2010. augusztus 30., hétfő

Polly Shulman: Rajongás


Régóta lógok már ezzel a bejegyzéssel, pirulok is rendesen.

Julie kedves és segítőkész lány, ha bántja is valami nem teszi azt szóvá, inkább önmérsékletet tanúsítva csukva tartja a száját. Ezt mostanában sűrűn van alkalma gyakorolni édesapja új házában szintén új asszonykája mellet, de ha nagyon megszeret valamit vagy valakit, akkor azt hosszú időre teszi. Asleigh legjobb barátnője azonban az ő szöges ellentéte, hirtelen természetű, igen zajos és rajongani tud bármiért, ami az útjába téved és megtetszik neki. Julie eddig minden őrültségében támogatta barátnőjét, és még hajlandó is volt azokban asszisztálni neki, de a legújabb hóbortot már erősen nyeldekelve veszi be. Asleigh legújabb szenvedélye Jane Austen könyve a Büszkeség és Balítélet lett, amivel ütközési pontot ért el, hisz ez az amiért Julie évek óta teljes szívből rajong. Persze hozza a Julie-formát és nem szól egyetlen szót sem, és lenyeli a békát, de azért már kigúvad a szeme annak a páratlan ötletnek a hallatán, hogy ők ketten lógjanak be a Balmoral Akadémia báljára, hogy megtalálják a maguk Mr Darcy-ját és Mr Bingley-jét. Villámgyorsan követik egymást az események azon az éjszakán és mire vége lesz a napnak, Julie arra eszmél fel, hogy barátnője meg ő ugyanabba a fiúba szerelmesek. Vajon képes-e Julie ezúttal a sarkára állni, vagy ezúttal is megadóan feláldozza saját vágyait legjobb barátnőjének boldogsága érdekében?

Az igazat megvallva még sosem hallottam Polly Shulmanról azelőtt, csupán a magyar kiadás kapcsán kaptam fel a fejem. Miután utána informálódtam az írónőnek a neten nem is kicsit meglepődve olvastam, hogy emberi hajakból készült viktoriánus korabeli ékszereket gyűjt. Bláh, ez nekem túl morbid, bár az is igaz, hogy nem vagyok oda idegen emberek hajáért. Már az is bosszant ha idegen emberek haja hozzámér a BKV-n.

Érdekes gyűjtési szenvedély ide vagy oda, meg kell hagyni kellemesen ír és Julie és Parr karakterét igazán szerethetővé tette, végig drukkoltam nekik.

Nincsenek benne világmegváltó gondolatok, sem szuper erővel rendelkező lovagok és az is igaz, hogy kissé habos-babos és helyenként nagyon rajongó, de az arányok nagyon kellemesen vannak keverve, és különben is van az úgy, hogy ilyen egyszerű könyv kell a női léleknek.

Ajánlom az ifjúságnak és a fiatal lelkű felnőtteknek, na meg persze Jane Austen rajongóknak.

Muriel Spark: Célszerű lődörgés

Erről a könyvről is Náfíszí regényében olvastam. Bár a címe kissé fura, mivel elég rövidke, úgy gondoltam, akkorát nem bukhatok rajta :) És tényleg nem, ugyanis nagyon élvezetes kis regény volt.

Fleur Talbot írónő, az első regényén dolgozik. Rendes munkája éppen nincs, ezért kapva kap az alkalmon, mikor barátnője állás szerez neki Sir Quentinnél, aki egy Önéletírók Társasága nevű csoportot vezet a lakásán. Fleur titkári feladatokat hivatott itt ellátni, ezen felül azonban szerkeszti és kiegészíti az önéletrajzokat, melyek 10 illetve később csak 6 előkelő ember önéletírásai. Tudni kell Sir Quentinről, hogy rettenetesen sznob, ezen felül egy 90-en felüli édesanyával rendelkezik, akitől az egész társaságnak a haja az égnek áll, ugyanis zavarja az összejöveteleiket, sipítozik, bevizel és a többi szokásos. Kivéve Fleurt, akinek tetszik az öreglány, olyannyira, hogy bevállalja, hogy időnként elviszi magához, mert igazán jó társaságnak tartja. Nem hiába, hiszen később az idős Edwina lesz a bonyodalmak megoldásának egyik kulcsa.

*SPOILER*
Fleur saját regénye, a Warrender Chase és az Önéletírók Társasága tagjainak története egyszer csak furcsa módon kezd egymásba fonódni és megtörténnek azok az események, amiket az írónő a regényében leír. Elhangzanak azok a mondatok, amiket korábban papírra vetett, de a legfurább az, hogy a regény szereplői már az előtt nagyon hasonlítanak a társaság tagjaira, mielőtt Fleur találkozott volna velük.
A legszebb az egészben, hogy a Warrender Chase egy meglehetősen bizarr és beteges történet, ami magával hozza a tényt, hogy a valóság is elég érdekesen kezd alakulni a csoporttal kapcsolatban. Sir Quentin ugyanis fura dolgokra veszi rá a tagokat, kissé szektás érzése támad az embernek olvasás közben. Fleur csak kapkodja a fejét az események alakulására, de nem veszíti el azt, sőt, nagyon is kezében tartja a dolgokat. Izgalmakban nincs hiány, kéziratok tűnnek el, érdekes kapcsolatokra derül fény, öngyilkosságot követ el egy szereplő. *SPOILER*

És hogy mi mindennek a mondanivalója? Megmondom őszintén, ez az, amit nem igazán sikerült kihámoznom ebből, de talán valami olyasmi lehet, hogy egy művész, jelen esetben író mennyire használja fel a valóságot az írásaiban és fordítva, mennyire hathatnak egy kitalált történet eseményei a valóságra. Mennyire él a művész a regényében? El tudja-e választani az irományát és a valóságot?

Azon túl, hogy ez egy remek, izgalmakkal teli kis történet, a karakterei is szenzációsak. Élesen vannak megrajzolva, már-már karikatúraszerűen, ugyanakkor mégsem lehet mondani a történetre, hogy konkrétan humoros, mert a humor meglehetősen indirekten jelenik csak meg, inkább az abszurd helyzetek adják a komikumot.
A főszereplőnő, aki igazából maga Spark - ugyanis önéletrajzi ihletésű a regény - számomra nagyon szimpatikus nő, aki nem kifejezetten az a földtől elrugaszkodott művész, hanem időnként nagyon is gyakorlatias, viszont nagyon öntörvényű, szabad is egyben. Jól példázza ezt, hogy hasznos, már-már baráti kapcsolatot alakít ki szeretőjének feleségével. Megnyilvánulásai nagyon is öntudatosak, pikánsak, finoman szurkálódóak. Fleur tehát nagyon belevaló karakter, nagyon bírtam őt.

A regény nyelvezetére jellemző az egyszerűség, nincs benne semmiféle felesleges cirkám, mégis nagyon kifejező és frappáns.

Nagyon élveztem a könyvet, egy kissé bolondos írónő első regényének nem mindennapi kálváriáját. Nagyon bejön Spark tűzrőlpattant stílusa és nagyon angolos, mégsem fárasztóan angol humoros (bocs a rajongóktól) világa. A művet Booker-díjra is jelölték megjelenése évében. Kár, hogy nem igen adták ki a többi könyvét magyarul.




Mindenképpen ajánlom elolvasásra, főleg azoknak, akik szeretik az angol irodalmat. (Ezek után azt hiszem a Náfíszí által megemlített regényekben megbízhatunk...)

2010. augusztus 28., szombat

Cory Doctorow: Kis testvér


Az itthoni blogosoknak, akik írói babérokra pályáznak bíztató példa lehet Cory Doctorow. A 2000-ben indult Boing Boing társbloggereként már szerzett magának egy kis ismertséget, abszolút hírnevet azonban a 2008-ban megjelent Kis testvér című könyvével szerzett. Jelenleg is közreműködik az említett blog szerkesztésében, de amellett, hogy még ír is, újságcikkeket is szokott publikálni.

