Thierry Cohen: Jobb lett volna élni

2001.Május 8. A húszéves Jeremy szerelmi bánatában öngyilkos lesz. A tervébe viszont valami hiba csúszik, ugyanis magához tér, mellette a szeretett lány aki elutasította, de  most  már élete párja...minden szép és jó, az viszont igencsak ijesztő, hogy Jeremy semmire sem emlékszik...

A dátum 2002. Május 8.

Jeremy élete tulajdonképpen egy -egy napból áll, amikor magához tér és csak az biztos, hogy telnek az évek és mindig, minden teljesen új neki. Mondhatnánk, hogy átlagos a fel felvillanó életútja, elveszi feleségül Victoriát, aki miatt annak idején eldobta az életét, gyereke születik, költöznek, és a karrierje is beindul.

De ki az a férfi aki átaludja az életet? És ki az aki éli Jeremy életét? 

A legborzalmasabb az, hogy az egy-egy napra magához térő Jeremy egészen más ember mint akivel Jeremy minden ébredése alkalmával szembesül.

A történet eleje nagyon izgalmas volt, teljesen lekötött a sodrás, hogy vajon Jeremy mire ébred a következő alkalommal, milyen változás történetek az életében. Jeremy élete vagyis az az ámokfutás amit megismerünk belőle, az egyre durvább és szerintem attól még a legoptimistább ember is a kardjába dőlne. Ráadásul a könyv terjedelme miatt szinte biztos voltam benne, hogy a vége nagyon le lesz egyszerűsítve. Így is lett. Az alap ötlet jó volt, de a kivitelezésen lehetett volna még finomítani.

Egész olvasás alatt éreztem, hogy mi lesz a végkifejlet, mi is kellene tennie Jeremynek, hogy megszakadjon ez az életnek nem igazán nevezhető szenvedés. 

A szerző szerintem misztikusra szerette volna venni a dolgot, de az elején túlságosan is nagy falatokat dob az olvasónak, a végére pedig már csak morzsák maradnak, így nem volt akkora hatása a befejezésnek.

Nathalie Somers: Lányok regénye

Gondoltam visszautazom az életemben 20 évet és újraélem tini éveimet, amikor még nem volt sok gondom, problémám, amikor még nem volt két leányom, akik lassan abba a korosztályba fognak tartozni, akikről most olvashattam. Viszont nem fogom sűrűn megtenni, már nem nekem való a hosszú út. :)

Ez a nyár bizony rosszul végződik Lilynek, Maëlle-nek és Chiarának! A három barátnőt a szüleik büntetésből egy időre eltiltják a mobiltelefontól és az MSN-től, ráadásul kiderül, hogy ősztől nem ugyanabba az osztályba fognak járni. Ennek ellenére az új tanév és a gimnázium számos meglepetést tartogat számukra, kezdve azzal, hogy felbukkan a környezetükben a szép és titokzatos, ám nem mindenki számára rokonszenves Mélisande…

Amint elolvastam pár oldalt, rögtön felpattantam a fotelból egy darab papírért, mert előre tudtam, hogy össze fogom keverni a lányokat, le kellett jegyzetelnem a főbb tulajdonságokat.

Lilyről annyit írtam, hogy van egy bátyja és egy öccse. A többit nem kellett jegyzetelni, mert ő volt a legszimpatikusabb, ő állt hozzám a legközelebb, rá emlékeztem.

Maelle egy sportos leány, akinek apja igen szigorú. Nagy álmai vannak, űrhajós szeretne lenni. Tetszik, hogy mer nagyot álmodni.

Chiara anyukája autóbalesetben meghalt, apukájával él, aki nem érti meg. Bár kit értenek meg 15-17 éves korában!? Színész szeretne lenni.

Mélisande roppant helyes leány, akit a szülei elhanyagolnak, még a húgát is ő neveli.

Helyesek a leányok, mindenki a saját gondjával. Jönnek a képbe gonosz iskolatársak, szigorú tanárok, aprócska titkok, nagy csalási zűrök és persze a fiúk.

Ez olvasható még a könyv hátulján: Humorral teli üde történet négy különböző karakterű francia tinilány mindennapjairól, örömeiről, gondjairól, vágyairól, titkairól. A humort nem nagyon találtam, viszonyt nagyon tetszett, ahogy az írónő a tanulás fontosságáról ír a könyvben. Persze ezt csak egy szülő látja, az olvasó tinik biztosan nem ezzel fognak foglalkozni. A lányok szüleit és érdeklődve figyeltem. Mindenféle típust fel lett sorakoztatva, lehet példát venni és lehet elrettenni, vagy éppen büszkén vállon veregetni magam, hogy igen, én jobban csinálom.

Csillagozás is nehezen ment, hiszen nem az én korosztályomnak való, nem az engem foglalkoztató problémákat járja körbe.

8/10

Tatiana De Rosnay: Sarah kulcsa

"Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkot takargat. Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés."

A fülszöveg elolvasása utána mindenképpen be akartam szerezni a könyvet, mert roppantul érdekelt a francia történelem. Valamikor még az iskolában biztosan tanultam róla valamennyit, de ilyen megvilágításban mint ahogy a regény ábrázolja még soha sem volt hozzá szerencsém. A történelem miatt már megérte olvasni, de arra senki nem készített fel, hogy ennyire meg fog viselni. Először is, mert egy kislányról szólt. Másodszor  pedig olyan mélységben ír a háborúról Tatiana De Rosney, amitől még jobban magába szippantja az olvasót.

A történet két különböző időszakban játszódik, így összefonódik a jelen és a múlt. 1942: Saraht és családját a francia rendőrség letartóztatja, de mielőtt engedelmeskedne a rendőröknek, a testvérét bezárja egy kis szekrénybe,  hogy majd később visszajöjjön érte.
2002: Julia Jarmond írónőt felkérik arra, hogy írjon az 1942-ben történt eseményekről. Mindeközben a családjával egy másik házba szeretnének költözni, melynek története szorosan összekapcsolódik Sarah múltjával.
Bár a szerző kikötötte, hogy a könyvben szereplő események és szereplők mind csak a fantáziája szülöttei, ezek mind valós történelmi eseményekhez kötődnek.  Amikor olvasod nem tudod, hogy hol van a határ a fikció és az igazság között. A fájdalom olyan szinten tárulkozik ki előttünk, hogy a szívünk nekünk is majd meghasad. Legszívesebben eldobtam volna, de valami mindig visszahúzott. A történet egyszerre lebilincselő és borzalmas. A Sarah kulcsa annyi érzelmet mozgatott meg bennem, amit még egyetlen könyv sem tett meg soha. Amúgy volt egy-két dolog ami kicsit szúrta a szememet, de a regény olyan hatással volt rám, hogy simán szemet tudtam hunyni felettük. Annak ellenére, hogy milyen hatást gyakorolt rám és sokszor félve lapoztam a következő oldalra, mégis kedvenc könyv lett. Hogy miért? Mert a Tatiana De Rosnay kiválóan tárja elénk a francia megszállás időszakát, muszáj olvasni és még tovább olvasni. Ennyi.

