Ljudmila Ulickaja: Imágó

Ulickaja regényét kezemben tartva és azt olvasva igencsak elgondolkodtam ismét az előzőleg elolvasott könyvein.

Valahogy, nálam az Életművésznőket nem tudja felülmúlni semmi. A Vidám temetést nagyon szerettem, a Szonyecskát nem annyira. A Daniel Stein, a tolmács esetében már éreztem, hogy nekem a rövidebb, kisebb lélegzetvételű történetek jobban tetszenek, így kihagyva a Médeát, az Elsők és utolsókat (ezek itthon várakoznak sorukra), illetve az itthon nem lévő nem olvasottakat átugorva, az Imágót vettem a kezembe. Természetesen én leginkább az Életművésznőket dedikáltattam volna, de úgysem értem rá...(mikor érek én rá szerda este? :S)

Imágó és Zöld sátor...

Mi is a kettő között az összefüggés? A könyv címe. Eredetileg Zöld sátor, magyarul imágó.

Bevallom őszintén a legelején nem tudtam mit jelent az imágó szó. Sosem szerettem tanulni a biológiát, így megnéztem a szó jelentését (wikipedia szerint: "A biológiában imágó a neve arovarok utolsó fejlődési fázisának: a bábból való kibújás utáni szakasz a teljes átalakulás(holometamorfózis,pete-lárva-báb-imágó/kifejlett rovar) esetén, illetve az utolsó vedlés utáni szakasz a részleges átalakulásnál.") , majd könyveben is keresni kezdtem a jeleket.

Három fiú (Miha, Ilja, Szanya) és három lány (Olga, Tamara, Galja). Valahogyan kereszteződik életük. Élnek, barátkoznak, tanulnak. Három fiú, három személyiség, három élet.

Egyik egy zsidó irodalomkedvelő, akiből ki tudja, hogy lehet-e valaha író vagy tanár, hisz megbélyegzett..

Egy fotós, akinek művei országhatárokon túlra is eljutnak.

Egy csonka kezű zongorista, komolyzenét kedvelő, furcsa figura, aki különös benyomásokra jut magával kapcsolatban.

Közös: a sorsuk, az útjuk egy része, a barátság fontossága.

A három lány: a nagyon okos orvos, a kevésbé okos, de szerelmes, szimpatikus életre való újságíró, és a még kevésbé okos tornászlány.. Ők hová jutnak abban az időben amikor Sztálin meghal? Amikor Sztálin meghalt? Sztálin ideje alatt. Az esemény, amely mindenkiből mást váltott ki. (Érdekes történelem tanulmányaimból leginkább arra emlékszem, hogy a 70-es troli Sztálin elvtárs 70. születésnapja alkalmából kapta a számát. Mivel nem is tanulhattam még erről... az "én időmben" éppen a 2. Vh. volt a vég... nem tudták mit és hogyan taníthatnak.. nagyon rendszerváltás volt éppen akkor.)

Visszatérve a karakterekre, a szereplőkre. A barátságok megmaradtak. Bár az életek nagyon másképpen alakultak, azt lehet látni, hogy számítottak egymásra, a régmúlt emlékeire. A sorsok összekapcsolódtak, s mikor éppen egy szép részt, nekem talán egyik kedvenc mondataimat olvastam, s amikor már sejtettem, hogy mi lesz éppen abban a fejezetben, akkor jöttem rá, hogy itt van, megjelent előttem a címadó Zöld sátor....

Megkedveltem főleg a fiúkat. Szerettem olvasni a velük megtörténteket, a szép vagy éppen az érdekes dolgokat. Ilja fotóit a tömegről, Szanya nagymamájának kedvességét, Miha életét. Szerettem Vikát a gyermekkori tanárukat, aki oly sokat jelentett a hármasuknak.

Éveztem a könnyebben érthető történelmi utalásokat, hogy megtapasztalhattam, hogy ott sem volt könnyű. Nem is értem miért gondoltam ezt? A szamizdat hosszú évei elevenedtek meg a lapokon, akkor és ott is volt tiltott irodalom és más. Ott is gondoltak a jóra, a jobbra, ott is menekültek, és ott is voltak súlyos problémák. Sőt...

A sorsok olykor fájdalmasak, olykor nehezen felfoghatók, véglegesek, szánalmasak, sírosak, kilátástalanok. Olyan érzéseim voltak néha, mint amikor A mások élete filmet néztem.

Ott voltak az örömök és szomorúságok; félelmek és remények, talán az álmok.... Álmok? vajon szívesen mentek oda a Messzeségbe?

A történet pergett, folyt, néhol nekem elkalandozott, néhol nekem felesleges volt, de lehet, hogy csak én kalandoztam el... Mindenesetre a több, mint 600 oldal nekem mostanában sok, rájöttem, hogy 400 oldalas művekre vagyok kalibrálva. A másik problémám az volt, hogy ugráltunk az időben, ezt pedig sem könyvben sem a filmekbe nem viselem könnyen. Néha, egy új fejezet kezdetekor nem tudta

m hirtelenjében, hol is vagyok, éppen kiről is olvasok, mert máshol voltam, más szereplővel ismerkedtem, újabb nevet kellett megjegyeznem, ami az orosz nevek esetében nem mindig sikerült.

Összességében tetszett, de nem volt könnyű olvasmány a számomra.

Jevgenyij Griskovec: Az ing

Mondtam már, hogy csípem az oroszokat? :-) Mindegy, ha mondtam is, újból megteszem!

Egyből az elején feltettem a kérdést, hogy mi a jó fenét takarhat ez a cím? Úgy látszik, mostanában kifogom az egynapos könyveket, olyan értelemben, hogy egy nap történéseit sűrítik bele egy könyvbe. Persze vissza-visszautal előzményekre, de a lényeg ott játszódik előttünk, aznap. És bizony az a bizonyos ing jó kis színt kap estére a megpróbáltatásoktól.

