Laura Hillenbrand: Rendíthetetlen

Megvallom őszintén, hogy Louis Zamperini neve egyáltalán nem csengett ismerősen, mikor elolvastam ennek a könyvnek a fülszövegét. A történet mindenesetre érdekesnek hangzott, és csak fokozta kíváncsiságomat a tény, hogy ugyanaz az írónő írta a könyvet, aki egyszer már bizonyította Seabiscuit című regényével (később pedig a filmesek tették ugyanezt, akik megfilmesítették a könyvet – magyarul Vágta címmel forgalmazták), hogy képes a történelem egy darabját hiteles és megragadó módon elmesélni. (Bár én még nem olvastam azt a könyvet, csak a filmet láttam, de az nagyon tetszett).

De visszatérve Zamperini történetére, a fülszöveg közel sem adja vissza azt az életutat, amelyet ez az ember bejárt (és tulajdonképpen még mindig jár, hisz 96 éves és még mindig életben van).

FIGYELEM! A következő leírás nem egészen SPOILER mentes!
A kalandok már gyermekkorában megkezdődtek: égetni valóan rossz gyerek volt, anyja és apja rendszeresen marcangolták magukat miatta. Az hagyján, hogy rendszeresen lopott, csalt és veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódott, de rendre összeverte azokat, akik csúnyán néztek rá. Egyszer még szökésre is adta a fejét, de végül hazatért mert rájött, hogy neki mégiscsak jó dolga van otthon. (Ezúton is: minden tiszteletem az anyjának és az apjának!). Louis bátyja Pete teljesen más gyerek volt, ő volt a jó fiú, akit mindenki szeretett, még Louis is. A testvéri szeretet kölcsönös volt, Pete is sokat aggódott öccse miatt, tulajdonképpen neki köszönheti Louis az észheztérését is. Pete nagyon jó futó volt, középiskolájuk csillaga, de tisztában volt vele, hogy öccse még nála is jobb (rendre bizonyította ezt, mikor menekült a feldühödött városlakók és rendőrök elől) ezért addig noszogatta Louist amíg az rá nem bólintott. Így kezdte futói pályafutását Louis Zamperini, aki évekkel később az 1936-os Berlini Olimpia nagy meglepetése volt, senki sem számított rá, hogy be fog kerülni a csapatba. Azon a nyáron nem csak a nemzetközi közegbe kóstolhatott bele, de magával Hitlerrel is találkozott és egy horogkeresztes zászlót is lopott (van azért, ami nem változott). Az olimpiai álom után hamarosan arcul csapja a valóság: Amerika hadba száll a németek és a japánok ellen. Hamarosan ő is bevonul a seregbe, és repülős lesz. A légi hadtest egyik bombázó tisztje lesz, és a Hawaii szigetek környékére vezénylik. Sokszor napokig nem történik semmi, de az idő hátralévő részében bizony olykor farkasszemet néznek a halállal. Repülőjének legénysége sokszor mondhatja a szerencse fiának magát, de ez nem tart ki örökké. Egy küldetés során Louis és két másik társa lezuhan a cápáktól hemzsegő óceánba és megkezdi hetekig tartó hánykolódását egy gumicsónakban, dacolva a tengeri állatokkal, a víz és élelem hiánnyal és az időjárás megannyi viszontagságával. A fiúknak nincsenek túl vérmes reményeik, tisztában vannak a lezuhantak életbemaradási esélyeinek statisztikájával, de mégis kitartanak. Az óceánból egy japán hadifogolytáborba vezet az útjuk, ahol kénytelenek rádöbbeni, hogy a természet erői bizony addig kegyesen bántak velük a japánokhoz képest. Megkezdődik a több éves rémálom, amiről sokszor tűnik úgy, hogy ennek sosem lesz már vége, de akkor elérkezik Hirosima bombázásának napja…

Erre a képre többször is hivatkoznak a
könyvben, de én nem találtam benne.
Csak a neten leletem rá. 

És ha azt gondoljuk, hogy megpróbáltatásai véget értek abban a pillanatban, hogy elhagyta Japánt, akkor nagyot tévedünk. A hazaérkezés után a háború tovább él benne a maga módján, immár ugyanis nem kívülről emészti őt, hanem belülről. Ebben az időben még nem sok mindent tudtak kezdeni a súlyos traumát szenvedett katonákkal, a szakemberek is a sötétben tapogatóztak. Louisnak és társainak a maguk módján kellett túlélniük … megint, de ezúttal teljesen egyedül érzik magukat. Családtagjaik tehetetlenül nézik végig összeroppanásukat. Vajon Louis képes lesz a háta mögött hagyni a múltat vagy az teljesen felemészti? Ez a kérdés jár az olvasó fejében, melyre végül megkapjuk a kielégítő választ.

Mindig bámulatosnak tartom, hogy mennyire erős tud lenni az életben maradási ösztön az emberekben. Sokszor készteti az embert még kimondani is rémes dolgok elvégzésére (rizsszemek kitúrása a sárból, hogy legyen mit enni, sáros csizma lenyalása parancsszóra, a egy bajtárs félholtra verése szintén parancsszóra, a trágyalé megivása, hogy ne halljanak szomjan), amire utólag bele sem mer gondolni (ha mégis megteszi megőrül. A japán tisztek kitartó munkával érték el azt, hogy a nyugati hadifoglyok elveszítsék emberi méltóságukat, megalázottan csússzanak porban előttük miközben abban reménykednek, hogy aznap talán kivételesen több kerül a tányérjukba, mint egy fél tányér hínárleves.

II. Világháborús propaganda plakát

Nagyon-nagyon kemény történet ez, nem is tudtam egy ültő helyemben végigolvasni. Sokszor éreztem úgy, hogy nekem ezt a könyvet le kell tennem egy időre és emésztenem kell az olvasottakat. Az írónő hét évig írta ezt a történetet, nem csak magával Louis-zal, de a családtagjaival, katonatársaival és még japán történelemkutatókkal is elbeszélgetett a könyv szavahihetőségének érdekében, de ezeken felül nem maradt el az akták áttekintése és a korabeli dokumentumok beszerzése sem. Ez az alapos munka végig jól érzékelhető a könyvben, sokszor volt olyan érzésem, hogy itt aztán nem hallgatnak el semmit, pedig néha igencsak azt kívántam bárcsak kevesebb lenne az információ. Főleg akkor éreztem így, amikor Louis körülbelül a negyedik hadifogolytáborban járt már és az eddigi megpróbáltatásai nemhogy enyhültek volna, de tovább fokozódtak.

A történetben nem csupán Loius lett hős a szememben, hanem a többi katona is, akik nap mint nap megvívták a maguk háborúját ezekben a táborokban függetlenül attól, hogy sikerült-e a maguk lábán kisétálniuk onnan vagy pedig csak emlékek, levelek, fényképek formájában adatott ez meg nekik. Louis bajtársa Phil még Louisnál is szimpatikusabb volt nekem. A leírások és a fényképek alapján őt valahogy közelebb éreztem magamhoz, nagyon emlékeztetett a nagypapámra, akinek nagyon hasonló volt a természete, mint Philé. Azt az egyet sajnálom, hogy a könyv nem fókuszált egy kicsit jobban az ő életútjára, mert nagyon szívesen olvastam volna még többet róla, mert hiába említi meg többször is az írónő miután elveszítjük őt szem elől, nekem az nem volt elég. :(
Külön tetszett a regényben, hogy a japánokat nem egyértelműen rossznak állítja be az író, hamar kiderül, hogy bizony köztük is voltak háború és kínzás ellenzők és emberiek. 

