2014. október 15., szerda

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Eljutottam oda jó pár Grecsó könyv után, hogy lassan bárhová mennék utána. :) Bármennyire is ódzkodom a kortárs magyar irodalomtól, vannak viszont olyan jelenségei, amelyekért rajongók. Az egyik ilyen Grecsó Krisztiánnak az írásai.

A megszokott velős, lényegre törő mondatokkal "dolgozik",  de valahogy
már sokkal inkább letisztultabb, világosabb az egész. Hamarabb beránt a
gépszíj, ha lehet így fogalmazni.

Daru életútja töredékeinek lehetünk részesei, egészen a kamaszkortól kezdve, amikortól küzd az elfogadásért, a szebb életért. Leginkább szerelmein, a nőkön keresztül mutatja be ezt az életet, és gondolkodunk, hogy milyen szerepet, miért töltöttek be az életében (életünkben)? Ők formálják, teszik azzá, amivé felnőttként válik? Ott lesznek akkor is az élmények, a sérelmek, a barátok, a szerelmek? És vajon el tudja majd fogadni önmagát, egyáltalán meg tudja ismerni saját magát a múlt által?

Húsz év "utazása", ami messzi vidékről, Tótvárosból Budapestig tart egy férfi lecsupaszított lelkének megismerésével.

Miközben Daru életével voltam telve, a saját múltam is folyton betört, emlékeztetett sok mindenre, elgondolkodtatott. Úgy vagyok vele, hogy kerülöm a múlton való elmélkedést, nem szeretek túlságosan emlékezni, pedig nem biztos, hogy nem válna a hasznomra. Azok is hozzám tartoztak, azok miatt is lettem az, aki vagyok.
"És a szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik."
10/10

2014. szeptember 25., csütörtök

Elizabeth Strout: A Burgess fiúk

Ezt a könyvet már régebben olvastam, és talán pont az Apa című Wharton könyv után. Ott is a férfiaké volt a főszerep, és a címéből kikövetkeztethetően itt is. Ráadásul nagyon komolyan, mélyen, érzékenyen értelmezve a férfi létet.

A főszereplők Jim és Bob Burgess testvérek, akiknek van ugyan még egy Susan nevezetű lánytestvérük is, a történet javát mégis ennek a két férfinek a kapcsolata adja.

Régi idők sebeit még nem elfeledő, ám dermedt mozdulatlanságban élik életüket ezek a testvérek, egymástól lehetőleg jó távol, kapcsolattartás nélkül. Mintha mindannyiuknál megállt volna az élet. Ezt az állóvizet azonban egyből felzavarja, amikor Zach, Susan kamaszodó fia egy véres disznófejet gurít be a kisvárosi bevándorlók által alapított mecsetbe, ráadásul Ramadán idején. Ez sorsfordító folyamatokat indít el mind a kisváros lakossága körében, mind pedig a testvérek életében. Az idegengyűlölet, a faji megkülönböztetés háborúja mintha egyenes arányban lenne a három testvér viszályával.

Zach tulajdonképpen tudatlannak nevezhető tettét követően - hiszen még a Ramadán fogalmáról sincs halvány lila gőze sem - nagybátyjai azonnal visszatérnek a kisvárosba, a Maine állambeli Shirley Fallsba, ahol gyermekkorukat töltötték, és megkezdődik egyrészt a harc Zach megmentéséért, másrészt pedig a saját életük, egymással való kapcsolatuk rendbetételéért. Egyik sem látszik túl könnyen megoldhatónak. Olyan mélyen eltemetett apró horzsolások is felszínre kerülnek, amelyekről talán azt sem tudták, hogy léteznek, illetve még pislákol bennük az egykor okozott sértés szikrája. A megfogalmazható, nagy bántalmakról nem is beszélve.

Három jellem, amelyek olyan távol állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Jim, aki biztos egzisztenciát teremtett magának, bár jelleme nem valami elsöprő, Bob, akit végig nagyon szeretünk, de valljuk be, nagyon szerencsétlen az élet minden területén, Susan pedig Bob szerencsétlenségével+egy jó adag önsajnálattal, tramplissággal megspékelve. Ők hárman próbálnak újból életet lehelni a halottnak hitt dolgokba.

Sokszor úgy elakadt az én lélegzetem is, hogy szinte levegőt sem mertem venni, annyira a késhegyen táncolt a történet.

Gyönyörű, megható és az életen, kapcsolatokon mélyen elgondolkodtató könyv.

9/10

2014. szeptember 5., péntek

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

Bőröm alá kúszó csoda, szeretet, finom szenvedély.


Megfogalmazhatatlan ívű fájdalom, várakozás.

Titkok.

Világháborúk, lelkekben dúló háborúk.

Irodalom: költészet, mesék.

Művészet, lágyságok.

Lemondások, be- és felvállalások.

Kezdetek és végek.

Érintetlen zöld és bombázások.

Birkák bégetése és a bombák robbanása.

Ölelő kacagások és kar nélküli utolsó ölelések.

Fogolytábor foglyai vagy a lelkiismeret foglya.

...

..

.