A 17 éves Marcus egy nem túl távoli jövőbeli San Fransisco-ban él boldogan. Nem szenved hiányt semmiben. Szereti a barátait, akikkel kisebb nagyobb stikliket is véghezvitt már és a történet elején is épp lógni készülnek az iskolából, hogy egy nem túl legális játékban vegyenek részt. Nem sokkal ezútán hirtelen feje tetejére áll a világ. Porfelhő és rémülten rohanó emberek mindenütt. San Fransisco-t terrortámadás érte. A négy jó barát a hangszórók ordításainak engedelmeskedve követi a menekülő tömeget és a közeli metróállomáshoz futnak. Azonban meggondolják magukat és inkább visszatülekednek a szabad levegőre. Nagy hibát követnek el ezzel, segítség helyett kemény karok ragadják meg őket és megkezdődik a Belbiztonsági Hivatalnak (BH) köszönhető rémálom, amit valami csoda folytán csak a fiatalok éreznek a felnőttek azonban egy szükséges rossznak tartják, aminek kellemetlenségeit elviselhetőnek tartják cserébe azért, hogy elkapják a bűnözőket. Megszűnik a magánélet, lehallgatják a telefonokat, kamerákkal figyelik meg az utca emberét, lekövetik az internetes aktivitásokat és antennás kocsikkal szűrik ki a vezeték nélküli internet azon belül is az egyre népszerűbb és illegális Xnet felhasználóit. Rengeteg embert letartóztatnak, elviszik őket ismeretlen helyekre akikkel aztán úgy bánnak ahogyan nekik tetszik. Marcus nem felejt és nem is hagyja annyiban amit vele és barátaival tettek, meg akar fizetni a BH-nak és olyannak akarja újra látni Amerikát, mint a terrortámadás előtt: félelem nélküli élettel és szabad szólásjoggal. Kezdetleges eszközökkel a tarsolyában veszi fel a harcot ellenük, de a megfelelő emberek bevonásával a megfelelő pontra mért csapásokkal a BH félni kezd.

A Kis testvért az 1984-el emlegetik egy lapon és sokak szerint méltó utódja is.

Nem tudok ehhez hozzászólni, mert az 1984-et továbbra sem olvastam, pedig párszor már megígértették velem. A tudatalattim még ellenállni látszik, mert még csak a közelébe sem megyek annak a polcnak, amelyiken találni lehet.

Tehát maradok a Kis testvérnél, amelynek címe egyébként a Nagy testvér mintájára jött létre. A nagy testvér szeme ugye mindent lát, de ki is az aki figyeli a nagytesót? Hát a kis testvér, ki más!? A fő témája a rabságban remélt biztonságérzet a szabadság illúziójával meghintve. Ez az amit vágynak a felnőttek és ez az aminek paradoxonját a többség valahogy nem érzi, nem látja. És bár Marcus figurája nekem nem volt szimpatikus (ha nincs a közelben fegyveres erő akkor nagyon nagy szája tud lenni) abban azért mindenképpen igaza volt, hogy miközben naponta több tucat embert tartóztattak le és vallattak ki (köztük rengeteg kiskorút), addig egyetlen terroristát sem tudtak még felmutatni.

Mialatt a könyvet olvastam végig Michael Moore - Kóla, Puska, Sültkrumpli című filmje járt az eszemben, abból is egy bizonyos rész, amikor is azt boncolgatja vajon miért van sokkal több egy főre jutó gyilkosság az USA-ban, mint északi szomszédjaiknál, Kanadában, ahol szintén (elnézést a szóhasználatért de) fegyverbuzik élnek. Bár az ő felfedezése nem hivatalos és nem is bizonyított, azért elgondolkodtató: szerinte azért van mindez, mert az amerikai emberekbe minden nap azt sulykolják, hogy félniük kell. Félni kell a terroristáktól, a más bőrszínűektől, a szomszédtól, és az idegentől egyaránt. A híradóik és sorozataik tele vannak katasztrófa hírekkel, gyilkosokkal és csupa-csupa vérrel, így hát nem csoda hogy lassan már mindenki fél valamitől vagy valakitől.

Ezt éreztem ebben a könyvben is: az állandó félelem miatt senkiben sem bíztak meg, bezárkóztak és kígyót-békát kiabáltak arra, aki ellen érvelni mert. Az újságok persze itt is csak a pénzre, a bevételre hajtanak és cseppet sem érdekli őket az igazság. (ez mondjuk a legtöbb országban így van)

Doctorow kőkeményen megragadta a lényegét ennek az egész jelenségnek és szinte tökéletesen adta át ezt olvasóinak. Bár meg kell vallanom a számítástechnikai magyarázatoknál sokszor elmerengtem vagy keresztbeállt a szemem, mert nekem kínai volt amit magyarázni próbált. Kedves ötlet volt ezt tőle, csak nem számolt az olyan informatikai analfabétákkal, mint amilyen én is vagyok.

A magyar kiadásról: rengeteg benne az gépelési hiba, volt, hogy egyetlen oldalon hármat is találtam. Ez egy idő után már elég zavaró volt. A borító tetszik, olyan nemesen egyszerű, mégis lényegre törő, bár az amerikai és angol kiadásé azért még jobban bejön, azok olyan fiatalosan vagányak. :-) (Balról jobbra: amerikai, angol)















2010. augusztus 27., péntek

David Safier: Pocsék karma

"Kim Lange tévébemondónő életének legboldogabb napján megnyeri a Német Televízió Díját. Sajnos azonban ugyanazon a napon egy orosz űrállomásról levált roncs maga alá temeti, és a halálát okozza. A túlvilágon fejére olvassák bűneit: elhanyagolta a lányát, megcsalta a férjét, összességében túl sok rossz karmát gyűjtött be élete során, így valódi megértésre nem számíthat. Büntetésül hangyaként születik újjá, és ahhoz, hogy feljusson a reinkarnációs létrán, egy nagy adag jó karmára is szüksége lesz... Az "átmeneti hangyaság" után elhízott sültkrumpli-árusként tér vissza az életbe. Épp időben ahhoz, hogy megakadályozza legjobb barátnője és volt férje egymásba szeressenek..."

A borító éppenséggel nem túl bizalomgerjesztő, de azért ez engem nem tántorított el attól, hogy megszerezzem magamnak a könyvet. Gondoltam magamban ha már egy hangya éktelenkedik rajta, ami borzasztóan néz ki, akkor az annyira rossz nem lehet. Valahogy a Chokito csoki jutott róla az eszembe, ami ronda és finom. :D A fülszöveget is elolvastam, és igencsak fennakadt a szemem rajta, hiszen olyan szavakkal találkoztam, mint a reinkarnáció, vagy jó és rossz karma, ilyen történettel kecsegtető regény még nem akadt a kezembe. Így utólag elmondhatom, hogy nem minden az aminek látszik, néha a ronda külső is takarhat igazán kellemes belsőt. :)

Főhősünk tipikus karrierista nőszemély, aki még a családját is képes hátrahagyni a saját munkája miatt. Első látásra nem igazán volt szimpatikus, sőt kicsit frusztrált is a viselkedése, ám egy idő után ahogy a történet haladt előre úgy kezdtem el nem csak megsajnálni, hanem szívembe is zárni. Önzetlen és egoista volt, de ahogy újra és újra megszületett hangyaként, tengerimalacként, mókusként vagy kutyaként, úgy jött rá arra milyen kis hárpia is volt valójában. :) És mennyire igaza volt. :D A regényben nem csak Kim kap főszerepet, hanem a híres Casanova (igen, az a Casanova) is felbukkan a történetben, aki még reinkarnálódott formájában is képes volt megőrizni charmeját. :)

Kedves olvasóimnak akár úgy tűnhet, hogy a Pocsék karma csupán egy könnyed szórakoztató olvasmány, ám ez óriási tévedés. Ugyanis a humoros szöveg mögött tömény irónia bújik meg és komoly üzenete van minden egyes sorának. És ha odafigyelünk a mondanivalóra akár mi is sokat tanulhatunk belőle. Persze nem kell ám itt nagy dolgokra gondolni, egyszerűen csak felhívja a figyelmet arra, hogy néha legyünk önzetlenek, vagy próbáljuk meg jobban kimutatni a szeretetünket, legyünk figyelmesebbek, mert ha ezekre nem vagyunk képesek, akkor annak komolyabb következményei is lehetnek. Kim Lange sem tudta, hogy mit rontott el, míg újjá nem született és rá nem jött arra, hogy valójában mit is veszített.