Phil és Louis

A könyv megjelenése és sikere nem csupán a fiatalabb generációval ismertette meg Louis Zamperini életét, de Hollywood gépezete is olajozást kapott vele. Zamperini történetét ugyanis már az ’50-es években meg akarták filmesíteni Tony Curtis főszereplésével, de ez végül nem valósult meg.  Azóta még párszor felröppent a hír, hogy előbányászták a kupac aljáról, de az valahogy mindig visszakerült. Egészen mostanáig. A könyv már biztos alapot tud nyújtani a forgatókönyvíróknak hisz most már nem nekik kell a hosszú ideig tartó kutatómunkát elvégezniük. Laura Hillenbrand mondhatni elvégezte helyettük a piszkos munkát. Bravó Hollywood!

Jelenleg Angelina Jolie zárta mélyen a szívébe a sztorit és most már tényleg úgy tűnik, hogy az ő rendezésében végre valóban meg fog valósulni. Állítása szerint már akkor felfigyelt Zamperinire, amikor az 1998-as Naganói Téli Olimpián futott a lánggal nem messze azon táborok egyikének helyszínétől, ahol a megszámlálhatatlan mennyiségű kínzásokban volt része. A forgatókönyv első vázlata már megszületett, miután elkészül a végleges változat Jolie megkezdi a szereplőválogatást, majd ezt követően indulhat a forgatás.

Angelina Jolie rendezi a filmet

Ennek kapcsán jut eszembe: olvasás közben nem tudtam kiverni a fejemből Pi életét. A filmre gondolok most elsősorban. Az óceános jelenetei annyira fantasztikusan sikerültek és olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy ennek a könyvnek az olvasása közben a mentőcsónakos jeleneteknél gyakran eszembe jutott. Meggyőződésem, hogy ennek a filmnek a készítői is gyakran nyúlnak majd Pi-hez inspirációért. :P (Meglátjuk igazam lesz-e).

Én mindenesetre szívből kívánom, hogy a most 96 éves Louis Zamperini megérje a film bemutatóját és tetsszen neki a végeredmény. :)

Jack és Zena

"Mire a megsárgult falevelek elszáradtak,s az avar halomba gyűlt a járdákon,minden kétséget kizáróan tudtam,hogy Jack az a férfi,akivel le szeretném élni az életem."

Gondolhatnánk mi sem egyszerűbb,hisz mi akadály lehet két Angliában élő,szerelmes fiatal előtt?Az akadály Zena családja aki Pakisztáni,és bár felvilágosult,modern embereknek  tartják magukat a hagyományaikat,vallásukat szigorúan betartják és gyakorolják. Ennek tükrében Zena  előre elrendelt házasságban fog élni,annak a férfinak az oldalán akit már gyermekkorában kinézett neki a család. "Természetesen" Zenának semmi beleszólása sincs ebbe. Zena olyannyira szerette  szüleit ,hogy csak nővére házasságakor hasított bele a felismerés,hogy bármekkora is a szülei szeretet felé,ez nem jelenti azt,hogy rá ne vonatkoznának ezek a dolgok.
A 90'es évek elején járunk Zena huszonegy éves,Jack tíz évvel idősebb,sok bujkálás és átsírt éjszaka után döntenek úgy,hogy Zena családja miatt megszöknek,bár mindketten tisztában vannak vele,hogy az életüket kockáztatják.

"-Számomra meghaltál Zena,azon a napon,amikor megszöktél-váltott hangnemet apám.-Nem bujkálhatsz örökké előlünk.Ha elkapunk benneteket mindkettőtökre halál vár."

A könyv naplószerűen tárja elénk menekülésüket,hol Zena hol Jack gondolatait olvashatjuk,olvasás közben sokszor elképedve álltam meg töprengeni ,hogy ennél hajmeresztőbb már-már krimibe illő történet nem lehet igaz! Sajnos az,és a két szerelmes kálváriája a mai napig nem ért véget-remélem Zena és Jack ma már békében,nyugalomban élnek.
Én alaposan elfáradtam olvasás közben már elképzelni is szörnyű ,az évekig tartó szegénységet,éhezést,bujkálást stresszt,ami teljesen felőrölte a két fiatalt ,azon sem csodálkoztam volna,hogy ha feladják a küzdelmet.Ráadásul a lány családja nem csak a fiút tekinti ellenségnek,hanem Jack testvére,és édesanyja,zaklatások,fenyegetések kereszttüzében él.
Nem tudni az évek során elfáradtak-e az üldözőik, a fejvadászok,magán nyomozók,és Zena fiú testvérei.
Néha telefonálnak...szeretnék egyszer azt hallani,hogy hazamehetnek

Elképesztő, szomorú és szívbemarkoló történet a szerelem erejéről.

Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete

Nagyon érdekes könyv volt, és sokszor nem is tudtam, milyen oldalról közelítettem meg. Egyszer  regényként olvastam, a következő pillanatban már tényfeltáró, tudományos ismeretterjesztő könyvként fogtam a kezemben. Örülök, hogy ilyen formában olvastam a témáról, hiszen sokkal könnyebben emészthető, mintha egy orvosi szaklapban tárták volna elém a száraz tényeket. És pont azért örülök, mert nagyon izgalmas az, ami történt, néhol szinte krimibeillő.

Szégyen, nem szégyen, én sosem hallottam a HeLA-ról. Ami viszont érdekes, hogy amióta elolvastam a könyvet, lépten nyomon összeakadok a témával. Nyilván jobban rá is áll a szemem, most már tudom, miről is van szó. Egyébként tényleg furcsa, hogy az orvostudomány számára ilyen fontos jellegű felfedezés hogy maradhatott ennyire a háttérben!? Rebecca Sklootot is ez a "tudatlanság" inspirálta a könyv megírására, amelybe hatalmas kutatómunkát fektetett.

Hogy miért is örök életű Henrietta Lacks? Tudatlanságomat jól mutatja, hogy először valami szellemjárós történetre számítottam. :-) Szó sincs róla, bár ha nagyon elvontan közelítjük meg a dolgot... "Csak" arról van szó, hogy a mai napig javarészt az Ő levett  rákos, illetve egészséges sejtjeiből "táplálkozik" a tudomány. Henrietta méhnyakrákkal jelentkezett orvosánál, ekkor vették le Ő és családja tudta nélkül ezeket a mintákat. Családja is jóval  Henrietta 1951-ben bekövetkezett halála után értesült az esetről.

Különböző sejtek laboratóriumi körülmények között történő életben tartására ugyan volt már ezelőtt is példa, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel. A HeLA sejtek voltak az elsők, amelyek nemcsak életben maradtak, hanem rohamszerűen szaporodtak is, ellátva ezzel először az ottani orvostársadalom szűk környezetét, később az egész világot. Ezek a sejtek nemcsak különböző betegségek-, orvosságok-, hanem az űr- és atomkutatásban is nagy segítséget nyújtottak, így felemás érzésekkel közelíti meg a világ ezeknek a sejteknek a történetét.

Bár a könyv kiélezetten a HeLA sejtekről szól, nagy hangsúlyt fektet Henrietta Lacks életére, mindennapjaira is. Megismerhetjük, hogyan boldogult fekete rabszolgák leszármazottjaként az ötvenes évek Amerikájában. Súlyos lelkiismereti kérdéseket feszeget a könyv, úgymint etika, erkölcs, jog, mindez két oldalról, orvosi és emberi szempontból is. Döntse el ki ki maga, melyik oldalon áll. Nem könnyű dolog, nekem nem sikerült.

Skloot nagy energiát fektetett a család felkutatásába, de az együttműködésre is nehéz volt őket rávenni, különösképpen amiatt, mivel míg a kutatásokból befolyt pénzösszegeket talán már mérni sem lehet, mindaddig ők a mindennapi betevőjükért küzdöttek nap mint nap.

Fabio Geda: A tengerben élnek krokodilok : Enaiatollah Akbari igaz története

Mint ahogyan a címe is utal rá, ez a történet egy kényszerűségből magára maradt kisfiú kalandokkal, nehézségekkel teli útjáról, meneküléséről szól Afganisztánból egészen Olaszországig, érintve sok más országot is közben. Azt írtam kisfiú, de mire "megérkezik", addigra már sem testileg, sem lelkileg nem gyermek. A gyermekkort eleve meg sem élte, sosem élhette át kortársai korlátlan örömét, gyermeki naivságát.

