2010. április 30., péntek

Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága

Ishiguro előzőleg olvasott regényéért (Ne engedj el...) teljesen odavoltam. Rájöttem, hogy nagyon szeretem a japán származású írók finom, visszafogottan elegáns stílusát. Abban a regényben az író mondjuk annyira nem brillírozott a stílusával, de a mondanivalója eléggé ütős volt. Gombóc lett az ember torkában tőle. Pont úgy, mint ennél a regénynél. Igazából teljesen más a két könyv témája, viszont ha nagyon belemerülünk, valahogy a lényeg mégis ugyanaz...

Ebben a regényében Ishiguro egy főkomornyik, Mr. Stevens bőrébe bújik. A főkomornyik világ életében inasként majd komornyikként előkelő angol házaknál dolgozott. Már jócskán benne van a korban, amikor életében talán először pár napos szabadságra utazik munkaadója biztatására. Mr. Stevens viszont nem olyan, hogy csak úgy elutazgasson kikapcsolódni: természetesen szakmai ügyre hivatkozik, mégpedig hogy meglátogatja a kastély régi házvezetőnőjét és a munkaerőhiányra hivatkozva megpróbálja visszacsábítani egykori munkahelyére.

A néhány napos út során Mr. Stevens visszaemlékszik elmúlt életére, pályafutására. Sok mindenről gondolkodik: hogy milyen egy igazi "nagy" főkomornyik, mi a "méltóság", mi az ő szerepe úgy általában az életben, és sokat töpreng az említett házvezetőnővel, Miss Kentonnal való egykori kapcsolatán.

Az elején teljesen elvarázsolt Ishiguro, nagyon jól hozta a főkomornyik szerepét, elhittem neki, hogy ezek a nagyon körülményesen megfogalmazott mondatok valóban egy ízig-vérig előkelő főkomornyik gondolatai. Sok helyen vicces is volt számomra, mert a mai világban az ilyen mértékű visszafogottság, tartózkodás, úriemberség elég mulatságosan hat.

A közepe felé sejtelmem sem volt, hogy a felidézett emlékfoszlányokból mit akar kihozni az író, hová fognak vezetni, valahogy olyan semmitmondóak voltak ezek az apró történések. De a legvégére 'felépült a vár', összeállt az anyag, valamennyire kivilágosodott a kép Mr. Stevensről. Az ő személyiségének az apró megnyilvánulásaiból rakhattuk őt össze ilyen módon. Nagyon-nagyon különleges jellem ő az én szememben, az is felmerült bennem az olvasás közben, hogy már-már súrolja bizonyos pszichiátriai kórkép határát. Az a fajta ember, aki önmagában mintha nem is létezne, egyedül a főkomornyiki mivoltában létezik, ez határozza meg őt. A valóságtól mintha egy fátyol választaná el, ami csak ritkán libben fel, hogy bejöjjön rajta egy kis élet: ekkor feldereng neki valami az élet valódi mivoltát illetően, elkezd érezni valamit, aztán a fátyol szép lassan visszaereszkedik és Mr. Stevens megint visszaköltözik biztonságot nyújtó kis világába. Nagyon különleges ember ő: egyszerre csodálatra és szánalomra méltó. Olyan tragikomikus az egész élete, személyisége, hogy nem tudja az ember, hogy sajnálja vagy a végletekig tisztelje. Bár azt gondolom, hogy ő egészen biztosan jobban örülne az utóbbinak. Így hát: Tiszteletem, Mr. Stevens.




Olvasás közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy én ezt a kisregényt simán feladnám kötelezőnek a középiskolákban: ebből aztán tanulhatnának választékos beszédet, udvariasságot, méltóságot és még egy kis történelmet és "bölcsességet" is.

Egyébként a könyv nemrég Napok romjai címmel jelent meg a belőle készült film után, amit hétvégén meg is fogok nézni.

2010. április 29., csütörtök

Paolo Giordano: A prímszámok magánya


Alice és Mattia. Mattia és Alice. Egy fiú és egy lány. Két különböző gyerek.
Milyenek? Milyenek lettek volna, ha...? Mi történt?
A két gyerek történetének alapját, a tragédiát hamar megismerjük már az elején. A könyv olvasásakor végig azon gondolkodtam, hogy a megtört események hatására, vagy genetikai öröklődésük hatására vált olyan fiatallá, emberré Alice és Mattia, amilyenek lettek. Számomra fontos? Mennyire alakulhatunk át, melyek azok a befolyásoló tényezők, amik nagyon nagy hatásfokkal irányítják, igazítják útba az embert?

A könyv felépítése igazán érdekes. A rövidke 300 oldalon bepillanthattam a két gyerek/kamasz/felnőtt életébe. Bepillanthattam. Jeleneteket láthattam. Olyan érzésem volt, mintha színházban ülnék egy olyan előadáson, ahol gyakran változtatják a díszletet, és addig teljes feketeségbe borul minden, majd hirtelen fény lesz.
Olyan volt, mintha egy fotó összeállítást látnék a két emberről. Minden fekete-fehér, csak egy-egy fontos tárgynak lenne színe, ami befolyásolta, befolyásolhatta életük -további- alakulását.

A röpke kisiskoláskori tragikus fejezet után egyből belecsöppenhettem Alice és Mattia kb. 15-16 éves korszakába, ami tele volt vadsággal, devianciával. Folyamatosan azon rágódtam, gyötrődtem: Ilyenek a mai fiatalok? (Nekem ezek kimaradtak az életemből, de mostanában van okom izgulni mindenféle dolog miatt...)
Kábítószer, anorexia, nem megengedett tetoválás, dohányzás, ivás, ... a lány oldalán.
Magány, csöndesség, szótlanság, a papírok tisztasága, a matematika realitása, az "én-bántalmazás"- a fiú oldalán.

