2013. május 16., csütörtök

Böszörményi Gyula: Lúzer rádió, Budapest!




KITT… Ismételten jelentkezik a Lúzer rádió, Böszörményi Gyula jóvoltából. A megszokott helyről, egy Nyóckeres ház, pontosabban a Kis Jóska utca 2/A padlásáról, a megszokott műsorvezetővel, Márkkal.
Velünk tartanak Márk szülei, akiket nagy meglepetések fognak érni, mint ahogy minket olvasókat is. Itt lesz Márk „kedvenc” nővére, aki még mindig a feketét részesíti előnyben, nem csak ruhában, arc- és hajszínezőként is és lelkes olvasója a vacakazeletem.com híres weboldalnak. Nagy szeretettel köszönthetjük Márk húgocskáját, aki  egy kicsi lányhoz képest, nagy dolgokra készül és véghez is viszi. Eljönnek Márk barátai, akiket már az előző részben is megismerhettünk és most már a fiú mellett állnak, bármi is történjék. Betekintést nyerhetünk a ház többi lakóinak életébe – kínai, kedves szomszéd, Olga mámi és egy nyugalmazott hentes és mészáros, akiről furcsa dolgok derülnek ki.
Miért világít ez a piros gomb a rádión???? …KATT

KITT… Újra itt. A történetből kiderül, hogy miért ég az a fránya piros lámpa, ezen a padlásra száműzött, de még használható Volna-K rádión és miért is kapta a könyv a cápa-csapda hadművelet alcímet. Továbbá Márkkal együtt rájövünk arra, hogy van ám hallgatója az adásoknak, nem is egy, akik az éjszaka közepén is megmentésére sietnek a műsorvezetőnek. De most már lépek, ennyi kedvcsináló biztosan elég volt a könyvhöz. …KATT

35 éves vagyok, de hatalmas lelkesedéssel olvasom Böszörményi Gyula tiniknek szóló könyveit. Izgalmas, vicces és a legfontosabb, hogy mai gyerekeket érdeklő stílusban ír. Kedvenc részeim azért mégis a felnőttek felé húznak: az apuka csengőt „szerel”, Stikkes Karcsi öltönyt húz és embert próbál rabolni, Sáfrány Elemér titkáról lehull a lepel.
Nem én lennék, ha a borítóról nem írnék semmit, ami a színével és a rajzokkal (Szőnyi Gergely) ismét a szívemre csücsült.
Egy remek kikapcsolódás! Gyerekek tessék a kezetekbe venni és kacagni! :) 

10/9

2013. május 10., péntek

Gillian Flynn: Holtodiglan


 
"Nyugtalanító mértékben magamban tartom és kategorizálom a sérelmeimet: a zsigereimben, a pincében sok száz üvegnyi dühöt, kétségbeesést, félelmet tartok, de ezt senki sem gondolná rólam."
Most az egyszer elhiszem, ami a borítón olvasható, vagyis, hogy kétmillió példány kelt el belőle.
Zseniális könyv, zsigerig hatóan lecsupaszít két embert, akiket a történet elején még kedveltem is! Drukkoltam nekik, hogy minden nehézségen jussanak túl, és éljenek boldogan. 

Sajnos a családi hátterek, az egymással szembeni elvárások, szép lassan megrepesztik a szerelemesek körüli burkot, és olyan dolgok kerülnek felszínre bennük amiktől eleinte még saját magukat is megijednek.
"És ha mindannyian szerepet játszunk, nem létezhet lelki társunk sem, hiszen többé már lelkünk sincs."
Amy és Nick látszólagos boldogsága öt évig tartott, az ötödik házassági évfordulójuk reggelén Amy eltűnik közös otthonukból...

A történet két szálon fut, az egyik szál Nick-aki Amy eltűnésének napjától követhetünk, a másik szál Amy és a múlt, a könyv vége felé pedig összefut a két szál és szinte egyszerre "beszélnek" mint két közeli ismerős, akik mindketten meg akarnak győzni minket az igazukról.


Nincsenek éles határ vonalak a könyvben. Két bomlott agy csatározása, vajon ki kényszeríti térdre előbb a másikat?
Mikor már azt hiszed, innen nincs lejjebb, a szereplők bebizonyítják, hogy van bennük még egy adag aljasság. 

Először azt hittem, hogy itt csak Nick beteg, és Amy az áldozat, de egy idő után feladtam ezt a dilemmát, mert lehetetlen lenne megmondani, hogy melyikük süllyedt mélyebbre.
Ez nem egy véres krimi, ez az idegek játéka, hatalmi játszma, hogy  melyikük  talál több fogást a másikon. 

