2010. január 31., vasárnap

Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben

Azért tűnt fel ez a könyv nekem, mert a Magvető kiadó kötetei között láttam meg, aki többek között Bartis Attila és Elena Ferrante regényeit is kiadta és mert a téma is hasonlóan mélyrehatónak ígérkezett, ugyanis itt is egy anya-gyermek kapcsolatról van szó.

És sem az történet érdekességét, sem az irodalmi értéket tekintve nem csalódtam egyáltalán.
Ugyanakkor nehéz egy ilyen könyvhöz viszonyulnom, mivel ez igaz történet, Vajda Miklós a saját édesanyjának életét meséli el nekünk ebben a könyvben mintegy mementoként, már anyja halála után. És pont azért nehéz közelíteni az irományhoz, illetve megítélni azt, mert ebből adódóan nagyon intim az egész.

De tagadhatatlan, hogy jól van megírva. Én eddig Vajda Miklós nevét nem hallottam, de utánaolvasva, ill. a könyv fülszövegéből is kiderült, hogy neves műfordító, lektor, szerkesztő, irodalmi kritikus. Úgyhogy volt miből merítenie. Látszik is az írásán. Pozitív értelemben :)

A szövege egyszerűen hömpölyög, alig lehet letenni, sokszor arra eszméltem, hogy fogalmam sincs hogyan jutottunk el A-ból B-be, annyira profin vezette át a szinte alig összekapcsolódó történéseket. Ami különösen tetszett, azok a nagyon frappáns és egyedi szóképei. Nagyon ötletesen, klassz metaforákat alkalmazva tudott megfogalmazni dolgokat.

A történetről nagyon sokat nem árulnék el, csak annyit, hogy az író édesanyjának állít emléket ezzel az írással, úgy, hogy annak halála után felidézi magának az asszonyt, visszaemlékszik a régmúlt időkre. Anyja arisztokrata származása és apja zsidósága miatt az író családja a háború alatt és után nehéz helyzetbe került. Anyját mondvacsinált indokkal be is börtönzik, majd szabadulása után '56-ban Amerikában telepszik le, menekülve az itthoni viszonyok elől... Ezért kap az édesanya egy "amerikai keretet", mert élete utolsó harmadát ott tölti, szemben az íróval, aki mindvégig magyar földön maradt.

Tetszett az író kissé fanyar, de nagyon élesszemű és őszinte hozzáállása az édesanyjához. Tetszett, hogy nem volt vele elfogult, pontosan látta anyja hibáit, de ezeket képes volt a helyén kezelni. Annak ellenére, hogy az emlékezés nem csöpögős egyáltalán, minden fanyarsága, kritikája és bírálata ellenére érződik belőle a szeretet, amit ez a két ember egymás iránt érzett, még ha nem is voltak az a"nyáladzó" fajta család. Talán pont azért tetszett, mert az én családom sem ilyen. Az egymás iránt érzett szeretet nem a szavakban és ölelésekben, hanem egy-egy apró mozzanatban, gesztusban, tettben nyilvánul meg. És ez sokszor még meghatóbb tud lenni, mint a látványos érzelemáradatok.

Ezen kívül választ adott arra a kérdésre is, ami valahol már bennem is megfogalmazódott, hogy sokszor az ember (én...:P) miért olyan kritikus a hozzá legközelebb állókkal. Idézem:

De buta volt - és az én anyámnak nincs joga butának lenni. Hagyni, hogy csalódjam benne. Én fölnézni szoktam és akarok is rá, nem lenézni őt a butasága miatt.

A történetet a történelmi háttéren túl még érdekesebbé teszi, hogy egy-egy villanásra megjelennek benne régi magyar művészek, mivel a család anno ilyen körökben töltötte hétköznapjait. Az író édesapjának előző felesége Bajor Gizi volt, aki kulcsfontosságú szerepet tölt be az utána következő feleség, az író édesanyjának életében. Ráadásul nem riválisként jelenik meg, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon sokat segít a családnak.

Tetszett ez a rövid kis regény, örülök, hogy elolvashattam.




Kiadja: Magvető

2010. január 29., péntek

Holly Hill:Luxusnyalánkság


Holly Hill csinos,a harmincas évei végén jár,a véletlen egy nős férfi karjaiba sodorta,aki nem mellesleg dúsgazdag volt,Holly pedig megrészegült a rengeteg bankó láttán.A kapcsolat csúfos véget ért,a férfi visszatért a családjához.Holly pedig úgy gondolta többé nem képes visszatérni a munkájához-pszichológusként kereste a kenyerét.Míg gazdag szeretője eltartotta Holly számolatlanul szórta a pénzt,de a férfi távozásával a bankszámlája is kiapadt.Holly épp a neki való munkát kereste ,mikor egy barátja arra biztatta,foglalkozzon azzal amihez valóban ért,és még szereti is csinálni-legyen escort lány,nyíltabban szerető,még nyíltabban luxus prosti...
Nekem erről az a véleményem,hogy erre születni kell...akinek van gyomra hozzá-csúnyán fogalmazva.nem tudom mennyire ferdítette el a szerző az igazságot,de nekem kicsit hihetetlennek tűnt,hogy Holly hirdetésére több száz!!!e-mail jött,pedig nyíltan fel lett tüntetve a tarifa...a másik amit nehezen hiszek,hogy a férfia többsége inkább szellemi partnert keresett-még rakéta tudós is csapta a szelet Hollynak!!!
A hirdetés részletes volt,Holly nemcsak masszírozást vállalt,de főzést,magas röptű eszmecserét,ingyen parkolást!!!és szexet-amiben szintén sokoldalú.
Holly a beömlő ajánlatokból válogatni kezd,és megtörténnek az első találkozók is-ezekről és a levélváltásokról részletesen beszámol.
Amit megint csak kétkedve fogadtam,az az,hogy az összes férfi egytől-egyig gyönyörűnek találta a szerzőt.Bezzeg nem volt hiány csúnya kliensekben.
A szerző kifejezetten az anyagi megbízhatóság szerint válogatott,nem érdekelte(látszólag) a férfi viselkedése,kora,megjelenés-ha márkás ruhát viselt már szimpatikus volt...
Nekem kicsit gondom volt magával az írás stílusával,a megfogalmazásokkal.
Mindenesetre tanulságos történet,nekem a mai világ celeb jelszava ugrott be:van az a pénz,amiért korpás lesz a hajam. Ők is valamilyen szinten eladják magukat....
Nem vagyok álszent,én is szeretem a jólétet,a pénzt amit gondolkodás nélkül elkölthetek,de az nem mindegy hogy milyen áron.Hülyét és kurvát sosem csinálnék magamból.
A szerző egész idő alatt újra és újra bizonygatja,hogy milyen jó érzés!!boldoggá tenni valakit,egyengetni egy házasságot!!!!????és akkor lenne kurva,ha egyszerre több partnere lenne...a szerző korához,és képzettségéhez képest szerintem buta.
Ez a könyv szerintem a Szex és Tandíj elődje...ott egy diák lány "kényszerül" szexre a tandíjért...jajjj már ettől ideges lettem...
Én elfogadom ha valaki ezt a megélhetési formát válassza,csak akkor ne takarózzon blődségekkel,amit saját maga sem hisz el.


2010. január 28., csütörtök

Melissa Hill:érted mindent


Melissa Hill-től ez a második könyv amit olvastam,és nehezen tudom eldönteni melyik a jobb...az elsőben nagyon szerethető karaktereket alkotott,ez a második pedig rengeteg meglepetést tartogat.Amitől kicsit mérges is lettem,mert olvasás közben becsapottnak éreztem magam....de most pár nappal olvasás után,jónak találom a szerző ötletét.
Tara harmincas éveiben jár,és a tipikus munka ,család egyensúlyt nehezen találja.De épp mikor örülni kezd,hogy csak ennyi gondja van,a családja rendkívüli kupaktanácsra hívja,ahol Emma a húga közli,hogy terhes,és bár tudja ki az apa nem árulhatja el,és megtartja a bébit.
A következő válság barátnője Liz házasságában keletkezik,Liz arra gyanakszik,hogy férje félrelép...Emma és Liz férje gyerekkori barátok,sőt egy időben egy pár voltak,Liz legnagyobb félelme látszik beigazolódni-Emma gyerekének, férje az apja!
Tara egy kis időre maga mögött hagyja a családi,és baráti gondokat és nyaralni megy,ahol megismerkedik Natalie-val.Tara nem is sejti,hogy Natalie olyan embert hoz elő a múltból,akit Tara évek óta felejteni akar....

Nos amikor már látszólag teljesen összekuszálták a szálakat,és mi okosan kigobozzuk,lapozunk egyet és teljesen összezavarodunk...Hill nagyon hatásos befejezést talált ki.
Akik szeretik az ilyen csajos,párkapcsolat boncolgatós könyvet azoknak igaz meglepetés lesz.
Kicsit a borító félrevezető,legalábbis nekem túl rózsaszín..bár igaz,hogy nem szépirodalmi kötet,de egy visszafogottabb borító is remekül passzolna hozzá.

2010. január 27., szerda

Israel Joshua Singer: Az Askenázi fivérek I-II.

