem. Mint „férfiagy” sokkal tisztábban látta át az eseményeket, de félt ezt önmagának is sűrűn kimondani. Hezitált, de szimpatikus.
5. Campbell egy jófej ügyvéd. Számomra. Mondjuk az ő szerelmi szála nem kellett volna a történetben, de ettől eltekintve, ill. ezt figyelembe véve is tetszett a szerepe. Jó karakter. Julia tette a dolgát, számomra maradandót nem jelentett.
6. Kate. A beteg Kate. A halálos beteg Kate, akinek kevés saját gondolatát ismertem meg a naplószerű regényből. Mindössze az utolsó néhány oldalt szánta Picoult a lány gondolatainak tolmácsolására. Természetesen életét, betegségét, megpróbáltatásait megismertük. Aki a remélt 5 éves korát túlélte.

Mindenképpen ajánlom elolvasásra. Bevallom én nem sírtam a könyvön, mint sokan. A végén egyetlen könnycseppet elmorzsoltam. Inkább úgy fogalmaznám, hogy fontos gondolatot közvetített számomra a regény.
Inkább olyan élményt adott, amihez nyúlhatok, ha ilyen, vagy ehhez hasonló helyzettel találkozom.
A filmet várom, nekem semmi kifogásom nincs Cameron Diaz ellen, végülis idén már a 39.évét tölti.
Baldwint viszont én is idősnek találom.
9,5-10/10

Kathtea Azzurra Rowland – PLACEBO Sebzetten és összetörve

„Úgy tűnik, ezeket a dalokat nem arra szánták, hogy meggyógyítsák a lelket – éppen ellenkezőleg: az a feladatuk, hogy agyarkként csontig hatolva szaggassák fel a húst, és fájdalmat okozzanak.”
(Brian Molko)

A placebo olyan orvosi művelet vagy készítmény, mely a páciens állapotának javítását kívánja elérni valódi beavatkozás vagy hatóanyagok nélkül, pusztán a kezelésbe vetett hit által. A placebo tehát „látszólagos gyógyszer”, amely azonban sokszor – lelki úton – tényleges javulást tud elérni. (Forrás: Wikipedia)

A Placebo 1994-ban alakult brit együttes. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de egy biztos kevés olyan ember van a világon aki közömbös. K. A. Rowland könyvében belepillanthatunk az egyetüttes történetébe és Brian Molko memoirjába, amelyben kíméletlen őszinteséggel vall életéről.  Hogyan élte meg gyerekkorát, a tinédzserkor nehéz és gyötrelmes éveit és hogyan jutott el addig a pontig amikor fel merte vállalni teljes mértékben önmagát. Brian Molko pontosan tudja, hogy kicsoda és mit akar és nem fél ezt a világ elé tárni. Számára teljesen természetes a droghasználatról beszélni vagy énekelni, de nyíltan felvállalja biszexualitását is.

A bandánk egyik fele meleg a másik hetero. Pedig hárman vagyunk.” (Brian Molko)

Ha eddig szerettem a Placebo zenéjét, most még inkább. Lebilincselő és megdöbbentő volt olvasni ezt személyes vallomást. Bizonyos szempontból sokan példát vehetnénk Brian Molko-ról, de hogy van mit tanulni még az egészen biztos.

„Bátorság kell, ahhoz, hogy érzelmi szempontból lemeztelenítsük magunkat, de szükség van rá, mert csak így juthatunk igazán mélyre. Ha olyasmit akarsz létrehozni, ami valóban jelent valamit, az első dolog, amit meg kell tenned, hogy önmagadba nézel. Az emberek csak ebben az esetben fogják valóban megérteni az üzenetet, mert csak így lehet igazán őszinte és igaz dolgokat mondani.”
(Brian Molko)


2010. február 13., szombat

Joanne Harris: Urak és játékosok

szeee véleménye


Harristől eddig csak a Csokoládét olvastam. Teljesen meg voltam döbbenve ennek olvasása közben, hogy hogy tudott ennyire eltérő szemléletű, műfajú könyvet írni. De persze ez jó.

A Csokival ellentétben ez nem egy "illatos", gasztronómiával fűszerezett, finom női irodalom, hanem egy igazi nagyon ravaszul megszerkesztett és megírt, fifikás pszichothriller-szerűség. Már majdnem krimi. És a jól megírt fajtából.

A történetről nagyon nehéz úgy beszélni, hogy ne legyen spoiler, ezért nem is nagyon fogok. Legyen elég annyi, hogy egy angol fiúiskolába beveszi magát a "gonosz" és végzi szépen a munkáját, nem kímélve se tanárt, se tanulót. A történet elsősorban nem a diákok, hanem a tanárok körében játszódik, bár van egy múltbéli szál benne, amikor inkább gyerekek életében vagyunk jelen. Már ez is érdekes volt számomra, hogy nem a diákokra koncentrál a történet, hanem a tanári karra. Ezen kívül a két főszereplő felváltva ábrázolt nézőpontja, "harca" is nagyon izgalmassá tette.

Nem is nagyon tudok és akarok többet írni róla, én nagyon izgalmasnak tartottam, a végén pedig egyszerűen leesett az állam. Tudtam, hogy egy naaaaagy csavar lesz a végén és próbáltam kitalálni, hogy mi lesz az (ez elég sokszor sikerül is egyébként, főleg ha tudom, hogy csavart kell keresni), de most nem sikerült, sőt, a közelében sem jártam. Úgyhogy szájtátás volt rendesen.
Nagyon jónak tartom, hogy Harris ennyire más jellegű, mégis hasonlóan jó minőségű írásokat bír kiadni a kezeiből. Egyszerűen nem tudok neki rosszabbat adni erre a művére, mint 10/10-est.

Aki szereti a "beteg" történeteket (mert ez azért valahol az, valljuk be), az izgalmakat, az ne hagyja ki.