A 10 éves kisfiút édesanyja egyik este csókokkal árasztja el, betakargatja és jó tanácsokkal látja el, mi módon boldoguljon az életben. Másnap egyedül ébred, innentől egyedül kell helytállnia a nagyvilágban. Csak 8 év múlva hall újból anyja felől. Félreértés ne essék, az anyának muszáj volt ezt tennie, Afganisztánban nem könnyű a helyzet.

A könyv annak ellenére, hogy rémségekkel van teli, hiszen ez a kisfiú hihetetlen, min ment keresztül, nem drámázik, nem próbál a média által sokszor használt rémületkeltéssel dolgozni, hanem egyszerűen, higgadtan tárja elénk a tényeket. Szimpatikus volt, hogy nem akar minden percben "ó"-t formálni az ajkamra, ami persze így is megvolt, de nem direkt és nem erőszakkal, csak egyszerűen átéreztem, amennyire tudtam a kisfiú viszontagságait. És még humora is van, és ezt használták is ketten együtt a szerzővel.

Nem szégyell semmiféle munkát, bármibe belemegy, mindenféle alkalmi lehetőséget elvállal, csak jusson előrébb. Közben méterről méterre halad Európa felé, különböző embercsempészek, drogkereskedők segítségét véve igénybe. Vagyis amolyan egyet előre, kettőt hátra módon, de mégiscsak halad.

Kora ellenére hihetetlen bölcsességgel, életösztönnel rendelkezik ez a fiú, és kitartása meghozza a várva várt eredményt, végre szabadnak mondhatja magát.

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell

A szerző nem is gondolta volna, hogy egy mondat, egy kérés miképpen fogja megváltoztatni a jövőjét, az életét. Ez a mondat egy 80 éves rabbi szájából hangzott el, így szól: "Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"

Bár a rabbi a közelgő halálára készült, mégis még hosszú évekig tartó kapcsolat alakult ki közöttük, amely időről-időre, folyamatosan mélyült el.

Albom zsidó vallása ellenére egy katolikus lányt vesz feleségül, ebből következően nyilvánvalóan nem gyakorolja vallását. Ugyan meg sem tagadja, amolyan közönyösen éli e tekintetben életét.

A rabbival való beszélgetésekből merít bölcsességet, hitet, tiszteletet más emberek, azok vallásai iránt. Sokat jelent neki a rendszeres találkozás Lewis rabbival. Annak életszeretete, vidámsága az ő látásmódját is teljesen átalakítja, megváltoztatja.

Nagyon őszinte, nagyon tiszta sorokat osztott meg velem Albom. Eléggé kihegyezett a fülem a témára, sokat foglalkozom a miértekkel, hogyanokkal, az élet nagy dolgaival. Talán túl sokat is. Így nagyon nagyot kell mondani nekem, hogy meghalljam!

Én nem hiszek abban, hogy minden vallás egyfelé vezet. Szerintem csak egy út van. Én is hiszek valamiben. Nagyon. Viszont egy mondat nagyon megragadott a könyvben:

"…azzal nem tagadod meg saját vallásod igazságát, ha elfogadod, hogy mások más valamiben hisznek!"

Salamon Pál: Zariffa

Hirtelenjében kell írnom a könyvről, hiszen annyiféle érzelmet, gondolatot váltott ki belőlem. Korántsem biztos, hogy mindet vissza tudom adni ezen a poszton keresztül. Sírok, szorongok, nevetek, drukkolok! És ezeknek még számtalan árnyalata, ami át-, meg átfut rajtam még az olvasás után is. Nagy valószínűséggel ez még nem is fog véget érni egy jó darabig.

Igaz történetet olvastam Zariffa Saada pár évéről, 8 éves korától körülbelül 17 éves koráig. Ebből a röpke 255 oldalból következtethetünk az előzményekre és élete további szakaszaira is.

Olyan érzésem volt, mintha egy kis kincsesládikát tartottam volna a kezemben, egy mesekönyvet, pedig a legtöbb esetben korántsem volt megnyugtató, vidám a történet.

A helyszín a Líbia-beli Tripoli. A múlt század közepén járunk, ahol egy gettóban élő, a mindennapi megélhetésért küzdő, 8 gyermekes zsidó család életébe pillanthatunk bele. Ennek a családnak a tagja Zariffa, a 8 éves, fantasztikus tálentumokkal megáldott kislány. Mindenki életébe fényt visz, szeretnek a közelében lenni, Ő is szereti az embereket. Még az sem zavarja, hogy mindenütt "bolondok" veszik körül.

Az, hogy ki a bolond, a történet egyértelművé teszi, hogy sokszor a társadalom mondja ki, de nem biztos, hogy ez a valóságban is így van. Legyen szó a szörnyű tragédián átesett Mabrukról, vagy az önjelölt anyáról, Alexisról. Mindkét személlyel egymás hiányosságait kívánják pótolni. De mindenkinek szüksége van a másikra.

A II. világháború következményei itt is eléri őket, a nyugodt élet megvalósítása már csak emiatt sem lehetséges. Zariffa nehezen dolgozza fel a pogromok emlékét, élményét. Fiatal korához képest jóval érettebben gondolkodik, de így sem könnyű megemésztenie a látottakat.

Ez a kislány küzd a gyermek-, illetve felnőttkor között tátongó szakadék szélén. Identitása kialakulóban, bár korántsem nevezném határozatlan, jellemtelen egyénnek, sőt! Nemcsak barátságára szomjaznak az emberek, hiszen egy nap újdonsült munkahelyének, a Profumeria ajtaján belép álmai hercege, akinek szintén nem közömbös a lány kisugárzása.

Zariffa párkapcsolat terén nem igazán rendelkezik jó mintával, hiszen szülei, illetve a környezetében élő zsidó házaspárok igen konzervatív módon "élik" meg ezt az állapotot. Szüleit még egymást megcsókolni sem látta, nem tudja, mi illő, mely érzelem helyénvaló!? Azonban szívének nem tud parancsolni, menthetetlenül beleszeret a sem társadalmilag, sem korban hozzá nem illő férfiba, aki szintén viszonozza a lány érzéseit. Hihetetlenül tiszta, gyönyörű, sallangoktól mentes szerelem bontakozok ki köztük.

"A néhány perce még ismeretlen ember úgy ejtette ki a nevemet, mint egy verssort. Olyan újszerűen hallottam a "Zariffa" nevet, mintha tőle akkor és ott kaptam volna."

Hogy szerelmük be tud-e teljesedni, hogy Zariffa szerelméért elkövetett tettének milyen következményei lesznek, hogy ezt megtudja az olvasó, mindenképp ajánlom elolvasni a könyvet! Meg amúgy is, mert nagyon jó kis könyv ez!

Véletlenül cseréltem ezt a könyvet, de most már biztos vagyok benne, hogy jönni akart hozzám! És milyen jó, hogy rátaláltam! Állítólag ennél a könyvnél A Sorel-ház még jobb is! Izgatottan várom.

Az író honlapja: http://www.salamonpal.hu

Gwen Cooper: Homér : egy varázslatos vak kismacska története

Nagyon cuki kis történet ez egy cicáról. Biztos vagyok benne, hogy minden állattartó különlegesnek tartja saját háziállatát. Ki ezért, ki azért. Nekem is volt 6 évig egy cicám, ráadásul az is fekete, és ő volt a világ legklasszabb cicusa. Ez már elég rég volt, és már nem is vagyok akkora macskarajongó, de ettől függetlenül szeretem az állatokról szóló könyveket. Ez a könyv szerintem a pálmát elsősorban a "macskabolondok"nál fogja vinni. :-)

Homér nem egy átlagos cica, már ha a testi "adottságait" vesszük. Születése után egyből elveszíti mindkét szemét. Az állatorvos ebben az állapotában hívja fel Gwent, aki híres hatalmas állatszeretetéről, nem utolsó sorban másik két cica is várja otthon, hátha befogadja harmadiknak a vak cicát. Első pillantásra beleszeret, így egyértelmű a döntése.