Kétkötetes műről van szó. Az elsőbe nagy hévvel vetettem bele magam, szinte faltam a sorokat. Sokkal könnyedebb, mint a második. Ott már bajban voltam! A végén igen sok oldalt túllapoztam (ami nálam nagyon ritka). De ez nem a könyv negatívuma! Nem szeretem a túl sok történelmet, politikai háttérinformációt. Kicsit száraz volt számomra. Pontosítanom kell, mert annyira mondjuk nem is háttérinformációkról volt szó, mivel ez a helyzet a századforduló-, illetve századelőbeli Lengyelországra igencsak rányomta a bélyegét, erről szól a könyv!

Israel Joshua Singer hihetetlen módon csűri-csavarja a szövevényes szálakat. Szemünk előtt játszódik le a munkásosztály elkeseredett küzdelme, virágzik ki az antiszemitizmus az iparosodással egy időben. A hirtelen meggazdagodás reményében szinte bármire képesek az emberek. Az érdekházasság szinte a legcsekélyebb ár ezért.


Az Askenázi fivérek alatt két fiút kell érteni, Szimchá Meirt és Jakob Bunemet. Voltak a könyvben igen hosszú részek, amikor semmit nem tudunk róluk! Talán nem is az Ő történetük volt a lényeg!? De azért ez sem elhanyagolható. Azért nem is térek ki rájuk, mert semmi különleges nem volt a történetükben, tényleg nem ez a lényeg!

Az életük kimenetele mindenesetre számomra felvetett sok-sok kérdést! Minek mi az ára, mi mennyit ér meg? Érdemes-e a családot, nyugalmat, biztonságot az anyagi jólétért feláldozni, előtérbe helyezni?

Tág képet kaphatunk a zsidóság ünnepeiről, a chászidok mindennapjairól, agyafúrt, körmönfont pénzügyi manőverekről. Ez például engem nagyon érdekelt, mivel nagyon szerettem mindig is a zsidó kultúrát, történelmet! Sokszor igen vicces is volt.


A könyv nagyon jó! A fent említett, abszolút szubjektív indokaim miatt nem adok maximumot!


Lehet, hogy a testvérhiányom most tör elő??? Ezek után a Karamazov testvérekre vágyom! :-)))


8/10
(Israel Joshua Singer Lengyelországban született, és a Nobel-díjas Isaac Bashevis Singer testvére volt. 1934-ben emigrált az Egyesült Államokba, és ott is halt meg 1944-ben.)

2010. január 26., kedd

William Paul Young: A viskó

Oh-my-God. Hogy stílusos legyek :P

Nem is tudom mit gondoljak erről a könyvről, annyira ellentétes érzések vannak bennem. Az van ráírva (hehe), hogy olyan hatással lehet a generációnkra, mint annak idején ez meg az a mű. Meg hogy ez nem pusztán egy a sok könyv közül, amik Istenről meg a hitről szólnak. Meg hogy megváltozol, ha elolvasod. Meg hogy készíts zsebkendőt.

Nos, azt hiszem ezt a könyvet nem nekem írták. Nem titok, hogy hitem van, de vallásom az nincs. Szoktam is szólni Istenhez meg gondolkodni róla. És akkor jön egy ilyen könyv és azt mondja hogy Isten ez meg az és ezt csinálja meg azt, amazt meg pont nem és hogy ezt így gondolja meg amúgy ;-) Persze vannak benne tök jó vallásfilozófiai gondolatok, amik véletlenül nagyon hasonlóak azokhoz, amikre a Nagy Gondolkodás közben én is jutottam, így örültem, hogy egy véleményen vagyunk az íróval. De továbbra is hiányolom az egészből azt, hogy ez így ebben a formában William Paul Young meglátása Istenről, hitről, Jézusról, Szentháromságról stb. Szóval azt így kategorikusan kijelenteni, hogy akkor ezek a dolgok így vannak, ahogy ebben a könyvben meg vagyon írva, elég vicces. Másrészt meg nem is tudom mit gondoljak arról, ha valaki Istenként szól hozzánk...

Én azt gondolom, hogy ha valaki hisz, akkor meg fogja a válaszait kapni a Feljebbvalótól magától, nem kellenek ehhez ilyen könyvek. De mégis azt mondom, ellentmondva magamnak, hogy ha valaki éppen ennek a könyvnek a hatására tud változtatni jó irányban az életén és önmagán, az tök jó.

Ami az irományt illeti. Nincs éppen rosszul megírva, olvastatja magát a történet, gördülékeny. Egy családi tragédiát mesél el az elején, melynek során az öt gyerekes Phillips család legkisebb leánykája eltűnik és soha nem is kerül elő. Néhány év elteltével a "Nagy Szomorúságban" leledző édesapa randizik Istennel a Viskóban, ahol a kislány eltűnt és ott felvilágosítást kap Istentől magától az ő szándékairól, magyarázatot kap a nagy kérdésekre. Megmondom őszintén ez a rész nekem igen vicces volt. Nem tudom, hogy Young ezt direkt írta ilyen bóvlisan mókásra, vagy én voltam épp humoros jókedvemben, de annyira abszurdan giccses volt némelyik jelenet, hogy csak röhögni tudtam. Szóval nem tudom eldönteni, hogy ez szándékosan volt ilyen vicces, vagy szánalmasan :P

Mindenesetre nem a legrosszabb kifejezést használtam, amikor Cserinek legagyiztam a kerettörténetet a Molyon, azt hiszem.

Úgyhogy vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban, alapjában az én hitemen, hozzáállásomon nemigen változtatott, max. bólogattam néhány helyen. És a vallásfilozófiai eszmefuttatásokat megmondom őszintén, helyenként nem is értettem kristálytisztán, ill. lettek volna kérdéseim azért hozzájuk mert nem találtam mindent logikusnak... Zsebkendőt abszolút nem használtam az olvasása alatt, inkább viháncoltam, de el tudom képzelni, hogy vannak olyan emberek, akiknek ez a könyv segíthet és akkor már megérte megírni.

Ja, és meg akarják filmesíteni. Oh-my-God. Gondolom Hollywoodban :P

Nálam olyan 6,5/10.




És amit eléggé visszataszítónak találtam, az az, hogy a könyv legvégén ott van egy egyoldalas felhívás, hogy hogyan és mint terjesszük az "igét" és a könyvet, ha megérintett. Khm. Köszönjük a tanácsot óvó bácsi.

2010. január 25., hétfő

David Levien:A Bűn városa



"Az eltűnteknek,és azoknak akik az eltűntekre várnak"


A szerző már több sikeres film forgatókönyvét is megírta ,így gondoltam,hogy nem fogok
csalódni.Így is lett,izgalmas,de mégsem vértől csöpögőkrimit kaptam.
Paul és Carol élték átlagos életüket egy Amerikai kisvárosban,egészen addig még egy napon a tizenkét éves fiuk Jamie nem tér haza az újságkihordásból.
Eltelik több mint egy év,anélkül,hogy bármi is történne,Carol és Paul ezalatt teljesen eltávolodnak egymástól...
A rendőrségen ahová időröl időre bemennek érdeklődni,hol tart az ügyük,egy nyomozótól kapnak egy névjegykártyát...
Így ismerkednek meg a magányomozóval,aki elindul megekresni Jamiet..minden szál a gyermekkereskedelemhez vezet.Egy idő után már az apa nem bír tétlenül várni,csatlakozik a nyomozóhoz.
A történet ugyan nem folyik bele a pedofilía,és a gyermekkereskedelem sötét világába,mégis el tudjuk képzelni milyen borzalmakat él át a család,és azok a gyerek aki az ilyen szörnyű hálózat csapdájába esik.A történet így is eleget sejtet...
Tetszett,hogy nem csak a konkrét tényeket tárta fel a könyv,de a házaspár lelki tusája is színre kerül,akárcsak a nyomozó élete,és múltja.
Megmondom őszintén,ha ilyen nyomozós könyvet olvasok próbálok én is nyomozni...de eddig nem igen tudtam olyan logikusan haladni mint a szereplők.

2010. január 24., vasárnap

Alessandro Baricco: Selyem

Szerettem ezt a vékonyka könyvet.
Szerettem, mert nem voltak benne felesleges szavak.
Szerettem, mert így jó, ahogy van.
Szerettem a benne lévő színes madarakat. A madarakat, amelyek az ékszerek gazdagságát jelentik.
Szerettem Hervé Joncour-t, szerettem feleségét, Helénét.
Szerettem a könyv tisztaságát, a jellemek kidolgozatlan kidolgozottságát.
Szerettem a történetet.
Szerettem a végét, kellemes megkönnyebbülés volt számomra.
Sajnáltam Hervé Joncourt.
Sajnáltam, mert a számára igaz szerelem, csak vágyódás formájában találta meg.
Sajnáltam Helénét, mert látta, hogy cselekednie kell. Cselekedni vagy nem tenni semmit. Csak elfogadni a tényt.
Heléne okos nő.

Sajnáltam Hervé Joncourt
„Baldabiou csöndben hallgatta végig, egészen addig, amíg az eberfeldi vonatig ért.
Semmire sem gondolt.
Hallgatott.
Rossz volt hallania, amikor a végén Hervé Joncour halkan azt mondta
- Még a hangját sem hallottam soha.
Majd rövid idő múlva:
- Különös fájdalom.
Halkan.
- Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni.”

