Jan-Philipp Sendker: Hazatérés - avagy egy szívdobbanás meghallásának művészete

Szeretem, amikor megtalál, rám talál egy könyv; vagy éppen, ha egy friss megjelenés azonnal kíváncsivá tesz, és beigazolódik az a fajta jó, az a fajta kellemes, amire számítok.

A Hazatérés ilyen könyv volt most. Megláttam, megszereztem és olvasni kezdtem. Aztán néhány nappal később, most este befejeztem, és elgondolkodtató elégedettséggel nézek magam elé, és azon tanakodom, hogyan is kezdjek hozzá az értékeléshez, hogy sokan kedvet kapjanak hozzá...

Julia egy amerikai felnőtt nő. Illetve Amerikában született, felnövekedett félig amerikai nő, aki a jogi pályán dolgozik. Egyedülálló, egy bátyja van. Édesanyja fehér amerikai, édesapja pedig burmai, aki egyetemi évei alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, családot alapítottak, egy sikeres Wall street-i ügyvéd lett belőle.

Nyomoztak utána, keresték, de nem találták, így a férfi családja élte tovább életét a fennmaradt kérdésekkel, hiányokkal, töprengéseikkel. Ezek a hiányok pedig megsokasodtak, hiszen semmit nem tudtak a férfi életének első 20 évéről.

Hirtelen előkerültek a papa régebbi iratai, s egy fellelt levél hatására Julia repülőgépre ült, 3-4 napig tartó utazás után megérkezett Kalavba, ahol U Ba, egy helyi lakos vette pártfogásába és meséli kezdett neki.

Ebből a mesélésből kapunk képet az egész csodálatos történetről. Megismerjük Tin Vin-t, Mi Mi-t, a helyi lakosokat. Megismerjük az akkori Burma életét, képet kapunk egy csodálatos szerelemről. Amikor gyorsan olvasunk, mert nagyon tetszőt, érdeklőt olvasunk. Amikor nagyon lassan olvasunk, mert U Ba olyan szépen mesél, hogy csak hallgatnánk tovább.

A könyv egy élet története. Két élet története.

Mi Mi és Tin Vin története.

Egy mozgássérült és egy vak fiú története.

Megismerkedésük és életük története Burmában.

Szerelem.

… és közvetve Julia története, aki egy félig amerikai nő.

Szép, elgondolkodtató, merengő. Misztikusan valós. Amikor el sem hisszük, amit olvasunk, de aztán valahogyan mégis. Amikor könnyezünk esetleg, vagy elgondolkodunk a miért?-eken. Sok dolgot, mi itteni népek nem is tudunk elképzelni! Sok dologról nincs is tudomásunk, ezt Julia is érzi, aki nehezen tudja háta mögött hagyni az amerikai létet, a gondolkodást, a logikus érvelés képességét. De őt is beszippantja U Ba meséje, története, s közben mi is válaszokat kapunk.

Mi a fontos? Mitől félünk? Lényegesek-e bizonyos dolgok?

Nyissuk a szemeinket vagy éppen halljunk a füleinkkel annyira, hogy mi is rácsodálkozzunk a szépségekre.

S a végén mindenre fény derül!

"Néztem az ágy körül pislákoló gyertyákat, az embereket és a virágokat. Célhoz értem. Megtaláltam, amit kerestem. Meg akartam ragadni, bele akartam kapaszkodni, holott tudtam, hogy olyan ajándék ez, amit nem tudok a táskámba gyömöszölni, hogy magammal vigyem. Egy ajándék, amely nemcsak nekem szól. Ami mindannyiunké, ám egyszersmind senkié sem. Egy ajándék, amely életem végéig erőt ad."

Tericum Kiadó
2012.

Thomas Mann: A Buddenbrook ház

Én úúúgy örülök, hogy sikerült megint egy ilyen jó klasszikust beválasztanom. Én ezt annyira szerettem olvasni, hogy most nem is nagyon tudok mást, mert még mindig ott vagyok Lübeckben úgy 150 évvel ezelőtt. (Érdekes, Mann nem említi, hogy mely városban játszódik szinte végig a történet, úgy kellett kigugliznom, aztán kiderült, hogy ez Lübeck, az író szülővárosa, és a fiktív szereplői is mintha emlékeztetnének a város egy-két akkori lakójára :))

Egyébként nem volt ez egy vidám történet. Ez nem titok, hiszen az alcíme eredetileg Verfall einer Familie, azaz Egy család hanyatlása.
Mann alaposan meglepett. Persze rengeteget hallottam a nevét, olyanoké mellett mint Dosztojevszkij vagy Kafka stb. és azt hittem, hogy valami sokkal nehezebbre és unalmasabbra kell számítanom. Aztán jól meglepődtem, hogy nem volt benne semmi nehéz meg unalmas. Egy jómódú német gabonakereskedő család mindennapjait mutatja be nekünk Mann a regényben, időnként nagyobbakat ugrálva az időben. 3-4 generáció sorsának alakulását követhetjük nyomon a történet során, kiemelve a legjellemzőbb, legkarakterisztikusabb eseményeket a sorsokból, melyek képesek bemutatni a családtagok jellemét, élethez való hozzáállását.
A fő vonal Johann Buddenbrook konzul 4 gyermekének sorsa: a családért élő Tonyé, aki mindig rossz férjet választ, a céget továbbvivő szorgalmas Thomasé, a szórakozásnak élő Christiané és a mélyen vallásos Klaraé. Rajtuk kívül még jópár szereplővel megismerkedhetünk, családtagokkal és alkalmazottakkal.