Érdekes volt volt olvasni, hogy mennyi mindent várunk el attól az embertől akit elvileg úgy szeretünk ahogy van. Hogy mennyi mindent látunk bele a másikba, és ha később ezek a vágyak nem öltenek testet a párunkban csalódottak leszünk, megutáljuk a másikat. Nem magunkat tesszük felelőssé a boldogtalanságunkért hanem a párunkat, mert nem elég kedves, figyelmes, törődő, bezzeg mi mindent megteszünk érte. 

"Van egy naptáram, és szívecskét rajzolok azokhoz a napokhoz, amikor úgy tűnik, Nick szeret, és fekete négyzetet oda, amikor nem. A tavalyi év nagyjából végig fekete négyzetekkel volt tele."

Nincsenek hulla hegyek, sem vérfürdő, nem szaladgál baltás gyilkos, mégis a könyv vége felé muszáj volt félretennem, pihennem annyira nehéznek, sűrűnek fojtogatónak éreztem ezt az ámokfutást.

Ez a történet egy újabb bizonyíték arra, hogy a szeretetet a gyűlölettől, tényleg csak egy hajszál választja el.










2013. május 2., csütörtök

Paulo Coelho: Az accrai kézirat



Nem igazán olvasom az író könyveit, ezt az új könyvét kérésre olvastam el, gyorsan röviden: olyan, mint a legtöbb, azaz az élet sokféleségét, jellemzőit, a gondolatait tartalmazza. Akár egy önsegítő könyvnek is tekinthető a befogadó olvasók számára.

Az accrai kézirat egy Kopt nevű görög ember tolmácsolásában közvetíti a bölcsességeket Jeruzsálemben, egy keresztes háború előtti napon. Ott, akkor, az eseménytelenségben, a várakozásban, a feltett, fontos kérdésekre felel, s a mondanivalójából lehet kiszűrni azokat a gondolatokat  amelyeket mi is befogadunk, bölcsnek gondolhatunk.

"A harmónia helyét holnaptól átveszi a viszály  Az örömöt felváltja a gyász. A béke pedig átadja a helyét egy olyan hosszú háború-nak, amelynek végéről nem is álmodhatunk."

A prédikációt, a beszédet kérdések irányították, amelyet a hallgatóság tett fel Kopt-nak, így a vereségről, magányról, önmagunk fontosságáról, az útkeresésről, a szépségről-szerelemről, a csodákról, a sikerekről, a háborúval kapcsolatos (és egyéb)  aggodalomról, a jövőről, fegyverekről, ellenségekről is szót ejtett.
Beszélt és mesélt míg a Nap nyugovóra kezdett térni, beszélt és meggyőzött az estéig.
A nép hallgatta, én olvastam, és igen beláttam azt is, hogy miért nem szeretik sokan Coelho írásait, és igen beláttam azt is, hogy miért szeretik sokan a könyveit.
A bölcsességek akár utat is mutathatnak úgy ahogy ez a bölcs görög győzte meg a hallgatóságát, hogy fontosak vagyunk, hogy nem vagyunk haszontalanok, hogy nem vagyunk egyedül csak a legszükségesebb pillanatainkban. Meggyőzte az embereket, hogy a kudarc egy életforma, csak saját magunk tudunk kimászni belőle, s hogy akiket soha nem győztek le, azok nem is küzdöttek. A haladáshoz küzdeni kell életünk folyamán, ha vereséget szenvedünk, ne gondoljuk, hogy ezzel kudarcot vallottunk.
A magány is fontos az életünkben  ismerjük meg önmagunkat, s éljünk a lehetőségeinkkel, hiszen nem vagyunk feleslegesek.
... beszélt és beszélt, a hallgatóság pedig hallgatta, lejegyezte, hogy tovább adhassák a következő nemzedékeknek.
Ne bíráljunk, ne csüggedjünk. A Szeretet életben maradásához a változás szükséges, csak menjünk előre, "mert senki nem tudja, mit hoz a holnap, mert minden napnak elég a maga történése, legyen az rossz vagy jó.  ...... Beszéljünk hát a mindennapjainkról, a nehézségekről, amelyekkel szembe kell nézni."

Haladjunk előre.

"Amikor elfáradnak a lábaink, az az erő hajt tovább, ami a szívünkben van. Amikor elfárad a szívünk, akkor is tovább tudunk menni, mert hajt a Hit ereje."

Higgyünk, bízzunk, reméljünk, küzdjünk, s menjünk előre a Szeretet erejével.

S hogy miért értem, ha nem tetszenek sokaknak ezek a gondolatok? - mert folyamatosan olvasva túl didaktikusnak és szájbarágósnak hat.
S hogy miért tetszhet sokaknak?- mert én is találtam benne jó gondolatokat, amelyek a jelenben fontosnak tűnnek, találónak tűnnek.
Talán "füveskönyvként" olvasva, nem lenne ennyire nagyot-mondó. Bár nekem van Osho könyvem, füveskönyvem, sőt nagyon mai idézetes könyvem is, így nemes gondolatokkal el vagyok látva. Csak keresni a megfelelőket. S lám, Paulo Coelhonál is találtam néhány tetszőt.