Hervé Joncour abból élt, hogy selyemhernyókat vett és eladott. Bár számomra ez a tény csak másodlagos volt……

Tetszett. Egyértelmű 10-es

2010. január 22., péntek

Murakami Haruki: Norvég erdő

Tegnap este olvastam ki ezt a könyvet, és úgy fel...húzta az agyamat, hogy alig bírtam aludni tőle. Egyrészt mert Murakamit tökre megkedveltem az eddigi három elolvasott regénye után. Ezenkívül azt gondoltam, hogy ez valami fergetegesen jó regény lesz, még a többieken is túltesz, mert ahol értékeléseket láttam Murakami könyveiről, mindenhol ez kapta a legjobbat.

Ehhez képest nekem nem tetszett. Mint kompozíció, irodalmi alkotás teljesen rendben van ugyan. De a témája... Azt írták több helyen róla, hogy ez a keleti Zabhegyező meg ilyenek. És pont úgy felcseszte az agyamat, mint 10 éve a Zabhegyező, úgyhogy lehet valami benne...:P

Egy fiatal, 20 év körüli fiú története ez a 70-es évek körül Japánban. Már idősebben, 37 évesen emlékszik vissza a főszereplő erre az időszakra, az első szerelemre, az egyetemi éveire stb. A srác egyébként tök jó fej önmagában, bizonyos szempontból nagyon jó hozzáállása van a dolgokhoz. Viszont. Elegem van, hogy pont úgy, mint Murakami többi főhőse, ő is rohadtul elidegenedett, magányos, szenvedő. Persze az embernek ez az életszakasza gyakran ilyen, szó se róla, de miért kell minden főhősnek így éreznie a világgal kapcsolatban??? Kicsit unalmas. A srác a 420 oldalas regény folyamán más sem csinál, csak magába fordul, egyedül van, zenét hallgat, olvas, néha szexel és fájja a világot meg a szerelmet és legfőképp a halált. A halál ugyanis az egyik fő szála az eseményeknek. Nem akarok belebonyolódni a történetbe, lényeg az, hogy a sztoriban, 4 azaz négy öngyilkosság van. Ez annyira kiverte nálam a biztosítékot, hogy olyan képzeteim voltak a könyv elolvasása után, hogy legszívesebben az asztal sarkához, vagy valami jó éles tárgyhoz vertem volna ezt a könyvet addig, míg apró cafatokra nem szakad.

Biztos vagyok benne, hogy én nem értettem meg teljes egészében ennek a történetnek a mondanivalóját, de tény, hogy hihetetlenül letaglózott és pont olyan állapotba kerültem tőle, mint a könyvbeli Naoko, aki főhősünk szerelme és akinek nem lett jó vége...

Emellett, hogy 100 oldalanként volt egy öngyilkosunk a regényben, elég unalmas volt. A felénél feltettem a kérdést, hogy akkor fog itt valami történni is? Aztán a második felében azért beindulnak a történések, de nem dobtam el az agyamat tőlük. Az egyetlen szereplő, aki szerethető volt, az Midori volt, a srác egy barátnője, aki ugyan teljesen őrült volt, de legalább volt benne élet, öngyilkos hajlam meg nem.

Egyébként ebben a könyvben is feltűnnek az összes Murakami regényben jelenlévő motívumok, mint a kék ruha a nőkön, a macska, a magány és a zene. A zene itt most nem komolyzene, mint a Kafkában, hanem főleg Beatles és egyéb 60-70-es évekbeli popzene. Innen a regény címe is, amit a Beatles Norwegian Wood c. számából fordítottak magyarra. Rohadtul nincs köze az egész sztorihoz, ráadásul rossz is a fordítás, mert a dalszövegben norvég faanyagról van szó, úgyhogy ez is gáz, de mindegy.
Ja, és ki ne hagyjam az anyjalehetne korú nővel való dugást, mert persze az is van itt, mint a Kafkában.

A sok halál meg nyomasztó dolog között persze tök jó kis gondolatok vannak benne életről, meg mindenféléről, de ezek sem tudták feldobni a könyvet számomra. Valószínűleg ezek miatt tetszett sokaknak.

Megmondom őszintén, ez egy olyan könyv, hogy én jó szívvel nem ajánlanám senkinek. Nem is tudom mit váltott volna ki belőlem 20 évesen. Talán akkor tetszett volna, de az is lehet, hogy már nem élnék...:P

7/10

2010. január 21., csütörtök

Sarah Dessen:Tökéletes


Sarah Dessen csupa jókat ír. Minden könyvében inkább a tinikhez szól, de olyan stílusban, hogy bárki nyugodtan olvashatja!

Most még nem tudom melyik a kedvencem Tőle, ez vagy pedig az Egy felejthetetlen év.

Masy édesapja halála után nehéz helyzetben van, tökéletes fiúja Jason nyári táborba indul, munkáját amelyet a nyári szünetre vállalt Masynek adja át, amit a lány nem is nagyon bán, mert miután nővére elköltözött otthonról, túl nagy a ház Masynek és az anyukájának, az esték hallgatással telnek... Masy igyekszik minden nap elhitetni magával, hogy jól van, az anyukája is jól van, van szép házuk, ott vannak egymásnak, már túl vannak a gyászon, bármikor sírhatna a mama vállán, bármikor emlegethetné az apukáját anélkül, hogy bánatot okozna...

De ez nem így van. Masy egyedül érzi magát, és amikor ezt megírja barátjának Jasonnak, elutasítást kap...

Masy egy véletlen folytán egy furcsa csapatba csöppen, Delia, Monica, Krysti, Bert és Wes egy partiszervizt működtetnek, és mindenki fura a maga módján. Masy minél több időt tölt el velük annál, jobban érzi magát,és annál inkább elhiszi, hogy nem fog összedőlni attól a világ, ha bevallja, hogy nem boldog, ha beismeri, hogy nem tudta még elengedni az apukáját, ha otthagyhatja a rémes munkáját a könyvtárban, ha este nem vasalással szeretné tölteni hanem valakivel a csillagos ég alatt.... és már csak annyi kell, hogy az anyukája szeme is felnyíljon végre... és Masy is ki merje mondani amit érez, amit gondol..

Dessen remekül ír, olyan jól tudja megjeleníteni az érzéseket, hogy együtt sírunk, gyászolunk a szereplőkkel, együtt várjuk szívdobogva a fiút Masyvel, és legszívesebben szembe szállnánk a szigorú és értetlen anyjával is. A sok kedves karakter, a fiatalkori botlások mind mind remekül illeszkednek a történetbe.

Remélem sok ilyen könyve lesz még az szerzőnek!




Richard Russo: Sóhajok hídja


f-andi véleménye

Mindenképpen érdemes volt elolvasnom ezt a könyvet, bár úgy érzem, hogy a történetet később fogom megemészteni.

A könyvben megismerkedünk az egész Lynch családdal, főhősünkkel Lucy Lynch-csel, akinek az egész gyermekkorát nagyon részletesen bemutatja az író. Az én olvasatomban egy nagyon szomorú történet, aminek nem megfelelően (csúnyán) megfogalmazva egy „hepiend” a vége. Ne várjatok léggömböket és mosolyt, de tulajdonképpen örültem, hogy a történtek/fordulatok dacára (majdnem) mindenki boldogan éli tovább az életét.

Lui önmagát optimistának, szemlélődőnek jellemzi, aki szorosan kötődött korán elhunyt apjához, büszke volt rá, imádta, bálványozta, követte őt.

Hányszor fordul meg gyermekkorunkban: „ezt én biztosan nem így csinálom majd, mind a szüleim (Mamám/Papám)!” Lui ezt nem így gondolta. Szeretete olyan hatalmas volt édesapja iránt, hogy édesanyja olykor ezt fájlalta is.

Louit iskolás kora óta Lucy-nak csúfolták, ez rajta maradt élete végéig. Visszaemlékezéseit írott formában kezdi megörökíteni (amit aztán végül nem fejez be, hiszen minden a helyére került a lelkében).
Szép lassan, sorban halad: képet kapunk erről a kisvárosról, képet kapunk, hogy a fiú egész élete egyhangúan telt, hogyan dolgozott a saját boltjukban, ki volt a barátja, és ki lett a felesége.
Ez a barát Bobby Marconi (Robert Noonan), aki ezt a kapcsolatot nem tartotta barátságnak. Nem törődött Lucyval, örült, ha elköltöztek, és nem kellett vele találkozni a „baráttal”. Élete tele volt vadsággal, apjával szembe kellett fordulnia többször, így nem egyszerű gyermekkora volt.