Mindenki sokkal inkább aggódik a cica testi épségéért, mint azt kéne, hiszen a kis állatban olyan, a természetesnél sokkal erősebb ösztönök fejlődnek ki fogyatékossága által, amelyek jól irányítják, segítik a mindennapokban.

Nem tagadom, sokszor összeszorult a torkom, különösen akkor, amikor a tragédia bekövetkeztekor nem lehetett tudni, mi van a cicákkal. Bár némiképp butaságnak hangzik, de sok felnőtt megirigyelhetné Homér akaraterejét. Ráadásul egy kis szeretetbomba a cicus. De ha arról van szó, hogy megvédje gazdáját, otthonát, akkor viszont, mint egy bivaly áll elébe a harcnak. :-)

A történet középpontjában Homér áll, de nagy szerepet kap (természetesen) a másik két macsek is, és Gwen szerelmi kalandjai is, amelyeket úgy éreztem, rendesen a macskák irányítanak.

Nem tagadhatom le, hogy sokszor meg lehet engem venni a szirupos, ömlengős történetekkel, de nekem ez a történet néhol egy picit túl nyálas volt már. (Sicc!!!) Azért mindenképpen örülök, hogy elolvashattam! Macskás barátaimnak pedig feltétlenül ajánlani fogom!

Czipper Ágota: 144 ártatlan nap

A főszereplő egy fiatal idegenvezető lány, aki többek között Görögországba kalauzol turistákat. Egy gondtalanul töltött napon bekopogtat hozzá a görög hatóság, és minden indok nélkül letartóztatják.

Hónapokig magyarázat, tájékoztatás nélkül marad. Annyit sikerül megtudnia, hogy valószínűleg apja üzleti partnerével történt szerződésbeli félreértés miatt verték rá a balhét.

A történet lényege igazából abban áll, miként éli meg a lány az igazságtalanul történő meghurcolás napjait?

Régóta írással szeretett volna foglalkozni, így adódik az alkalom, hogy megfigyelje a bentlakók életét, barátságokat kössön, tanulmányozzon.

Sok személyes kérdésem volt a történettel kapcsolatban. Először is, egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen a XX. században megtörténhet. Ez persze nyilván nem jelenti azt, hogy nem történhetett meg. Több szereplő, akikre egy pillanatra fényt vetített a szerző, azonnal vissza is vonultak az árnyékba, eltűntek. Pedig kíváncsi lettem volna rájuk a későbbiekben. Kissé idillikusnak tűnt számomra a bent töltött napok légköre, pedig próbálja ecsetelni a borzalmakat. Valahogy nem sikerült egyáltalán belehelyezkednem a történetbe.

Mindig nehezebben mondok véleményt, amikor személyes történetet vet papírra valaki, hiszen számára ez nyilván szinte létkérdés, a legbensőbb titkait, élményeit, borzalmait osztja meg velünk. De muszáj, ha már egyszer belevágtam.

Kissé vontatott volt számomra a történet, urambocsá' erőltetett. Nagyon sok felesleges mondatot, kifejezést találtam benne. Egy picivel több humort is elviseltem volna. Ettől függetlenül érződik az írás szeretete, magát az írónőt is kedveltem mindvégig. Hiszen ez vele történt meg, saját élmény!

A borító nagyon tetszik!

Sophie Van Der Staap - Lány kilenc parókával

Különleges könyvet tartottam a kezemben amikor Sophie Van Der Staap könyvét fellapoztam. 21 éves korában rákos megbetegedést diagnosztizálnak az írónőnél. Kemoterápia, fehér kórházi folyosók, kedves és kevésbé kedves doktorok, angyali ápolónők, sugárkezelés és folytonos orvosi vizsgálatok, remény és gyógyulás. Ezek a történet alapkövei. Erre még nem mondanánk, hogy különleges, persze megrendeítőek ezek a történetek. A könyv eszenciája azonban Sophie személyisége és látásmódja. Emelt fővel és büszkén viseli az újabb megpróbáltatásokat. Különféle parókákból egy egész gyűjteményt vonultat fel. Mindegyiknek nevet ad és mindegyik viselése közben egy másik személlyé válik. Kicsit elrejtőzik az újabb álarc mögé, de közben egy másik része kiszabadul. Néha szende és szűzies, máskor átlagos szöszi. Ha kedve tartja vörös dögös, vagy platinaszőke loboncot visel. A parókák segítenek, hogy különlegesnek és még mindig nőnek érezze magát és ne azért figyeljenek rá mert beteg. Csak egy cél lebeg a szeme előtt a gyógyulás és az oda vezető úton is teljes értékű életet akar élni. Szerelmek, fájdalmak, család és barátok, szenvedés és humor, pokol és napsugár. Mind mind szerves alkotóelemei a könyvnek.

Olvassátok, ha szeretitek a keserédes és őszinte történeteket. Ha egy igazán bátor és merész lány hosszú útjára vagytok kiváncsiak, vagy ha egyszerűen csak egy kis kitartásra van szükségetek. Mert erőt meríteni, na azt igazán lehet belőle.

(Sajnos a kiadás hagy maga után kívánnivalót, a helyesírási hibák tolonganak a könyvben.)

“Ez az én tikom. És az is fog maradni, hiszen se kedvem, se energiám, meg aztán szükségét sem érzem, hogy órákig a betegségemről locsogjak. Nem hiányoznak az együttérző, kételkedő vagy rémült tekintetek. És pláne nem akarom az időmet olyan emberekre vesztegetni, akik hamar rosszul lesznek.”

John Krakauer - Út a vadonba

Cristopher McCandless, miután 1990-ben lediplomázott eltűnt családja szeme elől és mindent maga mögött hagyva élete utolsó nagy kalandjára indult. Bankbetétjét jótékony célra adományzta és egy hátizsákkal és autósstoppal elindult, hogy bejárja Észak-Amerikát. Ezzel az utazással töltött rövid időszakban több kalandot élt át, mint amennyit mások egész életükben. Evezett a Colorado folyón majd végigvonszolta a kenuját a sivatagon. Végül Fairbanks-nél egy régi elhagyatott buszban találták meg a holttesét kevéske holmijával együtt. John Krakauer a kevéske hagyatékból (néhány könyv amelyet Chris saját jegyzeteivel látott el, egy növényhatározó amelybe naplóját írta)  elindult, felkutatta az embereket akikkel Chris találkozott és minden lehetséges követ megmozgatottt, hogy hitelesen mutassa be ennek a hihetetlen szabadságvággyal rendelkező fiatalembernek az életét. Lenyűgöző történet egy lenyűgöző emberről, aki fel mert úgy élni, ahogy a szíve diktálta.

“Most végre-valahára megszabadult a tehertől, kitört szülei és kortársai fojtogató világából, abból az életidegen és biztonságos anyagi javakban bővelkedő világból, amelyben úgy érezte – végzetesen el volt szakítva a létezés nyers lüktetésétől.”

Todd Strasser: A Hullám

Erről a könyvről én csak akkor hallottam először, amikor hirdették a mozifilmet is. Akkor még fogalmam sem volt hogy a könyv történései a valóságon alapulnak, csak a fülszöveget olvasva került mindez a tudomásomra.