Sajnos, a mai rohanó világban az emberek már nem csak egymásra nem figyelnek, hanem a családjukra sem, pedig ha egy kicsit is jobban odafigyelnénk egymásra (még ha vadidegenek is vagyunk), akkor lehet hogy sokkal szebb lesz a napunk. És elmondhatjuk, hogy tettünk valami jót és belevigyoroghatunk a nagyvilágba. :)

A könyvért köszönet az Ulpius kiadónak!




2010. augusztus 25., szerda

Sarah Dunant: Szöktetés a zárdából

Kellemes csalódás volt számomra ez a regény több szempontból is. Egyrészt az eleje miatt. Eleinte ugyanis nagyon zavart a jelen időben való elbeszélés. Ezen kívül az első 10-20 oldal komor és kissé zavaros is volt számomra, utána viszont átment egy kellemes, igényes stílusú, intelligens történelmi regénybe.

A XVI. században járunk, Olaszországban, Ferrara városának egyik apácazárdájában. Egy 16 éves ifjú hölgy, aki apácajelöltként a Serafina nevet kapja, éppen bekerül a zárdába, ahová akarata ellenére dugják be. Húgát ugyanis férjhez adja a család, az ő hozományára már nincs pénz, arról nem beszélve, hogy egy rangon aluli férfiba szeret bele. Ezért egyetlen út létezik számára, ahogyan sok-sok család sokadik lánygyermekeinek is: az apácaság. Ezért is kell ugyan fizetnie a családnak, de közel sem annyit, mintha férjhez akarnák adni a lányt.

Érdekes, hogy ebben a korban teljesen megszokott volt, hogy a nők egy igen jelentős része apácaként él. És a látszat ellenére sokuknak ez az egyetlen élhető életet, nem pedig a szabadságuk elvesztését jelentette. Értem ez alatt a csúnya, nyomorék, árva, férj elöl menekülő, özvegy stb. nőket. Ma már az apácaság igazán kuriózumnak számít, és velem együtt sokan érdeklődve és csodálattal tekintenek erre a zárt világra, ezért is voltam annyira kíváncsi erre a könyvre.

Mint az a fentiekből sejteni lehet, Serafina zárdába kerülése izgalmas eseményeket indít el a kolostor életében. Hiszen minden erejével azon van, hogy kiszabaduljon innen, ugyanis kinn szerelme várja.

A könyv címe alapján azt hinnénk, hogy ezen oknál fogva itt egy áskálódós, szövevényes, izgalmakkal teli történet veszi kezdetét, de ez nem pont így van. Bár van azért ezekből is a történetben, mégis valahogy nem annyira hangsúlyosan és egetrengetően, hatásvadász módon jelennek ezek meg, mint azt például egy kalandregényben megszoktuk, hanem nagyon szépen be- és felvezetve az eseményeket, viszonylag sok háttérinformációval az előzményekről, a zárdai életről, illetve a gyógyítás és gyógynövények alkalmazásának tudományáról. Ez utóbbiak pedig azért vannak hangsúlyosan jelen a történetben, mert a sztori főszereplője igazából nem is Serafina, hanem inkább Zuana nővér, egy idősebb apáca, aki patikáriusként és gyógyítóként tevékenykedik a zárdában.

Bekerülése után az ő kezei közé kerül az őrjöngő lány, akit először lecsillapítania kell, majd együtt dolgoznia vele. Zuana megkedveli a lányt, így különös módon akadályozva ill. segítve fog közreműködni a lány zárdából való megszökésében.

Zuanát nagyon kedveltem. Ő sem önszántából került a zárdába, orvos édesapja halála után nem volt hová mennie, ezért került a rendhez. Apja szakmája révén eléggé jártas volt a gyógyítás és gyógyfüvek tudományában, így nagy hasznát vette a zárda, illetve neki is jó lehetőség volt ez, hogy az imádságok között elfoglalja magát és hasznosan töltse idejét, egészségesen tartsa elméjét.

Szerettem a gyógynövényekkel és főzetekkel teli világát. Van némi kötődésem a fitoterápiához, tanultam, így közel áll a szívemhez a téma. Azt is szerettem Zuanában, hogy meglehetősen szabadelvű és értelmes, világi gondolkodású volt sok más apácával szemben.

Ami kevésbé tetszett a regényben, az a hossza. Egy 100 oldalt simán le lehetett volna csippenteni belőle. Bár én nem untam, mert élvezetes volt, ahogyan a viszonylag csekély történéseken felül az írónő a korról, a történelmi háttérről (tridenti zsinat és hatásai a zárdák életére), gyógyításról mesél, de el tudom képzelni, hogy valaki ezeket unalmasnak tartotta.

Összességében ez egy jól megkomponált, élvezetes stílusú, intelligens és hiteles regény a XVI. századi apáca-életről. De inkább csak elszántaknak ajánlom, akik szeretnek belemerülni mélyebben egy sajátos mikrokozmoszba. És bár van benne izgalom, aki vérbeli kalandregényre vágyik az inkább másik polcra nyúljon.



A Bézs.hu oldalán is olvashatjátok véleményeinket az általunk olvasott könyvekről.

Kiadja: Athenaeum





L.Hallberg-M.Nordquist: Kedvencünk, Szigge


Arra jöttem rá a Kedvencünk, Szigge könyv olvasásakor, hogy a mai gyerekeknek kétségtelenül jobb a helyzete a könyvek terén. Tévedés ne essék, olvastam én a Tüskevárat és a Két Lottit, Janikovszky Évát is, de felnőttként a gyerekem kezébe adva rá kellett, hogy jöjjek, még nem neki való a gyerekkönyvek többsége. Hosszú, tömény. (Legalábbis szerintem.)

Ez a lovas könyv (jó néhány társával együtt) nagyon kedves történet. Szedése, tartalma, szövege teljesen alkalmas a 7-9 éves korosztály számára, akik még nem vágnak bele a számunkra "monumentálisnak" tűnő művekbe.

A Kedvencünk, Szigge egy gyönyörű fehér shetlandi póniról szól, aki a CSINTALAN lovasiskolában él. A kis- és nagylányok, 4-4-en, ebbe az iskolába járnak Ingelához, hogy megtanuljanak mindent a lótartással és a lovaglással kapcsolatban.
Elina, a könyv főszereplője itt ismerkedik meg Sziggével és a többi pónival és egyből beleszeret a fehér, gyönyörű kancába. Aggódik, amikor a ló megbetegszik, amikor kórházba kerül.

A könyv a gyerekek számára hasznos és érdekes információkat tartalmaz a lovakkal kapcsolatban, leegyszerűsítve érteti meg velük a lótartás csínját-bínját.

Kedves képekkel kísért történet!

Ajánlom a gyerekeknek, főleg a kislányoknak! (A történetnek két részes folytatása van: Csütörtök van? Akkor Szigge! és a Gyerünk, Szigge!)

Gyermekkönyv kategóriában:


Kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

Michael Grant: Köddé váltak

Nem mondom, hogy felkészületlenül ért a magyar megjelenés, mert Amerikában már nagyon elterjedt volt ez a könyv. Úton útfélen belebotlott az ember, és mindenhol dicsérő szavakkal illették. Nem lett akkora siker, mint mondjuk Az éhezők viadala, de az olvasók egyöntetűen kijelentették, hogy márpedig ez egy jó könyv és ha a fene fenét eszik is beszerzik a második részt. Ezek után engem már az első részért is megevett a fene, de türtőztettem magam, mert akadt más könyv is, amin „túleshetnék”. Miután azonban egy véletlen Molyos böngészést követően kiszúrtam (kb. fél évvel megjelenés után), hogy édes anyanyelvemen is kapható már, nem sokat gondolkodtam, hamar utánajártam a dolognak.

