2011. június 30., csütörtök

Steven Saylor: Birodalom

Nem szeretem a történelmet! Soha nem is szerettem! Mégpedig az adatok mérhetetlen mennyisége és száraz mivolta miatt. Egy tanár sem tudta megszerettetni velem, bárhogy próbálták. Viszont ahogy Saylor beinjekciózta az információkat cselesen az elmémbe... Na ez már nagyon kedvemre való volt! Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a neten böngészek különféle kiegészítésekért, pótlásokért. Nem mintha nem tenne meg mindent a teljesség igényének érdekében.

Sajnos eddig egyszer sem volt szerencsém a könyveihez, pedig porosodik pár a polcomon. Nem tagadom, most önös érdek is hajtott a könyv elolvasásában, de egyáltalán nem bántam meg.

Valóban igaz a régi latin mondás, hogy "Rómát sem egy nap alatt építették". Bőséges képet kapunk ugyanis a hihetetlen gazdag építészet, művészet kialakulásáról, fejlődéséről a Kr. u. 14-től 141-ig terjedő időszakban, azaz az első császár, Augustus idejétől Hadrianus uralkodásáig. Ezek nyomai a mai napig is láthatóak és továbbra is, folyamatosan kerülnek elő értékes leletek az ásatásokon. (Mellesleg én is alig várom, hogy lássam őket.)

A Pinarius család négy generációjának igen izgalmas története köré fonta fel az ilyen módon tényleg nagyon érdekes történelmi tényeket. Ott éltem végig a történetben, Rómában keltem, Rómában feküdtem.

A száraznak cseppet sem mondható regény rávilágít a félistenekről, hősökről szóló legendák világára, bemutatja a véres osztályharcokat. Mindeközben a Pinarius család nemzedékről nemzedékre öröklődő nyakbavaló Fascinum védelmező segítségével próbálja túlélni az adott korokat. A hiedelem, a babona, a jóslás mind-mind jelentős szerepet kaptak Róma életében, ez a regényből sem hiányozhat, mint ahogy a ferde szexuális szokások bemutatása sem.

A nagyon részletes jellemrajzzal felépített szereplőkkel abszolút közösséget vállaltam, mellettük álltam. Érdekes volt belelátni a szinte isteni, félisteni jelzőkkel felruházott, nem kevésszer totál gyagya császárok mindennapi életébe. Már-már azt gondoltam, hogy talán ők is emberek...???

Na hogy egy picit rosszmájú is legyek... a szemem majd kifolyt az apró betűktől, de ez már csak tényleg szurkapiszka! :-)

Én előbb a Róma c. kötetét ajánlanám előrevenni, mivel ott is ennek a családfának a története köré építi a regényét a szerző, a város alapításától egészen Augustus felemelkedéséig. Egyébként pedig önálló kötetként is megállja a helyét, csak gondoltam, szólok! :-)

Akkor viszlát Rómában Septemberben, azaz a hetedik hónapban! Én ott leszek!!! :-)

2011. június 29., szerda

Tasnádi Emese: Julijuli és Mackó

Rögtön a borítója elvarázsolt ennek a cuki mesekönyvnek, ami az idei Könyvhétre jelent meg.

Nagy hiányt érzek a kortárs gyermekirodalomban, hiszen mi nagyon el voltunk kényeztetve Lázár Ervinnel, Nemes Nagy Ágnessel, Weöres Sándorral, Kányádi Sándorral (a teljesség igénye nélkül). Természetesen nem célom az összehasonlítás, de nagyon ritkán találkozom ízléses, kedves mesekönyvvel a magyar piacon, amit a gyermekeim kezébe is szívesen odaadok. Szerencsére megkönnyebbültem, amikor a kezembe vettem Tasnádi Emese könyvét, egyből le is ültem csillogó szemű gyermekeimmel és elolvastuk. Nem csak őket varázsolta el. Azon túl, hogy kellemes kézbe fogni, abszolút letisztult, kifinomult, kedves az egész könyv, úgy ahogy van. A külleme, a tartalma mind-mind összhangban vannak egymással.

Az 5 meséből álló kötetben megismerkedhetünk az 5 1/2 éves Julival és annak Mackójával. Persze nem akármilyen kislányról és mackóról van szó. Ez a kislány meséket gyűjt, amelyekben rosszcsont manók és egyéb furfangos kis lények szerepelnek, úgymint Duplavé, a vízimanó, Bimban és Tiktak, az órásmanók, Piktorilla, az erdei tündér és a két huncut manó, Popcorn és Tekercs sem maradhatnak ki a sorból! :-) Ahogy együtt felfedezik a várost ők ketten, különleges emberekkel találkoznak. Olyanokkal, akik értenek "mackóul" és mindegyik megajándékozza őket egy-egy mesével, hiszen ők ugye mesegyűjtéssel foglalkoznak.

Julijuli és a Mackó örökös jó barátok. Ha Julijuli megbetegszik, akkor persze, hogy Mackó is, de az örömben is egymás mellett állnak.

Az illusztráció is remek. Agócs Írisz kedves, nagyon szerethető rajzai díszítik a könyvet, azokat is imádtam!

Halkan megsúgom, hogy én még nagyon sokszor szeretném megérteni a mackókat. Néha sikerül is... de aztán meg hirtelen túl sok dolgom van... :-(

Annak ellenére, hogy talán inkább lányos könyvnek mondanám, a fiaim is falják (velem egyetemben), így többször fog még előkerülni. Azért a nyelvemet még edzem, hogy folyamatosan tudjam hibátlanul kimondani a "julijuli"-t! :-)

A könyvet köszönöm a Manó Könyvek Kiadónak!

2011. június 28., kedd

E.L. Konigsburg: Szavak nélkül

Mit tennél, ha a legjobb barátodat nevelőintézetbe zárnák egy "ügy" miatt, de te hiszel benne, és hiszel abban, hogy ő semmi rosszat nem követett el, azaz nem bűnös?

Connor és Branwell 13 évesek, benne a serdülőkorban. Branwell néhány hónapos kistestvére Nikki életveszélyesen megsérül otthon, kómába esik. Egy 911-es telefonhívás hangfelvétele miatt a fiú nevelőintézetbe kerül, a kislánnyal történtek napján megnémul, képtelen lesz megszólalni. A történet lényegéhez hozzátartozik Vivien, aki au-pairként él a Zamborska családnál, és vigyáz Nikkire, s aki szintén otthon tartózkodott, amikor a kislánnyal az eset történt.
A barát, Connor nem adja fel, naponta bejár az intézetbe, s mivel hallott a "Szkafander és pillangó" c könyv szerzőjéről Jean-Dominique Babuby-ról, aki a szeméve kommunikált, Connor is kialakított egy képkártyás kommunikációs formát a barátjával. Ennek segítségével és Connor testvérének segítségével - 27 éves Margaret- kibogozzák a csomókat, a homályos részeket felderítik. A regény serdülő fiataloknak íródott. Olvashatunk benne az au-pairségről, a dohányzásról, a serdülőkorról, a barátságról, a családi kapcsolatokról, a csonka családoknál előforduló problémákról.
Szerettem olvasni, próbáltam kibogozni, fényt deríteni, s bár sokkal nagyobb dologra számítottam, nem szomorodtam el, sőt inkább örültem. Figyelemfelkeltő számomra az ok, ami miatt Branwell, a testvér, aki az eset napján elnémul vagy megnémul nem beszél az esetről, nem beszél, nem szólal meg, addig, amíg....
Érdekes volt erről olvasni, majd később arról hogy a problémák változásával, felgöngyölítésével mennyire változott a helyzet.

Érdekes dolog ez némaság. Tudom, hogy a gyerekeknél előfordulhat a mutizmus/elektív mutizmus, azaz gyermek visszautasítja a beszédet, kiválasztott személyekkel vagy helyzetben vagy időpontban kommunikál. A gyermek beszédprodukciója és beszédmegértése ép. Az állapot kialakulása környezeti, pszichés eredetű, de az ártalmak csak azoknál a gyermekeknél váltanak ki tartós viselkedésváltozást, akiknél ezt alkati adottságok is elősegítik.