Nehéz megfogalmazni, hogy mi tetszett annyira benne. Eleinte talán a gördülékenysége, flottsága, aztán később az, ahogyan Mann bemutatta, hogy milyen apróságok vezettek a hanyatláshoz és a család kihalásához. Aztán a legvégén egy-két témába mint pl. a halál vagy a zene picit jobban belemélyedt az író, ezeket meg azért szerettem mert tényleg hiányzott már a felszín mellett valami mélység is a regényből. Ezekkel mutatta meg igazán az író az írói tehetsége mellett a műveltségét és sokoldalúságát is.

A nem mindig pozitív hangulat ellenére jó volt olvasni, hogy milyen fontos volt anno a tágabb család, a hagyományok, a gyökerek, a család hírneve. Ezek manapság már egyáltalán nem léteznek vagy nem számítanak fontosnak :(

Azt hiszem ez egy olyan klasszikus, amit bátran a kezébe adnék egy kortárs irodalmon szocializálódott olvasónak is, mert mind a nyelvezete, mind a történések "pörgése" nagyon jól olvashatóvá teszik. Úgyhogy tessék Mannt olvasni!
Ha nem lenne annyi minden más olvasnivalóm, most azonnal nekiállnék a Varázshegynek, aztán meg a József és testvéreinek.

És így egy könyv után Mannt gondolkodás nélkül felhelyezem a képzeletbeli kis polcom tetejére Maugham és Capote mellé, mert ott a helye.

Nick Barkow:Szomorú Vasárnap

"...Ez a dal olyan nekem,mint a régóta magamban tartott szomorúság és bánat,amit idáig csak én ismertem és eddig visszatartottam.És közben egyre nőtt, mindenhova elkísért, egyre nehezebb lett,és már annyira megszoktam a jelenlétét,hogy már hiányozna is,ha soha többé nem érezném"

1935 Budapest-egy szerdai napon Seress Rezső egy XIV. kerültei vendéglőben játszani kezd a zongorán,kevés a vendég most megteheti,hogy a saját szórakoztatására játszik.Az étterem tulajdonosa ,Szabó úr felfigyel a szívbemarkoló dallamra és megkéri a zongoristát,hogy gyorsan jegyezze le amit alkotott,adjon neki címet is mert ez bizony tetszeni fog a vendégeknek.

Szabó úrnak olyannyira igaza lesz,hogy hamarosan világsiker lesz a dal,ezzel még inkább szomorúságot plántálva a mű szerzőjébe.Az újságok napi szinten foglalkoznak a különös szerzeménnyel,amely öngyilkosságra sarkallja az embereket-Prágában 12,Bécsben 14,Párizsban 13,Magyarországon 46 ember vetett véget életének a lemez megjelenése után-és ez csak a kezdet volt.....

A háború kitörése után már ok sem kell az öngyilkosságra...Szabó úr a zongorista,és egy német tiszt élete összefonódik Szabó úr éttermében.Sok mindenről szó esik a könyvben,én végig szomorú szemekkel de mosolyogva olvastam,aztán az utolsó lapokra elfogyott a mosolyom is.Szabó úr végtelenül bölcs,egyszerű és becsületes ember volt,úgy látta az élet dolgait ahogyan én is látni szeretném.

Az élet nem igazságos!Nem igaz,hogy a jók a sok szenvedés után boldogok lesznek,és az sem igaz,hogy a gonosz,gyilkosok megkapják méltó büntetésüket.Valahogy eddig mégis úgy gondoltam,hogy az élet, a sors,vagy Isten előbb utóbb igazságot oszt.Most már biztos vagyok benne,hogy nem így van.Ennek ellenére ez lesz az a könyv,amit rongyosra fogok olvasni mert megnyugtatnak Szabó úr bölcsességei,szavai,életöröme.

Sajnálom,hogy a dal szerzőjéről sokat nem tudunk meg,nem sokáig élvezte a kétes dicsőséget amit a Szomorú vasárnap hozott el számára,követte a rajongóit...

A dalt rengeteg nyelvre lefordították,át hangszerelték,mégis aki hallotta az eredetit bizton állítja,hogy igazán csak magyarul szól gyönyörűen.Az is kiderül,hogy szöveget is később kapott a dal.Valahogy nekem szöveg nélkül jobban is tetszik.

Bár az alábbi videoban már át hangszerelve hallható a dal,szerintem ez a legszebb verzió,eredeti zongorán játszott verziót is találtam,de elég rossz volt a minősége.

Számomra könyv és a dal üzenete,hogy mindenki életében vannak szomorú vasárnapok,a kérdés az,hogy hogyan magyarázzuk el magunknak.Szabó úr úgy magyarázta el az életet amit én is szeretnék megtanulni.

Christoph Hein: Paula Trousseau

Nagyon személyes volt nekem ez a könyv. Soha nem olvastam még olyan emberről, aki ennyire hasonlított volna rám, vagy én rá. Nem külsőségekről beszélek, nyilván, hanem a személyiségjegyekről.

A regény egyben egy nagy arconcsapás is volt számomra, mert ugyan egy ideje már érzem, de így kívülről szemlélve már látom is, hogy mi - Paula és én - úgy általában tekintve nem vagyunk egy szimpatikus emberfajta. De ez azért nem akkora baj, mert az emberiség, úgy általában tekintve meg nekünk nem szimpatikus :P

Nem mondom, hogy teljes egészében azonosulni tudtam Paulával, de az alapvető tulajdonságai meglehetősen emlékeztettek magamra.