Az alaptörténet érdekes, bár nem teljesen új.  

Egy szép napsütötte hétköznapon (tán még a madarak is csiripeltek), a Perdido Parton élő felnőttek és tinédzserek egy szempillantás alatt mind eltűnnek. Az egyik pillanatban még magyaráznak a táblánál, vezetik az autójukat, üvöltenek a telefonba vagy készítik az ételeiket, amikor is Huss! köddé válnak. Az iskolában korosztályoknak megfelelő reakciókat kapunk (akár tanulmánykép is lehetne): a kicsik csak pislognak és toporognak, nem értik mi történt, az alsósok vidámak és úgy érzik most mindenhez szabad a pálya, a 12-14 évesek azonban azonnal telefont ragadnak és próbálják utolérni a szüleiket. Sikertelenül. Sokan hazarohannak, páran fosztogatni kezdenek, de akadnak olyanok is, akik megpróbálnak másokon segíteni. Sam neve már ismert a suliban, évekkel ezelőtt már megmentette pár ember életét. Most automatikusan tőle várnak segítséget, rá figyelnek és tőle kérdeznek. Neki azonban nincs ínyére a dolog, úgy érzi nem ő a megfelelő ember erre a posztra, és ezt hamar a többiek tudomására is hozza. Mások azonban nagyon is szívesen kézhez veszik az irányítást, amiből hamarosan káosz és brutalitás születik. Sam és 3 jó barátja (Astrid, Edilio és Quinn) elindul, hogy megkeressék Astrid autista kisöccsét de útközben szó szerint falba ütköznek: hamar kiderül, hogy a város nem pusztán felnőtt mentes lett, hanem egy kemény, áthatolhatatlan fal veszi körül, amelyen kijutni vagy átlátni képtelenség. Izolálódtak, elzárták őket a külvilágtól. Mikor visszatérnek új vezető érkezik a városba. Valaki, aki sokkal nyugtalanítóbb, mint a helyi rosszfiúk csapata, valaki, aki hatalmas erő birtokában van, valaki aki nem óhajtja, hogy megváltozzanak a dolgok. Egyre több gyereken jelentkeznek abnormális tünetek, természetfeletti erő és testi átalakulás kíséretében, ráadásul ketyeg az óra, és mindenki, akinek közeledik a 15-dik születésnapja retteg, mert hamarosan köddé válik ő is…

Nagyon izgalmas volt, tényleg jól ír ez a Michael Grant, bár gondolom az ezt a könyvet megelőző 150 könyve azért adott gyakorlásra lehetőséget (nem, egyik könyve sem lett ismert, tulajdonképpen senki sem hirdeti ,hogy olvasta volna őket, a keresőben is nehezen akadtam pár darabra). A regény első felét leszámítva, ahol szükség van magyarázatokra (esetenként ködösítésekre) és pontos leírásokra, pörögnek az események. A második felét már egy ültő helyemben kivégeztem. A végén persze nyitott kérdés marad, ezen nem rökönyödtem meg, hisz tisztában voltam már vele, hogy ez a sorozat hat részt foglal magába. Az első három már megjelent angolul, a negyedik 2011 áprilisában fog, a többiről a címeiken kívül még nincs info.

Az angol címek sorrendben a következők: Gone (Köddé váltak), Hunger, Lies, Plague, Darkness, Light

Mindazonáltal, hogy az alaptörténet tényleg jó, azért hadd jegyezzem meg, hogy azért nem nagyon van már új a nap alatt.

Elég erős Legyek ura érzése van az embernek, miközben olvas, aztán ott van még egy kis X-Men behatás is, Stephen Kingről már ne is beszéljek (főleg a Langolierek és az Under the Dome című könyveire gondolok, utóbbiban egy város egy kupola alá bezárva találja magát egy szép napon, és bár ez a Gone után jelent meg, az állítják, hogy King már előbb papírra vetette) akire a bányás jeleneteknél többször is erősen gondoltam.

A magyar borító az angol nyomdokaiban lépeget. Az eredeti amerikai (balra) nekem sehogy sem tetszik. Olyan…. semmilyen. A képen Sam és Astrid látható, de egyik sem olyan szimpatikus számomra, mint ahogy én elképzeltem őket. Rendben, hogy a lány stréber, de muszáj volt a modellre azt a baromi csúnya blúzt ráadni? Úgy néz ki, mint egy tehenészlány. Már csak egy szalmakalap kéne a fejére és egy szalmaszál a szájába, hogy azt rágcsálja.

A legtöbb ország vagy az amerikai vagy az angol sémát vette át, a hollandok azonban kissé átalakították a tengerentúli változatot és szerintem sokkal jobb lett, mint az eredeti. Íme: 

Kedvenc karakteremmé egyébként meglepő módon sem Sam, sem Astrid nem lépett elő, ezt a posztot Edilio és Lana töltötte be. Quinnt szinte már az elejétől rühelltem, és nem is kellett "csalódnom" benne. Egyébként ebben is nagyon jó az író: a jellemábrázolásban. Hamar felismerni kinél mi a pálya, merről fúj a szél és hogyan zörög a haraszt...

A magyar kiadásról még annyit, hogy sajnálatos módon tele van elütési és ragozási hibával, ami kissé zavaró még akkor is, ha a történet érdekfeszítő és gyorsan lapozok. Akkor is előfordult, hogy egy-egy sort kétszer is elolvastam, mert elsőre nem volt értelmes a mondat.

A második rész magyar megjelenéséről nem tudok semmi biztosat mondani, a kiadó még nem döntött. Pedig én már várom! Nagyon! 

A könyv amerikai előzetese
És az angol előzetes

Részlet a könyvből:


…A tanár egy perccel korábban még a polgárháborúról beszélt. A következő percben eltűnt.
Egyszerűen köddé vált.
Elpárolgott.
Nyom nélkül, egy pillanat alatt.
Sam Temple a táblát bámulta történelemórán, ami a harmadik órájuk volt aznap, de a gondolatai messze jártak. Gondolatban lent futott a parton, Quinn barátjával. Szörfdeszkájukkal a hónuk alatt szaladtak, kiáltoztak, és készültek az első ugrásra a Csendes-óceán hideg vizébe.
Egy pillanatig azt hitte, hogy csak képzelődött, hogy álmodta az egészet.
Mary Teraffinóhoz fordult, aki a bal oldalán ült. – Te is láttad?
Mary is arra a pontra meredt, ahol az előbb még a tanáruk állt.
– Hé, hová lett Trentlake tanár úr? – kérdezte Quinn Gaither, Sam legjobb, sőt talán egyetlen barátja. Ő épp Sam mögött ült. Szerették az ablak melletti padot, ahonnét néha, ha sikerült jól helyezkedniük, megláthatták a tenger vékony, csillogó csíkját az iskola és a házak között.
– Biztosan elment – mondta Mary, bár ő maga sem hitte el.
Edilio, egy új fiú, akit Sam érdekes jövevénynek tartott, a fejét ingatta. – Nem, srácok. Hopp: eltűnt – ujjaival találóan érzékeltette, mi történhetett.
A gyerekek tanácstalanul nézegettek hol egymásra, hol körbe a teremben, és izgatottan nevetgéltek. Senki sem ijedt meg, senki sem sírt. Az egész inkább viccesnek tűnt.



2010. augusztus 24., kedd

Charles Martin: Ahol a folyó véget ér


Mindenkinek lehet egy listája, amit szeretne még életében véghezvinni. Abbie csupán viccből felelt egy nagyon kíváncsi riporter ilyen irányú kérdésére, nem is voltak benne túl nehezen megvalósítható dolgok 1-2-t leszámítva.

