Ó, hát erről a könyvről szinte nem is tudom, mit írjak, annyira meg vagyok hatódva. Kb. 1 hónapja fejeztem be az olvasását, de még mindig a hatása alatt vagyok, csak ölelgetném a könyvet is, Apát is, szavak meg nem nagyon jutnak eszembe, csak közhelyesek.
Whartontól persze nem meglepő, hogy zseniálisat ír, ennek ellenére mégis mindig meglepődök, aztán leborulok előtte. És természetes, hogy ott van a nagy klasszikus kedvencek között az Ő neve is, könyvei pedig megbecsült helyet foglalnak el az otthonomban.
Ez a rövidke cím mindent elmond a könyvről. Az Apáról szól, aki mindennek a középpontjában áll, de a többi családtag, különösen a fiú személye sem elhanyagolható. Amolyan férfias könyv, női érzelmeket megborzolva. Az pedig, hogy önéletrajzi ihletésű, még közelebb hozza az olvasóhoz. Jaj, kedve támad az embernek nagyon szeretni, meg sírni!
Bár írtam, hogy az Apa áll a középpontban, a legnagyobb feladat John Tremontra hárul, akit szintén mélyen a szívünkbe zárunk. John egy Párizsban élő festőművész, aki amikor anyja szívrohamáról hírt kap, azonnal Los Angelesbe, azaz hazarepül hosszabb időre, hogy idős szüleire gondot viseljen. Úgy tűnhet, hogy az anyának van nagyobb szüksége a gondoskodásra, pedig nem így van. Anyja kórházi kezelése közben a magáról gondoskodni képtelen apa egyedül marad otthon, így őt kell ápolni, a mindennapi életre megtanítani.
Az elkövetkező hetek, hónapok egy újfajta megismerésről szólnak. A fiú ismerkedése az apjával. Az apa ismerkedése az élettel, saját magával a zsarnok természetű, elviselhetetlen feleség árnyékából kilépve. Az elviselhetetlen feleség ismerkedése önmagával, az élettel, amikor senki nem rak mankót a hóna alá. És mi is ismerkedünk egy mélyről jövő szeretettel, azzal a szeretettel, amelyik aztán végképp nem nézi, hogy miféle érdekei fűződnek ahhoz, hogy adjon. Csak úgy egyszerűen, önzetlenül ad, a körülményektől függetlenül.
John Tremont szerintem egy makulátlan személyiség, ennek ellenére a történet előrehaladtával ő is folyamatosan változik, még jobbá válik. A történtek pedig nagyon sokat segítenek neki abban, hogy saját fia felnőtté válását is megkönnyítse.
Egészen emberi helyzeteket tett olyan megvilágításba, amin ha gondolkodtam, rájöttem, hogy pont így történnek a való életben is, mégsem vesszük észre, nem helyesen reagálunk, vagy csak elmegyünk mellette, nem törődünk vele. Pedig kellene! Úgy, ahogy azt John Tremont teszi. Csakis úgy!
Olyan ez a könyv, amiről nem is tudok igazán véleményt mondani. Úgy jártam vele, mint Jenna Fox-szal, azaz sok ismerős dicsérte, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy elolvassam: ennyi kritika nem tévedhet.
Aztán rájöttem, hogy ismét beleestem abba a hibába, hogy a fülszöveg első sorát olvastam csak el, így nem is tudtam, hogy egy olyan dologba keveredek, olyan témáról fogok olvasni, ami engem nem is érdekel igazán. Erre csak a könyv harmadánál jöttem rá, bár már az első oldalon elgondolkoztam az adományozás, a donor és gondviselő szavak és a könyv kapcsolatán. Akkor már éreztem azt a titkot, ami csak az én számomra volt az. Lassan olvastam, mert nem is annyira érdekelt végül. Abban is hibát találtam, hogy nem gondolkodtam el az első kiadás borítóján, mivel nekem a filmes van meg.
Hogy miről is van szó? Nehéz spoilermentesen írni róla, mert még a fülszöveg is elárul sok mindent. A lényeg hogy egy magániskolában játszódik a történet, ott él és nő fel Kathy, Ruth és Tommy (és még sokan), akik nem véletlenül élnek ott, nem véletlenül nem találkoztam a szüleikkel, és nem véletlenül kerül szóba az adományozás. Tökéletesek, szépek, kreatívak (vagy nem), sportosak, ügyesek (vagy nem), okosak, és fantasztikus genetikával rendelkeznek.
Nőnek, tanulnak, egyenruhába járnak, érzelmeik vannak, szerelmesek lesznek, ebből kifolyólag csalódnak is talán, és a legborzasztóbb sokkal jobban ismerik az életük végét, mint te vagy én, mint bármelyikünk. Éppen ezért nehéz elképzelni, hogy az éveik számának a növekedésével is elfogadják a helyzetüket és nem is akarnak kitörni. Bár biztos lehetetlen lett volna. Hogy összetalálkoznék azzal, aki ....................? jaj, biztos összeesnék ijedtemben!
Valami olyasmit írtam Jenna Fox esetében, hogy nagyon távol áll tőlem ez a fajta "fejlődés" kísérletezés, "legeslegújabb" világ. Nem szeretném elhinni, hogy errefelé tartunk, komolyan küzdöttem a valóságérzéssel és meseként próbáltam felfogni, de annyira emberi, és valóságos (azaz annyira távol áll Harry Pottertől és a varázslatos mesedologtól), hogy akaratlanul olvastam, gondolkodtam, vagy nem gondolkodtam.
A történet nekem néhol kuszának tűnt, mert nehéz volt összeraknom a szálakat, de a végére képbe kerültem, és amire rájöttem a harmadánál, az be is igazolódott. Érdekes, minimalista megfogalmazás-nekem, és elhessegetem ezeket, az orvostudomány fejlődésével kapcsolatos gondolataimat. Kathy mellett álltam, Ruthot valamiért első pillanattól nem kedveltem, pedig ő igazán nem tehetett semmiről, azaz arról, hogy milyen lett az érzelmi élete, a jelleme.
A könyv biztosan jó a maga nemében, mert elolvastam! De nem tudom úgy értékelni, hogy kibéküljek magammal, mert akár lehet 4/5, ha toleránsan befogadó vagyok, de adhatnék rá 2-t is, mert nem vagyok toleráns.