Egy szolíd, csendes, jó tanuló fiú és egy zord fiú kapcsolata hogyan bontakozhat ki? Életük több helyen találkozott, keresztezte egymást. Loui egyetlen és legfontosabb barátjának tartotta Bobbyt. Bobby nem is törődött vele. Bennem Lui nagyon mély nyomot hagyott: szántam, sajnáltam őt. Egyre inkább nem értettem, mi adja neki a boldogságot? (Barátságukra még felnőttkorukban is az volt a jellemző, hogy Lucy írta a leveleket Bobbynak, és erre soha nem kapott választ. )

Lucy élte sivár életét Thomaston-ban, és nem történt semmi. Küzdöttek a boltjukkal, költözködtek a városon belül egyre jobb helyekre, de ezenkívül egyformán teltek a napok egymás után, míg egy lány –Sarah- fel nem figyelt rá, és mély barátságot kötöttek egymással, majd össze is házasodtak. Sarah élete is rejteget néhány olyan tényezőt, aminek hatására bekerülhetne az iskolai gyermekvédelmis dossziéba. A lány és a fiú élete végül egy pályára kanyarodott, és fontos szereplőnek Bobby is visszakerült a fiatalkori szerelmesek életébe.

(Kitérhettem volna arra a tényezőre, hogy Lucy életét egy betegség is beárnyékolja gyermekkorától kezdve, de számomra ez csak EGY tényező volt a műben. Arról is írhattam volna, hogy a regény 2/3 része Lucy szemével nézve íródott, 1/3-a pedig E/3 személyben Bobby-ra összpontosít. Nem írtam, ha olvassátok a könyvet, majd meglátjátok, megtapasztaljátok.)

Először szántam Lucyt, a végére megszerettem lelkének tisztaságát. Számomra fontos kérdés a könyvben: mi a fontosabb: szeretni vagy szeretve lenni? Mindkét oldalról meg lehet vizsgálni a kérdést, mindkét oldalról megérkezik majd a válasz, ha elolvassuk a művet. Odakerülhetünk a kisvárosba, megismerkedhetünk velük, ülhetünk az asztaluknál. Kirajzolódik Lucy szemén keresztül az egész Lynch család élete, örömeik, szomorúságaik, elkísérjük őket Lucy 60 éves koráig. R. Russo fantasztikusan megalkotta ezt a regényt. Érdemes elolvasni, bár nekem sok időbe tellett, talán mert nem jó időben talált rám; mindenesetre elgondolkodtam rajta.
Nagyon kíváncsi vagyok Mindenki véleményére!




...hogy miért lett a címe Sóhajok hídja? Ez is kiderül a könyvből!

Bejegyzés ideje: 2010. január 21.

Csenga véleménye 


A Pulitzer díjas író tollából származó regény rosszkor talált meg.Bár tetszett a történet de éreztem,hogy ehhez a történethez nyugalmas napok,ráérős ,töprengésre alkalmas órák kellenek.
Russo nagyon kifinomult alapos karaktereket alkotott,de a környezetet is hasonlóan aprólékosan ,részletesen jelenítette meg.Ez szó szerint csodálatot váltott ki belőlem.Például ahogy leírja a várost ahol él, a folyótól elkezdve a a különböző kerületekre jellemzőkkel-én 18évig éltem ugyanazon a helyen,de még csak nem is tudom,hol milyen stílusú házak épültek stb.Russo ebben is nagyot alkotott.

Tulajdonképpen egy barátságról szól a könyv,ami eléggé érdekesen alakult,Lucy(furcsa nevére van magyarázat) és Bobby akik szomszédok,és Lucy-nek teljesen egyértelmű,hogy barátok...Bobbynak mintha mindegy lenne.

Innen indul a történet,illetve a felnőtt férfi emlékszik vissza gyermekkorától kezdve.
Jóval többrétegű a regény mint ez a barátság boncolgatása,a házasság, a környezet,maga az élet, a család éppúgy szerepet kap,és minden téma részletesen körbe van járva.
Ami meglepetésként hatott rám,az Lucy szüleihez való viszonya:Apját már már istenítette,ellenben anyjával akihez szerintem nagyon kritikus volt,anyja hibáit túlságosan is felnagyította,még apjához lojálisabb volt,azt írja,hogy apját azért szereti annyira mert az elfogadta olyannak amilyen....ez elég nemes vonás...és szerintem Lucy erre alapozta az imádatát...
Lucy nekem eléggé furcsa természet,hogy lehet valakit a barátomnak tekinteni aki sosem tett értem semmit,és még a leveleimre sem válaszol? miért ragaszkodott már-már betegesen ehhez a barátsághoz?

Az érzelmek éppúgy aprólékosan vannak megjelenítve mint az emberek, a környezet.
Nekem néhol lassúnak túlságosan is elaprózottnak tűnt a történet,ugyanazt a türelmetlenséget éreztem mint amikor Anna Gavaldától olvasok valamit...én szeretem ha egy történet gyorsabb ritmusban íródik,annak ellenére még tudok töprengeni,hogy nem ragadok bele egy -egy szituációba,ezért is érzem,hogy ehhez a történethez ráérősség,idő,és türelem kell.Akkor remekül lehet élvezni.

És bár csodáltam ahogy Russo a végletekig menően leír minden apró mozzanatot,néha ezt már túlzásnak éreztem és zavart.
Mindenesetre egy nyugalmas időszakban érdemes elolvasni.





Bejegyzés ideje: 2010. február 02.

2010. január 20., szerda

Örkény István: "Rózsakiállítás"


Valami rövidre vágytam. Hát ez ilyen. Rövid és ütős.

A sztori a következő: a fiatal rendezőasszisztens a szocializmus idején engedélyt kap, hogy megrendezze filmötletét, ami valójában nem is a saját rendezése, hiszen itt a rendező az élet.
A halálról akar filmet csinálni, három haldokló utolsó hónapjait, heteit, napjait, perceit szeretné filmre vinni.
Talál is rá jelentkezőket és a film is elkészül.
A rendező motivációja a film készítésében az, hogy megmutasson valamit az embereknek abból, amitől minannyian rettegünk, mégis mindannyiunkkal megtörténik. Amiről nem beszélünk, de mindannyiunkat foglalkoztat.

A téma érdekességén túl más is felkeltette az érdeklődésemet és elgondolkodtatott.
Olvasás közben végig úgy éreztem, Örkény a mai "valóságshow"-kat írta meg ebben a regényben.
Elképzeltem, a regény megírásakor (1978-ban), milyen bizarr gondolatnak hathatott ez, manapság pedig már a TV-ben, interneten nap mint nap találkozunk valódi emberek valódi életével, és ennek részeként halálával is. Mekkorát változott a világ 30 év alatt.

Szóval rövid, tömör és gondolatébresztő. Természetesen az Örkényre jellemző groteszk humorral fűszerezve.

8/10

Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Megjelenés éve: 1978
Oldalak száma: 119
Borító: Bosch: A halál és a fösvény (részlet)




2010. január 19., kedd

Chaterine Alliott: Én,a férjem és ő

Alliott felveszi a versenyt Marian Keyes történeteivel,és Weiner humorával. Remek történetet írt, amely egy átlagos házasságot boncolgat. Egy nő sohasem lehet elégedett, és főleg nyugodt, ha jóképű férje van, aki körül túl sok az ex. Főleg ha a volt barátnő egyben a legjobb barát is marad. Imogen a feleségek gyöngye szeretne lenni, de amint letudta a kötelező köröket, mint iskolába vinni a gyereket, vacsorát főzni és takarítani, a hivatásának él - fest. Emiatt lelkiismeret furdalása is van...

Imogen és fia élik napjaikat, többnyire a férj és apa nélkül,. Alex, a férj egyik nap azzal áll elő, hogy kevesebb ügyfelet szerzett és ezért vidékre kell költözniük egy időre....

És itt kezdődik a vég nélküli nevetés. Imogen minden erejével igyekszik helytállni a vidéki gazdasszony szerepében, küzd az állatokkal, az állatorvossal és a szomszéddal aki történetesen Alex volt barátnője...és aki túlságosan is vehemensen próbál barátkozni Imogennel. Persze Imogen családja sem egyszerű, az apukája hetente mutatja be az újdonsült barátnőket, a nővére halálra eszi magát bánatában, mert nem lehet gyereke, és mindeközben Imogen állandóan azon rágódik, hogy Alex éppen hol és kivel van...a gyanú árnyéka a volt barátnőre terelődik, Eleanorra ...

Egyre jobbak leszenek ezek a csajos könyvek, remek karakterek jelennek meg most is, akik rögtön szimpatikusak lesznek, vagy éppen ugyanolyan gyanakvóan nézzük őket, mint a főszereplő. Már épp mikor kitalálnánk a befejezést, jön egy csavar és újra kell gondolnunk mindent.
Nekem egy hétvége alatt sikerült a könyv végére érnem, annyira olvastatja magát.

Kiadja: Athenaeum


Gregory Maguire: A Boszorkány


Megmondom őszintén fantasy könyveket ritkán olvasok, és akkor is nagyon kritikus vagyok. De már a borító is nagyon jól sikerült, nem mesés inkább olyan ijesztgetősre,sejtelemesre vette a figurát, úgyhogy belevágtam.