Abbie listája:
1. Felülni egy régi körhintára.
2. Hátrabukfenc egy régi repülővel.
3. Tengerparton borozgatni.
4. Meztelenül úszni.
5. Delfinekkel úszni.
6. Lerészegedni.
7. Modellt ülni.
8. Táncolni a férjemmel.
9. Annyira nevetni, hogy már fájjon.
10. Végigevezni a folyón le, egészen Moniactól.

Abbie 35 éves.
Beteg.
Halálos beteg.
Rákos.

Férjét, Dosst kéri meg, hogy a listáján szereplő 10. pontot csinálják végig.
Nekünk olvasóknak hihetetlen lehet ezt a kenuzást elképzelni, de Doss járatos ebben a dologban. Így törvényt megszegve vágnak bele ebbe a kalandos utazásba. Doss evez, Abbie fekszik. Evezünk, harcolunk, küzdünk. Nagyon drukkolunk, hogy sikerüljön nekik.

Miközben telnek a napok a Georgia és Florida államok határaként hömpölygő St.Marys folyón, úgy ismerjük meg ennek a két embernek életét, hátterét, szerelmét.
Azt a szerelmet, amiért fogadalmat tettek:"...egészségben-betegségben.."

"Nem vagyok én mindentudó. Nem teszek úgy, mintha mindent értenék a világon, de tudom, hogy vannak, akiknek szép életük van, vannak, akiknek szép haláluk van, de csak kevesen szeretnek szépen. A miértre nem hiszem, hogy választ tudnék adni. Mindannyian élünk, és mindannyian meghalunk egyszer- ez alól senki nem lehet kivétel. Ami számít, az a kettő között van. Szépen, jól szeretni a másikat…ez már valami más. Ez választás kérdése- valamit újra és újra megteszünk. És újra. Mindentől függetlenül. Tapasztalataim szerint ha ezt az utat választjuk, felkészülhetünk a pokoli szenvedésre. Nem néztem se hátra, se előre. Csak bámultam Abbie-t, és evezni kezdtem."

Bevallom őszintén közhelyeknek tűnő mondatok felett hunytam szemet, mert nem érdekeltek. Sokkal jobban belemélyedtem a történetbe, amiből új információkkal gazdagodtam a művészetek terén, az emberi akaraterő kicsúcsosodása terén, aminek hatására elgondolkodtam saját magamon, aminek hatására sírtam, nevettem.
Ott voltam a St.Marys-en, előttem egy USA térkép volt, és követtem útjukat egészen addig, ameddig eljutottak.



Laurent Gaudé: Eldorádó

Salvatore Piracci az olasz parti őrség hajóskapitánya. Illegális bevándorlókat szállító hajókat kutat, illetve tartóztat fel a tengeren. A változást akkor észleli magában, amikor a piacon sétálva észreveszi, hogy egy szomorúsággal, gyötrelemmel teli szemű asszony követi, majd megszólítja őt.

Az asszony egyike egy olyan hajón érkezett bevándorlóknak, akiket a kapitány tartóztatott fel. Hihetetlen kérést intéz hozzá, amely megdöbbenti, elgondolkodtatja. A kérés kapcsán ráébred, hogy munkájába a sok nyomorúság, kiszolgáltatottság láttán belefáradt, megfásult.

Segíteni szeretne ezeken az embereken, de munkája egyben gátat is szab ennek. Feldolgozni lehetetlen azt a látványt, ahogy a kiszolgáltatott menekülők magukra hagyatva sodródnak halálbárkáikban a gyilkos tengeren, pénzüktől teljesen megfosztva (ha egyáltalán túlélték...).

Egyre nehezebben tudja a munkáját ellátni, érzelmeinek, tetteinek már nem tud határt szabni. Nagy lépésre szánja el magát.

A cselekmény több szálon fut, ami csak egy apró ponton kapcsolódik össze. Bár számomra ez adta a történet magját, ezt tartottam a történet legjelentősebb részének.

Nehezen, sőt szinte alig tudtam elképzelni, hogy egy ilyen tisztségben lévő személy így feladjon (szó szerint) mindent. Hiszen nem az Újpest és Pünkösdfürdő között közlekedő Gyöngy hajóról van szó, ahol a legénység két cigi között ingázókat szállít egyik oldalról a másikra. Ugyanakkor nagyra tartom, hogy a témával ilyen nyíltan, bátran foglalkozik. A könyv fő mondanivalója a mai napig nagy problémát jelent szerte a világban.

8/10

Nyirő József: A sibói bölény

Nehezen rágtam át magam a könyvön. Nem vagyok hozzászokva a szép, míves magyar íráshoz. Ez pedig gyönyörűen megírt könyv, tele történelemmel. Ez utóbbival is hadilábon állok, úgyhogy ez is lassította a könyv olvasását. Sokszor úgy éreztem, hogy a nyelvezetre való koncentrálás, annak megértése elvette a figyelmemet a történetről. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a könnyű nyelvezetű könyvekhez vagyok szokva. De ez persze az értékből nem vont le. Ez az én hiányosságom!

A sibói bölény maga gróf Wesselényi Miklós. A név nem véletlen. Erdélyért vívott kemény küzdelme van sorokba öntve. A magyarság küzd az európai szellem ellen. Wesselényi ezekben a vészterhes időkben az eszméiért végletekig kitart, ami II. József császárnak nincs ínyére. A küzdelem viszonylag plátói, mert a személyes találkozásra nem kerül sor, így tényleg eszmeharcról beszélhetünk.

Végigvonul a történeten Cserey Heléna (Wesselényi felesége) és Nemes Zsuzsa harca a férfiért. Cserey a tiszta, feddhetetlen, jólelkű asszony, Nemes pedig az a nő, aki a céljaiért szinte bármire képes, márpedig Wesselényi megszerzése a céljai között szerepel. Számomra elképesztő volt a feleség kitartása minden helyzetben férje mellett.

Nem mondom, hogy mindennap hasonló olvasmányra vágyom a fent leírtak miatt, de gyakrabban be fogok iktatni hasonló kaliberű könyveket.

A Bézs.hu oldalán is olvashatjátok véleményeinket az általunk olvasott könyvekről.

10/10

2010. augusztus 23., hétfő

Lawrence Block: A betörő, aki portyára indult

"Bernie ismét az ágy alatt kénytelen meghúzni magát, miután a lakás - ahová egy hirtelen ötlettől vezérelve tört be - tulajdonosa hazatér, és nem egészen önszántából az ágyra veti magát egy férfival. Az már csak másnap derül ki, hogy Bernie-t több biztonsági kamera is felvette, amint a környéken sétál. Ez csupán azért kellemetlen, mert közben egy rablógyilkosságot is elkövettek a közelben. Alig sikerül tisztáznia magát a vádak alól, amikor megjelenik a boltjában egy kövér ember, és egy tizenhárom dolláros könyvért ezerháromszáz dollárt fizet, majd a sarkon agyonlövik. És akkor ott van még a Rigai Fekete Veszedelem, három gyönyörű nő, egy plasztikai sebész, egy tejajtó, valamint a "hány ital az egy ital" problematikája. Egy nagyvárosban hétköznapi események ezek, ám Bernie megtalálja a közös pontot, és csupán akkor zavarodik össze egy pillanatra, amikor összeakad saját maga álnevével. Vagy álnéven élő változatával. Vagy valakivel, akinek az az igazi neve, amit ő álnévként használ. Vagy..."

Az egyik szemem sír a másik nevet. Nevet, mert egy újabb Bernie sorozat tulajdonosa lettem, a másik viszont sír, mert nagy valószínűséggel ez volt az utolsó rész, amit a kezembe vehettem. Habár azért egy icipicit reménykedem, hátha meggondolja magát a szerző és egy-két résszel még meglep minket. :) Ha valaki esetleg nem ismerné a Bernie Rhodenbarr sorozatot, annak szeretném kihangsúlyozni, hogy ez egy tízkötetes sorozat, mely utolsó részének kritikáját olvashatja itt és most.

