Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Eljutottam oda jó pár Grecsó könyv után, hogy lassan bárhová mennék utána. :) Bármennyire is ódzkodom a kortárs magyar irodalomtól, vannak viszont olyan jelenségei, amelyekért rajongok. Az egyik ilyen Grecsó Krisztiánnak az írásai.

A megszokott velős, lényegre törő mondatokkal "dolgozik",  de valahogy

már sokkal inkább letisztultabb, világosabb az egész. Hamarabb beránt a

gépszíj, ha lehet így fogalmazni.

Daru életútja töredékeinek lehetünk részesei, egészen a kamaszkortól kezdve, amikortól küzd az elfogadásért, a szebb életért. Leginkább szerelmein, a nőkön keresztül mutatja be ezt az életet, és gondolkodunk, hogy milyen szerepet, miért töltöttek be az életében (életünkben)? Ők formálják, teszik azzá, amivé felnőttként válik? Ott lesznek akkor is az élmények, a sérelmek, a barátok, a szerelmek? És vajon el tudja majd fogadni önmagát, egyáltalán meg tudja ismerni saját magát a múlt által?

Húsz év "utazása", ami messzi vidékről, Tótvárosból Budapestig tart egy férfi lecsupaszított lelkének megismerésével.

Miközben Daru életével voltam telve, a saját múltam is folyton betört, emlékeztetett sok mindenre, elgondolkodtatott. Úgy vagyok vele, hogy kerülöm a múlton való elmélkedést, nem szeretek túlságosan emlékezni, pedig nem biztos, hogy nem válna a hasznomra. Azok is hozzám tartoztak, azok miatt is lettem az, aki vagyok.

"És a szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik."

10/10

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Minden ember, aki szeret olvasni, tudja, hogy mit várhat egy olyan írótól vagy írónőtől, akitől már olvasott valamit. Amikor Grecsó Krisztián új, frissen megjelent könyvét vettem a kezembe tudtam, hogy milyen stílussal, milyen szövegalkotással fogok találkozni, így nem lepődtem meg, hanem belekezdtem Daru történetébe. A fülszöveg elolvasása most sem történt meg, így meglepődtem, amikor Juszti mama nevével is találkoztam (Grecsó K.: Mellettem elférsz). 
Pedig ez a könyv, a „Megyek utánad” más. A stílus nem, de itt egy fiú/férfi életének egy szeletével találkozunk a női nem vonatkozásában. Akár mondhatom azt, hogy a történet sem, hiszen a kamaszság, élet örök problémái is helyet kapnak benne.

A történet kezdetén Daru 12 éves kiskamasz, aki alig várja a hormonális változásokat, a szőrösödést, a mutálást, önértékelési problémákkal küzd, nem a jó bandában áll; aki szerelmes a kiskori jó pajtásba. Innen indulunk el, s majdnem körbe érünk. Vagy akár körbe is, ez csak nézőpont kérdése. A könyvben a lányok, nők, asszonyok jönnek-mennek, Daru keresi a helyét a faluban, vagy éppen a főiskola, majd az egyetem előadótermeiben, miközben folyik az alkohol, érződik a fű szaga (nem, nem a lekaszált friss fűé), tolódik a katonai behívó felhasználása. Daru éveinek a száma nő, a változás, az élet megtapasztalása elkerülhetetlen.

"Ha ő nem menne végig ezeken az ösvényeken, elkopnának, beleolvadnának a határba, megszűnne valami hallatlanul fontos, és az emlékezet jóvátehetetlenül megsérülne. Daru élete, sorsa is ilyen: makacsul járja az érzelmek elágazó csapásait, múltban és jövőben, közben mindegyik kapcsolatában elveszít magából valamit, mindegyikbe belehal egy kicsit. Így válik felnőtté." (részlet a fülszövegből)

A nők központi szereplői ennek a regénynek. Lili az óvodától-kamaszkorig tartó nagy szerelem, a viszonzatlan, a sebet ejtő, a fájdalmas.

Eszter a vadság, a másság megtestesítője.
Gréta az érzelmes, az Igazi-ra váró.
Petra a nevelő, az érzékeny, a sokat akaró, a megalázkodó.
Sára, aki pótléknak használta.
Adél….., na igen, maradjon csak Adél.
Majd visszatérünk Grétához, Lilihez, Julihoz is.

Daru élete a nőkön keresztül. Kép, hogy mi és hogyan változott az évek során, hogy használták ki őt, hogy nem volt képes soha megfelelően a talpára állni, hol erősödött, hol gyengült.

Magyar könyv, magyar író, alapjai az 1980-as évek körüli időszaktól. Aki akkor is élt, aki esetleg egy faluban élt még jobban fogja szeretni, mert átélhette mozzanatokban a saját múltját.
Én igen. Álltam a „gőzben”- a fóliasátorban; telefonáltam fülkéből; hívtam olyan személyt, akit egy központi telefonhoz szólítottak a hatodik emeletről, és a portás végighallgatta a beszélgetést. Érdekes volt arról olvasni, hogy lehetett letagadni az első diplomát, de ezek csak apró-cseprő momentumok, mert minden a kortárs magyar irodalmat, vagy akár Grecsó Krisztiánt kedvelő olvasó meg tudja találni benne azt a szépséget és értéket, ami miatt érdemes a kezébe vennie ezt a könyvet, és érdemes belemerülnie bele Daru életébe.