Meg kell említenem azt az aprócska dolgot, ami szúrta a szememet, hogy teljes képet kapjatok a regényről. Számomra Julia kislánya, Zoé volt a kakukktojás. A korához képest én túlságosan érettnek találtam őt. Még anyja helyett is anyja volt, amivel én nem tudtam azonosulni. Biztos vannak ilyen emberek, csak nem az én környezetemben. Ezért Zoé szerepe számomra egy kicsit hiteltelenné vált.

"Amikor először fedeztem fel Párizst, a kontrasztok varázsoltak el. A póriásabb, kevésbé kifinomult városrészek az én szívemhez közel álltak, mint a pompás haussmanni sugárutak. Mindent tudni szerettem volna ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Huszonöt évembe telt, hogy beleolvadjak ebbe a világba, de sikerült."

Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy a franciák nem beszélnek erről az időszakról. A helyükben én is megpróbálnám magam elásni, mert mások helyett is szégyellném, hogy képesek voltak megtenni ezeket a dolgokat. Képesek voltak csak úgy elmenni a segítségre szorulók mellett még ha parancsot teljesítettek is. Remélem a jövőben ehhez hasonló események nem fognak megismétlődni.

A Sarah kulcsa egy olyan regény, amely egészen biztosan mindenkiből kivált valamit, nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Legalább egyszer érdemes elolvasni.

Értékelés: 5/5***

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

Igazából nem nagyon vagyok oda a II. világháborús történetekért. Már nem! Régebben rengeteg könyvet olvastam, filmet néztem a témáról, mert alapvetően érdekel/érdekelt. De mára szerintem már csontig lerágott téma, feleslegesnek tartom újból és újból megírni ugyanazt. Kivéve, ha valami plusz adalék nincs mellette. Szerencsére ennél a könyvnél akadt érdekesség, hiszen a divat világának szemszögéből közelítette meg.

Xénia Osszolina egy fiatal, gyönyörű orosz nemes hölgy, aki Szentpéterváron él nagyon szép, szerető családjával. A bolsevik forradalom nem kíméli, eléri otthonukat. Nagy személyi, anyagi veszteségekkel menekülnek Párizsba, remélve a jobb, nyugodtabb életet.

A Szentpéterváron történetek és a viszontagságos út Párizsba megkeményítik a lányt. Nagyon hamar kell felnőnie, főként, hogy testvéreiről is elsősorban neki kell gondoskodnia, nagyon fiatal kora ellenére.

Xénia szépségére hamar felfigyel a divatszakma, köztük Max von Passau fotós is, akivel több is kialakul köztük, mint munkakapcsolat. Viszonyuk mindent elsöprő, végig igen viharos.

Xénia több, mint egy modell, megtestesíti a gondolkodó értelmiségi nőt is. Nemessége kiütközik a fotókon is, így nagyon keresett, egyedi modellé válik. Sokat ingázik Franciaország és Németország között, divatbemutatóról divatbemutatóra járva. Az utazgatás egyre nehezebbé válik, hiszen a háború eléri egész Európát. Kapcsolatuk a férfival is egyre nehezebben fenntartható, bár egyébként is igen ingatag lábakon áll. Ők maguk sem nagyon tudják eldönteni, mihez kezdjenek a másikkal.

A könyv tele van az Európát érintő II. világháború adataival, részleteivel. Bár a fülszöveg szerint sokat megtudhatunk a divatvilág kulisszatitkairól, én ezt nem így éreztem. Azonkívül, hogy a kereskedők, főként a zsidó származásúak igen nehezen jutottak hozzá az alapanyagokhoz, a terjesztés is igen nehézkes lett. Ez pedig egyébként is nyilvánvaló volt az élet minden területén. Többet én nem tudtam meg a fent nevezett kulisszatitkokról.

Túl sok mindent nem adott a könyv, de azért jól elvoltunk egymással. Kellemes kis szerelmi történet volt háborús háttérrel.

8/10

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

"Xénia, te sokkal racionálisabb vagy nálam. Mindig meggondolod a választásaidat. Képes vagy megvédeni a családodat, tetőt kerítesz a fejük fölé, munkát találsz magadnak. A jólétük érdekében kalitkába zárod őket, és figyelsz, mindig van-e mit enniük, inniuk. Hogy megvédd őket, szabályokat vezetsz be, és jól vigyázzon magára, ki szó szerint be nem tartja őket. Nézz csak magadra! Te is az egyik ilyen makulátlan cella rabja lettél. (....) Csakhogy ez a rend félelmetes. (..) Néha az az érzésem, valahol útközben nagyon eltévedtél. (..) Nem ez az élet, Xénia. (..) Az élet lobogó tűz, amely végigkísér utunkon. Az az élet, amikor hiszel valamiben, ami nem feltétlenül kézzelfogható és felmérhető, mégis arra sarkall, hogy cselekedj, és jobb lehetsz általa, mint amilyen valójában vagy. Ugyan mire jó a szép páncélod, ha átfúj rajta a szél?"

Xénia kénytelen volt elhagyni a cári Oroszországot, amikor kb. 16 éves volt. Hirtelen ő lett a családfenntartó, ő nevelte fel 5 évvel fiatalabb húgát és 15 évvel fiatalabb öccsét. Egy lelki támasza volt -Nyanyuska- , aki dadaként alkalmazásukban állt, követte őket feltétlen szeretetével.
Párizsba telepedtek le, és Xénia küzdött és küzdött. Egy kis szerencsének köszönhetően a párizsi, majd az európai városok kifutójainak sztárja lett.

Max, aki egy német fotós. Aki mindig független volt, akinek mindenről megvan a maga véleménye, ki fotózta Xéniát is.

A történet kettejük kapcsolatában, kapcsolatán keresztül, kapcsolatának hátterében mutatja be a háborús Európát, a bolsevik forradalomtól a II. világháború végéig.
Szerelmük, életük csak egy töltelék Theresa Révay művében. A könyv lényege a történelem, megfűszerezve az arisztokrata emberek problémáival, vagy éppen nagystílű életével. Szenvedhetnek ők is? Hogyan képesek túlélni?

Olvasás közben odakerültem Xénia mellé, hogy ellessem, hogyan csinálja. Aztán rájöttem, hogy csak az "életben szeretnék maradni" kategóriába tartozik, és ösztönösen e szerint cselekszik.
Nem lehetett egyszerű az élete. Hirtelen legidősebbként felnevelni a gyerekeket, felelősséget vállalni értük biztosan nagyon nehéz, és nem is sikerülhet tökéletesen, hiszen teljesen mások az emberek. Ami nekünk, ill. a mi szempontunkból legjobbnak tűnik, nem biztos, hogy a másiknak is megfelelő.
Xénia hozta egyre s másra a döntéseit, amiben benne volta berlini Max von Passau.

Párizs-Berlin, Xénia- Max. Életük néhol keresztezte egymást, néha nem. Olykor távolabb voltak egymástól, olykor közelebb.
Miközben olvastam a könyvet, e szerelem teljesen eltörpült. Természetesen kellettek a karakterek, de kettejük kapcsolata egy kis pluszt adott a regényhez.