Bernie nem más, mint egy barátságos betörő, akinek különleges érzéke van ahhoz, hogy furcsa élethelyzetekbe kerüljön. Most is épp az ágy alatt bujkál, miközben a lakás tulajdonosa egy férfivel hetyeg. Nos, azt hiszem ezt a szituációt mindenki szeretné elkerülni, nem igaz? :) Kivéve Berniet, aki imádja ha szekrénybe zárják vagy ha ágy alatt kell dekkolnia, hisz enélkül lehet nem találná izgalmasnak a betöréseit. :D

A történet olvasmányos és szórakoztató, igazi Block könyvet foghat a kezében a kedves olvasó. Hiszen a szereplők hozzák a szokott formájukat, Bernie sem változott benne túl sokat és a krimi szál is könnyed és szórakoztató. Ám mégis egy kicsit csalódott vagyok, és ezért nem is fogja megérdemelni a maximális pontot. Hogy miért? Mert kaptunk egy szépen felépített sztorit, a megszokotthoz képest talán egy csöppet bonyolultabbat is, de sajnos a végkifejlet el lett rontva. Először is nem igazán értettem, hogy Bernie hogy a csudában jött rá ilyen gyorsan, hogy kik voltak a valódi tettesek, másodszor pedig túl sok szereplő lett a végén felvonultatva. Ugyanis annyira kuszára sikeredett, hogy a végén csak kapkodtam a fejemet és próbáltam ki találni, hogy ki kicsoda. Úgyhogy be kell vallanom, hogy a végét kétszer kellett elolvasnom ahhoz, hogy teljes mértékben megértsem a történetet. :S Azt hiszem ott lett elrontva (már ha valaki kíváncsi a véleményemre :D), hogy sokan rejtve maradtak, vagy legalábbis az író jól eldugta őket és ezért nem is tudhattam, hogy ki kicsoda. A másik, hogy szerintem túl bonyolult sztorit akart kihozni belőle Block, ami most annyira nem sikerült neki, vagy túlságosan hamar akarta befejezni, nem tudom. Emiatt sajnálom a történetet, mert nagyon jó. Szórakoztató és humoros, de vannak fenntartásaim.

Egyébként pedig, minden Bernie rajongónak kötelező olvasmány, illetve azok is nyugodtan ragadják a kezükbe, akik szeretik a humoros és szórakoztató krimiket. :) Bernie forever! :D

Kiadja: Agave

2010. augusztus 19., csütörtök

Guillaume Musso: Ott leszel?

Hogy én mit tennék, ha egy eldugott kambodzsai erdőben kapnék egy öregembertől 10 pirulát, amik bevétele által alkalmanként visszalátogathatnék 20 perces időtartamokra a múltba??? Mit tudnék tenni 10x20 perc alatt, mit változtathatnék, mit akarnék megváltoztatni a múltamban? Nem tudom! Rengeteg mindent! Vagy semmit?

Elliott Cooper megkapja hálából ezt a 10 pirulát, és ezzel a választás lehetőségét, hogy él-e ezzel az "ajándékkal"!? Egy dolgot bizonyosan tud. Még egyszer szeretne találkozni egy rég elvesztett lánnyal. A következő lépés még nehezebb! Lehetősége van a változtatásra is, de vajon megtegye-e? Igen ám, de ha azt megváltoztatja, akkor a jelen sem ilyen módon létezik tovább. Lehet, hogy egy szeretett embert megment a múltban, viszont a jelenben lévő imádott személy már nem fog többé létezni, mivel nem is létezett sosem! Nagyon kemény dió!

Elliott is rettentő mód szenved a választás lehetőségétől. Valamit valamiért! De mit áldozzon fel? Esetleg meg tudja úgy oldani, hogy mindenkinek jó legyen?

Mindenképpen változatos, meglepetésekkel teli könyv. Nem nagyon tudtam letenni, csak "kényszer" hatására. Az alaptörténet szerintem nagyon jó, de én többet vártam volna tőle. Számomra kissé sablonosan volt megírva. Annak ellenére, hogy a téma rendkívül elgondolkodtató, szinte alig rázott meg, alig gondolkodtatott meg pár percnél tovább. Ez nem rám vall!

Mindenesetre próbálkozom még a szerzővel!

8/10

Brian Sibley: Árnyékország


Bevallom őszintén egyre kevesebb a türelmem a vallási témájú könyvekhez. Van hitem, de azt nem bírom, hogy valaki hogy tért meg, ill. azt sem bírom ha valaki rá szeretne beszélni valamire.

A könyv egy férfi és egy nő igaz szerelmének története.
Ez egy szerelem története, de az író fontosnak tartotta, hogy részletesen beszámoljon a férfi,C.S.Lewis, röviden Jack életéről, családjáról, arról, hogy korán elvesztette édesanyját, hogy falta a könyveket, hogy ateista volt. (A Narnia krónikái írója)
Könyvszeretetéből kiindulva sorra írta műveit, rövid ideig az I. világháborút is megjárta.

Hitetlensége könyvek kapcsolatában kezdett megkérdőjeleződni, de elég érdekesen lett istenhívő:

"Amikor elindultunk, még nem hittem, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, s amikor megérkeztünk az állatkerthez, már igen. Pedig nem is töltöttem gondolkodással az utat. Különösebb érzelmi felindulást sem éreztem.... Inkább olyasmi történt, mint amikor valaki hosszú álom után még mindig mozdulatlanul ekszik ágyában, de egyszer csak ráeszmél arra, hogy már ébren van.."

(Enyhén kiborultam itt..)

Könyvei kapcsán egy rádiós előadássorozatra kérték fel, aminek akkora siker lett a hatása, hogy a sorozat folytatódott.

A könyv ő és egy nő igaz szerelmének története.
Joy, a nő. Amerikába emigrált ateista zsidó szülők gyermeke, aki író szeretett volna lenni, de a tanítónői munkára kényszerült. A kommunizmuson keresztül Jack könyvei hatására válik kereszténnyé, miközben egy boldogtalan házasságban él. Férje alkoholista és hűtlen, két gyermekük születik.
A könyvek hatására levelezésbe fog az íróval, akivel ily módon -és személyes találkozásaik következtében- szerelembe esnek.

Közös életük 4 évig tartott. Jack feleségével volt a betegség ideje alatt, őszintén szerette, ápolta őt. Mindez hatalmas "csodálattal" leírva.
Lehetséges, hogy tetszett volna a történet, ha mindez nem annyira tömény, szájbarágós.

Így nem tudok szóhoz jutni.
Fáj... :(

A könyvből film is készült Sir Anthony Hopkins és Debra Winger főszereplésével. Lehetséges, hogy megható, élvezetes művet készítettek az alkotók, amiben ez a töménység nem annyira (közvetlenül) szerepel.


A Bezs.hu oldalán is olvashatjátok véleményeinket az általunk olvasott könyvekről.


Sophie Van Der Staap - Lány kilenc parókával

Különleges könyvet tartottam a kezemben amikor Sophie Van Der Staap könyvét fellapoztam. 21 éves korában rákos megbetegedést diagnosztizálnak az írónőnél. Kemoterápia, fehér kórházi folyosók, kedves és kevésbé kedves doktorok, angyali ápolónők, sugárkezelés és folytonos orvosi vizsgálatok, remény és gyógyulás. Ezek a történet alapkövei. Erre még nem mondanánk, hogy különleges, persze megrendeítőek ezek a történetek. A könyv eszenciája azonban Sophie személyisége és látásmódja. Emelt fővel és büszkén viseli az újabb megpróbáltatásokat. Különféle parókákból egy egész gyűjteményt vonultat fel. Mindegyiknek nevet ad és mindegyik viselése közben egy másik személlyé válik. Kicsit elrejtőzik az újabb álarc mögé, de közben egy másik része kiszabadul. Néha szende és szűzies, máskor átlagos szöszi. Ha kedve tartja vörös dögös, vagy platinaszőke loboncot visel. A parókák segítenek, hogy különlegesnek és még mindig nőnek érezze magát és ne azért figyeljenek rá mert beteg. Csak egy cél lebeg a szeme előtt a gyógyulás és az oda vezető úton is teljes értékű életet akar élni. Szerelmek, fájdalmak, család és barátok, szenvedés és humor, pokol és napsugár. Mind mind szerves alkotóelemei a könyvnek.

