Anne Tyler:Amikor még felnőttek voltunk

Tyler örök! Minden amiről ír éppúgy érvényes hiteles most mint akár majd ötven év múlva,és bármikor is veszem le majd a polcról a könyveit ugyanígy ha nem jobban fognak majd tetszeni.

Mindig meglepődöm,hogy az élet átlagos mégis olyan sokat számító dolgairól mennyi mondanivalója van a szerzőnek,olvasás közben megfájdul az ember feje a sok bólogatástól.

Ezúttal Rebeccát egy ötvenes éveit taposó özvegy nőt kísérhetünk el ,költözhetünk be hozzá,szurkolhatunk neki,sírhatunk-nevethetünk vele.Rebecca nekem nagyon szimpatikus,szerethető karakter volt,amellett nagyon fiatalos is.A fiatalosságát nem a külsejére értem,hanem abban ahogy humorizál,gondolkodik.

Rebecca egy hatalmas család élén áll,felnevelte saját és mostohagyerekeit is kapcsolatot tart a család távolabbi tagjaival,állandó készenlétben van,hogy bármelyiküknek segítsen,ugyanakkor keserűen gondol arra,hogy őket mennyire nem érdekli Rebecca .Sem az,hogy mit gondol,sem az,hogy boldog-e.

Rebecca lassan de biztosan előássa a múltját,gyermekkorát,egyetemi éveit és talál valakit a múltból akibe megkapaszkodhat,akivel talán egy újabb,boldogabb élete lehetne.....törvényszerű,hogy csalódás vár Rebeccára,vagy bármikor újra kezdhetjük?

És ha újra is kezdjük az biztosíték a boldogságra?

Rengeteg kérdést vet fel a könyv,de azt hiszem semmi sem marad válasz nélkül.

A szerző alaposan,kellő érzékenységgel járja körül a boldogság ,az elégedetlenség témakörét anélkül,hogy okoskodónak tűnne.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Néhány hétig várakozott türelmesen a polcon. Ajánlották jó néhányan, nyomon követtem az értékeléseket, olvastam a blogokat, nem tűnt rossznak, sőt... mégis pihentettem a polcon, Semperéék pedig türelmesen várakoztak (még jó, hogy nem felejtődtek el :) ). Aztán úgy, mint mindenkinél jött egy pillanat, hogy most kell.

Kinyitottam, az eleje tetszett. De hirtelen lelassult nekem, de arra gondoltam, hogy nem lehetek ennyire különc, hogy nekem ne, így tovább olvastam. Számomra lassan bontakozott ki a történet. Szívembe zártam Danielt, bár kedvenc (epizód-)szereplőm Daniel édesapja lett. Kb. a felétől élveztem a történetet, akkor lettem kíváncsi hogy keresztezték egymást a sorsok, az életek. Mi is lett Juliannal, Miquel-lel, Furmanoval, Fernandoval. Megismertem a fantasztikus humorú Fermínt, beleleshettem a régi Barcelona életébe, sétáltam az utcákon, amik néha olyan sötétek voltak, hogy én is csak az égő cigarettavéget láttam.

Daniel őrangyala voltam olykor, és azon tűnődtem, vajon miért kíváncsi annyira Julian Caraxra, miért kíváncsi annyira arra az íróra, akinek könyvére az "Elfeledett Könyvek Temetőjében" talált rá, illetve mondhatjuk, a könyv kiválasztotta ezt a gyereket. Hihetetlen volt, miért ennyire elvakult ez ügyben, miért kezdi beleásni magát ennyire ebbe a történetbe. Néha úgy éreztem, hogy Barcelonában csak ez a néhány ember élt, a kör egyszer csak bezárult, így a két kor története, szereplői szép lassan összeolvadtak, és lett belőle egy.
A felétől tényleg élveztem C.R.Zafón könyvét. Jól megírt, kidolgozott eseményekkel alakított történetet alkotott, amibe kevés "hibát" találtam. Nem is hibát, hiszen én ilyet sem tudnék alkotni. Mindig nehéz értékelnem, mert milyen jogon teszem? Nem vagyok kritikus, csak tetszik/nem tetszik alapon mondom meg a magamét.

Visszatérve a hiányra: nem gondolkodtatott el, csak sodródtam. Daniel Sempere 10 éves korában kapta a Julian Carax: A szél árnyéka könyvét. 1955-ig tart a történet, szerettem volna egyéb információkat kapni az életükről. Valahogy kevésnek tűnt az, hogy csak Carax után nyomoznak.