A történet a gonosz nyugati boszorkány életéről és haláláról szól. Az ismert Óz, a csodák csodája meséje elevenedik meg a könyv elején, és az utolsó lapokon. És, hogy közben mi történik? Megszületik Elfaba a későbbi nyugati gonosz boszorkány, aki mellesleg nem is gonosz... igaz volt egy két tette ami miatt voltak haragosai... de alapjában véve ugyan olyan ártatlan kislány volt mint a többi. De sosem volt könnyű élete, zöld színe miatt örökké kirekesztették, még saját anyja is furcsán mintsem szeretettel nézett rá. Bár rengeteg furcsa lény élt körülötte, kvarangyok, beszélő állatok-akik épp az egyenjogúságért küzdöttek, arról nem beszélve, hogy az aludttej nem egy étel hanem egy építészeti stílus-ennek ellenére Elfaba örökké bizonyítani volt kénytelen...

A történet rendkívül izgalmas, és sodró. Elfaba a szemünk láttára nő fel, hagyja el otthonát, majd az iskolát, szeretője lesz... és közben végig kíséri életét a mágia, a varázslat, a politika, a család ami mindig többet vár el tőle mint amennyit valaha is adott Elfabának. Szomorú voltam a végén.. Elfaba nem azért lett keserű,megtört boszorkány mert ilyen akart lenni,hanem mert mindig minden körülmény Elfaba ellen volt.

A fantasy rajongóknak ez a könyv igazi csemege.


2010. január 17., vasárnap

Fábián Janka: Emma szerelme

Nagyon örülök, hogy megjelent a magyar könyvpiacon ez a regény. Szerintem úgy kellett valami hasonló, mint egy falat kenyér. Ugyanis. Egyrészt mert magyar. Amiből mondjuk van azért a piacon, de főleg a szépirodalom kategóriában, ez viszont inkább szórakoztató irodalom. Másrészt mert ebben a kategóriában az írónő saját, eredeti nevét olvashatjuk a borítón, ami azért ritka. Vannak nekünk ugyanis magyar íróink, de a legtöbb valami angolos hangzású álnéven adja ki az irományát, amire allergiás vagyok. Persze értem én kb. az okot, pláne, hogy ezekben a könyvekben a szereplők is nagyrészt Jenniferek meg Patrick-ek ...

Az Emma szerelmé-nél persze az lett volna fura, ha az írónő mondjuk Janis Jewel néven dedikálná a regényt, ugyanis az a (múlt) százfordulós Magyarországon játszódik. Ami szintén nagyszerű csemege a ma íródott történetek között. A kortárs irodalom ugyanis (tisztelet a kivételnek) általában a mai időkre fókuszál, ami részben nem baj, de én sokszor pont azért szeretek olvasni egy-egy történetet, mert az a miénktől egy teljesen különböző korban, világban játszódik, amire tátott szájjal meredek, mert annyira más.

Ez esetben is annyira más volt, annyira más értékek éltek ebben a korban, az érzelmek is valahogy sokkal egyszerűbbek és tisztábbak voltak. Persze tudom, hogy akkor is volt mindenféle aljas, piszkos és ferde, de valahogy mégsem ez volt a jellemző, azt hiszem. Nem gondolom, hogy én idealizálom ezeket az időket, mert tudom, hogy még 20 évvel ezelőtt is más volt a világ "erkölcsi rendje", 100 évvel ezelőtt meg aztán pláne.

A történet Emma szüleinek történetével kezdődik. Már az ő sztorijuk sem egyszerű, van itt rivalizálás, botrány, egyebek. A lány édesapja illetve annak legjobb barátja és az ő családjaik a történet magja. A Vallay és a Kóthay család. Ők küzdenek szerelemért, keverednek Párizsba ill. Kanadába, menekülve a reménytelen szerelmek és botrányok elől. A kis Vallay Emma nem egyszerű kapcsolatok, kötelékek közé születik. Miután mindkét szülőjét elveszíti, a Kóthay család fogja nevelni, ami a bonyodalmakat még jobban fokozza.
Többet nem szeretnék elárulni a történetről, de ezekből is látszik, hogy szövevényes, fordulatos, és attól függetlenül, hogy szerelmek állnak a középpontjában, nem sablonos és jellemzően nem is csöpögős.
A karakterek azon felül, hogy női főszereplők mindegyike gyönyörű (khm...) meglehetősen esendőek, emberiek.

Nagyon tetszett, hogy Fábián Janka az alaptörténeten felül kihangsúlyozta a történelmi hátteret. Jártunk a Milleniumi Ünnepségek megnyitóján, a Hősök Terén lévő emlékmű felavatásán, előttünk vonult végig Ferenc József Sissy-vel a tömegen keresztül, majd láttuk az égbolton elszáguldani a Haley üstököst és közvetve még a Párizsban élő és alkotó Adyról is hallottunk :) Aztán bepillantunk az első világháború és a Tanácsköztarsaság alatti életbe is.
Érdekes színeket adtak ezek az események a történetnek, remek ötlet volt ezeket beleszőni.

Az írónő stílusa gördülékeny, korrekt, nem fáraszt minket unalmas leírásokkal, nagyon pezsgő az egész történet. Bár az elején voltak problémáim a stílusával, kicsit nekem "iskolásnak", olyan fogalmazásszerűnek tűnt, annak ellenére, hogy a szöveg összességében igényes. Később a történet izgalmai ezt teljesen elfeledtették felem, de az is lehet, hogy később az írónő belejött :)

Én úgy gondolom, hogy mivel ez Fábián Janka első regénye, összességében elégedett lehet vele, mint ahogyan én is az voltam, köszönöm :)

Aki egy romantikus, de nem túl csöpögős, régi történelmi eseményekkel átszőtt, fordulatos családregényre vágyik, az semmiképp ne hagyja ki!




(Már megjelent a regény folytatása Emma fiai címmel, amit már meg is rendeltem.)

Ja, az írónő honlapja.

És azért a borítót is hadd dicsérjem meg, szép ezzel a Mucha képpel.

2010. január 15., péntek

Polcz Alaine: Egész lényeddel


Régóta készültem Polcz Alaine könyvet olvasni, bár a Rend és rendetlenséggel szerettem volna kezdeni!
Ezt a könyvet kölcsönkaptam, egyből rá is ugrottam!

Hmmm... Hol is kezdjem? Az írónőről tudom, hogy nagy szerepe van a hospice szolgálat létrehozásában, alakításában. Nagy hangsúlyt fektetett életében a haldoklók megsegítésére, otthonápolására. Ehhez hasznos tanácsokat fogalmazott meg a családtagok számára is. Ebben a könyvben saját életéből merített.

Férjéhez fűződő nagy szerelméről ír, bár ez a rész számomra csekély mértékben nyilvánult meg a könyvben. Főként az időskori betegségéről, a halálba kíséréséről szól, és ahogyan ezt az írónő megélte. Felidéz régmúlt- és közelmúltbeli eseményeket, élményeket, sérelmeket.

Egy leírásban azt olvastam, hogy ezzel a könyvvel segíteni szeretne a hasonló élethelyzetben lévőknek, főként azoknak, akik félnek a haláltól. Megmondom őszintén engem rettentően nyomasztott az egész könyv hangulata, bár tudom, hogy a téma maga nem egy felemelő olvasmány! Ha eddig tartottam a dologtól, most még inkább!

Nem tetszett a könyvben az sem, hogy rengeteg szőnyeg alá söpört, kapcsolatukban folyamatosan jelenlévő konfliktust, sérelmet ír le. Szerintem ezt utólag igen felesleges volt az olvasók "orrára kötni"!
Hasznos tanácsot én nem tudtam meríteni a könyvből, bár ezt tényleg félve írom le, mert nagyon személyes hangvételű könyvről van szó, így fura a "kritika".

Ettől függetlenül mindenképp szeretnék még az írónő tollából származó könyvet a kezembe venni!

10/4

2010. január 14., csütörtök

Lawrence Block: A betörő, aki zabot hegyezett

Még soha nem olvastam ebből a sorozatból semmit, és szórakoztató krimiket se nagyon szoktam olvasni, de most vizsgaidőszakban ideális esti olvasmány volt, könnyed, izgalmas, fanyar humorú. Szerettem olvasni, annak ellenére, hogy nem az én műfajom, de most valahogy nagyon jó volt az időzítés is.

A klasszikus szimpatikus rabló sztori, akinek drukkolunk, hogy a rendőr barátja (!) helyett megoldja a rejtélyt: ki mit és honnan és kitől lopott el és főleg hogy ki ölt meg két nőt.

Bernie, az álnéven futó antikvárius-betörő egy nagy fogás - mely nagy fogás inkább a szívének fontos semmint a pénztárcájának - reményében beköltözik a Paddington Szállóba, hogy a híres író lila színű leveleit megszerezze, melyre aktuális barátnője kérte meg. Segítségére van kutyakozmetikus leszbikus barátnője is, de ő inkább csak barátságával támogatja Bernie-t. Csakhogy mikor végre bejut a szobába, melyben az értékes leveleket hiszi, hátborzongató felfedezést tesz: a levelek jogos tulajdonosa halott, és a legkevésbé sem természetes halállal halt meg. Természetesen első körben őt gyanúsítják a gyilkossággal, többek között ezért aztán élet-halál kérdés lesz a gyilkosság felderítése...