Hogy Branwell mutizmusban szenvedett abban az időszakban vagy csak szégyenkezett, mindenki döntse el maga. Egész egyszerűen nekem egyből ez a betegség jutott eszembe a némaság kapcsán. Természetesen nekem is megvan a véleményem...


Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert


Bevallom őszintén, nem nagyon szeretnék erről a könyvről írni, de azért teszem, hogy ne feledjem, és, hogy vállaljam a gondolataimat. Elgondolkodtam, vajon én miért nem ájultam el tőle?
Kiveszett belőlem a romantika? A mesék szeretete? Nem hiszem, hiszen vannak kedvenc könyveim a szórakoztató irodalom alkotásait tekintve.
Annyira szerettem volna kedvencelni, de többre vágytam? Még ezt sem mondhatom, hiszen nem olvastam véleményt csak a tetszési indexeket figyeltem a molyon.

A Waverley-kert a Waverley lányok kertje, otthona, azaz Claire-é. Itt él egyedül, de nem magányosan, munkája és csodakertje kitölti az életét. Fél a változásoktól, a mástól. Ebbe az életébe csöppen bele régen nem látott húga Sidney és annak kislánya Bay, aki -bár soha nem gondolta, hogy valaha vissza fog térni ide- váratlanul felbukkan életében, és itt ragad.

Az események izgalom nélkül peregnek, különösebb izgalom nincsen, az a kis esemény sem ért váratlanul. Megismerjük a lányokat, a múltjukat: miért élt itt Claire, és miért menekült el innen Sidney, ki volt az édesanyjuk, és megismerjük a kisváros néhány lakóját.
A regényben csordogál a romantika, a szerelem, a mágia, a kedves idős ténykedése, élete és személyisége irigylésre méltó; a kisváros olyan lehet, mint amilyenek az amerikai filmekben láthatunk (=állóvíz, kevés hullámmal, amit a gazdag családok keltenek). Természetesen van benne hárpia szereplő is, aki szánalmas, és annak egy még hülyébb anyja, aki látszik, hogy beleszületett a jóba, az intrikába és, hogy a női fortélyokkal próbálja meg életét megfelelően irányítani.

A könyvet gyorsan elolvastam, érdekelt, így nem mondhatom, hogy nem volt jó, hiszen azokat a könyveket be sem fejezem.

Mondjuk úgy, hogy nekem kevés volt.
Kedvenc gondolataim, amik tényleg elgondolkodtattak, a házzal, az otthonnal, és a kerttel kapcsolatos voltak (azaz a röghöz-kötöttséggel)
A hazatérés jó dolog, mindenkinek van otthona.

Ill. ezen a mondaton is nagyon elgondolkodtam, nem is kicsit: "Claire megtanulta, hogy a családtagokra sem számíthat mindig. azt is megtanulta, hogy ők nagyobb fájdalmat okozhatnak neki, mint bárki más a világon."



Alex Flinn: Beastly - A szörnyszívű


Oly sokan emlegették már fel e könyv kapcsán, hogy mennyire szeretik a Szépség és a szörnyeteg című mesét. És bizony én sem vagyok kivétel.

Emlékszem rá, hogy általános iskolába jártam amikor a mozik bemutatták. Annyira de annyira megszerettem, hogy édesanyám amint lehetett megvette nekem VHS-en. Ami a dolog pikantériája, hogy a boltban vásárolt kazettáról kiderült később, hogy másolat. A borító színes (jó minőségű) fénymásolat volt, ott bukott le a dolog, hogy a VHS kazetták kis törlésgátló műanyag pöcke ki volt feszítve belőle. Tisztán látszott a törés nyoma. Gyári filmeken pedig ennek nyoma sincs. Nagyon meglepő volt, mégsem bántam, mert az enyém lehetett. Kb 15 évvel később, kiadták DVD-n is. Nem volt kérdés, hogy úgy is megveszem. Immár valóban eredeti minőségben. J

A Disney hercegnők közül nekem mindig is Belle és Ariel voltak a kedvenceim. Belle azért mert okos volt és kedves, és még a szörnyet is kioktatta, ha kellett. Na meg persze sok könyvet olvasott J  Ariel pedig a szerelme és a bátorsága miatt tetszett nekem, és majdnem olyan makacs volt, mint én.

Ezek után nem volt kérdés, hogy elolvasom-e Alex Flinn könyvét, magától értetődő volt számomra, hogy ez a mese a mi világunkban is képes varázslatot nyújtani, de nagyon kíváncsi voltam rá, hogy az írónő hogyan is oldotta mindezt meg.

A válaszom az, hogy jól. Nem tökéletesen jól, de azért szépen megállja a helyét.

A Disney féle verzióhoz képest annyi a történetbeli különbség, hogy itt a főszereplők középiskolások, Bellet itt Lindynek hívják és az egész napjainkban játszódik.

Egyébiránt…
A rózsa – kipipálva
Szőrös szörny – kipipálva
Megleckéztető boszorkány – kipipálva
Sokat olvasó főhősnő – kipipálva
Elvarázsolt bútorok – szomorú, de ha valakinek ez nagy kedvence volt, akkor ki kell ábrándítanom. Itt egyetlen kiskanál vagy tollseprű sem pördül táncra.
Előzőből kiindulva… Tikk Takk úr – kiikszelve
Gaston – kiikszelve
Varázstükör - kipipálva
Mindent megváltó csók - …. Hah! Beugratós volt! Tessék elolvasni!

Ami nem tetszett a könyvben az a szörny szőrének megléte volt. Bár a filmből még csak az előzetest láttam, sokkal jobban megragadott a kopasz fej és az eltorzult bőr, mint büntetési forma. Valahogy jobban passzol szerintem a mai időkhöz, amikor a híresek és gazdagok körében a bőr szépsége (vagy annak látszata lásd – Photoshop) elengedhetetlen dolog. És szintén csak előzetesben láttam még Vanessa Hudgens játékát, de azt kell mondanom az a pár röpke pillanat sem nyerte el tetszésemet. Egyáltalán nem.  Tudom továbbá, hogy sokaknak nem tetszett az elején, közepén és végén lévő chatelés a többi varázslénnyel. Először én is értetlenül pislogtam, de hamar megszoktam, aztán pedig megláttam a keserédes kis humort is benne. 

Zavart benne egy kicsit, hogy a történet nem okoz túl sok meglepetést. Ez mondjuk érthető is. Nem lehet úgy nekiülni ennek a könyvnek, hogy nagy csattanót vagy világmegváltó gondolatokat várjunk el tőle, azért egy kis meglepetés vagy csavar nagyon tetszett volna benne. Az írónő stílusa tetszett, de meseátírás területén számomra még mindig Shannon Hale viszi az aranypálmát. 

Ami kifejezetten tetszett viszont az Will és Magda karaktere, akik együtt élnek a fiúval a bazi nagy luxus kéróban. (Igen, biztos, hogy egyetlen lakberendezési tárgy sem dumál vissza). A vége pedig nagyon szép lett. Csakúgy, mint a rajzfilmben.

Szépség és a szörnyeteg rajongónak egyszerűen kötelező!

Ősszel jön az írónő egy másik könyve is magyarul: Kiss in Time.

A film csak DVD-n fog megjelenni itthon, moziban nem adják. 

Már nagyon várom mindkettőt. A filmet is és a következő Alex Flinn könyvet is.


2011. június 27., hétfő

Mary Westmacott (Agatha Christie): A lányom mindig a lányom

Most olvastam először olyan könyvet, amit Agatha Christie Mary Westmacott álnéven írt. Korábban sosem mertem belefogni, mert ... igazából nem is voltam kíváncsi a nem krimiíró Christie-re.. De aztán elhatároztam, hogy elolvasom a teljes életművet, így nem kerülhettem ki az álnéven írt regényeit sem.

