Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Minden olyasmire fel voltam készülve, hogy ez a könyv nem lesz olyan jó, mint az Anna és a francia csók, sőt meg sem közelíti azt; ne jó, rossz; snassz-tele klisével, de mivel kaptam egy példányt, elolvastam. Tulajdonképpen egy nap alatt. És alaposan, nem felületesen kihagyva oldalakat.
Éééééééééééés: talán azt is le merem írni, hogy jobban tetszett, mint Anna története.

Lola és a szomszéd srác

Na jó, a címével nem vagyok kibékülve, de nem zavar annyira, hogy erről több szót ejtsek.
Lola 17 éves san-francisco-i lány. Különleges egyéniség, vagy inkább az egyénisége különleges. Film- és színházi jelmeztervező szeretne lenni, s ennek megfelelően ő is feltűnő: színpompás ruháiban és parókáiban járkál és dolgozik egész nap, s ha valamiért visszatér a normális öltözékhez, mindenki látja a sötét felhőket körülötte.
Lola egy érdekes felépítésű családból származik. él: szülei Andy és Nathan a homoszexuális pár, akik két apa szigoraival nevelik őt. Édesanyja Nathan "problémás" húga, aki olykor-olykor találkozik a lánnyal, sőt egy ideig velük is lakik, de a nevelésébe nem szól bele.
E két furcsaság elég is lehet egy történetbe, a két furcsaság: az öltözék és a család.

De nekem ebben a történetben a család fontossága nagyon mély nyomot hagyott. Talán nekem kellett elolvasnom ezt a könyvet, aki parázs vitákat váltottam, hogy két férfi ne fogadhasson örökbe gyermekeket. S itt nem ellenérzéssel, hanem teljesen elfogadva léptem be a családi ajtón, hallottam a féltéseket, a büntetéseket, hogy mennyire megtalálják az egyensúlyt Lola nevelésében: a szabadelvűség azokban a helyzetekben, területeken látszódik és van jelen, ahol megvan a szerepe, ahol segít a személyiség megfelelő alakulásában; s ahol a családi segítségadás, a bizalmi légkörök kellenek, még akkor is, ha szigorral van egybekötve az, akkor is egyet értetem a férfiakkal.

Mert Lola esetében jogosan vagy nem mindig úgy, de a szigorú nevelésnek is helye lett. Barátja a 22 éves, inkább alternatív zenét játszó Max, aki bevezeti a lányt a felnőtt korba is, s bár szimpatikus és odafigyelő volt nekem ez a fiú, valahogy egy "szemét-állat" lett belőle. vagy csak a büszkesége diktálta ezt, nem tudom, mindenesetre a kapcsolatnak vége lett, mert Loláék szomszédságába visszaköltözött a szomszéd srác. A szomszéd srác, Crickett, aki nagyon jó kapcsolatban volt a mindig parókában járó lánnyal, s akinek visszatérte égis negatív élményt jelentett lolának. Vajon mi történt a múltban? Vajon miért nem szeretne találkozni Lola a fiúval? S végül hogyan fog a kapcsolatuk alakulni?

Nem gondolom, hogy spoiler, ha kisejlik a sorok közül, hogy mi is lesz Lola és Crickett kapcsolatával? Hát igen, hát persze!

De ahogy történik, és amilyen srác ez a szomszéd fiú, az nem mindegy! Ennek a történetét olvashatjátok a könyvben.
Crickett valahogyan túl jónak tűnik. Lehet, hogy van ilyen, szerencsés lehet az a lány.
S vissza is kanyarodok a család témájához, mert Crickett Bell nem egyszerűen okos, és jóképű és lovagias, hanem a családjáért, a testvéréért sok mindent megtett. Alázattal, lemondással.
Kalap megemel. Mese: Lehet. De kellenek ezek a kikapcsolódós történetek.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a vélemény egy kisit más megközelítése a történetnek, de én örültem neki, hogy nem csak egy szimpla szerelmi történetet olvashattunk. Hogy nem beteg senki, nem halt meg senki, nem kell aggódni. Csak vannak. Fiatalon, boldogan.

Tetszett!

Katja Millay: Nyugalom tengere (The Sea of Tranquility)

A Nyugalom tengerén hajóztam két napig. Tegnap kerültem bele a közepébe s eveztem ki, s végig azon gondolkodtam, hogy vajon a két fiatal tényleg eléri-e a tengerpartot. Olyan volt, mint akik csak hánykolódnak a vízen, mint Pi, ők is viaskodnak magukkal, a bennük lévő emlékekkel, titkolóznak, nem beszélnek. De legalább rájönnek a nagy titokra: számíthatnak egymásra.

Nastya

Nastya - Drew

Nastya - Clay

Nastya - Drew - Josh

Nastya - Josh

Josh - Drew

Josh

Még fel lehetne mindenféle szövevényes kapcsolati hálót írni, rajzolni a történetben szereplő fiatalokról, mindenféle algoritmusban, hiszen a tanév zajlik, telnek a napok, a szótlan napok, a sokszor magányos napok, a bulik, a jófejségek, az intrikák, és a többi hasonló. De talán nem is fontos kiemelnem.

Nastya egy fiatal lány, aki két órányi távolságra utazott el otthonról azért, hogy megpróbálja újrakezdeni az életét, vagy megrázva másképpen mondva, hogy új fejezetet nyisson az életében a nagynénje oldalán, az ő lakásában, vele. Néma, szótlan, az iskolai névsorokban egy megjelölt név, akit a tanárok hagyjanak békén, ne piszkáljanak. Neki még az új imázst, az utcalányos kinézetet is elnézik az iskolában. Gyakorlott ember máris megállapítja, hogy a lány rejtőzködik, vajon mi a titka?

Josh egy iskolai társ, néhány órára együtt járnak, de a lánynak azonnal feltűnik a szótlan, mindig egyedül üldögélő fiú, aki igazán csak a technika teremben érzi jól magát. Magányos, visszahúzódó, mindenki elkerüli őt, az erőterét. Nem hallunk szülőkről csak egy nagypapa jelenik meg az első oldalak egyikén. Neki vajon mi van a háta mögött, mi rejtőzik a múltjában?