Az első világháború végétől a második világháború végéig tartó történelmi háttér megfelelő precizitással mutatja be a történelmet. Egy történelemkönyvbe is megjelentethető részletek is megtalálhatók benne. Szívesen merültem bele az arisztokraták életébe, problémáiba. "Szívesen" olvastam a Hitlert támogatók köréről, az egész zsidóüldözés megkezdéséről, folyamatáról. Szívesen böngésztem a neten további történelmi információk után kutatva.

Nagyon élveztem, és bevallom sokkal jobban tetszett, mint az írónő Magyarországon megjelent másik regénye, A muránói üvegműves lánya.

Véleményem szerint Theresa Révay egy nagyon olvasmányos könyvet írt, amiben megtalálható a történelem, az izgalom, a szerelem, a család!

Végül, bevallom, Xénia is próbált változni és változtatni önmagán, de tudjuk, ez nagyon nehéz:
"..mert végül mégiscsak rájött a manzárdszobában, a párizsi tetők alatt, hogy nem rendelkezhet minden és mindenki fölött, hogy az erővel emelt védőbástya végül sírbolttá válhat, és nem számít semmi más, csak a vágyak és a remény, mert bármennyire is megtagadhatatlan mindkettő, mégiscsak ezek viszik előre az embert az életben."

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

Aki ismer, tudja, hogy nem az én műfajom a romantika. Kivéve néhány esetet. Ez a könyv például alapvetően egy romantikus történet két, egymástól távol élő, de egymástól lélekben elszakadni mégsem képes ember szerelméről. Mégis nagyon tetszett.

A 15 éves Xénia az 1917-es orosz forradalom elől menekül családjával Szentpétervárról egészen Párizsig. Arisztokrata származásuk miatt nem maradhatnak orosz földön mert az életükbe kerülne. Az addig előkelő környezetben élő család egy nyomorúságos szobában húzza meg magát. A fiatal lányra hárul, hogy testvéreit, családját eltartsa, talpra állítsa. Varrásból és alkalmi munkából tartja el őket. A lány nagyon kemény, öntudatos és bátor lévén nagyjából sikeresen veszi ezt az akadályt, még ha akadnak nehézségek is az évek során. Egy napon húga után járva Párizs éjszakai mulatóit véletlenül találkozik a berlini Max von Passau fotóssal, és bár akkor nem, de később, mikor Xénia már divatmodellként Berlinben tartózkodik, szerelem alakul ki és teljesül be kettejük között.

A két fiatalt büszkeség, félelem és egyéb okok miatt elsodorja egymás mellől az élet és bár soha nem szűnnek meg szeretni egymást, Xénia mégis egy híres párizsi ügyvéd feleségeként éli további életét. Később, a II. világháború viszontagságai között újra találkoznak, összeköti őket a szerelmen kívül a háború üldözöttjeinek segítése is. * SPOILER* Azt, hogy végül végleg egymás mellett horgonyoznak-e le, az írónő elegánsan az olvasó fantáziájára bízza a végén. * SPOILER*

Ez a történetvázlat így akár unalmasan romantikusnak tűnhet, viszont Theresa Révay olyan hatásosan és pontosan ábrázolja az események történelmi hátterét, hogy egy nagyon izgalmas és hangulatos sztori kerekedik ki belőle, ahol ez a szerelem szinte csak egy mellékszál. Külön tetszett, hogy a történéseket nem a szegény társadalmi rétegek, hanem az arisztokrácia szempontjából követhetjük nyomon. Pezsgő európai nagyvárosok kifutói, ruhák, nagyszabású partik, csillogó áruházak világa jelenik meg előttünk, háttérben a két világháború közötti forrongó politikai indulatokkal, majd a háború kitöréséhez közeledve egyre sötétebbé válik a kép és találjuk magunkat náci összejöveteleken ill. szétbombázott városok romjai között.

Amit külön imádtam a regényben, hogy valóságos események és valóságos történelmi alakok jelennek meg benne. Találkozunk Josephine Bakerrel, olyan francia divattervezőkkel mint pl. Lucien Lelong, említés szinten André Kertész vagy Brassai magyar származású fotóművészekkel, Leni Riefenstahl filmrendezővel, a náci Goebbels családjával stb.
Teljesen elaléltam ezeknek a valóságos személyeknek a jelenlététől. Igazából ez az egyik dolog, amit keresek az irodalomban, a történetekben, hogy úgy érezzem, hogy valóban régi, más korok résztvevője vagyok és ezekkel a valóságos személyekkel ez az érzés sokkal-sokkal igazibb.

Nem tudok rosszabbat adni a regénynek, mint 9/10, remek munka!

Carole Martinez: Összevarrt szívek

Eddig szerencsére nem csalódtam az Ulpius-ház kiadó által megjelent és olvasott könyvekben, most sem volt másképp.

Ebben a hosszú mesében a Carasco családot ismerhetjük meg. Egy nagyon babonás helyen járunk Santavélában az Ibériai – félszigeten Az anyával Frasquita-val a tizes évei elején találkozunk legelőszőr, amikor megjön az első vérzése. Frasquita anyjának ez a jel, hogy a lányát be kell avatni a boszorkányságba és meg kell neki tanítani a varázslatokat. Próbatételként kap egy ládikót, amit 90 napig nem szabad kinyitnia, de amikor kinyitja ajándékot fog találni. Frasquita a ládát eldugja és varrással üti el a várakozás hosszú napjait. Azt nagyon szereti és tehetsége is van hozzá. 90 nap múlva pedig a ládikóban rengeteg cérnát talál leírhatatlan színekben pompázva.

Pár évre rá, 16 évesen férjhez adják a bognár fiához José-hoz. Frasquita saját magának varrja menyasszonyi ruháját, amit mindenki megcsodál. Pletykák indulnak, hogy a leány családja nem is lehet szegény, ha ilyen pompás ruhát tudnak adni a menyasszonyra. Hát ennyire tehetséges mesénk főszereplője a varráshoz.

A házasság nem valami boldog. 4 gyermekük születik. Mindegyikükben van valami furcsa, mesebeli tulajdonsága. Pár év múlva férj olyan dolgot művel, amit a feleség már nem tud elviselni, így taligára ülteti a gyerekeit és nagy útra indulnak. Sok minden történik velük, eseményekben gazdag útjuk lesz.

Az első pár oldal kellett, hogy ráhangolódjak a könyv nyelvezetére, de utána nem tudtam unatkozni, nagyon élveztem. Csodákkal teli mesét olvastam, aminek a végére írtam volna: itt a vége fuss el véle.

Ez a mű a Francia Kül- és Európaügyi Minisztérium, a Magyarországi Francia Nagykövetség és a Budapesti Francia Intézet támogatásával a Kosztolányi Könyvtártámogatási Program (P.A.P.) keretében jelent meg. Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez.

Muriel Barbery:A sündisznó eleganciája

Már a könyv címe is eléggé figyelemfelkeltő a tartalom pedig pazar. Különleges történet, igazi csemege. Párizsban járunk egy hatalmas bérházban. Renée a házmesternő és Paloma az egyik ott lakó kislány életébe csöppenünk bele.Mindketten különlegesek a maguk módján. Renée egy különös házmesternő aki minden házmesternős látszatot produkál mint csoszogás, értetlenkedés, egész napos televíziózás egy kövér macska... de mindez csak látszat. Renée művelt, utálja a tévét ha lehet komolyzenét hallgat és rengeteget olvas.