"A barátság olyan, mint egy folyó: kikerüli a sziklákat, alkalmazkodik a völgyekhez és a hegyekhez, néha tóvá alakul, míg meg nem telik a gödör, és akkor folytathatja útját. Ahogy a folyó nem felejti el, hogy a célja a tenger, a barátság sem felejti el, hogy létének egyetlen értelme a mások iránti szeretet kimutatása."

Maradok a közepesnél, s legyek egy okos lány, mint a mesében: "kaptam is meg nem is."
S bár tudom, hogy megoszlanak a vélemények a szeretem Coelhot és a nem-szeretem Coelhot táborok között, így azt mondom, aki nem szereti, s csak szidni akarja, ő inkább be olvassa el a könyvét.


Athenaeum Kiadó
2013

Andrea Hirata: A végletek szigete



Amikor egy önéletrajzi, vagy azon alapuló valós történetet olvasok, sokkal inkább elgondolkodom a saját életemen, a hasonlóságokon vagy éppen a különbségeken.
Egy indonéz író könyvét olvasva kevés hasonlóságot tudok felfedezni, annál több különbséget, másságot, elgondolkodnivalót, eredetiséget, örömöt vagy akár bánatot.

Sokszor kimondom, hogy én összességében vélve szerettem iskolába járni, legalábbis az általánosba igen, aztán tanulni nem annyira volt kedvem a kamaszkorom delejében, inkább a barátokon volt a hangsúly.
A végletek szigetének főszereplő lakói szerettek iskolába járni.
Az egész történet az iskola, az oktatás körül forog. Belitung, az ón szigete, Indonézia leggazdagabb szigete, de itt is megtalálhatók az ellentétek. A gazdag iskola, a szegény iskola; a gazdag emberek és a szegény emberek. Az előbbiek az ón kitermelése miatt éltek jó módban, az utóbbiaknak alig jutott valami kellemes, de azt tudjuk, hogy sokan képesek megtalálni a szépséget ezekben a nehéz helyzetekben is. A PN ("állami tulajdonú társaság") magas beosztású személyzete a Birtok nevű zárt, elit helyen élt, itt tanultak, itt voltak boldogok.
A végletek szigete másik oldalán játszódik a történet, ahol az iskola egy rozoga viskó, aminek nincs teteje, vagyis inkább nem nevezhető annak, amelynek elindításához 10 gyermek volt szükséges, ezt éppen teljesítették, ahova olyan gyermekek jártak, akiknek szülei azét taníttatták őket, hogy a kiemelkedés lehetőségét biztosítsák a számukra. Évről-évre visszatértek a felsőbb szervek, akik csak a legapróbb jelre és hibára vártak, hogy bezárhassák ezt a helyet, ahol két tanító, egy fiatal hölgy és egy idős férfi mesélt, tanított és hitt bennük.
10 fiú, akik mindannyian különlegesen valamiben, akiket összeköt a tudásvágy! Akik ugyanolyan gyerekek, akik elfogadják a rosszat, a kellemetlent a tanulás lehetősége miatt!
Megismerjük őket, a mesélő-író Ikalt, a kreatív, álmodozó, meghúzódó Mahart, a csinos Trapani, a sérült Harunt, vagy éppen Lintang-ot. Akit akár csodafiúnak tekinthetnénk. Aki naponta 80 km-t biciklizett, biciklit tolt, krokodil mellett osont, éjszaka olvasta az őt érdeklő könyveket, aki soha nem hiányzott a sok év alatt!
"Lintang világítótorony volt számunkra. Olyan, mint a tengeren eltévedt hajósok vezérlő csillaga. Erőt, örömet és csöndes derűt sugárzott..." 

Ő tényleg egy csillag. Egy érték.

Az iskolából nem hiányzott senki. Ott voltak a szakadó esőben, ott voltak mindig, akkor is, amikor folyamatosan be akarták zárni az "iskolájukat". Az ón miatt.
Szép könyv, a küzdéssel, az akarással, benne a kamaszkori szerelemmel, az álmokkal, s a csalódásokkal.
Szerintem nem lehet elképzelni azokat a nélkülözéseket, amelyekről itt olvashattam, amikor valakinek egyedül kell eltartania 14 embert, benne a gyerekeivel, a beteg testvéreivel, a nagyszülőkkel. Aki nem tud írni és olvasni, de elhatározza, hogy a gyerekét taníttatni fogja. Szép, megható. S, hogy mi lett velük? Miben voltak mások? Szerintem sok mindenben.
Egy szép történet, egy valóságos történet, amelynek utolsó fejezeteit végigkönnyeztem.




