2011. október 30., vasárnap

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett



Hogy én mennyire szeretem ezt a könyvet!
Annyira, hogy másodszor is elolvastam (ez nálam igen ritka – hisz „oly sok a könyv és olyan kevés az idő”). Amikor az Animus másodszor is kiadta immár egy új, egyszerűengyönyörűségesenkápráztató borítóval akkor jószerével fel sem merült bennem, hogy ellenálljak azon késztetésnek, hogy újra elolvassam Bartimaeus nem mindennapi megnyilvánulásaival tarkított fantasy regényt. A monumentálisan kolosszális lábjegyzetekről nem is beszélve. És tudjátok mit? Másodszorra is ugyanúgy izgultam és nevettem.

És bár a korábbi recenziómban már leírtam miről szól a könyv, de hű leszek magamhoz és ezt is berepetázom:

Nathaniel egy konok 12 éves varázslótanonc, akinek nem is olyan régen komoly sérelem esett az becsületén. Egy alapos megszégyenítést követően bosszút forral. Megalázója számára igencsak kellemetlen meglepetést készít elő.  Egyedül azonban nem tudja véghez vinni ördögi kis tervét, ezért egy dzsinn segítségét kénytelen igénybe venni. (*A segítség szó erős túlzás. Mondhatnánk úgyis, hogy láthatatlan béklyókkal való gúzsbakötésnek köszönhetően idézi szolgálatába minden dzsinnek leghatalmasabbikát – ahogy a varázslók általában). …… ??Ez meg mi a csuda volt?? Nos, úgy tűnik Bartimaeus úgy döntött itt is él a szólásszabadságával. :)

Na de menjünk csak tovább szépen a történettel. Szóval ott tartottam, hogy Nathaniel megidézi Bartimaeust …  (*Csak a miheztartás végett: én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) … szóval Bartimaeust, [bla bla bla – bla bla – bla bla bla] akinek nagyon veszélyes, már-már lehetetlennek tűnő feladatot ad ki parancsba. (*Nem hiába idézett meg engem! Furfangos eszemnek párja nincsen! De a kölyök tényleg agyalágyult. Egy ilyen tervvel előállni?!) Ó basszus! Ez hosszú lesz…
Szóóóóóóval! Bartimaeus meg is szerzi, amit kell, nem kis nehézségek árán magánál is tartja (*Ha a kezeim közé kaphatnám azoknak a kis szörnyszülötteknek a torkát! Mindenekre mondom, nem lenne az a ….) Most én beszélek! Elmegy tehát malackához – akarom mondani – Nathanielhez, ahol egy kisebb párbajocska alakul ki közöttük, és aminek következtében mind a ketten megszívják szépen. (*Legyen elég annyi, hogy a kis tejfelesszájú nem kicsit lett kormos.)
KUUUUUSS!

[…Adásszünet…]

*Sóhaj* Ott tartottam, hogy: ettől kezdve egymásra vannak utalva, ami azt eredményezi, hogy minden idők legfurcsább párosa indul Anglia egyik leggonoszabb mágusa ellen (*Tulajdonképpen mindegyikük a velejéig romlott.) akinek igencsak nagyratörő tervei vannak (*Melyiknek nincs? Jól van na, csak megjegyeztem).
Elég volt! Innentől rövidre fogom.
Ha sikerrel járnak, nem csak búcsút inthetnek végre egymásnak, de pár életet is megmenthetnek. ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE! (*Hadd jegyezzem meg, hogy ebből a beszámolóból kimaradt egy kis ez, meg az. Ezen silány kis leírás után, ha még mindig kedvetek támad elolvasni a könyvet, megértitek majd miről is beszélek.)

Most, hogy sikeresen túl vagyunk a bevezetőn, hadd térjek rá magára a könyvre.

Nagyon tetszik Stroud stílusa. Egyértelműen ő Bartimaeus lelke, (*Na, na! Talán inkább fordítva!) bár saját bevallása szerint ő közel sem olyan cinikus, mint Bart. Nathaniel most sem lopta be magát a szívembe, még így sem, hogy egyszer már olvastam a trilógia mindhárom részét, de továbbra is tetszik az ötlet, hogy a varázslók itt mind önteltek és felsőbbrendűek. Na, nem az tetszik, hogy ilyenek, hanem az, hogy más perspektívából közelíti meg a varázslóvilágot. Azt, hogy a démonok a varázslók szolgálatában senyvednek miközben utóbbiak minden hatalmukat a túlvilágiaktól kapják, kiváló ötletnek tartom. A démonok, akik agyi kapacitásukhoz mérten próbálnak gazdájuknak keresztbetenni a rájuk nehezedő parancsok súlya alatt, nagyon tetszenek (persze akad köztük azért jócskán olyan is, akik igencsak gusztustalanok és vérszomjasak) és pontosan ezért menő Bart is. És persze nem kérdés, hogy legjobban Bartimaues-szal szimpatizálok, akinek észbeli adottságai magasan lehetővé teszik, hogy Nathaniel (bár jelen pillanatban épp az enyém) agyára menjen. (*Ó, ha ez tetszett akkor látnod kellett volna, legutóbbi prágai gazdámmal miket műveltem. Még a varázslói átlaghoz mérten sem volt valami  észlény. :)

Ne legyintsenek azok, akik Harry Potteren nőttek fel! Én is a HP rajongók táborát gyarapítom, mégis azt mondom ennek a sorozatnak ugyanolyan elismerés jár(na). Nincs párhuzam a két történet között, csupán Anglia és a mágia a közös vonal benne, tehát koppintásnak sem lehet mondani.

Amit Szamarkandról tudni érdemes (merthogy nekem rá kellett gugliznom):
Ez a legrégebbi még létező város a Földön. Történelme során sok fennhatóság alá tartozott (orosz, mongol, görög, perzsa, stb..) Szamarkand a szellemi javak terjesztése terén játszotta a legfontosabb szerepet. Utazó kereskedők közvetítésével itt cserélte ki tudományos ismereteit és filozófiai gondolatait Nyugat és Kelet. Amikor Kr. u. 751-ben szamarkandi mestereknek sikerült egy kínai eljárás nyomán papírt előállítaniuk, új iparág született: kézzel írott szótárakat, enciklopédiákat és orvostudományi műveket exportáltak a világ minden részére. Ma már Üzbegisztánhoz tartozik. (Forrás: Wikipedia és nagyutazas.hu)

Egy ideig úgy volt, hogy megfilmesítik. Sydney Pollack megvette a jogokat, kiválasztották ki lesz a forgatókönyv író, már a rendező (John Madden, aki a Szerelemes Shakespearet rendezte) is megvolt és aztán… aztán nem lett belőle semmi. Sydney Pollack ugyanis elhunyt és azóta senki nem karolta fel újra a projektet. Pedig igazán sok lehetőség van benne. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem megfelelően csinálják meg akkor oltári nagy bukta lesz. (lsd: Eragon) (*Egy mágikus lény, aki kimondhatatlan ÖRÖMMEL szolgálja az embert... hánynom kell.)