Igen-igen. Ez a két fiatal megismerkedik egymással. Vagy inkább a néma, szótlan lány rátelepszik a fiúra, annak garázsában. Néz, figyel. A másik dolgozik, figyel. ....s egyszer csak közel 500 nap után Nastya megszólal. Csak Joshnak. Senki mással nem beszél. Közöttük kialakul egy baráti kapcsolat, amely több lehetne ennél, de nem veszik észre, és persze ott van Drew is.

Drew: az iskola szépfiúja, Josh barátja, a női szoknyák megkurtítja, a lányok sírásainak okozója. De mégis olyan karaktert sikerült alkotnia az írónőnek, hogy nem hibáztatjuk. Jófej, jó barát, de van egy téma, amit nem beszélnek meg egymással, ez pedig Nastya. Drew és a lány úgy tesznek, mintha..., mert ez nekik jó. Ad nekik egyfajta védelmet. A lány vele is beszél, támaszaik egymásnak.

Nastya éjszakánként Josh garázsában és lakásában van, a bulikat Drew-val tölti, fittyet hánynak minden szóbeszédre, Nastya menekül önmaga elől. Ennek arcait ls megjelenésit tudja Clay fantasztikusan ábrázolni. Ők így kerülnek kapcsolatba egymással, s végig a szótlanság játszik szerepet. Nastya bújdokol, de Clay meglátja őt az álarc mögött.

A Nyugalom tengerét kellene megkeresniük, azaz a tengerpartot, de önmaguk sem tudják hol vannak, merre kellene menniük. Különböző okoknál fogva egyedül állnak, próbálnak egymás támaszai lenni, de az elég nehéz lehet, ha az egyik nem nyílik meg, nem engedi a segítséget. Talán azért, mert ez a tengerpart nem létezik. Egy csak egy nagy, sötét árnyék a Holdon.

A könyv az ő történetük. Titkok. Életek. Barátságok. Szerelmek. Újrakezdések. Túlélések.

Gyorsan olvastam, mert érdekelt. Valamiért a kiállítási résszel nem voltam kiegyezve, olyan gyors volt, de ötletem sem lett volna, hogyan kellett volna. Meglepődtem a végén is, úgy gondoltam, hogy Brighton továbbra is 2 órányi távolságra lesz. tudom, hogy ez így homályos és érthetetlen, de spoilerezni, vagy a végéről bővebb véleményt kifejteni nem szeretnék.

Blue Jeans: Ugye tudod, hogy szeretlek?

Kicsit több mint egy évvel az első rész után, úgy gondoltam ideje, hogy folytassam a trilógiát. Már csak azért is mert nagy meglepetésre a második és harmadik rész is megjelent, így egyben a két rész, egymás után elolvasva végre teljessé teheti a sorozatot.

Az első részt Dalok Paulának  kíváncsiságból olvastam el, anélkül, hogy véleményeket, értékeléseket olvastam volna róla. 

Azzal viszont tisztában voltam, hogy már nem az én korosztályomnak szól. Ennek ellenére nekem tetszett, mi sem bizonyítja ezt jobban mint a négyes osztályzat.

Aranyos sztori, tele szerelmi háromszögekkel, nyárral, és váltakozó időrenddel.

Tömören és velősen ez a második rész.

Az elején kicsit meghökkentem, hogy olyan szereplő is felbukkan akit Paula ismer, én viszont nem.

Aztán ahogy lapoztam párat máris a múltban, egy bizonyos nyaraláson találtam magam.

A szerző az olvasó figyelmét a folyamatosan mozgó ás változó szerelmi szálakkal próbálja fenntartani, ami nem is lenne baj, ha az első részben ezt a lehetőségét nem játszotta volna ki.

Kicsit unalmasnak éreztem, hogy újra ezzel élt.

Ennek ellenére van a sorozatnak egy aranyos bája, hangulata amiért kedvelem.

Sajnos a Cukorkák ebben a részben azért némi változáson esnek át, ez a csapatszellemnek nemigazán tesz jót.

Szeretem ha egy könyvben váltakozik a múlt és a jelen, a két idősíkon történtek nagyon izgalmasak is tudnak lenni, itt azonban legtöbbször csak összezavart.

A fejezet elején írt idő meghatározások idegesítettek, ugyan úgy mint az első részben, szerintem ezekre semmi szükség.

Végül is nyárra,  hintaágyba olvasva még mindig szórakoztató.

Értékelés: 10/6

Gayle Forman: Csak egy nap

".... nem az számít, vagyunk-e, hanem, hogy milyenek vagyunk?"

Menni akarok, szeretnék, légyszi', légyszi'!

Forman elvarázsolt, álmodoztatott, elnémított, elgondolkoztatott.
Olyan volt, mint a Mielőtt felkel a nap című film. Pedig más, de mégis olyan volt az első harmad hangulata. És azt szeretem, nagyon!

"Csak egy nap"-ennyi elég volt Allyson számára, hogy valami megváltozzon benne, valami átalakulni kezdjen, mint egy vírus, szép lassan fertőzzön, leterítse, átalakítsa, szemét felnyissa.
Allyson egy szuperokos, szuperintelligens amerikai lány, aki az érettségi és a főiskola közötti nyáron Európába repül a legjobb barátnőjével, hogy egy kis kultúrát szívjon magába. Szülei nélkül is hozza a tőle elvárt és megszokott formát:jó kislány, nem iszik, nem bulizik, nehogy csalódást okozzon a szüleinek. Allysonorvosi pályára készül, ezt édesanyja menedzseli. Igen, ezt teszi, mondhatom, hogy sajnos, mert ezt gyakorló anyaként borzasztó volt így, ebben a formában olvasnom. A lány napjai be vannak táblázva, mikor mit csinál, hova megy, milyen különórája van; milyen nyári munkát kell végeznie, s már az is megvan mikor, melyik napon milyen órákat kell felvennie az egyetemen. Igen, ezt mind az anyukája intézi, förtelmes ugye? S, ha még hozzáteszem, hogy majdhogynem ő pakolta be az európai útra szánt bőröndjét, vagy, hogy a lánya kedvenc óráját kidobta, mert már komolyabb lett a lány, ahhoz pedig másmilyen karóra jár; vagy éppen a gyereke részvétele nélkül vásárol neki ruhákat..... hát berzenkedni kezdek.
Igen Allyson, testvér nélkül egy ilyen családban él, ahol ő a központ, neki akarják a legjobbat, és ezt ő úgy hálája meg, hogy tökéletes minden percben.
Igen ám, de egyetlen nap, CSAK EGY NAP elég neki, hogy valami megmozduljon benne, valami olyasmi, ami elindít benne egy olyan folyamatot, amitől rájön, hogy ő nem is önmaga, hogy nem is azt szeretné. Bár ennek beéréséhez sok hónapra lesz szüksége, de beérik a dolog, és elindul egy másfajta élet Allyson számára, megtalálja igazi önmagát.

