Gina Buonaguro - Janice Kirk: Ciao, bella

Ciao, bella!

Köszöntem majd elköszöntem a könyvtől, és 1945 nyarától egy olasz kis faluban, ahol Graziella vagy kanadai eredeti nevén Grace élt, ahová kalandos úton került.

A lány, azaz hölgy-feleség-meny-sógornő, aki ebben az olasz kis faluban várta vissza a második világháború után a férjét Ugo-t. Aki nem jött. Grace csak várta, várta töretlenül, hiszen a háborúnak hónapokkal korábban vége lett, mindenki hazatért már a munkatáborokból is. Minden túlélő. Graziella pedig csak várt, egyre kevesebb reménnyel, hiszen az egész család eltemette már gondolatban a férjét.

Egy napon azonban, váratlanul, felbukkant egy motoros, aki a ruhája miatt felismerhetetlen volt, így azokban a pillanatokban visszaköltözött a remény hősnőnk szívébe........................ de csak egy Olaszországban ragadt jóképű amerikai katona ült a nyeregben. Azaz ült volna, de a motor elromlott, így bebocsátást kapott a szerelés idejére Grace és apósa, az egyre inkább emlékeit vesztő Giovanni otthonába. Mivel egy kis faluban semmit nem maradhat titokban, így Frank katonának is hamar híre ment a sógornők, az atya illetve mindenki más körében. Frank pedig ott maradt velük, a pajtában élt, eljátszotta Ugo szerepét a szenilisedő édesapa kedvéért, játszik a temérdek kis olasz rokongyerekekkel, természetesen már potenciális jövendőbelit is szereztek volna neki, ha úgy adódik, de mi olvasók más kibontakozó rózsaszín felhőket látunk már magunk előtt. Igen, igen: Grace is nőből van, már éppen kezdi eltemetni magában vissza nem tért férjét, de a család miatt még tartja magát, nem tárulkozik ki, mégiscsak 1945-öt írunk ekkor. De Ámor nyila beléjük csapott, az érzékelhető...

A könyv eddig egy rózsaszín felhőcske.. Nem ítélkezem, nem mondok véleményt a cselekedeteikről, hiszen szerelembe esni nagyon könnyű egy jóképű, segítőkész, tökéletesnek látszó fiatalemberbe. Főleg a könyvekben könnyű! De a könyv egy könnyed délutáni szórakozásnak ígérkezett, és csak azért siettem vele, hogy ezt a csöpögő-szenvedő-romantikát ne kelljen sokáig olvasnom. Aztán azért is olvastam, mert arra gondoltam, hogy muszáj már valaminek történnie: Ugo éljen vagy haljon már végre, lépjen ki a patak a medréből, legyen már egy jó kis vihar a faluban vagy éppen a lelkekben, legyen valami életszerű -szagú a történetben.

Töretlenül és rendületlenül olvastam, és végre!!- el is érkezett a viharosabb időszak, amiről nem írnék, mert spoileres lenne. Elég legyen az, hogy elindul a változás, amikor Tazio is megérkezik! (éppen ezek miatt lett több a piros csillagok száma)

A Ciao, bella romantikus könyv, ez tagadhatatlan, de szerencsére a vége ad egy kis gondolkodni-valót ebben a témában, így be kell valljam én is megtettem ezt. ... és nem jutottam dűlőre, hiszen nem éltem meg, de szerintem ugyanúgy cselekedtem volna, mint Grace.

Érzékenyebb lelkű, romantikát kedvelő hölgyeknek ajánlom.

A lány, aki tud repülni

Aki felnőtt vegye elő gyermeki oldalát, aki gyermek annak úgyis kéznél van.

Egy fantasztikus mesét olvastam! Szerettem, mosolyogtam, sajnáltam, izgultam, ujjongtam.

Piper kései gyermekként született egy vidéki településen, ahol mindenki mindenkit ismer és egy minden lében kanál szomszéd által mindenki, tud mindenkiről mindent. Egy napon Piper különleges képességet fedez fel magán, nem árulok el sokat, hogy tud repülni. Nagyon élvezte a tudását, ami nem lehet meglepő, és lelkesen gyakorolt. Persze szülei tiltották, szégyellték lányuk eme tudását. A szülők nagyon szimpatikus karakterek voltak, főleg az apa lopta be magát a szívembe.

A település pikniket szervezett, ahol egy kis megaláztatás után főhősünket beválasztják a baseball csapatba. Ott követi el a végzetes hibát, kiderül minden és másnapra az egész világ tudja, hogy mi Piper különleges képessége. Ezek után kezd izgalmassá válni a történet, ami a végéig úgy is marad. Itt kezd el kicsit hasonlítani a történet az X-MEN filmre.

Nagyon szerettem Piper személyiségét, gondolkodás módját, kitartását. Rengeteg kedves karaktert hoz még elő az írónő és találkozhatunk egy rendkívül titokzatos figurával is.

Örülök, hogy nyitva maradt történetet. Várom a folytatás

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Rossz kedvű napjaimon olvastam. Muszájból, ha már várólistát csökkentek. Vagy mi a fene...Aztán beszippantott. Legtöbbet az uszodában olvastam, ott itattam én is az elefántot- a gyerekek fröcskölésében, annak segítségével.

Jacob, a drága ember, aki egészen szülei haláláig nem két lábbal állt a földön, aki a tragédia után nyomban megismerte azt a bizonyos nagybetűs életet. Nem lehetett egyszerű a cirkusz világa, biztosan most sem egyszerű.