(Rengeteg tanár szerepel a történetben, ez ne ijesszen el senkit, ők nagyrészt mellékszereplők, de azért a beszélő neveikre érdemes figyelni annak, aki ért angolul...)


f-andi véleménye


(Szeee hatására ismét belekezdtem ebbe a könyvbe, ezúttal nem adtam fel még a 200.oldal előtt.)
Vannak olyan könyvek, amikről nehéz a blogokban írni. Nehéz, hogy ne áruljunk el fontos információkat, nehéz, hogy felcsigázzuk mások kedvét kíváncsiságát a könnyvvel kapcsolatban, és nehéz írni azért is, hogy az én szita agyamba minden fontos információ, történés, jelenet előjöjjön, ha visszaolvasom a bejegyzésemet. Ez a 4. Joanne Harris regény, amit a kezembe vettem. A Partvidékiek után a Szederbort olvastam, utána a Szent bolondokkal nem tudtam megbarátkozni, aztán ezt vettem a kezembe, mindjárt kétszer 3 hónap alatt. Csak a második nekifutásra sikerült a végére érnem.
Az Urak és játékosok igen érdekes Harris regény. Nem lehet benne megtalálni a finom, nőies, bájos és ízletes Finomságokat, helyette megkapjuk a kőkemény izgalmat.

A metaforikus leírások itt nincsenek előtérben annyira, sőt az izgalom -„vajon ki lehet?” „Vajon mi fog most történni?” Vajon mi lesz a sakktáblán a következő lépés?”- elnyomja a sorok között meghúzódó harrisi leírásokat:
„ Szerettem ezt az évszakot. A drámaiságát, az év hátsó ajtajában bömbölő arany oroszlánt, ahogy levélsörényét rázza. Veszélyes időszak, vad dührohamok és csalóka nyugalom, zsebbe rejtett petárdák és ökölbe szorított vadgesztenyék ideje. (….) A St. Oswald ilyenkor a legszebb: aranylón ül a hársak között, a tornya úgy üvölt, mint egy hatalmas torok.”

A történetben két szál, két élet húzódik meg: a fekete gyalogé és a fehér királyé. Ők ketten mesélnek. Már a könyv elején összetalálkoznak, de csak az egyik mesélőt, a „királyt” ismerjük tökéletesen, aki Roy Straitley, egy hagyományokhoz erősen ragaszkodó tanár.
A gyalog személye, a történettel bontakozik ki szép lassan. Kialakul egy kép erről másik mesélőről is, aki beavatja az olvasót gyermek-kamaszkorának egy igen fontos időszakába, amikor sunnybankbeli iskolai élete keveredett a st.oswaldi életével. A két iskola szöges ellentétben áll egymással, ezt már a regény elején megtudhatjuk. A St.Oswald testesíti meg a környék (valahol Angliában) elit, drága, magántulajdonban lévő, minden aprósághoz, szokáshoz ragaszkodó fiúiskoláját. A sunnybanki iskola pedig a mellette lévő állami iskola, amire a felhígultság, a lazaság, a durvaság és az erőszak a jellemző. Miközben egyre inkább bontakozik ki a „gyalog” gyermekbeli jelleme, élete, mit is keresett ő egyszerre két iskolában, úgy kapunk képet jelenbeli gondolatairól, cselekedeteiről, tetteiről, terveiről. Snyde-ot nagyon sajnáltam, végig. Mindig elgondolkodom, amikor ilyen sorsokat, történeteket olvasok, mekkora törést kell elviselnie egy gyereknek, hogy ilyen gondolatokkal, tettekkel kelljen élnie. Milyen és mekkora dolgokat kell elkövetnie, hogy felfigyeljenek rá?

Itt nem is kell tovább szaporítani a szót, elég annyi, hogy a könyvben egy izgalmas krimi bontakozik ki, valaki valakik, valami ellen száll szembe, ez a Valaki a vesztét akarja valaminek. Fantasztikusan megtervezett eseménysorozattal indítja el és vezeti le akcióját. Peregnek az események, mi Olvasók pedig egyre gyorsabban pásztázzuk a sorokat, hogy derüljön már ki a rejtély, derüljön ki az igazság, és egyáltalán mi lesz a vége?

Harris krimi írókat meghazudtoló módon csűri-csavarja a szálakat. Számomra egy nagyon fontos VALAMI egyértelmű volt az elejétől kezdve, Harris engem nem tudott csak egy kicsit megkavarni, elgondolkodtatni. A hatalmas csavar, nekem csak egy kis hullám volt, hiszen annyit hallottam már erről a könyvről, hogy egyre több verziót fogalmaztam meg magamnak. Ettől függetlenül Harris jó könyvet ír, de igazságérzetem miatt a vége nem tetszik.





Eredeti bejegyzés ideje: 2010. február 20.

2010. február 12., péntek

Augusten Burroughs:Farkas az asztalnál


A Molyon láttam,hogy elég nagy a fejetlenség ezzel a könyvel kapcsolatban...nos biztos forrásból tudom,hogy a mű önéletrajzi ihletésű vagyis nem kitalált!!! Általában a szerző egy kitalált történet elejére nem írja ,hogy egyes neveket megváltoztattam...ha kitalált lenne ennek semmi értelme sem lenne!Ugye???


Nos a történet Augusten gyermekkorát öleli fel,egészen apja haláláig.Nem egy könnyen emészthető könyv...nagyon nyomasztó.Agusten apja szó szerint elmebeteg de az okosabb fajtából,aki tökéletesen meg tudja téveszteni a környezetét,egy egyetemen professzor,és ugyan ki gondolná egy egy ilyen emberről,hogy a saját gyerekét lelkileg teljesen megcsonkítja nap mint nap? Hogy a saját feleségét megerőszakolja?