Paloma még csak tizenkét éves de épp halni készül, úgy gondolja nincs miért élnie. Úgy határoz, hogy tizenharmadik születésnapján felgyújtja a házat és vele együtt magát is. Paloma nekem kicsit koravén jellem, nagyon okos és érett.

Fejezetenként ismerjük meg hol Renée, hol Paloma életét,gondolatait a gazdag és pökhendi lakókkal együtt.

Nehéz megfogalmazni, miért is olyan jó ez a könyv. Úgy éreztem, hogy anélkül oktat, hogy kioktatna. A látszat amely alapján nap mint ítélünk itt új megvilágítást kap. Mi alapján ítélünk meg embereket? Mi alapján mondunk véleményt róluk addig még nem ismerjük őket? Miért akarjuk mindig úgy láttatni a dolgokat, ahogy mi látjuk. És miért olyan nehéz elfogadni ahogy más él, gondolkodik?

Ezekről a kérdésekről elmélkedik többek között a könyv. Néhol igencsak magasröptű fejtegetésekbe kezdve-amik nekem unalmasak, és túlzóak voltak. Ettől függetlenül egy remek olvasmány csupa olyan témával amiről mindenkinek van véleménye.

A könyv közepe felé új alakkal bővül a történet egy gazdag japán úrral-aki a lakókkal ellentétben tudja kicsoda Renée. Az Ő hármasukból kialakult barátság még meghatóbbá teszik a történetet. A könyv vége nekem váratlan volt, nem erre számítottam. De talán így még inkább értelmet nyer a könyv mondanivalója.

Philippe Grimbert: Titok

Miért különleges Sim a kötött kardigános-pulóveres plüss kutya?
Grimbert vagy Grinberg?
Egy titok, ami rejtve van, de érződik…
Amit annyira titkolnak, hogy már fájdalmat okoz másnak is.
Egy titok, ami egy egész család életére kihat a háború előtt, a háború alatt és a háború után.
Vajon meddig fogunk emlékezni az áldozatokra, mi akiknek a rokonságában nincsenek háborús áldozatok?
Vajon meddig fognak emlékezni az áldozatokra azok, akiknek a rokonságában vannak háborús áldozatok?
Egy titok, aminek muszáj kiderülni, hogy ez által megváltást hozzon az érintetteknek.
Vannak akik kétszer halnak meg… tartja a mondás.

Philippe Grimbert önéletrajzi ihletésű regényében megismerhetjük családját, bepillantást nyerhetünk titkokkal teli múltjába, amiről neki soha nem beszéltek, csak azt érezte, valami nem stimmel.
Nagy testvért talált ki magának, aki éppen az ellentéte neki. Érezte, hogy apja nem szereti vagy nem fogadja el olyannak, amilyen valójában ő maga.
Lassan indult a cselekmény, de éreztem, hogy a titok ki fog szivárogni. Nem gondolkodtam, hogyan, de tudtam, hogy jönni fog.

Egy film a koncentrációs táborokról olyan elementáris erővel hatott a fiúra, hogy a lényeg szép lassan kitudódott, az apró mozaikdarabkák szép lassan összeálltak képpé.
Nehéz lehet feldolgozni a második világháború borzalmait. Nem is tudom, lehet-e?
Kész a kép...lassan a gondolatok is megfelelő helyekre kerülnek, és ismét ott a kérdés: lehet azt mondani, hogy megfelelő helyre kerültek.
Szörnyűségek, gyilkosságok, megbocsáthatatlanság, küzdés, titok...

"Louise remegett. Túl sokat mondott,de nem állhatott meg itt. Tartozott nekem az igazsággal. (...) Mégis vállalja, hogy megtöri a csendet, segít annak, aki hasonlít rá, aki más, mint a többiek. Soha többé nem fogom azt képzelni, hogy az első, az egyetlen vagyok."

Laurent Gaudé: Eldorádó

Salvatore Piracci az olasz parti őrség hajóskapitánya. Illegális bevándorlókat szállító hajókat kutat, illetve tartóztat fel a tengeren. A változást akkor észleli magában, amikor a piacon sétálva észreveszi, hogy egy szomorúsággal, gyötrelemmel teli szemű asszony követi, majd megszólítja őt.

Az asszony egyike egy olyan hajón érkezett bevándorlóknak, akiket a kapitány tartóztatott fel. Hihetetlen kérést intéz hozzá, amely megdöbbenti, elgondolkodtatja. A kérés kapcsán ráébred, hogy munkájába a sok nyomorúság, kiszolgáltatottság láttán belefáradt, megfásult.

Segíteni szeretne ezeken az embereken, de munkája egyben gátat is szab ennek. Feldolgozni lehetetlen azt a látványt, ahogy a kiszolgáltatott menekülők magukra hagyatva sodródnak halálbárkáikban a gyilkos tengeren, pénzüktől teljesen megfosztva (ha egyáltalán túlélték...).

Egyre nehezebben tudja a munkáját ellátni, érzelmeinek, tetteinek már nem tud határt szabni. Nagy lépésre szánja el magát.

A cselekmény több szálon fut, ami csak egy apró ponton kapcsolódik össze. Bár számomra ez adta a történet magját, ezt tartottam a történet legjelentősebb részének.

Nehezen, sőt szinte alig tudtam elképzelni, hogy egy ilyen tisztségben lévő személy így feladjon (szó szerint) mindent. Hiszen nem az Újpest és Pünkösdfürdő között közlekedő Gyöngy hajóról van szó, ahol a legénység két cigi között ingázókat szállít egyik oldalról a másikra. Ugyanakkor nagyra tartom, hogy a témával ilyen nyíltan, bátran foglalkozik. A könyv fő mondanivalója a mai napig nagy problémát jelent szerte a világban.

8/10

Guillaume Musso: Ott leszel?

Hogy én mit tennék, ha egy eldugott kambodzsai erdőben kapnék egy öregembertől 10 pirulát, amik bevétele által alkalmanként visszalátogathatnék 20 perces időtartamokra a múltba??? Mit tudnék tenni 10x20 perc alatt, mit változtathatnék, mit akarnék megváltoztatni a múltamban? Nem tudom! Rengeteg mindent! Vagy semmit?

Elliott Cooper megkapja hálából ezt a 10 pirulát, és ezzel a választás lehetőségét, hogy él-e ezzel az "ajándékkal"!? Egy dolgot bizonyosan tud. Még egyszer szeretne találkozni egy rég elvesztett lánnyal. A következő lépés még nehezebb! Lehetősége van a változtatásra is, de vajon megtegye-e? Igen ám, de ha azt megváltoztatja, akkor a jelen sem ilyen módon létezik tovább. Lehet, hogy egy szeretett embert megment a múltban, viszont a jelenben lévő imádott személy már nem fog többé létezni, mivel nem is létezett sosem! Nagyon kemény dió!

Elliott is rettentő mód szenved a választás lehetőségétől. Valamit valamiért! De mit áldozzon fel? Esetleg meg tudja úgy oldani, hogy mindenkinek jó legyen?