Romantikus szálakkal, barátságokkal, bulizásokkal és börtönben töltött éjszakákkal ízesíti Block a regényt.
A történetet több csavarral fejezi be, hogy aki azt gondolta, "igen, és tudtam, hogy ez lesz"? azt is elbizonytalanítsa, és mindenképp olyat tudjon adni, amire senki nem számított.

Izgalmas, olvasmányos laza krimi, pont olyanoknak, akiknek amúgy mással van tele a fejük.

2010. január 12., kedd

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában

Kedves Balázs!



Hadd kezdjem a beszámolómat egy neked írt nyílt köszönőlevéllel, mert félévnyi könyvkölcsönzés után úgy gondolom az a minimum, hogy veled kezdjem. Ha valamilyen csoda folytán idetévednél, akkor szeretném, hogy tudd, hogy ezerszer is köszönöm a figyelmességedet és a türelmedet egyaránt. Figyelmességed, mert látva hogy szeretek angol nyelvű könyveteket olvasni, levetted az otthoni polcról ezt a regényt és kölcsönadtad nekem, de a türelmedet köszönöm a legfőképp, mert elkényelmesedve azon állításod felet, hogy ráér bőven visszaadni, hónapokig képtelen voltam elolvasni, te pedig tűrted mindezt hősiesen. Remélem nem vettem el a kedved attól, hogy másoknak is kölcsönözz könyveket. :)

Köszönettel,

Szilvi

Egyébként bámulatos milyen multikultúrális ez a könyv :)
Német órán angolul kaptam kölcsön, amit most magyarul értékelek.

Tehát: mint az már bizonyára kiderült a könyvet kölcsönkaptam, aminek én nagyon örültem mert Mark Haddon ezen írását már akkor kinéztem magamnak, amikor egyik Karácsonyra megkaptam az „1001 könyv amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz” című vaskos könyvet. Húha! – gondoltam, ha már benne van ebben a listában akkor csalódás nem érhet (ezen gondolkodásmódom megdőlt Mohácsnál …. akarom mondani Ian Banks Darázsgyáránál) és felírtam a könyvtári listámra. (ami terjedelemben egyébként vetekszik Mikulás bátya beszerzendő listájával). Aztán valahogy mégsem került rá sor hogy kivegyem, mindig valami más volt ami megszédített.

Amikor meg már kézbevettem az „akkor most aztán mindjárt nekikezdek!” lelkesedéssel, valami oknál fogva mégis mindig hátrébb és hátrébb tettem, mert hiába a dicsérő szavak és a szívhez szóló ajánlások mégiscsak egy kutyáról és annak meggyilkolásáról szól ez a történet, és a szomszéd kisfiúról aki autista és elhatározza detektív lesz…. És én mindebből azt szűrtem le hogy ez biztosan olyan nyomozós, állatbarátos, mindenki szenved és mégis „happy” iromány lesz, amolyan gumicukorral meghintett édes élet keserű pirulával módon.

Hát nem!

Tényleg egy autista kisfiúról és egy meggyilkolt kutyáról szól, de csak az elején, mert minél többet tud meg a fiú és minél tovább kutakodik, annál több minden derül ki a saját ismertnek vélt életéről. Amiről eddig azt hitte, hogy megingathatatlan most dőlni látszik, és amire eddig lehetetlenként gondolt most megvalósulni tűnik. Egy fiú, aki a számok világában érzi biztonságban magát, most hosszú útra indul, hogy – egyáltalán nem tudatosan – többet tudjon meg magáról és eddig ismertnek vélt korlátairól.

A könyvnek mindenféleképpen különlegessége, hogy az eddig autizmussal foglalkozó regényekkel ellentétben ez első szám első személyben íródott, így pedig sokkal jobban betekinthetünk egy autista ember észjárásába. Persze tudom, hogy az autizmusnak több válfaja van, ezért nem is lehet általánosítani. És Christopher - ha ki lehet ezt egyáltalán jelenteni - nem a legsúlyosabb típusában „szenved”. Bár a szenvedés is érdekes és elgondolkodtató meghatározás, mert bár magától a betegség esetében nincs szó szenvedésről – hisz nem igazán érti meg a normális világot , így nem is érzi azt hogy hiányában szenvedne – de több velejárójától már nagyon is helytálló meghatározás. Szinte fizikai fájdalmat érez, hogy ha hozzáérnek (ölelésről, pusziról szó sem lehet), sikít és üvölt hogyha tömegbe kerül, ha pedig az imádott számaitól választják el akkor lelki fájdalom marja és letargiába kerül.

Nekem az érzéseivel sikerült nagyon nehezen azonosulnom. Ismeri a félelmet és a ragaszkodást. De nem volt egyértelmű számomra hogy érti-e és érzi-e a szeretetet és a gyászt. A legkevésbé a történet végén érzett aggodalmát tudtam megérteni, és az állandó zsebkés markolászást. (Aki olvasta tudja miről beszélek, csak nem szeretnék semmit elárulni előre). Ez utóbbitól már kifejezetten közveszélyesnek gondoltam a gyereket és azon tűnődtem, hogy szülei miért vettek neki egyáltalán kést? Megőrültek? Hisz minden alkalommal amikor megijed valakitől első gondolata, hogyha még egyszer „bántják” akkor a fűrészes oldalával már vágni fog.

És most, aki már olvasta az jelölje ki bal egér gombbal az alábbi szöveget, mert SPOILERT tartalmaz: lehet hogy szégyen és megvetendő de csak rövid ideig tudtam pálcát törni az anya felett. Így hogy jobban megismeri az ember ezt a bonyolult lelkivilágot már jobban meg tudtam őt érteni. Ez nem azt jelenti, hogy én is biztos elhagytam volna a gyereket, de egyöütt tudok vele érezni.

A történetbe időnként bekerül egy sor matematikai érdekesség is, hisz Christopher egyik kedvenc elfoglaltsága a számolás és a rejtélyek megfejtése. Ebben a történetben pedig akad belőle bőven. Lerajzolja nekünk az utcát ahol lakik, a táblákat amiket lát, az arckifejezéseket amiket nem bír felismerni és így tovább. Ezek kifejezetten tetszettek, ahogy az is hogy a fejezeteket nem a hagyományos módon sorszámozza, hanem egymást követő prímszámokkal jelöli.

A magyar borítóról mit is mondhatnék, mint azt hogy nem értem hogy miért ilyen, amikor az Európa kiadó tud ennél sokkal jobbat is. Ráadásul az a borító amivel a kölcsönkönyvem rendelkezik még szimbolikus jelentéssel is bírt, hiszen Christopher abszolút kedvenc színe a piros (azonban utálja a sárgát és a barnát) amivel kapcsolatban egy elméletet is gyártott. Ha iskolába menet egymás után 5 piros autót lát a buszról, akkor szuper klassz napja lesz. Ha azonban öt sárgát, akkor az már fekete napszámba megy és ilyenkor egész nap nem is szól senkihez egy szót sem. Tehát az a verzió ami az én kezembe került - a piros borítón a feldobott pacskerű fekete kutya - szerintem sokkal jobb választás lett volna.

A gyerekirodalomhoz sorolják, de mivel ennek megértéséhez kell egy bizonyos alapérettség, ezért én részemről 14 éves kortól felfelé ajánlanám.

Összességében annyira nem érintett meg a könyv, mint vártam. Ez nekem nem az "elolvasnám újra" kategória volt, ezért sajnos nálam „csak”:




Borostyán, 2010. január 12.

2010. január 11., hétfő

Méhes György: Egyetlenem

Egy gyönyörű, sírig tartó szerelem története.                                                   Az 1940-es évek elején, Kolozsvárott egymásba szeret a szerkesztőként dolgozó, később Kossuth díjas író Nagy Elek és az egyetemi hallgató Márgay Erzsébet. Összeházasodnak, és 60 évig tartó közös életüket szeretetben, boldogságban és hűségben élik le. Egymás mellett álva a nehéz időszakokban és az örömteli pillanatokban egyaránt. Ennek a közös életnek a történetét írja le Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek), felesége halála után.                                                                                                         Igaz történet, mely békebeli hangulatot áraszt, annak ellenére, hogy háborús időszakot, nélkülözést is megélt, valószínűleg az Erzsébetből és ezáltal az íróval közös kapcsolatából áradó harmónia révén.

Gyönyörű, megható, megríkató és megmosolyogtató.
Elovasása után újra hinni kezdünk az igaz szerelemben...