Augusten semmi másra nem vágyik,csak apja szeretetére,amit sosem kap meg,mikor úgy nyolc tíz éves lehetett,már semmi másra sem vágyik csak apja hagyja békén,imádkozik istenhez,hogy apja haljon meg...anyja egy ideig még a kisfiú egyetlen biztos pontja ,aztán Ő is összeroppan-"Amikor anyám végre hazaért,olyan enervált és annyira riasztóan sovány volt,hogy azonnal elkezdtem aggódni,mi van,ha a legfontosabb tulajdonságai ott maradtak a kórteremben.Láttam is lelki szemeimmel,ahogy egy nővér meglátja a sötét,zilált kupacot padlón,felsöpri,és kidobja a szemétbe anélkül,hogy észrevenné,az volt anyám lelke ...."

Augusten korához képest rendkivül intelligens és érett gyerek volt,nagyon gyorsan rájött,hogy apját kerülnie kell,és ,hogy anyja az egyetlen támasza...ami nagyon meglepő,hogy az Őt ért sérelmeket nem vezeti le senkin,semmin,nem lesz állatkínzó mint sok más bántalmazott,sérült gyerek,rajong az állatokért,és teljesen kiborul mikor apja több kedvencét is megöli.Rá tud csodálkozni a természetre,a növényekre,érdekli a világ ,a bolygók,csillagok.

Borzasztó volt olvasni,hogy hogyan tudott épelméjű maradni egy ilyen családban,persze szorongásos,alkoholista felnőtt lett,és állandóan attól retteg,hogy olyan lesz mint az apja...sokszor olyan érzése van csak képzelte,hogy apja ilyen ördögi volt,csak álmodta...


Hamarosan megjelenik a a következő könyve a szerzőnek,

a Kiszáradva-nagyon kiváncsi vagyok,hogy milyen élete lett egy ilyen gyereknek,akivel a bátyja sosem játszott,de mielőtt örökre eltűnt otthonról,még megtanította lőni,hogy meg tudja magát védeni apjukkal szemben.

Az anyjára nagyon dühös voltam,amiért ezt tűrte,miért nem ment el?? Bárhol jobb lett volna mint egy őrült mellett,aki megerőszakolja,és éjjelente a fiát ijesztgeti.Több alkalommal is meg volt a lehetősége,mikor pár napra motelekbe menekültek,mikor a férj dühöngött,hogy soha nem mennek vissza...mégis újra és újra visszatért hozzá.


Érdekes hangvételű,tárgyilagos de végtelenül szomorú történet.A borító szerintem nagyon jól illik a történethez,akárcsak a cím.




2010. február 9., kedd

Tracy Chevalier: Hulló angyalok


Gondolkodtam, hogy vajon Chevalier írhat-e olyat, ami nekem ne tetszene? Nem tudom. Valószínűleg már nagyon elfogult vagyok vele, mert eddig mindig könyvét faltam. Ezt is! (Közben elolvastam Csenga Isten teremtményeiről szóló bejegyzését! :-) Nem csodálkozom, hogy megint hasonló állásponton vagyunk!)

A történetben szereplők élete egy temető körül forog. Nagyon sok jelenet, lényeges mozzanat itt zajlik.

Két család életéről van szó. A Waterhouse és a Coleman család élete Viktória királynő halálával végleg és nagyon mélyen összefonódik. Főként a két lány, Lavinia és Maude barátsága figyelemre- és említésreméltó, akik a sírkövek között kötnek életreszóló barátságot. A két család gyökeresen eltér minden tekintetben egymástól. Az egyik (Waterhouse) nagyon komolyan és mélyen követi a viktoriánus hagyományokat, a másik (Coleman) pedig a modern társadalom felé fordul, annak minden vívmányát próbálja magáévá tenni, ebben elsősorban Mrs. Coleman a zászlóvivő, aki a szüfrazsettek élharcosai közé is bekerül.

Ahogy telik-múlik az idő, a lányok is szinte nővé cseperednek. Az új évszázad által hozott nagy változások a két család, illetve a két lány életét sem kerülik el. Remek korrajz is egyben a könyv, betekinthetünk a nők jogaiért (elsősorban szavazati) vívott harc kibontakozásában.

A történetet az írónő mindig más szereplő szemszögéből írja le. Szimpátiám ide-oda ugrált a szereplők között, bár Maude vitte a pálmát. Ő mindvégig megragadott a nyílt, őszinte, individuális szerepével.


Nagyon sok humor van a könyvben, de tragédiákban sem szűkölködik. Összességében fordulatos, meglepetésekkel teli, nagyon klassz könyv!

Kizárt, hogy ne legyek az elsők között az írónő következő könyvének megvásárlásánál!!! :-)


2010. február 8., hétfő

Emily Giffin:Zűr van,babám!


A rózsaszín borító,és a laza cím ne tévesszen meg senkit.Giffin beletenyerelt egy aktuális téma kellős közepébe.

A harmincnégy éves Claudia három éve él tökéletes házasságban...már a párválasztás legelején,igyekezett időben tisztázni a tényt,hogy nem szeretne gyereket! Férje Ben a kapcsolatuk elején osztotta eme nézetét.....ám ez megváltozott,és ez a házasságuk válságát okozta....

Ha én elképzelek egy családot az az alábbiak szerint néz ki-apa,anya,gyerek/gyerekek,ha van olyan ismerősöm ahol hosszú évek óta nincs még gyermek,akkor így képzelem el őket-apa,anya,?-nem tudom miért,nem tehetek róla,valahogy nekem olyan érzésem van mintha egy család csak félig lenne befejezve...de ez nem jelenti azt,hogy elítélném őket,nincs is hozzá jogom....