Megvallom őszintén, hogy Louis Zamperini neve egyáltalán nem csengett ismerősen, mikor elolvastam ennek a könyvnek a fülszövegét. A történet mindenesetre érdekesnek hangzott, és csak fokozta kíváncsiságomat a tény, hogy ugyanaz az írónő írta a könyvet, aki egyszer már bizonyította Seabiscuit című regényével (később pedig a filmesek tették ugyanezt, akikmegfilmesítették a könyvet – magyarul Vágta címmel forgalmazták), hogy képes a történelem egy darabját hiteles és megragadó módon elmesélni. (Bár én még nem olvastam azt a könyvet, csak a filmet láttam, de az nagyon tetszett).
De visszatérve Zamperini történetére, a fülszöveg közel sem adja vissza azt az életutat, amelyet ez az ember bejárt (és tulajdonképpen még mindig jár, hisz 96 éves és még mindig életben van).
FIGYELEM! A következő leírás nem egészen SPOILER mentes! A kalandok már gyermekkorában megkezdődtek: égetni valóan rossz gyerek volt, anyja és apja rendszeresen marcangolták magukat miatta. Az hagyján, hogy rendszeresen lopott, csalt és veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódott, de rendre összeverte azokat, akik csúnyán néztek rá. Egyszer még szökésre is adta a fejét, de végül hazatért mert rájött, hogy neki mégiscsak jó dolga van otthon. (Ezúton is: minden tiszteletem az anyjának és az apjának!). Louis bátyja Pete teljesen más gyerek volt, ő volt a jó fiú, akit mindenki szeretett, még Louis is. A testvéri szeretet kölcsönös volt, Pete is sokat aggódott öccse miatt, tulajdonképpen neki köszönheti Louis az észheztérését is. Pete nagyon jó futó volt, középiskolájuk csillaga, de tisztában volt vele, hogy öccse még nála is jobb (rendre bizonyította ezt, mikor menekült a feldühödött városlakók és rendőrök elől) ezért addig noszogatta Louist amíg az rá nem bólintott. Így kezdte futói pályafutását Louis Zamperini, aki évekkel később az 1936-os Berlini Olimpia nagy meglepetése volt, senki sem számított rá, hogy be fog kerülni a csapatba. Azon a nyáron nem csak a nemzetközi közegbe kóstolhatott bele, de magával Hitlerrel is találkozott és egy horogkeresztes zászlót is lopott (van azért, ami nem változott). Az olimpiai álom után hamarosan arcul csapja a valóság: Amerika hadba száll a németek és a japánok ellen. Hamarosan ő is bevonul a seregbe, és repülős lesz. A légi hadtest egyik bombázó tisztje lesz, és a Hawaii szigetek környékére vezénylik. Sokszor napokig nem történik semmi, de az idő hátralévő részében bizony olykor farkasszemet néznek a halállal. Repülőjének legénysége sokszor mondhatja a szerencse fiának magát, de ez nem tart ki örökké. Egy küldetés során Louis és két másik társa lezuhan a cápáktól hemzsegő óceánba és megkezdi hetekig tartó hánykolódását egy gumicsónakban, dacolva a tengeri állatokkal, a víz és élelem hiánnyal és az időjárás megannyi viszontagságával. A fiúknak nincsenek túl vérmes reményeik, tisztában vannak a lezuhantak életbemaradási esélyeinek statisztikájával, de mégis kitartanak. Az óceánból egy japán hadifogolytáborba vezet az útjuk, ahol kénytelenek rádöbbeni, hogy a természet erői bizony addig kegyesen bántak velük a japánokhoz képest. Megkezdődik a több éves rémálom, amiről sokszor tűnik úgy, hogy ennek sosem lesz már vége, de akkor elérkezik Hirosima bombázásának napja…
Erre a képre többször is hivatkoznak a könyvben, de én nem találtam benne. Csak a neten leletem rá.
És ha azt gondoljuk, hogy megpróbáltatásai véget értek abban a pillanatban, hogy elhagyta Japánt, akkor nagyot tévedünk. A hazaérkezés után a háború tovább él benne a maga módján, immár ugyanis nem kívülről emészti őt, hanem belülről. Ebben az időben még nem sok mindent tudtak kezdeni a súlyos traumát szenvedett katonákkal, a szakemberek is a sötétben tapogatóztak. Louisnak és társainak a maguk módján kellett túlélniük … megint, de ezúttal teljesen egyedül érzik magukat. Családtagjaik tehetetlenül nézik végig összeroppanásukat. Vajon Louis képes lesz a háta mögött hagyni a múltat vagy az teljesen felemészti? Ez a kérdés jár az olvasó fejében, melyre végül megkapjuk a kielégítő választ.
Mindig bámulatosnak tartom, hogy mennyire erős tud lenni az életben maradási ösztön az emberekben. Sokszor készteti az embert még kimondani is rémes dolgok elvégzésére (rizsszemek kitúrása a sárból, hogy legyen mit enni, sáros csizma lenyalása parancsszóra, a egy bajtárs félholtra verése szintén parancsszóra, a trágyalé megivása, hogy ne halljanak szomjan), amire utólag bele sem mer gondolni (ha mégis megteszi megőrül. A japán tisztek kitartó munkával érték el azt, hogy a nyugati hadifoglyok elveszítsék emberi méltóságukat, megalázottan csússzanak porban előttük miközben abban reménykednek, hogy aznap talán kivételesen több kerül a tányérjukba, mint egy fél tányér hínárleves.
II. Világháborús propaganda plakát
Nagyon-nagyon kemény történet ez, nem is tudtam egy ültő helyemben végigolvasni. Sokszor éreztem úgy, hogy nekem ezt a könyvet le kell tennem egy időre és emésztenem kell az olvasottakat. Az írónő hét évig írta ezt a történetet, nem csak magával Louis-zal, de a családtagjaival, katonatársaival és még japán történelemkutatókkal is elbeszélgetett a könyv szavahihetőségének érdekében, de ezeken felül nem maradt el az akták áttekintése és a korabeli dokumentumok beszerzése sem. Ez az alapos munka végig jól érzékelhető a könyvben, sokszor volt olyan érzésem, hogy itt aztán nem hallgatnak el semmit, pedig néha igencsak azt kívántam bárcsak kevesebb lenne az információ. Főleg akkor éreztem így, amikor Louis körülbelül a negyedik hadifogolytáborban járt már és az eddigi megpróbáltatásai nemhogy enyhültek volna, de tovább fokozódtak.