De kezdjük az elején. A történet Paula halálával kezdődik, nem titkolja tehát az író, hogy hogyan végződött a művésznő élete. Igazából a regény lapjain a miértre nyújt nekünk választ Christoph Hein, hogy miért kellett(?) ennek a nőnek viszonylag fiatalon úgy végeznie, ahogy.

Nem sok szívderítő pillanat van Paula sorsában. Gyermekkora a szocialista NDK díszletei között szeretettelen, rideg, pedig teljes családban nő fel: szülők, testvérek, de ugye ez még nem recept semmire. Nem csoda tehát, hogy a lány az amúgy is vonzónak talált festészetbe menekül. Nem akar semmi mást, csak festeni. Mindennél fontosabb ez, szerelemnél, gyereknél, barátoknál, bárminél. Persze később azért a magánélet zajlik nála is, lesz házassága, kapcsolatai, gyerekei, de valami olyan kimértséggel, még az érzelmekbe is logikát és tudatosságot víve (ú...), hogy az nem tekinthető normálisnak. Ugyanakkor időnként elragadják az ösztönei is, amik viszont érdekes irányba viszik, a nők felé, amiben én szintén látok valami logikát. Nagyon érdekes.

A történésekből jól látszik, hogy bár Paulában eleve van ugyan egy adag introvertáltság, de szerintem nagyobbrészt a környezete alakította ilyenné: a nehéz gyerekkor, majd a félénkséget, tudatosságot és őszinteséget arroganciának tituláló környezet.
És igen, kegyetlennek is tűnt Paula sokszor, ez ismerős. De azt gondolom, hogy kíméletből, szép szavakból nem ért az emberiség, nem azért mert hülye, hanem mert nem akar érteni... Ha nem muszáj, ugye...
Kedvenc idézetem a könyvből:

Magam is meglepődtem egy pillanatra, de most szinte élveztem milyen kegyetlen tudok lenni. Egész jó dolog a kegyetlenség, ha magunkra találunk tőle. A kíméletlen egoisták mindig őszinték, nem színlelnek, tisztességesek és egyenesek. Nincs olyan kívánságuk, amit ki ne mondanának, ettől olyan egyszerű velük. Nem éppen könnyű, de egyszerű.

Kezdetben elcsodálkoztam Hein hűvös és szenvtelen hangján, ami az egész regényt jellemzi. Ugyanakkor meg kell hagyni, nagyszerűen illik ez az ábrázolásmód a 70-es, 80-as évek beli NDK légköréhez és Paula egész személyiségéhez. Ennek ellenére vagy talán éppen a tárgyilagosság miatt azonban nagyon olvasmányos, gyorsan olvasható: Hein nem beszél mellé, nem filozofálgat, a történések bemutatására szorítkozik, mégis jól kidomborodik a sztoirból a főszereplő lelkivilága.

Nagy hangsúlyt fektet az író Paula művészetére is, ahogyan küzd az ihletével és azzal, hogy csak azt tudja festeni, rajzolni amit akar, olyat nem nagyon amit meg is vesznek. Pont ezért soha nem lett belőle igazán nagynevű és szélesebb körben ismert festő. Ezen kívül hónapról hónapra él, küzd a felszínen maradásért.
Nagyon ismerős volt a büszke és segítséget soha el nem fogadó magatartása, kellemetlen őszintesége. A logikára alapozott gondolkodása, a romantikátlan és hűvös viselkedése, a világról tudni nem akaró hozzáállása.
Azért remélem én túlélem.

Ilija Trojanow: Világok gyűjtője

Nagyon ritkán vásárolok úgy könyvet, hogy nem járom jól körbe, azaz nem nézek meg egy csomó véleményt róla a Molyon vagy a neten. Ez viszont ilyen könyv lett, egy akcióban láttam meg véletlenül és első látásra beleszerettem már a címébe is, aztán a fülszöveg olvasása után már raktam is a kosárba. A Molyon is csak egyetlen ember olvasta, ő viszont nagyon jó véleménnyel volt róla, úgyhogy gondoltam, hogy ezzel nem nyúlhatok mellé. És valóban :)

Richard Francis Burton - utazó, felfedező életbe pillanthatunk be a regényben. Aki olvas róla a wikipédián, láthatja, hogy mennyi mindennel foglalkozott, hihetetlen sokirányú volt az érdeklőse, egy igazi titokzatos személyiség volt ő.

Ez a könyv próbálja megfejteni az ő személyét, motivációit, de megmondom előre, nem fog sikerülni neki, mert szerintem nekünk "egyszerű földi halandóknak" nem is lehet megfejtenünk ezt az embert.

Nem véletlenül nevezi Ilija Trojanow nagyon találóan Világok Gyűjtőjének őt, hiszen szenvedélye volt a más, keleti, egzotikus világok megismerése. Odáig jutott, hogy a muszlimok öltözékében elvégezte a hádzsot, azaz elzarándokolt Mekkába. A könyvben három útjára kísérhetjük el. Az első rész indiai utazásáról, a másik az arábiairól, míg a harmadik kelet-afrikai felfedezőútjáról szól, melynek során a Nílus forrásának megtalálása volt a célja.

Ilija Trojanow nagyon érzékletesen és olyan szerkezettel tárja elénk a történéseket, hogy egyetlen unalmas fél oldal sincs az egész könyvben. A regény nem hagyományos formában íródott, több nézőpontból ismerhetjük meg az eseményeket, néha harmadik személyben ír, néha Burton szolgái, kísérői szólalnak meg, helyenként Burton felettesei számára írt jelentéseit olvashatjuk, de vannak benne hivatalos kihallgatások részletei is, melynek során a kémkedéssel vádolt Burton útitársait hallgatják ki.