Nagyon jó kérdést tesz fel a főhős a könyvben:Akik gyereket akarnak azoknak miért nem teszik fel a kérdést,amit a nem akarók mindig megkapnak?-ez pedig a Miért??? ha valaki eldicsekszik vele,hogy gyermeket terveznek,mindenki gratulál,de senki sem kérdezi meg a miértjét?Ha pedig egy hosszabb házasságban nem születik gyerek,állandóan ez az első kérdés-Miért nincs? és mikor lesz?

Megnyugtatásként nem gyermekes olvasóknak,vagy akinek egy van(mint én) azt a kérdést kapja,miért csak egy van???( most akik nem ismernek,azoknak semmi közük hozzá,akik ismernek meg tudják hogy, miért "csak")ha két azonos nemű gyermeked van-miért nincs még fiú/lány? ha három vagy annál több gyereked van:Minek vállaltál ennyit??(hülye vagy)

Magyarul ezekre a kérdésekre nincs jó válasz,mint a nyuszi esete,akin ha van sapka azért kap verést,ha nincs rajta sapka azért...

Claudia is hasztalan érvel,a barátai, a család de legfőképp a férje előtt.Ben a férj,sorolja az a saját érveit,amik a baba mellett szólnak,Claudia is csak épp a baba ellen szólókat...miközben körülötte valahogy mindig minden a gyerekekről szól-nővére babát szeretne,hasztalan...másik nővérének már vannak gyermekei,neki a házasságával akadnak gondjai,barátnője a szeretőjétől óhajt gyereket,akkor is ha egyedül kell felnevelnie....

Ma már mindent lehet...régebben ha harminc sőt húsz évesen még mai szóval élve szingli voltál-ergo vénlány,élve eláshattad magad,idővel ezt is elfogadta a társadalom,ma már nem köveznek meg senkit ha egyedül él.

Ma már rengeteg az elvált szülő,nem lepődik meg senki ha a családból hiányzik az apa vagy az anya,ma már az ad okot meglepődésre ha a család még egyben van.És azon sem csodálkozunk,ha évtizedekig jár valaki "jegyben" régebben ezt vadházasságnak hívták-minden csoportnak megvannak a maga tagjai,követői,akiknek megvannak a megingathatatlan érvei azon csoport mellett ahová tartoznak....

Én csak azt látom,hogy sokan boldogtalanok...pedig mindenre van megoldás,csak akarni kell.Akarni kell változtatni,elfogadni,megbocsátani...és elfogadni magunkat!! a választásunkat,nem engedve a társadalmi elvárásoknak,nyomásnak-mert a saját életünkről nekünk kell döntenünk!


2010. február 7., vasárnap

Papp Gergely: Pimasz úr Párizs ellen

Egy budapesti diák a Kölcsey Gimnáziumból az érettségi után a 90-es évek elején Párizsba megy tanulni.
Igen, igen, az RTL Klubos, TV2-s Papp Gergőről van szó, és a történet tényleg megtörtént.
"Kalandjait", érzéseit, éhezését, rácsodálkozását a nyugati világra, felnőtté válását, barátságait, örömeit és bánatait meséli el.

Ismerem Gergőt. És még néhány szereplőt is a könyvben. Sőt mittöbb, én is 91-ben érettségiztem, 90-ben voltam először Párizsban.
Tudom, miről beszél. Nagyon is tudom, miről beszél.

A könyv számomra egy nosztalgikus időutazás volt a saját életemben.
Amikor ott álltam a párizsi közértben, mert a nagynéném, akinél nyaraltam, leküldött WC-papírért, és én fél óráig álltam a klotyó papíros, légfrissítős polc előtt lenyűgözve, és nagyon próbáltam visszaemlékezni, hogy nagynéném nyárra bérelt lakásának WC-jéhez a rózsaszín, a sárga vagy a türkiz papír passzolna jobban, és melyik árnyalatban.
Emlékszem az első McDonalds-ra a Régiposta utcában, ahol teljes heti kajapénzünket összespórolva vettünk egy sajtburgert kólával (krumplira már nem futotta), és nagyon-nagyon menőnek éreztük magunkat.
Emlékszem a Moszkva térre, ahol a buli előtt találkoztak a fiatalok, na nem én, én nem voltam ehhez elég budai.
Mi pestiek a Jászai Mari téren ácsorogtunk.

Na de elég abból, hogy én mire emlékszem, mert ez mégiscsak Gergő története.
Szórakoztató, vicces, könnyed. Idővel a nem-annyira-szép emlékek is megszépültek.

A 70-es évek első felében születettek tudni fogják, miről szól....

7/10

Kiadás éve: 2009, Budapest
Kiadó: Jaffa Kiadó
Oldalak száma: 211

Mario Soldati: Az amerikai feleség

A könyv olvasása során olyan érzésem volt, mintha nem egy írta volna, az eleje egy jó könyv reményét keltő stílusban íródott, de a közepére kissé zavaros lett, részek hiányoztak belőle, szinte követhetetlen lett, s csak a legvégére tért vissza az eredeti stílus, konkrétan fejbe vágott. Az ismertető egy szerelmi háromszög történetét ígéri, de számomra ez sokkal több volt: jellemrajzok, elmélkedések a szerelemről, érzések, és ami a legfontosabb: a második esély tökéletes hiányát. A történetet a két barátnő közt vergődő olasz származású de Amerikában letelepedő Edoardo elbeszéléséből ismerjük meg, aki feleségül veszi Edithet, de leküzdhetetlen testi vágy hajtja őt rendszeresen felesége legjobb barátnője, Anna karjaiba. A szerelem és szabadság, a hűtlenség és hűség feloldhatatlan ellentétét boncolgatja mindeközben, mindezt úgy, hogy a főhős magát úgy mutatja be, hogy a megszokottal ellentétben nem válik szimpatikussá számunkra. Nem árulom el a végét, mert ez adja az egész könyv lényegét.