Olvassátok, ha szeretitek a keserédes és őszinte történeteket. Ha egy igazán bátor és merész lány hosszú útjára vagytok kiváncsiak, vagy ha egyszerűen csak egy kis kitartásra van szükségetek. Mert erőt meríteni, na azt igazán lehet belőle.

(Sajnos a kiadás hagy maga után kívánnivalót, a helyesírási hibák tolonganak a könyvben.)


“Ez az én tikom. És az is fog maradni, hiszen se kedvem, se energiám, meg aztán szükségét sem érzem, hogy órákig a betegségemről locsogjak. Nem hiányoznak az együttérző, kételkedő vagy rémült tekintetek. És pláne nem akarom az időmet olyan emberekre vesztegetni, akik hamar rosszul lesznek.”





Gary Chapman: A házasság négy évszaka


Gary Chapmannel a könyv írójával már régen barátságot kötöttem. A Gyerekekre hangolva, az Egymásra hangolva című könyvei kapcsán belemélyedtem egykor a "szeretet-nyelvek" tanulmányozásába, amiben szerintem van sok-sok igazság.
Ebben a könyvében a házasság intézményét vesézi ki.
Gondoljunk csak bele, milyen hiedelmek/babonák keringenek körülöttünk ha eszünkbe jut a 7 éves ciklus, vagy ha csak az esküvőkön megjelenő rizsszórásra vagy egyéb dolgokra figyelünk. Aztán ha véletlenül nem sikerül a házasság, jönnek az emlékek, mit, hol rontottunk el, mit nem úgy csináltunk ahogy kellett volna.

G.Chapman összehasonlítást tesz könyvében az évszakok változásába és a házasságban. Nem egyszerűsíti le, hogy a tavasz a kezdet, .... a tél pedig az együtt megöregedés, nyugdíjas korszak, hanem ennél sokkal bonyolultabb formában összegzi mondandóját.

A tavasz az új kezdet, amikor izgatottan rendezkedik az új pár, a fantasztikus közös élet előtt állnak. Még mindenben és mindenkiben hisznek, derűlátóak, izgatottak, reményteljesek, boldogok. A legtöbbet szeretnék kihozni magukból és kapcsolatukból.

A nyár a vidámságé, a pihenésé. Házasságunkban komoly előrelépéseket tettünk egymás megértése érdekében, örömteli érzésekkel, a megelégedettséggel élvezzük egymás közelségét partnerünkkel. Ez az "egy húron pendülünk" időszak.

Az őszre azt írja Chapman: a kivülálló számára szép, d belül már a változás jelei találhatók. Megérkezik a szomorúság, az aggodalom, az elutasítás, időszakos kiüresedés a jellemzője.

A tél pedig a hidegség. A házasság telét a ridegség, durvaság, keserűség jellemzi, ami a partnerek merevsége -egymás nézőpontjának figyelmen kívül hagyása- miatt alakulhat ki. Megjelenik a magányosság, az elutasítottság érzése, a csend és a veszekedés váltakozása.

Chapman Amerikában élő házaspárokon keresztül mutatja be ezeket az időszakokat. A fázisok, évszakok után érdekes, érthető nyelven megfogalmazva vázolja fel, milyen módszerekkel lehet a házasságot megújítani. Hét módszerről ír könyvében, ezekből néhány ízelítő:
Tanuljunk a múlt kudarcaiból! Gondolkodjunk pozitívan! Fordítsuk javukra a különbségeket! Használjuk párunk szeretet nyelvét!

Gyakorlati tanácsokat is ad a módszerek első lépésének megtételéhez, és ami a fontos :Gary Chapman támogatja a házasság intézményét!

Kedvelem könyveit, kedvelem megfogalmazásait. Egyetlen gondom csak annyi vele, mint minden ilyennel: ha valakinek problémája van a házasságával és elolvas egy ilyen szakirodalmat vagy esetleg szeretne terápiás segítséget kérni, még nem biztos, hogy működni fog a dolog, mert ehhez is mint a házassághoz két ember kell. Ha mindkettő szeretné, akkor van esély, ám ha nem....

"A házasság évszaki változnak.Azonban valamennyi szakaszban van lehetőség az érzelmi stabilitás és a boldogság elérésére és megőrzésére. Minden évszaknak megvannak a maga kihívásai és nehézségei. (...) A fák ki vannak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak és sok egyéb természeti jelenségnek. Mi, emberek azonban rendelkezünk a döntés képességével. (...) Felvértezhetjük magunkat jó érzésekkel, és élhetünk a nyílt kommunikáció eszközével, melyek segítségünkre lesznek az ősz és a tél átvészelésében."


A Bézs.hu oldalán is olvashatjátok véleményeinket az általunk olvasott könyvekről.

2010. augusztus 17., kedd

Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk Teheránban

Volt, hogy úgy éreztem ennek a könyvnek az olvasása közben, hogy olyan ez az iromány, mintha én lennék, de legalábbis mintha nekem írták volna.

Ez a könyv majdnem teljes egészében eleget tett az én „ideális regény” elképzeléseimnek, amilyet folyamatosan keresek.

Volt benne minden, ami nekem a szívem csücske.

Irodalom: az írónő saját élményeit, tapasztalatait, kapcsolatai, érzéseit írja le egyetemi irodalmi professzorként. Dr. Náfíszí az angol irodalom professzora. Az egyetemeken tartott óráiba és a saját lakásán tartott kis irodalmi összejövetelekbe is bepillanthatunk, ami nagyon intellektuális élmény. Többé-kevésbé részletesen foglalkozik négy irodalmi alkotással ill. regényíróval. Nabokov Lolitájával, Fitzgerald Nagy Gatsby-jével, Henry James Daisy Millerével és Jane Austen írásaival. Elemzi őket és párhuzamba állítja saját hazája, Irán aktuális politikai helyzetével, az iráni élettel. Amin van mit gondolkodni, ugyanis az iráni forradalom alatt-után járunk a regény lapjain.


Egzotikus, keleti környezet, vallás (bár annak nem éppen a pozitív oldala mutatkozik meg, de jó volt, hogy kicsit segített árnyalni, tágítani a képemet erről a világról): A regény kb. fele az aktuális politikai helyzet, azon belül is főként a nők sorsa és nehézségei bemutatásával foglalkozik. Nem szeretném részletezni a vallás által szabályozott Irán hétköznapjait, mert nem lehet röviden elmondani, hogy milyen szinten volt rákényszerítve egy vallás összes esztelen törvénye mindenkire, akár akarta, akár nem. Nem fogom soha megérteni, hogy hogyan lehet egy vallást mindenki számára kötelezővé, államformává tenni, hiszen épp az lenne a lényege, hogy mindenki szabad akarata és hite szerint gyakorolja azt.

Felkavart az irániak és főleg a nők helyzete, együtt éreztem a modern gondolkodású, nyugatot bejárt és ismerő professzor-asszonnyal, minden kétségével, ellenérzésével az adott rezsimmel kapcsolatban.

Stílus és okosságok: Nagyon tetszett a finom, nőies, intellektuális, sokat gondolkodó hangvétele a regénynek, de a legjobban talán az irodalom iránti lelkesedése, ahogyan megmutatta, hogy hogyan lehet műveket értelmezni, felhasználni azokat a saját életünkben.

A könyvben elemzett ill. megemlített művek némelyikét is nagyon vonzóvá tudta tenni számomra az írónő, annak ellenére, hogy alapból semmi érdeklődést nem mutattam irántuk. A nagy Gatsbyt és a Daisy Millert mindenképp el fogom olvasni, és nem kizárt, hogy Saul Bellow művei közül is valamelyiket.