És a stílusa... Nehéz megfogalmazni, hogy mitől ennyire szuggesztív. Sokszor nem emeli ki a párbeszédeket a szövegből, és nekünk kell rájönnünk, hogy ki beszél éppen, de valahogy éppen ettől lesz élő. A tájak, a környezet leírása pedig nagyon klassz metaforákkal tarkított és pontos, sokszor pedig impresszió jellegű, amivel sikerül belehelyeznie az olvasót az adott környezetbe. Ott vándorlunk mi is kiszáradt szájjal a sivatagban, gázolunk az iszapos folyóban, keringünk a tömegben a Kába körül. Egyszerűen remek.

Fontos mondanivalója a történeteknek, hogy miért nem tudja megérteni egymást a keleti és a nyugati ember, jól érzékelteti a nagyon eltérő mentalitást a két világ között.

Aki vonz a Kelet és igazi kalandtúrára vágyik egy igazi utazóval, az semmiképpen ne hagyja ki!

Daniel Kehlmann: A világ fölmérése

1700-as évek, Németország.

Két nagyon zseni, magának való tudós, a matematikus-csillagász Carl Friedrich Gauss és a természettudós Alexander von Humboldt élete.

Párhuzamosan követjük az eseményeket, gyerekkoruktól kezdve. Két teljesen különböző személyiség, zsenialitásuk, szenvedélyük és különcségük mégis nagyon hasonlóvá teszi őket egymáshoz.

Gauss matematikai tételek és levezetések kibogozhatatlan sűrűjében talál rendet és összefüggést, szobájába zárkózva, azt képzelve, hogy mindenre van matematikai magyarázat.

Humboldt felkerekedik, hogy felfedezze az őserdőket, hegyeket és völgyeket, veszélyes folyókat, minden lemér, megmér, feltérképez és begyűjt. Hosszú útján van egy társa is, aki egyébként számomra a legszimpatikusabb az egész regényben.

Nem kétséges, hogy mindketten nagyon sokat adtak az emberiségnek.

Érdekes volt olvasni, hogyan fedeztek fel bizonyos dolgokat, amelyek ma már annyira természetesek, akkor mégis vagy őrültnek kiálltották ki a tudósokat érte, vagy az egekig magasztalták.

(Kedvenc részem, amikor Gaussnak fáj a foga, nagyon szenved és az utcán, a fogorvoshoz menet arra gondol, hogy milyen jó lesz majd, amikor már felfedezik a fájdalomcsillapítót és egy fogat is tudnak kezelni vele, sőt még meg is mentik azt a fogat).

A két figura egyike sem igazán az a nagyon szimpatikus "regény-hős", az ember egy részről csodálja a fanatizmusukat, másrészről viszont nem érti az elvarázsoltságukat.

Kicsit filozófikus is a könyv, de nem túlságosan, abszolút a még élvezhető kategória, a nyelvezete viszonylag könnyed, érthető, szerintem érdemes elolvasni, még akkor is, ha az ember egyébként nem feltétlenül az ilyen ismeretterjesztő-tudományos-filozófikus témájú könyveket veszi le a polcról.

Az író Daniel Kehlmann fiatal, 75-ös születésű, elismert író, Németországban nagyon büszkék rá, ez a könyve pl. vezette a Best Seller listát náluk.

Érdemes rá odafigyelni, érdekes, különleges, más.

8/10

Eredeti cím: Die Vermessung der Welt

Kiadó: Magvető, Budapest

Oldalak száma: 293

Bernard Schlink: A felolvasó

Érdekes élmény volt olvasni B. Schlink A felolvasó könyvét.
Úgy éreztem magam, mint a hullámvasúton, egyszer fent voltam, egyszer lent voltam, egyszer tetszett, másszor nem, volt émelygésem is, de a végén azt állíthatom: szeretem a hullámvasutat, tetszett, újra felülök rá.

A felolvasó története egy fiú/férfi kapcsolata egy középkorú/idős nővel. Michael Berg kapcsolata Hanna Schmitz-cel.

Az 1. rész a megismerkedésük, az egymásra találásuk, a felfedezéseik, az elválásuk története. A szerelem megtapasztalása. Számomra előrevetített valamit, amit nem tudtam, hogy mi lesz. Bevallom őszintén furcsa érzésekkel olvastam ezt a kapcsolatot, majd' 20 év korkülönbségű szerelemről.

Majd jött az új -a 2.- rész, amiben kialakult egy részletesebb háttér a nő múltjáról, az ítélkezések része.
Ott lehettem a bírósági tárgyaláson, ami sodró lendülettel vitt magával. Boncolgatta a koncentrációs viszonyokat, az emberi felelősségvállalás és a szégyen kapcsolatát, határait. Azon tűnődtem, vajon eljutok-e arra a szintre, hogy sajnálni fogom Hannát? Folyamatosan tettem fel magamnak kérdést .

... végül elérkezett a kapcsolatuk beteljesülése az utolsó 3. részben, amikor szánalom lett bennem úrrá. Amikor talán a megbocsátás csírája bennem is megfogant, gyökeret eresztett. Amikor Michael Berg is önmagára lelt hányatott lelki-életében.

Hanna és Michel kapcsolatának olvasása közben, a könyv bezárásakor elgondolkodtam:
- Mi elégít ki az embereket?
- Mi teszi teljessé életünket?