Hősünk jó ideje Moszkvában él építészként! Éli a kis elvont életét, ám teljesen váratlanul szerelmes lesz. Nem kicsit. Nagyon. A történet e tény köré épül. Pont a lángolás felső fokán érkezik meg vidéki barátja is, akit éppenséggel aznap a háta közepére sem kíván, mellesleg később még nagyon jól jön...

Oda-visszatelefonálgatnak a nővel egymásnak, bár inkább a férfi nyomakodik. Nem nagyon lehet eldönteni, hogy a nő is akarja-e az egészet, de nem is ez a lényeg, legalábbis nekem nem. Miközben hajszolja egész nap a nőt, gyártja az elméleteit, az építkezésre is beugrik rendet teremteni a pernahajder munkások között, túlnőtt szakállas barátját is istápolja, hiszen ő azért érkezett, hogy hősünkkel "bulizzon" egy jót, de ő a szerelem miatt használhatatlan. Néha-néha azért összefutnak a nap folyamán, de az igazi buli estére teljesedik ki, amikor az alkohol is teret kap nagy örömükre.

Néha a primitív beszélgetésüket felváltják a mélyszántású gondolatok. Hősünknek is egyfolytában jár egyébként az agya, szinte túl sokat is. Én csak a fejemet fogva röhögtem, amikor órákig képes volt a hajnyírásból maradt hajszálak nyakán történő akciózásán elmélkedni. :-)

Persze az sem mellékes, hogy ki ülhet a Mercedesben, amely egész álló nap követte őket!!!???

Semmi extra nincs a történetben, hiszen nap mint nap lesznek az emberek szerelmesek, nap mint nap sírnak barátjuk vállán, leisszák magukat a sárga földig, de ez akkor is jól van megírva, élveztem minden mondatát. Meg vicces is! :-)

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

XIX. század, Oroszország, arisztokrácia.

Egy asszony, Anna Karenina története. Legalábbis mindenkinek ez ugrik be elsőre, ha meghallja a könyv címét.

Ám számomra ez a regény sokkal több volt, mint egy asszony története.

Kezdjük azzal, hogy kapásból három asszonyról beszélhetünk: Annáról, Kittyről és Dollyról. Ők és férjeik viszonyáról, kapcsolataikról, gondolataikról, sorsukról. És akkor még a férjek / szeretők történeteit nem is említettem, Anna férje (Karenin) és szeretője (Vronszkij), Kitty férje (Levin) és Dolly férje (Sztepan Arkagyics).

Mindegyik külön egyéniség, különböző meggyőződéssel, gondolatokkal, elvekkel és érdeklődéssel.

Az alapsztori nagyon leegyszerűsítve a következő:

Anna Karenina a mindenki által irigyelt, csodálatos szépségű asszony beleszeret Vronszkijba, a katonatisztbe és elhagyja férjét és gyerekét.

Mivel kell szembenéznie a bukott asszonynak? Hogyan tagadja meg a pétervári és a moszkvai arisztokrácia, hogyan tiltják el fiától, hogyan alakul a kirekesztettség után kapcsolata szeretőjével, ezek az alap kérdések, ami köré szövődik a történet, de mint említettem ez csak egy szál.

Hogy őszinte legyek, én nem tudtam azonosulni Annával. Sajnáltam őt a depressziója miatt, de valahogy végig azt éreztem, hogy magának csinálta a bajt, és utána mástól várta a megoldást. Kiszekirozta szegény Vronszkijt a világból. És nagyon furcsa volt, hogy csak a fiát szerette, a lányát, aki a hőn szeretett Vronszkijtól született, nem. Úgy gondolt magára, mint áldozatra, aki feláldozta magát, holott nagyon is önző volt a viselkedése.

A legkedvesebb szereplőm Levin volt, Kitty férje, szerettem a bizonytalanságáért, a kételkedéséért, a szerelméért, a sebezhetőségéért, azért, ahogy az élet értelmét kutatta.

Tolsztoj nagyon erős a jellemábrázolásban, a szereplők gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásában, úgy hogy az nem tűnik túlzottan filozófikusnak.

Jó a könyv hangulata is, az orosz telek, nyarak, nagyvárosok, vidék, vadászatok, enteriőrök élvezetes hátteret nyújtanak a szereplők mindennapjaihoz.

Az akkori orosz politikai és gazdasági elemzések néhol kicsit soknak tűntek nekem, de azért nem volt vészes.

A több mint 1000 oldal elrettentőnek tűnhet, de viszonylag gyorsan olvasható, életszerű, párbeszédekkel tarkítva.

Érdemes elolvasni annak is, aki nincs oda a klasszikusokért, szerintem mindenki talál benne valamit, amitől gazdagodik.

9/10

Eredeti cím: Anna Karenina

Oldalak száma: 1056 (két kötetben)

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Nagy bajban vagyok. Nem tudom átadni a könyvnek a hangulatát, a mondanivalóját, nem tudom isteníteni, nem tudom "lehúzni".
Egyszerűen nagyon jó. Hiánypótló. Korszakalkotó. Alapos. Kidolgozott. Értékelésre kényszerítő. Átgondolásra sarkalló.
Daniel Stein személye, karaktere egy valós személy egy része. Illetve Danielnek egy része egy valaha, egykoron élt férfi. Ennek a tudatában még jobban át tudom magam adni az érzésnek, hogy egy fantasztikus embert ismerhettem meg.

Hogy kicsoda Daniel Stein?
- Egy férfi aki zsidóként a Gestapó mellett dolgozott.
- Egy férfi, aki a szovjetek oldalán dolgozott.
- Egy férfi, akit apácák rejtegettek hónapokon keresztül.
- Egy férfi, akinek segítségével sok zsidó túlélte a II. Világháborút.