8/10
Kiadó: Ulpius Ház
Kiadás éve: 2009
Oldalak száma: 176

Syrie James:Charlotte Brontë titkos naplója


Syrie James nekem már bizonyított az előző könyvével-Jane Austen naplója-az is remekül sikerült,de ez még annál is jobban tetszett!
Brontë nekem mindig egyenlő volt Austennal,holott Jane Austen halál után egy évvel született Charlotte Brontë.
A könyv előkerült naplókra,levelekre épül.Megelevenedik előttünk Charlotte élete,kezdve a gyerekkorával,egészen a halála napjáig.
A hatéves Charlotte elveszti édesanyját és apja testvéreivel együtt bentlakásos iskolába küldi őket,itt másfél év alatt két nővérét is elveszíti,tüdőbetegségben ami gyakori volt az olyan iskolákban ahol a hideg ellenére nem fűtöttek,olyan hideg volt a hálótermekben,hogy a mosdásra kiöntött víz megfagyott a lavórban...az apja ekkor dönt úgy,hogy hazaviszi lányait.Charlotte,Emily,és Anne immáron egymást támogatva a gyászban otthon maradnak egy ideig ...később mindhárman nevelőnőként dolgoznak Anglia kisebb városaiban.Egyetlen fiú testvérük kivételezést élvez minden felelősség alól ,ennek ellenére rajonganak bátyjukért.
Mikor a lányok különböző okokból újra a szülői házban élnek,titokban mindhárman írni kezdenek,aztán felfedik egymás előtt titkukat és az első nekifutásra egy közös verseskötetet adnak ki...nem nagy sikerrel.Az írni vágyás azonban erősebb a kudarcnál,és nem nem csüggeszti el őket,mindhárom lány regényírásba kezd....
Élvezetes volt olvasni,hogy hogyan született meg a Brontë lányok tollából a ami is ismert és népszerű regények a Jane Eyre ,az Üvöltő szelek,vagy éppen az Agnes Gray....
Charlotte élete nem volt könnyű,annál inkább rövid és oly kevés boldogság jutott neki.
Nyolc hosszú év kellett ahhoz,hogy rájöjjön,hogy az a férfi akire sóvárogva vár az orra előtt van,az a szerelem amit annyiszor lapokra vetett egy karnyújtásnyira van tőle.
1854 június 29-én férjhez megy ugyan,ekkor még nem sejti ,hogy milyen rövidre szabott lesz ez a boldogság,pedig a házassága előtti években jócskán kijutott neki a bánatból...
Charlotte egy nyílt szívű,kedves,segítőkész,csupa szív nő volt,aki mindennél jobban vágyott arra,hogy másokat boldoggá tegyen.Könyveit ,akárcsak testvérei sokáig álnéven adatta ki.Nem az volt acélja,hogy őt szeressék,csak a könyveit...
Én bizony elsirattam Charlotte Brontët...

2010. január 9., szombat

Karen Levine: Hana bőröndje


Elolvastam nagyon gyorsan. Mindössze 75 oldal. Bekucorogtam a család mellé a kanapéra, ők az audiovizuális élvezeteket élvezték, én pedig a lelkemet melengettem az olvasás élményével. A tartalom nem melenget, hanem elszomorít. Vonzanak a zsidó holokauszttal kapcsolatos könyvek. Egyszerűen képes vagyok újra meg újra átélni a történteket, és nem akarom elhinni azokat a borzalmakat, amikről olvasok. És mindg sírok.

Egy névtelen japán adományozó önerőből hozta létre ezt az alapítványt, ezt a központot, hogy a japán fiatalok minél többet tudjanak meg a világtörténelem ezen fejezetéről.
A Hana bőröndje igaz történet. Nagyon egyszerűen megírt rövidke könyv egy kislányról, akinek a bőröndje a Tokiói Holokaust Oktatási Központba került Auschwitzból. A gyerekek kíváncsiak lettek, ki ez a kislány? Hogy élt? Hol élt? Milyen volt? Hogyan került oda?
A központ vezetője pedig nyomozni kezdett. Így ismerték meg a gyerekek a valóságot.
A fejezetek az akkori Csehszlovákiába vagy tokiói központba vezetnek, a legvégén, a nyomozás végén kerülünk Kanadába.
Egyszerű, könnyen érthető mondatokkal, nyelvtani szerkezetekkel érdeklődő gyermekeknek is ajánlom, amikor kezdenek érdeklődni a történelem iránt.

"Valójában ez egy nagyon átlagosnak tűnő bőrönd. A sarkain kicsit rongyos, de azért jó állapotban van.
Barna. Nagy. Elég sok mindent lehet bele pakolni-ruhákat egy hosszú kirándulásra, talán. Könyveket, játékokat, kincseket, apróságokat. De most nincs benne semmi.
......... valamiféle írás van a bőröndön. Fehér festékkel, a bal felső sarokban egy lány neve található: Hanna Brady. Egy születési idő: 1931.május 16. És még egy szó: Waisenkind. Ez németül azt jelenti: árva."

2010. január 7., csütörtök

Kate Furnivall: A vörös sál

Már régóta vágytam egy hasonló könyvre, azaz könnyed stílusú, de valami komolyabb, akár történelmi hátterű lektűr típusú regényre és ez pont ilyen volt.

Kicsit fura is volt, hogy az írónő nem "beszél mellé", nem visz bele nagy bravúrokat, összetett leírásokat, magyarázgatást, filozófiát a történetbe, hanem szinte csak a történésekre szorítkozik. Ami leíró részek voltak benne, azok viszont nagyon frappánsak, rövidek, ám megkapóak voltak, szóval volt azért egy kis kiegyensúlyozás ezen a téren.

A regény nem nyíltan, de burkoltan két szálat követ. Az egyik szál az aktuális, 1933-ban játszódó eseményeket mutatja be, amikor is egy orosz munkatáborból egy Szófia nevű lány megszökik, hogy a szintén a táborban senyvedő és beteg barátnőjének, Annának megtalálja gyerekkori szerelmét, akiről mindketten úgy gondolják, hogy segíthet nekik kijutni erről az embertelen helyről.
A másik szál tulajdonképpen Anna korábbi emlékeit takarja, főleg az 1917-es eseményeket, amikor még gyerek volt és sok mindent elveszített : családot, szerelmet.

Szófia tehát útra kel a nagy szibériai havas pusztán át, az ő kálváriáját követjük a történet során és megtudhatjuk, hogy sikerül-e megtalálnia a keresett férfit, Vaszilijt. Talán nem spoiler, hogy az Anna által mesélt történetekből kicsit Szófia is beleszeret látatlanul a férfiba, de Furnivall úgy szövi a szálakat, hogy ebből végül mindenki "ártatlanul" jön ki.

Folyamatosan peregnek tehát az események, nem lehet unatkozni. A stílusa is teljesen rendben van, élvezetesen ír az írónő. Számomra fontos volt, hogy nem csupán a naaagy érzelmeket ábrázolja, mint ugye a barátság a két nő között, illetve a "világ leggyönyörűbb szerelmei," ezek tulajdonképpen főpillérei a történetnek, de szerencsére körítés is van jócskán: az aktuális politikai helyzetet is nagyjából megismerheti az, aki eddig még nem volt tisztában vele, hogy milyen is lehetett a friss Szovjetunióban az élet a kommunizmus bölcsőjében... Ezen kívül van benne egy cseppnyi misztikum is, ami számomra egy kellemes fűszert jelentett a történet ízeiben, jó volt, helyén volt, nem lógott ki belőle. És amitől még érdekesebb a sztori, hogy valós eseményeken alapul a fülszöveg szerint. Talán a karakterek ábrázolása volt az, ami kissé hiányos volt számomra, valahogy azon kívül, hogy hős meg bátor meg karakán stb. nem igazán voltak árnyaltan kidolgozva a jellemek, de ez már csak az én bajom, hogy szeretem az bonyolultabb személyiségeket és nem vagyok ilyen könnyed stílusú történetek hőseihez szokva.

Úgyhogy összességében nagyon is tetszett a regény, szerettem olvasni, legfőképpen az adott történelmi háttér miatt. Nem titok, hogy szeretem az orosz sztorikat, főleg amik a kommunizmus idején és ráadásul télen játszódnak :P Karácsonykor pl. egymás után néztem meg filmen a Doktor Zsivágó kétféle változatát, az újat és a régit, ami azért nem kis teljesítmény. Attól tartok, hogy előző életemben valahol ott és akkor élhettem, ki tudja :P

Két dologról még szólnom kell a könyv kapcsán. Az egyik a rettenetesen borzasztó helyesírás. Ebből kevesebb volt a betűhiba, annál több a vessző. Nagyon sok helyen nem volt, ahol kellett volna és fordítva...Nem tudom, hogy kinek a felelőssége, hogy ez rendben legyen, de nagyon elcseszte... Csak azért nem raktam félre a könyvet ez miatt a sok gagyiság miatt, mert jó volt a történet.

A másik dolog pedig Kate Furnivall további könyvei. Nálunk ugye Az orosz szerető jelent meg, illetve annak folytatása fog, a Lydia utazása. Ezen kívül, ha minden igaz, két könyv van még előkészületben szintén oroszországi témákkal, aminek nagyon örülök, szerintem meg fogom vásárolni őket. És érdemes benézni az írónő weboldalára, itt látszik, hogy a könyvei borítói a magyarokhoz hasonlóan nagyon szépek. Kedvencem a The Russian Concubine amerikai változata.

Kern Ágnes: Az almárium, a vánkos meg a baracklekvár


Az interneten találkoztam először a könyvvel, és a borító első pillantásra magával ragadott. Joanne Harris könyveinek borítójára emlékeztetett, és valami hasonló történetre is számítottam, csak magyar környezetben. Így aztán alaposan meglepődtem, amikor kézhez kaptam a könyvet és kiderült milyen vékonyka kötetről van szó (ráadásul ez nem egy regény, hanem novellás kötet).