Addig is vigasztalódjunk egy képregénnyel, amit Lee Sullivan ötletes rajzai díszítenek.
Merthogy az új trendnek megfelelően ezt is megrajzolták szépen, ahogy kell.


2011. október 29., szombat

Kepes András: Tövispuszta

András, könyörgöm, írjon még sok-sok könyvet!

Előző olvasmányom után sírtam a gyönyörűségtől, amikor ennek a könyvnek az első sorait, oldalait olvastam. A tévéből eleve kedvelem Kepes Andrást, az intelligenciáját, a finomságát, az időnként váratlanul, a semmiből felbukkanó vulgaritását, ami az ő stílusában mindig nagyon mulatságosan hat.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, az ő hangját hallottam, ő mesélte végig a fejemben a történetet.

Igazából sok ilyen történetet hallottunk, olvastunk már. A magyar történelem elevenedik meg a lapokon a XX. század elejétől a végéig. Ami érdekesebbé teszi, az a három különböző sorból származó barát - egy paraszti, egy nemesi és egy zsidó famíliából származó fiú - párhuzamos útja. Hogy a háborúk és rendszerek, rendszerváltozások hogyan hatottak az ő és leszármazottaik sorsára.

A közepén egy kicsit untam is, mert mint írtam, hallottuk már százszor ezeket a történeteket és a történet közepe táján csak mesélt, mesélt, nem csillogtatta meg annyira írói eszköztárát Kepes. Az elején és a végén viszont annál inkább. Nem bántam volna, ha még olvashatok tőle több eleven és szép leírást, találó kifejezést, hasonlatot, mert nagyon-nagyon jól bánik a szavakkal. De azt is tökéletesen megértem, hogy nem akart túlzásba esni, mert pontosan ismeri a 'kevesebb több' elvet.

A regény vége pedig… Egyrészt nagyon megható, másrészt nagyon sok bölcsesség villan meg benne, de semmiképp ne a Coelho féle bölcsességre gondoljunk, hanem arra a buddhista félére, ami nem hivalkodó, csak csendesen merengő.

Még mindig remeg a szám tőle.





2011. október 28., péntek

Ljudmila Ulickaja: Imágó


Ulickaja regényét kezemben tartva és azt olvasva igencsak elgondolkodtam ismét az előzőleg elolvasott könyvein.
Valahogy, nálam az Életművésznőket nem tudja felülmúlni semmi. A Vidám temetést nagyon szerettem, a Szonyecskát nem annyira. A Daniel Stein, a tolmács esetében már éreztem, hogy nekem a rövidebb, kisebb lélegzetvételű történetek jobban tetszenek, így kihagyva a Médeát, az Elsők és utolsókat (ezek itthon várakoznak sorukra), illetve az itthon nem lévő nem olvasottakat átugorva, az Imágót vettem a kezembe. Természetesen én leginkább az Életművésznőket dedikáltattam volna, de úgysem értem rá...(mikor érek én rá szerda este? :S)

Imágó és Zöld sátor...
Mi is a kettő között az összefüggés? A könyv címe. Eredetileg Zöld sátor, magyarul imágó.

Bevallom őszintén a legelején nem tudtam mit jelent az imágó szó. Sosem szerettem tanulni a biológiát, így megnéztem a szó jelentését (wikipedia szerint: "A biológiában imágó a neve arovarok utolsó fejlődési fázisának: a bábból való kibújás utáni szakasz a teljes átalakulás(holometamorfózis,pete-lárva-báb-imágó/kifejlett rovar) esetén, illetve az utolsó vedlés utáni szakasz a részleges átalakulásnál.") , majd könyveben is keresni kezdtem a jeleket.

Három fiú (Miha, Ilja, Szanya) és három lány (Olga, Tamara, Galja). Valahogyan kereszteződik életük. Élnek, barátkoznak, tanulnak. Három fiú, három személyiség, három élet.
Egyik egy zsidó irodalomkedvelő, akiből ki tudja, hogy lehet-e valaha író vagy tanár, hisz megbélyegzett..
Egy fotós, akinek művei országhatárokon túlra is eljutnak.
Egy csonka kezű zongorista, komolyzenét kedvelő, furcsa figura, aki különös benyomásokra jut magával kapcsolatban.

Közös: a sorsuk, az útjuk egy része, a barátság fontossága.

A három lány: a nagyon okos orvos, a kevésbé okos, de szerelmes, szimpatikus életre való újságíró, és a még kevésbé okos tornászlány.. Ők hová jutnak abban az időben amikor Sztálin meghal? Amikor Sztálin meghalt? Sztálin ideje alatt. Az esemény, amely mindenkiből mást váltott ki. (Érdekes történelem tanulmányaimból leginkább arra emlékszem, hogy a 70-es troli Sztálin elvtárs 70. születésnapja alkalmából kapta a számát. Mivel nem is tanulhattam még erről... az "én időmben" éppen a 2. Vh. volt a vég... nem tudták mit és hogyan taníthatnak.. nagyon rendszerváltás volt éppen akkor.)

Visszatérve a karakterekre, a szereplőkre. A barátságok megmaradtak. Bár az életek nagyon másképpen alakultak, azt lehet látni, hogy számítottak egymásra, a régmúlt emlékeire. A sorsok összekapcsolódtak, s mikor éppen egy szép részt, nekem talán egyik kedvenc mondataimat olvastam, s amikor már sejtettem, hogy mi lesz éppen abban a fejezetben, akkor jöttem rá, hogy itt van, megjelent előttem a címadó Zöld sátor....

Megkedveltem főleg a fiúkat. Szerettem olvasni a velük megtörténteket, a szép vagy éppen az érdekes dolgokat. Ilja fotóit a tömegről, Szanya nagymamájának kedvességét, Miha életét. Szerettem Vikát a gyermekkori tanárukat, aki oly sokat jelentett a hármasuknak.
Éveztem a könnyebben érthető történelmi utalásokat, hogy megtapasztalhattam, hogy ott sem volt könnyű. Nem is értem miért gondoltam ezt? A szamizdat hosszú évei elevenedtek meg a lapokon, akkor és ott is volt tiltott irodalom és más. Ott is gondoltak a jóra, a jobbra, ott is menekültek, és ott is voltak súlyos problémák. Sőt...
A sorsok olykor fájdalmasak, olykor nehezen felfoghatók, véglegesek, szánalmasak, sírosak, kilátástalanok. Olyan érzéseim voltak néha, mint amikor A mások élete filmet néztem.
Ott voltak az örömök és szomorúságok; félelmek és remények, talán az álmok.... Álmok? vajon szívesen mentek oda a Messzeségbe?