- Olyan, mint mindenki aranyos nagypapája.
- Vezető, tanácsadó, tanító.
- Egy férfi, aki lengyelül, ivritül és németül jól tud. Ezeken kívül csoportokat vezet olaszul, spanyolul, görögül, franciául, angolul, románul. s beszélget csehekkel, bolgárokkal, arabokkal is.
- Egy híd a judaizmus és a kereszténység között.
- Egy katolikus pappá lett zsidó.
- Egy pszichológus.
- Egy barát.
- Egy történelemkönyv.
- Egy olyan ember, aki képes tükröt tartani elénk, aki gondolkodásra késztet.
- Olyan ember, akivel érdemes barátságot kötnünk. Ha hiszünk, ha nem. De miről is van szó?

D.S.: "Őszintén megmondom, tulajdonképpen sosem találkoztam olyan emberekkel, akik ne hittek volna. Az emberek többségének azokon túl, akik teljesen és feltétel nélkül elfogadják az általuk választott vagy a szüleiktől örökölt vallást, megvan a saját elképzelése a magasabb Erőről, a világnak arról a Mozgatójáról, akik mi hívők teremtőnek nevezünk. És vannak emberek,akik saját eszméjüket imádják istenként, azt nyilvánítják istennek, annak szolgálnak és azért rajongnak. Ilyen eszme akármi lehet:ebbe az emberfajtába tartoznak a meggyőződéses kommunisták és fasiszták is.Néha ez egyáltalán nem valami nagy eszme – például a földönkívüliekben való hit vagy a vegetarianizmus –, de az ember bármilyen eszmét képes bálványozni. Mondjuk, a vegetarianizmus nem veszélyes a többiekre, de a fasizmus – az már nagyon veszélyes. "

- Ő Isten embere.

Ahogy L. Ulickaja írta a könyvben:
"Mit akar az Úr? Engedelmességet? Együttműködést? A népek önmegsemmisítését? ...A lelkemben érzem, hogy fontos leckét éltem végig Daniellel, amikor igyekszem meghatározni, mi az a fontos, amit megtudtam, az egész tanulság annyi, hogy tökéletesen mindegy, miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik."

Ljudmila Ulickaja egy aprólékosan, részletesen kidolgozott regényt írt egy emberről, aki önmaga, Isten vagy -nevezzük- csodák segítségével szép, hosszú és tartalmas életet élt. Meghatározó irodalmi alkotás a hitről, egy emberről, az összes emberről, a gondolkodásról, a történelem egy kicsiny szeletéről.
Ulickaja olyat könyvet tett elénk, ami méltó helyet foglal el a lelkünkben, a polcunkon, az elménkben.
Vallás, hit, történelem, pszichológia, pedagógia…..

S, hogy mi a csoda?
"Mit szoktak csodának nevezni? Azt, amit azelőtt senki sem látott, ami soha nem történt még meg? Azt, ami kívül esik tapasztalataink körén? Ami ellentmond a józan észnek? (...) Tapasztalataim alapján azt tudom mondani: a csodának az az ismérve, hogy Isten teszi. z azt jelenti, hogy aki nem hisz, azzal nem történnek csodák? Nem jelenti azt. Mert a nem hívő embernek úgy működik az agya, hogy úgyis természeti okokkal, valószínűségelmélettel vagy a szabály alóli kivételekkel fogja magyarázni a csodát. A hívő ember számára a csoda Isten beavatkozása az események természetes menetébe, a hívő ember örömöt érez és eltelik hálával, amikor csoda történik."

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés

… és bezárult a kör….
minden információ a helyére került…
hogy meztelenkedtek? ki nem tesz rá nagy ívben? fogjuk rá, hogy forróság volt….
temetés…. vidámság?…..
egy művész- egy jelenség! egy ember- egy személyiség.
egy különlegesség- aki még a halálában is más.
egy férfi- aki tud méltósággal- és Margaritával haldokolni.
Ulickaja nem kertel, nem szépít, nem túloz, CSAK leír, megír. Egyszerűen, ahogy van. ez van és kész. Valakinek kevés, valakinek sok, valakinek túlzó, valakinek hihetetlen. Nekem éppen elég. jó. tetsző. (moly.hu)

Ulickaja még az Életművésznőkkel lopta be magát a szívembe, s azóta –szégyen- csak a Szonyecskát olvastam.
Vidám temetés….. milyen az? Kinek rosszabb a helyzete? Először egyik oldalnak, aztán másiknak? Hogyan lehet vidáman temetni? Ezt nem tudom elmesélni, hiszen én nem vagyok képes rá.
Itt van egy rövidke kisregény, ami néhány nap történését tartalmazza, miközben kialakul egy képünk a szereplők többségéről, elkönyveljük őket ilyennek vagy olyannak, sodródunk, kíváncsiak leszünk.

Alik egy orosz bevándorló, aki köré összegyűltek az orosz bevándorló nők. Akik együtt voltak, összetartoztak, akik szerelmesek voltak, akik szerették őt.
Aki meghal.
Miért?
Milyen volt?
Hogy milyen volt Alik?

„- Gyerekek! Lányok! Nyulacskáim!
(…)
- Itt vagyok veletek, gyerekek! Töltsünk! Igyunk és együnk! Mint mindig! Ahogy szoktuk!
(…)
- És kérlek benneteket, minden szirszar bömbölés nélkül! Minden rendben van! Megy minden a maga útján! Oké? Igen?

Joyka hangosan felhüppögött. Nyina enyhén kidüllesztve a szemét megmerevedett. A nők nem törődve Alik kérésével, sírva fakadtak. Meg azok a férfiak is, akik meg merték ezt engedni maguknak.
(..)
- Na, miért vagytok ilyen búvalbaszottak, gyerekek? Igyunk rám egyet! Nyinocska, igyál rám! Gyerünk! T-shirt, kedves, nyomd ki egy percre a magnót.