S hogy mi is történt ezen a napon? Ezen a napon a lány, nevezzük Lulunak, mindenféle előzetes terv nélkül elindult egy szimpatikus fiatalemberrel Párizsba. Ezt a fiút Willemnek hívták, s aki megbabonázta a lányt egy előző esti Shakespeare- színdarabban. Elindult egy kémia, vagy pedig csak jó színész a fiú? Mindenesetre a vonat kifut velük Londonból, s egy nappal később a lány egyedül, sírva tér vissza ide, hogy innen záporeső könnyekkel térjen vissza az USA-ba.
Mi történt? Ennek egy része kiderül a könyv első harmadából, ahol mi is barangolhatunk velük a francia fővárosban, majd izgatottan várhatjuk, hogy kiderüljön a többi információ.

A nyár végén Allyson-orvosi előkészítősként- beleveti magát a tanulásba, azaz belevetné, de nem megy neki; anyukája napi többszöri kollégiumi ellenőrzését a hívásokon keresztül sem viseli el. Valahogy minden más. Elindult a folyamat, már a barátnőjével sem igazi a kapcsolata, semmi sem jó neki, pedig nem is mer emlékezni arra az egy napra. Változik az élete, a személyisége, csökken a szemén lévő hályog vastagsága, lassan felnő a 18-éves Allyson.

"..... Willem megváltoztatta az életemet. Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra."

Kedves történet, színes, álmodós. Legalábbis nekem ilyen volt. Én, aki keveset nézek hátrafelé, én, aki nem mer álmodozni, elvarázsolódtam és mertem. Olyan jó lett volna egy ilyen utat kipróbálni: hogy csak megyek, utazok, tapasztalok, hogy belevágok. Olyan merész, bátor, nyári.
35 Celsius fok kint. Feküdtem az erkélyen a napozóágyon és egy olyan városba, Párizsba kezdtem vágyódni, ahol nem voltam, s ahova nem is vágyódtam eddig soha. Shakespeare-t akartam olvasni. Holland tulipánmezőn szerettem volna feküdni......, mert én is olyan fotókat szeretek készíteni, ami másnak jelentéktelen lehet, de nekem az életet jelenti.

Forman hozta a nálam elvárt szintet: olvastam, olvastam és olvastam.............. és nagyon várom Willem egy évét, a folytatást. (Just one Year)

9,5/10

Kiera Cass: Az Igazi (Párválasztó 3)

Végre megérkezett a harmadik rész! Bevallom őszintén, hogy nagyon vártam, s bár sejthető, hogy mi lesz America történetének, Maxon párválasztásának a végkifejlete, mégis izgultam, hogyan is írta meg ezt Kiera Cass?

America Singert a Párválasztóban ismerhettem meg, az Ötös lány, aki érdekes egyéniségével, személyiségével, menekülésével, kerti kirohanásával, naivan őszinte gondolkodásával azonnal a szívembe lopta magát, s csak azért kellett drukkolnom, hogy neki és családjának jól alakuljon az élete.

Az Elit palotában maradt tagjaként tovább zajlott Maxon herceg párválasztója, hogy a lehető legrátermettebb feleséget találja meg magának, akit meg is tud szeretni. Nem egyszerű feladat egyik oldalról sem, hiszen a herceget elég keményen sakkban tartja a király (legalábbis próbálja), és a lányok is közel állnak a szívéhez; Americara nézve sem egyszerű, mert mi olvasók, már tudjuk, hogy ki van még a palotában Maxon hercegen kívül.... (nem, nem írom le, hátha valaki most fog rohanni megvenni az első két könyvet!).

A harmadik részbe, az Igaziba belecsöppenni, a könyv hangulatát felvenni nagyon kevés időre volt szükségem, kinyitottam, belekezdtem, csak a vendégség, és néhány focimeccses gól tudott csak eltántorítani az olvasástól.Imádtam ezt a részt! Talán, hogy végre felkerül az i-re a pont, vagy, hogy a lány végre eldönt, kimond bizonyos dolgokat, talán, hogy a lázadásoknak vége szakad, hiszen ezekkel nem lehet befejezni a történetet, talán kíváncsi voltam, hogyan fognak kiesni a választóból a lányok: az önző Celeste, a csendes Elise, a fülig-szerelmes Kriss vagy éppen America? Talán csak azt vártam, hogy jobban megnyíljanak a szívek, hogy túlcsorduljanak, hogy kimutassák azokat a dolgokat is, amiket eddig titkoltak; és kíváncsi voltam a király és America további kapcsolatára is, mert ez mindenképpen izgalmat ígért.

Kíváncsi voltam hogy lesz, mi lesz?
Talán a legjobb rész, legalábbis ezen a jelzőn elgondolkoztam, mert nem a megismerés, megismerkedés folyamata zajlott a szemünk előtt, hanem a fordulatos cselekmény. Kiderülnek fontos, meglepő és eddig titkos dolgok, és elárulom, hogy America kétszer kijut a Palotán kívülre is, amelyek izgalommal -is-szolgálnak (de mégis mire számíthatunk, ha a hegedülő Ötös lány küzd valamiért? :D).

Cselekményes, fordulatos, rózsaszín, őszinte, drukkolós, elmerülős, gyönyörű borítójú. Továbbra is ajánlom kikapcsolódásként a könnyű, szórakoztató-habos irodalmat kedvelőknek, vagy éppen a fiatal lányoknak. Menyire jó a lányomnak, hogy egyben el tudja majd olvasni, és nem kell körmöt rágnia! Azaz kellhet, mert izgulni biztosan ő is fog.

8/10

Moira Young: Blood Red Road (Vérvörös út, Homokvidék 1.)

Vigyázni kell a könyvre kitett megjegyzésekkel. Nem először olvasok olyat, ami végül egyáltalán nem lett igaz. Ennél ez látható: „Jobb, mint az Éhezők viadala….”. Szerintem össze se lehet hasonlítani. Nem találtam benne sok közös pontot.