Anonyma: Egy nő Berlinben

Biztos mindannyiunk családjában akad egy férfi vagy nő, aki a második világháborúról tud ilyen-olyan formában mesélni. Nekem főleg a női családtagok meséltek, mivel mire megszülettem már nem nagyon éltek férfi rokonaim, akik abban az időben élték életüket. A férfi szemszögét filmekből és a könyvekből alapján ismertem meg, de már akkor egyértelmű volt, hogy egészen más volt női szemmel a háború.

Ezen meggyőződésemet tovább erősítette Anonyma könyve.

Maga az alaptörténet nem volt annyira ismeretlen számomra, hisz mint mondtam, hallottam már hasonló dolgokról, és Berlin megszállása  nem különbözött sokban Budapest megszállásától (ó bocsánat! Felszabadításától).

Anonyma 1945. április 20-án kezdte írni naplóját és június 22-én fejezte be. Nem tudjuk ki ő, mi a neve és hogy honnan származik. Csak annyit tudunk meg róla, hogy kibombázták az előző lakhelyéről és kiutaltak neki egy másik, elhagyott lakást. Ideje felét az óvópincében tengeti a ház többi lakójával együtt, míg a másik felét élelmiszer bolt előtti sorbanállással és vízhordással tölti. Közben pedig mindenütt a halál ólálkodik. Testek hevernek az utcán, a parkban és a lakásokban. Ráadásul Berlin lakossága a nehezen csordogáló hírek ellenére tökéletesen tisztában van azzal, hogy nemsokára megérkezik a Vörös Hadsereg, amit már jóval megelőz a híre.

Eljön a nap. Az ő utcájukba is bevonulnak a tankok és a lovasok. Szinte abban a pillanatban kivágódik a pinceajtó és meglátják az első ruszki katonát. Ettől a pillanattól kezdve megpecsételődik a berlini nők sorsa. Erőszak, erőszak és megint csak erőszak. Aztán pedig az éhezés, a kényszermunka és az örökös aggodalom: megjön-e a menzeszük és nem kaptak-e nemi betegséget. Annyira beleivódott már a nők lelkébe, hogy az első köszöntő szavak után azt kérdik egymástól: „Téged hányszor?”. Úgy érezzük sosem lesz ennek vége, és nincs is. A könyv vége nem befejezett és nem maradunk kérdések nélkül. Vajon mi lehet manapság ezzel a nővel? Mi lett vele a békekötés után? Mikor ehetett újra egy jót? Látta-e még valaha a rokonait? Mi lett vele és a barátjával? Vajon él-e még és álmodik-e az akkori dolgokról?

Mindig őszinte, sokszor nyers, de soha nem önsajnáltató. Úgy tekint az egészre, mint aki bosszúnak lett az áldozata, hisz a híresztelések (és az orosz katonák elmondása) szerint a német katonák sem tettek máshogy az oroszok hazájában. Nem csupán az orosz erőszakkal találjuk szemben magunkat hanem a végtelen igénytelenséggel is. Minden sarokba beleszarnak, minden falat lehugyoznak, az ágyba csizmával a lábukon fekszenek, a lakásokban a padlóra köpnek és ellopnak mindent, ami ketyeg (karórák). A főhős szemében egy dolog fontos: túlélni!

Többször is le kellett tennem a könyvet hogy egy kicsit végiggondoljam a történteket. Már csak azért is mert tudom hogy itthon is hasonló sorsban részesültek a nők. Ha jól emlékszem Kertész Erzsébet – „Fiút vártak lány született” című könyvében van az a jelenet, amikor az írónő a háború végén szülni megy egy klinikára, és sokkolva állapítja meg, hogy ő az egyetlen az osztályon aki életet adni ment. Mindenki más abortuszra vár.

A könyv eseményei oly annyira igazak, hogy ahogy utána olvastam rátaláltam arra az infóra is miszerint becslések szerint 2 MILLIÓ! német nőt erőszakoltak meg az orosz katonák (Magyarországon 50 000-re becsülik). Oly annyira elharapózott az illegális abortuszok száma, hogy magának a szovjet irányításnak kellett kíméletlenül közbeavatkoznia és saját katonái között szétcsapnia.

Az utóbbi időben adtak leginkább hangot a tiltakozásnak (megkéstek pár évet) ugyanis ez a könyv kisebb lavinát indított el. Filmet is forgattak belőle. Az előzetes alapján jó munkát végezhettek. (Előzetes.)

A németek szenvedéséről nem nagyon beszélnek. Lehet, hogy azért mert úgy gondolja a világ mindent megérdemeltek. Pedig őket a mai napig nyomja múltjuk súlya. Nem igazán sajnáltatják magukat, talán ezért is van kevés olyan könyv vagy film ami a német lakosság háború alatti kálváriáját mutatná be. Talán innentől máskép lesz. 

Ahogy olvastam mások véleményeit a könyvvel kapcsolatban többen is azt írták, hogy kötelezővé kéne tenni. Egyetértek. A Nyiszli Miklós könyvvel együtt. Talán jobban odafigyelnénk a múltra és az idősebbekre. 

Ha többet akartok olvasni a témáról itt például megtehetitek. 



Borostyán, Budapest 2010. február 07.

2010. február 6., szombat

Helen Cross: Szerelmem nyara


Nem vagyok egy jó kritikaíró, de most ki kell magamból írni mindazt, amit erről a könyvről gondolok. Annyira felidegesített, hogy úgy érzem nem tudok addig új könyvet olvasni, amíg mindenféle cikázik az agyamban.

Ez a történet két lányról szól, két egymásba „szerelmes” lányról, két teljesen nem normális lányról.