Csend állt be.
(…)

Mi volt Alikban olyan különleges? Hogy mindenkit szeretett? De hát valójában miben áll ez a szeretet? Hogy jó festő volt? De hát mit jelent ez manapság? Nem veszik – tehát rossz…

Életművész volt. Művészien élt…”

Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei

Igen, ezt én most itt és most, 2010-ben. Nem igazán aktuális és népszerű a téma manapság, engem mégis érdekel. Rávetem magam, ha valami orosz tajgás, szibériás, munkatáboros, kommunistás regényt találok - talán akkor, ott éltem előző életemben, vagy nem tudom miért :)
Nagyon köszönöm Violinának az nlc fórumról, hogy a figyelmembe ajánlotta ezt a regényt, mert tényleg pont olyan volt, amilyet már régen kerestem a témában és tényleg jó.

Az Arbat Moszkva egy híres sétálóutcája. A regényben 1934-ben járunk - Sztálin uralma alatt, a Szovjetunió korai éveiben. Az Arbat elvileg mindig is egy jóhírű negyed volt, ebben az időben pedig mindenféle osztály tagjai megtalálhatóak voltak a lakóházaiban az egyszerű munkásokig bezárólag.

A történet egy fiatalokból álló baráti társaság tagjainak életét mutatja be. Van itt olyan fiú, akit egy nevetséges incidens, "pártellenes tevékenység" miatt kizárnak az egyetemről majd száműznek Moszkvából a messzi Szibériába, ott kell élnie és dolgoznia pár évig. Minden mondatára, minden lépésére vigyáznia kell, hiszen a száműzöttek, ha bármiért "gyanúba" keverednek, súlyos börtön vagy egyéb vár rájuk...
Aztán van egyszerű munkáscsaládból származó fiú, akit gyűlölete és hatalomvágya miatt könnyen beszippant a Cseka, feladata, hogy a besúgókat beszámoltassa.
Vannak magasabb körökből származó fiatalok is a baráti társaságban, érdekes volt betekinteni az ő életükbe is, hogy hogyan kavarják az eseményeket, mennyire van befolyásuk egy ilyen világban, ahol mindenki figyel mindenkit, elképesztő "börtönben" éli mindenki az életét és még a legmagasabb pozícióban lévők léte is pókfonálon lebeg, mely bármelyik pillanatban elszakadhat.

A legérdekesebb talán a politikai vonal a könyvben, ami szerencsére azért nem túl tömény és csak időnként bukkan fel. Ezt maga Sztálin szemszögéből láthatjuk. Betekinthetünk az ő egyszerű és mégis bonyolult gondolkodásába, hogyan építi fel hatalmát, hogyan gondolkodik a diktatúráról, milyen viszonyban áll a mögötte álló Párttal. Nagyon megdöbbentő és igen érdekes.

Örülök, hogy nem kellett abban a korszakban élnem....illetve....ki tudja...:P Mondjuk sok tekintetben ma sem jobb a helyzet, mert hazugok, besúgók, árulók ma is vannak. De ma maximum munkanélküliségre vagyunk ítélve, annak minden velejárójával és nem ültethetnek le ártatlanul évekre egy rossz kifejezésért...

A könyv igazi klasszikusnak mondható, sokszereplős nagyregény. Nekem kissé hosszú volt, a kezdeti lelkesedésem a vége felé picit kopott, de ettől függetlenül nagyon ajánlom mindenkinek, akit érdekel a kor, a hely, a téma.




Annyit tudni kell még a regényről, hogy Ribakov a 60-as években írta. Szamizdat irodalomként terjedt, 1987-ben adták ki először a Szovjetunióban...

Ljudmila Ulickaja - Életművésznők

Hat történet, hat megálló Zsenya életében, akit mindig különös és nagyszerű nőkkel hozott össze a sors. Első látásra megbíznak benne, kiöntik neki a szívüket. Zsenya pedig meghallgatja a drámákat szerelmeket, haláleseteket és a legmélyebb titkokat. Kénytelen azonban rájönni, hogy a mesék, csak mesék. Mindenki hazudik. Legyen az egy UFO-król mesélő kislány, egy Svájcban dolgozó orosz prostituált, vagy maga Zsenya.

Sokan dícsérték és ajánlották ezt a könyvet és igazuk volt. Remek regény. A kortárs orosz próza egész más mint, a középiskolákban sokkot okozó Dosztojevszkij. Ulickaja stílusa pedig gördülékeny és érdekes. Nincsenek kilométer hosszú nevek, az orosz művekre jellemző melankólia jelen van és igazán van mondanivalója.

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Kicsit zavarban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ami nem véletlen, hiszem elég fura helyzetet teremtett az írónő azzal, hogy a történet gyökere, azaz Daniel testvér élete és "munkássága" igaz, azonban a regényben körülötte hemzsegő személyek jó része kitalált, ahogyan a történeteik is...

A könyvbéli Daniel Stein személyét Oswald Rufeisenről mintázta az írónő, akit valóban Daniel testvérként ismertek. Ulickaja állítólag egyetlen egyszer találkozott vele személyesen, de élete annyira megihlette őt, hogy nem tudott szabadulni tőle. Nem csodálkozom, hiszen Daniel testvér élete szinte mesébe illően fordulatos, pedig élő személy volt, nem is akármilyen. Ha a mai világban lehet valakit hősnek és/vagy szentnek nevezni, őt biztosan. Mégis szinte ismeretlen volt eddig előttünk, de hála érte Ulickajának, betekinthetünk ennek a különleges embernek az életébe.