18 éves Saba, apjával, iker bátyjával és 9 éves húgával él Silverlakeben. Igazán furcsa név, mert víz nem nagyon van a környéken, házukat hulladékokból építik és ételt is elég nehezen találnak. Saba anyja, húga, Emmi születése közben hunyt el. Azóta apja teljesen megváltozott, nem sokat foglalkozik gyermekeivel. A kis húgocskát nem veszi körbe nagy szeretettel, őt okolja édesanyja elvesztése miatt. Majd „Saba világa teljes mértékben darabokra hullik, amikor az ikertestvérét, Lugh-t fogságba ejti négy kabátos lovas. Saba eldönti, hogy megmenti, ezért nekivág a Pusztítók által hátrahagyott törvényen kívüli sivár tájnak. Ez egy brutális világ, ahol Saba felfedez magáról pár meglepő dolgot. Vad harcos, ravasz ellenfél és mindenek fölött legyőzhetetlen túlélő. Egy Jack nevű fenegyerekkel és egy Szabad Sólymok nevű lány forradalmár csapattal Saba útnak indul, hogy megmentse a testvérét – és talán az egész világot.” Az úton, igaz sokszor próbálja lerázni, elkíséri a húga is. Nekem az ő karaktere tetszett a legjobban. Egy nővér által nem szeretett, báty által kedvelt, apja által közömbös környezetből indul, sokat elvisel és mégis olyan nagy büszkeséggel néz a testvérére, segíti ahol tudja. Saba karaktere nem volt szimpatikus, sokszor idegesített a makacssága, dacossága, önfejűsége.

A történet elég érdekes korban és helyeken játszódik. Sokszor találkozunk sivatagokkal, kopár hegyekkel. Az angol borító jól ábrázolja. Néha megjegyzést tesznek a szereplők arra, hogy mitől lett ilyen ez a Föld, de igazán konkrét dolgokat soha nem mondanak. Engem azért ez is érdekelt volna, de ezzel lehet apró kisebbség lennék. 

A Hopetown város volt a legérdekesebb hely, ahol Saba és húga megfordult. Teljesen az Ókori Rómában éreztem magam a Gladiátor viadalokon. Az egyik legizgalmasabb rész volt.

Rendkívül jó ötletnek tartottam a varjút, mint háziállatot. Azt nem tudom, hogy tényleg ennyire okos, de a történetben remek helye volt.

Összességében nem volt rossz, de a főszereplő számomra idegesítő jelleme miatt, nem tudom tökéletesre értékelni.

8/10

R.J. Palacio: Csodácska

Köszönöm egy kedves barátnak, hogy felhívta erre a könyvre a figyelmemet. Ha ő nincsen, biztosan elmegyek mellette vagy észre sem veszem mostanában, pedig nagy kár lett volna. Fantasztikus ez a könyv, bámulatos benne a főszereplő August (Auggie), de főleg azok az emberek elképesztőek, akik a való életben küzdenek hasonlókkal. 

„August Pullman arcdeformitással született, így nem járhatott suliba – egészen mostanáig. Éppen most kezdi majd az ötödik osztályt a Beecher Prep iskolában, és ha valaha is csöppentél már újoncként egy közösségbe, pontosan tudod, milyen nehéz ez. Az a helyzet, hogy Auggie is csak egy hétköznapi gyerek. Csak éppen az arca nem hétköznapi.”

Nagyon jó a könyv felépítése. Szeretem, amikor sok szemszögből olvashatok egy történetet. Itt 6 gyermek mesél saját magáról, egymáshoz való viszonyukról, de főleg Augustról.

Első részben, ki mást, mint a főszereplőt ismerhetjük meg. Nem írja le az arcát, de azt megtudhatjuk, hogy az ötödik osztály kezdetéig, ami kb. 11-12 év, huszonhét darab műtéten esett át. Mekkora erő lehet ebben a gyermekben, családjában, környezetében, hogy még most is tud mosolyogni, viccelni, és még erőt, bátorságot tud venni magán, hogy sok idegen gyermek között iskolába menjen és megmutassa az arcát.

Nem mindennapi az iskola igazgatója, aki az első nap előtt Auggienak iskolasétát tervez, három leendő évfolyamtárs segítségével. Az igazgató úr még többször megmutatja, hogy mennyire emberi, hogy milyen jó helyen van az iskola vezetésében. A másik kedvenc iskolai munkatársam, Mr. Browne, az angoltanár, aki sajnos nem kap sok szerepet a könyvben, de a havi ukáz feladatával a szívembe lopja magát. Szerintem remek ötlet!

Nem mellékesen megismerjük August szüleit és testvérét. A szülők remek emberek. Igazán nincsenek is rá szavak mennyire szenzációsak. A sok nehézség ellenére imádják egymást, élnek-halnak a gyermekeikért és mindig van idejük, energiájuk a másik gyermekre is.

Második részben a nővért Olíviát (Via) ismerjük meg, aki szintén új iskolába megy, ő a gimnáziumot kezdi. Imádja az öccsét, amikor teheti óvja, védelmezi, de most érzi, hogy kicsit terhes lett neki a testvére, több figyelmet szeretne a szülők részéről.

Innen

Harmadik részben Summer mutatkozik be. Ő Auggie évfolyamtársa és kezdetben az egyetlen, aki barátkozik vele. Majd a negyedik részben megláthatjuk Will, Auggie másik barátjának szemszögét is. Itt már van elképzelés főhősünk arcáról, mégis ő, vagyis az öccse fogalmazta meg számomra a legjobban.

„- Hé, Jamie! Emlékszel a srácra, akit tavaly láttunk a fagyizóban? Augustra? A fura arcúra?

- Ja, hogy rá! Rémálmaim voltak miatta. Emlékszel, anya? A tavalyi zombis álmomra?

- Azt hittem, láttál valami sületlenséget a tévében! – felelte anya.

- Nem! Attól a fiútól volt.”

Azt hiszem itt sírtam el magam először a történet folyamán.