Itt ez a két fiatal, akik egy titkot hordoznak. Csak családjuk ismeri ezeket a megtörtént eseményeket, de ők ezeknek a feldolgozásában nem segítenek.
A két fiatalt egymás mellé sodorta az élet, találkoztak, keresztezték egymást, és úgy álltak egymás mellett, hogy mindig volt közöttük valami vagy valaki. Lehet, hogy csak a magány. Lehet, hogy csak a félelem az élettől. Lehet, hogy csak a rettegés a jövőtől, lehet, hogy csak a szótlanság. Mindenesetre valahogy nem kerültek szoros kapcsolatba. Barátságuk megvolt a maguk módján, szerették is egymást, de féltek. Magányosan tengődtek, szenvedtek. Életük ennyit volt. Szükségük volt egymásra, de ismeretségüket nem tudták kihasználni.
Alice fotósként élte problémákkal teli életét otthon, Olaszországban. Mattia kiváló matematikusként élte magányos életét valahol Észak-Európában. Számára mindig a matematika volt a fontos, valahogy a tények, a realitás, a számok misztikuma megfertőzte. Mindenben a matematikai összefüggéseket látta. Számolt. Mindig és mindenkor és mindenhol.
Olyanok voltak mint két ikerprímszám: magányosak és elveszettek, akik nagyon közel vannak egymáshoz, de mégsem olyan közel, hogy tényleg összeérjenek. Reménykedtem, hogy összeérnek, de nem voltak alkalmasak rá.
Így egy kőkemény valóság lett, nem egy hollywoodi sikersztori. Pedig annyira reménykedtem, hogy sikerüljön nekik!

"A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzet visszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, hogy kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai."

8/10

Sylvia Plath:Az Üvegbura


1963-ban jelent meg a könyv,és ebben az évben véget is vetett az életének a szerző.Az önéletrajzi könyv tulajdonképpen magyarázatot is ad arra,hogy mi vezet arra egy fiatal,tehetséges nőt,hogy a sütőbe tegye a fejét...
Kicsit tartottam attól,hogy hasonlóan a Prozac ország-nál képtelen leszek elolvasni egy depressziós szenvedését...de Plath érdekesen,tárgyilagosan,elfogadóan írta le harcát ezzel a betegséggel.
A könyvben Esther a főszereplő aki egy sikeres ösztöndíj elnyerése után New Yorkban él,ahol újságcikkeket írnak,fogadásokra járnak,és kinyílnak az ajtók előttük a nagy divatlapoknál..
Esther már itt sem tudja teljesen kiélvezni a szerencsét ,ami az ölébe pottyant...aztán egyre keserűbb,magányosabb lesz...végül orvoshoz kerül.Intézetről,intézetre jár,elektrosokk kezelést kap,erről még olvasni is ijesztő volt,nemhogy átélni...a mai tudomány szerint ez a kezelés inkább kínzás volt mintsem gyógymód.
Esther élete szinte hajszálra megegyezik Sylvia Plath életével:A korán meghalt apuka, az anya aki rosszalkodásnak!!!tekinti lánya betegségét,az önmagát tehetségtelenek tartó fiatal lány,aki mindenkit jobbnak,többnek lát magánál...
Sajnáltam hogy nem volt öröm ennek a lánynak az életében...hogy nem tudta meglátni a természet szépségeit,élvezni egy csésze kávét,egy macska szőrének puhaságát,eg gyerek mosolyát,egy jó könyvet,egy szép virágot...helyette az állandó önmarcangolás, és a próbálkozások az akasztástól, a vízbefúláson át annak reményében,hogy egyszer sikerül...
Esther számomra érthetetlenül gondolkozott,és elég sok furcsasága volt,de ez mind a betegségnek köszönhető..sok érdekes momentum van a történetben,az egyik legmeghökkentőbb számomra a mikor Esther beveszi az összes altatóját,anyjának egy sort hagyva:Hosszú útra megyek-majd elbújik a pincében meghalni...az anyja pedig tényleg azt hiszi,hogy Esther csak elment!!!Napokig keresi a rendőrség...Esther jóval az eset után kapja meg ismerősétől az előle eldugott újságokat ,címlapon az Ő képével...Az anya figurája olyan sivár volt,mint egy kietlen táj,semmi megértés,szeretet,csak kötelesség.
Sok Sylvia jár köztünk,vívódik,őrlődik,keresi a helyét,azt a különleges embert akitől Ő is különlegesnek érezhetné magát.
Olvasás közben örültem...örültem,hogy nincsenek ilyen negatív gondolataim,hogy bár vannak hibáim elfogadom magam,hogy szeretnek és szeretni tudok.Esther nem tudott kötődni senkihez,az általa megismert fiúkat,férfiakat olyan tulajdonságokkal ruházta fel amikre vágyott egy férfiban...aztán hamar kijózanodott,és csak a hibákat látta..keserű lett,és újra kergetni kezdte a szívében elültetett vágyakat....

Sylvia Plath tehetséges író volt,csak túl későn,halála után ismerték el..miért??? Talán a siker erőt adott volna neki,hogy meglássa az élet szépségeit.















Sylvia Plath sírja a heptonstall -i templomnál

2010. április 26., hétfő

Elizabeth Hoyt:Leopárdherceg


A borító tetszett meg annyira,hogy megszereztem a könyvet ,és még az sem tántorított el,hogy a könyv sarkában ott virított a romantikus regény-figyelmeztetés...nos most már tudom,hogy a romantikus az egynél több ,részletesen leíró szexjelenetet jelenti ...amivel nincsen semmi baj,de a jóból is megárt a sok...meg ez a szintű alaposság már-már vetekedett egy felvilágosító könyv ismertetőével.