A történetben nem csupán Loius lett hős a szememben, hanem a többi katona is, akik nap mint nap megvívták a maguk háborúját ezekben a táborokban függetlenül attól, hogy sikerült-e a maguk lábán kisétálniuk onnan vagy pedig csak emlékek, levelek, fényképek formájában adatott ez meg nekik. Louis bajtársa Phil még Louisnál is szimpatikusabb volt nekem. A leírások és a fényképek alapján őt valahogy közelebb éreztem magamhoz, nagyon emlékeztetett a nagypapámra, akinek nagyon hasonló volt a természete, mint Philé. Azt az egyet sajnálom, hogy a könyv nem fókuszált egy kicsit jobban az ő életútjára, mert nagyon szívesen olvastam volna még többet róla, mert hiába említi meg többször is az írónő miután elveszítjük őt szem elől, nekem az nem volt elég. :(
Külön tetszett a regényben, hogy a japánokat nem egyértelműen rossznak állítja be az író, hamar kiderül, hogy bizony köztük is voltak háború és kínzás ellenzők és emberiek.
Phil és Louis
A könyv megjelenése és sikere nem csupán a fiatalabb generációval ismertette meg Louis Zamperini életét, de Hollywood gépezete is olajozást kapott vele. Zamperini történetét ugyanis már az ’50-es években meg akarták filmesíteni Tony Curtis főszereplésével, de ez végül nem valósult meg. Azóta még párszor felröppent a hír, hogy előbányászták a kupac aljáról, de az valahogy mindig visszakerült. Egészen mostanáig. A könyv már biztos alapot tud nyújtani a forgatókönyvíróknak hisz most már nem nekik kell a hosszú ideig tartó kutatómunkát elvégezniük. Laura Hillenbrand mondhatni elvégezte helyettük a piszkos munkát. Bravó Hollywood!
Jelenleg Angelina Jolie zárta mélyen a szívébe a sztorit és most már tényleg úgy tűnik, hogy az ő rendezésében végre valóban meg fog valósulni. Állítása szerint már akkor felfigyelt Zamperinire, amikor az 1998-as Naganói Téli Olimpián futott a lánggal nem messze azon táborok egyikének helyszínétől, ahol a megszámlálhatatlan mennyiségű kínzásokban volt része. A forgatókönyv első vázlata már megszületett, miután elkészül a végleges változat Jolie megkezdi a szereplőválogatást, majd ezt követően indulhat a forgatás.
Angelina Jolie rendezi a filmet
Ennek kapcsán jut eszembe: olvasás közben nem tudtam kiverni a fejemből Pi életét. A filmre gondolok most elsősorban. Az óceános jelenetei annyira fantasztikusan sikerültek és olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy ennek a könyvnek az olvasása közben a mentőcsónakos jeleneteknél gyakran eszembe jutott. Meggyőződésem, hogy ennek a filmnek a készítői is gyakran nyúlnak majd Pi-hez inspirációért. :P (Meglátjuk igazam lesz-e).
Én mindenesetre szívből kívánom, hogy a most 96 éves Louis Zamperini megérje a film bemutatóját és tetsszen neki a végeredmény. :)
Nem is tudom, hol kezdjem!? Hajnal 1-kor fejeztem be a könyvet, bár az utolsó oldalakat már alig láttam a könnyeimtől. Sok könyv van, ami képes könnyekre fakasztani, de az ritka, amikor ráz a zokogó sírás. Azt márpedig nem bírtam volna ki, hogy letegyem és ne tudjam meg, hogy végződik ez a számomra nagyon sokat nyújtó, kedvenccé vált történet.
A történet megrázó, az írónő mégis valahogy olyan finoman nyúlt a témához, hogy semmi giccs, semmi mézes-mázas, hatásvadász eszköz nincs benne. Egyszerűen csak úgy szép, ahogy van. Nagyon fontos témát boncolgat, amelyről a könyv nem változtatta meg a véleményemet, inkább toleránsabbá tett vele kapcsolatban, illetve ráébresztett, hogy ne csak mint valami "esetekre" gondoljak, hanem lássam a mögötte zajló családi drámákat. Ez a téma pedig az eutanázia.
Louisa Clark éli a kis viszonylag unalmas életét szüleivel. Bár 27 éves, sokra nem vitte, és szándékában sem áll szélesíteni látókörét. Bőven megfelel neki az a szűken szabott világ, amit saját maga köré épített. A város egyik kávézójában dolgozik, ezzel sincs gond mindaddig, amíg a tulajdonos nem kényszerül azt eladni. Lou munkanélkülivé válik, ami nagy gond egyrészt azért, mert semmi képesítése nincs, amivel másik, megfelelő állást találhatna, másrészt családját is jelentősen támogatja, és keresetének kiesése miatt az anyagi összeomlás fenyegeti őket. A munkaügyi központban képzettsége hiányában csak alantas munkákat kaphatna, de ezeket képtelen elvégezni. Végső kétségbeesésében elvállalja Will Traynor gondozását, aki egy súlyos motorbaleset következtében kvadriplégiában szenved, amely miatt az összes végtagja lebénult, így tolószékbe kényszerült, és a nap 24 órájában szigorú felügyeletre szorul. Lou helyzetét az sem könnyíti meg, hogy a férfi érthető okokból súlyos depresszióban szenved, mogorva mindenkivel, aki csak a közelébe kerül, így a lányt is rendkívül barátságtalanul fogadja, és ez hosszú időn át nem is változik. Viszont a hetek múlásával mindketten megváltoznak a másik hatására, és akkor megtudja a lány, hogy mire készül a férfi. Feltesz mindent, tényleg mindent egy lapra, hogy megmentse, és erre hat hónapja van.