Spiró György: Álmodtam neked

Nem az első Spiró könyvem és nem is az utolsó, főként, ha ilyeneket álmodik nekem még sokat. Ilyen nagyon őszinte, időnként vicces, máskor mélységesen szomorú valóságot, ami kegyetlenül őszinte. Annyira, hogy néha már zavarba ejtő ez a nem mindennapi kitárulkozás.

A novelláskötet 1987-ben jelent meg. Akkor is nagy sikere volt az életrajzi írásokat tartalmazó novelláknak. A mostani kötet bővült pár, azóta ihletett novellával. A fanyar humorral kimondott, kendőzetlen őszinte szó nem ismeretlen Spirótól, úgyhogy joggal várhattuk el most is. És Ő pedig megmondja, kiteszi az asztalra, tegyünk vele, amit jónak látunk.

Időrendben tekinthetünk bele fogantatásától kezdve főszereplőnk életébe, amely felér egy társadalomrajznak is. Elgondolkodtat, továbbgondoltat és közben értékelek.

Spiró György Budapesten született1946-ban. Az ELTE-n szerzett diplomát magyar–orosz–szerbhorvát szakon. Rengeteg műfajban otthonosan mozog, számtalan kötete jelent meg. Költőként és prózaíróként kezdett publikálni. 16 éves kora óta próbálkozik drámákkal. Nagy sikert a Csirkefej és Az imposztor aratott a 80-as években. Jelenleg az ELTE Esztétika Tanszékének tanára. Irodalomtörténészként is jelentős neve van, a szláv nyelvek és irodalom alapos ismerője.

A jó novella Spiró szerint „csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle." Fejbe csapott!

10/10

Colum Mccann: Hadd forogjon a nagyvilág

New York, ami nem álmaim városa, de egyszer mindenképpen szeretnék ott lenni!  Így emiatt is evidens volt, hogy nagyon érdekel a könyv.

Ennek a könyvnek az apropója egy világméretű mutatvány, amikor 1974-ben egy Philippe Petit nevű artista átsétál egy kifeszített drótkötélen az ikertornyok között. Mccann számára ez az esemény rengetegféle gondolatot indított meg, különféle élethelyzeteket, még különbözőbb embereket hozott olyan összefüggésbe, amelyről álmodni sem tudtunk volna.

Ahogyan az artista miatt is izgulunk öklünket összeszorítva, úgy a történetek ide-odaforgatásával is úgy érezzük, mintha pengeélen táncolnánk, és közben fogalmunk sincs, hogy hová lyukadunk ki.  Az ellentétek, konfliktusok rezgő izgalmat keltenek bennünk. De mégis jó pár ember élete hogyan függ össze a kötéltáncos cselekedetével? Ami megfogható, az Mccann szereplőinek a valósága, esendősége, a többit valahogy meg kell érteni.

Nem nagyon tudok a történetről írni, mert nagyon zavaros és egyedül kell kitalálni belőle, olvasás közben. A végén pedig ott az összefüggés, egy fantasztikus világ tárul elénk és minden világos lesz. Nagyjából! Modern, kortárs írás, modern, kortárs gondolkodást követelve. Ezzel néha híján voltam, mégis megérte!

10/10

Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből

Ezzel a címmel és ezzel a borítóval egyértelmű volt, hogy kell nekem ez a könyv. :D Bár a Kossuthkifli is ott áll a polcomon, ezt muszáj volt előrevennem. Arról már olvastam, hogy nem igazán behatárolható, furcsa stílus övezi Fehér írásait, de nem tudtam, mire számítsak. Rövid prózákat olvashatunk, úgy ismerhetjük meg Ecsedi Gyulát, aki számomra egy fogalommá vált. :D

Hazatelepült disszidensként vakondűzéssel foglalkozik. Ötvenedik születésnapjához közeledve számot vet életével, úgy érzi révbe szeretne jutni. Visszatérve Párizsból, próbálkozik mindennel. Lesz pizzafutás, kukásautó vezető, francia-arab tolmács, árufeltöltő, favágó, taxisofőr. Amúgy végül is vakondűző lesz, aki lakóautójával járja a városokat, hogy jutányos áron kiirtsa a kártevőket. Egyébként pedig operarajongó, de mindez sem ér fel azzal, amit francia honban tapasztalt, ez már nem az a világ.

A rendszerváltás utáni időszakot öleli fel a történet, jó kis társadalomrajzot tárva elénk nagyrészt egy útkeresés kapcsán. Én nagyon szerettem ezt a furcsa stílust, amit Fehér Béla képvisel, kifejezetten szórakoztatott. A történetnek egyébként van valóságalapja is, és hála az égnek, hogy a nem tervezett írás mégis megszületett.