Miközben olvastam, a könyv kb. 4 csillagról tornázta fel magát ideáig. Eleinte furcsa volt, hogy a regény gyakorlatilag csak párbeszédekből áll, ezen felül az egészet túlzottan szájbarágósnak, egyszerűnek találtam. Aztán megpróbáltam úgy tekinteni rá, mint egy színműre, és ez hatott, megelevenedtek a szereplők: a szenvedélyes lány, a másodvirágzását élő anya, a pszichológiai érzékkel megáldott barátnő, a szégyenlős kérő, és lány körül legyeskedő jó fiú/ rossz fiú. Agatha Christie meglepően modern párbeszédeket ad a szereplők szájába, és a könyv tulajdonképpen lélektanilag is rendben van, szépen fel van építve az anya-lánya kapcsolat. Mégis azt gondolom (tudom, hogy ez nem fair), nem véletlen, hogy Christie nem a lélektani regényeivel vált híressé...


2011. június 26., vasárnap

Alan Glynn: Csúcshatás

Nem lenne rossz, ha létezne az MDT tabletta a valóságban is, persze minden mellékhatás nélkül. Az ember csak bevenne egyet és ha épp arra vágyna, jól felpörgetné az agyát. Percek alatt befogadhatna és meg is tanulhatna nehéz szakszövegeket, fél óra alatt kitakarítaná a lakást, rendszerezné a rendetlenséget, előjönnének szunnyadó képességei, 1-2 nap alatt megtanulhatna egy nyelvet és nem utolsó sorban kiolvashatna egy könyvet egy óra alatt, akár az eredeti nyelven... Istenem.... Mennyit, de mennyit lehetne így olvasni - remélhetőleg élvezetesen. Így nem kellene azon siránkoznom, hogy rövid az élet annak minden szépségének megismerésére és az összes engem érdeklő könyv elolvasására.

A new yorki Eddie Spinola véletlenül hozzájut a szóban forgó csodaszerhez volt sógorától, akit már 10 éve nem látott és aki véletlenül másnap meg is hal. Eddie pedig illegális tulajdonosává válik majdnem 500 db MDT tablettának, ami egy gyógyszegyár titkos, nem piacra dobott, veszélyes terméke. Használja is. Naponta 1-2 szemet. Először csak takarít, aztán megcsinálja pár óra alatt hónapok óta halasztgatott munkáját, majd odáig fajul a pörgése, hogy a tőzsde minden idők egyik legsikeresebb brókerévé válik, sőt egy nagyvállalati fúzió kulcsfigurája lesz belőle. Ezt a karriert mindössze pár hét alatt futja be az MDT segítségével. De persze semmi nem tarthat örökre és Eddie mellékhatásokat is észlel...

Az elején kifejezetten tetszett a könyv, főleg a stílusa. Látszik rajta, hogy Glynn tud valamit az írásról: gördülékeny, választékos, ugyanakkor modern és kissé cinikus. A cselekmény sem hétköznapi, ahogy leírja Eddie kedélyének hullámzásait, attól függően, hogy épp van-e benne anyag vagy épp félig leszokóban van róla.
A regény közepén kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, mert az eleje alapján azt hittem, hogy valami nagy dolog van készülőben, ami valahogy elmaradt és maradtak az átlagos akciófilmbe illő történések, ami nekem kevés volt.
A szerkezete ennek ellenére nem volt rossz, mert az egész regény egy utólagos visszaemlékezés a pörgős napokra, időnként bevillan a jelen a múlt sorai közé, a végét pedig nyitva hagyja az író, gondoljuk mi tovább, hogy mi fog történni Eddie-vel...

Nem vágott falhoz, többre számítottam, nem volt ez több, mint egy tök átlagos akció-thriller. Viszont ha a cselekményt valahogy ütősebbre fogná, Glynn biztos, hogy nagyon jó regényt tudna írni ebben a műfajban.



2011. június 21., kedd

Tóth Krisztina: Pixel

"Csak még egy fejezetet... csak még a következőt... na még egyet!" -győzködtem magam az utóbbi két napban. És olvastam metrón (mert négy megálló épp egy történet), buszmegállóban, konyhában és evés közben, majd elalvás előtt és ébredéskor. Nem mindig esett jól, de mindig hatott. Olyan volt, mint amikor félálomban összefolyik a valóság, mindenből lehet minden, rejtélyes módon összekapcsolódnak addig összekapcsolhatatlannak hitt dolgok, majd ébredéskor kikristályosodik az egész. Olykor fájt, hogy olyan éleslátó, hogy tényleg ilyenek vagyunk, megcsalunk/megcsalatunk, elmaszatoljuk az életünket és végül az egészben nincs semmi pátosz. Mégis szívesen nekiállnék most újra, hogy olvassak csak még egyet és még egyet, na meg a következőt.
"Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna."

2011. június 19., vasárnap

Rakovszky Zsuzsa: VS

Vannak szerzők, akik ikonná válnak az olvasóik számára, akiknek keressük a könyveit, ha megjelenik tőlük valami, azonnal le akarunk rá csapni, és nekem Rakovszky ilyen. Ráadásul elég volt egy regény, A kígyó árnyéka, hogy ezt az érdeklődést érezzem a könyvei iránt. Az új regénye akkor is érdekelt volna, ha nem ilyen izgalmas témát választ: Vay Saroltát, az elmúlt századfordulón élt grófnőt, aki saját magát férfinak tartotta, férfiként élt, nőkkel került szerelmi kapcsolatba, még meg is nősült... nem mellesleg újságíró és költő is volt. Sándor néven természetesen.

Az ő igaz tényeken alapuló története ez a könyv, amely, úgy tűnik, az olvasóknak és a kritikusoknak eddig inkább csalódást okozott. Én is jobbat vártam, izgalmasabbat, színesebbet, századfordulósabbat, ha úgy tetszik. Rakovszky pedig monodrámát írt, szinte az egész könyvet VS naplója és visszaemlékezése teszi ki, és csak azt látjuk a világból, amit ő lát, az pedig nem sok. Mindenekelőtt a négy rajongásig szeretett szerelme: egy nevelőintézetben megismert angol leány, egy színésznő, egy vidéki úr kalandvágyó lánya és egy német tanítókisasszony.

Az igazán fontos probléma azonban az identitáskeresés és VS jellemrajza, valakié, aki egész életében arra szeretne választ kapni, hogy ki és mi ő, mindenben és mindenkiben a tükröt keresi (ez a regényt átszövő fő motívum), amelyben megláthatná a saját valódi arcát. Vay Sándorét, aki bátran, férfiként él, aki kijelenti, hogy ő nem az akar lenni, akiért átkelnek a Duna jegén, hanem aki átkel! Aki azonban Sarolta módjára összeomlik és zokog a megpróbáltatások közepette, és aki szintén kevésbé férfias módon folyamatosan hagyja, hogy rászedjék és elcsalják a pénzét... a könyv vége felé volt, amikor azt mondtam, ez már nem lehet igaz, ennyire ostobán önsorsrontó nem lehet valaki...

A túlfeszült húr azonban a végén elernyedt, VS, akárki is legyen, a regény végén szembe tud nézni magával az ikerjelenetben (amelynek ellenkező előjelű párját önvallomása elején olvashatjuk), maga választotta sorsával, amely szükségképpen kudarchoz vezetett, és még azzal is, hogy lehetett volna másképp is akár. Szép ez a befejezés, és még szebb a Vay Sándor nevében, de nem az ő írói eszközeivel írt záróvers.