2013. április 26., péntek

Emylia Hall: Nyarak könyve



Első tavaszi hétvége a hosszú zord hideg után; Magyarországon is játszódó történet; fiatal lány; figyelmet felkeltő borító:
"Mindegyik nyár tökéletes volt. Kivéve az utolsót."; ennyi elég is volt, hogy érdekelni kezdjen a könyv!

S mit is mondhatnék, hogy ne áruljak el részleteket, hogy lényeges információkat ne szivárogtassak ki, hogy meghozzam a kedvet az olvasáshoz?... mert ez nem egyszerű.
Nem egyszerű azért, mert az olvasás közben felépített kritikáim, a vége felé elmúltak, törlődtek, igazolást nyertek.
Nem egyszerű azért, mert ez a hétvége, és a körülöttem zajló események arra voltak jók, hogy éppen egy ilyen könyvhöz legyen kedvem, amelynek sorait szántják a szemeim, amelyen az olvasás közben tudok elgondolkodni, nem kell kilépnem a történetből, nem kell megállnom, elmerengenem. Ez csak egyszer fordult elő. Nem egyszerű.......

A könyv elején egy Magyarországról érkező csomagot kap Beth, az édesapja hozta el neki. S a fiatal nő tudja, hogy emlékezni fog, hogy fájni fog, hogy emlékezni fog. Nem is szeretné kibontani, nem is szeretné felszakítani a sebet, amelyről mi még mit sem sejtünk.

Erzsébet (Beth) Angliában nevelkedik, 9 éves korától csak édesapjával él, mert Marika (a magyar mamája) úgy döntött, hogy Magyarországon marad. Nem ilyen egyszerű ez a dolog, mert a 10 éves Marika és családja a szovjet tankok magyarországi begördülésekor hagyta el országunkat, és azóta is visszavágyott oda.(ide). Marika visszavágyott, s amikor visszatért, itt ragadt.
"Tudtam, hogy anyám más, mint az apám meg én. Más szelek röpítik, mondta apám, amitől anyám szeszélyesnek tűnt, de én ennél jobban ismertem."
Erzsi és édesapja az 1990-es első magyar hazalátogatás után kettesben zötyög vissza a ködös Albionba, ahol kialakítják csendes, egymáshoz ragaszkodó, titkokat nem megosztó, egymásra utalt életüket.
Amint a kislány túlteszi magát mamája elvesztésén, úgy érkezik el a következő nyár, amikor Esztergomba utazik, hogy mamájával töltsön egy hetet. ...és ezek a nyaralások ismétlődnek boldogan, mosolyogva, megismerve az első csókok, az első szerelem édes ízét is, kialakítva egy szeretetteljes kapcsolatot a Marika és a lánya között, amely a leveleken, telefonhívásokon keresztül folyamatosan életük részévé vált.

A hetedik nyaralás volt az utolsó.

A történet a Nyarak könyve. 7 nyár története, és rejtve, a többi hosszú hónapé. A történet a megbocsátás könyve. A történet az emlékezés könyve; a feldolgozás könyve, az elengedés könyve. Most, 14 évvel később, a hallgatás megtörésének a könyve, a változtatás könyve.

Egy londoni park gyepén feküdve, fényképeken keresztül megismerjük ezt a szótlan, magába zárkózó Beth-t, megismerjük a nyarak történetét, rohangálhatunk a Villa Serena kertjében, fürödhetünk az erdei tóban, Hallgathatjuk Marika mindig boldog éneklését, ráismerhetünk az akkori, egyre szabadabb, felszabadultabb Magyarországra,
szerelmesek lehetünk a szomszéd fiúba............, és miközben ezek történnek, -talán- arra is választ kapunk, hogy egy magyar anyának miért nem beszél a gyereke magyarul, vagy éppen hogyan volt képes elengedni a kislányát önmaga mellől? -mert bevallom, nekem ezek nagyon fontos kérdések voltak.

Hallgassunk a szívünkre!- ez többször elhangzik a könyvben, s azt is tudom, hogy valakik tudnak e szerint élni, valaki pedig elutasítják maguktól ezt a felfogást, s inkább racionálisan terveznek, élnek. Melyik a jobb? Nem tudni a pontos választ, inkább a kettő együttes, megfelelő mértékű, összemosódása a lényeges.

Mi lett volna, ha minden másképp alakul? Ezt a kérdést a 30 éves Beth is felteszi magának, de ahogy papája mondja, ahogy én is vallom: "Nem érdemes arról beszélni, mi lett volna, ha. Csak annyi tudunk, ami volt, ami van. (..) És ami lesz."

ÉS akkor elhangzik a második merész ajánlat...és mi a történetet is továbbfűzhetjük.