Így csak 4., azaz kb. 8 csillag


Ajánlom az elolvasását, mert sokkal jobb rengeteg könyvnél! Viszont mit nem adnék ha olvashatnám Boris Laurent: Ködangyal című könyvét :)!

Rebecca Miller:Pippa Lee négy élete

" Az udvarlás romantikus.A házasság...már az akaraterő győzelme."

Pippa ötvenéves, férje Herb nyolcvan mikor egy időseknek kialakított lakóparkba költöznek, ahogy Ők hívták ráncfalvára. Pippa remek feleség gondos, türelmes,alázatosan szolgálja férjét aki két infarktuson is túl aktív életet él, egy könyvkiadó igazgatója folyvást keresi a jobbnál jobb kiadásra váró kéziratokat.

Pippa nincs jól, bár a lakók között fiatalnak számít, egyre inkább úgy érzi maga alá temeti az öregedés csak ül és várja, hogy Herb vagy Ő meghaljon. Éjszakánként holdkórosként bolyong a házban süt, főz, kocsit vezet, cigarettázik-mindezeket reggelre elfelejti, végül a házban felszereltetett kamera szembesíti Pippát a valósággal.

Érdekes volt szembesülni Pippa múltjával. Az idős Pippát kedveltem, fiatalkori Pippától viszolyogtam olvasás közben.Tizenhat éves mikor megissza élete utolsó cumisüveg tejét és megszökik otthonról, különös érzékkel csapódik mindig rossz emberekhez akik a szex, drogok és az alkohol örökös körforgásába Pippát is bevonják.
A történet vége felé rajzolódik ki Pippa gyermekkora, anyjához fűződő különös kapcsolata amely mindkettejük számára így vagy úgy, de végzetes lesz.
Miközben kitisztul a múlt, a jelen kuszálódik össze olyannyira, hogy Pippa másodszor is lerázni készül a múltat.

Elena Ferrante nyíltságával, és kegyetlen mondataival találkozunk,bár kissé szebben tálalva, finomítva. Különös történet anya, lánya kapcsoltról, a házasságról, és arról, hogy bármit eljátszhatunk egy életen át.

A borítón a regényből készült film egyik jelenete látható. Ritka kivétel mikor jónak tartom a filmet és a könyvet így összekapcsolva látni.

"Éveken át koplalt, mondta Chester bánatosan rázva fejét. A kövér Sally nagyi jutott eszembe.....azért kezdte el szedni a szert, hogy ne legyen éhes... tökéletes anya, tökéletes feleség akart lenni."

Háy János: Házasságon innen és túl

Sokszor elgondolkodtam Háy János honnan ismeri ennyire a nőket?
Sokszor elgondolkodtam Háy János vajon hiteles képet ad-e a férfiakról?
Sokszor elgondolkodtam, honnan ismeri ennyire a férfiak-nők közötti kapcsolatokat, az embereket, a "régivágásúak"- és az idősek gondolkodását, a fiatalokat?

Sokszor haragudtam Háy Jánosra, hogy ilyeneket ír le, amikről nem tudom elképzelni, hogy megtörténhet... (naiv vagyok)
Örültem Háy Jánosnak, mert nagyon az én gondolkodásomnak, mondatfűzéseimnek megfelelő mondatokat alkotott.
Sokszor örültem az adott novellának és Háy Jánosnak, mert nagy (általam ki nem mondott) igazságokat fogalmazott meg.
Nem örültem az adott novellának, mert nyomozóvá válhattam volna az I.rész hatására, és én nem akarok nyomozni.
Örültem az I.rész novelláinak, mert rájöttem, hogy a Kedves még mindig ugyanazzal a márkájú tusfürdővel mosakszik.

Nem örültem a II.rész novelláinak, mert voltak benne olyan gyermekkel összefüggésben lévő problémák, amikbe nem szeretnék belecsöppenni; voltak benne olyan problémák, amik miatt a gyerekeket sajnáltam a szüleik miatt.

Örültem a III. rész novelláinak, mert kedvem támadt felfedezni Budapest hídjait, hátha megpillantom a Kedvenc Nénimet, vagy a Biciklis Lányt.
Hihetetlen élményeim lettek a IV. rész írásaitól, érzéseim az "Ilyen nincs és mégis van...." (?!) klasszikus mondatba sűrítettem bele.