Mindenképpen változatos, meglepetésekkel teli könyv. Nem nagyon tudtam letenni, csak "kényszer" hatására. Az alaptörténet szerintem nagyon jó, de én többet vártam volna tőle. Számomra kissé sablonosan volt megírva. Annak ellenére, hogy a téma rendkívül elgondolkodtató, szinte alig rázott meg, alig gondolkodtatott meg pár percnél tovább. Ez nem rám vall!

Mindenesetre próbálkozom még a szerzővel!

8/10

Eric-Emmanuel Scmitt: Noé gyermeke

Eric-Emmanuel Schmitt. Néhány hónapja, hete még csak ízlelgettem ezt a nevet, most már fogalommá vált számomra.
Eljutottam oda, hogy bármit, bármikor megveszek majd tőle, hiszen 3 olvasott könyvből mind a három tetszett.
Amiben egyforma három történet:
- van benne egy gyermek és egy felnőtt kapcsolata, amiből mindketten "profitálnak",
- rövid,
- velős, van mondandója.

A II. világháború alatt játszódó történet főszereplői Joseph a 8 éves zsidó kisfiú és Pons katolikus atya, aki az egyedül maradt zsidó gyermekeket a "Sárga Villa" nevezetű házban nevelte, óvta.
Kapcsolatuk alakulása, a történet menete elindult egy pontról, eljutott a végkifejletig, miközben a vallás súlyos, fajsúlyos, fontos kérdéseit érintette.

Legalábbis számomra fontosakat.
A hit: kinek fontos , kinek nem. Ki érti, ki nem. Ki ismeri a vallások közötti különbségeket, ki nem. Ki törődik ezekkel a különbségekkel, ki nem…..

De miben is hiszünk? Ki ebben, ki abban. Schmitt számomra fontos mondatokat alkotott, amiknek megalkotására ÉN eddig nem voltam képes.
Könnyű a dolgom, valaki megtette ezt helyettem, én pedig ízlelgetem ezeket, és egyre tisztábban látok. Pl.
"Az emberek komiszak egymással, de ez nem Isten baja. Szabadnak teremtette az embert. Az örömünk és a fájdalmunk nem függ össze a jó és a rossz tulajdonságainkkal. (...) Isten nem avatkozik a dolgainkba."

Nehéz írni most. Tetszett. Noé bárkája? vagy Noé gyermeke? Mi a közös? Mi a más? Mi a lényeg? Mi a mondandó? Miért elég ez a rövidke történet? Olvassátok!

Nem tudom elhinni, hogy egy majdnem 8 éves kisfiú ilyen komolyan tud gondolkodni, ezért:

Guillaume Musso:Visszajövök érted

Azon a keskeny résen szivárog be a szomorúság,ahol látszatok és sekélyességek világát beengedted." (Helene Girmaud)


Sajnos a fenti idézet az egész könyvre jellemző. Úgy érzem Musso szeretett volna valami, nagyon fennkölt, magasztos dolgot írni, de csak közhelyek és szavak durrogtatása lett belőle.

Ethan harmincéves, gazdag, pszichológus akiért könyvkiadók, tévécsatornák versengenek. Millió számra tart előadásokat arról, hogyan kell élni...Ő maga közben prozac függő, szorong, és arról győzködi magát jól tette, hogy tizenöt évvel ezelőtt egy kirándulás alkalmával megszökött menyasszonyától, és legjobb barátjától...

A könyv szerint Ethan a nap végére halott. Miután meghal felébred a hajóján és kezdődik a nap előröl... négyszer van alkalma újra játszani a napot de úgy, hogy az előző napok hibáit javítva életben maradjon, megmentsen egy öngyilkos lányt, megakadályozzon egy esküvőt, és megbékéljen a múltjával....Ez kezdetnek nagyon ígéretes volt, bár nem egyedülálló a történet nemrég egy hasonló filmet láttam Sandra Bullock főszereplésével, neki a férje halálát kellett volna megakadályoznia..sajnos a film címét elfelejtettem...

Szóval maga az alapsztori izgalmas is lehetett volna, de annyi felesleges, blőd szöveggel töltötte meg a szerző, hogy a történet végére sem voltam kíváncsi. Persze azért végigolvastam, remélve, hogy a könyv vége majd feledteti a hibákat. Nos nekem zavaros volt a vége, türelmetlenülés dühösen tettem le a könyvet. A történetben van két karakter akikre egész jó szerepet osztott az író, de nem voltak rendesen kidolgozva és csak egy elejtett mondat volt mindössze a magyarázat a két rejtélyes alakra-miszerint egyikük a karma, másikuk a végzet. Mi van????

Arra is gondoltam, hogy én vagyok kevés ehhez a történethez és nem érek fel hozzá. Nem tehetek róla, de olyan mondatok halmaza hozott ki a sodromból, mint: "Nélküle nem vagy más, csak puszta várakozás, egész életünk szenvedés, a harag áldás, a harag tudatlanság és szenvedés, a bölcsességet soha nem tálcán kapja az ember"-és hasonlók amik nagyon jól hangzanak, de jóból is megárt a sok oldalakon keresztül idegesítő volt.

Nagyon remélem, hogy Musso ír majd még hasonló regényeket mint az Azután (Szerelem éltre halálra volt a címe az első kiadásnak.)
Valahogy az az érzésem Musso leragadt egy sémánál, lásd az Ott leszel? ahol szintén a múltat kellett hősünknek újra élni, megváltoztatni.

Köszönet a könyvért az ULPIUS kiadónak.

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

A Kis kiruccanás után semmiképp nem akartam leállni a Gavalda könyvekkel. Nem is bántam meg! Bár teljesen más életérzést sugall.

Meglehetősen kedves, bájos történetről van szó, tele szomorú élethelyzettel.

Három jó barátról szól a könyv. Mindannyiuknak megvan a maguk nyomorúsága, ami másfelől összehozza, barátokká teszi őket.

Camille - aki a középpontban áll - egy súlyos étkezési zavarokkal küzdő, nagyon kedves, szeretetéhes lány, aki nem találja a helyét a világban. Gyomrában hatalmas kőhalommal "éli" az életét. Pártfogói jóvoltából egy koszos, huzatos, nyirkos lyukban tengődik, amikor is rátalál az ugyanabban a házban élő Philibert. Hát Ő sincs megáldva túl nagy önbizalommal, sőt! Ha a megszokott környezetén kívül kell megszólalnia, azonnal dadogni kezd, képtelen a normális emberi kommunikációra. (Persze kérdés, hogy mi a normális emberi kommunikáció???) A harmadik barát Franck, aki Philibert-nél lakik. Ő az agresszivitás mögé rejti a defektusait, de kissé megkapirgálva az Ő életét, ott is kiderül, hogy ott sem százas minden.

Írtam az elején, hogy három jó barátról szól, de nagyon fontos szerepe van a történetben Franck nagymamájának is. Szóval ők támogatják egymást lelkileg, fizikailag, egészségben, betegségben szerintem nem mindennapi, irigylésre méltó módon.

Az írónő szerintem rettentő egyszerűen ír, de talán pont ebben (is) van az erőssége. Néhol kicsit vontatott volt a történet, ezért levonnék a pontokból!