Michael a "fiúcska" egész életében ill. 15 éves korától "Hannával élt":
- vele hált,
- őt figyelte,
- őt szerette,
- rá haragudott,
- őt ítélte el,
- őt nem értette meg,
- neki segített,
- rá gondolt.

Mit, mikor és miért csinált, tett? Miért lett Michael Berg élete olyan amilyen? Mozaikokat kapunk kisebb és nagyobb méretekben, ezekből kell összetennünk, összeragasztunk a képet, ami mindig másképpen néz ki, ha másik irányból nézzük. Nekem ez a fontos a történetből, neked az. Te megérted őt, én nem. Milyennek látod őket te, milyennek látom én? stb...)

Érdekes, elgondolkodtató, igényes, szép.

Brigitte Riebe: Az éjszaka kapui

Az idei olvasmányaimat elnézve ez nem a szépirodalom éve lesz nálam :P De tény, hogy amióta rendesen dolgozom, egyszerűen nem tudom befogadni a nehezebb hangvételű írásokat, annyira lefáraszt szellemileg a munkám.
De nem szabadkozni akarok, csak megállapítottam.

Ez ugyanis megint egy könnyű olvasmány volt, amolyan lektűr-féle. Pöfivonat hívta fel a gyönyörű borítójára és a tartalmára a figyelmemet. Tényleg öröm volt kézbe venni a kötetet minden egyes alkalommal: keménytáblás, szép borítójú, illatos. És a benne leírt XIV. századi Kölnben játszódó történet is érdekfeszítő volt, szerettem olvasni.

Három gyerek örök barátságot fogad: "Egy mindenkiért, mindenki egyért." Anna és két fiú, Esra és Johannes. Persze, hogy szerelmi háromszögről lesz szó később, ha nem is a megszokott értelemben. Hármójuk és még 2-3 kulcsszereplő sorsát követjük nyomon felváltva az egyes fejezet-részekben. Szerencsére mindegyik vonal eléggé érdekes, ezért egy percre sem ül le a történet.

Tanúi lehetünk szerelemnek, bűnnek, vallásnak, árulásnak, vérfertőzésnek, pestisjárványnak, zsidóüldözésnek. Brigitte Riebe meglehetősen jó történetszövő, szépen fokozatosan bontja ki az eseményeket, amik a végén csúcsosodnak ki egy mindent elsöprő pestisjárvány formájában. A legvége meglehetősen kiszámítható volt számomra, de ezzel együtt jó kis történet, jól kikapcsolt. Sőt, volt egy-két olyan mellbevágó történés, momentum benne, amire végképp nem számítottam egy ilyen lájtos könyvecskénél. Az írónő merészen utalt ezekre a számomra döbbenetes dolgokra, amik határozottan dobnak a történet megítélésén részemről.

Történelmi mélységeket nem szabad várni tőle, de elég magabiztosan ábrázolja a kor és a hely jellegzetességeit az írónő. A végén van egy kis történelmi összefoglaló a kor eseményeiről, ez is bizonyítja, hogy azért beleásta magát valamelyest a háttérbe.

Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában

Több féle képet is találtam a könyvről, azt tettem ide, amelyiket konkrétan én olvastam, bár egyik találóbb, mint a másik.

Sikerült februárban elolvasnom a 2010-es toplistám egyik tuti résztvevőjét, az sincs kizárva, hogy - bár nem mindig tudok rangsorolni - az első helyezettet.

Remarque-szűzként vettem a kezembe a könyvet, még egy korábbi könyvhalmozós időszakomból került a könyvespolcomra. A második világháború kitörése előtt, annak elején Ravic, a német sebész menekültként, papírok nélkül Párizsban operál, már a sokadik álnevét használva neves orvosok helyett, fillérekért, csak mert nem volt hajlandó a Gestapoba belépni.
Rég olvastam ilyen szépen kirajzolt jellem- és helyrajzokat, jellemfejlődéseket, és rég értettem meg ennyire, hogy mi hova vezet és miért és hogyan. Jelen esetben a tökéletes nihilizmushoz. Az embertelen és megmagyarázhatatlan időszakban is emberiességről, emberi érzésekről van szó, olyanokról, amik kortól függetlenek, de azt látjuk, hogy milyen hatással van mégis a történelem ezek fejlődésére. Rengeteg idézetet tudnék írni, gondolkodtam is rajta, hogy írjak Nektek, de olyan sok van, hogy szinte az egész könyvet bemásolhatnám ide. Viszont találtam egy fórumot, amit ajánlok figyelmetekbe, nagyon igaz, amiket ott írnak!
Nagyon sok, nagyon mély gondolatát tudtam magamévá tenni, és örömmel töltött el az is, hogy nem akadtam bele egy stilisztikai hibába sem. (igaz, régi - 1968-as - kiadásról van szó). A mélyen szántó irodalmiság mellett a történet maga is izgalmas, és bevallom, féltem a végétől (ugye, mennyire tökre tudja tenni egy rossz befejezés az egész könyv-élményt?), de annyira fantasztikus volt az is, hogy egyelőre képtelen vagyok egy új könyve belefogni.
Most látom, hogy filmet is készítettek belőle, egyet Ingrid Bergman és Charles Boyer főszereplésével, de látom Antony Hopkinsot is a borítókon (?)... szívesen megnézném!

Anonyma: Egy nő Berlinben

Biztos mindannyiunk családjában akad egy férfi vagy nő, aki a második világháborúról tud ilyen-olyan formában mesélni. Nekem főleg a női családtagok meséltek, mivel mire megszülettem már nem nagyon éltek férfi rokonaim, akik abban az időben élték életüket. A férfi szemszögét filmekből és a könyvekből alapján ismertem meg, de már akkor egyértelmű volt, hogy egészen más volt női szemmel a háború.