A könyv:

Ben Ross az egyik legnépszerűbb tanár a suliban, nem unalmasak az órái és általában valami újjal rukkol elő. A végzősöknek épp a II. világháborút tanítja videó anyaggal illusztrálva, amikor is felvetődik a diákokban a kérdés, hogyan lehet az hogy magukat jónak tekintő emberek vakon követtek egy örültet és teljesítették annak minden kívánságát? Ben Ross hiába jó tanár nem tudja ezt kellőképpen elmagyarázni nekik, ezért úgy dönt ha képletesen is, de bemutatja nekik az akkori diktatúra alatt működő csoportosulások összetartó hatalmát és erejét. A Hitler Jugend mintájára megalapozza azt a fegyelmen alapuló mozgalmat, amit a Hullámnak nevez el, jelszavakat, karlendítéses köszöntést és hatalmi szimbólumot is kitalál a kellő eredmény eléréshez. Még maga sem tudja, hogyan fognak reagálni a gyerekek, és azt sem tudja még mennyi időre terjed majd ki a kísérlet, de a kezdeti sikerek láttán eltökélt lesz: folytatja addig amíg jó sül ki belőle. Csak azzal nem számolt, hogy a hatalom majd az ő gondolkodását is elhomályosítja, és elérkezik az a pont amikor kicsúszik a kezéből az irányítás, és a Hullám nevű mozgalom szinte a saját életét kezdi élni. Aki nem lép be arra sötét kilátások várnak, aki rosszat mer mondani a mozgalomra jobb ha a háta mögé néz ezentúl. Azok sem lehetnek teljesen nyugodtak akik beléptek, hisz a besúgók figyelik minden beszélgetésüket.  Aztán elérkezik az a pont amit ha átlépnek már nem lesz visszaút. A szülők őrjöngve rohanják meg az igazgató irodáját, és Ben Ross az akinek fel kell kötnie a gatyáját.

A valóság

1967-ben egy kaliforniai középiskola egyik történelemóráján, amit éppen a II. világháborúról tartottak elhangzott egy kérdés: Itt is megtörténhet? Nem értették a diákok, hogyan lehetnek az emberek ennyire vakok és hogy lehet az hogy nem szálltak szembe egy olyan véres hatalommal ami embereket öldökölt halálra.

Ron Jones történelemtanár elhatározta hogy kézzelfogható és „interaktív” példákkal mutatja be egy játék formájában a diákoknak, hogy milyen erős is tud lenni a közösség összetartó ereje. Két hetesre tervezte a kísérletet amelyben egy diktatúrán alapuló közösséget hozott létre az osztályában. A mozgalomnak a Harmadik Hullám nevet adta, karszalagokat és jelmondatokat is kaptak a gyerekek. Egy hétfői napon kezdetét vette a játék. Amint az osztályba lépett lejjebb vette a világítást, feltett egy Wagner lemezt és a FEGYELEM szót írta fel a táblára, majd megkérte a diákokat hogy üljenek kihúzott derékkal és hátratett kezekkel a padban, ha szólni kívánnak jelentkezzenek és ha felszólítják őket álljanak fel vigyázz állásba és csak akkor beszéljenek. Másnapra (kedden) elértek a KÖZÖSSÉG EREJE részhez, bemutatta nekik az ezentúl használatos köszöntés formáját (egyik karral hullám mozdulat) és feladatul adta, hogy az órákon kívül a folyosókon is így köszöntsék egymást. Ekkor már jelentős figyelem és fegyelem javulás volt érezhető az osztályban, és a tananyagot is hatékonyabban vették. Harmadnapra (szerda) amikor a CSELEKVÉS EREJE részhez értek már 60 diák vett részt a mozgalomban, a hét végére pedig már több mint 200. Akkor kezdett kicsúszni az irányítás a tanár kezéből, amikor néhány diák kitalálta, hogy besúgják azokat akik nem megfelelően lelkesednek az ügyért. Ekkor már Ron Jones maga kezdett aggódni azon diákok épségéért akik nem akartak csatlakozni a Harmadik Hullámhoz, és ennek hatására beszűntette a kísérletet. A közösség nem fogadta egyöntetűen a történteket. Volt aki egy hősies és okos tanárt látott benne, míg mások kommunistának kiáltották ki, de az általános döbbenet mindenkinél megvolt: egyetlen hét alatt csírázni kezdett az Egyesült Államokban ugyanaz a magocska ami alig több mint 20 éve a Holocaust útjához vezetett.

Bár Jones is megírta a maga elbeszélését, a nevek átdolgozásával ifjúsági köntösbe öltöztetve Todd Strasser írta meg a könyvet, hogy az elkövetkező generációk is okuljanak a történtekből és ne kelljen ehhez egy kísérlet alanyainak lenniük.

Ron Jones jelenleg San Fransiscoban él, és több könyvet is írt már a kaliforniai események óta.

De most térjünk vissza Todd Strasser (akit egyébként néha Morton Rhue néven is megjelenítenek) könyvéhez. Nem hosszú, alig 176 oldal és nagyon könnyen olvasható. Nem rendelkezik kiemelkedő irodalmi stílussal és nem jeleskedik túlzottan a részletek leírásában (sokszor még bekezdés sem jelöli hogy egy jelenetnek hol van vége máris belecsöppenünk valaki más gondolataiba) de mindenféleképpen elgondolkodtató, és különösen a végén „átjön” az üzenet. A könyv ereje tehát nem az író tehetségében rejlik, hanem abban az igazságban ami megörtént és megtörténhet bárhol, bármikor. Szerintem a végét jól kitalálta az író, csak nagyon rövidnek tartom az eszmefejtést, szerintem még boncolgathatta volna egy kicsit a tanár és lehetett volna egy kissé sokkolóbb is.

Kiváló könyvnek tartom? Nem.

Elgondolkodtatónak tartom-e? Igen

Ajánlom-e másoknak is elolvasásra? Igen!

Ha lenne történelem órán is kötelező olvasmány, akkor azért ezt elolvasatnám a középiskolásokkal. Nem hosszú, nem unalmas, tanulságos és érthető.

A két elkészült filmből még egyiket sem láttam.

Amerikai verzió (1981) http://www.imdb.com/title/tt0083316/

Német verzió (2009) http://www.youtube.com/watch?v=NZaklzYxZhA

A német verzióról azonban már most az előzetesből látni „kicsit” durvább lett mint a könyv, ezt pedig emésztgetnem kell mielőtt kikölcsönözném a DVD-t…

Ajánlom azoknak akik szeretik az ilyen lélektani könyveket, vagy feltettek már magukban a könyvbéli diákokéhoz hasonló kérdést.

Kathtea Azzurra Rowland – PLACEBO Sebzetten és összetörve

„Úgy tűnik, ezeket a dalokat nem arra szánták, hogy meggyógyítsák a lelket – éppen ellenkezőleg: az a feladatuk, hogy agyarkként csontig hatolva szaggassák fel a húst, és fájdalmat okozzanak.”
(Brian Molko)

A placebo olyan orvosi művelet vagy készítmény, mely a páciens állapotának javítását kívánja elérni valódi beavatkozás vagy hatóanyagok nélkül, pusztán a kezelésbe vetett hit által. A placebo tehát „látszólagos gyógyszer”, amely azonban sokszor – lelki úton – tényleges javulást tud elérni. (Forrás: Wikipedia)

A Placebo 1994-ban alakult brit együttes. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de egy biztos kevés olyan ember van a világon aki közömbös. K. A. Rowland könyvében belepillanthatunk az egyetüttes történetébe és Brian Molko memoirjába, amelyben kíméletlen őszinteséggel vall életéről.  Hogyan élte meg gyerekkorát, a tinédzserkor nehéz és gyötrelmes éveit és hogyan jutott el addig a pontig amikor fel merte vállalni teljes mértékben önmagát. Brian Molko pontosan tudja, hogy kicsoda és mit akar és nem fél ezt a világ elé tárni. Számára teljesen természetes a droghasználatról beszélni vagy énekelni, de nyíltan felvállalja biszexualitását is.

„A bandánk egyik fele meleg a másik hetero. Pedig hárman vagyunk.” (Brian Molko)

Ha eddig szerettem a Placebo zenéjét, most még inkább. Lebilincselő és megdöbbentő volt olvasni ezt személyes vallomást. Bizonyos szempontból sokan példát vehetnénk Brian Molko-ról, de hogy van mit tanulni még az egészen biztos.