Ötödik részben Olivia barátja, Justin is bekapcsolódik a történetbe. Helyes fiú hegedül és színészkedik. Neki is van egy remek gondolata, amit meg szeretnék osztani:

„auggie-val nem bánt valami jól az anyatermészet. (….) az anyatermészet tulajdonképpen tombolát árusít? a születésedkor veszel egy szelvényt, és csak a véletlenen múlik, jó vagy rossz dolgot nyersz-e vele? (…) akkor az anyatermészet magasról tojik ránk. és nem tojik. a legvédtelenebb lényeiről is gondoskodik. vigyáz rájuk, olykor érthetetlen módon. ott vannak például a szülők, akik vakon szeretnek, vagy a testvér, akiben az emberi érzések is bűntudatot keltenek, és egy reszelős hangú kissrác, aki téged választ mindenki más helyett. és még egy pink hajú lány is, aki a pénztárcájában hordja a képedet.”

Angol borító

Utolsó részben Mirandát ismerhetjük meg, aki Olívia régi barátja és testvérként szereti Augustot. Őt is jobban ki lehetett volna dolgozni.

Maximális dicséretet adok a kiadónak, remek könyvre bukkantak és kínálták a magyar közönség felé. Megdöbbentő ez az írás, ajánlott olvasmánnyá tenném a gyerekek egymás iránti elfogadása miatt.

10/10

Tamara Ireland Stone: Time between us- Elválaszt az idő

Időutazás! Wow!

Szeretem az ilyen filmeket, könyveket! Biztosan azért, mert én a gondolataimban is alig szárnyalok a múltamban, vagy éppen tervezek a jövőre. Túlságosan reálisan nézek magam elé. Így duplán élvezem az olyan-ilyen könyveket, amelyben van egy ilyesfajta misztikum a szerelem mellett.

Anna egy 16 éves lány. Fut. Tanul. Egyszerű. Nem menő. A gimi mellett dolgozik az édesapja könyvesboltjában (ugye milyen jó neki?). Két jó barátja van: egy lány és egy fiú. Álma, hogy kilép az államhatáron kívülre, bejár országot és világot.

Azaz egy sima, átlagos amerikai élete van, míg meg nem ismerkedik Bennett-tel, aki már első ránézésre furcsa. Anna már látta futópályán, a fiú is látta őt, de ő mégsem emlékszik a lányra. Végül egy osztályteremben találkoznak, a tanév közepén. Bennett az új fiú.

Fiatal, kamasz lányoknak szóló könnyed könyv, így nem kell sokat gondolkozni azon, hogy vajon megismerkednek-e egymással a fiatalok, hiszen tudjuk, hogy igen.

A könyv mégsem erről szól, hanem a szerelemről, a barátságról, a jólneveltségről, a családi egységről, a családi értékről, amit már olykor keresni kell. Szól a bizalomról, az elfogadásról.

Anna olyan lány, akire minden szülő vágyhat: elfogadja amije van, vágyakozik, de megérti ami nem lehet. Szereti szüleit, nem lázad. Kamaszként sem siránkozik, nem követel. Sodródik. Éppen ezért is lehet, hogy ilyen könnyedén belevág az újba, a lehetőségekbe Bennettel az oldalán.

Hogy mik történnek? Az már spoiler lenne, de azt tudom, hogy bármilyen időutazásos filmet nézek, ott lebeg előttem a Pillangóhatás című film, és hiába örültem a végkifejletnek ott a The End feliratnál, mégis azt kell mondjam, hogy általában nem kedvelem, ha beleavatkozik az író a múltba, a már egyszer megtörtént-be. Jól van, jól van, nem vagyok szőrös szívű, mert imádom a nagy egymásra találásokat is (Ház a tónál pl.), de itt azt éreztem, hogy Anna nagyon akaratos, befolyásol, erőszakos Bennett véleményével szemben.

Bennett beavatta a titkába, elmesélte neki a képességeit, a lehetőségeket, és Anna egyre csak többet akart. Persze megértem őt is, de ha nem rózsaszínű lenne minden, az sem lenne rossz.

Érdekes volt olvasni, hogy nem lehet egyszerre két Bennett ott a helyszínen, hogyan tűnik el az egyik, ha véletlenül ez történik; érdekes volt az egész könyv, mert akaratlanul összehasonlítottam Az időutazó feleségével, vagy a fent említett filmekkel, hogy egyebekről ne is beszéljek. A fiatalok suliba járnak, tanulnak, spanyol dolgozatot írnak, lassan telik el az a 30 nap, amit a fiú az itt-ott-tartózkodással tervez eltölteni, aztán át is lépik azt, itt kezd izgalmas lenni. Elmegy a fiú? Képesek leszek együtt maradni? Bennett ebben az időben tud maradni? Amikor is ő tulajdonképpen még egy kisbaba... Azaz ő jött vissza a múltba egy esemény kapcsán.

Mi az? Mi történt, ami miatt nem a saját szüleivel él?

Én nagyon szerettem volna erről is olvasni, de a történet Anna tolmácsolásában jut el hozzánk, így Bennett életét nem ismertem meg annyira. Olvastam, értelmeztem, elmerengtem. Összeraktam ami tudtam. Érdekes, úgy olvastam, mintha igaz lehetne? Ez a szép benne.

S hiába írtam, hogy én nem szoktam álmodozni, mégis ott voltam velük abban az olasz kis falucskában. Vagy éppen Mexikóban. Így pedig elérte a könyv, hogy álmodozzak és kikapcsolódjak. És ez jó. :)

Könyvmolyképző Kiadó

2013

8/10

Scott Westerfeld: Behemót

Manapság divatosak a többkötetes regények. Én, ha író lennék, egy kötetnél biztosan nem merészkednék tovább. Túl sok a buktató: ha az első kötet sikeres volt, meg tudok-e felelni az olvasók elvárásainak? Meg tudom-e tartani a cselekmény vonalát, nincs-e benne törés? A főszereplők sorsa továbbra is érdekli-e majd az olvasókat? Westerfeld regénye minden kérdéssel kapcsolatban jól vizsgázott nálam! Hogy milyen a Leviatán-trilógia második része? Röviden: izgalmasabb, érdekesebb, aranyosabb és színesebb. Westerfeld biztos kézzel gördíti tovább a Leviatánban megismert szereplők történetét.

Deryn és Sándor kalandjai Isztambulban folytatódnak- egy hosszabb kitérő után újra együtt, új segítőkkel és ellenlábasokkal gazdagodva.. Számomra fordulatosabb, sodróbb volt ez a második kötet, itt inkább éreztem azt, hogy nehéz letenni a könyvet. Mintha kitágult volna a világ a szereplők számára. Külön élmény volt az újabb darwinista lények  és az barkács-szerkezetek bemutatása. Mindenképpen be kell szereznem egy Bovrilhoz hasonló éleslátó lórit! 