Ezen meggyőződésemet tovább erősítette Anonyma könyve.

Maga az alaptörténet nem volt annyira ismeretlen számomra, hisz mint mondtam, hallottam már hasonló dolgokról, és Berlin megszállása  nem különbözött sokban Budapest megszállásától (ó bocsánat! Felszabadításától).

Anonyma 1945. április 20-án kezdte írni naplóját és június 22-én fejezte be. Nem tudjuk ki ő, mi a neve és hogy honnan származik. Csak annyit tudunk meg róla, hogy kibombázták az előző lakhelyéről és kiutaltak neki egy másik, elhagyott lakást. Ideje felét az óvópincében tengeti a ház többi lakójával együtt, míg a másik felét élelmiszer bolt előtti sorbanállással és vízhordással tölti. Közben pedig mindenütt a halál ólálkodik. Testek hevernek az utcán, a parkban és a lakásokban. Ráadásul Berlin lakossága a nehezen csordogáló hírek ellenére tökéletesen tisztában van azzal, hogy nemsokára megérkezik a Vörös Hadsereg, amit már jóval megelőz a híre.

Eljön a nap. Az ő utcájukba is bevonulnak a tankok és a lovasok. Szinte abban a pillanatban kivágódik a pinceajtó és meglátják az első ruszki katonát. Ettől a pillanattól kezdve megpecsételődik a berlini nők sorsa. Erőszak, erőszak és megint csak erőszak. Aztán pedig az éhezés, a kényszermunka és az örökös aggodalom: megjön-e a menzeszük és nem kaptak-e nemi betegséget. Annyira beleivódott már a nők lelkébe, hogy az első köszöntő szavak után azt kérdik egymástól: „Téged hányszor?”. Úgy érezzük sosem lesz ennek vége, és nincs is. A könyv vége nem befejezett és nem maradunk kérdések nélkül. Vajon mi lehet manapság ezzel a nővel? Mi lett vele a békekötés után? Mikor ehetett újra egy jót? Látta-e még valaha a rokonait? Mi lett vele és a barátjával? Vajon él-e még és álmodik-e az akkori dolgokról?

Mindig őszinte, sokszor nyers, de soha nem önsajnáltató. Úgy tekint az egészre, mint aki bosszúnak lett az áldozata, hisz a híresztelések (és az orosz katonák elmondása) szerint a német katonák sem tettek máshogy az oroszok hazájában. Nem csupán az orosz erőszakkal találjuk szemben magunkat hanem a végtelen igénytelenséggel is. Minden sarokba beleszarnak, minden falat lehugyoznak, az ágyba csizmával a lábukon fekszenek, a lakásokban a padlóra köpnek és ellopnak mindent, ami ketyeg (karórák). A főhős szemében egy dolog fontos: túlélni!

Többször is le kellett tennem a könyvet hogy egy kicsit végiggondoljam a történteket. Már csak azért is mert tudom hogy itthon is hasonló sorsban részesültek a nők. Ha jól emlékszem Kertész Erzsébet – „Fiút vártak lány született” című könyvében van az a jelenet, amikor az írónő a háború végén szülni megy egy klinikára, és sokkolva állapítja meg, hogy ő az egyetlen az osztályon aki életet adni ment. Mindenki más abortuszra vár.

A könyv eseményei oly annyira igazak, hogy ahogy utána olvastam rátaláltam arra az infóra is miszerint becslések szerint 2 MILLIÓ! német nőt erőszakoltak meg az orosz katonák (Magyarországon 50 000-re becsülik). Oly annyira elharapózott az illegális abortuszok száma, hogy magának a szovjet irányításnak kellett kíméletlenül közbeavatkoznia és saját katonái között szétcsapnia.

Az utóbbi időben adtak leginkább hangot a tiltakozásnak (megkéstek pár évet) ugyanis ez a könyv kisebb lavinát indított el. Filmet is forgattak belőle. Az előzetes alapján jó munkát végezhettek. (Előzetes.)

A németek szenvedéséről nem nagyon beszélnek. Lehet, hogy azért mert úgy gondolja a világ mindent megérdemeltek. Pedig őket a mai napig nyomja múltjuk súlya. Nem igazán sajnáltatják magukat, talán ezért is van kevés olyan könyv vagy film ami a német lakosság háború alatti kálváriáját mutatná be. Talán innentől máskép lesz. 

Ahogy olvastam mások véleményeit a könyvvel kapcsolatban többen is azt írták, hogy kötelezővé kéne tenni. Egyetértek. A Nyiszli Miklós könyvvel együtt. Talán jobban odafigyelnénk a múltra és az idősebbekre. 

Ha többet akartok olvasni a témáról itt például megtehetitek. 

Borostyán, Budapest 2010. február 07.

Günter Ogger: A Fuggerek

Nemigen hallottam korábban erről a könyvről vagy az írójáról, így mondhatni találomra választottam ezt a kötetet. A fülszövegben felvázoltak alapján egy zseniális családtörténetet szimatoltam, és...

A könyv valóban egy zseniális családról szól, nem árulok zsákbamacskát: a Fuggerekről. A takácsokból bankárokká avanzsált család története behálózza a történelem nagy csomópontjait: döntéseik meghatározták a történelem alakulását. Császárokat segítettek trónra, részt vettek a reformáció előtti egyházi üzelmekben; sőt, magyarországi érdekeltségeik sem voltak elhanyagolhatóak, lévén Mátyás idején (és utána még jódarabig) az ő kezükben volt a magyar bányászipar. A könyv java része arról az emberről szól, aki naggyá tette a Fugger nevet, Jakobról. Majd a történet utolsó negyedében kap szerepet Anton, Jakob unokaöccse, aki igyekezett az elődje által felépített birodalmat a már zavarosabb időkben kormányozni.