8/10

Köszönöm a lehetőséget, Könyvmolyok. :)

2011. június 18., szombat

Richard Yates: Húsvéti korzó



Nem olvastam még Richard Yates-től könyvet. Nem tudtam mire számíthatok, egyszerűen a fülszöveg tetszett meg:
"A két testvér már kislányként is nagyon különbözött egymástól. Emily csodálattal tekintett érzékeny lelkű nővérére, és féltékenyen szemlélte apjukhoz fűződő kapcsolatát, Sarah viszont húga önálló gondolkodásmódját és függetlenségét irigyelte. Felnőttként egészen más életet élnek. Sarah a biztonságot jelentő házasságot választja, Emily az állandó útkeresést. De vajon melyik jelent szabadulást az otthonról hozott, bénító minták alól, és melyik vezet a boldogsághoz? "Kíváncsian vártam melyik lányhoz fogok hasonlítani, melyik fog közel állni hozzám, de bevallom egyikükkel sem éreztem hasonlóságot vagy barátságot. Ez nagy szomorúsággal töltött el. Milyen lehet egy testvérpár élete, ha az író így kezdi el történetüket:
"Egyik Grimes nővérnek sem adatott meg boldog élet."

A kislányok szülei elváltak, egy igencsak érdekesnek mondható édesanyjuk volt, ő nevelte őket, de az apa is fontos szerepet kapott életükben. Az anya -Édi- önmegvalósítási szándéka miatt (no és munkája miatt) folyamatos lakóhely-változtatásaik következtében eléggé megalapozta a lányok fontosnak mondott korszakát.
Sarah, az idősebb gyermek hamar rájött, hogy ő a biztonságos családi kapcsolatokra vágyik, így már fiatalon a menyasszonyi ruháról álmodott, ill. a vonzó fiatalemberek kapcsolatát kereste. Már gyermekkorában is a külsőségek voltak számára a fontosak ellentétben húgával, Emilyvel, aki soha nem érezte magát szülei kedvencének, s ő a tanulással, a karrierjének építésével próbálta a lehető legnagyszerűbb életet megteremteni magának. Ő nem az anyaszerepre vágyott, sőt nem hitt a házasság előtti szüzességi fogadalomban sem. Ő szabad szellemű volt. Erkölcsi értékei nem terjedtek ki a monogámiára. Élete bővelkedett partnerekben szerelmekben, míg Sarah (ahogy ő fogalmazott) "szűzen ment férjhez, és szűz is maradt".
Ebben nincsen semmi probléma, ez rendben is lett volna, de nekem unalmas volt a történet. Nem hajtott a vágy, hogy megtudjam a folytatást, nem vártam csattanót, nem vártam tornádót, hiszen nem volt boldog életük. Ezt tudtam, max. arra voltam kíváncsi, miért nem lett jobb?

Sarah élte -saját maga bevallása szerinti- boldog és temperamentumos életét férjével Tonyval és gyermekeikkel.
Emily pedig nagykanállal ette az életét, de kapcsolatai rendre nem sikerültek valamelyikük hibájából. Volt valami baj mindig, de a könyv elején még azt hittem, hogy kialakul egy kép, mert egyik pasi szexelni nem tudott vele, a másik pasi nem tudta a versírást folytatni, aztán valamelyik folyamatosan a régihez vágyódott, szóval itt is-ott is mindig volt valami probléma, aztán rájöttem, hogy sajnálom Emilyt, mert ha muszáj lenne választanom, akkor inkább őt szeretném.
Tehát adva vannak ezek a lányok, akiknek nem sikerült az élet. A regény középpontjában a kapcsolatok, ill. azok hiánya van. Zajlanak az események, semmi különös nem történik, élnek, ameddig élnek, együtt élnek ameddig bírnak. Megismerjük (és kiismerjük Édit is, aki magányosan éli majd utolsó napjait.) Nem történik semmi, de ha mégis, akkor nem izgulok semmin, ásítok nagyokat, és kiborulok, hogy itt mindenki alkoholista, mint Jockey Ewing a Dallasban, vagy, mint Carver könyveiben a szereplők. Itt meg is találtam a kapcsolódási pontot, olyan volt, mintha Carver könyvet olvastam volna. Abban is ez a fajta realizmus volt, és ott sem tetszettek a történetek. Ugyanúgy nem tudtam azonosulni semmivel és senkivel.

A regény 1976-ban íródott, és mások véleménye szerint (itthon és külföldön egyaránt) egy nagyon jó történet. Így csak arra tudok gondolni, hogy nem nekem íródott, mert engem idegesített, hogy unatkozom az olvasás közben.
Ajánlom sok-sok olvasónak, már csak azért is, hogy megismerjétek azt a fajta érdekes látásmódot, ahogyan több amerikai író írt.


Steven Saylor: Birodalom

Nem is tudom pontosan, de mintha valahogy egyszerre történt volna, hogy megtudtam, hogy meg fog jelenni ez a könyv és az, hogy 3 kedves molytársnőmmel hirtelen felindulásból repülőjegyet foglaltunk Rómába, mert hát muszáj világot látni... :)

Úgyhogy már teljes Róma lázban égtem a szeptemberi út kapcsán, mikor végre megjelent ez a könyv a Könyvhétre. Rá is vetetettem magam azon nyomban és nem csalódtam, sőt még jobban bezsongtam tőle :)
Alig várom már, hogy a saját szememmel is lássam a Flavius-amfiteátrumot (;-)), a Pantheont, a Fórum romjait, a Tiberist, a Palatinus dombot és még sok-sok-sok mindent.

Saylortól a Rómát korábban olvastam és nagyon tetszett. Épp azon keseregtem utána, hogy dehát hol a többi (Augustusnál véget ért a könyv), hiszen azután következett a Római Birodalomnak az igazán izgalmas korszaka, amikor a császárok uralkodtak. És így teljesüljön minden kívánságom, az író megírta a folytatást :)

Határozott fejlődést érzek a Róma után, abban ugyanis két patríciuscsalád nemzedékein keresztül mutatja be Róma történelmét az alapításától kezdve, ami számomra kicsit zavaró volt, mert úgy emlékszem, hogy hol egyik, hol a másik család került előtérbe és az időben is nagyobbakat ugrált, mint ebben a regényben. A Birodalomban viszont csak egy család generációit vonultatja fel Saylor, a Pinariusokét 4 nemzedéken keresztül. Remekül oldotta meg az író azt, hogy mind a főszereplő Pinariusok közel kerülnek az olvasóhoz, mind az aktuális császárokról kielégítő jellemrajzot kapunk, ill. megfelelő mennyiségű alapinformációt a fő cselekedeteikről. Nem egyszerű ugyanis ennyi történést egy ilyen terjedelmű regénybe élvezetesen belefoglalni. Augustus császártól egészen Hadrianusig és még egy kicsit tovább is olvashatunk az uralkodókról és korukról, a rómaiak aktuális közhangulatáról az adott császár uralma alatt.

Saylor stílusa nagyon gördülékeny, olvasmányos, mégis igényes és sok apró részletre kiterjedő. A történelmi hitelesség sem hagy semmi kívánnivalót maga után. Nagyon frappánsan oldotta meg, hogy a nagy eseményeket valóban főhősei, az átlagemberek szemszögéből ábrázolta, akik sokszor az események hátteréről mit sem tudtak, nem értették mi történik körülöttük, csak mi tudhattuk történelmi tanulmányainkból az események magyarázatát. Gondolok itt a nagy római tűzvészre vagy a Vezúv kitörésére például.

Egy apró dolog van még azonban, amin én még javítanék: továbbra is a szereplői szájába adta Saylor a korábbi történelmi események felvázolását, ami kicsit idiótán jött ki, mikor egymásnak magyarázták, hogy mi történt a múltban, amit persze mindenki nagyon jól tudott...:)

A krimijeivel is próbálkoztam az írónak, de azt gondolom, hogy nem az az ő terepe, maradjon inkább a történelmi regénynél, mert ebben a műfajban tényleg kiemelkedő. És várom a következő regényét, remélem lesz még :)

Hadd dicsérjem meg a külcsínt is: az egész kiadvány nagyon igényes, jó volt kézbe venni. Nem emlékszem egyetlen elütésre sem benne, a keménytáblás borító pedig szemet gyönyörködtető képpel: pirospont.