Nagyon francia, nagyon depis, de mindenképpen életszerű, nagyon szerethető történet.

Mindenképp keresni fogom a többi könyvét is!

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Két napja tök laza vagyok! :-) Egyébként mindig rágódom mindenen, semmi nem megy egyszerűen nálam. Úgy látszik, mostanában sorban "okítós" könyvek kerülnek a kezembe. Nem is baj! Szóval, nagyon klassz lazán felfogni a világot! Bárcsak tartós lenne!!! Ezt most egyelőre a könyvnek köszönhetem, a többi az én dolgom...

Garance és két testvére, Simon és Lola útban vannak egy esküvőre. Bár odaérnek, de a hátuk közepére sem kívánják az ottlétet. Elhatározzák, hogy meglátogatják Vincentet, a negyedik testvért, aki egy kastélyban dolgozik.

A négy testvér felhőtlenül boldog napot tölt el együtt. Felidézik gyermekkoruk legszebb éveit, csínytevéseiket, örömüket, bánatukat.

Mind a négyüknek megvan a saját maga "baja". Egyikőjüknek sincs maradéktalanul rendben az élete. (Kinek van???) A testvéri összetartozás náluk nagyon erős, a szabadságvágy szintúgy. Bár nagyon különbözőek, mégis "nagyon testvérek".

Olyan sok minden a kiruccanás alatt nem történik, egyszerűen csak bóklásznak, együtt vannak. Belül történnek mind a négyükben a fontos dolgok.

A könyv olvasása közben azonnal elrepültem volna a provence-i tájakra. Beültem (beülnék) egy hatalmas olajfa alá, boroznék, beszélgetnék. Közben a gyerekek (nagyon-nagyon sok) mezítláb, barnán, koszosan szaladgálnának a szőlőtőkék között. Jaj de jó lenne!!! De most úgy érzem, hogy ezt az életérzést meg lehet tartani, nagyon fontos megtartani... legalábbis nekem nagyon sokat adna. Egész más szemlélettel tudnám élni az életemet.

Kedvem támadt elővenni Peter Mayle könyveit is. És így is lesz! Pungtum! És laza vagyok, mint a Riga lánc!

8,5/10

Eric-Emmanuel Scmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai

Moise, azaz Momo 11 éves. 11 évesen még gyereknek tartjuk a gyereket, a 11 évest. Momo felnőttként élt. Apjával élt, apja által nem szeretve élt, tervezett, szervezett, főzött, bevásárolt, felnőtté vált.
Ibrahim úrral (aki muzulmán és nem arab) és Ibrahim úr tanításaival a sarki boltban ismerkedett meg, aki egyre komolyabb-szorosabb kapcsolatba került a kisfiúval, vagy nevezzük Férfival.
Ibrahim úrtól ételt lopott, aki elnézte neki ezt. Ibrahim úrtól tanulta az életéhez, az apjához szükséges túlélési technikákat (pl. hogyan spóroljon?), és tőle tanulta az élet bölcsességeit: nem szabad egy nőt megsérteni vagy pl. a mosoly teszi boldoggá az embert. Ibrahim úrral kirándult. Végül, amikor teljesen árvává lett Ibrahim úr mellett lett tényleg felnőtt férfi.

Nagyon örülök, hogy a kezembe került ez a könyv, mert ezen a délutánon éppen erre lett szükségem.
Már csak hasznosítanom kellene, már csak magamba kellene vésni az örök igazságokat, és az EGÉSZ VILÁGOT VÉGIG KELLENE LŐNÖM A MOSOLYOMMAL, fittyet hányva bármire és Bárkire!

Úgy vélem mindenkinek szüksége lenne a saját Imbrahim urára!

Anna Gavalda: 35 kiló remény

A könyv Grégoire története. A kicsi, vékony,35 kilós, tanulási képességekben gyenge fiúé. Jellemezni, a könyv mondatait felhasználva, így tudnám:

1. "Utálok suliba járni."
2. "A feje fogékony, a keze angyali, a szíve óriási."
3. "Élek-halok Léon apóm sufnijáért. Nekem az a menedék, az Ali baba barlangja.(..) A nagyapám sufnijában olyan boldog vagyok, mint sehol, másutt."
4. "Az ügyeletes fafej. A szüleim, akik ki nem állhatják egymást, az otthoni rémséges hangulat, Léon apóm a kórteremben, az orrában cső, és csak egyre rosszabbul van.."

Grégoire nem szeret tanulni, a barkácsolásban, építőjátékokban, szerelésben éli ki magát. Valahogyan tudja mit tud, mire képes, de képességei, szorgalma nem illeszkedik az elvárt pedagógiai normákhoz, előírásokhoz. Ebből hatalmas problémák adódnak a családban, mert a szülők nem jól állnak ehhez a problémához. Semmi jó megoldást nem lehet hozni, ha a szülők egymásra mutogatnak, miközben az elromlott szerkezetet vizsgálgatják.

A fiú példaképe Léon a nagypapa, aki támogatja őt amiben tudja. A fiú számára ez az egyetlen kapcsolat ami fontos, amiért bármire képes lesz nagypapája betegségekor, amiért erején felül fog teljesíteni és bebizonyítja, hogy (talán) több annál, mint amit megszoktak tőle. Amiért képes küzdeni sokadik iskolájában, ahol végre megtalálja a helyét, ahol barátokra talál, ahol boldog lesz.
A könyv lapjai fogytak gyorsan, majd az utolsó 10-12 oldalnál megérkeztek gyomromba az apró hullámok, pillangók és görcsök. Megemeltem kalapomat, sisakomat, sapkámat Grégoire előtt, és én is büszke voltam rá! Kezemet nyújtottam felé, megöleltem és minden jót kívántam neki további életére!

(Nagyon érdekes gondolatokat váltott ki a könyv belőlem. Mennyit számít a biztonságos háttér a gyerekünk életében? Mennyit számít egy stabil szeretettel teli kapocs a gyerekünk életében? Mennyit számít, hogy figyelembe vesszük gyermekünk képességeit, tulajdonságait? Mennyit számít, hogy a szülők (még ha nehéz is) egy oldalon állnak, egy értéket képviselnek? Mennyit számít az, ha gyerek tökéletesen érzi azt, hogy szeretik?
Mennyire fontos, hogy szeretetünk hogyan, milyen formában tudjuk kimutatni?
Hogyan, mivel, miért, miként?
Szülő vagyok, -bevallom- elvárásokkal a gyerekeim felé. Próbálom a legjobbakat, szembesültem hibáinkkal. De ki mondja azt, hogy egyszerű lesz az élet? Ki mondja, hogy előre tudjuk, hogyan fogunk reagálni gyerekeink iskolai szerepléseire, jegyeire. Senki nem tudja. Igenis bármennyire nem akarjuk leszidni őket, mert nekünk ebből esetleg rossz élményeink vannak gyerekkorunkból, lesznek olyan helyzetek amikor kiakadunk, megkérdőjelezünk stb. Ha csak én vagyok ilyen, akkor elnézést mindenkitől!)

Kíváncsi lettem volna a folytatásra.