Kedvenc szereplőim egyértelműen Lou és Will, azaz az ő kapcsolatuk úgy, ahogy van. Az elején a lány számomra is egy kis szürke egér volt minden tekintetben, de ahogy haladtunk előre a regényben, egyre érdekesebb, egyedibb lett, és a férfi tette azzá. Mindkettőjük családja borzalmas volt számomra, egyik szörnyebben viselkedett, mint a másik, de ők ketten a saját kis világukban... fantasztikusak.
Elég sok szempontból mutatja be ezt az erkölcsi kérdéseket súlyosan feszegető állapotot, lehetőséget. Megismerhettük magának az érintettnek az álláspontját, és szinte egy hajszál választott el a támogatásától, ott voltak a szülők érzései, a gondozó véleménye és a szerelem megnyilvánulása is. Ezek mind-mind együtt nehezítették az amúgy is elviselhetetlen helyzetet.
Olyan sokszor tudunk a saját kis nüansznyi problémáinkon görcsölni, pedig vannak ezeknél sokkal-sokkal nagyobb problémák az életben. Tudom, hogy az sem jó, ha mindig máshoz hasonlítjuk saját életünket, de néha jó elgondolkodni, és hálásnak lenni a sorsnak, hogy minden rendben van!
A könyv hatására valahogy sokkal jobb ember szeretnék lenni.
Van valahol egy postafiók, ami több éve vár egy levelet...
Volt a hatvanas években egy szerelem...
Van Ellie ,aki családos férfit szeret...és Ellie talál pár
szerelmes levelet.Leveleket ami szép de szomorú szerelem sorsát mesélik
el.
Ki ne szeretne olyan szerelmet,ami több évtizedig kitart,még ha fáj is?
Nagyon tetszett ahogy a szerző úgy kalauzolt minket a jelenben és a
múltban mintha hullámvasúton utaznánk-a torkunkban dobog a
szívünk,száguldunk,aztán a végén csak pislogunk,hogy de jó volt,csak
kár,hogy rövid ideig tartott,még egy kört!
Jennifer és Anthony a hatvanas években találkoznak.Jennifer éli a gazdag
feleségek fényűző és unalmas életét.Anthony eleinte nem lát mást a
nőből,mint a felszínt, a talmi csillogást.Aztán megismerik,megszeretik
egymást. Jönnek mennek a levelek , próbálnak talpon maradni a másik
életükben,de persze mint mindig ,az ilyen történetekben ,minden ellenük
szól.
Miközben Jennifer és Anthony múltját olvassuk, Ellie mint a mai kor szinglije jelenik meg a lapokon.
Akár boldog szingli is lehetne,ha kedvese nem egy házas férfi.... Elliet
nemcsak saját maga miatt érdekli a megtalált levelek szereplőinek az
élete,de a munkája miatt is fontos,hogy talpon maradjon az újságírók
között.
Annyi mindenről ír a könyv,annyi mindent érint,hogy képtelenség lenne
felsorolni,de teljes és nagyon jó képet kapunk a társadalmi
elvárásokról,nyomásról mind most ,mind a hatvanas
években.Korrupció,titkok,hazugság,felszínes élet.
Nagyon örültem,hogy a szerző megugrotta a romantikus irodalom
képzeletbeli alsó fokát,ahol csak a szép szavak,giccs,és csókok
vannak.Nagyon jó nyelvezete van a könyvnek,remek a stílusa,és az összes
karakter remekül lett felépítve.
És persze amikor már azt hittem,mindent tudok,Moyes csavart a sztorin akkorát,hogy leesett az állam.
Élvezet volt olvasni!!
A könyvben minden fejezet előtt kis részeket találunk igazi!! szerelmes
levelekből,ezeket a szerző ismerőseitől,barátaitól kért kölcsön
,természetesen név nélkül. Nagyon furcsa volt ilyen formában
bepillantani egy idegen ember lelkébe.
Moyes korábbi könyve a Tiltott gyümölcs. Anno az Ulpius kiadó jelentette meg.
Szerencsémre még karácsony előtt jön új könyv a szerzőtől:Mielőtt megismertelek címmel,amiből jó pár oldal ízelítőt olvashatunk a mostani könyve végén-elárulom,hogy ez is megfogott,sőt Moyes rajongó lettem!!!
Egy könyv, amibe lépten, nyomon beleütközött anno az ember, ha külföldi blogosok oldalait látogatta. Egy könyv, amit a Legyek ura és Az éhezők viadalának keverékeként emlegetnek. Egy könyv, amit már nagyon el akartam olvasni.
Thomas egy sötét, mozgó helyen tér magához. Nem tudja, hogyan került oda, hogy hova tart vagy hogy ki is ő valójában csak annyit fog fel hogy sötétben van egyedül és fél. A hosszú út után végre megérkezik az úti célhoz, de még mindig nem kapott válaszokat. Több tucat fiú várja az ajtón túl - egy tisztáson - és egyikük sincs meglepődve hogy látogatójuk érkezett. Thomas teljesen összezavarodott és úgy tűnik a fiúk nem hajlandóak válaszolni a kérdéseire, hiába zaklatja őket, azok csak idegesek lesznek tőle. Kirendelnek mellé egy segítőt Chuckot, aki csak egy hónappal őelőtte érkezett ide, így aztán ő sem tud sok mindenben segíteni neki. Egy biztos: a Tisztást hatalmas falak veszik körül, amin négy ajtó vezet ki, az úgynevezett útvesztőbe, és senki sem teheti be oda a lábát csak azok, akik engedélyt kapnak rá. Az első éjszakát nyomorúságosan tölti új társaival, de reménykedik, hogy a másnap már válaszokat hoz neki. Csalódnia kell. Egy új jövevény teljesen felborítja a napirendet. Az új srácról kiderül hogy lány, ráadásul nem is akármilyen. Felbolydul a tisztás „népének” élete és megkezdődik a zűrzavar. Ráadásul úgy tűnik, valaki ismerni véli őt, ami teljesen lehetetlen – vagy mégsem?
Nem hiába dicsérik annyian ezt a könyvet. Minden meg van benne, ami kell: izgalom, talány, rejtvény és erős karakterek.