Lauren Kate: Fallen - Kitaszítva


Próbaolvasója voltam a könyvnek még 2009 decemberében. Az alábbi kritika (némi kiegészítéssel itt-ott) akkor született. 

Először is – mielőtt bármilyen véleményt megfogalmaznék – egy érdekes és tanulságos infóval kezdeném: bármily hihetetlenül hangzik is, ez a könyv már messze a megjelenése előtt borzolta a fiatal amerikai lányok/nők idegeit és alig várták, hogy végre a kasszához állhassanak vele. Egy internetes újságban (http://feybound.com/2009/06/15/random-house-signs-up-kate-lauren/) megjelent cikk keltett ekkora hűhót, miszerint a Twilight amerikai kiadója újabb vadparipát készül betörni az ifjúsági paranormális piacon, ebben pedig egy fiatal reménység lesz a segítségükre, aki a Lauren Kate névre hallgat. A vámpírok fekete csődöre lefutotta már azt a jó pár kört, amit lehetett, ideje hogy megpihenjen.

Egy rövid guglizás után máris egyértelművé vált, hogy ez a nő szinte a semmiből került elő, tehát vagy nagyon jónak kell lennie, hogy egyből így felkarolták, vagy nagyon jó embereket ismer. Több helyen még azt sem tudták biztosan hogy Lauren Kate vagy Kate Lauren a becsületes neve. A hype már érezhető volt ekkor is, többen cikkezni kezdtek a könyvről és találgatták vajon mennyire lehet jó. És jó-e egyáltalán. Azon szerencsések, akik feliratkoztak a könyv honlapján meghirdetett könyvosztásra  (http://www.randomhouse.com/teens/fallen/home.html) és kisorsolásra kerültek már jóval a megjelenés előtt kézbe vehették a saját előzetesen kinyomott olvasói próba könyvüket. Ezután pedig megkezdődtek az egymásnak igencsak ellentmondó recenziók megjelenései. Az Amazonon indulásnak 26 értékelést kapott, melynek átlaga 3,11 lett. Elolvasva a zúgolódásokat és a dicshimnuszokat nem értettem a dolgot, nyilvánvalóvá vált, hogy ezek olvasásával adok a sz@r-nak egy nagy adag maflást. Aztán eljött a nap amikor jómagam is rátehettem pici kacsómat a könyvre onnantól pedig Jippiájé felkiáltással olvasni kezdtem.

Most akkor jöjjön a ….. nem, még nem a véleményem, hanem egy kis szinopszis :)

Szóval a történet az alábbi: Lucinda – Luce – Price épphogy átlépi a Sword and Cross nevelőintézet kapuját máris minden idegszálával hazavágyik. Mindezt pedig azért kell elviselnie, mert megmagyarázhatatlan, halálos kimenetelű baleset történt a fiúval akivel az egyik estét töltötte, és senki sem hiszi el neki, hogy nem emlékszik mi is történt valójában. Az első napja érdekesen alakul: meglát egy fantasztikusan vonzó fiatal srácot, új barátot szerez, aztán meglát egy másik fantasztikusan vonzó srácot, aztán beintenek neki, aztán egy dögunalmas tanítási napja lesz, aztán belékötnek, aztán megint barátkozik végül pedig büntetést kap. A két vonzó fiú közül az egyik (Cam) igen erősen nyomul Lucenál és hamar magába akarja bolondítani a lányt, míg a másik (Daniel) kerüli őt, mint gyalogos a Toi Toi WC-t hőség idején, és alkalmasint még be is szólogat neki.  Persze unalmas lenne a könyv, ha a lány a kellemes viselkedésű fiúhoz vonzódna, így aztán legyen elég most annyi, hogy kapunk izgatottságot bőven. Luce elmerül saját érzéseiben és egyre többet gondol egy bizonyos valakire. Aztán felgyorsulnak kissé az események: egyszer csak lerepül egy angyal feje, majdnem megölik Luce-t, tüzes hangulat kerekedik a könyvtárban majd meghal egy fiú, kivel Luce volt kettesben. A körülmények több mint gyanúsak, Luce gondolatban újra átéli azt a bizonyos éjszakát, erre pedig ő szinte magába roskad. Van jó hír is: úgy tűnik Daniel kezd kissé megnyílni a lány felé, ezt pedig Luce egyszerűen nem hagyhatja csak úgy veszni. Ebből kifolyólag rájön, hogy senki sem az aminek látszik, a Sword and Crossban mindenki álarcot visel és ha Luce nem néz be időben a maszkok mögé akkor könnyen az életét játszhatja el az e- és túlvilági pókerasztalon. 

A véleményem pedig az, hogy ..... ez a könyv nem annyira könnyen értékelhető, mint azt gondolnánk. Elég összetett, alaposan végiggondolt történet, ami – legjobb tudomásom szerint legalább négy kötetes lesz, minek folytán dobja magát, hogy az első rész végén kissé csalódottak leszünk. És ez így is van, de erre még visszatérek. 

A kezdet igen érdekes és nem lapos, gördülékenyen követik egymást az események. Onnantól kezdve, hogy annak a bizonyos angyalnak a feje lerepül kissé lelassul a dolog, és inkább lesz belőle „egyszerű” áradozós tini könyv mint paranormális romantika. Ez kb 70-80 oldalt vesz igénybe. Aztán a tüzes hangulat valóban feldobja kissé az olvasót és onnantól lendületesen megy az olvasói turnébusz a maga útján. Néhány kérdésre választ kapunk néhányra meg nem, de ami a legelképesztőbb BASSZUS az az, hogy újabb kérdések merülnek fel. Oly módon működik mindez, mint a mesebeli sárkány esetében, akinek fejét ha levágják kettő nő helyébe. Figyeli az ember a fogyó oldalak számát, és reménykedik, hogy Naaaa, legalább egy kis titkot áruljon már el ez a Lauren Kate vagy Kate Lauren és akkor már jók leszünk. A hölgy tulajdonképpen beint nekünk és röhögve leír még egy epilógust is, ami aztán ledöbbenti az olvasót, aki aztán felteszi a nagy kérdést: „Most akkor mi a bánatos fene van????” Hogy kellemetlenül érzem-e magam a miatt miután letettem a könyvet? Nem, sőt! Mivel szeretem a rejtélyeket (főleg ha jó köntösbe van csomagolva) ezért kíváncsian várom a második részt és igazán remélem, hogy abban már nagyobb hányadban lesznek a válaszok, mint a kérdések.

Lauren Kate stílusa nem rossz, sőt jónak mondható, és azt a kb. 80 oldalt leszámítva végigizgultam a könyvet. Amíg a munkában szorgoskodtam gyakran néztem a táskámra vágyakozó tekintettel, hogy bárcsak beleolvashatnék legalább csak egy kicsikét.

Tettem mindezt úgy, hogy a főszereplő lány Luce nem igazán nőtt a szívemhez. Kedves és okos, és jó szándékú, de túl könnyen adja meg magát az érzéseknek és csinál olykor magából tök hülyét. Daniel és Cam sokkal szimpatikusabb számomra a két fiú igen erős egyéniség lett, míg a lányoknál Arriane vezeti a bagázst. Penn is kedves de valahogy ő sem lett a szívem csücske.

Mindent egybevetve a sötét és komor hely, a fekete egyenruha, a misztérium és a rengeteg kérdés (például a ki kivel van) igencsak kellemessé teszik ezt a könyvet, bár én talán máshogy fejeztem volna be.

Ajánlom mindazoknak, akiknek bejött a Twilight bár igen erősen kiemelve jegyezném meg, hogy ez a történet sokkal sötétebb/gótikusabb az Alkonyatnál! Ajánlom a rejtélyeket és a szerelmet kedvelőknek is (bár itt helyenként kissé már idegesítő lehet). Nem ajánlom azoknak, akik utálják a nyitva maradt kérdéseket, mert itt egész labirintus fogadja majd! Egyébiránt nem vagyok naiv. Teljesen biztos vagyok benne, hogy itthon is vegyes érzelmek fogadják majd a könyvet. 