A történet pergett, folyt, néhol nekem elkalandozott, néhol nekem felesleges volt, de lehet, hogy csak én kalandoztam el... Mindenesetre a több, mint 600 oldal nekem mostanában sok, rájöttem, hogy 400 oldalas művekre vagyok kalibrálva. A másik problémám az volt, hogy ugráltunk az időben, ezt pedig sem könyvben sem a filmekbe nem viselem könnyen. Néha, egy új fejezet kezdetekor nem tudta
m hirtelenjében, hol is vagyok, éppen kiről is olvasok, mert máshol voltam, más szereplővel ismerkedtem, újabb nevet kellett megjegyeznem, ami az orosz nevek esetében nem mindig sikerült.

Összességében tetszett, de nem volt könnyű olvasmány a számomra.


Todd Burpo:Igazából mennyország



CSAKIS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!!!!


Nagyon vártam már ezt a könyvet a fülszöveg óriási szenzációként,csodaként tálalja a történetet.Az első három oldalon azok az emberek áradoznak akik elolvasták a könyvet és természetesen megváltozott az életük.

Egy négyéves kisfiú tolmácsolja nekünk azt mi vár ránk a halálunk után.Hívő vagyok,tudom vannak angyalok,tudom,hogy Jézus szeret engem ,mégis miért ne olvassak el egy bizonyítékot is a hitemre,bár ugye pont az lenne a hit lényege,hogy nem látjuk mégis hiszünk...

A könyv feléig semmilyen csoda nem vár ránk,inkább egy szívfacsaró történet egy orvosi műhibáról,minek következtében életveszélybe kerül egy kisgyerek.

Aztán Colton, gyógyulása után szép lassan kezdi adagolni mi is történt vele,addig még műtötték,és leállt a szíve.Sajnos a kisfiú nem túl bőbeszédű,ráadásul szülei évente kb 2x faggatják a dologról:S szóval lassan jutunk információhoz,hogy végül is milyen is Isten lakhelye,kikkel találkozott,tényleg úgy néz-e ki Jézus mint a templomokban a festményeken? És Szűz Mária hol lakik? stb.

Érdekes fordulata a könyvnek az a rész mikor említést tesznek egy kislányról,aki nem jár iskolába,nem lett vallásosnak nevelve ,mégis látomásokról számol be,Jézus üzenetekkel bombázza, a kislány pedig mindent lefest amit Jézus mondd neki,így magát Jézust is.

Colton szülei mindent amit a gyerekük elmesél megtalálják a bibliában,természetesen sok olyan dolog van ami egy bibliát ismerő embernek nem újdonság,de egy négyéves kisgyermek honnan juthat ilyen információhoz? Ráadásul Colton leírása nagyon hiteles, és pontos. Ennyi dolgot egy négyéves nem tud megjegyezni,ráadásul Colton találkozik édesapja nagypapájával is ,amiről szintén nem tudhatott,hiszen a nagypapa még évekkel Colton születése előtt meghalt....

Nem bánom,hogy elolvastam a könyvet,csak sajnáltam,hogy nem várt rám annyi csoda mint amennyit megígértek.A könyv stílusa eléggé egyszerre sikerült,és elég sok felesleges információ is van benne,és van pár hely ahol az apuka ismétli önmagát:P Persze tudom muszáj volt a történetet megtölteni ahhoz,hogy egy vékonyka kötet legyen belőle.

Az biztos,hogy az az Én gyerekemnek lett volna hasonló élménye akkor ha kell kiráztam volna belőle amit látott....

Colton apukája lelkész ,így még inkább csodálkoztam azon,hogy annyiban hagyták a dolgot,és nem kíváncsiskodtak,elég volt nekik ha Colton évente egyszer szóba hozta dolgot.

Ami biztos ,én a négyéves gyerekemet sem temetésre,sem haldoklók közelébe nem vinné-ez nekem nagyon morbid volt!!!!

Nem olvastam még ebben a műfajban más könyvet,így nem tudom mennyiben hasonlít vagy tér el a többi klinikai halál állapotában lebegő emberek beszámolójától,illetve van -e olyan ember aki hasonlókat tapasztalt?

Aki kíváncsi Colton mostani életére az a család honlapján nyomon követheti őket,bár azt a történet végén megemlítik,hogy semmi különös nem történt vele azóta ....

Még világ a világ,az embereknek mindig szükségük van megerősítésre,hogy szeretik,hogy van akinek szüksége van rá,és hogy van valaki aki várja odaát.


2011. október 24., hétfő

Kathryn Stockett: A segítség

A hatvanas évek elején, Jacksonban járunk, a faji megkülönböztetés világában, ahol az őszinteség még nyomokban sincs meg, ahol a társadalom a gyűlöleten alapszik és minden érzelem gyanús.

A hely egy tipikus Délen fekvő amerikai kisváros, amely a végére már a sajátunk is, annyira belekeveredünk érzelmileg is az egészbe.

Martin Luther King vezetésével, a fekete polgárjogi mozgalom megindulásával egy időben zajlanak az események. Jacksonban is úgy érzik a fehérek, hogy ők a világ urai, mindenki csak alábbvaló lehet náluk. A feketék maximum csak szolgálói, gyermekfelügyeleti feladatot láthatnak el, de a "piszkos kezükkel" nem érhetnek a WC-jükhöz, étkészletükhöz, egy asztalnál nem ülhetnek velük. Felfuvalkodott, gőgös háziasszonyok, akik ujjukat sem mozdítják semmiért, csakis az új ruhákért, a feltupírozott hajukért hajlandók valami kevéskét tenni. Fő foglalatosságuk, hogyan alázzák meg nap mint nap a feketék többségét.

Persze kevéske kivétel van, de bátorsága senkinek sincs szembemenni a szegregációval. Ebben nőttek fel, ez a természetes. De vajon hogyan éreznek a feketék, hogyan élik meg a mindennapokat a fehérek házaiban cselédként, mit gondolnak az életükről, értékeikről. Ez kit érdekel?

Skeeter, az egyetemet éppen befejező, írói ambíciókkal megáldott fehér nő álmai között szerepel, hogy New Yorkban kapjon állást, ehhez viszont valami nagy dobásra lenne szüksége. Eleinte csak ötletként merül fel benne a gondolat, hogy papírra vesse mindezeket a fontos gondolatokat, később már elvi kérdésnek, mérföldkőnek tartja a feketék egyenjogúságáért vívott harcban.