Értékelem, hogy Ulickaja hozzá mert nyúlni ehhez a kényes történelmi-vallási témához. Persze nem véletlen, hiszem ő maga is kikeresztelkedett zsidó és valószínűleg mélyen érintette Daniel testvér sorsa. Ezenkívül a történet egy olyan lényeges motívumot hordoz, amihez valahol naivság hozzányúlni, mert rettenetesen elcsépelt, manapság már-már gúny tárgya, pedig nagyon fontos eszme. Ez pedig nem más, mint a "világbéke". Vagy nevezzük testvériségnek. A regényben ugyanis alapvető kérdés, hogy a különböző vallások - iszlám, judaizmus, kereszténység (sőt, ennek különböző ágai) - miért nem képesek békében, szeretetben egymás mellett létezni, erősíteni egymást....

Jó ötletnek tartom, hogy a történet több ember nézőpontjából kerekedik ki, levelezések, dokumentumok, naplók oldalain... Mint ahogyan említettem, ezek egy része igazi, egy része fikció. Közvetve vagy közvetlenül, de mindegyik kapcsolódik Daniel testvérhez. Rendkívül színes az elbeszélők köre. Vannak itt egyházi személyek: papok, apácák, szerzetesek és természetesen civilek is, főleg zsidók, akik egy része áttért a katolikus vagy ortodox keresztény hitre, egy részük pedig megmaradt a judaizmusnál, de közös bennük, hogy mindannyian erősen kötődnek valamilyen valláshoz. Az ő mindennapi kisebb vagy nagyobb problémáikat ismerhetjük meg illetve különböző nézőpontokat láthatunk ugyanazzal a témával kapcsolatban a dokumentumok/áldokumentumok oldalain.
Ami nem tetszett a könyvben az az, hogy Ulickaja szinte valamennyi szereplőjét (kivéve talán Gersont) azonos hangon szólaltatja meg. Ezen lehetett volna csiszolni...

Felmerül itt a zsidók és nem zsidók Izraelbe való kivándorlásának problémájától kezdve a más vallásra való áttérésen keresztül a szexuális hovatartozás feldolgozásáig sok minden...És persze mindezt összetartja Daniel Stein, a német-lengyel származású zsidó, aki a II. világháború alatt saját és más zsidók bőrét mentendő a náciknak tolmácsolt, később pedig egy katolikus zárdában bujtatták apácák, ahol annyira magába szippantotta a katolicizmus, hogy megkeresztelkedett. Később Izraelben talált otthonra, ott vezetett egy kis egyházközséget, mellette idegenvezetősködött, és számtalan nyelvet ismerve tolmácsolt. Ami számomra nagyon szép és találó metafora is egyben. Hiszen ő közvetített az emberek között, próbálta őket megbékíteni egymással, saját magukkal, a hitükkel...

Nagyon szerettem olvasni Ulickaja dokumentumait. Jó bizonyosságot szerezni róla, hogy hősök nem csak a filmekben vannak, hanem a való életben is... Jó tudni, hogy vannak/voltak emberek, akik az élet egy teljesen más - magasztosabb - szintjén léteznek és tevékenykednek. Ilyenkor azt érzem, hogy én (mi) valahol a nagyon sekélyesben tapicskálunk és minden tiszteletem azoké, akik az ÉN-t minél kisebbre zsugorítják magukban és akarnak és képesek is tenni másért, másokért.

Az indítóban leírt zavarom mellett kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv Ulickajától, mert szerintem bátorságra vall egy ilyen súlyos témájú könyv publikálása és ezen felül gondolatébresztőként is hatott rám a regény.

Mindenképpen ajánlom azoknak akiket érdekel a vallás (bármilyen), valamint a Szentföldön élők élete, meg azoknak is, akik valami/valaki nem hétköznapiról szeretnének olvasni finom, érzékeny, nőies stílusban...




(A könyv borítója nagyon jól el lett találva, igazán kifejező.)

Kiadja: Magvető

Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik

Most olvasom, hogy a 2009-es Budapesti Könyvfesztivál díszvendége lesz Ulickaja, a világhírű orosz írónő..

Nagy várakozással kezdtem bele a könyvbe, a XX. század második feléről vártam egy korrajzot a kommunista Moszkváról, egy nők által nevelt férfi lelki vívódásait, szexuális kapcsolatait majd végül vártam, hogy rátalál a szerelem.. Mindezt az orosz irodalomtól elvárt irodalmiassággal. Ezek közül semmit nem kaptam meg. Számomra ez a könyv arról szólt, hogy Surik férfiúi vágya egyenlő a különböző nők iránt érzett szánalommal, legyen szó pszichopata, nyomorék vagy simán ronda lányról. Surik kötelességének érzi ezeknek a nőknek a megvigasztalását, amit nem tud másképp elképzelni, mint hogy kiszolgálja őket - eslősorban szexuálisan. A kaput az tette be, amikor a Lolita vonulat is megjelent a könyvben: előbb egy 12 éves kislány majd egy 5(!) éves kislány személyében, még jó, hogy nem fajult tettlegességig a dolog, mégis forgott a gyomrom.. Mindezt nagyon gyenge stílusban, irodalmi értékek nélkül, sok egyszerű párbeszéddel tarkítva, indokolatlanul kiemelve egy-egy jelentet.
Érződik, hogy Ulickaja valóban azt akarja adni, amit én is vártam (a könyvajánlókból), de nem igazán sikerült neki. Semmi érzelmet nem váltott ki belőlem, csak a vége felé a dühöt, hogy legyen már vége. Még szerencse, hogy egyszerű nyelvezete miatt gyorsan lehetett olvasni. Oroszország (Szovjetúnió) akkori helyzetéről annyit tudtam meg, hogy mit lehetett és mit nem a piacon kapni, és hogy börtönnel büntették a családtagjait is annak, aki nyugatra menekült...
Vártam, de nem kaptam lélekrajzokat, személyiségeket, egyik szereplőt sem tudtam igazán elképzelni, sokszor az sem volt világos, hogy kinek van szőke kinek barna haja, kevertem a nőket is, mert szinte mindent ugyanúgy írta le. Sehogy.
Kb 3-400 oldalon keresztül vártam, hogy rátaláljon végre Surikra az igaz szerelem, kiváncsi voltam, mit fog akkor tenni ezekkel a nőkkel, akiket hétről hétre vigasztalgatott, de anélkül, hogy elmondanám a könyv végét, annyit mondok csak, hogy ezt sem oldotta meg igazán jól Ulickaja. Surik egy bosszantóan igazi lúzer, aki mindig csak jófiú akar lenni, mindenkinek jót akar, mégis mindig káoszt okoz, akit még csak sajnálni sem lehet..
Szerintem...