8/10

Székely Csaba: Bányavidék

"Székely Csaba trilógiájának első darabja, a Bányavirág a Színházi Dramaturgok Céhe, majd a Színházi Kritikusok Céhe szerint is Az évad legjobb drámája lett, a szerző megkapta érte a Szép Ernő-jutalmat. A sorrendben második műnek, a Bányavakságnak is két bemutatója volt már. A kötetzáró Bányavíz pedig az Örkény István Színház drámapályázatát nyerte meg."

Nem mondhatnám, hogy nagy drámarajongó vagyok, de a kiadó köteteire ugrok. :D  És voltak már ennek bizonyos előzményei a kiadó munkásságában, nevezetesen a 2007-ben megjelenő Rivalda vagy például a Závada kötetek. Ráadásul itt a történet is nagyon kecsegtető volt, kíváncsivá tett. Rém egyszerű erdélyi emberek a főszereplői, akik egy bányatelepen élnek. Ismerős problémákkal küszködnek, úgymint munkanélküliség, megélhetés stb. És mint ilyen, általában igen jellemző, hogy az alkoholban keresnek menedéket az emberek.

A három történet ugyanabban a faluban játszódik, néhány szereplő felbukkan itt-ott ismételten. A bányát bezárják, emiatt képtelenek a mindennapi betevőt megkeresni szereplőink. A bátorság hiányzik belőlük az újításhoz, akár a továbbálláshoz, így marad a pia és az önsajnálat.

A humor sokat segít rajtunk is és a szereplőkön is, és abban is, hogy megkedveljük nagyon ezeket az embereket. De azért meg is ríkat sokszor. Legtöbbször meg azt sem tudjuk, melyiket csináljuk a kettő közül!?

Kedvem lenne megnézni színdarab formájában is.

8/10

Gerbrand Bakker: Az iker

Egy könyv, amely elszomorított és elgondolkodtatott, és ebben a szomorúságban is hagyott.

A könyv befejeztével mélységesen egyedül éreztem magam. Egyedül, mint Helmer van Wonderen, a Szamaras Ember.

Helmer. Ki is ez a férfi? Ha általános iskolásan kellene fogalmaznom, akkor elmondanám, hogy 55 éves, fekete (sötét) hajú, még nem őszül.

"Néha nem értem, hogy vénülhettem meg ennyire. Amikor a tükörbe nézek, viharvert arcom mögött mindig egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiút látok."

 Mélyebben vizsgálva azt is elmondanám, hogy állattenyésztéssel foglalkozik, körülötte szamarak, tehenek, juhok minden korosztályban, tyúkok. Apukájával élnek, kettesben, egy nagyobb területen, ahol a szomszédokat csak távcsővel lehet látni, s Helmer társasága az állatokon kívül a két szomszéd gyerek-a mamájuk, a tejet elvivő személy, néha az állatkereskedő, s a későbbiekben Henk, a fiatalember.
Ha még jobban lehámozom, lecsupaszítom ezt a holland férfit, akkor egy magányos, unalmas életet élő, sőt inkább túlélő, olykor szánalmas öregembert látok, aki annyira egyedül van, hogy az már nekem is fájt.
A könyv néhány hónapját felvázoló időszak alatt, kirajzolódott Helmer egész élete. Egykori ikertestvére, Henk élete, annak egykori menyasszonyának és egész családjának élete, s főleg ennek a magánynak a létrejötte és ottléte. Az egész életében. A kommunikáció hiánya, a lomtalanítás minden foka, az emlékek kiűzése, a hidegség. Minden.

Mi a titok, ami miatt nem szívleli az apját?

Nem is tudom, hogy sajnáltam-e, szántam-e? Nem is tudom, hogy elítéltem-e, ahogyan az édesapjával bánt? Ahogyan ezt a történetet megfogalmazta Gerbrand Bakker, úgy sodródtam a magánnyal, a rosszkedvvel, néha felidegesítettem magam, néha csak szomorkodtam, elgondolkodtam, hogy miért is jutott idáig?
Ott volt ez a fiatal Henk, aki egy léhűtő, aki odakerült valami célból, majd elment egy másik okból kifolyólag, így ismét ott volt a magány.
Bárki jött és ment, semmi nem történt. A dolmányos varjú rendületlenül ül a fán. Egyetlen számottevő megmozdulása véres lesz. Színt visz a környékbe.
Nem történik semmi. Állatok, fejés, terelés. Akár unalomnak is mondhatnánk. 
Az állóvíz hullám nélkül maradt. Eseménytelenség, állott pocsolya, amelybe a most született kisbárányok visznek életet és színt. Meg a falon egy Dánia térkép. Nos ez, egy testrészt is mindig átszínez.

S bármi is történik bárkivel, egy halál, egy rég látott ismerős, mégis vissza-visszaköszön a magány, az egyedüllét, amelyre ez a férfi kárhoztatva van.