Megértem azokat, akik a Legyek urához és Az éhezők viadalához hasonlítják, de én inkább kötném máshoz. Olvasás közben végig A kocka című - már kultikussá vált - film járt a fejemben. Emberek, akik együtt lettek bezárva egy hatalmas kocka labirintusba és nem emlékeznek ara, hogy miért hogyan kerültek oda, csak azt tudják, hogy meg kell fejteniük a Kocka titkát ha ki akarnak kerülni onnan. A másik – bár morbid de mégis igaz - hasonlóságot Jules Verne Két évi vakáció című könyvével éreztem. Fiúk, akik felépítik saját mini társadalmukat és saját ellátásukat, ráadásul a legrégebb óta itt élő fiúk is már 2 éve itt rostokolnak.
Letehetetlen könyv, nem nyugszik az ember, amíg végig nem olvasta. A vége pedig: szomorú, vidám és nagyon frusztráló, mert várni kell a folytatást, ha az újabb kérdésekre válaszokat szeretnénk. Meg persze ott a kérdés is: hova vezethet ez még?
A szereplők közül kezdeném Thomasszal. Meg kell valljam, hogy az elején abszolúte antipatikus volt. Hiába ő a főszereplő idegesített a rengeteg kérdezősködése. Megértem, hogy nem ért semmit és tisztázni akarja a helyzetet, de amikor látja, hogy ez nem így megy itt, és ezt már sokan megélték őelőtte is, csak nem tud leállni és várni. Jó, jó persze az olvasó a neki tett válaszokon keresztül kapja meg az infókat, mégis már-már idegesített néhol. És önellentmondásosan de innen fakad a második nem tetszésem is: Miért kell annyit titkolózni a fiúknak? Hiszen ők is voltak újoncok, tudhatnák milyen frusztráló a dolog. Ők mégis a másnapot ígérik. Akiket viszont kedveltem az Chuck – a fiú, akit kijelöltek mellé segítőnek - és Newt volt, a vezető jobb keze, a második ember a Tisztáson, ha úgy tetszik. És tetszett még James Dashner stílusa és a folyamat, ahogy vezette az eseményeket. A karaktereket olyan erősre írta, hogy akár kezet is foghatnánk velük. Bár azt meg kell valljam a végén egy érzelmesnek szánt részen nem tudtam annyira elérzékenyülni, amennyire kellett volna, tehát az írónak ezt még kicsit csiszolnia kell.
Ami pedig a magyar borítót illeti: nem értem mi akar lenni. Ok, az útvesztő világos, de mi az a trutyi?! Az útvesztőben élő lényekre utal esetleg?
Az viszont mindenképpen dicséretes kezdeményezés, hogy a borítón „sorszámozzák”, hogy melyik részt is tartja a kezében az olvasó. Az „X” jelöli az adott könyv sorozatban elfoglalt helyét. Bár az még nem tiszta számomra, hogy a második résznél két x lesz egymás alatt, vagy csak egy lesz majd a középső négyzetben. (És hogy fogják majd jelölni az előzmény könyvet?).
Nekem az eredeti – amerikai – sokkal jobban tetszik, de még az angol is jobban elnyeri tetszésem. De a legtetszetősebb mégiscsak a teljes kép, (mely alapján az amerikai kiadás készült) mert az be is mutatja, hogy mekkorák azok a bizonyos falak, amik körbeveszik a fiúkat nap mint nap. Nem is értem miért kellett az amerikaiaknak megvágni a képet. :( Itt pontosan látszik mekkora az ember és mekkora a fal. A méretarányok miatt ez szerintem elég fontos lett volna, hogy így maradjon. Ez a Philip Straub azért tud illusztrálni, na. :)
A könyvhöz egy elég jó előzetes is készült, bár a színészek benne szerintem nagyon amatőrök. Főleg, aki Thomast játssza. :S
Az ajánlott korosztály: 14-18 évesek, de a felnőtteknek a tetszését is abszolút elnyerheti.
A sorozat részei:
1. The Maze Runner: Amerikai megjelenés - 2009. október
Magyar megjelenés - 2012. július
2. The Scorch Trials: Amerikai megjelenés - 2010. október
3. The Death Cure: Amerikai megjelenés - 2011. október
továbbá egy előzménykönyv (igen, ehhez is készült) legyen ez a nulladik rész
0. The Kill Order: Amerikai megjelenés – 2012. október
A könyvet a Cartaphilus adja ki, aki úgy tűnik komolyan nyitni kezd az ifjúság felé. A hátsó fülön ígéretet adnak például a Wither kiadására vagy a Night Schoolé is. Én nagyon örülök neki, de azért remélem ezek borítóit megtartják. :P
"Egy üres repülőtér jutott eszembe,ahol csupán egyetlen csomagszállító szalag jár,rajta a ruháid,festményeid, a könyveid, a kontaktlencséid,a faliórád:mennek körbe-körbe,és nem jön értük más csak anyu meg én".
366. oldal tömény izgalom. Beatrice New Yorkban él,elmenekülve az otthoni tragédiától árnyékolt életétől.Ám húga eltűnésének hírére kénytelen újra Londonba utazni.
Úgy tűnik Tessnek ,Beatrice húgának jó oka volt eltűnni...a rendőrség gyorsan,kíméletlenül meghozza az ítéletét Tessről,amit mindenki elfogad csak Bee nem.
Vállalva,hogy teljesen magára maradt,nyomozni kezd, megvizsgálva minden apróságot,levelet,telefonhívást,hogy rájöjjön,hogyan,és miért vesztette el húgát,akit a világon a legjobban ismert és szeretett.
Bee levelet ír húgának attól a naptól kezdve,hogy Londonba érkezik és beköltözik húga üresen álló házába.
A levél íródik,felelevenítve a múltat,gyermekkort párhuzamosan azzal amit Bee nap mint nap megtud a rejtélyes eltűnésről.
A végkifejlet nem is lehetne izgalmasabb,Bee teljesen egyedül,védtelenül néz farkasszemet az igazsággal.
Több tucat lehetséges ember és ok bukkan fel a történetben,akinek mind-mind köze és érdeke lehetett Tess eltüntetéséhez.
A történet mentes minden hasonló történetből ismert klisétől és fordulattól,Egyedi ,rengeteg érzelemmel átitatva.
Tavaly ősszel jelent meg a szerző első könyve és máris harmincegy nyelvre fordították le ,ezt az izgalmas thrillert(?).
Lupton remekül felépítette a sztorit,egy percnyi nyugalma sincs az olvasónak.