Asszonyok, lányok; idősek és fiatalok; feleségek és hajadonok! Ezt a könyvet olvassátok, ezeket a gyönyörű mondatokat válasszátok a sok silány minőségű nőknek szánt irodalom helyett, de legalábbis mellett!

Ezek, és hasonló mondatok tudtak csak kizökkenteni az olvasásból.
Két világháború - két fő levelezési vonal- a múlt és a jelen. Skócia-Anglia. Nők és férfiak.
Egymásra találások. A múlt történései, szigorúbb elvei, benne a más felvállalásával. Olyan volt, mintha Austent olvastam volna. De mégsem.

Levélregény, amiben szerelmek szövődnek. Vagy szerelem. Könnyű hinni a jónak, a hízelgőnek. Ó, hányan vannak most is, akik álnevek, nicknevek mögé bújnak a közösségi csatornákon? Hányan vannak, akik randioldalakon ismerkednek?

Elspeth és David komolyan gondolta. Mrs.Dunn és Mr.Graham elvarázsolták egymást. Egy sziget és egy illionis-i kisváros egymásra talált. Hogy hogyan? Egy fiatalember, egy egyetemista, egy érző szívű, humán lelkű fiú rajongásától eltelve levelet írt a költőnőnek.... s nem csak egy levél repülte át az óceánt.

Nem hiszem, hogy nekem le kellene írnom a történetet. Egyszerűen ajánlom az érző lelkeknek. A szépet keresőknek. A szépet szeretőknek. A könnycsepp elmorzsolóinak.

Legszívesebben újra kezdeném. Filmet szeretnék belőle. Elutaznék Skóciába, Skye szigetére, ahol szeretném megnézni a képekkel díszített házfalakat. A zöld mezőket. A vizeket, a csónakokat. Glasgow-ban a morgós Finleyt. Edinborgh-ban a St.Mary katedrálist. És még minden mást.

10/10*

Pat Conroy: A tenger zenéje + Az utolsó tánc


A tenger zenéje sokfajta lehet a csendestől a hatalmas hullámok keltette dübörgésig. Számomra éppen a hangosságot jelenítette meg Pat Conroy történetének kezdete és közepének egy része, amelyben csak egy tényező akadt, aki a visszafogottságot, a csendes mosoly, a szemlélődést testesítette meg: Lea, a 9 éves kislány.

Jack McCall az apukája, kettesben élnek Rómában, ahová 4-5 éve, Jack feleségének öngyilkossága után menekültek el. A férfi célja az volt, hogy megszakítson mindenfajta kapcsolatot a Dél-Karolinában élő rokonsággal. Anyós-apóssal azért, mert el akarták perelni a kislányát, szülőkkel-testvérekkel pedig a gyermekkori, a régebbi kellemetlen emlékek miatt.
Igen ám, de a gyermekkori-kamaszkori jó barátoknak terve lett, amiben barátjuknak is nagy szerepet szántak: forgatókönyvírásban kellene segíteni, hogy Mike, a híres hollywoodi producer, az egyik barát, vászonra vihesse a nagypapa történetét: az amerikai földre lépéstől, Mike felnövekedéséig. Ez az élet jót s rosszat, hideget és meleget is magában hordoz a résztvevők szempontjából. Fájó emlékek a boldogságok mellett, olyanok, amelyeket felejteni szeretnének, de nem tudnak. 

Ahogy az lenni szokott, az amerikai kisváros gimnáziumi barátságai lazábbá váltak, de a tragédiák, az együtt-egymásért érzések láthatatlanul összekapcsolták őket az azóta kialakult gyűlöletek ellenére is. 
Hogy a szenátorjelölt miért volt rossz férj és apa; hogy Jordan öngyilkos lett-e vagy tényleg papi reverendát öltött Olaszországban; hogy Lea mennyire tündéri kiscsaj; hogy Shyla a feleség miért döntött a hídról való leugrás mellett; hogy a zsidó-katolikus házasságot miért ellenezték a szülők; hogy mennyire különbözőek a McCall fiúk (-öten vannak), és mennyire fantasztikus néhányuk, mennyire összetartóak, ha arra van szükség.... és még sok érdekességről olvastam. Kidolgozott jellemek, érdekes életutak, fogyatkozó oldalak, s a végén kiderült, hogy ez az első kötet csak a mézesmadzag volt, mert minden a második kötetben derül ki. Ott kerül fel a sok-sok I-re a pont. S, ha belegondolok, hogy Az utolsó tánc a 4. rész 22. fejezetével kezdődik, akkor mérges leszek, mert ez egyetlen kerek egész történet! Egyben.

Utolsó tánc...., hogy ennek mi a lényege, kié is az utolsó tánc? (valahogy az jutott eszembe, hogy "az nevet, aki utoljára nevet?")