Örültem Háy János könyvének mert egyfajta társadalomkritikát tárt szemem elé. Csak körbenézett, belesett a hálószobákba, az autókba, megleste a titkos szerelmi légyottokat, leült velünk egy asztalhoz egy kisfröccsre, sétált velünk a hidakon, elítélt bennünket életünkért, elkísért némelyeket egy hosszú útra, stb. . Mindezt természetesen, közvetlenül, azt hihettem róla, hogy a haverom a bisztróból, vagy egy "Juli néni", aki letyepetyél, szóval vele voltam, aztán elköszöntem tőle, majd tovább pletykálhattam mi is történt Kovács Lacival, akit én nem is ismerek, csak a valakimnek a valakije, de "Kéééépzeld......! felkiáltással továbbadtam a hírt, (lehet, hogy kicsit elferdítve már) hogy mindenki hallhassa, okulhasson a vele történtekből.
Hatalmasat sétáltam egy nénivel a Petőfi hídon, mesélt nekem, fogtam a kezét, a visszaúton majdnem én vittem.
Drukkoltam a fiataloknak, hogy sikerüljön nekik, hogy ne szúrják el!
Együtt éreztem a matek 3-as miatt rettegő kisfiúval, aztán sírtam.

(majdnem) minden novelláját élveztem ennek a kötetnek. Nem csalódtam, szívesen ajánlom. Az már csak kuriózum, hogy az emberi kapcsolatokat hányféle oldalról boncolgatja a maga módján- az én olvasatomban, értelmezésemben, legyen az a férfi-női kapcsolatról; legyen szó a szülő-gyermek kapcsolatról; vagy akár az emberi kapcsolatokról, ill. az élet-halál kapcsolatáról.

9/10

Douglas Preston: Jennie

((Kavarognak a gondolataim, úgy érzem nem állnak össze, így érzek most az olvasás után…))

Szeretem az állatokat. Védem az állatokat. Gondolom, most, a könyv elolvasása után is járok majd állatkertbe és cirkuszba, és továbbra sem tudom, hogy miként éreznek ott az állatok bezárva. Csak remélem, hogy az idomárok, és az állatkerti gondozók szeretik ezeket az ott lakó kis egyedeket.
Bevallom őszintén, mélyen elgondolkodtam, mennyi a fikció és mennyi az igazság, a valós tény, kutatás a könyvben. A szerző jegyzete szerint „A Jennie regény, de kitalált története tudományos alapokon nyugszik. A könyvben említett nyelvi kísérletek, a kognitív kísérletek, az ember és a csimpánz közötti genetikai hasonlóságok, továbbá Jennie jelelési képességei mind-mind tényleges kutatásokon csimpánzokkal, valamint gorillákkal végzett kísérleti munkán alapulnak.”
A könyvben családi környezetben nevelt csimpánzok életének valós eseményeiből merítettek, ezeket fogalmazta bele a szerző a történetbe.

Szomorúság, mosoly, egyre erősödő szomorúság, bánat, felháborodás, sajnálat-szánalom, düh: ezek az érzések tomboltak bennem Jennie, a csimpánz életével kapcsolatban.
Jennie egy kutató családjához kerül, ott él 9 évet. Életének története hozzábilincselt a könyvhöz. Ez az élet, ezeken a lapokon lefektetve, felkavaró, tragikus, tele erkölcsi rosszal (legalábbis számomra). Fantasztikus, mikre nem lehet megtanítani ezeket az állatokat. Gondoljunk csak bele, néhány filmet már alkottak csimpánzokkal, amikben szinte tökéletes szerepet játszottak. Ebben a regényben is tanítják-okosítják-foglalkoznak Jennie-vel, de hiába szerették őt, túlságosan is, valami mégis félrecsúszott.
Szerethet valaki egy állatot jobban, mint a gyerekét? Nőhet fel egy kisfiú és egy csimpánz olyan kapcsolatban, mintha édestestvérek lennének? Hogy zilálhat szét mégis ez az állat iránt érzett szeretet egy egész családot?
A könyv felkavart, megsiratott, tetszett.

Nem értettem egyet a családdal, haragszom rájuk.

Hatása alá kerültem a történetnek. Számomra fantasztikus élmény volt. Lehet, hogy jó időben és helyen kezdtem bele. Mindenesetre telibe talált.

Anne Tyler: Amikor még felnőttek voltunk

Olvastam az írónőről hideget-meleget, vegyes érzésekkel kezdtem hozzá a könyv olvasásához.