Remélem azóta is ír,és már készülőben van a következő könyve.
A könyv kívül-belül tökéletes lett,szép a borító és a hátsó belső borítón leválasztható könyvjelzőt találunk,ami nem csak egy vaktában kitalált plusz ajándék,hanem szorosan kapcsolódik a történethez.Imádom az ilyen igényes könyveket!!
A gondolataim kezdenek körbeérni... Pedig még csak ehhez a könyvhöz sem tartoznak szorosan, de a magam emlékezetébe vésés miatt leírom ide.
A moly.hu-n követtem egy "vitát" (vagy nevezzük inkább hosszú többszemélyes párbeszédnek) a Meg nem született gyermekeim c. könyv kapcsán (és az abortusz témájának kapcsán). Természetesen nekem is van véleményem, ami igazán nincs is. Nincs rossz tapasztalatom, nem tudok érdemlegesen hozzászólni, hisz nem kerültem még választás elé, és gyermekeim is vannak.
A fejemben azért mocorgott a dolog, majd meg is rendeltem a könyvet, amit 2 hét után mondott vissza az antikvárium. Elkezdtem olvasni Rém hangosan-t, amiben szintén kapcsolatba kerültem egy "kisebb" problémával, ahol egy nem kívánt gyermek fogant meg.
Olvastam, haladtam, tetszett... majd találkoztam egy ismerősömmel, akivel könyvekről kezdtünk beszélni, és ajánlotta a Meg nem született gyermekeim c. könyvet. Majd ehhez mesélt egy megtörtént eseményt, és elmondta, hogy nem tudja, hogy döntött volna a barátnője helyében... - őt örökbe fogadták.
Szóval nem is ide tartozott ez a dolog, de már megszoktam, hogy mindig a gyerekek oldaláról figyelem az eseményeket. Csodálkoztam, hogy milyen gondolatokkal telített ennek a kisfiúnak a feje..., miket ki nem talál. Megszerettem Oscart. Csodabogár, nem a földön járó, bánatos kisfiú, aki a problémák mögé sem mer nézni. akit azt hisszük egyedül hagynak, és azt mondjuk tényleg- egyedül hagyják.
Nem tudhatom, mi zajlott New York-ban 2001. szept. 11-én és utána. El sem tudom képzelni azt a pánikot, amit ott megéltek az emberek. Csak a saját emlékeim maradtak meg a fejemben: a majdnem két hónapos gyermekemmel voltam, és anyukám szólt a történtekről. Boldogan éltem, és néztem a szörnyűséget. Kapcsolgattam a tévécsatornákat, és próbáltam elhinni a hihetetlent.
Írok itt mindenféle mást, az érzéseimet, amik előjöttek az olvasás közben.
Oscar és családja nem dolgozta még fel a történteket. Bárhova nézek: a nagyi nem dolgozta fel az egész életét. Az anya, a feleség nem dolgozta fel férje halálát. A nagypapa? ............ Háttérben szenved. Oscar? Egy kb. 9 éves kisfiú: OSCAR SHELL, feltaláló, ékszertervező, amatőr entomológus, frankomán, vega, orgamista, pacifista, dobos, amatőr csillagász, számítógép-tanácsad, amatőr régész, Ritka pénzérmék, természtes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtője, aki egyedül próbálja feldolgozni édesapja telefonhívásait. Én jobban odafigyeltem volna rá! Egy szülőnek mindig érettebben kell felfognia a dolgokat, legalábbis meg kell próbálnia!
Szóval nem csak arra gondolok, hogy Oscar keresi a kulcsnak a helyét, és egy idegen férfival keresi, hanem, hogy egész életének a feldolgozását magának kell megoldania. Én így értelmeztem. Hogy ne legyek ott a gyermekeim problémájánál? Hogy ne tudjam, hogy nem megy el egy befizetett különórára? Érdekes, és felháborító és fájdalmas.
Oscar nyomoz és nyomoz.. majd a kulcs a zárjába kerül. S mikor ez megtörténik, a többi probléma is, a többi kulcs is megtalálja a helyét.
Összegzés:
Oscar és családja elgondolkodtatott, és nem csak Oscart vizsgáltam. Ott volt az anyukája, akire először haragudtam, aztán becsülni kezdtem. Ott van Nagyija, aki mellette áll, ha szükséges árnyék formájában. Ott van édesapja, aki tulajdonképpen nincs is, mégis érezzük jelenlétét és kíváncsian várjuk, mi is hallható az üzenetrögzítőn.
Oscarral hasonló gyerekkel még nem találkoztam, nem is tudom, vajon létezik-e ilyen. Lehet, hogy nem is; mégis elhiszem, hiszen annyi csodabogár éldegél körülöttünk. Szerettem Oscart, és reméltem, hogy megtalálja a maga békéjét.
Aztán, ha szeretnénk, akkor a könyv olvasása közben vagy az elolvasás után mi is elgondolkodhatunk, hogy mi, hogyan élünk?, mire keressük a választ?, mi keresnivalónk van az életünkben?
A könyv jó, nagyon. Kit szerettem benne? Őt? vagy őt? Melyik kezemet emeljem fel? A bal tenyeremet, az IGEN-t, vagy a jobbat?
Kedvenc idézetem egyike: "Mi lenne, ha a vizet, amelyik kijön a zuhanyból, valamiféle vegyszerrel kezelnék, ami hatással lenne gy csomó dologra, például a szívdobogásra, a testhőmérsékletre és az agyhullámokra, s emiatt az ember hangulatának megfelelően elváltoztatná a bőr színét? Aki rém izgatott, annak a bőrszíne zöldre váltana, ki dühös, azé pirosra, ez evidens, és aki úgy érzi magát, mint egy szaracén, az meg barnára, aki meg rosszkedvű, az kékre. Mindenki tudhatná, hogy a másik milyen hangulatban van, és akkor tapintatosabbak lehetnénk egymással, és soha nem vetemednénk arra, hogy közöljük valakivel, akinek a színe már amúgy is bíborpiros, hogy haragszunk, amiért későn érkezett, azt pedig, aki rózsaszínű, szívesen vállon veregetnénk, és szerét ejtenénk, hogy valamiért gratuláljunk neki. Másik ok, amiért ez nagyon jó ötletnek tűnik: annyiszor előfordul, hogy ilyennek-olyannak érzi magát az ember, csak épp nem tudja pontosan, milyennek. Frusztrált vagyok? Csak bepánikoltam? És ez a zavartság befolyásolja a hangulatát, sőt az illető ebben az állapotában totál szürke lesz. Ezzel a spéci vízzel elég, ha a narancssárga kezére néz, és máris azt gondolja: Boldog vagyok! Végestelen-végig boldog voltam! Micsoda megkönnyebbülés!"