Ebben a kötetben Jack amerikai életéhez tér vissza egy időre, hogy édesanyját, a leukémiás Lucyt támogassa, mellette legyen, testvéreivel egyetemben. Kevés, de annál fontosabb dolgok történnek ebben a kötetben: egy estély; a cserpes teknősök folyamatos megmentése; Jordan színre lépése; egy házasság; egy házasság törvénytelenné tétele; John Hardin gyönyörű vallomása; egy zártkörű szembesítéses-beismerő vallomásos találkozás; és sok-sok életút megismerése. Holokauszt, erőszak, gyilkosság, egy túlélés a tengeren, megtudjuk, ki is az érmék asszonya, s a nehézségek olyan tömény megjelenése a szereplők elmondása alapján, amikor meg kell állni az olvasással, át kell gondolni miről is van szó, meg kell állni fejet hajtani a történelem miatt.

Egy egész könyv tele fájdalommal, a múltból kiinduló sérelmekkel, melyben kerestem a kiinduló okot. Vajon Vietnam? Vagy a múlttól való elszakadás kudarca? Vagy éppen az introvertáltság? Az önbizalomhiány? De lehet, hogy csak a szeretetnélküliség, a törvényekhez, a hazához való ragaszkodás, a megfelelni akarás, vagy éppen a családi elvárásokkal szemben evezés? Kinek mi az oka?
Amerikai, dél-carolinai fiatalok, barátok, akik mások mint az átlag. Egytől-egyig. Kinek könnyebb, kinek nehezebb?
Összetartozások családban, barátságban. Gyűlöletek családban, barátságban. Ellentétek családban, barátságban.

"Mondd el neki, hogy a szeretet az, hogy eltakarítod a hányadékot anyád hálóingéről és ágyáról,  hasmenés nyomait a kórház padlójáról. Repülsz nyolcezer kilométert, amikor meghallod, hogy anyád beteg. Mondd el neki, hogy a szeretet az, amikor a nagyon beteg öcsédet megkeresed az Edisto folyón, és bántatlanul visszahozod, kamaszkorodban meg százszor hazavezetsz egy részeg apát. Mondd el Leának, hogy az is szeretet, amikor egy kislányt egyedül nevelsz föl. A szeretet cselekvés, Jack. Nem beszéd, soha nem is volt az. Azt hiszed, ezek az orvosok és nővérek nem tudják, hogy szeretsz, amikor látják, hogy mit tettél ma éjjel? Azt hiszed, nem tudom Jack?"

Lucy szeretete a fiai iránt.
Jack szeretete Lea iránt.
Jack szeretete Lucy iránt.
Jack szeretete volt felesége iránt, nem szabadulása Shyla emlékétől.
A McCall-ok összetartása, John Hardin, a skizofrén testvér védelme.
Jordan lelkiismeretével való kapcsolata.
Lucy és Jude kapcsolata.
...
..
.

Összekapcsolódások. Szerelmek. Halál. Börtön. Szabadság. USA. Róma.

Régen olvastam olyan könyvet, amely mellől nem akartam felállni, mely mellett nem nyúltam a telefonom után, hogy le ne maradjak valami "fontos" hírről, amikor egy papírcetliért nem nyúlta. Olvastam, hajtogattam be a lapok sarkait, már nem is tudom miért. Idézetek, melyeket itt lényegében, felesleges leírni.

"Valami borzalmas dolog mindenkinek az életében történik. Valami rendkívüli. Megpróbállak talpraesettnek nevelni. Úgy, hogy mindig készenlétben állj, készen a váratlanra. Nem tudsz felkészülni rá! Mindig meglepetésként fog érni! (...) Éjszaka jön, amikor alszol, amikor nem vagy résen."

Gyönyörű sorok, minőségi fogalmazás, egy olyan történet, amit kár lett volna kihagynom! Mindenre fény derült, s ha nem is töretlenül, háborítatlanul boldogan, de élik tovább az életüket immár nagyobb békében és a megbocsátás kegyelmével.

"Olyan ajándékot akartam a mamának adni, amit kevés fiú ad. Mindannyian tudjátok, sok gondot okoztam neki, mert olyan dolgoktól szenvedek, amik fölött nincs hatalmam. Aggódom, hogy azt hiszi, azért készítettem ezt, mert azt gondolom, hogy hamarosan meghal. Egyáltalán nem azért. Mama mindig azt tanította a gyerekeinek, hogy a szavak szépek, de beszélni mindenki tud. Azt mondta, arra az emberre figyeljünk, aki csinál valamit, aki tett és aki végrehajtott valamit. Arra tanított minket, hogy abban higgyünk, amit látunk, és nem abban, amit hallunk. Majd belepusztulok, ha arra gondolok, hogy a mama nem lesz itt. Nem bírom elviselni. Alig tudok erről beszélni. Amikor pedig eljön az időd, mama, szeretném, ha tudnád, azért csináltam ezt a koporsót, mert minden percben szeretlek. Kivágtam a fát, elvittem a fűrészmalomba, és minden centiméterét lecsiszoltam. Addig fényesítettem, míg az arcom nem tükröződött benne. Testvéreim ezt az estélyt szervezték, és én egy picurkát sem segítettem nekik. Én ezt csináltam. éltem, hogy felzaklat téged és a barátaidat. Úgy tettem, mintha egy olyan házat készítenék, amiben örökké fogsz élni, azt a házat, amiben akkor laksz majd, amikor Isten érted jön." (John Hardin, a kedvenc, a skizofrén fia Lucynak)

9/10*

2014. július 16., szerda

Blue Jeans: Ugye tudod, hogy szeretlek?