55 éves, agglegény. Tehet róla? Úgy gondolom, hogy igen, ha nem is 100%-osan. De nem ítélkezhetek, hiszen az kívülről mindig könnyebb.

A fülszöveg írása szerint (Coetzee szerint) ez a könyv a visszafojtott gyengédség és a lakonikus humor regénye. Nekem nem ezt jelentette, de elhiszem, hogy ez is lehet. De rám olyan erővel hatott, hogy nem tudtam humorosnak venni.
A fülszöveg azt a kérdést is felveti, hogy nyithat-e új fejezetet az ember 55 éves korában? - Ha arra van szükség, remélem igen. Helmer is megérdemelné, remélem él a lehetőséggel.

"Tudom, hogy fel kellene állnom,hogy az ösvények és a mellékösvények a fenyők, nyírfák és juharfák árnyékában hamarosan már sötétek lesznek. De nyugodtan ülök. Egyedül vagyok.

Aki szereti a deprimáló, elgondolkodtató vagy különleges szebb irodalmat, aki befogadó, annak mindenképpen ajánlom!

Máté Angi:Az Emlékfoltozók

 

Mi felnőttek elfelejtünk mesét olvasni…persze a gyerekeinknek olvasunk. Lelkesen,hol kevésbé lelkesen mesélünk,de magunknak mikor olvastunk utoljára mesét???
Egy könyvesbolt kirakatában pillantottam meg a könyvet,és egyből beleszerettem,mesekönyv de látszik ,hogy nekünk szól,nekünk íródott.
Felnőttként sokszor vágyódunk valami szép,valami mesés után ami kicsit újra gyerekek lehetünk,simogathatja valami a lelkünket,a szemünkről nem is beszélve-hiszen csodálatos rajzokban gyönyörködhetünk Rofusz Kinga jóvoltából.

"Hogy kik is azok az emlékfoltozók? Talán két tündér. Vagy két rigó. Esetleg két kislány. Két tündérrigólány: a limonádéhajú és a faodúbarna.
Amerre csak járnak, csodák történnek. Igazán nem kell hozzá sok. Elég egy tű meg egy cérna, és megfoltozzák a feledékeny roller és tölgyfa emlékeit. Egy horgászbot, és megcsiklandozzák a Holdat. Klakkognak és dübbögnek, de úgy, hogy a villamos kerekei szikrát hánynak. Erdőt szelídítenek és kinyitják a tengert; rókák és őzek a barátaik. Azt is megtudhatjuk: együtt mennyivel könnyebb és nehezebb élni, mint egyedül."

Nem szoktam fülszöveget ide másolni,de ebben az esetben kivételt kellett tennem,mert én magam sem tudnám jobban összefoglalni a kötet lényegét.

Szó szerint rajongók a mesékért és a tündérlányokért akik labdarózsára tekerik a hajukat,pöttyös gumicsizmát húznak ha esne az eső ,lógatják a lábukat még a postást várják, vagy éppen pillangók hullanak az égből.
Nyissuk ki a könyvet,legyünk újra gyerekek,engedjük kicsit kifényesíteni a lelkünket.

Patti Smith:Kölykök

  1946-ban megszületik egy kislány,még senki meg nem mondta volna,hogy     művész lesz-énekes,dalszerző,költő aki egész életében végig kísér egy fiú, Robert akiről ez a könyv is szól.
A könyvborítón a hatvanas évek divatja szerint  öltözve egy fiú és egy lány,egymást átölelve mosolyog a fényképezőgép lencséjébe,nagyon sok fotó készül még az évek alatt,egészen addig amíg a fiú híres nem lesz.
De addig nagyon hosszú az út,és nagyon sok minden történik velük-kicsit olyan volt ez a történet mint valami szürreláis mese.
Ritka,hogy én ilyen témájú könyvet vegyek a kezembe,az első mondat után viszont nem volt megállás,elkísértem Pattit Amerikába,New Yorkba és egyik ámulatból a másikba estem.

Magamon is csodálkoztam,hogy tetszett ez a könyv,illetve,hogy ennyire tetszett.Sosem voltak művészi hajlamaim,sosem értettem őket, megmutatják ,hogyan lehet zenét szerezni,füvezni,éhezni,hogy festőállványt vehessenek,kenyér helyett heroinra költenek..Ez a könyv bemutat egy másik világot,ahol a legtöbb nagy név mint Jimi Hendrix,vagy Janis Joplin egy szalmalángnyi életben egy pillanat alatt lobbantak el.
De mielőtt ellobbantak volna még lehetett velük sörözni,meghallgatták a versedet,vagy csak együtt zenéltetek.
Tetszett,hogy ezek az emberek felnéztek egymásra nem pedig irigykedtek,merítettek egymás munkásságából,és nem akarták eltiporni a másikat.
A könyv Robertnek állít emléket,egy fiúnak akire ha józanul ránéztél, tudtad nem lesz jobb sorsa mint a többi zseninek.Patti baromi józan maradt ,mindeközben művész is tudott lenni,ez azokban az időkben nem lehetett éppen könnyű.