A könyv olvasása során folyamatosan érezni, hogy az író igen nagy kutatómunkát fektethetett a műbe, s a pontosságot tekintette mindenekfelett állónak. Miután elolvastam a könyvet, néztem csak utána, kit takar az Ogger név: egy német gazdasági újságírót. Ezek után nem tudom, mennyire lenne illő számon kérnem az olvasmányos stílust... Végülis ez nem család-regény, hanem színtiszta gazdaságtörténet. Számomra a kevesebb itt is több lett volna: a faltól falig adatok helyett több emberi momentumot igényeltem volna, de ez már legyen az én bajom. Emiatt -és mert az író nem csatolt családfát a függelékbe- az itteni mérce szerint tőlem 6 csillagot kap a könyv, de a történelem fanatikus rajongói tán többre értékelnék.

Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?

Nem tudom eldönteni, hogy kedvelem-e Helene-t vagy elítélem őt?

Helene Würsich-et egész életében kihasználták. Mindenki kihasználta őt. Kihasználta anyja, aki el sem fogadta őt soha életében, utálta, megvetette, nem törődött vele; aki egyébként is az „őrültség” egy fajtájában szenvedett.
„Ó, te kis sátánfajzat, takarodj innen, menj a pokolba! Az anya lekapott egy könyvet a polcról, és Helene felé hajította.
Az édes megbánás. Helene csöndesen folytatta. Miért szültél meg, anyám? Miért nem küldtél az angyalok közé?”

Kihasználta a 9 évvel idősebb nővére, aki a szexuális vágyódásait élte ki a kishúgán, aki őt rajongásig szerette, aki miatt egy nagyon fontos lépést tett meg.
Kihasználta később a berlini rokon, Fanny, aki inkább megtűrte őt a házában, köszönet nélkül fogadta Helene munkahelyéről lopkodott kábítószereket.
Kihasználta az adódó alkalmakat Fanny fiatalabb szeretője, akinek nem volt elég, hogy szemét legeltesse a lányon.
Kihasználta későbbi férje, Wilhelm, aki nem szerette, megalázta, majd elhagyta őt a gyermekükkel együtt.
Kihasználta a háború sújtotta Németország, ahol nem tudta kiváló képességeit teljesen kihasználni, mert nőnek született. Kihasználta a háború sújtotta Németország, mert Helene kilátástalannak érezte életét, robotként dolgozott, mert így találta természetesnek, szükségesnek.
Kihasználták őt, mert kihasználhatták őt.
Élete során volt két ember, aki őt nagyon szerette, akik alakították életét, jellemét: Carl, és Peter.

A történet eleje és vége számomra borzongást váltott ki. Adott egy kisfiú, akit megismerhettem a könyv elején, amikor a második világháború szörnyűsége folyik a hitleri Németországban. A kisfiúval történik valami, és egész olvasás közben érzem, hogy hova fog kilyukadni a történek, hogy hova vezetnek a szálak?
Kíváncsi vagyok miért kellett ennek így történnie, hiszen elítélem ezt az asszonyt a tettéért. Rendületlenül olvastam, megismertem egy családot, életüket, egy kislány felnövekedését. Megismerkedtem a kihasználtságának fokaival, jó képességével. Belecsöppenünk az első világháborúba, majd megismertem az édesapát, majd sok-sok eddigi utalás értelmet nyert.
A kislány felnőtt, saját lábára állt, hihetetlen energiával élte életét, valahogy megszokta a dolgok alakulását. Boldogsága hirtelen jött, néhány éven keresztül tartott, majd számára egy szerencsétlenséggel véget is ért. A boldogságot a közöny váltotta fel. Nem engedte nekem, hogy boldogtalannak lássam. Sokkal rosszabb volt a megalkuvásáról a közömbösségéről olvasnom.
Amikorra megértettem az elején leírtakat, vagyis a kisfiúval miért történt az, ami; amikor reménykedtem, és felkiáltottam, hogy VÉGRE!!, akkor egy „ÁSZ” ütéssel olyan lecsapást kaptam, hogy majdnem sírni kezdtem, hogy így alakult.

Julia Franck 2007-ben megkapta a német nyelvű irodalom egyik legrangosabb elismerését. Az 1970-ben született nő érzelmek nélkül, ill. számomra kevés érzelemmel írja le Helene történetét. Olykor érdekes mondatalkotásait, dialógus-megjelenítéseit meg kellett szoknom. A történetben olvastam folyamatosan jelenlévő leszbikus szerelemről, kábítószerezésről, nők kihasználásáról, nekem ennek mennyisége túlzás volt. Információkat is nyújt a két világháború alatti és közötti német viszonyokról, jellemzőkről, de nem ez adja meg a történet alapját. A regény nem hozta meg számomra a remélt/kívánt hatást, az eleje és a vége nagyon olvasatta magát, ellenben a közepét végigszenvedtem. A borító tetszik, ez alapján választottam ki.