Jean Mattern: Király fürdő

Magány.
Mindent elsöprő magány. Akkora, hogy ezen nem lehet túllépni. Valami akadályoz. Az Úr adta-elvette. Ez a két szó.

Mindent elsöprő magány. Akkora, hogy ezen nem lehet túllépni. Vagy inkább menekülés az ismerttől, inkább az ismeretlen választása.

Gabriel története. Gabriel élete. Gabriel kapcsolatai.
Léo és Laura: két fontos személy. A barát és a szerelem.

Leoval való barátsága igazán egyoldalúnak tűnt: Léo mesélt, ő hallgatott. Ez valószínűleg nyomasztotta barátját, de G. képtelen volt megnyílni előtte. Léo fájdalma testvére elvesztése miatti gyászában alakult ki, Gabriel magára ismert ebben a történetben, felhasználta és kihasználta ezt a barátságot.
Érdekes érzésem volt e barátságról szóló mondatok leírása közben: valóban létezik ilyen barátság fiúk/férfiak között? Soha nem hallottam ilyenről, sőt nem is tudom elképzelni. Valószínűleg szegényesek az információim vagy a fantáziám ezzel kapcsolatban. Két fiú, akik közelében gyerekkorukban tragédia történt. Akik hordozzák ezt a negatív eseményt, akiknek megnehezíti életét ez az esemény.

G.képtelen a barátságokra: a magányra hivatott. Adni-elvenni: minek kapjak, ha aztán nem lesz? Minek legyek boldog, ha annak egyszer vége lesz? Hogyan tudok boldog lenni, amikor ezt a nyelvet nem értem? A boldogság, a társas kapcsolatok nyelvét.

Laura: ki ez a nő? Hogyan sikerült elvarázsolnia a férfit? Mivel? "Attól a pillanattól kezdve szerettem Laurát, hogy meghallottam a nevetését." Laura volt Van Gogh napraforgója... Gabriel élete egy Rembrandt képhez hasonlít: Jeremiás siralmaihoz. Merengés, töprengés, szomorkodás.
Miért nem sikerült nekik? Nem tudunk kibújni önmagunkból? Nem tudunk változni? Gabriel nem tud változni vagy nem akar változni?
Mosolytalan, boldogtalan, barátságtalan, magányos. Keres-kutat-nyomoz. Keresi gyökereit, keresi a sok Miért?-re a válaszokat. Keresi, de aztán nem is igazán szeretné megválaszolni ezeket.

"Az Úr adta. Az Úr elvette. És ebbe bele kell törődni. És folytatni tovább. Ez volt a törvény. Az élet örökre elragadta. (....) Az anyám nem értette meg, hogy a gyermekkorom összetört abban a pillanatban, amikor Marianne teste összetört, egy októberi estén, egy kanyargós úton Champagne-ban. Jóvátehetetlenül. Az anyám nem látta, hogy én képtelen vagyok túl lenni rajta."

Gabriel szenved. Képtelen megnyílni, képtelen szeretni. Szeret, de nem jól. Inkább a magányt választja. Bár megpróbál kérdéseire választ kapni, a válaszok nem érkeznek el hozzá. Hogyan képes így élni? Nem értem meg őt. Itt áll egy harminc-egynéhány éves fiatalember, aki képtelen változtatni. A szenvedést választja. Megráznám őt és kiáltanám neki: "Hahó fiatalember! Ébresztőőőőőőőőő!"
Reménykedik, de fél megtenni a lépéseket, fél a következőtől, fél a következménytől.
Tulajdonképpen szerencsésnek tartom Laurát, hogy nem kell ezzel a férfival élnie tovább. Sajnálom Gabrielt, de az első lépés megtételéhez és kivitelezéséhez olykor nagy bátorság kell.
Haragszom rá. Haragszom a szülőkre. Drukkolok neki: "Megadatik-e még nekem, hogy becseréljem az életemet egy másik életre? Hogy kinyissak egy másik ajtót, megtaláljak egy másik utat?"

Mostanában sok magányról szóló irodalom jön az utamba. Elképedek, megrettenek, felkarolok.

A történet szépen van megfogalmazva, mégsem tudok 8/10-nél jobbat adni, mert voltak benne számomra felesleges történések, hiányoztak fontos mondatok. Nekem. Itt és most. Ebben a pillanatban, 2010.május 16-án, amikor elolvastam.

Kiadja: Magvető

Theresa Révay: A muránói üvegműves lánya

A könyvre nagyon gyorsan felfigyeltem. Érdekel az üvegművesség, érdekel a második világháború, így érdekelt a könyv is. A muránói üvegműves lánya. Nagyon kecsegtető cím, de másra számítottam. Sajnos az eredeti cím lefordítva teljesen mást jelent véleményem szerint: Livia Grandi ou le souffle du destin .

Theresa Révay könyve nem lopta be magát a szívembe, nem került a kedvencek közé. A regény olvasása közben végig azt éreztem, hogy két nagyszerű történet van egybedolgozva, de az összekötő anyag hiányzik belőle, vagy pedig nem elegendő.

Az egyik szál Livia Grandi története, aki a híres Grandi üvegfúvó család leszármazottja; a másik szál pedig a szudétanémet Wolf család története. Livia Grandihoz pedig a francia Nagel család kapcsolódik, aki családjába a nő beházasodik.
A három család mindegyike összefüggésben áll az üveggel valamilyen formában, ill. mindhárom család összefüggésbe került a háborúval: sorsuk, történetük az életük valamelyik pontján találkozik egymással és keresztezik egymás útját.

A regény olvasatja magát, tényleg kíváncsi voltam a leírt eseményekre, de nem a lelkes izgalom tartotta bennem a lelket, hanem az érdeklődés: vajon mi fog történni amit nem sejtek, és amit nem tudok? Hogyan fog tovább izgalomban tartani az írónő, illetve hogyan lesz érdekesebb a regény? Vártam rendületlenül de hiába. „A labdát senki sem csapta le.”
Mondhatom, hogy mindhárom család élete a háború után néhány évvel jóra-jobbra fordult, mondhatom, hogy minden szereplő élete elindult a boldogság útján, mondhatom, hogy „minden jó, ha a vége jó”, de ez egy hollywoodi sikersztori. Nekem pedig erre nincsen szükségem. Ezekben nem hiszek.

Természetesen vannak szomorúságok és bonyodalmak a regényben, megtalálhatóak benne megoldandó problémák, cselszövések; találkozunk a szerelemmel is, ami sajnálatos módon főleg a testiség formájában nyilvánul meg, de ez kevés. Többet szerettem volna tudni a muránói üvegműves UNOKÁJÁRÓL, mert itt nem a lányáról van szó. Érdekelt volna az ő tényleges története, a Grandi műhely újbóli felvirágoztatása.
Érdekelt volna a háborús vonal is, mert eddig mindenhol a zsidók meghurcolásáról olvastam. Itt halvány képet kaphattam az orosz katonák szörnyűségeiről, amit az eredetileg nem Németországban élő németekkel kapcsolatban olvastam. Sorolhatnám tovább…

T.Révay kétségtelenül jól tud bánni a szavakkal. Gyönyörűen megfogalmazott mondatokat is olvashattam, a könyv elején el tudtam volna sírni magam egy-két háborúval kapcsolatos jelenet leírásánál, vannak a regényben nagyon tetsző mondatok, amik a fordító munkáját is dicsérik.