Nem kis kockázatot vállal a könyv megírásával, hiszen ennél jóval kevesebbért házakat gyújtanak fel, hozzátartozókat öldösnek le a városban bosszúból. Persze névtelenül szándékozik megjelentetni, de az így sem kétséges, hogy a "tisztes" úrinők magukra ismernek. Eleinte nem nagyon talál önként jelentkezőt az interjúra, később csak-csak felbátorodnak a fekete cselédek, és kiöntik a szívüket neki. Nem kevesebb, mint barátság szövődik közöttük, fontossá válik számára ezeknek az embereknek az élete, sorsa, jövője.

Nagyon kényes a téma, ráadásul a mai napig aktuális is, csak éppen a szereplők változnak folyamatosan. Mindig van gyengébb, utáltabb, csak a helyszín, a kor változik. A mai napig megrendít, ha a rasszizmussal szembetalálom magam, legszívesebben a világból is kimenekülnék olyankor. És ez nem kevésszer fordul elő... A könyv humora nehéz pillanatokon segített át!

A borító pedig... még azt sem tudtam, miről szól a könyv, de már hónapokkal ezelőtt beleszerettem a boltokban.

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”

Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.

Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni…

Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.


– Martin Luther King: Van egy álmom

A könyvből film készül, amely nemsokára bemutatásra kerül a hazai mozikban is! Íme az előzetes:



Rachel Gibson: Jane vékony jégen táncol

Be kell valljam, ez nem az én könyvem volt. Igazából nem is saját választás volt, de úgy voltam vele, hogy néha egy könnyedebb könyv is a kezeim közé kerülhet. És akkor észbe kaptam, hogy "te jó ég, sznob lettem, vagy mi van?". De egyébként szerintem nem, csakhogy ez már túl könnyed vagy valami ilyesmi volt nekem.

Jane egy magányos középkorú nő, aki nem annyira szerencsés külseje miatt csak álmodozik a nagy Ő-ről. Mindeközben mellékállásban névtelenül szoftpornó történeteket ír egy újságba. Ez csak amolyan hobbi, meg erőteljes álmodozás a részéről, a valódi kihívást egy jó kis újságírói munka jelentené neki. A lehetőség nem is olyan soká bekopogtat az ajtaján. A Seattle Chinooks hokicsapatának, annak tagjainak életéről, meccseiről kell beszámolókat készítenie. Ez klassz kis feladatnak tűnik mindaddig a pillanatig, amíg az első öltözőbeli jelenésénél direktbe le nem dobálják a fiúk a ruháikat az utolsó szemig, egyenesen Jane kedvéért, ezzel provokálva őt, na meg, hogy lássa, milyen tökös (szó szerint) pasik is ők. Na, lehet gondolni, hogy éli ezt meg szerencsétlen. Mindenesetre már itt elhatározza, hogy akkor sem hagyja magát, belevaló nőként elvégzi a munkáját.

Rögtön az első találkozón feltűnik neki Luc, az állat! :D Mert Luc egy behemót nagy, Jane szerint rendkívül szexi, hasán patkótetkós, kigyúrt alak. Mellékesen ő a csapat kapusa. És a nő bírja az ilyet, álmaiban is nemegyszer elképzeli, miként döntene egy hasonló kaliberű pasast ájulásszerű állapotba szexuális "támadását" követően. Kapcsolatuk elég sekélyes, oda-vissza sértegetik egymást. Luc a nő külsejére szólogat be állandóan, Jane pedig a pasi felületes, igénytelen párkapcsolatait veti górcső alá folyamatosan. Közben szép lassan azért mindkettőben kialakul a vonzalom.

Számomra a történet tökéletesen kiszámítható volt, semmi meglepetést nem nyújtott a dolog kimenetele, viszont egyes jelenetek adtak bőségesen okot a pironkodásra. Huh, durva volt, néha azt sem tudtam, hogy takargassam a lapokat a tömegközlekedésen. Szóval, khm, Jane tényleg nagyon vékony jégen táncolt végig. A szende, szűzies, visszafogott hölgy valójában az erőteljes erotika és a pornó között mozgott. Hiába próbálta másnak tettetni magát, én átláttam rajta! :D

A végén pedig azt kérdezgettem magamtól, hogy "te jó ég, prűd lettem?"!!!

2011. október 19., szerda

Tahir Shah: Kalandozások az Ezeregyéjszakában



"A mesék sajátos módon ragadnak magukkal, ... színes történeteikkel szórakozást nyújtanak, de közben önismeretre is tanítanak. Hallgassátok a meséket, ... mert hasznos vezérfonalul szolgálnak az életben."


A stílus ismerős, hiszen A kalifa házánál már megismerhettem, megkedvelhettem. Bár másra készültem, meglepett és örültem is neki, hogy egyfajta folytatásban lehet részem, más aspektusból megközelítve.

Hogy mire készültem? Meg voltam győződve róla, hogy fikció, mese lesz az egész. Megijedtem, mert bevallom az Ezeregyéjszaka meséi sosem tartozott a kedvenceim közé. Persze akad benne bőven mese is, de azok "csak" még jobban tarkítják Tahir Shah és családjának életét, történetét, amelyet nagyjából már megismerhettünk a fent említett könyvben.

Az író felmenőinek szeretete a mese iránt, azok izgalmas elmesélésének képessége magát a szerzőt is megragadják. Egész gyermekkorát a mese szeretete itatta át, és már-már fanatikusan, országokat átszelve keresi saját belső meséjét, miközben sok száz másikat ismer meg. Nehéz dolga nincs, mert az adott kultúrából adódóan, a csapból is a mesék folynak. Bármerre is térül-fordul, mesével találkozik szembe, és ő szívesen szán is rá időt, hogy mindenkor meghallgassa, hátha talán épp az lesz az ő belső, saját meséje. Egy ősi berber hagyomány szerint ugyanis minden embernek kötelessége ezt a mesét megtalálni a saját szívében.

Fez és Marrákes ódon falai között járja útját, és sokszor tűnik úgy, hogy valójában nem véletlenül keveredik egy-egy helyre. Ha kell, a Szahara végtelen homokdűnéi között tölti az éjszakát, csak közelebb kerüljön céljához. Mindenhol mesébe botlik, életre kelnek a különböző misztikus szerzemények, jelen és múlt, mese és valóság keveredik egymással. Az Ezeregyéjszaka világa elevenedik meg a mi szemünk láttára is. Ebben a formában én nagyon élveztem.