Kellemes, szép, könnyed, elgondolkodtató. Szerettem olvasni.

Park Kiadó
2013

2013. április 24., szerda

Ilona Andrews: Világok Peremén-1. Mágikus találkozás


Mielőtt bárki azt hinné ,hogy a szerző magyar, és valahol egy Pusztasóhajtás nevű kis faluban ,muskátlis ablak előtt pötyögte le a történetet az téved!
Már megint egy furfangos páros,akik kéz a kézben, egy emberként írnak könyvet.Ilona,férje pedig Andrew ráadásul amerikaiiak. Hazájukban igen kedveltek, több sorozat is kikerült már a négy kezük alól.

Ez a könyv egy sorozat első darabja, és nagy szerencsére a második részre sem kell várni,mert már az is megjelent, ritka dolog a sorozatokat illetően!

Ebben a könyvben azt tetszik, hogy rengeteg az egyedi és új dolog benne,amit máshol, más fantasy, misztikus könyvben még nem olvastam.A könyv híján van a kliséknek,és koppintásoknak.
Sajnos nehéz úgy mesélni a könyvről,hogy ne áruljak el ezt-azt. Igyekszem nem lelőni az összes érdekességet.

Rose Dryton egyedül neveli két öccsét. Peremben él,két másik világ között. Töredék és Mágia között.
A Töredék úgymond a normális hely,az emberek élik az átlagos életüket. Mágia pedig az elérhetetlen, ahol a gazdagok-kékvérűek-élnek,varázsolnak,és terelgetik Töredék, és Perembeliek életét. A három különféle életforma nem igazán szokott keveredni, igaz Rose Töredékben dolgozik, de ez sem egyszerű a lánynak, ahogy maga az élete sem két olyan fiúval akik nem átlagosak,egyikük alak váltó,másikuk fel tudja támasztani a holtakat, legyen az ember vagy állat,és maga Rose is rendelkezik némi varázs erővel,egy villantás erejéig.
Peremben nem rendkívüli ha valaki hasonló kunsztokra képes,van aki átkot tud szórni, és vannak boszorkányok is.

A történet elején azt hittem sok lesz nekem a kutya agyat evő feltámasztott nagypapa, a védő kövek és kardos kékvérűek, a szörnyeket nem számolva, de tévedtem, nagyon tetszett,és annyira jó ,hogy minden területen mértéket tart,legyen az a misztikus világ vagy éppen a szerelmi szál. Arról nem beszélve,hogy logikusan lett felépítve, mindenre megvolt a válasz.

Két szál is fenntartja az olvasó érdeklődést, egyrészt megjelenik egy kékvérű, Lord Camarine, aki igényt tart a lányra, mint feleségre...másrészt egyre-másra lepik el a szörnyek Peremet, és a védőkövek és varázslatok csak rövid ideig hatásosak ellenük. Honnan jön ennyi szörny? És miért akarják perem vesztét?

A könyv az izgalmak mellett,frappáns szócsatákban és humorban is bővelkedik.



2013. április 21., vasárnap

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek


"- Mit érzel?
- Szeretetet érzek. A szeretetről szól."


Ajánlásra olvastam el ezt a könyvet, tudtam, hogy egy Alzheimer-kóros nőről, Alice-ről szól.
Dr. Alice Howland egy háromgyermekes édesanya, pszichológiából doktorált harvardi professzor, aki az egész felnőttkori életét -a családján kívül- a kutatásnak, a tanításnak, az előadásoknak szentelte.
50 éves korában fedezte fel magán, hogy valami nem úgy működik benne, ahogy megszokta azt, figyelni kezdte önmagát, s ahogy az lenni szokott először inkább tagadni akarta a megjelenő problémákat, és a "minden rendben van"-helyzeteket emelte ki saját magának, biztatta önmagát. De az első eltévedés rádöbbentette, hogy utána kellene járni a dolgoknak.
És elindult az úton. Egyedül, senkit nem beavatva a vizsgálatokba, és alkalomszerűen, de folyamatosan megjelenő, visszatérő emlékezetkiesésekkel, problémákkal.
Hogy Alice miért nem szereti a január 19-ét, az is kiderül a könyvből, de ehhez a szörnyű napjához egy újabb hír fog társulni: a diagnózis.

A történet lapjain megfigyelhettem egy korai stádiumban lévő 50 éves nő értelmi leépülését, annak tagadását, annak elfogadását, lépéseit, a család hol összetartó, hol széthúzó erejét, a különböző megnyilvánulási formákat, a rákkutató férj John hozzáállását, tagadását, segíteni akarását, őrlődését. Láthattam Alice szenvedését, hogy érzi magát egyre rosszabbul a ehetetlenségtől, hogyan veszíti el a tudását, hogy lesz felesleges a munkahelyén, hogyan válik magányossá, hogyan kezd rájönni, hogy a jelennek kell élnie ebben a megállíthatatlan folyamatban.
"A tegnapjaim lassan eltűnnek..... A pillanatban élek. El fogom felejteni a mai napot, de ez nem jelenti azt, hogy a mai nap nem számít."