Na de a történet maga ,nagyon tetszett,remek szereplők, a stílustól elé voltam varázsolva,tulajdonképpen majdnem végigvigyorogtam a könyvet,olyan jó szövegek vannak benne,nekem a Csengetett Milord c. angol sorozat jutott eszembe a könyvről.Ugyanaz a humor,és mondatok,amitől remek lett.

Georgina miután nagynénjétől megörökölte birtokát,úgy gondolta már nem kell megfelelnie az elvárásoknak,és a gazdag férjet sem kell keríteni neki.Így beköltözik a birtokra,húgával együtt.Hamarosan megismerkedik birtoka intézőjével,akivel igencsak szimpatizálnak,de persze mindketten tudják,hol a helyük a dolgok rendszerében...ennek ellenére rendre együtt töltik a napjaikat,már csak azért is mert a környék gazdaságaiban valaki mérgezi az állatokat,és egy régebbi ügy miatt mindenki Georgina intézőjére gyanakszik.persze megjelenik a család,Georgina jópofa testvéreitől is körbevigyorogtam a fejem.Persze lassan minden rejtélyre,és titokra fény derül,de ezek is jól lettek kitalálva...bár azért sejteni lehet a történet végét,de ugye romantikus irodalom lévén szó,ez megbocsájtható.

Van minden szex,szerelem,ármány,árulás,izgalom,ami csak kell egy jó szórakoztató könyvhöz.Úgy gondolom ha Hoyt nem lenne ilyen jó,ez a regény igencsak silányra sikeredett volna.De remek lett,engem lekötött.,szórakoztatott...csak azok a fránya szexjelenetek lehettek volna rövidebbek,és kevésbé kitárulkozóak...

A könyv címe érdekesen lett kitalálva,Georgina minden alkalommal,mikor a férfival találkozik egy mesét mond amint a könyv végére érünk a mese is befejeződik a Leopárdhercegről.

Hoyt másik regénye a Hollóherceg,azt is szeretném elolvasni,és készül a Kígyóherceg-hűha ebben csak szex lesz???már csak a kígyóból kiindulva:D


2010. április 25., vasárnap

Brigitte Riebe: Az éjszaka kapui

Az idei olvasmányaimat elnézve ez nem a szépirodalom éve lesz nálam :P De tény, hogy amióta rendesen dolgozom, egyszerűen nem tudom befogadni a nehezebb hangvételű írásokat, annyira lefáraszt szellemileg a munkám.
De nem szabadkozni akarok, csak megállapítottam.

Ez ugyanis megint egy könnyű olvasmány volt, amolyan lektűr-féle. Pöfivonat hívta fel a gyönyörű borítójára és a tartalmára a figyelmemet. Tényleg öröm volt kézbe venni a kötetet minden egyes alkalommal: keménytáblás, szép borítójú, illatos. És a benne leírt XIV. századi Kölnben játszódó történet is érdekfeszítő volt, szerettem olvasni.

Három gyerek örök barátságot fogad: "Egy mindenkiért, mindenki egyért." Anna és két fiú, Esra és Johannes. Persze, hogy szerelmi háromszögről lesz szó később, ha nem is a megszokott értelemben. Hármójuk és még 2-3 kulcsszereplő sorsát követjük nyomon felváltva az egyes fejezet-részekben. Szerencsére mindegyik vonal eléggé érdekes, ezért egy percre sem ül le a történet.

Tanúi lehetünk szerelemnek, bűnnek, vallásnak, árulásnak, vérfertőzésnek, pestisjárványnak, zsidóüldözésnek. Brigitte Riebe meglehetősen jó történetszövő, szépen fokozatosan bontja ki az eseményeket, amik a végén csúcsosodnak ki egy mindent elsöprő pestisjárvány formájában. A legvége meglehetősen kiszámítható volt számomra, de ezzel együtt jó kis történet, jól kikapcsolt. Sőt, volt egy-két olyan mellbevágó történés, momentum benne, amire végképp nem számítottam egy ilyen lájtos könyvecskénél. Az írónő merészen utalt ezekre a számomra döbbenetes dolgokra, amik határozottan dobnak a történet megítélésén részemről.

Történelmi mélységeket nem szabad várni tőle, de elég magabiztosan ábrázolja a kor és a hely jellegzetességeit az írónő. A végén van egy kis történelmi összefoglaló a kor eseményeiről, ez is bizonyítja, hogy azért beleásta magát valamelyest a háttérbe.


2010. április 15., csütörtök

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

"Azokon a hosszú órákon a fájdalom felett őrködtem,halott szavak tömegét vigyáztam"

Válás előtt állóknak, elhagyott nőknek szigorúan tilos!!
Olga középkorú feleség, két gyerekkel. Olaszországban élik átlagos életüket, még nem egy áprilisi napon a férj összepakol és elmegy. Olga pedig ott marad két pici gyerekkel, a fülledt nyári hónapokra... tele kétséggel, haraggal.

A teljes összeomlás akkor következik be,mikor Olga megtudja hogy a családhoz közelálló ismerős lánya csábította el a férjét.
Egy pontig természetesnek tartottam Olga kérdéseit,dühét.Ki ne lenne kiváncsi arra, hol van a férje? hol lakik? kivel? mik a tervei? mennyire gondolja komolyan a válást?
A férje úgy lépett ki az életükből, hogy ezekre nem adott választ. Ezt gyáva és hitvány dolognak tartom. Ilyen könnyen feladni tizenöt évet? elfelejteni, hogy van két gyerek?
Vajon miért várja el tőlem valaki,hogy megértsem ha ez felém egy cseppet sem nyilvánul meg? Szerintem a ha a férj empatikusabban fordul Olga felé,nem lett volna az az időszak,ami a könyv magja, a teljes elborulás,hallucinációk,őrjöngések,teljes depresszió,amiből végül Olga kimászik, de rettenetesen nyomasztó volt ez a rész.