Aki szereti ezt a világot,a hatvanas-hetvenes évek hangulatát annak nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet!

Lakatos István: Dobozváros

Nehezen íródott meg ez az értékelés, mert nagyon kétes gondolatok kavarognak a buksimban.

A mese

tetszett is és nem is

túl erőszakos volt és nem is

untatott és nem is

részletes lett és nem is

Zalánék családjához egy nem túl szép napon egy Székláb nevű öregember csenget be. Furcsán viselkedik és azt állítja: akiket Zalán a szüleinek hisz, nem az igaziak, hanem másolatok. Meggyőzi a fiút, hogy mivel édesanyját és édesapját elrabolták a dobozvárosiak, Zalán nem tehet mást, mint útra kel vele.

Székláb egy rettentő érdekes helyen él, ahol teljes a káosz, ugyanakkor minden a helyén van. Itt már el lett eresztve az író fantáziája, csodálom hogy tudta követni saját magát. :)) Számomra akkor kezdett beindulni, amikor Zalán egy rosszaság következtében (letagadhatatlanul gyerek, aki sokszor a felnőttek kérése ellenére cselekszik) bejut Dobozvárosba.

A történet folyamán mesebeli lények tengerével találkozhatunk: sárkányok, törpék, öreg és házsártos kecske, vízimanók, beszélő patkányok, mosómedve.

Megjelenik sok népmesei fogás is és persze óhatatlan, hogy egy író belevigye a saját élettapasztalatait is a könyvébe. Gondolom gyerekként sokat meséltek neki a szülei, mert ez a téma többször is előtérbe került. 

Rengeteg ötletes dologgal is találkozhatunk:

miért hajnalban adják a rajzfilmeket? (ez a kedvencem és ezen már én is sokat  gondolkodtam),

-milyen lehet a kóbor macska íze?

-óriásölő sugárágyú

-csillaggyurma

-felhőkre fel lehet mászni létrán

- elveszett dolgok szobája

Összességében a sok erőszak miatt adok 8 csillagot és mert az eleje vontatott lett.

Gratulálok az írónak, a képeket imádtam és a képregényes rész egyszerűen fantasztikus. 

8/10

Máté Angi: Kapitány és Narancshal

Körülbelül 2 hete tart az őrület, azóta, hogy kézhez kaptam a könyvet. Menetrendszerűen este 8-kor, amikor már az orrom a bokámat súrolja az álmosságtól, elhangzik a szokásos: "anyaaaaaaaaaaaaaa, a Narancshalat akarjuk...". Persze nem szeretnénk, AKARJUK!!! De mindegy is, mert olyan édes kis kidobott kiskutya szemekkel néznek, hogy nem tudok ellenállni. Ráadásul én is nagyon élvezem.

Az én egyébként kimeríthetetlen, huncut kis csikóhalaim tátott szájjal, kidugott nyelvvel hallgatják a kicsit tökkelütött kapitány történeteit. Ez a  megfásult, öreg tengerészkapitány kiadja az utasítást a legénységnek, hogy kössenek ki, mert ő ugyan szögre akasztja a vasmacskát és nyugdíjba vonul. Beköltözik a városba, ott is nem máshova, mint magára a hídra az aranyhalacskájával, azaz Narancshallal egyetemben, onnan indulnak mindig a csodaszép fantáziavilágba a mese által.

Próbálom nagyon hangsúlyosan, lassan olvasni, mert muszáj közben őket is néznem, ráadásul örülök, hogy egy picit hanyagoljuk Annáékat is... Rengeteg sok szép mesekönyvünk van otthon, de valahogy nem kapaszkodunk meg egyikben sem, kivétel ez a mostani eset. Rajonganak/unk érte.

Nagyon bájos kis mesekönyv, amelyet Rofusz Kinga csodaszép rajzai ékesítenek. És ha a végére értünk, irány vissza az elejére! Azt hiszem, nem lesz ellenvetés otthon.

Szabó T. Anna: Tatoktatok

Véletlenül került hozzám Szabó T. Anna verseskötete. Először csak érdektelenül belepillantottam, de olyan helyen sikerült kinyitnom, hogy rögtön megragadott. A modernsége, az ötletessége, a humora. Sőt, még kicsit elborult is, pont ezért tetszik :D

Érdekes vonulat figyelhető meg a költészet terén is a magyar irodalomban szerintem. Bár nem nagyon vagyok otthon benne, de amit elcsíptem mostanában belőle, az alapján szerintem nyugodtan állíthatom.
Hogy ugyanúgy, ahogyan a hétköznapi nyelvben, a költészetben is a minél egyszerűbb, modern szóhasználat jellemző, a régiekre jellemző barokkos szóvirágok szinte eltűntek, hiszen egy újfajta világban élünk, ahol sajnos az emberek már nem értik meg a bonyolultabb dolgokat...

Szabó T. Annánál is észrevehető valamennyire ez az irány, ugyanakkor a szóvirágok helyét sokszor nagyon jó ötletekkel pótolja, ügyesen játszik a szavakkal. És hát a pihent ötletei is nagyon jellemzőek a mai gondolkodásra. Ezt igazából pozitív értelemben mondom, mert rég tetszettek ennyire versek.