„Bátorság kell, ahhoz, hogy érzelmi szempontból lemeztelenítsük magunkat, de szükség van rá, mert csak így juthatunk igazán mélyre. Ha olyasmit akarsz létrehozni, ami valóban jelent valamit, az első dolog, amit meg kell tenned, hogy önmagadba nézel. Az emberek csak ebben az esetben fogják valóban megérteni az üzenetet, mert csak így lehet igazán őszinte és igaz dolgokat mondani.”
(Brian Molko)

Papp Gergely: Pimasz úr Párizs ellen

Egy budapesti diák a Kölcsey Gimnáziumból az érettségi után a 90-es évek elején Párizsba megy tanulni.

Igen, igen, az RTL Klubos, TV2-s Papp Gergőről van szó, és a történet tényleg megtörtént.

"Kalandjait", érzéseit, éhezését, rácsodálkozását a nyugati világra, felnőtté válását, barátságait, örömeit és bánatait meséli el.

Ismerem Gergőt. És még néhány szereplőt is a könyvben. Sőt mittöbb, én is 91-ben érettségiztem, 90-ben voltam először Párizsban.

Tudom, miről beszél. Nagyon is tudom, miről beszél.

A könyv számomra egy nosztalgikus időutazás volt a saját életemben.

Amikor ott álltam a párizsi közértben, mert a nagynéném, akinél nyaraltam, leküldött WC-papírért, és én fél óráig álltam a klotyó papíros, légfrissítős polc előtt lenyűgözve, és nagyon próbáltam visszaemlékezni, hogy nagynéném nyárra bérelt lakásának WC-jéhez a rózsaszín, a sárga vagy a türkiz papír passzolna jobban, és melyik árnyalatban.

Emlékszem az első McDonalds-ra a Régiposta utcában, ahol teljes heti kajapénzünket összespórolva vettünk egy sajtburgert kólával (krumplira már nem futotta), és nagyon-nagyon menőnek éreztük magunkat.

Emlékszem a Moszkva térre, ahol a buli előtt találkoztak a fiatalok, na nem én, én nem voltam ehhez elég budai.

Mi pestiek a Jászai Mari téren ácsorogtunk.

Na de elég abból, hogy én mire emlékszem, mert ez mégiscsak Gergő története.

Szórakoztató, vicces, könnyed. Idővel a nem-annyira-szép emlékek is megszépültek.

A 70-es évek első felében születettek tudni fogják, miről szól....

7/10

Kiadás éve: 2009, Budapest

Kiadó: Jaffa Kiadó

Oldalak száma: 211

Anonyma: Egy nő Berlinben

Biztos mindannyiunk családjában akad egy férfi vagy nő, aki a második világháborúról tud ilyen-olyan formában mesélni. Nekem főleg a női családtagok meséltek, mivel mire megszülettem már nem nagyon éltek férfi rokonaim, akik abban az időben élték életüket. A férfi szemszögét filmekből és a könyvekből alapján ismertem meg, de már akkor egyértelmű volt, hogy egészen más volt női szemmel a háború.

Ezen meggyőződésemet tovább erősítette Anonyma könyve.

Maga az alaptörténet nem volt annyira ismeretlen számomra, hisz mint mondtam, hallottam már hasonló dolgokról, és Berlin megszállása  nem különbözött sokban Budapest megszállásától (ó bocsánat! Felszabadításától).

Anonyma 1945. április 20-án kezdte írni naplóját és június 22-én fejezte be. Nem tudjuk ki ő, mi a neve és hogy honnan származik. Csak annyit tudunk meg róla, hogy kibombázták az előző lakhelyéről és kiutaltak neki egy másik, elhagyott lakást. Ideje felét az óvópincében tengeti a ház többi lakójával együtt, míg a másik felét élelmiszer bolt előtti sorbanállással és vízhordással tölti. Közben pedig mindenütt a halál ólálkodik. Testek hevernek az utcán, a parkban és a lakásokban. Ráadásul Berlin lakossága a nehezen csordogáló hírek ellenére tökéletesen tisztában van azzal, hogy nemsokára megérkezik a Vörös Hadsereg, amit már jóval megelőz a híre.

Eljön a nap. Az ő utcájukba is bevonulnak a tankok és a lovasok. Szinte abban a pillanatban kivágódik a pinceajtó és meglátják az első ruszki katonát. Ettől a pillanattól kezdve megpecsételődik a berlini nők sorsa. Erőszak, erőszak és megint csak erőszak. Aztán pedig az éhezés, a kényszermunka és az örökös aggodalom: megjön-e a menzeszük és nem kaptak-e nemi betegséget. Annyira beleivódott már a nők lelkébe, hogy az első köszöntő szavak után azt kérdik egymástól: „Téged hányszor?”. Úgy érezzük sosem lesz ennek vége, és nincs is. A könyv vége nem befejezett és nem maradunk kérdések nélkül. Vajon mi lehet manapság ezzel a nővel? Mi lett vele a békekötés után? Mikor ehetett újra egy jót? Látta-e még valaha a rokonait? Mi lett vele és a barátjával? Vajon él-e még és álmodik-e az akkori dolgokról?

Mindig őszinte, sokszor nyers, de soha nem önsajnáltató. Úgy tekint az egészre, mint aki bosszúnak lett az áldozata, hisz a híresztelések (és az orosz katonák elmondása) szerint a német katonák sem tettek máshogy az oroszok hazájában. Nem csupán az orosz erőszakkal találjuk szemben magunkat hanem a végtelen igénytelenséggel is. Minden sarokba beleszarnak, minden falat lehugyoznak, az ágyba csizmával a lábukon fekszenek, a lakásokban a padlóra köpnek és ellopnak mindent, ami ketyeg (karórák). A főhős szemében egy dolog fontos: túlélni!

Többször is le kellett tennem a könyvet hogy egy kicsit végiggondoljam a történteket. Már csak azért is mert tudom hogy itthon is hasonló sorsban részesültek a nők. Ha jól emlékszem Kertész Erzsébet – „Fiút vártak lány született” című könyvében van az a jelenet, amikor az írónő a háború végén szülni megy egy klinikára, és sokkolva állapítja meg, hogy ő az egyetlen az osztályon aki életet adni ment. Mindenki más abortuszra vár.

A könyv eseményei oly annyira igazak, hogy ahogy utána olvastam rátaláltam arra az infóra is miszerint becslések szerint 2 MILLIÓ! német nőt erőszakoltak meg az orosz katonák (Magyarországon 50 000-re becsülik). Oly annyira elharapózott az illegális abortuszok száma, hogy magának a szovjet irányításnak kellett kíméletlenül közbeavatkoznia és saját katonái között szétcsapnia.

Az utóbbi időben adtak leginkább hangot a tiltakozásnak (megkéstek pár évet) ugyanis ez a könyv kisebb lavinát indított el. Filmet is forgattak belőle. Az előzetes alapján jó munkát végezhettek. (Előzetes.)

A németek szenvedéséről nem nagyon beszélnek. Lehet, hogy azért mert úgy gondolja a világ mindent megérdemeltek. Pedig őket a mai napig nyomja múltjuk súlya. Nem igazán sajnáltatják magukat, talán ezért is van kevés olyan könyv vagy film ami a német lakosság háború alatti kálváriáját mutatná be. Talán innentől máskép lesz. 

Ahogy olvastam mások véleményeit a könyvvel kapcsolatban többen is azt írták, hogy kötelezővé kéne tenni. Egyetértek. A Nyiszli Miklós könyvvel együtt. Talán jobban odafigyelnénk a múltra és az idősebbekre. 

Ha többet akartok olvasni a témáról itt például megtehetitek. 

Borostyán, Budapest 2010. február 07.

Polcz Alaine: Egész lényeddel

Régóta készültem Polcz Alaine könyvet olvasni, bár a Rend és rendetlenséggel szerettem volna kezdeni!