Ferrante azt is lemeri írni,amit sokan még gondolni is szégyellnek,ettől igazán fejbe vágó a könyv.Melyik nő fejében ne fordult volna már meg, amikor elhagyták,hogy mindegy, hogy ki, csak legyen valaki öt percre is akivel újra nőnek, kívánatosnak, szerethetőnek érezheti magát... valaki csak vágyik rá, valaki meg is lépi... Olgának ez is kellett ahhoz, hogy észhez térjen, hogy más módon próbáljon túllépni az áruláson. A szerző remekül ábrázolja a csupasz érzelmeket,a nő és férfi viszonyát szakítás után. Igen nehezen haladtam vele, kiváncsi is voltam ugyanakkor féltem is, hogy mi jöhet még, meddig tart az őrület..
Olvasás közben sokszor mondtam, hogy ez már sok,én erre nem lennék képes. De ki tudja, mit hoz ki az emberből ha úgy érzi megalázták, elhagyták??

A Nő a sötétben után, Ferrante megint egy nő, másik oldalát mutatja be, kendőzetlenül.



2010. április 12., hétfő

Cormac McCarthy: Az út


Sama véleménye


Történetem a könyvvel a filmmel kezdődött, amit 25 perc után feladtam. Szürke, nyomasztó… Addig-addig terveztem, hogy végignézem, míg hozzájutottam a könyvhöz.

Először is, nem lehet letenni, folyamatosan feszültségben tart, fantasztikusan megírt, bár sokszor horrorisztikus, brutális képeket mutat.
A történetről nehéz mit mondani, világégés után egy férfi és a fia dél felé haladnak az úton, a reményteli élet felé. A pusztulás okáról semmi biztosat nem lehet tudni, csak hogy tűz volt, ami mindent elpusztított. Mindenhol hamu, pernye, levél nélküli, elszáradt fák, szürke vizek, elszenesedett halottak. Sehol egy madár, sehogy egy színes virág. A napnak csak a sziluettje látszik, nem tudja átszakítani a felhőréteget. Rövid nappalok, eső, hó és persze a mindent borító hamu.

Az emberiség… sokan meghaltak a katasztrófában, a túlélők pedig folyamatos harcot folytatnak az élelemért, aminek nincs utánpótlása, az üzletek, épületek kifosztva, és a vízért, ami szennyezett. Hordák járják az utakat, az őskort idézvén. Emberekre vadásznak, a kannibalizmus az élelem egyik forrásává vált.

A férfi és a fiú pedig járják az utat. Elrejtőznek, ha embereket látnak, átkutatnak mindent használható eszközökért, élelemért, melyből sokszor napokig semmi sem jut. Tolják a bevásárló kocsit, melyben az életük van, takarók, konzervek, benzin, öngyújtó, pár játék a gyereknek... Az apa övében fegyver két tölténnyel, mely az életüket vagy a halálukat védelmezi, ha már nincs más lehetőség. Az anya már rég feladta, a férfi folyamatosa harcot folytat magával, hogy érdemes-e tovább menni vagy fel kellene adni, de ilyenkor elég egy pillantás az alvó fiúra… Többen írták, hogy a könyv teljesen mást jelent olyan embernek, akinek van gyereke, mint akinek nincs és nem ismeri az érzést, hogy „a gyermekemért mindent”.
Érdekes, hogy a könyv olvasása közben az ember hozzáállása mindennapi eszközeinkhez megváltozik. Sok mindent természetesnek tekintünk az életünkben, a meleg vizet, a fűtést, az ennivalók tömegét a boltokban, a barátainkat és szeretteinket magunk mellett, pedig semmi sem tart örökké, mindent meg kell becsülni és semmit sem pazarolni.
Elolvastam pár ember véleményét, hozzászólását a könyvről, szinte mindenki pesszimista, szomorú, nyomasztó könyvnek jellemzi, de én szembe szállnék velük. Amit a szereplők át- és túlélnek, hát mi ez, ha nem maga az optimizmus, a remény, hogy mindig van esély, mindenből lehet kiút? (Ez persze nem jelent egy buta, hollywoodi happy endet :))



Kiadja: Magvető

F-Andi véleménye:

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt."

A könyvben ennyi a szín. Na meg a tengerről: "valaha kék volt."

Férfi és fiú. Apa és fia. Az anya feladta.
Céltalanul bolyongani. Vagy menni egy cél felé. Mi a cél? Merre a cél? Meddig van értelme? Vagy mi értelme van? Mit teszünk? Félünk a haláltól? Félünk, hogy gyermekünk egyedül marad? Küzdünk? Hogy küzdünk?
Küzdjünk. Menjünk. Haladjunk.
Jó.

Egy anyának mennyire kell kétségbeesettnek lennie, hogy elhagyja a gyermekét? Egy apa ettől még jobban védi gyermekét? ....még jobban védi gyermekét. Megtesz mindent érte.

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt."
A könyvben ennyi a szín. Na meg a tengerről: "valaha kék volt."

Fekete és szürke minden. Sehol egy kék. Sehol egy sárga. Sehol egy piros. Létezik egyáltalán? Sárga kabát egy emberen. Piros vér. Ennyi. Ezenkívül hamu. Mindenütt hamu. Fent-lent. Kint-bent. Repked, száll, száll. Mindenhol.

Férfi és fiú: Apa és fia.
Mennek. Bandukolnak. Menekülnek.
Hova?
Meddig?

Férfi és fiú: Apa és fia.
Mennek. Bandukolnak. Menekülnek. Éheznek. Éhesek. Nagyon. Lassan itt a vég. Fel kell dolgozni. El kell fogadni. Érted, értem. Érted??
Menj tovább. Haladj tovább. Jó úton jársz!

Igenis nézz magadba, és értsd meg, hogy van tovább!
Igenis van akkora mérhetetlen szeretet, amit apa a fiú iránt táplál;
Igenis lehet állandó félelemben, könyörgésben és rettegésben élni.