 A gyerekek 50%-ban örökölték ezt a betegséget. Ketten kíváncsiak lettek, megvizsgáltatták magukat, egyik gyermek nem. Élték tovább életüket, terveik voltak, és kiálltak a családjuk mellett, amennyire tudtak, lehetőségük volt.
Alice életének fontos történéseit hónapról-hónapra láthatjuk, és szomorkodhatunk vele a katedra mögött, a fogadáson és egyéb más területén.

Gondolkodhatunk, hogy ismerünk-e ilyen embert, elképzelhetjük, hogy milyen lehet z érzés, de azon kívül, hogy rossz, nem tudhatjuk. Alice inkább a rákot választotta volna. Sokan elfordultak tőle, elfeledett őszinteségekre emlékezett, az egész pszichológiai kart a családjának tekintette, s a kór beismerése és nyilvánosságra kerülése után megszűntek ezek a kapcsolatok, elfordulások, szemlesütések következtek.

"Kérem, ne a skarlát betűt nézzék, ne írjanak még le bennünket! Nézzenek a szemünkbe, és beszéljenek hozzánk! Ne essenek pánikba, és ne vegyék magukra, ha hibázunk, mert hibázni fogunk."

Gondolkodtam, hányasra osztályoznám. Először 4/5  szerettem volna rá adni, de nem mozdult a kezem, és nem is tudtam, hogy miért nem.- Gondolkodni kezdtem a könyvön, hogy csak háromszor sírtam, miközben mások többet, vagy akár az egész könyvön.
Gondolkodtam, és nem tudtam dönteni, mert mindenképpen tetszett, olvasmányos, szomorú, ismeretterjesztő, elgondolkodtató, együtt-érző, de valahogy maradt bennem egy űr, valahol másra számítottam. Talán a Pillangó mappához fűződő dolognál? - nem tudom, de egy gombóc ott maradt, a hiány gombóca.
Merengtem magam elé, aztán beugrott egy kép, és döntöttem: az utolsó két-három oldal a színésznővel, az anyával, a kék ruhás babával és a többiekkel a háttérben, nos ők emelték meg az értéket!
Nem ismerek Alzheimer-kór betegségben szenvedő személyt.. a mi családunkban más betegség a rizikófaktor. De ez a könyv, ahogy Alice oldaláról mutatja be a leépülés, a küzdelmek megélését, mindenképpen elgondolkodtató. Én nem tudtam, hogy ilyen gyorsan megtörténhet. Én csak drukkoltam, hogy az 5 kérdésre adott vastagbetűs válaszok megfelelőek legyenek hónapról hónapra. 
Csak súgtam folyamatosan, hogy John Black, Brightonban lakik a West street 42-ben. Kevés voltam.

"Mintha kilépett volna a testéből, kívülről látta, nézte azt a szerencsétlen, ismeretlen nőt, aki a folyosón zokogott. Nem egy felnőtt nő visszafogott sírása volt ez. Hanem egy legyőzött kisgyerek rémült, fékezhetetlen zokogása."


Könyvmolyképző Kiadó
2012

2013. április 19., péntek

Kathleen MacMahon:Így ér véget


Régen olvastam már olyan könyvet ami úgy igazán szíven ütött a szomorúságával,nem viszolygok a lehangoló könyvektől,helyén tudom kezelni a belőlük áradó bánatot,ezúttal azonban becsapva érzem magam. Bár a történet egy percig sem hitegetett mégis bele láttam egy szép végszót. Helyette csak tehetetlen dühöt kaptam, és szív szaggató szomorúságot.

A történet két középkorú ember egymásra találásának története,de jóval többet beleszőve  mint csak a párkapcsolat buktatói. Két család,múlt,jövő,remények szerepel a történetben ,nagyon jól érzékeltetve azt,hogy valóban nincs a világon két egyforma ember. Én szerettem az apámat,te nem,én örökre maradni akartam,de már az elejétől fogva menekülnél,én tudom honnan jöttem,te sosem akarod megtudni.... ennyi különbözőség ellenére is lassan,de biztosan egy pár lesz Addie,a talpig Ír lány,és Bruno az igazi ,optimista Amerikai.

Addie épp munkanélküli,építész diplomája nem sokat ér,kitöltve a munkahelyi és magánéleti űrt,zord orvos apját ápolja aki egy balesetben mindkét csuklóját eltöri. Nővére Della,és annak családja jelenti számára mindazt ami neki nem adatott meg.