A hátsó borítón lévő fülszöveg első mondatával sokadszori olvasásra sem tudtam mit kezdeni. Vajon mit rejthet az a könyv, amelyet úgy ajánlanak, mint „A 77 magyar népmese és a Mónika Show násztánca egy Excel táblázat rácsai közé szorítva.”? Aztán elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy a fenti mondat három különböző történetet kiragadva próbálja elénk vetíteni az egész kötet keresztmetszetét.

Bevallom, szerencsém, hogy elolvastam a könyvet, mert sokkal több annál, mint amit ez a kissé szerencsétlenül megválasztott bevezető mondat sugall. Hiszen ki az, aki a kezébe vesz egy olyan Joanne Harris-re emlékeztető, kulináris élvezetekkel kecsegtető kötetet, amelyben a Mónika Show és a teljesen érdektelen Excel táblázat is játszik?

Hogy a külsőségeknél maradjunk, meg kell említenem a kötet tördelését, ami hihetetlenül vonzó, ugyanakkor az ember elgondolkodik, vajon miért ilyen apró betűvel van szedve a szövegtest? Nem lehetett volna ez egy kicsit vaskosabb könyv, standard Times New Roman 12-es betűmérettel, vagy bármely konvencionálisabb betűtípussal, de mindenképpen olvasóbarát méretben? Mert bár a történetek hol kedvesek, hol érdekesek, egy idő után az ember feladja, és felidézve a miniatűr betűket egyre nehezebben szánja rá magát a továbbolvasásra. A könyv vékonysága ugyanis megtévesztő. Bármennyire is magával ragadóak az egyes történetek, képtelenség egy szuszra elolvasni mindet.

Ami a finomabbnál finomabb ételek mellett lebilincselt, az a páratlan gazdagságú szókincs volt, amellyel a szerző elénk varázsolja ezeket a történeteket. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen sokat ismerek ezekből a szavakból és mégsem használom őket, sem szóban, sem írásban, és számomra most derült csak ki, hogy a legtöbb fordító is milyen szegényes szókinccsel dolgozik. Hiszen nincs ezekben a szavakban semmi rendkívüli, a többségük egyáltalán nem különleges, csak most válnak azzá, amikor szembe állítjuk őket saját, illetve a más könyvekben előforduló szókinccsel.

Kern Ágnes novelláiban a konyhaművészet segítségével tálalja a mai magyar társadalomról alkotott megfigyeléseit. Nem kifejezetten társadalomkritikáról van szó, mint inkább arról, hogy a szerző tükröt tart elénk. És, bár ebben a tükörben megjelenik a népmese, a Mónika Show és az Excel táblázat is, ez a kötet jóval többet rejt, mint a divatos és egyben elcsépelt klisék egyszerű elismétlését. Kiváló példa erre a Sütőtök című történet, ahol a kamaszlány olykor-olykor a nagymamájánál alszik, aki egyszerű ételekkel kínálja, és amelyek mégis fenséges lakomáknak tűnnek az unoka szemében; olyannyira, hogy igyekszik azokat megosztani éjjel-nappal robotoló anyjával, aki azonban már csupán azt érzi ebből az egész árnyalt történetből, hogy a lányának milyen zsírszaga van.

Az almárium, a vánkos meg a baracklekvár tehát egy különös kis kötet, tele a népmesékhez hasonlóan okos, kedves történetekkel. Jólesik befészkelni vele a kedvenc olvasó sarkunkba, és elmerülni a szókincsben meg az illatokban, és elmerengeni azon, mit is mutat ez a tükör.

Megrendelhető a www.kernagi.hu honlapon.

2010. január 6., szerda

Douglas Preston: Jennie


((Kavarognak a gondolataim, úgy érzem nem állnak össze, így érzek most az olvasás után…))

Szeretem az állatokat. Védem az állatokat. Gondolom, most, a könyv elolvasása után is járok majd állatkertbe és cirkuszba, és továbbra sem tudom, hogy miként éreznek ott az állatok bezárva. Csak remélem, hogy az idomárok, és az állatkerti gondozók szeretik ezeket az ott lakó kis egyedeket.
Bevallom őszintén, mélyen elgondolkodtam, mennyi a fikció és mennyi az igazság, a valós tény, kutatás a könyvben. A szerző jegyzete szerint „A Jennie regény, de kitalált története tudományos alapokon nyugszik. A könyvben említett nyelvi kísérletek, a kognitív kísérletek, az ember és a csimpánz közötti genetikai hasonlóságok, továbbá Jennie jelelési képességei mind-mind tényleges kutatásokon csimpánzokkal, valamint gorillákkal végzett kísérleti munkán alapulnak.”
A könyvben családi környezetben nevelt csimpánzok életének valós eseményeiből merítettek, ezeket fogalmazta bele a szerző a történetbe.

Szomorúság, mosoly, egyre erősödő szomorúság, bánat, felháborodás, sajnálat-szánalom, düh: ezek az érzések tomboltak bennem Jennie, a csimpánz életével kapcsolatban.
Jennie egy kutató családjához kerül, ott él 9 évet. Életének története hozzábilincselt a könyvhöz. Ez az élet, ezeken a lapokon lefektetve, felkavaró, tragikus, tele erkölcsi rosszal (legalábbis számomra). Fantasztikus, mikre nem lehet megtanítani ezeket az állatokat. Gondoljunk csak bele, néhány filmet már alkottak csimpánzokkal, amikben szinte tökéletes szerepet játszottak. Ebben a regényben is tanítják-okosítják-foglalkoznak Jennie-vel, de hiába szerették őt, túlságosan is, valami mégis félrecsúszott.
Szerethet valaki egy állatot jobban, mint a gyerekét? Nőhet fel egy kisfiú és egy csimpánz olyan kapcsolatban, mintha édestestvérek lennének? Hogy zilálhat szét mégis ez az állat iránt érzett szeretet egy egész családot?
A könyv felkavart, megsiratott, tetszett.

Nem értettem egyet a családdal, haragszom rájuk.

Hatása alá kerültem a történetnek. Számomra fantasztikus élmény volt. Lehet, hogy jó időben és helyen kezdtem bele. Mindenesetre telibe talált.

Sue Monk Kidd:A méhek titkos élete







"Ezentúl, ha megkérdezik tőlem ,mi akarok lenni,ha nagy leszek,azt mondom majd:amnéziás"


Az írónőtől először a Sellő legendáját olvastam,és bár két teljesen különböző témát dolgoz fel,nem gondoltam volna,hogy ez a könyve ennyire tetszeni fog.

A tizennégy éves Lily élete már akkor sem volt éppen boldog mikor még édesanyja élt,ám mikor elveszíti Őt is egy véletlen balesetben Lily élete pokollá változik,agresszív,iszákos apja mellett.Kevés szeretetet fekete dajkájától Rosaleentől kap.

Lily anyja holmija között,talál egy fekete madonnát ábrázoló képet,rajta egy helyiség névvel.Lily úgy érzi anyját jó emlékek fűzték ahhoz a helyhez,és bárhol jobb lenne mint apja mellett.A véletlenek folytán Lily végül Rosaleent is magával viszi..Rosaleen a rendőrség elől,Lily apja elől menekül.

Lily pontosan oda érkezik,ahová indult,bár ezt nem árulja el August-nak aki befogadja nagy rózsaszín házába.A fekete nővéreknek nemcsak a nevük furcsa-mindegyiküknek egy nyári hónap a neve,de a házuk is.August méztermeléssel foglakozik,és mikor befogadja Lilyt és a dajkáját egyúttal segédjének is felveszi a lányt,anélkül,hogy sokat kérdezősködne .....

Lily és Rosaleen jól érzik magukat a furcsa családban,nem érzik úgy,hogy kilógnának a sorból.

Lily napról napra biztos benne,hogy anyja is vendége volt egykor a rózsaszín háznak,és már csak azt kell kiderítenie szerették-e őt?August nem sürgeti Lilyt,a lány pedig minden reggel elhatározza,hogy végre felfedi magát.De valami mindig közbejön,látogatók,ünneplések,halál,szerelem mind mind újabb hallgatásra ítélik a lányt.Miközben megismeri a méhek titkos életét,a méztermeléssel jár munkát,és a csodát amit a méhek jelentenek.

"...A méheknek is megvan a maguk titkos élete...akárcsak nekem...."

A szerző remekül ábrázolja a kislány lelki világát,érzéseit.Lilyt egyből a szívembe zártam.Az olvasás közben,minden fejezetnél van egy pici írás ami a méhekről szól,olvastam meglepő dolgokat.Remek ötlet volt ,ezzel színesíteni a történetet.

..."Útra keltem a hazugságokkal teli bőrönddel,hogy megleljem az igazságot,de már nem tudtam melyik nehezebb,melyik cipeléséhez kell több erő.Nem mintha számítana,hiszen ha az ember megtudja az igazságot,már nem mehet vissza a hazugságokkal teli bőröndért.Akár nehezebb,akár könnyebb,az igazságot kell cipelnie tovább."

Alapvetően szomorkás történet,de egyben nagyon szép is,és finom humorral van átszőve ami remekül ellensúlyozza a történet lehangoltságát.

A könyv igazán kézre esik,pont megfelelő nagyság,és remek a betűméret választás is! A borítóra jó ránézni.