Az egyik lány Mona. Az apukájával és annak aktuális barátnőjével él együtt, egy kocsmát vezet. Mona 15 éves, alkoholista, cigarettázik, anorexiás, játékgép szenvedélye van és ezek után ki gondolná, hogy szexuális kapcsolata is van. Mona anyukája lassan egy éve meghalt. Nagyon érdekelt volna hogyan veszítette el életét, de erre persze nem tért ki a könyv írója. Gondolom egy szülő elvesztése iszonyú dolog (szerencsére nekem még mind a két szülőm él és remélem sokáig így is marad), de nem hiszem hogy így meg kellene kattani, mint ahogy Monán látjuk.

Másik főhősünk Tam. Ő is 15 éves és a játékszenvedélyen kívül ugyanazokkal a betegségekkel küzd, mint Mona. Plusszban fantasztikusan tud hazudni! Családja is meg van zakkanva.

Mona és Tam a nyári szünetben találkoznak, egymásba szeretnek. Mármint az írónő szerint, mert szerintem ez egy nem normális szerelem. A beszámolóm elején azért is tettem idézőjelbe. Nem az a bajom, hogy leszbikus a kapcsolat, hanem ahogy megélik. Sokszor gondolják, hogy meg kell ütniük egymást és ez szerintem nem szerelem. Majdnem 2 hónapot töltenek együtt és szörnyű dolgokat művelnek. Mona apja megpróbál közbeszólni egyszer-egyszer, de soha nem erőlteti meg magát. A lányokat a könyv olvasása közben többször felpofoztam volna és a végére egy-egy golyót is kaptak volna nem létező pisztolyomból.

Azt hiszem egy álomvilágban élek a mai fiatalsággal kapcsolatban és nem is akarok felébredni, amiket a lányok műveltek számomra felfoghatatlanok. Kérek szépen még 6 szép évet, amíg a nagyobbik lányom 13 éves lesz, és akkor talán már el fogom hinni, hogy vannak ilyen tinik.

Ezek után már csak azzal a magyarázattal tartozom, hogy miért vettem meg, miért olvastam el!? Hát ezekre a kérdésekre nem tudok magamnak válaszolni. Annyira jó lenne egy magyarázat, de fogalmam nincs.

Én nem adok rá egy darab csillagot sem! Tűzre a könyvet!

Günter Ogger: A Fuggerek

Nemigen hallottam korábban erről a könyvről vagy az írójáról, így mondhatni találomra választottam ezt a kötetet. A fülszövegben felvázoltak alapján egy zseniális családtörténetet szimatoltam, és...

A könyv valóban egy zseniális családról szól, nem árulok zsákbamacskát: a Fuggerekről. A takácsokból bankárokká avanzsált család története behálózza a történelem nagy csomópontjait: döntéseik meghatározták a történelem alakulását. Császárokat segítettek trónra, részt vettek a reformáció előtti egyházi üzelmekben; sőt, magyarországi érdekeltségeik sem voltak elhanyagolhatóak, lévén Mátyás idején (és utána még jódarabig) az ő kezükben volt a magyar bányászipar. A könyv java része arról az emberről szól, aki naggyá tette a Fugger nevet, Jakobról. Majd a történet utolsó negyedében kap szerepet Anton, Jakob unokaöccse, aki igyekezett az elődje által felépített birodalmat a már zavarosabb időkben kormányozni.

A könyv olvasása során folyamatosan érezni, hogy az író igen nagy kutatómunkát fektethetett a műbe, s a pontosságot tekintette mindenekfelett állónak. Miután elolvastam a könyvet, néztem csak utána, kit takar az Ogger név: egy német gazdasági újságírót. Ezek után nem tudom, mennyire lenne illő számon kérnem az olvasmányos stílust... Végülis ez nem család-regény, hanem színtiszta gazdaságtörténet. Számomra a kevesebb itt is több lett volna: a faltól falig adatok helyett több emberi momentumot igényeltem volna, de ez már legyen az én bajom. Emiatt -és mert az író nem csatolt családfát a függelékbe- az itteni mérce szerint tőlem 6 csillagot kap a könyv, de a történelem fanatikus rajongói tán többre értékelnék.



Graham Greene: A genfi Doktor Fischer (Bombaparti)

Még sosem olvastam Greene-t, pedig már régóta terveztem, és kapóra jött, hogy a könyvtárba végre nem célirányosan mentem hanem kedvemre nézelődhettem. Ez volt az egyik könyv, amit kivettem - és milyen jól tettem!

 Greene egyik késői művének (1980-ban, 76 évesen írta) főhőse a magát istennek képzelő Doktor Fischer, aki egy fogkrém feltalálásával milliókat szerzett, így megengedheti magának, hogy embertársai kapzsiságát kutassa a lehető legkegyetlenebb módon és ezt még csak nem is titkolja. Fischer vejének visszaemlékezéséből ismerjük meg a történetet, aki amolyan kakukktojásként vett részt - összesen két vacsorán.
Greene úgy ír, hogy a könyvet lehetetlen letenni; izgalmas, olvasmányos, mégis mély,  szépen fogalmazott (ezt bizonyára Ungvári Tamásnak is köszönhetjük, aki fordította a művet), mély gondolatokkal. Tanúi lehetünk egy tragédia folytán kiteljesületlen (nem be) szerelemnek, és egy-egy mondat után félre kell tenni a könyvet, mielőtt tovább tudnánk olvasni. Rá kell döbbennünk, hogy mennyire igaz, amiről szól, hogy minél gazdagabb valaki, annál kapzsibb lesz, és annál több mindent képes megtenni az újabb javakért; de az első pillanatra oly' ellenszenvesnek tűnő Doktor Fischert a végén sokkal inkább sajnáljuk, és sokan talán hasonlóságot is felfedezhetnek maguk és ő közötte...

Fogok még Graham Greene-t olvasni, és ha nem csalódok, komoly eséllyel lép a harmadik helyre Marquez és Saramago után a "toplistámon".