A családról ebben a könyvben most viszonylag kevés szó esik, nyugalom van, hiszen a kalifa házát már belakták, abszolút otthonukká vált. A dzsinekkel is megbékéltek, így házuk őrzői is békén hagyják gazdáikat, bár azért a szolgálólányok között folyamatos dúlnak a buta viták, amelyek rendkívül viccesek egy európai számára.

Közben mindvégig ugrálunk az időben, visszakanyarodunk gyermekkorához, a kalifa házának körülményes megszerzéséhez, meghódításához, de a szerző első kötetének el nem olvasása szerintem nem probléma, nem akadályoz ennek megértésében. Ajánlani viszont mindenképp ajánlom! :D

Számomra az egyetlen negatívuma az volt a könyvnek, hogy picit tömény és hosszú lett. A borító viszont ismét gyönyörű.


2011. október 18., kedd

B.S.Aldrich: A múlt dala


Nem varázsolt el, mint egyik kedvenc könyvem, a ...és lámpást adott kezembe az Úr..
Bár mostanában sokszor elgondolkodom, hogy a hajdani egykor-volt kedvencek ma is kedvenccé válnának? - újra kellene olvasnom őket, de a múltbéli élményt sem szeretném elhomályosítani...

A múlt dala

Aldrich visszatért a Vörös Cédrus völgyébe és folytatta a telepesek életének történetét Jeremiah Martin családján keresztül, ahol a papa és a mama 7 leányt és 2 fiút nevelt. A házban nem volt hiány mókában és kacagásban, az életük a lehetőségekhez képest, a telepesek életének megfelelően zajlott, a lányok kirepültek a fészekből, lassacskán mindegyik férjhez ment, csak a legfiatalabb Suzanne, aki képes volt álomvilágban is élni, ő halogatta az asszonnyá válást. Az ő szíve az egyik szomszédjuk szívéért dobogott, de értelmes nőhöz hűen be nem vallotta soha.

Nem vártam mást, mint, hogy a történet megfelelően, kevés drámával folytatódik, ehhez képest volt benne háború, politika, rabszolga-sors, és-ügy. Az évek rettentően gyorsan peregtek semmit részletesen ki nem fejtve, így inkább azokon a mondatokon kalandoztak el a gondolataim, amik az 1850es évekre voltak igazak. Inkább a mai világ és az akkori világ különbségein morfondíroztam, és elgondolkodtam..: én bírnék-e így élni? Természetesen nem lett volna választásom, de az akkori temérdek fizikai munka, a ruhák varrása, a háztáji munka, az állatok ellátása mennyire elégített volna ki?
A lányok is végezték a munkákat, segítettek Sarahnak az édesanyjuknak, de már olvasáskor érezhetőek voltak a különbségek: ki miben volt ügyesebb, kinek mit kellett inkább elvégeznie, ki volt a mama jobb- ill. bal keze.
Férjhez menés után tudták a "kötelességüket", végezték a dolgukat zokszó nélkül, akkor is, amikor a férfiak elmentek a háborúba.

Néha, amikor a sok értelmiségi munkából elegem van, nekem akkor van igényem rá, hogy kapáljak, hogy sikáljak, hogy az agyamat kikapcsoljam, hogy ne kelljen döntéseket hoznom, hogy sodródhassak. Néha visszavágyom a gyerekkoromba, ahol nem volt ennyi kütyü, ahol mások voltak a normák. Tudom, hogy valaki jól érzi magát így tökéletesen, és azt is tudom, hogy most az ágyban egy laptoppal fekszem és az internetet használom, ami nem lenne lehetséges, de néha egy varázspálcával elvarázsolnám a mostani önmagam a múltba: az említett gyerekkorba, hogy ott legyek felnőtt, vagy éppen a Iowába a prérire, hogy kipróbáljam magam, hogy átéljem ott a minimalista karácsonyukat, ami akkor ott bőven elég volt.
"De azért a lányok kiakasztották a harisnyájukat, mint minden évben, gyerekkoruk óta. Mindenki tett valamit mindenkinek az otthon kötött harisnyájába. Kis hímzett zsebkendőt, tűpárnát, szegfűszeges süteményt, cukrot."
Aldrich könyve nem varázsolt el, nem repített a helyszínre, inkább bevezetett egy világba, ahová én nem juthatok el soha.

...és, hogy mi lett Suzanne-nal, az álmodozó legfiatalabb Martin-lánnyal? Megtalálta az igaz szerelmet? A háborús hősök épségben hazatértek a háborúból?

Emlékezz a múlt(ad) dalára, aminek a dallama a szívedben marad mindörökre!

6/10

Jean Molla: SOBIBOR- Az elhallgatott múlt



Fejbe kólintott, sőt agyba-főbe vert.

Sajnálat, bűntudat, hitetlenség, nemtörődömség, egészségügyi- és családi problémák…… volt egyáltalán pozitívum a könyvben?

Volt benne egy hegedű…………..- szeretem a hegedűt…………………- falhoz vágta a hegedűt.
Az egyetlen szép is megszűnt létezni…….

Sobibor: volt, van, lesz. Hogy megvannak-e a gyötrelmes múlt, a zsidók elpusztításának épületei? Gondolom nem, mert utaltak rá, hogy erdősítették a területet.
Egy könyv, ami nemcsak a múlt, a holokauszt tragédiáját tárja elénk, hanem a jelent is, amikor az napló formájában kerül egy fiatal lány elé. Emma elé, aki egyébként is éppen a fiatalokat érintő nem-tudom-elfogadni-magam periódusában él, és éppen anorexiával vagy éppen bulimiával küzd. Miközben éppen a zsidóságot siratom, úgy kezdek sírni a lány miatt is, aki teljesen egyedül áll a problémájával, senki nem vesz észre semmit.
„Papa sohasem beszélt velem,……. A mamával sohasem értettük meg egymást. Mint két idegen…….”
Emma története betegségtől a gyógyulásig, és egy másvalaki története a széthullásig, az elporladásig.

Zakhor!

9/10.

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az a nagy -sőt oltári nagy- büdös helyzet, hogy megtette. Maccuzzo megtette és megtettette. ..és még csak meg sem lepődtem! Sok mindenre képesek az emberek, s bár nem akarok vonatkoztatni senkire, de bárki belegondolt már, látott, hallott, tapasztalt események kapcsán, hogy mi mindenre képesek vagyunk, mi emberek? A mi fantasztikus fajunk?
Már a Tengerpart olvasása kiakasztott, s bár teljesen más és ellentétes könyv (http://andielmenyei.blogspot.com/2010/06/veronique-olmi-tengerpart.html), ott annyira kiakadtam, hogy itt csak olvastam és hánytam…

"Azt szokta mondogatni, hogy a kígyókkal meg a többi ragadozóval ellentétben az ember természeténél fogva gonosz, és senkiben sem lehet bízni."