Számomra ilyen a tökéletes könyv!!! Aprólékos, finoman kidolgozott, érzékeny, emberi még a cím és a borító is tökéletesre sikerült.
"legyen itten egy istenverte orvos doktor meg egy istenverte iskola meg egy istenverte rendőr meg egy istenverte ügyvéd itten ST.Clouds'ban ahonan megszögtek az istenverte férfiak (akikből amúgy sem volt elég) és a tehetetlen asszonyok meg árvák magukra marattak!"
Lehet ilyen invitálásra nemet mondani?? Ugye,hogy nem. Így került hát Wilbur Larch doktor a Maine állambeli St.Cloud's-ba, ide csak olyan asszonyok jönnek akik vagy árvát vagy angyalt kérnek szegény doktortól.Edina és Angéla nővér segítségével kormányozza kicsiny világot,amiről szabadidejében naplóját is írja amit mindig így kezd.."itt a fellegek között..." és itt a fellegek között Homer Wells egy biztos pont mindenki életében.Akárhányszor Szent Larch szülőket talál neki valamilyen úton-módon szegény árva mindig visszakerül az első családjához. Egy tragikus választás kimenetele után Larch doktor úgy dönt többet nem adja ki Homert senkinek.
A több mint ötszáz oldal egy percig sem engedett el,nagyon sajnáltam, hogy a végére értem,ültem megdöbbenve kezemben a könyvel és sírtam.Sírtam,hogy vége lett,sírtam mert mindent megtudtam ami a történet közben hajtott,sírtam mert Homertól többet vártam, sírtam mert ma is születnek árvák, sírtam mert egy igazi Larch doktort sem ismerek.
A könyv eleje tele van nevetéssel,humorral ahogy aztán halad a történet úgy komolyodik meg Homer is,az olvasó is.Homer először Larch doktor által tekint be a felnőttek az orvosok életébe,igazi nőgyógyászt farag belőle pót apja. Aztán Homer saját életet akar, így elkerül az árvaházból. A Tengernéző almáskertben pedig minden mást megtanul Homer...
A szereplők, nevek, történetek, sztorik, életek mind-mind a szívemhez nőttek. Larch doktor fiatalon, Homer egyetlen árvaházi barátja Farby,Cuncy,Wally és még sokan mások, akik nélkül kevesebb lenne ez a történet.
Irving sok szereplőjét és történetét nagyapja élete ihlette.
Annyi minden történik a könyvben, hogy képtelenség mindent kiragadni elmesélni.
Inkább itt még egy pici rész a könyvből:
"Ahogy a férj meghozta a jeget, rálépett a macskára, amely erre akkorát vinnyogott, hogy Wilbur Larch már azt hitte, hogy megszületett a gyerek.....a férj nem volt hajlandó megmosni a babát. A nagymama fölajánlotta segítségét,de Larch úgy vélte,hogy a bolond és izgatott vénasszony balesetet okozhat. Miután jelezte (már amennyire Litván nyelvtudás híján sikerült neki), hogy a babát kéz meleg vízben, szappannal meg kell fürdetni-nem megfőzni a tűzhelyen, nem fejjel lefelé lógatni a hideg vízcsap alá-,figyelmét a fennragadt méhlepényre fordította..... Kérve kérte a férjet, hogy törjön egy kis jeget, minthogy a tagbaszakadt ember egy egész jégtömböt hozott.....ebben a pillanatban a nagymama kezéből kicsúszott az újszülött,és a hideg vizes mosogatóba esett a szennyes edények közé, a férj pedig ugyanebben a szent minutumban megint megtaposta a macskát."
Salvatore Piracci az olasz parti őrség hajóskapitánya. Illegális bevándorlókat szállító hajókat kutat, illetve tartóztat fel a tengeren. A változást akkor észleli magában, amikor a piacon sétálva észreveszi, hogy egy szomorúsággal, gyötrelemmel teli szemű asszony követi, majd megszólítja őt.
Az asszony egyike egy olyan hajón érkezett bevándorlóknak, akiket a kapitány tartóztatott fel. Hihetetlen kérést intéz hozzá, amely megdöbbenti, elgondolkodtatja. A kérés kapcsán ráébred, hogy munkájába a sok nyomorúság, kiszolgáltatottság láttán belefáradt, megfásult.
Segíteni szeretne ezeken az embereken, de munkája egyben gátat is szab ennek. Feldolgozni lehetetlen azt a látványt, ahogy a kiszolgáltatott menekülők magukra hagyatva sodródnak halálbárkáikban a gyilkos tengeren, pénzüktől teljesen megfosztva (ha egyáltalán túlélték...).
Egyre nehezebben tudja a munkáját ellátni, érzelmeinek, tetteinek már nem tud határt szabni. Nagy lépésre szánja el magát.
A cselekmény több szálon fut, ami csak egy apró ponton kapcsolódik össze. Bár számomra ez adta a történet magját, ezt tartottam a történet legjelentősebb részének.
Nehezen, sőt szinte alig tudtam elképzelni, hogy egy ilyen tisztségben lévő személy így feladjon (szó szerint) mindent. Hiszen nem az Újpest és Pünkösdfürdő között közlekedő Gyöngy hajóról van szó, ahol a legénység két cigi között ingázókat szállít egyik oldalról a másikra. Ugyanakkor nagyra tartom, hogy a témával ilyen nyíltan, bátran foglalkozik. A könyv fő mondanivalója a mai napig nagy problémát jelent szerte a világban.
William Wharton: ízlelgetem ezt a nevet. Második könyv nekem-tőle aHírhozók után, amiben én nem igazán találtam meg az értéket.