Mondjuk nem mondanám egyértelműen, hogy kifejezetten gyerekeknek való, pedig első blikkre gyerekversek, de valahogy nem mind. Kicsi gyerekek sok játékos kifejezést nem biztos, hogy értenek belőle, nagyobb gyerekek pedig szerintem nem olvasnak verseket, de lehet, hogy tévedek.
Én viszont kisgyerekes szülőként tudtam értékelni. Egyébként a rajzok is jól tükrözik az egész kötet jellegét.

Egy nyelvtörő szösszenet:

PÖRÖLŐ

                                 (Szülők mondják)            (Kamaszok mondják)

                       Ördögkörből bökölődtök!        Örökkön zsörtölődtök!

                           Föltöltőkön tökölődtök!        Pöröltök, kötözködtök!

                      Könyököltök, sört öntötök!       Körömpörköltöt főztök!

                  Lődörgő kölykökön győztök!       Főnökökhöz dörgölőztök!

                      Lökött köldökhöz öltöztök!       Ködös nőkhöz költözködtök!

A kötet legvégén található Nemzetközi Medve-Induló pedig szerintem megkoronázása a kötetnek, könnyesre nevettük magunkat rajta a 6 éves lányommal. (Mondjuk a párom nem akarta újra hallani :D) Aki nem hiszi, járjon utána :P

Tóth Krisztina: Pixel

Leültem Tóth Krisztával egy havas, téli napon egy jó meleg, kandallóval befűtött szobában, és elkezdtünk beszélgetni egy pohár forró tea mellett. És csak mondta és mondta, én meg ittam a szavait. Sorra vettük majdnem az összes testrészt, felvázolt nekem egy-egy történetet, érintve mindig az adott részünket, aztán a végén valami csodás úton haladva egy szép teljes egésszé állt össze. Szóval valami ilyesmit éltem át olvasás közben, és annyira kellemes volt, csak kevés... A kis novellák önmagukban is megállták a helyüket, de persze tényleg a korona a végén került fel a FEJ-re. A történetek szereplői között pedig sokszor magunkra ismerünk, ami azért eléggé elgondolkodtató. Tényleg olyasmi volt, mint amikor a fényképezővel játszunk, próbáljuk a képet hol közelre, hol távolra beállítani, s így váltakozik a látásmódunk is.

Én mindig megtorpanok a kortárs magyar irodalom ajtaja előtt, sőt, rettegés fog el, hogy én ebből úgysem fogok semmit érteni, túl buta vagyok hozzá. Az utóbbi években viszont nagyon kellemes élmények értek, így már sokkal bátrabban próbálkozom. Most is nagy öröm ért, sajnálnám, ha nem "ismertem" volna meg az írónő egy munkáját. Aztán majd szép lassan a többit is.

"Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze."

Ó, én nagyon büszke vagyok, hogy van nekünk egy Tóth Krisztinánk!

Lakatos István: Dobozváros

"Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízi manóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek."

Lakatos István nevével akkor találkoztam először, amikor megjelent első képregénye, a Lencsilány. Mivel hihetetlen sikert ért el nálam ez a rövidke kötet, tudtam, hogy azonnal be kell szereznem a megjelenő regényét is. Igen jól olvastad! Most nem képregénnyel állt elő, hanem egy regénnyel.

Teljes mértékben meglepődtem amikor először megpillantottam, mert nem gondoltam, hogy ez ilyen vaskos kötet lesz. Na jó, annyira nem vaskos, de közel 312 oldal. A kiadás az valami eszméletlen jóra sikeredett. Igényes borító kemény fedéllel, fantasztikus a belseje, gyönyörű rajzokkal van tarkítva. A fekete-fehér illusztrációk pedig segítenek abban, hogy még könnyebben magunk elé tudjuk képzelni az amúgy sem szegényesen kidolgozott helyszíneket, a főbb karaktereket. Természetesen a rajzok hasonlítanak a Lencsilányban megismert rajzokra, ami nélkül nem maradhat el egyetlen Lakatos István könyv sem.

A történet eleje nekem valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, mintha már valahol találkoztam volna vele. Aztán egy kis kutakodás után rájöttem, hogy Neil Gaiman Coraline című regényére hajaz. Legalábbis nekem hangulatra rettenetesen közelített hozzá. Mindemellett igazi letehetetlen könyv annak ellenére, hogy a célközönség a tíz éves korosztály. Ugyanúgy tudtam én is élvezni a felnőtt fejemmel, mintha gyerekként olvastam volna. Persze ehhez az is kell, hogy egy kicsit szeressük az elrugaszkodott dolgokat, hiszen ebben a kötetben egyszerre találhatóak meg a sárkányok, vízimanók, egyszóval a természetfeletti lények.