És igen! A borító isteni!

Jöhet a második rész, vagyis a Torment. 





2011. június 17., péntek

John Green:Alaska nyomában


Nem is tudom mit írhatnék erről a könyvről...nagyon jó..Alaska,Miles ,és az Ezredes még most napokkal az olvasás után is motoszkálnak a fejemben..főleg Alaska ez a vagány,nemtörődöm lány,aki saját magának választott nevet és sorsot is.

John egyik szereplőjét Miles-t kicsit kamaszkori önmagáról mintázta,akárcsak Miles a szerző is gyűjti nagy emberek utolsó szavait,ez eléggé meglepő hobbi ám annál érdekesebb volt ezeket olvasni,bevallom ezekből az utolsó szavakból el tudnék olvasni egy kötetre valót is.Van köztük szívszorító de igazán mulatságos is.

Miles mint egyetlen gyerek nehezen veszi rá szüleit ,hogy bentlakásos iskolába mehessen az érettségi után,ám apja végül elengedi,hisze Miles abba az iskolába megy ahol anno apja is tanult.Mint nem túl népszerű karakter Miles úgy érzi tiszta lappal kezdhet egy olyan helyen ahol senki sem ismeri,szobatársa az Ezredes lévén hamar szertefoszlik a nyugodt,sikeres tanévről szőtt álma.Ezredes mellé készen kap még két balhés barátot és egyik slamasztikából a másikba kerülnek,falazva a másiknak ,és egyre többet megtudva egymásról a családjukról ,vágyaikról.

Olyan egyszerűen halad a sztori,tudjuk,hogy nem lesz jó vége,tudjuk,hogy másképpen kellene csinálniuk,viselkedniük,szeretniük,egymással törődniük de ha ilyen történet lenne akkor nem lenne min elgondolkodnunk.

"-Az összes könyvet elolvastad a szobádban?

Felnevetett.

-Jaj,nem.Talán a harmadán jutottam túl.De mindet el fogom olvasni.Életem könyvtárának hívom.Kiskorom óta minden nyáron elmentem a helyi használt holmik kiárusítására,és megvettem az összes érdekesnek látszó könyvet.Így aztán midig lesz mit olvasom.De annyi minden más dolog van:dohányozni,szeretkezni,hintázni.Ha majd megöregszem,és unalmas leszek,több időm lesz olvasni."

Figyelni fogom a szerző könyveit!A második könyve, szintén a Gabo kiadó gondozásában már meg is jelent!


John Steinbeck: Rosszkedvünk tele

A könyv elején megrettentem, nem erre számítottam, hiszen az Édentől keletre c. regényen annyira nem kell "gondolkodni", az nagyon olvastatja magát. Itt más a helyzet, mert bizony használni kell a fogaskerekeket, nagyon nehezen lehet ráhangolódni a mondanivalójára, de végül minden megoldódott, beleszerettem, továbbra is, azóta is szeretem.

Ethant, a középkorú főszereplőt egy másfajta trauma köti gúzsba: egy társadalmi és gazdasági kötelék, amely megfosztja erejétől és önbizalmától. A látszólag békés, harmonikus családi környezet csak a külszín, egyébként a 20. század első feléről szóló rendkívül hiteles társadalomrajzzal átszőtt történetből kiderül, hogy a főhős helyzetéből kitörni képtelen, folyamatos önostorozáson, önjellemzésen esik át, önbecsülése mindeközben a béka feneke alatt (sem). Ennek elérésében gyermekei is elég nagy szerepet játszanak. Felesége még csak-csak... Ráadásul már megtapasztalta milyen jólétben élni, saját családja bénaságának köszönhetően van ott, ahol...

Mit engedhet meg magának egy ember, hogy kijusson a slamasztikából? Igazából tehetne ellene, hogy megváltozzon anyagi helyzetük, egzisztenciájuk, de - mondhatnánk, a hülyéje - mindvégig ragaszkodik becsületességéhez, munkaadója bizalmának megőrzéséért a végletekig kiáll.

Az adott kor amerikai társadalmát, a gazdasági válság következményeit nagyon erőteljesen és sajátosan világítja meg a könyv. Korhű, valóságos képet kapunk az akkori életformáról, életérzésről. Olyan nagyon réginek éreztem a történetet, közben a könyv végére rájöttem, hogy nagyon is aktuális, nagyon is mindennapi problémákról van szó.

Ami elsősorban tetszett, ahogy a főhős jelleme, annak fejlődése ki van dolgozva. Nem egy vidám történet, ám szegényebb lennék, ha nem olvastam volna el.

Peter Prange: A királynő tavirózsája

1837. Egy kislány az édesapjával teljes izgalomban, egy pisszenés nélkül várja, hogy kinyíljon a ritkaságszámba menő tavirózsa. Egyébként pedig életük a kertészkedés...

Emily Paxtonnak gondtalanul telnek a gyermekévei. Apja egyetlen szemefényeként fürdik annak szinte teljes figyelemében. Az imádat egymás iránt kölcsönös, ráadásul Emily apjának teljes értékű munkatársa is, aki a devonshire-i uradalom megbecsült kertésze.

Emily meglehetősen érett mivolta ellenére azért benne van mindenféle mókában. Barátsága Victorral, akit cselédként alkalmaznak, meglehetősen szoros, együtt vesznek részt számtalan csínytevésben. Azt nem is sejtik, hogy jó pár év elteltével hatalmas szerelem bontakozik ki kettejük között.

Eközben London gőzerővel készülődik a közelgő világkiállításra. Emily a Kristálypalota megtervezésében segédkezik apjának, amely otthont adna a rendezvénynek.

Jön egy pont, ahol Emilynek választania kell a jómód és a Victorral való szűkös élet - mit szűkös élet - nyomorgás között.

Az író a könyvben igen erősen állítja szembe a nyomort, a szegénységet a pompával, csillogással, mint ahogyan ez az 1800-as évekbeli Londonra igencsak jellemző is volt. Szemünk elé idézi a munkásosztály és a befektetők állandó harcát.

Ez a számos valós történelmi adatot tartalmazó könyv egy picit hosszúra sikeredett számomra. A jellemek sem voltak olyan túlontúl kidolgozva. A végén már kissé türelmetlen voltam a kimenetelt illetően, amely nem szűkölködik izgalomban.

Spiró György: Tavaszi tárlat

Ó, hát ez a kafkai történet jól "megdolgoztatott". Viszont ez még csak nem is fikció. Mindig sírunk, hogy nem jó, amiben éppen vagyunk. Pedig lehetne sokkal rosszabb, volt sokkal rosszabb. Vagy az mégis jobb volt? Nekem bizony nem. Bár én csak elbeszélésekből, leírásokból táplálkozhatok.

"Nem árt, ha a forradalom kitörése előtt néhány nappal kórházba vonul az ember, a forradalom leveréséig ott is marad, a megtorlás alatt pedig békésen lábadozik otthon. A sors így megóvja attól, hogy a kritikus napokban rosszul döntsön, sőt döntsön egyáltalán, és róla sem dönthetnek rosszul sem a forradalom idején, sem a leverése után azok, akik mások életéről döntenek."

Vagy mégsem?

Azt gondolja az ember, hogy tisztességesen, törvénytisztelően él, nem bánt senkit, békében él a környezetével, akkor nincs semmi gond, az igazságszolgáltatás nem találhatja meg. Dehogynem!

A történet az 1956-os forradalmat követő hónapokban játszódik, egyben kiváló korrajz. Megrendítő, siralmas és a legfőbb érzés a TEHETETLENSÉG. A főhős Fátray Gyula - úgy érzi - nagy szerencséjére a forradalom kitörésekor pont aranyér műtét miatt fekszik kórházban. Ez jó kis alibinek bizonyul(na), amikor a későbbiekben keresik, kikiáltják a bűnösöket. De nemhogy alibinek rossz, még a gyanú is inkább rávetül emberünkre.