Ez a könyv mindenképpen más. Búcsú a szerelemtől. Búcsú. Milyen búcsú lehet? Mirabell és Jacques. Történetük 1975 áprilisában kezdődött és novemberben ért véget. 1975 április.... Jó hónap: akkor születtem.
Az 49 éves amerikai Jack, aki festőként él Párizsban, és a 71 éves Mirabell, aki vakként éli boldog életét. Nem hiánytalant, de boldogot. Kettőjük megismerkedését egyre intenzívebb kapcsolatát írta meg Wharton tele fontos és szép gondolatokkal.
A könyv 1/3-a rettenetesen tetszett, magával ragadott, szárnyaltam vele, ott voltam Párizs utcáin, a galambokkal repkedtem és csipegettem Mirabell búzaszemeit, festettem Jacques (Jack)-kal, szóval jó értelemben elborította elmémet, szívtam magamba a történetet, velük éltem. Meghökkentem, szájtátva olvastam, hogy van ilyen?…, kiakadtam. (Persze érdekes, felemelő is lehet akár, de ahányféleképpen gondolkodunk vagy látunk dolgokat, annyiféleképpen értelmezzük.)
Mirabell befogadta a festőművészt, kapcsolatukból szerelem lett. Olyan szerelem amelyekben nincsenek megalkuvások, zsarolások, kihasználások, hanem maguk és a művészetek által (zene, kulináris élvezetek, festőművészet) erősödik egyre inkább a közöttük lévő kapocs. Miközben ők ismerkednek egymással, úgy tekinthetünk bele mi is a két ember addigi életébe. Hogyan vált az amerikai, sikerorientált Jackből Párizsban élő hontalan művész; ill. megtudhatjuk Mirabell történetét, miért is nem lát. Hiába nem tetszettek részek, a könyvben olyan fontos mondanivalók vannak, hogy át kellett rágni magam a nem tetsző részeken, hogy eljussak 1975 novemberéig, a történet végéig.
Közös munkáikat, festményeiket tekintve folyamatosan azt a pillanatot vártam, vajon mikor mennek fel a templomtoronyba, mikor fognak onnan egy képet festeni. Nem jöhetett el ennek pillanata, mert a közös festéseiknek célja volt. Egy templomtorony pedig nem illett bele. Tudtam, hogy nem jön el, nem látok ilyen képet, de éreztem, hogy meglesz valami ezzel kapcsolatban. A történet hömpölygött,közeledett november, egyre mélyebb és mélyebb csatornákat és gondolatokat tártak fel egymás számára, én egyre nehezebben viseltem. Aztán a gyertyám épphogy pislákolni kezdett már, amikor új erőre kapott, fellángolt és már tudtam, hogy egyszer feljutok velük a templomtoronyba a titkos kulccsal. Igaz, szerettem volna a kilátást is megkukkantani, de éjszaka volt, és a kilátás nem kapott főszerepet!
(William Wharton -összességében tekintve- hasonlóan írta meg ezt a regényt is. Itt is E/1.személyben íródott a regény (férfi), a nő szemszögéből fejezetenként összesen 1-1 oldal "Vak merengés" található. Mivel a téma közelebb állt hozzám, mint fent említett műve, így jobban tetszett, de mégis találtam benne egy olyan vonalat, ami nem volt megfelelő számomra. Sajnáltam ezt.)
William Wharton írótól nem olvastam még irodalmat. Még a nagy sikerű Madárkát sem.
Első könyvként a Hírhozókkal kezdtem: sajnos csalódtam, nem tetszett. A regény tele van szép gondolatokkal, de nem éreztem magam benne a történetben, nem értettem egyet a történetben szereplő családdal, nem támogattam őket.
A regény egy Franciaországban élő amerikai család karácsonyának néhány napját mutatja be, amit egy külvilágtól eléggé elzárt "malomban" töltenek. Tulajdonképpen ez a nyaralójuk. A természet gyönyörű ezen a helyen, tulajdonképpen "a madár sem jár" ezen a tájon. Néhány állandó lakosa van ennek a helységnek.
Will a mesélő, az apa, aki munkáját tekintve filozófus-ornitológus, tele van érdekes gondolatokkal. Kissé különc ember, önmagát sem tartja egyszerű esetnek, de az tény, hogy a feleségét és a 4 gyermekét nagyon szereti. Ezek közül már csak a különc 15 éves Ben él velük, a többiek családjukkal vagy anélkül boldogulnak itt-ott. A gyerekek így gondolnak rá: "Ráadásul apánkról mindenki azt gondolta, hodkóros." Maggie szerint: "Apa valószínűleg az egyik legnehezebb ember a világon. Valódi láthatatlan ember, akiből a legváratlanabb pillanatokban kriptonsugarak csapnak ki."
Készülnek erre az utolsó közös karácsonyukra, ott a hidegben, ahol a gyerekek fele soha nem szeretett lenni. Hogy miért nevezik utolsónak? Ez csak a könyv végén derül ki.
William Wharton már az elejétől sejtet valami problémát a családon belül, de nem engedett belelátni. Apró elcseppentett mozaikdarabkákból kezdtem összerakni, hogy a családja kissé széthullott, kinél milyen problémák vannak, majd kinél milyen segítséget tudnak nyújtani.
A történetet körülöleli a karácsonyi szeretetdömping, az ajándékozás, a várakozás.
(Én is vártam: úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmas fazék vizet forralni kezd, majd 60-70 foknál kialszik a tűz, a víz pedig szép lassan hűlni kezd.)
Nem tetszett. Nem tudtam semmiféle problémával azonosulni, nem értettem a benne rejlő misztikus jelenetet, sokszor csóváltam a fejemet olvasás közben, sőt gyakran unatkoztam is. Talán nem teljesen értettem meg a történetben rejlő mondanivalót; vagy megértettem, de nekem "nem jött be".
Kíváncsi lennék más véleményére, mert ennél jobb kritikákról hallottam. A könyv mellett szól, hogy szépen megfogalmazott mondatok, természeti leírások találhatóak benne.
Ó, hát erről a könyvről szinte nem is tudom, mit írjak, annyira meg vagyok hatódva. Kb. 1 hónapja fejeztem be az olvasását, de még mindig a hatása alatt vagyok, csak ölelgetném a könyvet is, Apát is, szavak meg nem nagyon jutnak eszembe, csak közhelyesek.