Olvasás közben azt éreztem, hogy Camilla szülinapi zsúrjának lufijai csak telítődnek levegővel és mérges-gázokkal ami egyre feszíti a lufit, egyre kevesebb kell a pukkanásig, robbanásig.

Egy nap története, rohanok, futok, kocogok, kifújom magam, leskelődöm, majd ülök a buszon, telefonnal a kezemben (vagy olyan helyes kis fülhallgatóval) nyomom a szöveget a kellemes hangommal, kiborulok én is, én is írok egy sms-t neki, felszisszenek a piercing lyukasztásánál, aggódom, hogy mégis röplabdázik, majd biztonsági őr vagyok, aki lesi a pálya mellett ülő kopaszt, hogy mikor tesz olyasmit, hogy kivezethessem; Kevint oltalmazom-védem, de velem is elbánnak azok a fiúk, a méregzöld Tipo-felkarcolnám, a szélvédőjét betörném... és még folytathatnám.

Miért nem tudnak semmit egymásról az emberek-legalább akik együtt dolgoznak? Nem tudok belekötni, hogy hivatalos papír esetén a gyerek csak a megadott napon mehet ahhoz a szülőhöz, akinek korlátozva vannak a jogai. Minek? Ki tudná? Mazzucco olyan jól ábrázolta a jellemeket, hogy abszolút egységes volt kép. A kamasz lány stílusa, személyisége, karakterének megformázása hibátlannak mondható ebben az élethelyzetben.

Egy nap története amibe bele lett sűrítve az elmúlt néhány év.
Lényegében egy család története, és nekem felesleges is volt benne néhány mozzanat. De tkp. lényegtelen, olvasható, tágítja a képet, szétveszíti az idegeket a várakoztatás.

Ahogy olvastam, ott voltam, és aztán azt éreztem, hogy nem is kell ott lennem, hogy ez megtörténjen, Simán el tudom helyezni ezt itt nálunk, Magyarországon. Simán megtörténhet. Sok ember-állat él a Földön. És sok nő, aki nem lép. Nem lép, mert képtelen a félelemtől. Nem lép, mert nem tud, hova és tűr tovább. Nem lép, mert a szerelem hálójába tekerte magát, és nem tud lépni, mert belegabalyodott. Nem lép, mert szégyelli saját magát.. Nem lép, mert...

"..... és azt hajtogatta, gyere vissza hozzám, gyere vissza hozzám Emma. És ő arra gondolt, ez az én uram, hányszor csókoltam meg, nem tudom őt gyűlölni, és mi lesz velem, ha megint őrá hallgatok..."

Nem szeretném megtudni, hogy milyen érzés.. Emma küzdött, nem olvashattak az előző napok/hetek/évek részletes történetét. Nem tudhatom, mennyire szeretett volna nem az anyjánál élni.
Hogy elhitte az sms-t? Nem ítélkezhetek, lehet, hogy én is elhittem volna.


9/10

2011. október 17., hétfő

Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő

"Katherine Patterson egyedül neveli kislányát. Csak pár év telt el azóta, hogy középiskolásként, a sajtó zaklatásai elől menekülve, nevet változtatott, s nagynénjéhez költözött. Az új iskolában igazi kívülállóként mozog, de barátokra vágyik. Az iskola nagyhangú, életvidám sztárja Alice Katherine legnagyobb meglepetésére elhívja őt a szülinapi bulijára. Hamarosan elválaszthatatlanok lesznek, s ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a lány elmeséli Alice-nek, hogy kicsoda is ő valójában: évekkel korábban húgát, aki nagy zenei tehetségnek számított, és aki a család kedvence volt, brutálisan meggyilkolták, s Katherine felelősnek érzi magát húga haláláért. Ám amikor újdonsült barátnője együttérzés helyett manipulálni kezdi őt és az érzéseit, Katherine felfedezi: a lány nemcsak nagylelkű és elbűvölő tud lenni, hanem kifejezetten durva és aljas is. Egyre több furcsa titokra derül fény Alice-szel kapcsolatban. Mikor pedig Katherine más barátokat is talál, sőt, új párjával családalapításba kezdenek, megtapasztalja, hogy Alice nem tűri, ha kihagyják valamiből, s a bosszúja halálos is lehet."

Mivel könyvstopot vezettem be az elmúlt hónapokban, ezért csak az online könyvesboltok polcait nézegethetem, miközben a billentyűzetemre csorgatom a nyálamat egy-egy megjelenés miatt. Rebecca James regénye is hasonlóképpen került a képbe, a címre hamar felfigyeltem.

A történet három szálon fut melyekben Katherine jelene és múltja elevenedik meg előttünk. A múltat boncolgató szálakban nem csak az Alice-szel való kapcsolatát ismerhetjük meg, hanem azt is, hogyan vesztette el egyetlen testvérét. Eleinte zavaró volt az idősíkok közötti ugrálgatás, ám idővel ráhangolódtam, és kifejezetten vártam, hogy a következő fejezetekben mi fog történni. Rebecca James történetvezetése kiváló, a hangulat kellően borongós, a sztori pedig érdekfeszítő. Egyszerre vonz és taszít. Letehetetlen. Tele van csavarokkal és fordulatokkal és hogy ne legyen egyhangú a vége, természetesen egy meglepő fordulattal zárta le az egészet. Mindezektől függetlenül, mégis hiányérzetem maradt a végére, hiába pörgős maga a történet, ha folyamatosan azt érzed, hogy nincs teljes mértékben kidolgozva. Én bizony rövidnek éreztem ezt a kétszáznyolcvan oldalt.

A főszereplő aztán megszenvedett mindenért, sajnáltam és együtt éreztem vele. Habár ez csak egy fikció, mégis annyira valóságosnak tűnt, hogy az ember akaratlanul is együttérzést táplál Katherine iránt. Az ő karaktere jól felépített, de Alice-ről ez már nem mondható el teljes mértékben. Az ő szerepe egy beteges nőszemély lenne, ami itt-ott átjön ugyan, de én mégsem éreztem őt olyan veszélyesnek, mint ahogy kellett volna. Sokkal baljósabbra, sötétebbre alkottam volna az ő karakterét az író helyében. Több teret engedtem volna neki, hogy sokkal jobban kibontakozzon a mentális zavara.

A hiányosságok ellenére mégis alig bírtam letenni. Az írónő remekül ébren tartotta a figyelmet egészen a történet végéig. Rebecca James első könyve remekül debütált és biztos vagyok benne, hogy a következő könyvében kiküszöböli az apró-cseprő hibákat.