Senkinek nem akarom elvenni a kedvét attól, hogy elolvassa ezt a könyvet, aki megteszi vagy megtette, legyen szíves kommenteljen, vitatkozzon velem vagy erősítsen meg.. Tetszett? Nem tetszett? Miért?

Iscnor

Vladimir Nabokov: Tündöklés

Ezt a könyvet még régebben olvastam, de elfelejtettem berakni ide, pedig figyelemre méltó. Úgyhogy akkor most:

Valahol a neten olvastam, hogy valaki azt írta, hogy ő azért szereti Nabokovot, ahogyan ír és nem azért amit... Nos, ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni, mert én is épp ugyanezt érzem.

A Tündöklésnek nincs különösebben izgalmas témája. Pontosabban semmi extra nagy esemény, izgalmak, vagy fordulatok stb. nem voltak a regényben, de ez nem is baj. Főszereplője egy Martin nevű orosz fiú, akinek családja előkelő származásuk miatt az 1917-es forradalom során emigrálni kényszerül. (Egyébként Nabokov saját önéletrajzának részleteit szőtte bele a történetbe, könnyen felfedezhetők benne saját életútjának állomásai.) Bejárják Európát, Svájcban telepednek le, de Martin Angliában végzi a tanulmányait, de hosszú időt tölt Német- és Franciaországban is. Cambridge-ben egyetemre jár, Franciaországba pedig csak úgy kiruccan és egy időre beáll mezőgazdasági munkásnak, mert ahhoz van kedve... Tud élni a srác...;-) Életének apró részleteibe, utazásaiba, álmaiba, emberi kapcsolataiba nyerhetünk betekintést a regényben. Nincsenek tehát körömrágásra késztető események a könyvben. Viszont helyenként Nabokov olyan szemléletesen, gyönyörűen ír, olyan írói eszközöket használ, amivel ritkán találkozni. Főleg a fiú álmainak, lelke apró rezzenéseinek, benyomásainak leírásánál sikerült különösen megragadóan kifejeznie magát az írónak. (Baricco Tengeróceánja jutott róla eszembe, ő is hasonló stílusban ír ebben a könyvében szerintem...)

Nagyon vevő vagyok erre a stílusra mostanában. A picit nehezebben emészthető mondatok, a jól eltalált hasonlatok, metaforák, az apró dolgok nagyszerű és érzékletes ábrázolása, álmok, érzések leírása...Uhh..., nagyon ott van.

Tökéletes lehetett volna számomra ez a regény, ha a közepe nem lett volna olyan nagyon valóságos, hétköznapi. Az eleje és a vége viszont nagyon tetszett. Azt hiszem el kell majd olvasnom valamikor újra, mert ez tipikusan az a könyv, amiben első olvasásra az ember nem mindig fedezi fel a sok-sok apró részletet, ami pedig figyelemre méltó lehet.

Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei

A Kukockij esetei egyáltalán nem az, amit gondolnánk a cím alapján :-) Se nem Kukockij pácienseiről, se nem szeretőiről szól - amire az esetekből asszociálhatnánk. A regény elsősorban Pavel Alekszejevics Kukockij - aki valóban orvos - szűkebb és tágabb értelemben vett családjáról szól. Klassz kis családtörténet, mely felölel kb. 50 évet az orosz történelemből, jól visszaadva a különböző időszakok hangulatát, tipikus oroszos feelinggel.

Ami külön érdekessége a regénynek, hogy Ulickaja beleviszi eredeti szakmáját - a genetikusságot is és laikusok számára éppen kellő mennyiségű és mélységű információt szolgáltat a szakma érdekességeiről. Kukockij ugyanis nőgyógyász, ráadásul olyan "röntgenszeme" van, hogy ha megfelelő állapotban van, akkor titokzatos módon látja a betegek belsejét, azon belül a magzattól kezdve a rákos daganatig mindent... Ezen felül az ötvenes évek Oroszországában küzd az abortusz legalizálásáért, ami nem egyszerű az adott politikai és társadalmi környezetben.
Aztán ott van felesége, Jelena, aki szintén nem egyszerű eset... A lét különböző dimenzióit képes érzékelni: a valóságon és az álmon kívül érzékel egy rejtélyes harmadik világot is. Később pedig eme képessége egyenes következményeként vagy éppen ez elöl menekülve mentális betegség következtében teljesen magába fordul.
Itt van Kukockij nevelt lánya, Tánya, aki 18 évesen a jókislány szerepét félredobva meglehetősen szövevényes, már-már züllött életformának adja át magát. Kukockij családjához tartozik az idős Vaszilisza, aki igazából nem családtag, de már Jelena kislánykorától a családnál él, körülbelül cselédi pozícióban. Ő pedig a tipikus tudatlan, ám annál vallásosabb és naivabb képviselője a társadalomnak. Sőt, itt van Toma, akit Kukockijék 12 éves korában vesznek magukhoz. Ő egy árva kislány, aki mindenben ellentéte a szép és okos Tányának és az ő árnyékában élvezi a tehetős Kukockij család életét. Egyszóval tényleg minden szereplő külön eset, és Ulickaja nagyon gördülékenyen és a jellemeket nagyszerűen ábrázolva mutatja be a családtagok életét külön-külön és persze egybefonódva is.