Elgondolkodtam azon, hogy, mi kell ahhoz, hogy egy gyerek, a "Talán meg akarsz halni?" kérdésre azt válaszolja: "Nem érdekel".

Édesanya vagyok. Imádattal, szeretettel, sírással, problémákkal.
Nagyon sajnáltam az apát. Nagyon sajnáltam a kisfiút. A sok hideg, látszólag érzelemmentes elutasítás miatt
sírni, zokogni, üvölteni akartam: egy gyerek fél, és nem lehet rajta segíteni? egy gyerek éhes, és nem kaphat enni? egy gyerek fáradt, és nem tud hol félelem nélkül aludni, egy gyerek csak egy gyerek, felelősségek nélkül, aki megszületett, aki azt sem tudja mi az élet, aki fel sem fogja mi történik vele?
Mennyit panaszkodunk, mi NEM jó nekünk, mit szeretnénk másképpen, milyen a mi életünk? Járjuk végig ezt az utat, aztán gondolkodjunk el: Milyen is? annyira rossz? annyira mást szeretnénk?
Milyen lehet úgy végigmenni az előre nem látható úton, hogy van mellettünk egy gyerek, akiért felelősek vagyunk, de tisztában vagyunk vele, sőt nagyon is tudjuk, hogy mi a végét járjuk.

"Minden egyes nap egy újabb hazugság-mondta. Haldokolsz. És ez nem hazugság."

Férfi és fiú: Apa és fia.
Mennek. Bandukolnak. Menekülnek. Betegek. A fiú beteg. A férfi beteg. Nagyon.
"Vigyél magaddal. Kérlek.
Nem tudlak.
Kérlek apa.
Nem. Nem tudnám a fiam holttestét a karjaimban tartani. Azt hittem képes leszek rá de tévedtem.
Azt mondtad soha nem fogsz elhagyni.
Tudom. Sajnálom. Teljes szívemből szeretlek.
..
..
Nagyon félek apa.
Tudom. De nem lesz semmi baj.
Szerencsés leszel."

Fiú: a gyerek.
"A fiú megpróbált beszélni Istennel de legjobban az apjával szeretett beszélgetni és beszélgetett vele és sosem felejtette el."

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből."
Talán visszaáll a rend. Egyszer.
Mindenkinél.
Nálad.
Nálam.


2010. április 11., vasárnap

Jeffrey Archer: A szerencse fiai


Végeztem ezzel a könyvvel. Nem volt egyszerű az elolvasás, de annyira kedvesen ajánlotta nekem Apukám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.
Az első elolvasás után ennyi volt a véleményem:
Irreális, hihetetlen, néhol nehezen követhető, de mégis érdekes volt elolvasni. Szórakoztató irodalom, ami viszonylag sok évet ölel át gyorsan. Kikapcsolódásnak megfelelő volt, bár magamtól nem vettem volna a kezembe. Sokat nem nyújtott számomra.

A történet lényege, hogy egy kétpetéjű ikerpárt elszakítanak születésükkor egymástól, erről a szülők semmit nem tudnak, ők az egyik fiú haláláról értesülnek. A könyv ennek a két fiúnak az életéről szól, hogyan nevelkednek, hova járnak iskolába, ott mennyire szuper osztályelsők lesznek, a továbbiakban hogyan nősülnek, és hogyan válnak hőssé vagy szuper politikussá, milyen intrikák, cselszövések áldozataivá válnak, vagy éppen milyen szomorúsággal kell együtt élniük.
Nem tudnak egymásról semmit. Természetesen a könyv végén fény derül a titokra, de ezen kívül semmi nem történik.
A könyv szerkesztése nem tetszett, a fiúk (Nat és Fletcher) története váltakozva szerepel, így -még a könyv elején- azt sem tudtam melyikkel mi történik, tulajdonképpen ki is Nat, vagy ki is Fletcher? A fiúk élete nem igazán keresztezi egymást a könyv 3/4 részéig, inkább barátaik kerülnek kapcsolatba velük.
Az egész történet egy könnyed szórakoztató irodalom, inkább csak az Amerikában zajló választási ceremónia érdekelt benne, és még arra voltam kíváncsi, hogy Archer mit fog kihozni ebből az egész sztoriból.
Számomra semmit nem jelentett, semmit nem adott, még a végén is fent maradt a labda, hogy mire volt jó ez az egész, mi volt az értelme, miért lett vége, miért így lett vége?

Eltöltöttem Jeffrey Archerrel jó néhány alkalmat, de randevúink nem győztek meg, hogy ő a nekem való ember. Szétváltunk. Egy életre. Sőt, még barátok sem maradtunk.

5/10

2010. április 8., csütörtök

Alan Bennett:A királynő olvas


Eléggé megdöbbentem mikor előrendelés után átvettem a könyvet...ugyanis kicsi is és rövid is.De ennyiben ki is merül a negatív jellemzők sora.A mindössze 151 oldal csupa báj,és mosolygás.Az már az én hibám,hogy soha!!!nem nézem meg hány oldal is a könyv amibe beleszerelmesedek...csak megrendelem és kész.

A történet szerint az Angol királynő,éli átlagosnak nem mondható életét,tele fogadásokkal,kötelező látogatásokkal,mindenféle fajta avatással,átadóval és egyebekkel.Egyik nap a királynő nyugalmát a kutyái zavarják meg illetve egy mozgó könyvtár...a királynő,hogy ne tűnjön udvariatlannak kikölcsönöz egy könyvet,és...és elveszett.Attól a naptól kezdve süthet a nap,eshet az eső,lehet korán reggel vagy késő este, a királynő falja a betűket.

Szerintem minden szenvedélyes olvasó ugyanazokkal az érzésekkel szembesül mint a királynő,mégis megmosolyogtató volt a lelkesedés,és a vágy hogy minden könyvet elolvassunk.