Egy napon felbukkan Bruno a sokadik ágon unokatestvér,aki még harminc éve tett ígéretét váltja be,amit apjának tett,vagyis,hogy elutazik Írországba és megkeresi sosem látott rokonokat. Bruno is épp egy légüres térben lebeg,valahogy az élete minden próbálkozása ellenére sem olyan amilyennek megálmodta.

A két ember egymásra találása,egyszerű,szép,sallang mentes,ahogy az is ahogy megosztják egymással életük apró morzsáit,ami sokszor fájdalommal jár.Lassan ugyan de elhiszik,hogy ketten együtt végre létre hozhatják azt amiről eddig csak külön-külön álmodoztak.
Közben Addie apját beperelik orvosi műhiba miatt.
Bruno ,Addie megismerése mellett fáradhatatlanul dolgozik a sosem látott családfa felállításán.Ez a múltbéli utazás viszont sok meglepetést tartogat a családnak,főleg Addie-nek és Dellának akik anya nélkül nőttek fel.


A könyv elhitette velem,hogy Addie apjának története lesz a teher,az akadály amit nem képesek még együtt sem átugrani,helyette a szerző fityiszt mutatva törte össze minden elképzelésemet a végkifejletről.


Zseniális történet,az első könyves szerző alapos munkát végzett!!

2013. április 13., szombat

Alessandro Baricco: Történet



Történet

Ha ezt a szót halljuk, fantáziánktól függően kevés vagy temérdek különböző történetet tudunk felsorakoztatni. Nos, valószínűleg nem úgy, mint az írók, de ötleteink lehetnek.

Alessandro Baricco Történet-e ismét egy más eseménysorozatot ír le, mint amit megszokhattam tőle. A Selyem simogatása, a Tengeróceán hullámzása  aNovecento zeneisége vagy éppen Mr.Gwyn eredetisége mind-mind különböznek ettől a regényétől. A Történet az utak története, Ultimo története.

Ultimo: the last one, Ultimo, aki szüleinek egyszem gyermeke-majdnem. Az első és utolsónak, azaz az egyetlennek tervezték. Különleges gyermek volt, majdnem mint egy szent, ahogy a gróf látta. Különlegesnek gondolom, így végig olvasva a könyvet, de magam sem tudom, miért is.
A gondolatai miatt? Az élete miatt? Nem tudom, de semmiképpen nem megszokott.
Valahogy kiskorában megcsapta a kipufogógőz, vagy éppen ráragadt a papája vágya, s ezt magában átalakítva egy különleges vágy elképzelésében és megvalósításában jelent meg.
"Arra várok, hogy beteljesíthessem azt, amire születtem.A volt az ideája: azért született, hogy felépítsen egy pályát. (...) Sehová nem vezet, sőt visszazárul önmagába, és csak körbe-körbe jársz, de nem jutsz el sehová rajta."

Ultimo magának való férfivé cseperedett. Megjárta Caporettot, magányosan dolgozott, magányosan vetette papírra életét, életének egyenes szakaszait vagy éppen a kanyarjait, míg végül........... a könyv befejeződött. S mint mindenkinek az életében, neki is voltak kereszteződések: kik voltak azok a személyek, amelyek megjelentek az ő pályáján? Életpályáján, rajzain, írásain.

A gróf?
Az édesapa?
A mamája?
Jelizaveta Hű, de mennyire nem szenvedhettem őt. Semmikor. Valahogyan nem tudtam elfogadni. Haragudtam rá, akár igazat írt le, akár hazudott, akár direkt tette, amit tett, akár csak meggondolatlan volt.

Csak Ultimora voltam kíváncsi, hogy vele mi van, mi történt, megcsinálta-e, megalkotta-e, kivitelezte-e?

"Az utak azon a napon hunytak ki bennem, amikor az egyikük összetörte apámat. Attól fogva nem láttam semmit.Elmosódott alakokat csupán. Az élet maga kuszálódott annyira össze, hogy nem tehettem semmit. Bevonultam a háborúba(......), fogságba estem(...). Majd egy leszállópálya maszkja alatt, megpillantottam azt az utat. Szentség volt benne (..), valami egészen különös. Semmi sem volt körülötte, emberek, fák, házak, hangok, élet, sehol semmi, több volt, mint egy út, maga volt az út ideája, ott volt mindannak a váza, amiről én valaha is álmodtam, minden gondolatom kikristályosodott formába öntve,a föld közepén, a semmiben. Ott volt a kincs, amelyet elveszítettem."

Barrico sajátos stílusa és történetvezetése ebben az írásában is megjelenik. Ugyanolyan, és mégis más. Kusza utak összevisszasága, kanyarok és egyenesek, mélyen és magasan, amelyek egyszer csak összeállnak eggyé. Hogy milyen ez az út, Ultimo útja, ahhoz el kell olvasni ezt a könyvet. S talán a saját utunk is kirajzolódik egyszer.