Értékelés: 5/4

Nevada Barr:13 1/2



" -Megöltem valakit?

-Senki fontosat-válaszolta Clyde"


A Cor Leonis kiadó egy igazán különleges könyvet adott ki,legalábbis Én nem szoktam minden nap ilyen történetekbe botlani.

A fülszöveg sajnos nem sikerült olyan sejtelmesre és hátborzongatóra mint amilyen a történet.Sőt kicsit félrevezető is,mert két személy helyett három főszereplő van és mindegyikük nagyon izgalmas karakter.

Dylan élete túl korán-11 évesen változott meg egy rémes éjszakán-az éjszaka részleteiről egyre többet tudunk meg ahogy halad a történet,de már az első perctől kezdve tudni mi is történt.A család életét ,illetve a két fiútestvérrel történteket úgy írja le a könyv,mintha mi az olvasók egy homályos üvegajtó mögül néznék az eseményeket,tudjuk,hogy minket nem látnak,ezért a láthatatlanság teljes biztonságában tapasztjuk tenyerünket az üvegre és borzongunk,rettegünk,sikítozunk...

Én valahogy egy "szelíd " thrillerre számítottam,és bevallom voltak részek amik rendesen megviseltek-valószínűleg egy edzettebb krimiolvasó lazábban veszi majd az akadályokat.

A két fiútestvér közül az egyikük nyögi a bűnét,még a másik normális életet él,miközben nem feledkezik meg a testvéréről akit árammal "gyógyítanak" és drogokkal tömnek ,hátha végre elmeséli azt a szörnyű éjszakát.

És amikor Dylan maga mögött hagy sok-sok évet találkozik Pollyval-ez az egyetlen hibája a könyvnek,hogy Pollyt az első oldalakon gyorsan megismerjük,tömören,velősen aztán valahogy szegény csak egy lesz a rettegő szereplők közül,pedig nagyon jó lett volna ha Polly múltját és életét kicsit jobban kibontja a szerző.

Mikor már mindhárom szereplő teljes értékű tagja a történetnek,akkor beindulnak az események és hömpölyögve ,száguldva robognak az események.Szerencsére vannak benne fordulatok is,így nem fanyaloghatunk,hogy átlagos thriller-bevallom kezdem megkedvelni ezt a műfajt,mostanában jó pár remek darabot olvastam ebben a műfajban,ahol nem kell,hogy locsolótömlőből áradjon a vér,elég ha egy fura szomszéd,fura dolgokat művel,esetleg egy ártatlan kisfiú véres baltát tart az ágya alatt....


Ree Drummond:Tűsarkúban a prérin

Ki az a nő aki a világ egyik legbefolyásosabb bloggere??Akinek blogjára havonta 22 milliószor kattintanak? Aki írt már szakácskönyvet,mesekönyvet,tévés főzőműsora van,és a róla készülő film főszerepét Reese Witherspoon játssza majd?

Nagyon jól sikerül a fülszöveg,ennél vevőcsalogatóbb már nem is lehetne.

Mostanában egymás után olvastam a nehezebb témájú könyveket ,pont jókor akadt meg a szemem ezen a kis habkönnyű olvasmányon.

Ree jelenleg egy farmon él ami a legközelebbi várostól negyven kilométerre fekszik,ahol nem a forgalom zaja hanem a prérifarkasok üvöltése a megszokott háttérzaj.Négy gyereket nevelnek élete szerelmével,ahogy Ő hívja-Malrboro Mannal. Megismerkedésük és közös életük kezdetére csatlakozunk hozzájuk.A kötet végén születik meg első gyermekük,de valahogy az az érzésem,hogy pont a legnagyobb izgalmak kezdetén lett vége az első résznek,bízom benne,hogy lesz még folytatás.

Ree népszerűsége az őszinteségének köszönhető,nyíltan beszél szorongásairól,szüleivel való kapcsolatról,a terhességről,szülésről.Egy városi lány naivságával tekintett vidéke életére,azt gondolva,hogy majd uborkaszedés közben kell szülnie:D

A kötet végén a szerző pár receptet is megoszt velünk amik nagyon jók,és egyszerűek,semmi különleges hozzávalókat nem igényelnek,mint például a homár bajusz vagy sáfránymag.Vannak köztük húsételek is ,amik azért meglepőek mert Ree a Malrboro Man előtti életében vegetáriánus volt.

Aki szét szeretne nézni Ree honlapján ami 2006-ban indult itt teheti meg:

http://thepioneerwoman.com/

A könyvborító nagyon aranyos lett.

A kiadó új a piacon,a könyv belső borítóján vannak ugyan elérhetőségek,de én sajnos hiába próbálkoztam nem találtam meg. (www.pioneerbooks.hu) klubtagságot is lehet váltani-ezt sem találtam meg ,ahogy a honlapjukat sem.


2011. október 5., szerda

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Nem tudok bejegyzés nélkül elmenni e mellett a könyv mellett, mert annyira, de annyira tetszett. Meg azért is, mert állítólag nagyon lehúzó kritikák láttak napvilágot róla. Akkor legyek én az egyik ellenpont.

Esküszöm, nem értem, hogy mit lehet ezen a könyvön annyira lehúzni. Vagyis tulajdonképpen értem. Túl hosszú, időnként túl töménynek vagy túl intellektuálisnak stb. tűnhet. De azt hiszem ez semmiképp nem a könyv hibája, inkább az olvasóé, aki nehezen tudja ezt befogadni...

Korábban, recenziók olvasása után egyébként én is sokkal szárazabb valamire számítottam, mint amit végül kaptam. A könyv ugyanis kisebb történetek füzére, amelyek a történelem ill. egy kitalált történelem jellemző korszakait mutatják be nekünk nagyon is olvasmányosan.

Két ill. több lélek bolyongásának lehetünk tanúi a történelem egyes állomásain. Az ő saját, egyéni küzdelmeiken, életeiken keresztül mutatja be nekünk az író azt a fiktív világot, amit elképzelt abból kiindulva, hogy mi lenne, ha a középkori pestisjárvány idején egész Európa, gyakorlatilag a keresztény világ úgy ahogy van, kihalna.

Dióhéjban elárulom, főként Kína, valamint az iszlám országok versengenének mindenben: földterületekért, a tudományban stb. Ezen kívül persze vannak más országok, világnézetek is a történetben, de többet nem árulok el. Érdekesen fejti ki Robinson, hogy mi történne az Újvilággal, az amerikai földrésszel, valamint hogy a tudomány hogyan haladna az ő kitalált világában.