A királynő igazán nem válogatós Henry James,Kazuo Ishiguro,Alice Munro-könyvei mind mind a listáján szerepeltek,utóbbival személyesen is találkozott.

Az királynő új hobbijának senki sem örül az udvarnál és mindent el is követnek,hogy felhagyjon ezzel a rossz szokásával,de mind hiába,a tervek és fondorlatok nem várt döntésre késztetik a királynőt....

".....a herceg bekukkantott az ajtón.

-Minden rendben, öreglány?

-Hát persze.Csak olvasok.

-Már megint?-a herceg fejcsóválva indult tovább."

Nem hittem volna,hogy ez a kis történet így leköt majd,és ennyit fogok nevetni.A borító tökéletes,és minek után tudom mit rejt a kis könyvecske,nagyon ajánlom utazáshoz,a legkisebb táskában is kényelmesen elfér.



2010. április 6., kedd

Theresa Révay: A muránói üvegműves lánya

A könyvre nagyon gyorsan felfigyeltem. Érdekel az üvegművesség, érdekel a második világháború, így érdekelt a könyv is. A muránói üvegműves lánya. Nagyon kecsegtető cím, de másra számítottam. Sajnos az eredeti cím lefordítva teljesen mást jelent véleményem szerint: Livia Grandi ou le souffle du destin .

Theresa Révay könyve nem lopta be magát a szívembe, nem került a kedvencek közé. A regény olvasása közben végig azt éreztem, hogy két nagyszerű történet van egybedolgozva, de az összekötő anyag hiányzik belőle, vagy pedig nem elegendő.

Az egyik szál Livia Grandi története, aki a híres Grandi üvegfúvó család leszármazottja; a másik szál pedig a szudétanémet Wolf család története. Livia Grandihoz pedig a francia Nagel család kapcsolódik, aki családjába a nő beházasodik.
A három család mindegyike összefüggésben áll az üveggel valamilyen formában, ill. mindhárom család összefüggésbe került a háborúval: sorsuk, történetük az életük valamelyik pontján találkozik egymással és keresztezik egymás útját.

A regény olvasatja magát, tényleg kíváncsi voltam a leírt eseményekre, de nem a lelkes izgalom tartotta bennem a lelket, hanem az érdeklődés: vajon mi fog történni amit nem sejtek, és amit nem tudok? Hogyan fog tovább izgalomban tartani az írónő, illetve hogyan lesz érdekesebb a regény? Vártam rendületlenül de hiába. „A labdát senki sem csapta le.”
Mondhatom, hogy mindhárom család élete a háború után néhány évvel jóra-jobbra fordult, mondhatom, hogy minden szereplő élete elindult a boldogság útján, mondhatom, hogy „minden jó, ha a vége jó”, de ez egy hollywoodi sikersztori. Nekem pedig erre nincsen szükségem. Ezekben nem hiszek.

Természetesen vannak szomorúságok és bonyodalmak a regényben, megtalálhatóak benne megoldandó problémák, cselszövések; találkozunk a szerelemmel is, ami sajnálatos módon főleg a testiség formájában nyilvánul meg, de ez kevés. Többet szerettem volna tudni a muránói üvegműves UNOKÁJÁRÓL, mert itt nem a lányáról van szó. Érdekelt volna az ő tényleges története, a Grandi műhely újbóli felvirágoztatása.
Érdekelt volna a háborús vonal is, mert eddig mindenhol a zsidók meghurcolásáról olvastam. Itt halvány képet kaphattam az orosz katonák szörnyűségeiről, amit az eredetileg nem Németországban élő németekkel kapcsolatban olvastam. Sorolhatnám tovább…

T.Révay kétségtelenül jól tud bánni a szavakkal. Gyönyörűen megfogalmazott mondatokat is olvashattam, a könyv elején el tudtam volna sírni magam egy-két háborúval kapcsolatos jelenet leírásánál, vannak a regényben nagyon tetsző mondatok, amik a fordító munkáját is dicsérik.

„De vajon voltak-e valaha is mások ezek a fényrablók, mint vágytól megszállott csábítók? Mozdulataik érzékisége, egyszerre éber és lágy pillantásuk, a lángok fényében edzett arcukon tükröződő bűvölet és tisztelet a teljességet hajszoló szerelmesekhez tették hasonlatossá őket.”


Mostanában sokat foglalkoztatott témákra is találtam néhány gondolatot, ezeknek igazán megörültem:

„Az élet nem olyan, mint egy megtervezhető, egyenes út, Francois. Nagyon is bonyolult dolog, tele zavaros érzelmekkel, ködös benyomásokkal, ezek néha szépek és fenségesek, máskor pedig mocskosak és féktelenek. Az élet zsiborog, lüktet, megéget, fájdalmat okoz…”

„…Hogy anyaként és feleségként szerethessünk, tudnunk kell, kik vagyunk, én pedig nem tudok lassítani. (..) .., de el kell fogadnod olyannak, amilyen vagyok, nem pedig olyannak, amilyennek elképzeltél.”

Amennyiben megjelenik még könyve Theresa Révaynak, valószínűleg teszek még egy próbát.




Kiadja: Athenaeum

Cecelia Ahern:Talált tárgyak országa

"Írországban évente kétezer ember eltűnését jelentik be a hatóságoknak.Ebből öt-tizenöt soha nem kerül elő."