„De vajon voltak-e valaha is mások ezek a fényrablók, mint vágytól megszállott csábítók? Mozdulataik érzékisége, egyszerre éber és lágy pillantásuk, a lángok fényében edzett arcukon tükröződő bűvölet és tisztelet a teljességet hajszoló szerelmesekhez tették hasonlatossá őket.”


Mostanában sokat foglalkoztatott témákra is találtam néhány gondolatot, ezeknek igazán megörültem:

„Az élet nem olyan, mint egy megtervezhető, egyenes út, Francois. Nagyon is bonyolult dolog, tele zavaros érzelmekkel, ködös benyomásokkal, ezek néha szépek és fenségesek, máskor pedig mocskosak és féktelenek. Az élet zsiborog, lüktet, megéget, fájdalmat okoz…”

„…Hogy anyaként és feleségként szerethessünk, tudnunk kell, kik vagyunk, én pedig nem tudok lassítani. (..) .., de el kell fogadnod olyannak, amilyen vagyok, nem pedig olyannak, amilyennek elképzeltél.”

Amennyiben megjelenik még könyve Theresa Révaynak, valószínűleg teszek még egy próbát.




Kiadja: Athenaeum

Guillaume Musso: Ott leszel?

Csenga véleménye

"Egy este a jövő már múlt lesz.Akkor visszanézünk,és látni fogjuk az

ifjúságunkat"(Louis Aragon)

Nagyon vártam már ezt a könyvet a Szerelem életre halálra nekem különlegességnek számított,ez a könyve is hasonlóan ahhoz, nem éppen egy átlagos szerelmi sztori.

Ha valaki elolvassa Musso könyveit, anélkül,hogy tudná ki írta azt hihetné valami ötvenéves,szerelemre áhítozó nő.Musso férfi és fiatal!!!

Elliott 60 éves...egy véletlennek és egy hálás öreg férfinek köszönhetően ,Elliott olyasmit kapott aminek segítségével még egyszer utoljára találkozhat élete egyetlen szerelmével Ilenával.

Kicsit több lesz az egy alakalomból, amikor Elliott visszatérhet 30éves önmagához... tíz sárga pirulája van, amikor akkor hat amikor alszik. Persze eleinte 30éves énje és 60 éves önmaga igyekszik meggyőzni a másikat, hogy bolond, és ez csak álom stb... aztán ahogy Ilenára terelődik a szó mindketten önzőek lesznek.Az idős Elliott már tudja, hogy Ilena halott, a fiatal Elliott pedig mindenáron azt akarja, hogy változtassák meg a múltat.... csakhogy Elliottnak már van egy lánya akit nem Ilena szült... hogyan mentsék meg Ilenát úgy, hogy Angie is életben maradjon???

Nagyon jól lett felépítve a történet, Musso nagyon jól adagolta a feszültséget és a csavarokat.

Hiába változtatták meg a múltat,hogy Ilena ne haljon meg,nem tudják megmenteni.... csak Elliott legjobb barátja Matt tudja, hogy Elliott időutazik, és találkozik időskori önmagával, a szálak addig gabalyodnak még végül Matt is belekeveredik a szerelmi történetbe... Furcsa volt olvasni, hogy ugyanaz az ember mennyi mindent másképp lát fiatalon mint 30évvel később.Persze ebben az esetben Elliott már tudja milyen élete lesz....

Minden fejezet elején vannak megható, szép, és nagyon logikus bölcsességek, idézetek-ezek a kedvenceim lettek!

De a történet is nagyon jól van megírva, az ember ilyen olvasása után hajlamos lesz elégedetlenkedni...ilyen férfit szeretne,ilyen sírig tartó ,örök szerelmet....ilyen lángoló érzelmeket.Aztán becsukja a könyvet és visszazuhan a valóságba....

A könyv maga nagyon furcsa lett, mert az átlagos nagyságtól eltérően hosszabb, oltári nagybetűkkel van nyomva-ami nem baj, de a lapok is kicsit vastagnak tűnnek,mindig megnéztem 2x is nem-e kettőt lapoztam. Szerintem ha normál méretű lenne a könyv és fele ekkora betűkkel igencsak vékonyka kötet lenne, így sem hosszú 330 oldal...

Még ebben az évben jön Musso két másik könyve is, a Visszajövök érted, és az Azután... ami ne tévesszen meg senkit, mert utóbbi a Szerelem életre halálra új kiadása.

Bejegyzés ideje: 2010. március 22.

f-Andi véleménye

Guillaume Musso

Érdekes élmény volt számomra Mussonak ez a könyve. Valahogy vonzanak azok a könyvek, történetek,  filmek, amikben a szereplők valamilyen módon az idősíkokat lépik át. Gondolok itt a Deja Vu, a Vissza a jövőbe és a Ház a tónál filmekre vagy Az időutazó feleségére.

Az „Ott leszel” című könyvben valami hasonló történik. Elliott Cooper egy sebészorvos 2006-ban. 60 éves. Egy észak-kambodzsai gyógyítása után egy öregember megkérdezi tőle, hogy mit kívánna az életében? Elliott a 30 éve halott szerelmét szeretné még egyszer látni. Az Öreg 10 db gyógyszernek tűnő pirulát ad neki, aminek hatása a kipróbálás után az időutazásra való képesség lesz.

A találkozások rövidek, tömörek, lényegre törők. A két Elliott találkozik egymással éppen 9-szer, az teljesen mindegy, hogy melyik éppen hol van. A kapcsolat csak a két (egy) férfira terjed ki. Azzal nem árulok el titkot, hogy nemsokára a cél: Ilena, a "nagy szerelem" megmentése lesz.

Vajon hogyan alakul a sors? Alakul egyáltalán? Rendeződik?
Megváltoztatható az életünk, sorsunk? Én erre számítottam? Nem erre számítottam. Bár egyes lépések kiszámíthatóak voltak, de valahogy számomra elkanyarodott a történet az általam elvárttól. A regény karakterei éppen annyira vannak mélyen, részletesen ábrázolva, amennyire fontos egy szórakoztató irodalomban. Könnyű olvasni, lapozunk, fogynak az oldalak, a lapok. Lesz, aki kitalálja a történetet, lesz aki mást szeretne.(A vége gyors volt, nekem nem volt rá szükségem. Ill. nagyon nem tetszett egy jelenet a második találkozásuk után.)

Én nem olvastam Musso másik könyvét, de mindenképpen érdekelni kezdett. Kikapcsolódtam, nem gondolkodtam, kellemes volt. Magas röptű gondolataim nem alakultak ki, bár bevallom őszintén a fejezetek előtti kis idézetek (amik más művészek tollából származnak) nagyon tetszettek. Találóak, elgondolkodtatóak, odaillők. Nagyon jól kiválasztotta ezeket Guillaume Musso.

"Abból nem sokat tanulsz, ha egyszerűen könyveket olvasol. Életre szóló tanulsággal igazán csak a pofonok szolgálnak." Swami Prajnanpad

Bejegyzés időpontja: 2010. május 12.