Kicsit több mint egy évvel az első rész után, úgy gondoltam ideje, hogy folytassam a trilógiát. Már csak azért is mert nagy meglepetésre a második és harmadik rész is megjelent, így egyben a két rész, egymás után elolvasva végre teljessé teheti a sorozatot.



Az első részt Dalok Paulának  kíváncsiságból olvastam el, anélkül, hogy véleményeket, értékeléseket olvastam volna róla. 

Azzal viszont tisztában voltam, hogy már nem az én korosztályomnak szól. Ennek ellenére nekem tetszett, mi sem bizonyítja ezt jobban mint a négyes osztályzat.


Aranyos sztori, tele szerelmi háromszögekkel, nyárral, és váltakozó időrenddel.

Tömören és velősen ez a második rész.
Az elején kicsit meghökkentem, hogy olyan szereplő is felbukkan akit Paula ismer, én viszont nem.
Aztán ahogy lapoztam párat máris a múltban, egy bizonyos nyaraláson találtam magam.


A szerző az olvasó figyelmét a folyamatosan mozgó ás változó szerelmi szálakkal próbálja fenntartani, ami nem is lenne baj, ha az első részben ezt a lehetőségét nem játszotta volna ki.

Kicsit unalmasnak éreztem, hogy újra ezzel élt.


Ennek ellenére van a sorozatnak egy aranyos bája, hangulata amiért kedvelem.



Sajnos a Cukorkák ebben a részben azért némi változáson esnek át, ez a csapatszellemnek nemigazán tesz jót.


Szeretem ha egy könyvben váltakozik a múlt és a jelen, a két idősíkon történtek nagyon izgalmasak is tudnak lenni, itt azonban legtöbbször csak összezavart.


A fejezet elején írt idő meghatározások idegesítettek, ugyan úgy mint az első részben, szerintem ezekre semmi szükség.

Végül is nyárra,  hintaágyba olvasva még mindig szórakoztató.


Értékelés: 10/6

2014. július 5., szombat

Charles Martin: Megíratlanul


"Elindultam hát a könyvtárhoz, ahol bóklásztam kicsit, és a polcon sorakozó könyveket böngésztem- régi barátaim szóltak hozzám. Az emberek többsége általában semmit nem hall egy könyvtárba lépve. Csak az ijesztő csendet. Én a polcok között álldogálva tízezernyi, egyszerre zajló beszélgetésre leszek figyelmes. Egyre csak hívogatnak. óriási a hangzavar."

Mondhatnám, hogy Charles Martin forever, de ez nagyon csöpögősnek hangzik, de a tény, hogy kevés olyan író van az "életemben", akinek az összes itthon megjelent könyvét birtoklom, s kettő kivételével olvastam is. Sőt, nem szeretnék megválni tőlük, nem szeretném elcserélni, eladni, elajándékozni, noha nem volt mindegyik hűha! élmény, nem volt mindegyik 5*-os, nem ájultam el mindegyiktől. De valahogy szeretem, bízom Martinban továbbra is.

Megíratlanul egy olyan könyv, amitől féltem egy kicsit. Mit kezdek majd egy színésznővel, aki nem bírja a sztrárságot, s emiatt az öngyilkosságtól sem riad vissza, vissza-visszajár a gyóntatójához, ahol őszinte tud lenni? Mit kezdek majd egy agglegénnyel, aki alig beszél, magának való, egyetlen kapcsolata egy 80 év körüli katolikus atya? Alapjaiban elgondolkodtam, hogy hol lesz majd a megszokott izgalom a családért, a gyermekért, a betegségből való felépülésért, a gyermekáldásért, a jóért? Izgulhatok én egy  három oscar díjas színésznőért? Mi gondja lehet?
... és mit takarhat a cím? Mi maradt megíratlanul?

Charles Martin tud írni. Szerintem olvasmányos, gördülékeny, amit könnyű olvasni. Bevallom azt is, hogy Katie Quinn színésznő nem varázsolt el az írás elején, de ha mégis a csillagok számára néz e poszt olvasója, akkor láthatja, hogy mégis történt valami, hogy az első benyomás nem adott valós képet, hogy Martin megint odatette magát.

Katie öngyilkos szeretne lenni. Nem először, már megpróbálta egyszer. Akkor nem is sikerült. Egy filmcsillag, akiért ezrek, tízezrek, százezrek rajonganak, akinek rajongói oldala a közösségi oldalon húszmillió főt számlál. Ez már valami!-kiálthatnánk fel! Sajnálhatnánk, hogy nem valós Katie Quinn, micsoda darabokban láthatnánk őt! (Megnéztem néhány kedvenc színészem rajongói oldalát, a legsikeresebb személy e tekintetben 5,5 millió rajongót számlál.) De akkor mi a baja Katie-nek? Miért csöppenünk bele egy beszélgetésbe, amiből azonnal kiderül, hogy ő most öngyilkos lesz! Itt elgondolkodtam én is, hogy miért? Ha valami nem tetszik neki, lépjen le, sok-sok millió dollárral rendelkezik, simán megoldhatná az életét szünetekkel, hogy ne másnak akarjon megfelelni! Nem szeretem én a nyavalygást! Nem hiszem, hogy az ő számára az öngyilkosság a megoldás!