Na de hová tűnik el, aki eltűnik?? Aki után nem találnak semmit,sem egy vércsepp,vagy ruhafoszlány...aki egyszerűen felszívódik??? Erre a kérdésre keresi a választ Sandy is kislány kora óta, amikor is eltűnik a szomszéd kislány...Sandy megrögzött kereső lesz,legyen szó tárgyakról vagy emberekről.Képes napokig rágódni egy fél pár zokni elkallódásán,olyannyira uralma alá kerül a keresésnek,hogy terápiára jár,hátha Mr.Burton (Gregory) megnyugtató válaszokat ad Sandy kérdéseire. Sandy furcsa egy lány...mindig mindenre választ keres, a -csak,vagy ez megesik-válaszok hiányoznak a szótárából. Eltűnt embereket keres, olyanokat akikről már lemondott a rendőrség, a város ahol lakott,csak Sandy és az eltűnt családja nem. Egy újabb nap,egy újabb eltűnt.Ezúttal egy férfi keresi fel Sandyt, hogy segítsen megtalálni 1éve eltűnt öccsét...ám Sandy épphogy keresni kezd mikor Ő is eltűnik...
Ahern remek történetet írt!! Mindenre van magyarázat,minden tök logikus,és nagyon élvezhető.Kicsit már fóbiás voltam a könyv közepe táján-attól rettegtem,hogy én is eltűnök..... és hihető!!! Teljesen biztos vagyok benne,hogy van egy hely ahol az elveszett tárgyaink, emlékeink, és az eltűnt emberek egy része van... akik nem önszántukból kerültek arra a helyre.
Sandy nehezen hiszi el, hogy azok akiket évek óta keres a családjuk,egy karnyújtásnyira vannak tőle,és hogy az összes zoknija,macija,naplója bedobozolva várja Őt.Van aki elégedett,és beletörődött az évek alatt, hogy neki itt kell élnie, és az előző élete már csak emlék... de Sandy vissza akar térni,és újra látni a szüleit,de legfőképpen Gregoryt.Most,hogy már tudja a választ, hogy tulajdonképpen senki,és semmi sem tűnik el, csak máshova kerül.

"...itt minden tárgynak megvolt a maga története.A vékony rövid ujjú pólóknak is volt mélysége,már rétegek rakódtak rá.Teljesen más volt a hangulat ,mint egy vadonatúj termékeket árusító boltban.Itt nem voltak patyolat tiszta,fiatal,ártatlan az élet megismerésére áhítozó dolgok.Nem voltak olvasatlan könyvek,viseletlen kalapok,érintetlen golyóstollak.A kesztyűk már biztos voltak a tulajdonosuk,valamelyik barátja vagy hozzátartozója kezén,a cipőkben már hosszú távolságot tettek meg, a sálakat már tekerték nyakra,az esernyők már láttak esőt.Ezek a tárgyak már éltek,és így tudták mi a dolguk.Volt már élettapasztalatuk,ezért úgy álltak ott kupacokban,hogy világos volt,hogy aki magához veszi őket,tanulni fog tőlük.Az itt élő emberekhez hasonlóan a tárgyak is belekóstoltak az életbe,aztán végignézték,ahogy az kicsúszik a kezük közül.És az itt élő emberekhez hasonlóan ők is arra vártak,hogy újra belekóstolhassanak...."

Az összes magyarul megjelent könyvét olvastam, de azt hiszem eddig ez a legjobb, a legjobban kidolgozott, mind a témát,mind a szereplőket illetően.

Több szálon,és idősíkon fut a történet, de nem jelent gondot csatlakozni Sandyhez a kolónián,vagy a férfihez aki már nemcsak öccsét de Sandyt is keresi,vagy épp a múlt filmjei peregnek előttünk, ahogy Sandy és Gregory keresi a gyógyuláshoz, és az egymáshoz vezető utat.



Kiadja: Athenaeum



A. J. Baime: Híres piák… és a nagy emberek, akiket ugyanúgy hívtak

Volt valahol egy ajánló, amely szerint, aki elolvassa ezt a könyvet, az biztosan nem fogja tudni megállni, hogy ne kóstolja végig a könyvben szereplő italokat. Pont úgy hangzik, mint egy felfuvalkodott, amerikai reklámfogás. De ezúttal az állítás igaz. Ráadásul az embernek nem feltétlenül kell alkoholistának lennie, csupán kíváncsinak. És persze nem is egy délután alatt kell mindent végigkóstolni.

Nem véletlenül világhírűek az amerikai Playboy magazin interjúi. Nem fontos tudnunk, hogy kicsoda is A. J. Baime, és mi mindent alkotott még ezen a könyvön kívül. Az, hogy az amerikai Playboy szerkesztője, már maga garancia a könyv színvonalára. (Külön köszönet illeti a két fordítót, akik nem töketlenkedtek, hanem kiváló minőségben közvetítették a könyv szellemiségét. Ha elolvastuk a könyvet, igyunk rájuk!)

Baime, amerikaiként a különböző amerikai whiskey (én meg így írom!) fajták történetével indít. Aztán átnavigál Európába, ahol mesél a vodkáról és a ginről; Dél-Amerikába, a rum és a tequila hazájába; majd elkalauzol a Johnnie Walker és a Bailey’s világába, hogy a végállomás előtt még tegyen egy gyors kitérőt Franciaországba (pezsgők).

A könyv leggyengébb része egyértelműen a végállomást szimbolizáló 14. kör, ahol a szerző villámgyorsan felsorol néhány még említésre érdemes italt megspékelve némi nyúlfarknyi információval, aztán vége. Valószínűleg ezek az italok valóban említésre méltóak és valószínűleg nincs olyan jelentős történelmük, mint a többinek, de akkor is. Ez így suta.
Viszont a könyv többi része annyira ütős, hogy mindenképpen érdemes elolvasni, függetlenül attól, hogy az olvasó milyen viszonyban áll a szeszes italokkal.

Baime kiváló érzékkel válogatja ki az említésre érdemes információt, értsd a hülyeségeket is, és lehengerlő stílusban tálalja őket, anélkül, hogy káromkodna. Az ember gyakran fetreng a röhögéstől, máskor a koktélrecepteket olvasva (amelyek állítólag a szerző saját verzióját tartalmazzák) majd kiguvad a szeme a hitetlenkedéstől. Az biztos, hogy valamilyen módon mindenkit magával ragad a könyv. Lesz, aki elszánt kóstoló hadjáratba kezd majd, és lesz, aki megpróbál kikeverni egy újabb koktélt, míg az igazán tapasztaltak a hírnév és a gazdagság reményében esetleg piacra dobják a saját főzetüket.