Küzd foggal-körömmel, az igazát akarja, tudja(?) bizonyítani. Mindenki ellene fordul, az egész világ az ellenségévé válik. Néha már a szívem szakadt meg érte/(értük).

Az egész korszak egy nagy homály előttem. Inkább csak hangulatok, benyomások érnek ezzel kapcsolatban. Véleményt, főként politikait nem tudok alkotni. Ha tudnék, sem akarnék. Struccpolitika? Lehet! Foglalkozni mindenképp kell vele, Spiró könyve erre szerintem nagyon alkalmas. De feldolgozni hogy???

Azt mondja az ember, hogy neeee, ilyen nincs, nem is volt, pedig számtalan dokumentáció, adat bizonyítja. Nagyon remélem, hogy soha...

Hogy hepiend-e a vége? Fogalmam sincs... Nem tudom, sírjak vagy nevessek? Röhögő- vagy sírógörcsöt kapjak-e!?

"Elvtársak, nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy oda jussunk, ahol most vagyunk!"



2011. június 15., szerda

Kondor Vilmos: Budapest romokban

Szégyen, nem szégyen, eddig nem hallottam Kondor Vilmosról, pedig nagyon jó kritikákat kaptak eddigi könyvei. Szerencsére most összetalálkoztunk, és úgy néz ki, jóbarátok is maradunk.

Igazán nem szeretem a háborús történeteket, ezt már többször ki is fejtettem, de ebben a köntösben, amit a szerző "ráhúzott", nagyon is fogyasztható, sőt élvezhető volt. Számomra inkább a dokumentumgyűjteményként tálalt film, illetve könyv a megszokottabb, így egyrészt ismeretlen, másrészt fura, de mindenképp nagyon megfelelőnek találtam a krimi műfaját ebben a témában.

Gordon Zsigmond újságíró szemtanúja lesz az 1946. júniusában történt drasztikus merényletnek, mely felderítésére a rendőrség a Vörös Hadsereg segítségével nagyerejű nyomozást indít el.

Gordon újságírói vénájának engedelmeskedve szintén követi a nyomokat, bár úgy tűnik, egy lépéssel mindig le van maradva. Bátorságot, egészséget, nem is egyszer életet nem kímélve Budapest legmélyebb alvilági életének levegőjébe is beleszippant, miközben letartóztatások sora követi egymást a városban. A szálak egyre bonyolultabb módon kuszálódnak össze, illetve ágaznak egyre inkább szerte széjjel.

Budapest szó szerint romokban, élelemhez csak nagy küzdelmek, illetve furfang árán lehet hozzájutni. A bűnözés a tetőfokára hág, így egyik esetből szinte következik a másik. Hatalmas alvilági pénzek tűnnek el szőrén szálán. Gordon nem is sejti, hogy egyetlen emberhez kell eljutnia, aki az egész gépezetet irányítja. Mindeközben az Ő élete is számtalanszor veszélybe kerül, saját életkörülményei sem a legmegfelelőbbek, azzal is kezdeni kéne valamit.

Emellett hátborzongató bepillantást kapunk az Andrássy út 60. szám alatt folyó "életbe", a kommunista rendőrség munkájába, módszereibe.

Az enyhe, fanyar humor nagyon jót tett a történetnek, valahogy könnyebben emészthetőbbé vált tőle az adott politikai, történelmi háttér.

Gordon Zsigmond egy szerethető, pozitív figura. Néhol picit ellaposodott a történet, a figyelmemet valahogy életben kellett tartani, de nem volt vészes. Most hirtelenjében nem is tudnék jó magyar krimiírót mondani, úgyhogy emiatt is nagyon örülök. Szerettem a könyvet, és az előzőeket is keresni fogom!

A szerző megjelent kötetei időrendben:
- Budapest noir
- Bűnös Budapest
- A budapesti kém










2011. június 11., szombat

Jodie Hedley-Ward: Lennél Te is szexis anya? : teremts új életstílust anyaként

Feltételezem, hogy sok szülőtársam megbirkózott már azzal a "problémával", hogy szülés előtt kissé másként nézett ki, másként látta a világot, másképp jutott idő szinte mindenre. Szóval megváltoztak a dolgok kívül-belül a csemeték érkezése után.

Jodie Hedley-Ward úgy gondolta, megosztja tapasztalatait, sorokba önti gondolatait, hogyan is élhetne az ember lánya kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet gyermekek, család mellett is.

Sok mindenről szó van a könyvben, nagyon széles területet foglal magában, amit át kell tekintenie az olvasónak a saját életében is. Kitér az otthon átalakítására, hogy az mindenkor meleg fészekként szolgáljon a család számára (ha addig nem volt az). De - és talán ez a legfontosabb - az önkép helyreállításával, a magunk elfogadásával is foglalkozik. Szerintem tényleg ez a legfontosabb, mert bár közhelynek hangzik, de saját életemben is folyamatosan tapasztalom, hogy ha belül minden rendben van, akkor nagy gond nem lehet, illetve ha jön is, sokkal könnyebben birkózunk meg vele. Nem beszélve arról, hogy egy magával megbékélt anya sokkal jobban oda tudja magát tenni a család számára is.

Tanácsolja egy ideális heti menetrend elkészítését, gyakorlatilag óráról órára. Lehet, hogy van olyan, akinél ez hatékony lenne, nálam semmiképpen sem. Ha másnapra tervezek is valamit, vagy akár csak pár órával későbbre, két gyerek pár perc alatt boríthatja a dolgot. Úgyhogy nekem valami más megoldás után kell néznem! :-)

Természetes, hogy nem maradhatott ki a "szexi csipke vagy kinyúlt pamut" rovat sem! :-) Ezzel mondjuk mindenképpen egyet értek, de néha azért nagyon jó a kinyúlt macinaciban is elüldögélni egy könyv fölött... (csak ne ez legyen az általános!!!)

Bátorít abban, hogy keressük azokat a "réseket", ahol párunkkal kettesben tudunk elmenni bárhová, akár csak egy sétáról legyen is szó. Ebben is maximálisan egyetértek. Félre kell tenni a lelkiismeret-furdalást, ami éppenséggel az én esetemben nem egyszerű, állandóan küzdök vele, de akkor is menni kell, programokat kell kettesben szervezni.

Hiba, ha a régi életünket keressük, az már rég nem jön vissza, de nem hinném, hogy mindent el kell vetni, felejteni. Szükséges CSAK magunkra is időt szánni, legyen szó moziról, kozmetikusról, bármiről, ami nekünk, és tényleg csakis nekünk kikapcsolódást okoz. Mondjam úgy, hogy néha lehetünk egy picit önzőek?!

Rendkívül ideális, szinte tökéletes életet, családi idillt vázol fel az írónő, ilyen szinte nincs is. De nem is hinném, hogy ezt a célt akarta volna elérni, azaz mindenkor ilyennek kéne lennie a kiegyensúlyozott életnek. Inkább figyelemfelhívásnak, gondolatébresztőnek, életmód (át)alakító célzatúnak tartom a könyvet. Egyértelműen ösztönöz, hogy sokkal többet sportoljak, egészségesebben éljek, béküljek ki önmagammal, hogy mosolygós, vidám anyukát, feleséget lásson a családom, amikor rám néznek.

És hogy lennék-e szexi anyuka? Hát naná!!! :-)

Illia & Co. Kiadó, 2011
Fordította: Kerekes Mónika
Eredeti cím: You Sexy Mother
185 oldal

2011. június 9., csütörtök

Jodi Picoult: Házirend


"Házirend:
1. Takaríts fel magad után!
2. Mindig mondj igazat!
3. Naponta kétszer moss fogat!
4. Ne késs a suliból!
5. Vigyázz a tesódra, hiszen rajta kívül senkid sincs."

Jodi Picoult könyvében a 18 éves Jacob "magasan funkcionált" autista.