Zalán karaktere iszonyat jól sikeredett. Igazi gyerek. Na persze nem csak Zalán, hanem az összes szereplő kiváló. Szívem csücske Székláb, akit néha olyan szívesen megszorongattam volna, mert olyan igazi öregapós. A szereplőkkel bejárjuk Tolnát-baranyát, miközben megpróbáljuk megmenteni a világot és Zalán szüleit. Alapvetően ifjúsági regény, de mégis van benne egy kis kalandregény is. Olyan izgalmasra sikeredett Lakatos István regénye, hogy kénytelen voltam együltő helyemben olvasni.

"– Tudod, biztosan neked is vannak olyan nadrágjaid, amiknek a zsebébe mindenféle holmit pakolsz – anyukád nyilván azt mondaná rájuk, hogy haszontalan ócskaságok, de szerintem nem, mert bármikor szükség lehet rájuk. – Persze. Gyufásdobozok, üveggolyók, törött játékkatonák és kiszáradt, döglött bogarak. A döglött bogarak a leghasznosabbak, mert a lányokat meg lehet velük dobálni."

Lezsák Levente könyve után jó volt újra meseregényt olvasni. Élveztem minden sorát, mert amikor ilyen regényt olvasok, akkor egy kicsit mindig visszarepülök a gyerekkoromba.

Balla D. Károly: Tejmozi

Egy család széthullásának története?- gondoltam sokáig- aztán átalakult(am), módosult(am).

A XXI. század.

Körülöttem mindenhol ilyeneket látok. Kicsiben. Aminek következménye ugyanez lehet.

Borzalom, kiábrándultság, megütközés, majd megnyugvás?

Nem tudom. Balla D. Károly kortárs magyar író, nekem teljesen hasonlóan ír, mint más kortárs magyar író. Annyira kiábrándító, hogy a sok szennyet, negativizmust, ami körülöttünk található, mindenki meglátja, és mindenki pontosan ábrázolja. Legalábbis megpróbálja.

Egy négytagú család. Átlag család. Egy fiú, egy lány. Akik nem egymásért, hanem egymás mellett élnek. Így tűnik.

Aztán szétbomlik, a festő édesapa elmegy. Mondjuk, elég házsártos asszonykája volt, nem egy művészfeleség-féle.

Hősünk, mesélőnk a fiú, aki ebben a családban nőtt fel. Prímszámnak tűnik, aztán ahogy mesél, (annyira szívesen hallgatom, annyira párhuzamokat tudok vonni) egyre inkább felfedezem, hogy egy összeadással vagy egy akármilyen művelettel ez a prímszám nem is prímszám.

Élet és halál kérdései. Mikortól élünk, mikor halunk meg? Tudunk-e halni a halál után? A halál az a tökéletes (aúúú, tökéletlen) vég, vagy a halál után is élhetünk?

Történet egy fiúról/férfiről, aki képtelen a saját életét élni, akit az anyja huzigál egy dróton, aki attól fél, hogy az a betegségével kisajátítja életét. Akinek későbbi hiányát úgy éli meg, mint egy elmulasztott kötelességet.

Egy férfi, aki megreked a munkája kapcsán (matematika és nyelvtan összefüggéseinek kutatása, vagy valami ilyesmi), új dolgokra vágyik, aki úgy gondolja, hogy ő soha nem készült fel az életre, őt nem készítették fel, nem ismer igazi tálatokat, járható kiutakat.

Egy ember, aki tartja a kapcsolatot az apjával, aki remeteként él egy faházikóban,akihez néha elmegy, akit néha meglátogat, akivel jókat ülnek a csendben, akivel ott folytatják a sakk-játszmát, ahol abbahagyták, akivel jókat tudnak együtt hallgatni, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz, milliméterről-milliméterre, akiről könyvet ír, aki számára "jelentette az évszakok váltakozását, a doboldalt, a folyó völgyét, a hajnali szelet, a hófúvást, a rét csendjét, az erdő hangjait, a szedres színét, a gomba szagát és a vadvirágok illatát. A tűz forróságát és a víz hidegét. A föld közelségét és az ég távolságát. Az állandóságok törvényszerű váltakozását és a változásban a véletlenül ismétlődő állandóságot."

A változások..

Az élet..

A halál........

Mikortól élet és mikortól halál?

A férfi már nem prímszám, a történet megtette az a picinyke műveletet, ami segíthet neki.

Itt a műterem....., a tejüvegen kapott elmosódott képek, családi kapcsolatok, anya-gyerek viszony, apa-gyerek viszony, apa-anya viszony, testvér-testvér viszony..

Bogozzuk a viszonyokat, töröljük a homályt....... de a tejüveg nem enged..........

aztán hirtelen vége........... csend, üresség, feketeség, majd a tejüveg lassan átlátszóvá válik, végül......

........... ott a műterem.

Ljudmila Ulickaja: Imágó

Ulickaja regényét kezemben tartva és azt olvasva igencsak elgondolkodtam ismét az előzőleg elolvasott könyvein.