Ezt a könyvet kölcsönkaptam, egyből rá is ugrottam!

Hmmm... Hol is kezdjem? Az írónőről tudom, hogy nagy szerepe van a hospice szolgálat létrehozásában, alakításában. Nagy hangsúlyt fektetett életében a haldoklók megsegítésére, otthonápolására. Ehhez hasznos tanácsokat fogalmazott meg a családtagok számára is. Ebben a könyvben saját életéből merített.

Férjéhez fűződő nagy szerelméről ír, bár ez a rész számomra csekély mértékben nyilvánult meg a könyvben. Főként az időskori betegségéről, a halálba kíséréséről szól, és ahogyan ezt az írónő megélte. Felidéz régmúlt- és közelmúltbeli eseményeket, élményeket, sérelmeket.

Egy leírásban azt olvastam, hogy ezzel a könyvvel segíteni szeretne a hasonló élethelyzetben lévőknek, főként azoknak, akik félnek a haláltól. Megmondom őszintén engem rettentően nyomasztott az egész könyv hangulata, bár tudom, hogy a téma maga nem egy felemelő olvasmány! Ha eddig tartottam a dologtól, most még inkább!

Nem tetszett a könyvben az sem, hogy rengeteg szőnyeg alá söpört, kapcsolatukban folyamatosan jelenlévő konfliktust, sérelmet ír le. Szerintem ezt utólag igen felesleges volt az olvasók "orrára kötni"!

Hasznos tanácsot én nem tudtam meríteni a könyvből, bár ezt tényleg félve írom le, mert nagyon személyes hangvételű könyvről van szó, így fura a "kritika".

Ettől függetlenül mindenképp szeretnék még az írónő tollából származó könyvet a kezembe venni!

10/4

Méhes György: Egyetlenem

Egy gyönyörű, sírig tartó szerelem története.                                                   Az 1940-es évek elején, Kolozsvárott egymásba szeret a szerkesztőként dolgozó, később Kossuth díjas író Nagy Elek és az egyetemi hallgató Márgay Erzsébet. Összeházasodnak, és 60 évig tartó közös életüket szeretetben, boldogságban és hűségben élik le. Egymás mellett álva a nehéz időszakokban és az örömteli pillanatokban egyaránt. Ennek a közös életnek a történetét írja le Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek), felesége halála után.                                                                                                         Igaz történet, mely békebeli hangulatot áraszt, annak ellenére, hogy háborús időszakot, nélkülözést is megélt, valószínűleg az Erzsébetből és ezáltal az íróval közös kapcsolatából áradó harmónia révén.

Gyönyörű, megható, megríkató és megmosolyogtató.

Elovasása után újra hinni kezdünk az igaz szerelemben...

8/10

Kiadó: Ulpius Ház

Kiadás éve: 2009

Oldalak száma: 176

David Grann: Eldorádó - Az elveszett város

Tulajdonképpen ez a könyv egy útleíráshoz hasonlít leginkább, de annyi nevet, embert, sorsot, évszámot, helyet ismerünk meg, hogy inkább egy kaotikus dzsungel térkép. Mikor már épp belerázódnánk a történetbe és értenénk, hogy ki kivel van, akkor egy hirtelen kanyarral vagy előreugrunk az időben, de általában vissza és belebonyolódunk egy újabb eltűnt felfedező életébe...ez engem nagyon zavart. A végén már azt sem tudtam,hogy valójában kiről is szól a könyv, amely egyébként rettentő izgalmas és sokrétű.

Az időpont 1921, ekkor tűnik el a Brazil őserdőben Percy Fawcett, a fia és annak barátja, akik előtte pár havi rendszerességgel az indiánokkal küldtek a világnak üzeneteket. Aztán mikor az üzenetek elmaradnak, sorba indulnak az expedíciók a felkutatásukra, de mindegyik kudarcra van ítéltetve.

70 évvel később egy újságíró, David Grann elindul, hogy megtudja mi lett a Fawcett expedíció sorsa. Nagyon érdekes a két expedíció párhuzamba állítása, míg Fawcett egy darab iránytűvel és a lehető legkevesebb holmival indul útnak, addig az újságírónak és csapatának a legmodernebb technika áll a rendelkezésre, ők iránytű helyett már Gps-t használnak.

És hogy miért éppen Facwett volt ennyire érdekes? Mert Ő volt kora leghíresebb és leghatékonyabb felfedezője, akinek szívós katona ember lévén a veszély az élete részévé vált. Már előtte is többen megpróbálták a Brazil őserdőt megszelídíteni és felderíteni a még sosem látott részeit, de soha senkinek sem sikerült, ennek ellenére makacsul tartotta magát a legenda, miszerint az erdőben létezik Eldorádó, egy elfeledett civilizáció, ami páratlanul gazdag.

Elképesztő dolgokat tudhatunk meg magáról a felfedezőről és az Amazonas medencéről is, hihetetlen, de a mai napig legalább hatvan, a civilizációt kerülő indián törzs él ott, a rágcsálók akkorák mint egy vaddisznó és rengeteg betegség fenyegeti azt, aki bemerészkedik az égig érő fák közé, valamint nem csak a vadállatok, hanem kannibálok is vadásznak rá.

A legtöbb felfedező megőrült vagy meghalt a dzsungelben, kevesen élték túl az őserdőt.

A könyv megpróbálja kideríteni, hogy a sok felfedező között Facwettnek sikerült-e közelebb kerülnie Eldorádóhoz vagy anélkül halt meg, hogy siker koronázta volna bátorságát.

Kiadja: Athenaeum

Lesley Pearse:Emlékek

1786-ban Mary Broad nevű lányt ,elítélik lopás miatt,és egy fegyenchajón Ausztráliába száműzik.Amerikában ekkortájt ez volt a bevett szokás,annyira elszabadult a bűnözés,hogy már a kivégzéseket sem bírták,és ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak,hogy megszabaduljanak Amerika bűnöző társadalmától-Mary egy főkötőt lopott egy gazdag nőtől,de már ilyen csekélységért is akasztás járt.Marynek úgymond szerencséje is volt,nem tudván mi vár rá a Charlotte nevű fegyenchajón.

Mary hamarosan rájön,csak úgy élheti túl az utat,ha ugyanazt teszi mint a többi fiatal nő ,egy tisztnek a szeretője lesz,cserébe több ételt kap,tiszta ruhát és nem kell a hajó fenéken leláncolva megtennie a több hónapos utat.Mary első látásra beleszeret Watkin Tench nevű tisztbe,és bár tiszt is hasonlóan érez mégsem történik köztük semmi,mivel a lány nem válogathat egy idősebb tiszt szeretője lesz....Mary a hajóút végén kétségbeesve fedezi fel,hogy teherbe esett,a tiszt pedig leveszi Maryről a kezét,neki pedig új társra van szüksége ezúttal a foglyok közül aki megvédi majd a fegyenctelepen,végül egy barátja a Will ajánlja fel,hogy gondját viseli Marynek...

Sokan nem élik túl a hajóutat,a betegségek az éhezés pusztít a fegyencek között,Mary a körülményekhez képest,jó állapotban hagyja el a hajót,ám a sziget olyan kopár és sivár ,hogy azt kívánja bárcsak meghalt volna a hajón.Mivel az ausztrál szigeten ők az első telepesek,csak a nagy semmi várja őket ....

Mary még egy gyermeket szül a telepen,majd Willel elhatározzák,meg kell szökniük mielőtt mindnyájan meghalnak.....

Mary Broad valós személy volt,bejárta azt az utat amit Pearse megír.Ő volt az első nő akinek sikerült megszöknie,és élve visszajutott Angliába.Abban az időben hősként ünnepelték,és kegyelmet is kapott,újságírók,írók írták meg már akkoriban az élete történetét,közük Watkin Tench is aki a hosszú évek alatt figyelemmel kísérte,és sokszor a lány tudta nélkül segítette az életét.(WatkinTench volt talán az egyetlen aki a legpontosabban ismerte Mary életét,és magát Maryt amiről fennmaradtak naplójegyzeti)

Megdöbbentő,és egyben elképesztő ,hogy egy törékeny nő ennyi mindent túléljen,és küzdjön a puszta életben maradásért évekig!!!