A család környezetéhez tartozik még Ilja Goldberg genetikus, aki Pavel jóbarátja és akivel komoly és nagyon érdekes vitákat folytatnak pl. az abortuszról, az erkölcs és a tudomány kapcsolatáról, az emberi faj szelektálódásáról az egyes emberi tulajdonságok tükrében, stb. Nekem ezek az eszmefuttatások nyújtották a legtöbbet a könyv olvasása közben.

A sok ember között, akiket Pavel Alekszejevics ismert, a többség egyáltalán nem viselt el semmiféle önkéntes izolációt, a leginkább attól féltek, hogy egyedül maradjanak magukkal, és készek voltak akárkivel leülni teázni, beszélgetni, különféle munkákat elvégezni, csak hogy ne maradjanak egyedül.......De a gondolkodó, alkotó, és egyáltalán a valamit is érő emberek mindig körbeveszik magukat ezzel a védősávval, az elidegenedés zónájával... Micsoda paradoxon! A legfájdalmasabb sértések éppen ezért történnek meg, mert még az egymáshoz legközelebb álló emberek is különbözőképpen vonják meg személyiségük külső és belső sugarát. Az egyik embernek egyszerűen nélkülözhetetlen, hogy a felesége ötször megkérdezze: miért vagy ma oly sápadt?, hogy érzed magad? A másik pedig még a túságosan figyelmes tekintetet is mint szabadságának megsértését értékeli...

(Azért másoltam be épp ezt a részletet, mert magamra vettem a gondolkodó embert meg a védősávot, elidegenedést - ez nagyon jellemző rám....;-))

Nem csalódtam Ulickajában, bár a történet középső része, amelyben Jelena a harmadik dimezióban tévelyeg, szerintem túl sok volt, hosszúra sikerült, nem igazán értettem ennek a szerepét. Ja, és volt benne egy égbekiáltóan hmm..... irreális rész, amikor is az egyik főszereplő néhány (2-3) nappal a szülés után ágybabújik a párjával.... Hát nem tudom, hogy Ulickaja szült-e (erről nem találtam infot sehol, úgyhogy valószínűleg nem), én viszont igen és személy szerint teljesen elképzelhetetlennek tartom fizikailag és lelkileg is, de ez az én bajom.....

Olga Grushin: Szuhanov álomélete

Ez mekkora egy könyv!!! Mélyen meghajlok Olga Grushin fiatal, első könyves(!) írónő előtt... Ugyanis olyat alkotott ezzel a regénnyel, ami kétségtelenül remekmű. Legalábbis az én megítélésem és ízlésem szerint (aki bár nem szakértő, de azért olvasott már ezt-azt életében)... Számomra már az is hihetetlen, hogy ez Olga Grushin első műve (legalábbis amit publikáltak), mert annyira kiforrott, annyira tökéletes. Már eleve a téma is olyan, ami több szempontból is közel áll hozzám, ugyanis címszavakban nem másról szól, mint festészetről, szürrealizmusról, álmokról, emlékekről és nem utolsó sorban oroszokról, akikkel valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szimpatizálok.

A történet dióhéjban: 1985-ben, amikor a volt Szovjetunióban hatalmas változások zajlottak a politikában, az 56 éves műkritikus, Anatolij Pavlovics Szuhanov életében is váratlanul felbukkan az addig mélyen eltemetett múlt. Ezidáig elfojtott emlékei, hajdani önmaga egyszer csak felszínre tör és Szuhanov elkezd emlékezni. Gyerekkorára, amikor beleszeretett a festészetbe; ifjúkorára, amikor saját festői stílusát kereste, majd megtalálta; házasságára, majd festői karrierjének feladására. Feláldozva álmait egy biztos, kényelmes, ám nem őszinte életért. Ugyanis feladva szürrealista festői munkásságát, apósa segítségével elszegődött műkritikusnak egy festészettel foglalkozó laphoz, amely a szocialista realizmust bálványozza, a "bűnös", nyugati szellemű festészeti irányzatokat - így a szürrealizmust is - pedig mélységesen lenézve kritizálja.

Egy önmagával meghasonlott ember tipródásáról szól tehát a könyv, amelyben bár a cselekmény sem unalmas egyáltalán, a téma pedig olyan, mely gondolkodásra késztethet bárkit, hiszen kinek nincs olyan álma, célja az életben, amit valamiért feladott... De ahogyan meg van írva, az egyszerűen lenyűgöző. Intelligens, kifinomult stílusú minden egyes mondata, ugyanakkor olyan gördülékeny a történetszövés, hogy egyetlenegy pillanatig sem untam. Pedig a cselekmény tele van tűzdelve nem is akármilyen leírásokkal, ezek mégsem unalmasak, mert Grushin éppen olyan hosszúra szabja ezeket, amelyektől az olvasó nem csömörlik meg. Ráadásul ezek a leírások mintha festői eszközökkel próbálnák elénk tárni a valóságot: "vászonra kívánkozó szóképek". (Ez egyébként az írónő szófordulata, bár természetesen nem saját stílusára, de arra is tökéletesen illik....) Valószínűleg Grushinnak az irodalmon kívül a festészethez is van némi köze, amit persze a regény témája is bizonyít. Elképesztő módon ötvözi eggyé ezt a két művészeti ágat a könyvben, így olvasás közben néha valóban olyan érzésünk van, minta egy szürrealista vagy impresszionista festmény elevenedne meg előttünk. A főhős félálomban, illetve drog hatása alatt, betépve látott víziói, emlékképei is, de a valóság is néha olyan fordulatokat vesz, ami már valóban a szürrealizmus határát súrolja.