Scott Westerfeld: Szépek

Egy trilógia második részéről van szó, amire elég sokat kellett várni! Az első részből már kiderült, hogy a távoli jövőben játszódik a történet.

Az első rész nagyon tetszett, és az író gondoskodott róla, hogy kellő kíváncsisággal várjam a folytatást.

Tally végre szép lett, ahogy erre mindig is vágyott, de valami nem stimmel körülötte. Bármennyire gyönyörű, tökéletes külsőt kapott, bármilyen jól sikerült a széppé változtató műtét, a szépagyúság nem tudja elnyomni az emlékeket, kérdések tömkelege tör utat benne. A Krimek vezére, Zane is ebben ösztönzi Őt.

A Krimek egy vagány szépekből álló elit csapat, ahova Tally is bekerül. Innen indulnak a balhék, csínytevések.

Természetesen Shay sem tűnt el! Az Ő szerepe és barátságuk Tally-vel is nagyon izgalmas.

A legelső oldalakkal nagyon döcögősen haladtam, de utána fénysebességgel értem a végére. Egy Tally-nek szóló üzenet a múltból, ami elindítja a lavinát. Onnantól pörög, forog az esemény, nem nagyon tudtam letenni a könyvet.

Hatalmas szépirodalmi értéket ne várjon senki a könyvtől. Szerintem mindenképpen ifjúsági irodalomról van szó. De elég sok gondolatot ébreszt a felnőttekben is, bennem legalábbis mindenképpen, aki ettől a könyvtől függetlenül ámulok mindig a világban, hogy minden az egzisztenciáról, testi szépségről szól. A belső már csak olyan ritkán fontos. Örülnék, ha majd annak idején a gyerekeim elolvasnák és beszélgetnénk róla.



8/10

2010. február 3., szerda

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Ez az a könyv, aminek kapcsán elgondolkodtam, hogy egy könyvnél mi az igazán fontos? Az hogy közben hogyan érzed magad, amikor olvasod vagy az, hogy a végén úgy összességében mit gondolsz róla, milyen összképet hoz? Mert ebbe a könyvbe én az olvasása közben több helyen is belekötöttem, azaz voltak dolgok benne, amik nem tetszettek. Viszont a végére érve az összhatás egészen jóra sikeredett, tetszett.

Nem fogom leírni, hogy miről szól, a fülszövegnél többet amúgy sem árulnék el.

Az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, jó volt, jó volt, de nagyon mérges voltam, hogy az eleje rettentő lassan csordogált, igazából a felénél majdnem abbahagytam, mert semmi érdemleges nem történt, vagy csak kevés. Úgyhogy ezt nehezen bocsájtom meg a könyvnek, hogy gyakorlatilag a felénél kezdődik. Értem én, hogy kell felvezetés meg felvázolás stb., de nem ennyi. Szerintem.

A második fele viszont egy nagyon jól sikerült, igazi rémregény. Zafón olyan horror-jeleneteket volt képes kitalálni és ábrázolni, hogy ezeknél jobban és jobbat nem hiszem, hogy lehet (talán Stephen King rúghatna mellette labdába, de én az ő írásait nem igazán ismerem). Hidegrázás, borzongás, vér, misztika, szövevényesség. Ez utóbbi kicsit talán sok is volt, de azért lehetett követni. Ami tetszett még benne, az az, hogy nincsen teljes letisztázása a történetnek, és ez így jó. Egy ilyen misztikus regénynél nem is kell, hiszen éppen ez a sajátossága, hogy nem derül ki minden világosan, mert akkor már nem is lenne misztikus. Olvastam, hogy sokan a végét hiányolják. Szerintem meg Zafón nagyon is jól megoldotta a befejezést, titokzatos, mégis jó lezárást választott. Nekem az elolvasása után úgy összességében nagyon jó benyomásom volt, Zafón tényleg klassz író és ez a nyomozásos, történetbonyolításos dolog nagyon megy neki, ahogyan azt már a Szél árnyékában is láthattuk. Erre rátesz még egy lapáttal, ahogyan a misztikus, horrorisztikus jeleneteket képes leírni, nagyon jó! Amit kicsit hiányoltam, az az emberek és legfőképp a főszereplők külsejének leírása. Úgy vettem észre, hogy pont a főszereplőkről (David, Cristina, Isabella) nem kaptuk személyleírást, ez nagyon érdekes, mert más szereplőkről meg igen. De talán ez szándékos volt és a történet sötétségét hivatott szolgálni, vagy nem tudom...

Két tábor van, van, akiknek a Szél Árnyéka tetszett jobban és van, akiknek ez. Ez teljesen embertípus függő szerintem, nem mindenkinek jönnek be az ilyen túlvilági dolgok, van, aki szívesebben marad a realitás talaján. Én mindkét tábort megértem és szerintem én vagyok az egyetlen, aki a két könyvet kb. egyenértékűnek tartja.




(Az a mondat, amivel reklámozzák, és amit Stephen King mondott állítólag a könyvről, hogy "ez a regény tele van ragyogással..." egy marhaság. Ez egy nagyon is sötét regény, nem való mindenkinek, sosem használnám a ragyogás szót rá, de mindegy...)

Maggie Stiefvater: Shiver (Borzongás)

Elsőként a szép borító ragadta meg a tekintetemet. Aztán pedig a különös írói név, akinek egyik könyvével már volt szerencsém találkozni. Harmadszor pedig az, hogy mindenki csakis jókat írt róla.
Ez a különös nevű írónő csak nem rég került be az olvasói köztudatba, miután egy igen jónak mondható és kellemesre sikerült tündérkönyvet írt meg, Lament (Sirató) címmel. A stílusa már elsőre kellemes és fogyasztható volt, így nem csoda hogy szájról szájra terjedt az ő könyvének dicsérete.