Mary kilenc hosszú év után ,utoljára szállt hajóra,immár szabad emberként,hogy hazatérjen..... ezután nem tudni mi lett Mary sorsa,senki sem tudja valóban hazaért-e,lett e családja,és meddig élt.

A fegyenchajókról hasonló történetet olvashatunk egy másik könyvben is-Úszó bordély címmel.

Pearse alapos volt,és rendkívül izgalmasan,pergően írta meg Mary történetét,talán a megjelentek közül ez a legjobb könyve.

Szerintem a cím és a borító egyáltalán nem passzol a történethez,a borítón szereplő lány barna hajú ,zöld szemű,míg Mary fekete hajú és szürke szemű volt...aki tudja ,hogy akkor ki van akkor borítón ossza meg velem.Arról a mondatról nem beszélve ami szintén a borítón díszeleg,mely szerint-"Nem menekülhetsz a szerelem elől" -ezt sem igazán értem....Mary élete a túlélésről szólt!!!

Daniel Gottlieb: Drága Sam!

Alcím: Egy nagypapa levelei unokájához szeretetről, veszteségről és az élet ajándékairól.

Daniel Gottlieb amerikai pszichológus, aki a harmincas éveiben járva autóbalesetet szenved, és nyaktól lefelé megbénul. Élete hátralévő részét tolókocsiban kényszerül tölteni, ám az emberek, a világ és az élet szeretete segítségével visszatér a munkájához.

Ebben a könyvben az unokájához, Samhez írja leveleit. Samről két éves kora körül kiderül, hogy autista. A leveleket a születésekor kezdi írni, és több mint 4 év elteltével írja az utolsót.

Elmondása szerint Daniel Samnek próbál egy kis útmutatót adni az élethez, ám tulajdonképpen mindenki találhat a könyvben valamit, ami foglalkoztatja, amiből erőt meríthet, vagy csak éppen elgondolkodtatja. Örömökről, az élet szeretetéről, félelmekről, halálról, szeretteink elvesztésével való küzdelmünkről, a kiszolgáltatottságról, a saját és mások másságának elfogadásáról ír.

Sok-sok kis történettel, epizóddal fűszerezve, a saját és mások életéből.

Némely kérdésben segítséget nyújt, bizonyos megoldást kínál, a legtöbb kérdésben tulajdonképpen megmarad a kérdésfelvetésnél, és az olvasóra bízza a válasz-keresést.

Igaz történetekről, örömökről és tragédiákról olvashat benne az ember, ettől lesz megható, megrendítő és hiteles. Leckét kapunk arról, amit úgysem tudunk megérteni, felfogni, amíg mi nem éljük át, arról, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni.

Nekem a stílusa kicsit túl "amerikai", illetve elég vázlatosnak érzem néhány témánál.

A könyv eladásából befolyó összeget az író az autizmus gyógyításán fáradozó alapítvány támogatására fordítja.

Eredeti cím: Letters to Sam

Kiadó: Park Könyvkiadó, 2008

Oldalak száma: 172

Endo Suszaku: Némaság

2008 november 24-én 30.000 ember gyűlt össze Nagaszakiban, hogy megemlékezzenek azokról a japán vértanúkról, akik az 1600-as évek elején veszítették életüket szörnyű kínzások közepette.

Az 1500-as években erőteljes keresztény befolyás vette kezdetét Japánban. A földesurak és az parasztok is nagy örömmel fogadták a hittérítőket. A földesurak befolyásukat, a parasztok pedig vígaszt kerestek szörnyű mindennapjaikban. Az 1600-as évek elejétől azonban tiltani, később üldözni, majd pedig hosszantartó, kegyetlen kínzásokkal és halálbűntetéssel "jutalmazták" a kereszténységet a szigetországban.

Endo Suszaku (magyarul írják így a nevét, amúgy így szokták megjeleníteni latin betűkkel: Shusaku Endo) japán katolikus író volt, az akkori vértanúk és a hit megingásának történetét akarta megosztani az olvasóval ebben az 1966-ban megírt könyvében, AMI IGAZ TÖRTÉNET.

A regény kezdetén egy bizonyos Ferreira atyáról esik szó, akiről szörnyű hír járja szülőhazájában Portugáliában és a Vatikánban: a japán felügyelőknek sikerült megtörniük őt a rettegett kínvallató "Gödörben", és rávették keresztény hitének megtagadására. Három volt diákja azonban ezt nem akarja elfogadni, így útra kelnek, hogy maguk járjanak utána az atya történetének. Több hónapnyi viszontagság után kikötnek Macaoban. Csupán karnyújtásnyira járnak Japántól. Mégis falba ütköznek. A japánok megszakítottak minden kereskedelmi szálat a Portugálokkal így sem spanyol sem portugál hajóval nem mehetnek, de a macaoi misszió sem engedi őket tovább, hisz az életükkel játszanak ha japán földre lépnek. Végül megoldást találnak a problémára, és a három atyából ketten a rettegett sziget parti homokjára lépnek...

Maga a könyv egyáltalán nem hosszú (209 oldal) mégis hosszú az a lelki tusa amit a főhős Rodrigues atya végigél. Felépítését tekintve a könyv elején egy rövid s érdekes történelmi bemutatót olvashatunk az előzményekről és akkori helyzetről. Majd Rodrigues testvér leveleinek fordítása következik (a levelek állítólag valódiak). A pap levelei ezután megszakadnak és az író veszi át a szót. Végül pedig korabeli naplókba nyerhetünk betekintést, amiből megtudhatjuk mi lett a főhős sorsa.

A történet könnyen követhető, az író stílusa egyszerű mégis elgondolkodtató. Rodrigues atya jelleme a szemünk láttára alakul és formálódik. Olyan kérdéseket tesz fel magának és Istennek, amelyet már sokan mások előtte. Neki ez mégis új, és félelmetes.

Némaság. Ez a könyv címe, mert Isten hallgat, nem felel a kérdésekre, az imákra. Mintha elfordította volna arcát a Földnek ezen pontjáról.

"A pap vadul megrázta fejét, és befogta mindkét fülét. De Ferreira hangja és a keresztények hörgése irgalmatlanul beléhasított. Állj! Megállj! Uram, most meg kell törnöd a csöndet. Nem hallgathatsz tovább. Bizonyítsd be, hogy te vagy az igazságosság, a jóság, a szeretet."

Az író Tanizaki-díjat kapott ezért a könyvért, ami igen rangosnak számít Japánban és minden évben kiosztásra kerül.

Martin Scorseset is megérintette a könyv, és a tavalyi tömeges megemlékezés hatására elérkezettnek láthatta az időt arra, hogy megfilmesítse a könyvet. (Ez lesz a második adaptáció, a '70-es években már készítettek egyet a japánok). Ha minden igaz a forgatás hamarosan elkezdődik, a bemutató jövőre várható. Azt rebesgetik, hogy Ferreira atyát Daniel Day-Lewis, Rodriguest pedig Benici Del Toro fogja játszani. Bár Daniel Day-Lewis nevét még nem erősítették meg.

Ami pedig a borítót illeti...

Ha valaki szívesen elolvasná a könyvet, ne ezzel a borítóval keresse a polcokon, mert így legfeljebb az idegen nyelvű szekcióban lelhető meg.

Itthon a Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója adta ki. Tyű, ez jó hosszú név volt.. :)

Mondhatnám, hogy aborítója szerényre sikeredett, de ez nem egészen lenne igaz. Inkább mondanám puritánnak. A rend kedvéért azért beillesztem azt is.

                          Íme:

Én könyvtári példányt olvastam.

 

Eredeti cím: Chinmoku

Borostyyán, 2009. július 29.