(Az autizmussal élõ gyermek problémájának lényege a szociális-kognitív és kommunikációs készségek fejlõdésének zavara, amely a személyiség fejlődésének egészét áthatja (pervazív), és általában fogyatékos állapothoz vezet és egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet. Minőségi károsodás és általános elmaradás három területen: a) a reciprok (kölcsönösséget igénylő) szociális interakciókban (a metakommunikáció, pl. szemkontaktus használata a szociális kapcsolatok szabályozásában, a kölcsönösség, a kortárskapcsolatok, a vigasz, az öröm, élmények kölcsönös megosztás stb.); b) a kommunikációban (beszéd kialakulása, a kialakult beszéd funkcionális használat, pl. társalgás fenntartására, illetve nem beszélő gyermeknél kompenzációra való törekvés más eszközökkel, a beszéd metakommunikatív oldala, mint ritmus, hangsúly, intonáció stb.) és a játékban (változatos és spontán szerep-, illetve imitatív játék); valamint c) a rugalmas viselkedés-szervezés területén (pl. sztereotip, repetitív, (azonosan vagy azonos jelleggel ismétlődő), illetve azonossághoz való ragaszkodást tükröző tünetek). információ: Autizmus Alapítvány, www.autizmus.hu )

Jacobnak Asperger-szindrómája van, magasan funkcionált autista. Ha egy súlyosabb autizmussal élővel hasonlítanánk össze, nagy különbségeket tudnánk felfedezni. (Itt csendben megjegyzem, hogy manapság a vizsgálati eredményeken is általában feltüntetik az autizmus mely oldalával találkozunk egy személy kapcsán. Ez megváltozni látszik, nemsokára a vizsgálati eredményeken az autista/autizmussal élő fogalmakat kell használni.) Jacob beszél, a zseniség határát súrolhatja, hatalmas IQ-val rendelkezik, de belőle hiányzik -az autistákra nagyon jellemző- képi gondolkodás. Azaz önmagát nézi, veszi figyelembe, nem egoizmusa miatt, hanem másoknak nem tud mentális dolgokat tulajdonítani. Jacob azt érti meg, amit "tisztán" mondanak. Az iróniát nem érti, ő sem tud ironikusan beszélni. Ha valaki azt mondaná neki, hogy "Falra mászok tőled!"- akkor ő várná, hogy az a valaki pókember módjára falra másszon, és ugyanígy előfordulna, hogy ha azt mondja neki valaki, hogy ugorjon a kútba, megteszi.
Jacob "Ha valamit elhatároz, azonnal véghez is akarja vinni, .., és rendkívül ingerült lesz, ha valamiért ez em sikerül. Általában se a pozitív, se a negatív érzelmeit nem mutatja ki, és nehezen kommunikál a kortársaival. Mindent szó szerint ért. Például, ha arra kérnék, hogy egyen csukott szájjal, azonnal elmagyarázná, hogy ez lehetetlen. Érzékelési problémái vannak. Nem bírja az erős fényt, a zajokat, az érintést. Nem szeret a figyelem középpontjában állni. Pontos időbeosztás szerint él, a váratlan események szorongással töltik el. A viselkedése ilyenkor még a szokottnál is furcsábbá válik. Hadonászni kezd, magában beszél, vagy filmekből idézget. Ha túlterheltnek érzi magát, elbújik a szekrényébe vagy az ágya alá, és nem hajlandó megszólalni."

Jacob szemszögéből az érzéseiről:

"Hogy hova tűnök olyankor?
Ajtó-ablak nélküli szobába, aminek a falai elég vékonyak ahhoz, hogy mindent lássak és halljak az odakinti világból, ahhoz viszont már túl vastagok, hogy áttörhessek rajtuk.
Ott is vagyok, meg nem is.
Dörömbölök, de kívül senki sem hallja.
Hogy hova tűnök olyankor?
Idegen országba, amelynek lakosai még csak nem is hasonlítanak rám, ráadásul beszéd nélkül beszélnek, és a levegővel együtt az örökös zajt is be kell lélegeznem. "Rómában mint a rómaiak", mondogatom magamnak, és meg is próbálok szóba elegyedni a helyiekkel, akikről csak azt felejtették el közölni velem, hogy valójában tök süketek.”


Jacob szociális-készségfejlesztő magántanárát, az egyetemista Jess eltűnik, majd a lányt holtan találják. Jacob a kriminalisztika megszállottja elég hamar a gyanúsítottak lesz, majd egyből a vádlottak padján találja magát, mi pedig egy bírósági tárgyalásba csöppenünk.
Miközben bepillanthatunk Jacob családjába (anya, 3 évvel fiatalabb-15 éves- öccs, apjuk elhagyta őket 15 éve), úgy kezdtem a fejemet egyből kapkodni. A csattanó nem jött el, mert -talán- amit Picoult annak szánt arra a könyv első negyedében rá lehet jönni. Ettől függetlenül faltam a sorokat, érdekelt a téma, és szerettem, sajnáltam Jacobot és édesanyját.

Véleményem szerint a nyomozás és a tárgyalás nem volt hiteles, nem volt tökéletes. Alapvető -laikusnak fellelhető- hibákat találtam a nyomozás menetében, mint a kérdések feltevésénél, mint pedig a helyszín vizsgálatánál. Így ez nem volt csattanós!

Bizonyos dolgokat feleslegesnek tartottam (Olivernél), valamit hiányosnak találtam (Theo bevonása a történetbe!!).
Nem szándékozom kifejteni a Picoult-os sztorik felvetését, amik szerint az egészséges gyerek mindig valami pszichés elnyomást érez, ami őt egy negatív szálra, deviáns viselkedésre sarkallja. Nem elemzem, nem élek benne, nem szeretném hinni, hogy ez törvényszerű, de amíg egészséges gyerekek családjainál látom a gyerekek közötti "erőviszonyokat", hasonló problémákat, addig igazán sok mindent el tudok képzelni.
Nem tudom, hogy kellett volna Theoval bánni. Megoldási stratégiáim vannak, de ki garantálja, hogy sikerülne is kivitelezni?



(A könyv 2009-ben íródott, bár Jess 2010.januárjában tűnt el. A könyv kiegészítéséhez hozzátenném, hogy a kutatások mai álláspontja szerint a könyvben többször kihangsúlyozottakkal ellentétesen, a gyerekkori -higanytartalmú- védőoltások nem felelősek az autizmus kialakulásáért (2010-es konferencián hangzott el először ez a mondat), ill. az étrend-kiegészítők sem annyira hatásosak, vagy számítanak mint a könyvben állítják. Az autizmus kialakulásáért a géneket hibáztatják!- ezeket nem én, hanem az ezzel foglalkozó tanárok, dékánok mondják itthon és külföldön egyaránt.)

2011. június 7., kedd

Diane Setterfield:A Tizenharmadik történet




" Talán jobb, ha az embernek nincs is története ,mintha olyan van,amely állandóan csak változik."

Ez a mondat passzol legjobban a könyvhöz,szinte minden benne van ami lényeges.

Margaret éli nyugalmas vénkisasszonyos életét édesapja könyvesboltjában,egy nap levelet kap Vida Wintertől a híres írónőtől,hogy írja meg életrajzát.

A munka nem tűnik különösebben izgalmasnak,bár tény,hogy Miss Winter mindig is titokzatos életet élt,sok cikk jelent meg róla,mégsem árult el magáról szinte semmit.

Miss Winter mesélni,Margaret jegyzetelni kezd.Ahogy megelevenedik a múlt úgy bukkannak elő a kísértetek mind az írónő,mind Margaret életében.A családi házból,kiságyból,szekrényekből előlépnek a csontvázak igazságot,helyet követelve a történetben.

Margaret sírfeliratokat böngész,levéltárakban kutat,Miss Winter pedig mesél....

A történet végig nagyon izgalmas ,lebilincselő a végkifejlet pedig még tartogat slusszpoént is.A mellékszereplők felbukkanása,szerepe pedig még csavarosabbá teszi a könyvet

.A Tizenharmadik történet végére a szellemek megnyugszanak,az élők bizonyosságot szereznek.