Ma, egy teljesítménytúra teljesítése közben az is eszembe jutott, hogy nem kell nekem messzire menni, hogy az én kijelölt utamat megtaláljam. Olykor rajta vagyok, majd lelépek néha, de remélem, hogy körbe érek egyszer.

Könyv az álmokról, az álmok megvalósításáról, a tettekről, a szerelemről, a gondolatokról.

S, hogy mi lett a 26 piemonti tehénnel az "Isten háta mögött"? Tulajdonképpen erről szól a könyv.

Gerbrand Bakker: Az iker




Egy könyv, amely elszomorított és elgondolkodtatott, és ebben a szomorúságban is hagyott.

A könyv befejeztével mélységesen egyedül éreztem magam. Egyedül, mint Helmer van Wonderen, a Szamaras Ember.

Helmer. Ki is ez a férfi? Ha általános iskolásan kellene fogalmaznom, akkor elmondanám, hogy 55 éves, fekete (sötét) hajú, még nem őszül.



"Néha nem értem, hogy vénülhettem meg ennyire. Amikor a tükörbe nézek, viharvert arcom mögött mindig egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiút látok."


 Mélyebben vizsgálva azt is elmondanám, hogy állattenyésztéssel foglalkozik, körülötte szamarak, tehenek, juhok minden korosztályban, tyúkok. Apukájával élnek, kettesben, egy nagyobb területen, ahol a szomszédokat csak távcsővel lehet látni, s Helmer társasága az állatokon kívül a két szomszéd gyerek-a mamájuk, a tejet elvivő személy, néha az állatkereskedő, s a későbbiekben Henk, a fiatalember.
Ha még jobban lehámozom, lecsupaszítom ezt a holland férfit, akkor egy magányos, unalmas életet élő, sőt inkább túlélő, olykor szánalmas öregembert látok, aki annyira egyedül van, hogy az már nekem is fájt.
A könyv néhány hónapját felvázoló időszak alatt, kirajzolódott Helmer egész élete. Egykori ikertestvére, Henk élete, annak egykori menyasszonyának és egész családjának élete, s főleg ennek a magánynak a létrejötte és ottléte. Az egész életében. A kommunikáció hiánya, a lomtalanítás minden foka, az emlékek kiűzése, a hidegség. Minden.

Mi a titok, ami miatt nem szívleli az apját?

Nem is tudom, hogy sajnáltam-e, szántam-e? Nem is tudom, hogy elítéltem-e, ahogyan az édesapjával bánt? Ahogyan ezt a történetet megfogalmazta Gerbrand Bakker, úgy sodródtam a magánnyal, a rosszkedvvel, néha felidegesítettem magam, néha csak szomorkodtam, elgondolkodtam, hogy miért is jutott idáig?
Ott volt ez a fiatal Henk, aki egy léhűtő, aki odakerült valami célból, majd elment egy másik okból kifolyólag, így ismét ott volt a magány.
Bárki jött és ment, semmi nem történt. A dolmányos varjú rendületlenül ül a fán. Egyetlen számottevő megmozdulása véres lesz. Színt visz a környékbe.
Nem történik semmi. Állatok, fejés, terelés. Akár unalomnak is mondhatnánk. 
Az állóvíz hullám nélkül maradt. Eseménytelenség, állott pocsolya, amelybe a most született kisbárányok visznek életet és színt. Meg a falon egy Dánia térkép. Nos ez, egy testrészt is mindig átszínez.

S bármi is történik bárkivel, egy halál, egy rég látott ismerős, mégis vissza-visszaköszön a magány, az egyedüllét, amelyre ez a férfi kárhoztatva van.

55 éves, agglegény. Tehet róla? Úgy gondolom, hogy igen, ha nem is 100%-osan. De nem ítélkezhetek, hiszen az kívülről mindig könnyebb.

A fülszöveg írása szerint (Coetzee szerint) ez a könyv a visszafojtott gyengédség és a lakonikus humor regénye. Nekem nem ezt jelentette, de elhiszem, hogy ez is lehet. De rám olyan erővel hatott, hogy nem tudtam humorosnak venni.
A fülszöveg azt a kérdést is felveti, hogy nyithat-e új fejezetet az ember 55 éves korában? - Ha arra van szükség, remélem igen. Helmer is megérdemelné, remélem él a lehetőséggel.

"Tudom, hogy fel kellene állnom,hogy az ösvények és a mellékösvények a fenyők, nyírfák és juharfák árnyékában hamarosan már sötétek lesznek. De nyugodtan ülök. Egyedül vagyok.

Aki szereti a deprimáló, elgondolkodtató vagy különleges szebb irodalmat, aki befogadó, annak mindenképpen ajánlom!