Ha azt gondolják, hogy ez a könyv tökéletes ajándék lesz valamelyik italrajongó ismerősüknek, mindenképpen vegyenek maguknak is egy példányt, mert ha elolvassák, biztos, hogy nem fognak tudni megválni tőle.

Kiadja: Athenaeum

2010. április 4., vasárnap

Carlos Ruiz Zafón – Angyali játszma

Ebben a könyvben rentgeteg minden van. Írásról, szerelemről, hűségről, barátságról. Mindenről ami fontos és jelentős egy életben. A történetet nem részletezném. Ez a könyv olyan igényességgel és csodálatos nyelvezettel van megírva (s ezen a ponton a fordítást is dícsérem), hogy elgondolkoztam, olvastam e valaha ilyet. Voltak mondatok amik a történet szempontjából nem voltak fontosak, de mégis olyan gyönyörűen fonódtak egymásba a szavak, hogy újra és újra vissza kellett térnem és elolvasni. Egyenként ízlelgettem a szavakat és a képeket amik mozifilmként peregtek le a szemem előtt. Nem haladtam vele gyorsan és fáradtan kifejezetten tilos olvasni. Az egész történet egy hosszú gasztronómiai utázás a betűk, szavak és az írás ínyenc világában.

„Senki sem járt az utcán, higanyszínűen sütött a hold. Amikor felnéztem, árnyalakot láttam, hatalmas vihar terpesztette szárnyait a város fölé. Aztán fehér fény villant az égen, és lezuhant egy esőcseppekből szőt lepel, amely mintha üvegkések garmadáját hordozta volna. De még mielőtt földet ért az első csepp, megállt az idő, és száezer fénypontocska kristályosodott ki a levegőben, sűrű és apró porszemek.”



2010. április 1., csütörtök

Rosamunde Pilcher: Kagylókeresők

Ma beindultam, mint a gép :P

Megvolt ez is. Pilcherről sok szépet és jót hallottam, de kissé tartottam tőle. Igazi romantikus női írónak gondoltam, kissé modorosnak is a kora miatt. A romantika megvolt, a modorosság szerencsére nem és jobban ír ő, mint gondoltam.

A tartalomról itt sem fogok írni, mert nincs hozzá türelmem, legyen elég a véleményem a könyvről.

Tehát ami tetszett: mint említettem, jól ír a nő. Ami különösen tetszett, azok a leírásai. Megelevenedett a vidéki Anglia, jó lett volna ott lenni. A másik a karakterei. Nagyon valóságosak, emberiek voltak a szereplők. Végre egy sztori, a főszereplők kövérkések, csúnyák ill. önző állatok :P A főfőszereplő idős hölgy, Penelope mondjuk eléggé pozitívan volt beállítva, nagyon szimpatikus volt, de azért voltak neki is dolgai, amikkel történetesen én nem értettem egyet, úgyhogy ő sem volt tökéletes a szememben.

A történet eleje kb. semleges volt számomra, de a közepére, ahol a legtöbb hangulatos leírás volt, nagyon megfogott. A vége felé számomra már túl érzelmes, romantikus lett, itt már helyenként azt kellett mondanom, hogy na neeee. De tény, hogy nem vagyok egy romantikus alkat.

A sztori maga számomra nem volt nagy durranás, eléggé kiszámítható volt. Nem érdekelt különösebben, inkább a szereplők között felmerülő konfliktusok voltak érdekesek. (Nancy kifakadása az anyja, Penelope felé pl. nagyon valóságos és gyakorlatilag megoldhatatlan volt, mert igazából mindkét félnek igaza volt a maga szempontjából... És a legtöbb konfliktus általában ilyen.)

Ajánlom azért azoknak, akik szeretik a romantikát, műfaján belül ez egy eléggé kiemelkedő regény, azt hiszem. Tekintve az irodalmiságát, a szereplők valódiságát és a környezet megjelenítését.

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!

Sosem vettem volna kezembe ezt a könyvet a címe és a borítója alapján. De ugye a Moly...:) És nem bántam meg, sőt.

Ez egy igazi nagyon jó mesélőkéjű írónő tollából született mágikus realista mese. Rettentő hangulatosan megírva. Ahogyan peregtek előttem a történet jelenetei azonnal Márquez és az ő világa ugrott be, nem véletlenül. "Ugyanaz" a környezet, csak picit északabbra vagyunk a dél-amerikai országoktól, de az életérzés ugyanaz. A meseszerű elemek, az abszurd momentumok mind-mind ismerősek voltak. Mégis, megmondom őszintén az ételek ízeivel, illatával együtt nekem jobban tetszett ez az írás mint az említett író eddig olvasott történetei úgy általában... Ilyen is van.

Ugyanis a történet az ételek köré épül fel. Minden fejezetben valamilyen ételt készít a főszereplő Tita, aki a gasztronómia mestere. A hozzávalókat és az elkészítés módját is beleágyazza a történetbe az írónő. Nagyon is jól.
Aztán persze van itt szerelem, szenvedély dögivel, az a tipikus dél-amerikai típusú: izzó, pikáns. Ezen kívül pedig az abszurd elemek teszik egyszerre viccessé és meseszerűvé a történetet.

Tele van ez a könyv az élet szeretetével. Egy mágikus mese, ami valami hihetetlen jó hangulatot hordoz. A legvége, a lángra lobbant szerelem különösen tetszett.

Könnyed kikapcsolódás, mégis valami nagyon mívesen és ízesen kidolgozott történet.
Még-még ilyet! :P