-Sok a bőrkeményedés -mondta Nene, és óvatosan megtapogatta. -Keményen dolgozol, fiú, nem úgy, mint barátod, Hohenberg hercege. Kicsit rajzolsz és fiú létedre sokat varrsz.
Deryn megköszörülte a torkát, és eszébe jutottak a nagynénéi, akik steppelni tanították.
-A légierőnél mi magunk foltozzuk a egyenruhánkat.
-Milyen szorgalmas! Az unokám azt mondja, nem bízol bennünk!
-Aha... nos, ez kissé kínos, asszonyom. Parancsom van rá, hogy titokban tartsam a küldetésemet.
-Parancs? -Nene végigmérte Derynt. -Nem látok rajtad egyenruhát.
-Lehet, hogy álruhában -mondta Deryn -, de akkor is katona vagyok, asszonyom.
-Álruhában -mondta kuncogva Bovril. -Mr. Sharp!

Egyetlen kifogásom volt az első két kötet elolvasása után, és erre most jöttem rá: számomra valahogy túl jól sikerült Deryn "fiúvá változtatása" -egy idő után nem is gondoltam rá lányként, hiába a könyv romantikus szála..

Ennek ellenére vagy emellett kíváncsian várom a trilógia befejező kötetét, ami ha jól tudom, már egy másik kiadónál fog megjelenni- remélhetőleg megtartva az első két kötet igényes megjelenését.

10/10
Ad Astra
2013

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Nem túl hosszú könyv, ugyanannyira olvasmányos, gyorsan olvasható, mint az előző-ismert- írásai, ráadásul csak egy nap történéseiből áll, néhány szerelmes visszaemlékezéssel.
Tehát alaposan különbözik az előzőektől, ahol félévenként olvashattunk a lány és a fiú egymást kerülgetéséről, vagy éppen attól is, amikor egy héten keresztül a koncertek forgatagában esik le valakinek a hályog a szeméről.

Ebben a történetben egy tizenkettedikes lány, Lia mesél, sírdogál, szenved, majd bizonyítani akar. Nem egyszerű csaj: szerintem önző, nagyképű és sznob, legtávolabb áll tőlem, ha az előző főhős vagy éppen szereplő lányokra tekintek.
A lány és az ő barátainak és exének -és ne felejtsük bátyjának Szilkónak a részvételét is- a szilveszter esti kalandjai tárulnak szemünk elé, azaz hogy lesz egy max. egy órás autós útból (Árpádföld-Budatétény) egy egész éjszakás furikázás, utazgatás, hogy végre megérkezzenek Szánkó bulijába.

Egy egész éjjel, amit nevezhetünk, a fentiek értelmében egy nagy utazásnak, kétféle értelemben:
- fizikai valójában, mert csak jönnek, mennek, buliznak itt és buliznak ott, azaz megjelennek egy "másik" szilveszteren, de a Vörösmarty tér környékén fergeteges partyk-ba is belekóstolnak, s ez a sok utazás elfárasztott engem is-én biztos hazamentem volna;
- lelki valójában, azaz amikor a 8 napja szakított pár, több órányi veszekedés, egymás szívatása után is elér egy pontra, egy -talán- végső állomásra.

Ha eltekintünk Lia és Norbi kapcsolatáról és a többi szereplőre tekintünk, akkor megismerünk többféle nációt. :) (Ákost nem említem meg, szerintem nem illett a képbe, a végén pedig pláne nem...)
A filozófus Szilkó (nem, nem árulom el az igazi nevét), aki antiszociális, de most az egyszer nem tudott nem-et mondani a húga segélykérésére, vagy akár a nyálas szerelmespár, Csabi és Eszti karakterére tekintve, vagy éppen a csoportjukat együtt nézve, nekem furcsa volt ez az éjszaka.
Amikor a 9-12-es fiatalokról olvasok, mindig -mint mindenkinek- eszembe jut a saját fiatalságom, a saját személyiségem, a saját életem, a történeteim, a közös történetek, a bulik. Ezek az emlékek miatt szeretem felnőtt fejjel ezeket a könyveket. Mindig találok valamit ami megmosolyogtat, ami megríkat, ami elgondolkoztat, ami emlékeztet.
De valahogy ezek az érzések most itt nem érkeztek meg. Tisztában vagyok vele, hogy a célközönségnek tetszeni fog, ott érzik magukat majd a könyv lapjain: sírnak Liával, és utálni fogják Norbit; vagy éppen Esztit fogják becstelennek tartani, és szívesen lennének azok, akik Csabit vigasztalni próbálják. Nekem ezek, az olvasott harcok, viszályok, veszekedések, baromkodások kicsit gyerekesnek tűntek. Mi 17-18 évesen már komolyabbak voltunk azzal együtt, hogy voltak klassz házibulik, sőt olykor hétköznap is tartottunk ilyet, és kissé másnaposan mentünk együtt suliba onnan, szóval buliztunk, de komolyabban. Én 15-16 körül voltam ennyire gyerekes. Vagy tényleg ennyire változik a világ, és tolódik ki a megkomolyodás időszaka?- mert akkor jaj nekem!- a vihogós lánykámra tekintve...

Élveztem olvasni, mert gyorsan haladtam, mert szeretem LL könyveit, mert valami ütősre, valami különlegesre vágytam a cím alapján, de helyette folyamatosan ültem egy kocsiban, vagy idegenekkel buliztam és ugyanazokat a vitákat és szenvedéseket hallgattam... Azt hiszem mostanra beigazolódott, hogy nem én vagyok a célközönség.


(1. Ráadásul, aki Árpádföldön vagy éppen a közelében lakik, él (mint én), az tudja, hogy egy sokat arra autózó ember, ha nem az M0-ást használja, akkor nem fog a Kerepesi út felé menni és arra megközelíteni a helyszíneket, hanem marad a Rákosi vagy Csömöri úton... De ez csak egy magánvélemény. D
2. A tutorial és a volumennövelő szavakat nem szeretném a közeljövőben hallani.)