Nem sokkal azután megjelent a szóban forgó Shiver is, ami aztán sokkal nagyobb robajjal jelent meg az irodalmi „színpadon”. Persze nem csak azok kaptak a könyvön akik már megismerhették Maggie írását, hanem azok is akik az Alkonyat (vagyis hát Jacob) óta vérfarkas/farkasember lázban égnek. Meg kell mondanom, hogy én sosem voltam oda a farkasemberekért, úgyhogy maga a sztori nem csábított annyira, mint a borító és a dicsérő szavak.

Gracet kiskorában megtámadták a farkasok. Lerángatták a hintáról a ház hátsó kertjében majd vadul nekiestek. Grace nem tiltakozott. Grace nem sikoltozott. Ez az ami felkeltette Sam, a farkas figyelmét és innentől képtelen volt a fejéből kiverni Gracet.

Eltelt 7 év, és Grace már ifjú hölgyé érett. Sam továbbra is megbabonázva figyeli, nyáron fiú télen farkas bőrben. De nem mer szólni hozzá egy szót sem. Addig a bizonyos napig amikor Grace egyik iskolatársának halálát követően végzetes baleset nem éri. Találkoznak. Összejönnek. És szurkolnak hogy Sam ne változzon vissza az egyre jobban eluralkodó hideg következtében.

Van-e megoldás Grace és Sam számára?

És ha igen, fel merik-e vállalni a következményeket?

Egyedi ötlet meg kell hagyni. A farkasemberek nem a megszokott holdciklussal változnak oda-vissza hanem a hőmérsékletre való érzékenységük miatt alakulnak emberből farkassá és farkasból emberré.

A történetet Sam és Grace meséli el. Hol a fiú, hol a lány szemszögéből élvezhetjük a történetet. Ami pedig plusz információ, hogy mind Grace, mind Sam neve alatt olvasható a történet szerinti aktuális hőmérséklet, így kb. tisztában vagyunk vele hogy mennyire rizikós is a szituáció.

Ebből kiindulva, ha valaki nehezen viseli el, hogy a mitikus lények klasszikusnak számító ábrázolásait megreformálják, továbbá hogy mindezt egy tini életében teszik, akkor ne nagyon vágjon bele ebbe a könyvbe mert keservesen csalódni fog.

Az én számomra kedves volt és érdekes, de sajnos nem éreztem olyan katarzist, mint amit más beszámolók ígértek vagy reméltem. A vége tényleg megható, és valóban várjuk a folytatást, de valahogy mégsem lesz számomra annyira kedves. Az izgalom sem hágott a tetőfokára az én esetemben (a közepe kifejezetten lassúbb folyású volt) de unalmasnak sem mondanám egyáltalán. Számomra kellemes kikapcsolódás volt.

A borító pedig még annál is szebb mint a képen! Egyszerűen gyönyörű ahogy a fényben csillognak a pasztel kék különböző árnyalatai! Nem hiába nyerte el Amadea blogján a második helyet a legszebb könyvborító kategóriában.

Ajánlom a könyvet a fiatalságnak, a farkasembereket kedvelőknek, és azoknak akik ismerkednek ezzel a mostani ifjúsági fantasztikus irodalmas újhullámmal. Azoknak, akik megkedvelték ezt a stílust bizonyára tetszeni fog.

És ha túl van valaki a könyvön, várhatja a filmet is. Sajnos nincs pontos adat arról, hogy mikor is kerül majd a mozikba (szerintem idén biztos, hogy nem) és arról sem hogy vajon elindult-e már a szereplőválogatás.

Itthoni rajongóknak addig is ajánlom figyelmébe Magyarország első Shiver rajongói oldalát és a Wikipédiás oldalt amit az írónőről készítettem.

Kiadja: Könyvmolyképő kiadó


Külföldi borítók:
(angol, spanyol, katalán, francia, olasz, bulgár, brazil, nyertes német borító, futott még német, indonéz, japán)
A németek még szavazhatnak is melyiket látnák szívesebben két versenyző közül (utolsó két kép) kíváncsi vagyok melyiket választják az olvasók.














Borostyán, 2010. február 3.

2010. február 1., hétfő

Peter Mayle: Monaco, Mon Amour

Újabb krimi Peter Mayle-tól. Hangulata nagyon hasonló a Hajsza a Cesanne-ért című történethez.

A főhős itt is nagyon szerethető, kissé link, nőcsábász is, de csak úgy éppen sármosan, hogy azért még pont megértjük őt, és a helyszín is elegáns, a kocsik luxusok, a vacsorák méregdrágák. Nem véletlenül, hiszen szarvasgombából készülnek. Merthogy a történet a szarvasgomba körül forog. A dúsgazdag üzletember nem átall még több pénzért vágyakozni, és felfogad egy kutatót, aki kikisérletezi a szarvasgomba mesterséges termesztésének a módját. Ámde ez a recept sok mindenkinek kell ám, ott vannak az olaszok például, vagy a korzikaiak, akik revansot vennének a franciákon hogy magáról a francia államról ne is beszéljünk. Hiszen akié a technológia, az tartja kézben a milliárdos piacot. Meg is indul a hajsza a receptet rejtő táskáért, ellopják, cserélgetik, adják-veszik, csak győzzük követni.

A főhős Luciano Bennett, na ő nem bűnöző, szegény csak belecsöppen, de nem bánja, mert természetesen az életveszélyes kalandok közepette összehozza a sors élete értelmével, de legalábbis egy szuper-szexi, belevaló, dögös csajjal.

Szórakoztató, lendületes, olvasmányos. Érdemes olvasni a hangulatért, de mély gondolatébresztést ne várjunk tőle. Stresszes hétköznapokra tökéletes!
Ja, és fogyókúrázáskor ezt sem ajánlom.

7/10

Eredeti cím: Anything Considered
Eredeti megjelenés éve: 1997
Kiadó: Ulpius-ház
Oldalak száma: 346