Főhősünk egy 53 éves nő- Rebecca Davitch (Beck)-aki egyik mostohalánya eljegyzési partiján rájön, hogy tulajdonképpen ő nem is saját életét éli, ez a Beck nem az igazi Rebecca. (A könyv itt érdekelni kezdett, valószínűleg azért, mert én soha nem gondolkozom azon, mi lett volna ha…..?) Itt a könyv rövid időre két szálon kezd futni, azaz megismerjük a nő mindennapjait, hogyan telnek a napjai a „Tárt Karok” rendezvényszervezőjeként. Ez a „Tárt Karok” tulajdonképpen az ő lakóháza, amit bérbead rendezvényekre, sőt az egész levezénylésében szerepe van az egész családnak. Megismerjük az egész hatalmas családot, próbáljuk nyomon követni ki-kinek-a kije, és rájövünk arra, hogy Rebecca ennek az egész családnak a mozgatórugója.

A másik szálon, a hirtelen jött merengéseiben- ami egy álmából indult ki- képet kapunk arról, hogy csöppent ebbe az életbe Beck, amikor régen egyik napról a másikra szakított vőlegényével és egyhangú életével, és férjhez ment a 3 lány-gyerekes Joe Davitch-hoz/hez/höz. Mivel Joe igen hamar elhunyt egy autóbalesetben, Beck tovább nevelte a még igencsak kiskorú lányokat, és a ici-pici sajátját. Ráadásként a most 100 éves Mostoha nagybácsi- Poppy- is vele lakik, ő foglalkozik vele.
Megismerjük régi életét, milyen volt Will, a vőlegénye, és elkezd ábrándozni milyen lett volna az élete (amit ő az „Igazi-valósnak” nevez) Will feleségeként.
Addig eljut ebben az ábrándozásokban, hogy felveszi Willel a kapcsolatot, találkozgatni kezdenek. Rebecca néha elgondolkozott, hogy „előfordulhat, hogy vissza lehet térni az útelágazáshoz, ahol élete más irányt vett annak idején? S lehetséges volna az eredeti úton továbbmenni most, életének ezen a kései pontján?”
A könyv végét, a randevúk lefolyását nem szeretném elárulni, nekem tetszett a regény, tetszett ahogy Beck helyére tette életét, megértette önmagát.

Bár a könyvben sok olyan elem volt, ami engem zavart, oda nem illőnek éreztem (folyamatos foglalkozás, hogy milyen kövér a testalkata, mit miért csinál az adott pillanatban), de a későbbiekben megértettem, hogy mindennek ott volt a helye, ahova az írónő írta. A hatalmas család neveinek, és a nevekhez kapcsolódó nagyon különböző jellemek észben tartása számomra nem kis feladatot jelentett az elején. Az írónő egy olyan tökéletes regényt alkotott, amiben nincs eget rengető izgalom, a napok telnek fontosabb események nélkül, de lélektanilag átérezzük Beck vágyódását, lélektani vívódását. (9/10)




A könyvből 2004-ben film készült Vissza a múltba címmel.

Claire Wolniewicz - MiMiKRi

Adam élete teljesen egyhangúan telt.... szürkénél is szürkébb hétköznapok során nőtt fel, unalmas, egyhangú élettel, a szülei által irányított módon. Könyvelőként dolgozott, került mindent és mindenkit, főleg mindazt ami új, ami megfertőzheti. A változás 34 éves korában következett be. Szülei halála után, amikor eltemette a múltat, és kényszerből ugyan, de elkezdte saját életét.... egyszerre egy új világ tárult fel előtte. Az a világ, amikor külön kis lakásban él (mégha csak bérlőként is), amikor saját magának vásárol élelmiszert/ahogy rácsodálkozik a széles kínálatra/, ruhát, és mindent amire szüksége van, amikor saját magának intézi az ügyeit. Már ez a világ is új számára.... hát még az, ami ezután következik!

Egy nap arra lesz figyelmes, hogy idegenek szólítják meg az utcán, régi ismerősként üdvözlik, beszélnek Hozzá. Az elején megriadt, hisz belénevelték mélyen, hogy kerülje mások érintését, hisz ki tudja milyen bacilusokat hordoznak.... Ezért hárította ezeket a közeledéseket. Egy nap viszont máshogy reagált. Egy nap jól esett Neki a figyelem, már leste, kereste ki és mikor ismeri fel, ismer fel Benne valami ismerőst. Élvezettel töltötte el, amikor különböző szerepekbe bújhatott, amikor ezzel másoknak örömet okozhatott. Annyira bele tudott idomulni a szerepekbe, hogy amikor az adott szituációba került, akkor előjöttek számára olyan dolgok, információk, amelyekről addig nem volt, nem lehetett tudomása: tudta, hogy abban a szerepben melyik az Ő irodája, és mi az asszisztense neve.... Félelmetes, ugyanakkor kihívásokkal teli életmód!