Úgy érzem, hogy ez a könyv még közelebb hozott az irodalomhoz, amiért hálás vagyok neki.


Nicholas Sparks: Az utolsó dal

Mint azt már korábban kijelentettem, Nicholas Sparks – Kedvesem című könyve annyira megtetszett és annyira örültem, hogy én mint a notórius romantikus-bestseller-szerző kerülő pozitívan csalódhattam benne, hogy szívesen, minden vonakodás mélkül vettem kezembe legújabb, magyar nyelven megjelent könyvét.

Ezúttal amolyan tini történetet olvashatunk, hisz a főszereplő szerelmespár még „csak” 18 éves. Ronnie és kisöccse Jonah anyjuk határozott fellépésének hála, az egész nyarat édesapjuknál töltik majd. Míg Jonah önfeledten örül a közeledő nyárnak, addig Ronnie a pokolba kívánj az egészet és már az érkezésük pillanatában otthagyja a családját, hogy magányosan fortyoghasson a kis tengerparti városban. Szerencséje van, aznap ugyanis ideiglenes vidámpark vert tanyát a mólón, így el tudja ütni az idejét valamivel. Ekkor több emberrel is ismeretséget köt egyszerre: Will-el, a jóképű röplabdajátékossal, Blaze-zel a kissé darkos beütésű tini lánnyal és annak tűzzsonglőr haverjaival Marcus-szal, Teddy-vel és Lance-szel. Hiába jó emberismerő Ronnie, alaposan megszívja ezeket az új kapcsolatokat, nem is egy kalamajkája lesz belőle. De lehet hogy az egyikből végül szerelem lesz, és az is lehet, hogy végül jobban megismeri apját mint valaha. Ez Ronnie legszebb és legborzasztóbb nyara egyben, mégis örökre a szívébe zárja majd ezeket a hónapokat és sosem  fog felejteni.

Elég jól indult be a könyv, a közepe felé azonban mégis kicsit leült a történet. Nem tartott ez sokáig, és újra beindult a gépezet, akkora pedig már folyton ott lógott a levegőben, hogy hamarosan bekövetkezik a „világ összedőlése”, és amint ez megtörtént könnyekben törtem ki én is. Sírós vagyok na! De ezt már elkotyogtam párszor, úgyhogy nem szolgáltam túl nagy hírrel.

Ronnie szimpatikus volt nekem a maga makacs és hajthatatlan módján. Steve, az apjuk pedig eleinte olyan tutyi-mutyinak olyan semmilyennek tűnt, de aztán nagyobb betekintést engedett a könyv az ő lelkivilágába is, és innentől kezdve más szemmel néztem rá.

A Kedvesemmel ellentétben ebben a könyvben 4 szemszögből ismerjük meg a történetet, de egyik sem egyes szám első személyben mesél. Ronnie, Steve, Will és Marcus a mi kalaúzaink. Tetszett az állandó szemszög váltás, így jobban megismerhettem a főszereplőket mozgató miérteket.

Ebben a történetben is jelen van a hit, a szerelem és az egyház, és úgy tűnik a leveleket is nagyon szereti az író. Na meg persze az olvasó könnyei.

Ami külön nagyon tetszett még nekem, az hogy a General Press ennek a könyvnek nem színezte be a lapok oldalát, hanem meghagyta egyszerű fehérnek. Nekem így sokkal jobban tetszik.

A borítón a filmadaptáció plakátja látható, amelyben Miley Cyrus (alias Hannah Montana) játssza Ronniet. Eddig nem hallottam túl sok jót e filmben alakított színészi játékáról, de ha tehetem akkor magam is megbizonyosodom majd róla.



2010. augusztus 15., vasárnap

John Shors: Hullámsír

"A második világháborús sebesültszállító hajó az egyik pillanatban még a Csendes-óceánon cirkál irgalmas missziót teljesítve. A következőben kettészakítja egy torpedó. Túlélők kis csapata, köztük egy sebesült japán katona és egy fiatal amerikai ápolónő vetődik partra egy közeli szigeten, nem is gondolva, milyen kalandok várnak rájuk...

Akira öt éve vív vérfürdővel és borzalmakkal teli háborút a japán császárért. Most, ellenségekkel körülvéve gyűlöletet kellene éreznie, ehelyett vigaszt lel társaságukban - és újra felfedezi magában a költészet szeretetét. Miközben beavatja szenvedélyének titokzatosságába és szépségébe Annie-t, az elragadó, de zaklatott lelkű lányt, akit megmentett, a múltja fájdalmaival küzdve segít Annie-nek feltárni a jövő ígéretét."

John Shors regénye a második világháborúba kalauzol minket. A regényt műfajilag a romantikus prózába tudnám sorolni, abból is inkább az érzelgősebb fajtába. A történet csordultig van kitörő érzelmekkel, itt mindenki szeret mindenkit, amitől az egész teljesen hiteltelenné, meseszerűvé válik. A történet túlságosan kiszámítható, ráadásul a szerző a szigeten lévő körülményeket is úgy teremtette meg, hogy a szereplőknek szinte csak a karjukat kell kinyújtani ahhoz, hogy bőségesen ellássák magukat élelemmel. Ha már egyszer az ember egy lakatlan szigetre kerül, akkor nem kéne előtte feltérképezni, hogy hol is vannak pontosan? Milyen lehetőségek adottak a túléléshez?

Kicsit nyomozgattam, mert arra gondoltam hogy esetleg a fordítás miatt sikerült ennyire érzelgősre a regény, ám tévedtem. Néhány külföldi bloggertársam is hasonló következtetésre jutott, mint én, kivéve persze azokat, akik szeretik az író könyveit, vagy magáért a műfajért vannak megveszve. :)

Ha nem vesszük figyelembe a történetet és csak a karakterekre fókuszálunk, akkor azt kell hogy mondjam, hogy egész jó lenne ez az iromány. Ugyanis a szereplők nagyon kidolgozottak, átgondoltak. Az olvasó tudja kit kell szeretni és kit kell utálni, mindenkinek meg van a maga szerepe, helye a történetben és nem maradnak sötét foltok sehol sem. Nem lett kedvencem egyik sem, de ez elsősorban a történet miatt van, mert ha tudtam volna élvezni, akkor valószínűleg valamelyik szereplő helyébe is el tudtam volna magam képzelni.

És legeslegutoljára szeretném megemlíteni, hogy majd frászt kaptam a "japcsi" szócskától, ami eszméletlen mennyiségben szerepel a könyvben. Nem tudom, hogy az eredetiben is így szerepel-e vagy a fordító egyik kedvenc szava volt, de engem a hidegrázás kapott el. Ha kérhetnem ezt a szót mellőzük, szerintem borzalmas.

Valószínűleg ez nem az én műfajom lesz, de szívesen ajánlom azoknak, akik bírják a rózsaszínfelhőben való mászkálást, és képesek elrugaszkodni a valóságtól. :)

U.I.: Valaki elárulhatná nekem, hogy egy férfi szerzőt mi vesz rá egy ilyen könyv megírására?

A könyvért köszönet a Bézs.hu magazinnak!



Alessandro Baricco: Novecento


Alessandro Baricco...... Novecento....

Mintha nekem írta volna....

Rabul ejtett ismeretlenül: Az Óceán zongoristájának-meséje.

Beültem a fotelbe, átadtam magam ennek a történetnek. Baricco elvitt egy óceánjáróra, ahol ültem a sarkokban, belemerültem a tengerbe, a zongora hangjába és hallgattam a muzsikát: a tenger morajlását és a zongora 88 billentyűjének összekapcsolt hangjait. Hallgattam és megismertem Novecento érzéseit. Boldogtalanságát. Boldogságát. Elgondolkodtam életén, elgondolkodtam az életemen.
Magam előtt láttam Novecentot. A trombitást. A hajót. Az embereket. Magam előtt láttam magamat. Félelmetes volt.
Azt szerettem volna, aki kézen fogja Novecentot, és átsegíti a nehézségeken…. nem én lettem az, sőt….más sem.