Katie-ről már meséltem, Sunday-ről (Vasárnap a neve, de Sunday-ként fogom nevezni, csak mert így jobban tetszik, sajnálom, hogy lefordították magyarra), még nem. Ő a hallgatag, akiről annyi tudható, hogy a vízen él, vannak hajói, nem beszél, ellenben olvas. Rengeteget olvas. És horgászik. És egy kórház gyermekosztályára szokott olykor álruhában belopózni, és könyveket ajándékoz a beteg gyermekeknek. De ki ő? Hiszen nem dolgozik, élni pedig kell valamiből? Ő is egy rejtőzködő?

"Az elmúlt tíz évben egyetlen emberrel sikerült értelmesen beszélgetnem. Mégsem vagyok híján a barátoknak - több száz van belőlük. Valamennyien a könyvek lapjai közt élnek."

S már ott is vagyunk a hallgatag emberrel és az atyával a színésznő lakosztályának erkélyén, ahol megmentik a nőt, ahonnan láthatatlanul kiviszik őt, elrejtik, s majd megrendezik a halálát. Mert ezt az utat választotta.

Egy férfi és egy nő. Sunday és Katie. Két kitalált név, két álnév, két menekülő ember. Kapocs az atya, Steady.

"A kényszerű közös rejtőzés során Katie végső elkeseredésében elfogadja a titokzatos férfi által kínált kiutat, hogy teljesen új fejezetet nyisson életében.kalandos útjuk Floridából Franciaországba röpíti őket, ahol mindkettőjüket megkísértik a múlt árnyai és a jövő lidércei, mígnem rájönnek, hogy megíratlan történetük jelentheti számukra az egyedüli feloldozást." (idézet a fülszövegből)

Ahogy bemelegedtem a történetbe és elhagytam az első negatív benyomásaimat, úgy kaptam választ a kérdésekre, felkerültek az I-kre a pontok, jöttek az ismerős, érzések, a "szeretem Ch.Martin írásait!"-gondolatok, mert ott volt a megoldás, előtörtek a könyvek, megismertem a múlt árnyait, a bilincseket, a nem múló gondokat, lelki fájdalmakat. Ahogy ezt írom, hatalmas közhelyeknek tűnnek, s lehet, hogy valakinek az is lesz majd, de ahogy a férfi történetét olvastam, homályosan láttam a betűket; ahogy a színésznő gyermekkorára, rejtőzködéseire, padlásszobájára vagy éppen utolsó lépésére tekintettem, felnéztem rá, hogy megtette, igenis megtette. Gratuláltam neki. S az, ahogy Steady-vel az utolsó "nagy csapást" mérték közös barátjukra, azon csodálkoztam, hogy bevállalták. Döntöttek: "mindent vagy semmit"!

".. az emberi szív egyvalamire vágyik. Egyetlen ki nem mondott, őszinte vágya van. Egyetlen igazi félelme. Hogy megismerjék.
El lehet fojtani. El lehet sorvasztani. El lehet zárni, és körbe lehet keríteni. El lehet hallgattatni, és rá lehet csukni az ajtót. Ládába lehet csukni, és el lehet ásni. Be lehet falazni. Végül azonban a szív vágyai ledöntik az ajtót, feltámadnak, és megrepesztik a vakolatot. Nincs az a bilincs, amely örökre béklyóba kényszerítené. Bárki, aki azt hiszi, képes rá, becsapja önmagát. És a körülötte élőket.
A remény sosem hal meg."



9,5/10

Gayle Forman: Csak egy nap

".... nem az számít, vagyunk-e, hanem, hogy milyenek vagyunk?"

Menni akarok, szeretnék, légyszi', légyszi'!
Forman elvarázsolt, álmodoztatott, elnémított, elgondolkoztatott.
Olyan volt, mint a Mielőtt felkel a nap című film. Pedig más, de mégis olyan volt az első harmad hangulata. És azt szeretem, nagyon!