Valahogy, nálam az Életművésznőket nem tudja felülmúlni semmi. A Vidám temetést nagyon szerettem, a Szonyecskát nem annyira. A Daniel Stein, a tolmács esetében már éreztem, hogy nekem a rövidebb, kisebb lélegzetvételű történetek jobban tetszenek, így kihagyva a Médeát, az Elsők és utolsókat (ezek itthon várakoznak sorukra), illetve az itthon nem lévő nem olvasottakat átugorva, az Imágót vettem a kezembe. Természetesen én leginkább az Életművésznőket dedikáltattam volna, de úgysem értem rá...(mikor érek én rá szerda este? :S)

Imágó és Zöld sátor...

Mi is a kettő között az összefüggés? A könyv címe. Eredetileg Zöld sátor, magyarul imágó.

Bevallom őszintén a legelején nem tudtam mit jelent az imágó szó. Sosem szerettem tanulni a biológiát, így megnéztem a szó jelentését (wikipedia szerint: "A biológiában imágó a neve arovarok utolsó fejlődési fázisának: a bábból való kibújás utáni szakasz a teljes átalakulás(holometamorfózis,pete-lárva-báb-imágó/kifejlett rovar) esetén, illetve az utolsó vedlés utáni szakasz a részleges átalakulásnál.") , majd könyveben is keresni kezdtem a jeleket.

Három fiú (Miha, Ilja, Szanya) és három lány (Olga, Tamara, Galja). Valahogyan kereszteződik életük. Élnek, barátkoznak, tanulnak. Három fiú, három személyiség, három élet.

Egyik egy zsidó irodalomkedvelő, akiből ki tudja, hogy lehet-e valaha író vagy tanár, hisz megbélyegzett..

Egy fotós, akinek művei országhatárokon túlra is eljutnak.

Egy csonka kezű zongorista, komolyzenét kedvelő, furcsa figura, aki különös benyomásokra jut magával kapcsolatban.

Közös: a sorsuk, az útjuk egy része, a barátság fontossága.

A három lány: a nagyon okos orvos, a kevésbé okos, de szerelmes, szimpatikus életre való újságíró, és a még kevésbé okos tornászlány.. Ők hová jutnak abban az időben amikor Sztálin meghal? Amikor Sztálin meghalt? Sztálin ideje alatt. Az esemény, amely mindenkiből mást váltott ki. (Érdekes történelem tanulmányaimból leginkább arra emlékszem, hogy a 70-es troli Sztálin elvtárs 70. születésnapja alkalmából kapta a számát. Mivel nem is tanulhattam még erről... az "én időmben" éppen a 2. Vh. volt a vég... nem tudták mit és hogyan taníthatnak.. nagyon rendszerváltás volt éppen akkor.)

Visszatérve a karakterekre, a szereplőkre. A barátságok megmaradtak. Bár az életek nagyon másképpen alakultak, azt lehet látni, hogy számítottak egymásra, a régmúlt emlékeire. A sorsok összekapcsolódtak, s mikor éppen egy szép részt, nekem talán egyik kedvenc mondataimat olvastam, s amikor már sejtettem, hogy mi lesz éppen abban a fejezetben, akkor jöttem rá, hogy itt van, megjelent előttem a címadó Zöld sátor....

Megkedveltem főleg a fiúkat. Szerettem olvasni a velük megtörténteket, a szép vagy éppen az érdekes dolgokat. Ilja fotóit a tömegről, Szanya nagymamájának kedvességét, Miha életét. Szerettem Vikát a gyermekkori tanárukat, aki oly sokat jelentett a hármasuknak.

Éveztem a könnyebben érthető történelmi utalásokat, hogy megtapasztalhattam, hogy ott sem volt könnyű. Nem is értem miért gondoltam ezt? A szamizdat hosszú évei elevenedtek meg a lapokon, akkor és ott is volt tiltott irodalom és más. Ott is gondoltak a jóra, a jobbra, ott is menekültek, és ott is voltak súlyos problémák. Sőt...

A sorsok olykor fájdalmasak, olykor nehezen felfoghatók, véglegesek, szánalmasak, sírosak, kilátástalanok. Olyan érzéseim voltak néha, mint amikor A mások élete filmet néztem.

Ott voltak az örömök és szomorúságok; félelmek és remények, talán az álmok.... Álmok? vajon szívesen mentek oda a Messzeségbe?

A történet pergett, folyt, néhol nekem elkalandozott, néhol nekem felesleges volt, de lehet, hogy csak én kalandoztam el... Mindenesetre a több, mint 600 oldal nekem mostanában sok, rájöttem, hogy 400 oldalas művekre vagyok kalibrálva. A másik problémám az volt, hogy ugráltunk az időben, ezt pedig sem könyvben sem a filmekbe nem viselem könnyen. Néha, egy új fejezet kezdetekor nem tudta

m hirtelenjében, hol is vagyok, éppen kiről is olvasok, mert máshol voltam, más szereplővel ismerkedtem, újabb nevet kellett megjegyeznem, ami az orosz nevek esetében nem mindig sikerült.

Összességében tetszett, de nem volt könnyű olvasmány a számomra.