Kerstin Gier: Halálom után felbontandó

Gerri a harmincas évei elején jár és egy kiadónak szerelmes füzetecskéket ír,olyasmit mint magyarul is megjelenő Romana,Júlia és társai.A családjában Ő az egyedüli aki nem szőke,nem diplomás,és a munkája sem hangzik jól,de Gerri nemcsak ezek miatt nem érzi jól magát.Egyedül van nincs senkije, akije meg volt elvette feleségül azt a nőt akit mindig is utált....szóval tipikus mai szingli aki végre új életet akar,de ahelyett,hogy belevágna inkább feladja..arra az elhatározásra jut,hogy mindenkinek jobb lesz ha eltűnik örökre.Mivel nem egy bátor fajta,és anyja tálcán vagyis inkább dobozban kínálj a megoldást az altató mellett dönt.

Szépen felszámolja az életét,kiüríti a lakását majd megírja mindenkinek azt ami a szívét nyomja,amit az illetőről gondol legyen az a főnöke,barátnője,anyja vagy valamelyik rokon.
A levélkék útnak indulnak,Gerri pedig egy pazar ruhában talpig sminkben,egy szállodai szobában készül a nagy lépésre,ám ekkor belefut egyik ismerősébe aki Gerrinek sírja el bánatát,miszerint felesége megcsalja őt,most is a szálloda egyik szobájában hetyegnek....Gerrinek gyorsan ki kell találnia valamit,hiszen nem mondhatja a férfinak,hogy bocs'épp halni készülök!!!.....igen jól gondoljátok Gerri minden igyekezete hiábavaló,az utolsó felvonás elmarad,ám másnap reggel mire Gerri észbe kap az összes ismerős a kávéja mellé megkapja a búcsúlevelet is amelyben nem éppen hízelgő hangnemben íródott...

És itt kezdődik a második felvonás.amelyben kiderül,hogy érdemes volt-e ennyire őszintének lenni? Ki az aki örökre megharagszik,és ki az aki megbocsájt? és vajon Gerri talál egy hasonlóan lökött társat magának?

Kerstin Gier annak ellenére ,hogy német remek humorral lett megáldva,és bár a történet lehetett volna könnyfakasztó is egy percig sem hullajt könnyeket az ember.
Ismét egy üde színfolt a csajos könyvek palettáján.

Ingrid Noll: A patikusnő

Nem szeretem a krimiket sem a bűnügyi regényeket,ez a könyv mégis felcsigázott.A tartalom alapján azt hittem olyan nőről szól aki hideg-rideg,számító ,méregkeverő dög.Hella ennek ellentéte -a fiatal patikusnő az igaz szerelmet keresi,végre boldog akar lenni és szeretne meg felelni a merev,nyárspolgár szüleinek.Ám mindig rosszul választ....és ezeket a rosszul választásokat,és egyre bonyolódó életét meséli el egy kórházban az ágy szomszédjának.

Hella bármit képes volt megtenni a szerelemért,segédkezni egy gyilkosságban,majd megszabadult egy vetélytárstól-de mindezt olyan "ártatlanul" ,hogy nekem eszembe sem jutott ,hogy Hella tudatában van tetteinek. Bár nagyon pörgős a sztori,és ugye hullák is vannak,Noll olyan humorosan,gunyorosan fogalmaz,hogy elfelejtjük,hogy krimit olvasunk.

Kisebb csavarokkal is megtűzdelte Noll a történetet -de ha leírnám a könyv tartalmát elveszne az izgalom-inkább csak azt tanácsolom,aki kíváncsi egy nem átlagos szerelmi háromszögre,egy átlagos patikus nő életére mindenképpen olvassa el. Egy negatívum,hogy néha Hella nagyon felidegesített a határozatlanságával!-ezért kerül is mindig valami zűrbe.

Peter Prange: Az utolsó hárem

Az 1800-as évek végén játszódó történet,csupán az író szüleménye. Vannak benne nevek és helyszínek, dátumok amik valósak de a történet a képzelet szüleménye. Konstantinápolyban él két kislány, akik vallási hovatartozásuk ellenére barátnők lesznek. Egy hideg éjszakán elrabolják őket a szultán háremébe.

Elisa a szende,szerény lány, míg Fatima a célratörő, hatalomra vágyó.

Annyira egyszerű karaktereket alkotott az iró,hogy már történet elején világos lesz,hogy Elisa bár szenvedések árán de megtalálja a boldogságot,mig Fatima aki mindent feláldoz a csillogás oltárán ,megbánja nagyratörő álmait.

A könyv eleje is elég unalmas volt, jóformán csak oldalakon keresztül káma szutra stílusú ágyjelenetek olvashatók.

Természetesen a hárem életébe nagyon kicsi belátást nyerünk,és miután a szultán szó szerint elzavarják, a két nőnek önnállósódni kell,a nehéz helyzetükbe beleszól a háború is-annyi információt akar velünk megosztani az író, hogy nincs teljes képünk sem az akkori Törökországról,sem a politikáról. Csak ugrálunk egyik történésről a másikig.Sokkal többet vártam ettől a történettől. Szinte meseszerű, ahogy a történet végén a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését.

A könyv állítólag nemzetközi sikerlistát vezeti....

Azért találtam egy részt a könyvben ami tetszik:

"Háremnő vagyok,Oszmán rabszolganő
Forró homok az apám,a Boszporusz az anyám.
Bölcsesség a sorsom,tudatlanság a romlásom.
Gazdagon öltöztetnek és szegénynek tartanak.
Rabszolganők úrnője vagyok,és rabszolganő vagyok magam is.
Névtelen vagyok és tisztességtelen.Otthonom a palota,
melyben isteneket temetnek,és ördögöket nevelnek,
otthonom a szentség országa,a pokol tornáca"
/ismeretlen szerző/