A regény minden fejezete egy-egy lényeges, az emberiség léte számára alapvető tényezőt vizsgál kicsiben, jól érzékeltetve ezzel, hogy az egyes emberek mikrovilága, apró döntései miként befolyásolhatják az egész emberiség fejlődését vagy épp romba döntését. Van tudománnyal foglalkozó fejezet, felfedezős fejezet, vallásfilozófiával, feminizmussal foglalkozó, vagy pusztán csak történelmi rész, de mind meglehetősen olvasmányosan tálalva, érdekes személyiségek életén keresztül. Igaz, a regény második felében kissé töményebb részek is találhatóak, ahol Robinson kissé belemerül egy-egy témába, pl. a vallásfilozófiába, de azt gondolom, hogy ez egyenes következménye az emberiség fejlődésének és ezek a filozofálgatások nem haladják meg semmiképp a tűréshatárt még egy olyan átlagos műveltségű olvasó számára sem, mint én. Igaz, engem nagyon érdekelnek ezek a dolgok, viszont rettentően laikus vagyok, mégis az iromány minden sora érthető és követhető volt számomra.

Nem kell tehát elveszni a szövegben, tökéletesen élvezhető intellektuális, ugyanakkor érdekes és ötletes történeteket tartalmazó regény ez. Őszinte csodálattal adózom az írónak, amiért ilyen hihetetlen tudásanyagot halmozott bele ebbe a könyvbe és azt ilyen kitűnő stílusban tudta előadni. Ugyanis a stílusát is érdemes megemlíteni, ami számomra abszolút szépirodalmi szintű. Nagyon választékos, igényes, mégis teljesen érthető a nyelvezet. A hasonlatait pedig fel kellett volna jegyeznem, annyira frappánsak voltak. Imádtam még az okos kis utalásait a korábbiakra, ahogyan finom szálakkal összefűzte az egyes részeket.

Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről, számomra tökéletes, katartikus élményt nyújtott, mert egyszerre volt benne történelem, izgalom, színes karakterek, igényes nyelvezet, gondolkodásra ihlető és a valósággal szembesítő filozófia, némi tudomány - épp megfelelő arányban.

Tudom, hogy nem való mindenkinek ez a regény, én mégis legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám, hogy olvassa el, mert így kell írni, így kell érdekes, izgalmas és fontos dolgokat is egybegyúrva kitűnően szórakoztatni és egyben elgondolkodtatni az olvasókat!

Nálam abszolút Top 10-es könyv!

2011. október 4., kedd

Andrew Davidson:Vízköpő


Kár, hogy a Lángoló szerelemből Vízköpő lett, jobban illett volna rá az első cím… érdekes szerelmi történet ahol nem számít sem a hely, sem az idő. A könyv első felét felfaltam, aztán már félre tudtam tenni hosszabb időre is.
Eleinte azt hittem, hogy a férfi stílusa miatt fanyalogni fogok a könyv végéig
de szerencsére aztán fordult a dolog ,változott a főszereplő is.
Mindkét szál, a jelen és a múlt egyformán volt izgalmas, legszívesebben egyszerre haladtam volna velük.

Az biztos, hogy a fülszöveg nem igazán tudja átadni, hogy milyen érdekes
, különleges ez a történet, nem bántam meg a majd' 600 oldalas utazást.
Meglepő, de számomra egyik karakter sem volt szimpatikus és ilyenkor nem tudom szeretni a történetet sem, most ez mégsem lett így.
A fülszöveg valahogy nagyon elvont történetet ígér, igaz, hogy vannak benne hihetetlennek tűnő dolgok, de olyan remekül van megírva, hogy nekem ezek a "mesés" részek tetszettek a legjobban.

A tartalom röviden annyi, anélkül hogy elárulnék bármit is, hogy egy középkorú férfi bedrogozva, részegen balesetet szenved, benn ég az autójában. A kórházban egyszer csak feltünik egy furcsa nő, tele tetoválással, aki azt állítja, hogy nem most találkoznak először.
Természetesen a férfi nem hisz a nőnek, ám mégis élvezettel és kíváncsisággal hallgatja a történeteit amik róluk szólnak!

A könyv nagy terjedelemben járja be a különböző korokat, helyszíneket de olyan logikusan lett felépítve, hogy könnyedén követhető a történet.
A végkifejletben picit csalódtam, túl gyorsan éreztem, talán összecsapottnak is.

Különlegese történet, ami sokáig foglalkoztatja az olvasót!



Jevgenyij Griskovec: Az ing

Mondtam már, hogy csípem az oroszokat? :-) Mindegy, ha mondtam is, újból megteszem!

Egyből az elején feltettem a kérdést, hogy mi a jó fenét takarhat ez a cím? Úgy látszik, mostanában kifogom az egynapos könyveket, olyan értelemben, hogy egy nap történéseit sűrítik bele egy könyvbe. Persze vissza-visszautal előzményekre, de a lényeg ott játszódik előttünk, aznap. És bizony az a bizonyos ing jó kis színt kap estére a megpróbáltatásoktól.

Hősünk jó ideje Moszkvában él építészként! Éli a kis elvont életét, ám teljesen váratlanul szerelmes lesz. Nem kicsit. Nagyon. A történet e tény köré épül. Pont a lángolás felső fokán érkezik meg vidéki barátja is, akit éppenséggel aznap a háta közepére sem kíván, mellesleg később még nagyon jól jön...

Oda-visszatelefonálgatnak a nővel egymásnak, bár inkább a férfi nyomakodik. Nem nagyon lehet eldönteni, hogy a nő is akarja-e az egészet, de nem is ez a lényeg, legalábbis nekem nem. Miközben hajszolja egész nap a nőt, gyártja az elméleteit, az építkezésre is beugrik rendet teremteni a pernahajder munkások között, túlnőtt szakállas barátját is istápolja, hiszen ő azért érkezett, hogy hősünkkel "bulizzon" egy jót, de ő a szerelem miatt használhatatlan. Néha-néha azért összefutnak a nap folyamán, de az igazi buli estére teljesedik ki, amikor az alkohol is teret kap nagy örömükre.

Néha a primitív beszélgetésüket felváltják a mélyszántású gondolatok. Hősünknek is egyfolytában jár egyébként az agya, szinte túl sokat is. Én csak a fejemet fogva röhögtem, amikor órákig képes volt a hajnyírásból maradt hajszálak nyakán történő akciózásán elmélkedni. :-)

Persze az sem mellékes, hogy ki ülhet a Mercedesben, amely egész álló nap követte őket!!!???

Semmi extra nincs a történetben, hiszen nap mint nap lesznek az emberek szerelmesek, nap mint nap sírnak barátjuk vállán, leisszák magukat a sárga földig, de ez akkor is jól van megírva, élveztem minden mondatát. Meg vicces is! :-)