Simone Elkeles: Láncreakció

Nagyon olvasni szerettem volna, és nagyon kezembe ragadtat, így tutira mentem, ráadásul kölcsön könyv is volt, plusz ráadásként a tulajdonossal váratlanul lett egy mai találkozóm, így belehúztam és elolvastam a legkisebb Fuentes fiú történetét, ami nem is lehet más, mint..... Alexé és Carlosé, akik rosszfiúkból lettek jók, és mexikóiként szerelembe estek egy amerikai, legalábbis majdnem amerikai, más neveltetésű chica, mamacita stb. -val/-vel és -ba/-be.

Luis is, csakúgy mint testvérei a tűz, azaz a  Latin Vér ("szabadság-egyenlőség-testvériség" vagy éppen az "Egy mindenkiért-mindenki egyért" -elvet próbálják követni, ami egyébként egy nagy kamu!) közelébe kerül, ahová elvileg nem szabadna belépnie, meg nem szabadna drogot árulnia meg semmi ilyet, mert veszélyeztetné a jövőbeni terveit, és szeretett családját. De, ahogy megszokhattuk, van itt hideg s meleg, bűnözés majd győzelem, szerelem és szakítás, bonyodalmak, titkok napvilágra kerülése, nagy meglepődések, s miegymás.

Azt adta a könyv, amit megszoktam az első és a második részben, mégis valahogy ez tetszett legkevésbé. Nem tudom, hogy miért, így éreztem. 

Ahogy olvastam az amerikana (vagy majdnem az) lány és a mexikana srác szerelmének alakulását és a mögöttük lévő eseményeket, rájöttem, hogy igen élvezem én ezeket a tingli-tangli YA-kat, vagy mi is ez?, de pl. a hasonló magyar ifjúsági jobban elvarázsol. Lehet, hogy találkoznom kellene egy ilyen Mexikóival?

..és valaki leírhatná, hogy kell ejteni a Fuentes nevet? Thx.

P.S. (nem sokkal később): Megnéztem a video book trailereket, és na, szóval, hát... közben belegondoltam, visszagondoltam, hogy az első vagy a második rész tetszett jobban, de nem tudtam dönteni, mert valahogy ami egyikben jobban bejött, az a másikban nem és fordítva, de talán a második rész nyert 51%-kal kettejük versenyében. A kitalált és a trailerben megszemélyesített szereplőket nézve, akkor -bár rövid haj párti vagyok, mégis Alex egy kicsivel jobban, viszont nem könnyű, mert Alex karakterét jobban szerettem kicsivel, de Carlos jobban a szívembe férkőzött. Hahh, nehéz --------lenne ez, ha fiatal csitri lennék és a valóságom lenne. Így csak eszmét-futtattam. :D (Még jó, hogy Luis nem tetszik. :D)

8/10

Tavi Kata: Nyitótánc

Nagyon érdekes, hogy szokásomtól eltérően egyszerre három könyvet kezdtem el olvasni: egy gyerekirodalmat Ropi úr 6.részének formájában, egy szépirodalmat az auschwitzi hegedűről és egy full ifjúságit, a Nyitótáncot.

A könnyedség miatt ez utóbbi ragadt bele a kezembe. Nem tudom, hogy megvettem volna-e, szerintem nem, mivel hihetetlenül kevés könyvet veszek, így nem is tudom, hogy mikor olvastam volna ezt a történetet, ha egy kedves ismerősöm nem ajándékoz meg vele, hogy hasonlít az SZJG-re, talán még jobb is nála, és én úgyis szeretem ezt a fajta könnyed, szórakoztató irodalmat.

Ahogy olvastam a Nyitótáncot, én, mint ősöreg Johanna-rajongó nem tudtam nem párhuzamot vonni: ott lebegett minden négy évnyi történet a szemem előtt, de mindeközben annyira sajnáltam Tavi Katát, hogy próbáltam elhessegetni ezeket a dolgokat, gondolatokat, hiszen, ha könnyű ilyet írni, akkor nosza, rajta, írjak én is vagy mi a szösz? Én nem tudok írni, sem ilyet sem szebbet, sem mesésebbet, így csak olvastam, és belemerültem. Mielőtt azonban írok 1-2 mást is erről az új gimis könyvről azt megemlítem, hogy egy sima vámpír-, fantasztikum-, meseelemektől mentes fiatalos magyar könyvet, amelybe a tizenéves korosztály bele tud helyezkedni (akiket ez érdekel) nagyon nehéz lehet írni Leiner Laura sorozata után (vagy éppen egyéb könyvei után), ami az elsőnek is számít-hatna (nekem nem, mert az Édesvölgyi suli ikrei sorozatot imádtam gyerekként). Olyan, mintha egy tuti történetet kopiznának a Hűvösvölgyi sulival, a Nyitótánccal, vagy azzal a fiatal 13-14 éves lány könyvével is (hogy is hívják?). De ezeket nem olvastam, de ha a lányom tényleg megszerezi az említetteket. akkor azt is lenyomom a torkomon majd, és írok belőlük egy esszét. :)

Szerintem kapnak majd hideget és meleget ezek az írónők, nekem nem feladatom ezeket a kritikákat megírni. Én csak annyit tudok, hogy ugyanazt a hatást érte el, mint amit a másik történet: visszaröpített a nyálas diákkoromba, ahol folyamatosan szerelmes lehettem, epekedhettem, duzzoghattam, csacsoghattam, pletykálhattam, barátnőzhettem, bulizhattam. És ez nekem jó volt tegnaptól ma kora délutánig.

Ez a könyv -részben- egy sima gimiben játszódik, amiben táncolni, rajzolni és kosarazni lehet emelt szinten, amikhez kötődnek a nem mindennapi programok, ahova járnak a nem mindennapi egyének tele élettel, örömmel, problémákkal, ahogy minden 14-15 éves. Ebben a suliban kezd Lilla (Lil, Vörös, Táncoslány), akinek -szerintem- tök egészséges, normális élete, családi háttere, önkritikája van; s ebben a suliban kezd a szomszédban lakó új srác is:Krisztián, a régi sok-sok évvel ezelőtti, amolyan ovis-korabeli családi barát.

Meglepő, nem meglepő Lilla és Krisztián kölcsönösen szimpatizálnak egymással, amit persze mindig félreértenek, így lesznek rosszban, jóban, nehogy már a másik kerekedjen felül. Kárpáti Lilla a táncoslány, ötletekkel, véleményekkel, elrejtett vezetői készséggel illeszkedik be a Duna-parti Gimnázium 9/a osztályába, ahol barátnőkre, ellenségekre is talál, s ahol sikeresen elvégzi az első évét örömökkel, bánatokkal. Igen, itt is vannak olyan lányok, akik kicsit másabbak; igen, itt is van olyan fiú, aki  barát, és akit a nagy Ő nem szívlel. 