Egy nap viszont találkozik egy lánnyal, Ritával, aki a régi kedvesét véli felfedezni Adam-ben.... Mit tesz hősünk? Felvállalja a szerepet és megismerkedik az eddig tőle tiltott szerelmi élettel, és bevállalja a kapcsolatot?

Mi van akkor, ha túl messzire megy? Mi van akkor, ha teljesen beleéli magát abba a szerepbe, ami igazából egy más ember élete? Mi van akkor, ha annyira teljesen tökéletesen tud másolni és hamisítani (személyiségeket, festményeket), hogy az már külső szemlélő számára felismerhetetlen? Mi van akkor, ha megfordul a fejében, hogy kihasználva ezt több pénzre tegyen szert?

Lehet ilyen életet élni? Benne lehet így maradni ebben a kapcsolatban?

Ilyen és hasonló kérdésekre kapunk választ ebben a rövid kis regényben. Engem a leírások fogtak meg, főleg a könyv elején az unalmas-bekorlátozott életmód szemléltetése.... melyből szinte törvényszerű ez a 'kitörés' ! És a színek kavalkádja, ahová csöppenünk a főszereplő által!

Békés Pál: Csikágó - gangregény

Iscnor már vagy 1 éve ajánlotta nekem ezt a könyvet, de bevallom, a címe miatt kicsit tartottam tőle. Nem tudom miért, de azt hittem, hogy a pesti Csikágóban valami nagyon primitív, bűnöző jellegű embercsoportról lesz szó. De egyáltalán nem ilyen emberek szerepeltek benne, hanem "normális, átlagemberek" (ha létezik egyáltalán ilyen) életének egy-egy rövid szakaszát ismerhetjük meg a könyvben.

A kötet hat rövidebb történetet tartalmaz, mindegyik sztori főszereplőjének köze van Csikágó függőfolyosós, gangos házaihoz, amelyek a Keleti Pályaudvar melletti részen találhatóak Pesten. Nem egy jó környék, sokféle ember él, élt itt. A történetek ugyanis a XX. század elejétől a végéig mozognak időben. Különlegességük, hogy a helyszín gyakorlatilag ugyanaz - a Bethlen tér és környéke - és az egyes történetek szereplői között is érdekes átfedések vannak. Az egyik történet mellékszereplője a következő, vagy az az utáni főszereplője lesz. Nagyon érdekes "játéka" ez az írónak, és ahogy olvastam, az jutott eszembe, hogy ha van Isten vagy valaki ott fenn, aki mindent lát, milyen jól szórakozhat az egyes emberi sorsok véletlenszerű összefonódásán, kereszteződésén... Mert valóban szórakoztató, de egyben megdöbbentő is volt látni, hogy bizonyos véletlenek hogyan kapcsolnak össze vagy éppen választanak szét embereket, anélkül, hogy ők tudnának róla...

Ami a stílusát illeti, már az első 3 oldal után imádtam... Békés Pál valami nagyon kellemes hangnemet üt meg, nagyon ért a meséléshez, jó olvasni. A kellemes hangnemhez jön még az ismerős környék, az ismerős politikai helyzet: egyáltalán, az ismerős magyar élet - és valami nagyon szívet melengető dolog sül ki belőle. A 6 fejezet mindegyike szép-szomorú történetet tár elénk - különösen tetszett Az amerikai nagybácsi és a Dr. Puszin tévedése. Igazi magyar sorsok elevenednek meg előttünk. Nagyon ajánlom mindenkinek, főleg azoknak, akik valamiért idegenkednek a kortárs magyar irodalomtól (mint én korábban), mert szerintem meg fognak lepődni...:-)

José Saramago: Kicsi emlékek

Sokat gondolkodtam már azon, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, szerintem mitől jó egy könyv, mit válaszolnék. Ma Saramagotól kaptam egy lehetséges választ.

"Még nem tudja, hogy néhány nappal a halála előtt megérzi, eljött a vég, és elindul, végigjárja birtoka összes fáját, megöleli a törzsüket, elbúcsúzik tőlük, barátságos árnyékuktól, gyümölcsüktől, melyből már nem eszik többet. Mert eljön a nagy árnyék, míg fel nem támasztja őt az emlékezet az elárasztott gyalogúton, vagy a homorú égbolt és a csillagok örök kérdő tekintete alatt. Milyen szót mond majd akkor?"

Annak ellenére, hogy nem túl kellemes helyen, egy várócsarnokban olvastam ezeket a szavakat, éreztem a lelkemben (ott, a szív körül) azt a meleg szorítást, amit talán még irodalmi mű hatására nem tapasztaltam korábban...