"Csak egy nap"-ennyi elég volt Allyson számára, hogy valami megváltozzon benne, valami átalakulni kezdjen, mint egy vírus, szép lassan fertőzzön, leterítse, átalakítsa, szemét felnyissa.
Allyson egy szuperokos, szuperintelligens amerikai lány, aki az érettségi és a főiskola közötti nyáron Európába repül a legjobb barátnőjével, hogy egy kis kultúrát szívjon magába. Szülei nélkül is hozza a tőle elvárt és megszokott formát:jó kislány, nem iszik, nem bulizik, nehogy csalódást okozzon a szüleinek. Allysonorvosi pályára készül, ezt édesanyja menedzseli. Igen, ezt teszi, mondhatom, hogy sajnos, mert ezt gyakorló anyaként borzasztó volt így, ebben a formában olvasnom. A lány napjai be vannak táblázva, mikor mit csinál, hova megy, milyen különórája van; milyen nyári munkát kell végeznie, s már az is megvan mikor, melyik napon milyen órákat kell felvennie az egyetemen. Igen, ezt mind az anyukája intézi, förtelmes ugye? S, ha még hozzáteszem, hogy majdhogynem ő pakolta be az európai útra szánt bőröndjét, vagy, hogy a lánya kedvenc óráját kidobta, mert már komolyabb lett a lány, ahhoz pedig másmilyen karóra jár; vagy éppen a gyereke részvétele nélkül vásárol neki ruhákat..... hát berzenkedni kezdek.
Igen Allyson, testvér nélkül egy ilyen családban él, ahol ő a központ, neki akarják a legjobbat, és ezt ő úgy hálája meg, hogy tökéletes minden percben.
Igen ám, de egyetlen nap, CSAK EGY NAP elég neki, hogy valami megmozduljon benne, valami olyasmi, ami elindít benne egy olyan folyamatot, amitől rájön, hogy ő nem is önmaga, hogy nem is azt szeretné. Bár ennek beéréséhez sok hónapra lesz szüksége, de beérik a dolog, és elindul egy másfajta élet Allyson számára, megtalálja igazi önmagát.

S hogy mi is történt ezen a napon? Ezen a napon a lány, nevezzük Lulunak, mindenféle előzetes terv nélkül elindult egy szimpatikus fiatalemberrel Párizsba. Ezt a fiút Willemnek hívták, s aki megbabonázta a lányt egy előző esti Shakespeare- színdarabban. Elindult egy kémia, vagy pedig csak jó színész a fiú? Mindenesetre a vonat kifut velük Londonból, s egy nappal később a lány egyedül, sírva tér vissza ide, hogy innen záporeső könnyekkel térjen vissza az USA-ba.
Mi történt? Ennek egy része kiderül a könyv első harmadából, ahol mi is barangolhatunk velük a francia fővárosban, majd izgatottan várhatjuk, hogy kiderüljön a többi információ.

A nyár végén Allyson-orvosi előkészítősként- beleveti magát a tanulásba, azaz belevetné, de nem megy neki; anyukája napi többszöri kollégiumi ellenőrzését a hívásokon keresztül sem viseli el. Valahogy minden más. Elindult a folyamat, már a barátnőjével sem igazi a kapcsolata, semmi sem jó neki, pedig nem is mer emlékezni arra az egy napra. Változik az élete, a személyisége, csökken a szemén lévő hályog vastagsága, lassan felnő a 18-éves Allyson.

"..... Willem megváltoztatta az életemet. Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra."

Kedves történet, színes, álmodós. Legalábbis nekem ilyen volt. Én, aki keveset nézek hátrafelé, én, aki nem mer álmodozni, elvarázsolódtam és mertem. Olyan jó lett volna egy ilyen utat kipróbálni: hogy csak megyek, utazok, tapasztalok, hogy belevágok. Olyan merész, bátor, nyári.
35 Celsius fok kint. Feküdtem az erkélyen a napozóágyon és egy olyan városba, Párizsba kezdtem vágyódni, ahol nem voltam, s ahova nem is vágyódtam eddig soha. Shakespeare-t akartam olvasni. Holland tulipánmezőn szerettem volna feküdni......, mert én is olyan fotókat szeretek készíteni, ami másnak jelentéktelen lehet, de nekem az életet jelenti.

Forman hozta a nálam elvárt szintet: olvastam, olvastam és olvastam.............. és nagyon várom Willem egy évét, a folytatást. (Just one Year)

9,5/10

2014. július 4., péntek

Alessandro Baricco: Emmaus


"Négy fiú és egy leány. 
Testben-lélekben együtt. 
Négy egyházi iskolás srác és a világi csaj.
A hithűek és a hitehagyott.
Mit tartogat a sorsdöntő találkozás, melyben két, 
egymással homlokegyenest ellentétes világnézet ütközik? 
A testiség és bujaság oltárán. 
Ami a felfedezés titkos öröme.
Oltár és altáj. 
És a titok. 
Hogy erről nem szabad beszélni. 
Hogy a szentség mellett mily édes a profán.
........
..
."

Hát na! Húúú! Ugye, én i love Baricco!

Baricco a szokásos bariccos-stílussal: rövid, tömör, egyszerű vonalvezetésű, semmi extra, de benne mégis ott van minden, ami az adott történetben benne kell lennie.

Aztán ezen kívül ott lebegett a téma a szemem előtt egy minimális személyes érintettséggel; mély vallásosságban élő ismerősökkel, a meggyőződéseikkel, részemről egyfajta csodálattal tekintek rájuk.

Mégis azt kell mondanom, hogy Baricco, de mégis más. Nem is tudtam eldönteni az olvasás közben, hogy melyik könyvéhez tudném hasonlítani.

4 katolikus fiú, katolikus családok nevelései, katolikus iskolába járnak, segítik a szegényeket, a betegeket, a templomban zenélnek, összetartoznak, minden esetben helyesen cselekszenek........... egy ideig, míg ki nem nyílik a szemük, míg serdülni nem kezdenek, míg felnőttekké nem válnak. Mert ekkor megváltoznak a dolgok. Kinél így, kinél úgy. Lassabban, gyorsabban.