Ami még nagyon tetszett az a visszaemlékező Szuhanov emlékeinek a valósággal való egybemosása. Ahogyan az írónő szinte észrevétlenül és zseniális módon mozog az álomnak is felfogható emlékezés és a valóság mezsgyéjén, amit eddig csak filmen láttam megvalósítani, és elképzelni sem tudtam, hogy ezt leírva is ilyen tökéletesen meg lehet oldani. (Hú, remélem érthetően fejeztem ki magam.... de aki olvasta vagy olvasni fogja, az biztos érti...)

Visszatérve a cselekményhez: mint említettem, egyetlen percre sem "ül le" a történet, folyamatosan ébren tartja az olvasó figyelmét, sőt, a regény második felében egyre nagyobb lendületet vesz. Moszkva utcáin tévelyegve ugyanis Szuhanovra egyre gyakrabban törnek rá víziói, emlékei, melyek elméjét párhuzamosan világosítják meg és homályosítják el... Megvilágosítják, mert érettebb lévén, már képes megfejteni ifjúsága titkait, és rádöbben élete igazságára; ugyanakkor elhomályosítják, mert ezek a feltárt titkok, igazságok annyira súlyosak, hogy elméje beletébolyodik...

Kitűnően felépített, kifinomult stílusú, intelligens regény, katartikus élmény volt.
Egyértelműen:




Remélem Olga Grushin még sok hasonló művel fog előrukkolni.

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Nagy várakozásokkal vettem kezembe ezt a könyvet, ugyanis az írónő előzőleg olvasott műve, az Életművésznők nagyon tetszett és állítólag az még nem is akkora durranás tőle....

Nos, a Szonyecska szerintem sokkal gyengébb volt... Bár állítólag ezzel a kisregénnyel robbant be az irodalmi köztudatba, és valóban az orosz klasszikusok stílusát követi a stílusa, én mégsem tudom hová tenni...
Lehet, hogy rosszkor olvastam. Lehet, hogy nem egy olyan (számomra) kiemelkedő alkotás után kellett volna olvasni, mint A nyugalom és akkor én is többre értékelném.

Egy orosz (szovjet) lány, Szonya életét meséli el nekünk Ulickaja. A csúnyácska Szonya kora gyerekkorától kezdve falja a könyveket, gyakorlatilag egy álomvilágban él egészen addig, amíg elég szokatlan stílusban, de megkérik a kezét. Szonyának házassága kezdete a való életbe való belépést is jelenti, innentől kezdve kezd élni, életet ad egy kislánynak is. A nehéz, háborút követő évek ellenére olyannyira elégedett sorsával, hogy folyton azt hajtogajta magában, hogy hogyan lehet ilyen szerencsés, ő meg sem érdemli ezt a boldogságot, férjét és gyermekét. Mivel vele gyakorlatilag semmi említésre méltó nem törénik az elkövetkezendő években, ezért a regény második felében a férje és lánya sorsának ábrázolása kerül előtérbe. Rendben is van ez így, hisz ők Szonya életének legfőbb történései, főszereplői. Az elfogadás, belenyugvás, csendes elégedettség, a sodródás mintaképe ő. Akkor is ilyen a reakciója, amikor férje a lányuk barátnőjével megcsalja őt, akkor is csak azt nézi, hogy a fiatal lány megszépítette férje öreg napjait. A könyv végén, élete alkonyán pedig Szonya ismét visszatér az irodalomhoz, az álomvilágba...

Igazából egy átlagos női sorsot ábrázol teljesen lineárisan Ulickaja, egy olyan nőét, akinek egyetlen különlegessége a mérhetetlen elfogadó- és belenyugvóképessége. Bár kellemes stílusban van megírva, semmi csavar, semmi extra ábrázolás nincs a történetben. Ez most nekem hiányzott.

Nálam 6/10. (Jóindulattal...)

A Médea és gyermekeit illetve az Odaadó hívetek, Surik-ot tervezem olvasni az írónőtől, remélem azok jobbak lesznek.

Szeee

Ljudmila Ulickaja: Életművésznők

Szeretem az oroszokat. Talán a Doktor Zsivágó című filmmel kezdődött, nagyon megfogott a hangulata. Szimpatikusak voltak a szomorkás, melankólikus, ugyanakkor bölcs és titokzatos oroszok. Később Nyikita Mihalkov: Csalóka napfény c. filmjét látva pedig már rajongtam értük, legalábbis a művészetükért mindenképp....

Irodalmi művek közül eddig csak klasszikusokat olvastam orosz íróktól, így nagy várakozással vettem kezembe Ljudmila Ulickaja kortárs orosz írónő könyvét. Azt kell mondjam, hogy pontosan azt kaptam, amit vártam. Rendkívül megkapó stílusban írodott mű, melynek főszereplője egy Zsenya nevű nő, aki élete különböző állomásain találkozik egy-egy nővel ill. lánnyal, akik a társadalom más-más rétegét képviselik és akik mind kiöntik szívüket, feltárják titkaikat előtte. Az ő történetükbe ágyazva ugyanakkor megismerhetjük Zsenya aktuális élethelyzetét is. Irónia az egyes - többnyire megrázó - történetekben, hogy végül mindegyikről kiderül, hogy erősen elferdítettek és nem teljesen igazak... Az utolsó történet pedig magáé a főszereplőé, Zsenyáé, melyben a főhős a teljes kilátástalanságból - épülve korábbi tapasztalataiból - végül mégis az élet felé fordul... Hiszen ő is életművésznő...

Gördülékeny, nagyon jó, elbeszélő stílusú, szomorkás, irónikus, ugyanakkor a hétköznapi élet minden apró mozzanatát nagy bölcsességgel szemlélő írás.

Nekem nagyon tetszett. Nem is ragozom tovább, olvassátok el.

Szeee