Lehet benne hibákat keresni, hogy melyik karakter hogyan lett megalkotva, hogy lehetett volna bő lére ereszteni a történetet, hogy mennyire ismertük meg a szereplőket. Annyira, amennyire meg akartuk ismerni, amennyit ki tudtunk venni a sorok közül. Sima egyszerű fiúk és lányok, egyelőre kevés felfedett tulajdonsággal, hobbival. Ami talán jó is így, hiszen olyanok, amilyenek a legtöbben. Vagy nem? Igen, van amiről többet olvastam volna, pl.

engem jobban érdekelt volna Kristóf és Márk korábbi kapcsolata, vagy éppen egy-két jelenet részletesebb kidolgozása, de szerencsére ez nem egy napló, hanem egy átfogó havi lebontású mesélés. olyasfajta, mintha Lilla a tanév végén elmegy a nagyszüleihez és a rokonaihoz Szegedre, ahogy minden nyáron szokott, és elmesél mindent az új iskolában töltött első évéről: ahogy emlékszik, amennyire emlékszik, csak a lényeget.

Nekem bejött, és bármennyire bírtam a szenvedő Rentai Renátát is, ez a lány, a Kárpáti Lilla sokkal jobban bejött nekem az életszeretetével, az örömeivel, a táncával. Szeretem a táncokat nézni, lehet, hogy ezért?

Tavi Kata a Könyvmolyképző Aranymosás pályázatán nyert, így most még azt sem tudom, hogy van-e, lesz-e ennek a történetnek folytatása?.... 

Federica Bosco: Vigyázz rám, angyal!

"Nem arról van szó, hogy te vagy-e rosszabbul vagy én, vagy anya. A maga módján mindenki rosszabbul van a másiknál. De az élet őrületes ajándék, ne dobhatjuk csak úgy el! Egyetlen elvesztegetett napot sem lehet visszahozni."

Kicsit bajban érzem magam, mert a sorozat első kötetét nagyon szerettem és ugyanekkora elvárásaim voltak ezzel a második könyvvel is.

Mia, a prímabalerinának készülő lány történetét követhettem tovább nagy izgalmakkal telítve, hiszen, az első rész végén éppen egy szörnyű tragédia történt. Sőt, nem is csak egy, hanem mindjárt kettő is. Így Mia, maga sem tudta, hogy mit akar az életével kezdeni: élni vagy halni akar; nem tudta hirtelen, hogy 15 évesen a szerelme nélkül képes-e élni?

A második rész pedig éppen Mia és Patrick szerelmének a története is lehetne, ha egy bizonyos szögből tekintenék a fiatalokra. Ellenben én ezt az alternatív síkot nehezen tudtam elképzelni, mert Patrick angyallá változott. Ő maradt az a srác, aki szerelmes Miába, s akibe Mia még mindig szerelmes. Őmiatta döntött a lány az élet mellett, s ő miatta jött ki a sötét alagútból. Patrick miatt, és az olasz nagymama, a 71 éves Olga miatt, aki egyszer csak megjelent Angliában, belépett a kórházba, és azon nyomban fogta az unokája kezét, és a saját lánya, Mia anyukája ellenére Firenzébe repítette, hogy ott ismét magára találhasson a kamaszlány.

Ezzel semmi gondom nem volt, de Patrick "hangja", hogy a fiú és barátnője beszélgettek folyamatosan, az igen, az zavart. A srác ott volt Mia fejében, szívében, még közelebbi kapcsolatba is kerültek a lány álmában. Olyan, mintha a lány sokkal szerelmesebb lenne, mint volt az első kötetben és az előző 10 évben.  Brrrr. 

Egy idő után inkább képzeletbeli barátként gondoltam az egészre, hogy a fiatal lánynak szüksége van egy ilyen mankója az élete folytatásához, az élete túléléséhez, hogy képes legyen újra tanulni, vagy éppen vissza tudjon térni a tánc világába, ahová tartozik. Patrick jött--ment mellette, szerintem igen önzőre sikeredett a karaktere, nem is tudtam őt megkedvelni, olyan zord apa-stílust vett fel néha. A történet egyébként rengeteg konfliktussal színesített, hiszen Olga nagyi ás a lánya Elena között soha nem volt felhőtlen vagy éppen szép bárányfelhős az ég, inkább az orkánerejű szelek kavartak felettük folyamatosan. S mi történik akkor, ha a nagyi, a kedves mama Olaszországból irányítja az akcióit az Angliában élő lánya ellen? Hát igen, ott már a cunami is közrejátszik. Angliában, vagy Olaszországban, teljesen mindegy. Mia hirtelen ismét a hidegebb országban találja magát, visszatérünk az ő kapcsolatukhoz, ami már nem is annyira heves, mint volt, egymásra találásukat is nyomon követhettem. 

S miközben én drukkoltam, hogy Mia végre kiszeressen ennek a fiúból, s az örökre eltűnjön; drukkoltam, hogy jusson el végre a balett felvételire; drukkoltam, hogy Nina, Partick húga is térjen végre vissza az "élők" sorába, addig kiderült, hogy 71 évesen is lehet öröm az életben........... igen ott; kiderült, hogy Paul, a mama élettársa állandóan zokog férfi létére; kiderült, hogy Mia is eljut végre a felvételire..................

London, felvételi......... örömtánc, és végül........................... kaptam a végére egy ászt, akkorát, amivel egy teniszjátszmát meg lehet nyerni, s így el is lehet veszíteni, s hiába voltam felháborodott ezen az angyalságon, hiába kritizáltam a könyv Patrickos-vonalát, mégis kíváncsi lettem a befejező harmadik kötetre, Mia további életére, illetve arra az eseményre, amikor mindenki számára világossá válnak a történések.....

"...az is megérdemli a szeretetet, a tiszteletet és a kedvességet, aki nem éhezett, és nem élte át a háborút, és ha nekem lesz gyerekem, nagyon oda fogok rá figyelni, hogy meg is adjam neki!"

Libri Kiadó
2013

6/10