"Mi valamennyien tizenhat-tizenhét évesek vagyunk- anélkül azonban, hogy igazán tudatában lennénk ennek; ez az az egyetlen kor, amit el tudunk képzelni magunknak: alig ismerjük a múltat. Abszolút normálisak vagyunk; semmi olyan nincs az életünkbe belekalkulálva, ami a normálistól eltérne- olyan hajlam ez, amit a vérrel örököltünk. Családjaik generációkon át dolgoztak azon, hogy az életet addig-addig csiszolgassák, míg valamennyi érdességét el nem tüntetik. (...).. éljük az életet, már amennyibe ezt életnek lehet nevezni. (....) ...katolikusok vagyunk; hívők és katolikusok...Hiszünk és nem úgy néz ki, mintha más választásunk is lehetne. (...) Távolabb a szokásainkon túl, egy olyan, a mi terünkön kívül eső helyen, melyről szinte semmit nem tudunk, ott vannak a többiek; láthatár peremén álló alakok. Ami a legszembetűnőbb bennük, az az, hogy  nem hisznek- látszólag semmiben sem hisznek..."

A rövid könyv sallangmentesen mutatja be ezt a változást, az erre utaló jeleket, lépéseket, s azt a első helyen álló okot, amelyet egy világi családból származó lány, Andre képvisel. Akinek kinézete, megjelenése, élete, bátorsága, élethez való hozzáállása mindazokat a dolgokat tükrözi, melyet a fiúk nem ismertek, nem tudtak elképzelni, nem láttak át, nem láttak be. A szabadság, amelyet ők el sem tudtak képzelni, hiszen ők is szabadságban éltek. A másság, amit el sem tudtak képzelni a szűk falaik között. A valóságos szex, amelyet nem ismertek, ellentétben a takaró alatti dolgokról. Más, másság. De mi a normális? De mi az elfogadott, a jó?
A négy fiú más úton, más lépésekkel de mégis valamiféleképpen együtt, karöltve indul el a felfedezések, a "kilépés" rögös útján, s csak a könyvből derül ki, melyikük hova és hogyan érkezik?
A négy fiú egyike a narrátor, az ő szemüvegén keresztül látunk, hallunk, tapasztalunk, ízlelünk, elképzelünk.
Olyan sok gondolat keringett a fejemben, de személyes voltuk miatt nem osztom meg, nem is tudnám jól megfogalmazni.
Vallásos vagyok, bár nem katolikus, a szigorú(bb) elvárásaival, "szabályaival".

Ahogy olvastam a könyvet, sodródtam, kíváncsi voltam, mi lesz, mi fog történni, lesz-e katarzis, felkiáltok-e?- de ahogy haladtam valahogy egyre inkább éreztem, hogy merre haladunk. Meglepődtem, de mégsem. Kiakadtam, de mégsem. Felelősség kellene a szülőknek a kényelmes hit helyett, a kényelmes imádkozás, a csendesség helyett. na igen, a szülők általában kiakasztanak, pedig én sem végzem tökéletesen ezt a hivatásomat....

A fejemben volt Picoult "Egyszerű igazság" című könyve az amish lánnyal, az ő történetével, pedig alapjaiban teljesen más könyv, történet.

Az Emmaus egy olyan könyv, amiről lehet beszélni, beszélgetni, ötletelni. Jó!
9/10

2014. július 3., csütörtök

Jennifer Probst: Elhibázott házasság

Hűha!
De sajnos -számomra- ez a könyv nem a pozitív hűha élményt hozta. Valahogy úgy voltam Jennifer Probst harmadik könyvével, hogy a "kevesebb több" lett volna.

Ebben a részben Carina Conte a dúsgazdag Michael Conte legkisebb húga, a féltett, óvott kislány áll a központban, aki az évek alatt ifjú, diplomás hölggyé érett, s a hatalmas eszével, empátiájával és önállósági törekvéseivel lépi át a bátyja cukrászat-pékség-üzletláncolatát, hogy gyakorlatra tegyen szert az üzleti világban. Igen ám, de a szerelmi varázslást, a mágiát ő is elvégzi, bár nem a megszokott előírásokat követi, azaz a leendő férjnek nem a tulajdonságait írta le s majd égette el, hanem egyszerűen csak azt a nevet rótta a papírra, akiért gyermekkora óta rajong, akit szeret, a "majdnem" testvért, a 8 évvel idősebb, a nőcsábász Maximus Gray nevet.

Carina a cégnél Max keze alá kerül, asszisztense lesz, hiába minden, Max nem tehet semmit, főnöke, barátja Michael rendelkezésével szemben. S ahogy telnek a napok, a férfi rájön, hogy a nő már nem az a kislány, akit ő megismert, nem a dacos csajszi, és ezt Miss Conte folyamatosan be is bizonyítja a hozzáállásaival. Bár mi olvasók, és az üzletben résztvevő partnerek, a kollégák látják, hogy nem annyira az üzletre, az üzletkötésre termett a hölgy, de ez nem is köti le annyira a figyelmünket, mint az a tény, hogy ez a két ember gondolataiban állandóan szexelni akar a másikkal. Carina azért, mert még mindig szereti ezt a jóképű fiatalembert; Max pedig azért, mert Carina helyes, talpraesett, formás, és na.....! Max is csak egy férfi. :)

És itt van a sok. A történet alapjaiban tetszik, tényleg jókat mosolyogtam Carina harcain, önállóságán és jó-akarásán, Max szenvedése is derített, hiszen úgyis tudjuk, hogy mi lesz a vége ezeknek a szórakoztató könyveknek, de a sok erekció, és nedvesedés, a részletek zavartak. Vajon prűdség vagy nem?- passz, egész egyszerűen hasonló ez a dolog, mint, hogy egy sejtelmes erotikus jelenet jobb egy filmben, vagy egy klassz ehérnemű is tetszetősebb a meztelenség helyett.. valahogy így.

Ha ettől eltekintek, akkor egy szerethető könyv, meg sem közelíti pl. S. Kinsella-tól a Mézesheteket, ami nekem fájdalmas volt. Itt volt Conte mama, aki ismét bekavart, van benne cuki kutya is, megszületik Ethan és Luke az unokaöcsik is, s a végére mindenki megtalálja a megfelelő helyét mind a családban, az asztalnál, az ágyban, de még az üzleti világban is!

S ez a könyv arra volt jó, hogy kíváncsi legyek az utolsó könyvre is, amiben Carina és Michael utolsó hajadon testvéréről, Julietta-ról lesz szó, akinek a munkán kívül nincs élete. Vajon ő kit és hogyan fog meghódítani. Illetve őt ki fogja?

Úgy fogalmaznék, hogy nem én vagyok a tökéletes célcsoport. Az első könyv nagyon tetszett, a második is egész jó volt, mert azok nem egy #szürke50árnyalatos írások, és remélem, hogy a negyedik könyvben a valamekkora fokú visszafogottsággal fogok találkozni.

5/10

William Wharton: Apa

Ó, hát erről a könyvről szinte nem is tudom, mit írjak, annyira meg vagyok hatódva. Kb. 1 hónapja fejeztem be az olvasását, de még mindig a hatása alatt vagyok, csak ölelgetném a könyvet is, Apát is, szavak meg nem nagyon jutnak eszembe, csak közhelyesek.

Whartontól persze nem meglepő, hogy zseniálisat ír, ennek ellenére mégis mindig meglepődök, aztán leborulok előtte. És természetes, hogy ott van a nagy klasszikus kedvencek között az Ő neve is, könyvei pedig megbecsült helyet foglalnak el az otthonomban.

Ez a rövidke cím mindent elmond a könyvről. Az Apáról szól, aki mindennek a középpontjában áll, de a többi családtag, különösen a fiú személye sem elhanyagolható. Amolyan férfias könyv, női érzelmeket megborzolva. Az pedig, hogy önéletrajzi ihletésű, még közelebb hozza az olvasóhoz. Jaj, kedve támad az embernek nagyon szeretni, meg sírni!

Bár írtam, hogy az Apa áll a középpontban, a legnagyobb feladat John Tremontra hárul, akit szintén mélyen a szívünkbe zárunk. John egy Párizsban élő festőművész, aki amikor anyja szívrohamáról hírt kap, azonnal Los Angelesbe, azaz hazarepül hosszabb időre, hogy idős szüleire gondot viseljen. Úgy tűnhet, hogy az anyának van nagyobb szüksége a gondoskodásra, pedig nem így van. Anyja kórházi kezelése közben a magáról gondoskodni képtelen apa egyedül marad otthon, így őt kell ápolni, a mindennapi életre megtanítani.

Az elkövetkező hetek, hónapok egy újfajta megismerésről szólnak. A fiú ismerkedése az apjával. Az apa ismerkedése az élettel, saját magával a zsarnok természetű, elviselhetetlen feleség árnyékából kilépve. Az elviselhetetlen feleség ismerkedése önmagával, az élettel, amikor senki nem rak mankót a hóna alá. És mi is ismerkedünk egy mélyről jövő szeretettel, azzal a szeretettel, amelyik aztán végképp nem nézi, hogy miféle érdekei fűződnek ahhoz, hogy adjon. Csak úgy egyszerűen, önzetlenül ad, a körülményektől függetlenül.

John Tremont szerintem egy makulátlan személyiség, ennek ellenére a történet előrehaladtával ő is folyamatosan változik, még jobbá válik. A történtek pedig nagyon sokat segítenek neki abban, hogy saját fia felnőtté válását is megkönnyítse.

Egészen emberi helyzeteket tett olyan megvilágításba, amin ha gondolkodtam, rájöttem, hogy pont így történnek a való életben is, mégsem vesszük észre, nem helyesen reagálunk, vagy csak elmegyünk mellette, nem törődünk vele. Pedig kellene! Úgy, ahogy azt John Tremont teszi. Csakis úgy!

Szívet szorongató, őszinte, szép és tiszta írás.

10/10***