Mindenki elgondolkozik az olvasás során a saját élményeiről.

Nekem elég sok emlékem van, de mindössze egyre emlékszem gyerekkoromból: ismerősök asztmás fiát ki kellett vinni a lovas számok alatt, mert fulladni kezdett... hát nem nagy emlék... aztán új emlékeket már csak a gyermekeim és férjem kapcsán szereztem, akik oda-meg vissza vannak a produkcióktól. Én csak a lógó- egyköteles akrobatákat szeretem és kedvelem... de a családért mindent.

Egészen a könyv elolvasásáig próbáltam arra összpontosítani, hogy az állatok idomítása teljesen humánus módszerekkel zajlik, és úgy gondolom, ezt kell hinnem a továbbiakban is, hogy ne rokkanjak bele a könyv tartalmába. Fúj, de gyűlöltem Augustot! Rosie-val akartam megszökni, őt akartam simogatni, és neki szerettem volna vinni sok-sok limonádét és whiskey-t. Annyira, de annyira!

Mit mondjak még? Mit mondhatnék? A könyv betekintést adott az 1930-as évek elején működő vonatos cirkuszok életébe, olyan dolgokba, amiket elítéltem, amiket elleneztem, amiket el sem hittem olykor.

Kegyetlen és egyben mesés.

Ilyen nincs és mégis van......

Megborzongok és remélek.

Fájdalmas volt olvasnom.
Elérzékenyültem sokszor.
Könnyeztem sokszor.
Lázadtam sokszor..
…
aztán az igazság győzött.
Ha tovább tartott volna a cirkuszi életük abban az állapotban, amelynél sokszor én is rosszul éreztem magam, akkor vajon én is megtettem volna a döntő lépést? Mindenesetre egy jó pohár hideg vizet nem restelltem volna néhány ember arcába löttyinteni.

Lucy M. Montgomery: Anne az élet iskolájában

Lucy Maud Montgomery ismét szépen írva és fogalmazva folytatta a szeplős vörös hajú lányka történetét, amiben Anne gyerekkorból a felnőttbe lépett. Lépett? Átvarázsolódott. Azt nem állítom, hogy élete, személyisége gyökeres fordulatot vett, de mindenképpen a komolyodás, a felnőtté válás útjára lépett.
Anne Shirley története ismét elvarázsolt engem is, de azért nem annyira, mint az első könyv. De mit is várhatunk ettől a résztől, hisz Anne Shirley már korántsem az a cserfes kislány, hanem egy "nagyon komoly" tanítónéni, aki 17 éves korában helyezkedik el Avonlea iskolájában, és aki fantasztikus személyiségével megmutatja az igazi nevelést! Sokak megrökönyödésére megreformálta a büntetés intézményét, azaz nem alkalmazott fizikai bántalmazást a büntetésekhez. Ész érvekkel, metakommunikációs jelekkel, egyéb fajta büntetésekkel próbálta rávenni kisebb-nagyobb diákjait a jó magatartásra, szorgalomra.

Hogy ne csak munkájáról, hanem egyéb elfoglaltságairól és szórakozásairól is szót ejtsek, megemlítem, hogy családjukba kerül egy 7 éves ikerpár: Davy a csibész kisfiú és Dora a szófogadó kislány. Életükbe megannyi probléma és csíntalanság hoz fényt, de a sors meghálálja példaértékű segítségüket.
Anne személyisége csak az életkorának növekedése miatt mutat változást, de ugyanolyan ábrándozó kis hölgy, mint volt, aki megismerkedik egy különleges hölggyel, majd egy véletlen kapcsán Levendula kisasszony sem marad Negyedik Charlottájával egyedül a Visszhang kunyhóban.
A könyv olvasása közben sokszor elgondolkodtam, hogy a 17 éves Anne élete, jelleme mennyiben mutat hasonlóságot az én életemmel való összevetésben. Természetesen majdnem semmiben, de ez is egy olyan könyvsorozat, amelyet nem minden fiatal tud átérezni. Sok séta a mezőn, beszélgetés, önellátás, főzés, gyereknevelés és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amiket a ma -körülöttem- élő 17 év körüli fiatalok nem csinálnak. (Legalábbis nem jellemzően.)
Ez a sorozat is egy olyan életet mutat be, amit megismertetnék a mai fiatalokkal, már csak azért is, mert a fantázia, a kreativitásunk használata nincs kihasználva. A gyerekek nagy része sémákban gondolkozik, nem tudják elképzelni a dolgokat.

A közösség, a rétek, a mezők, a folyók, az emberek ugyanakkora szerepet kapnak ebben a kötetben is. Anne személyén keresztül, életre kelnek a növények, mosolygósak lesznek a borongós hangulatú felnőttek.
Anne gyermek volt és felnőtt lett. Ennek az útnak a megismeréséhez (és annak ismeretéhez, hogy hogyan barátkozott meg 7 db szeplőjével) feltétlenül el kell olvasni ezt a könyvet is, hogy megtudjuk, hogy az élet nem áll meg, ha egy hatalmas vihar van, vagy éppen, ha leesik egy nagy adag hó az utakra!

Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál

Ha rossz kedved van? Olvass Anne Shirleyről!

Ha új barátokra vágysz? Ismerd meg Anne Shirleyt!
Ha társaságra vágysz? Menj Avonlea-be és látogasd meg Anne Shirleyt!
Ha tanulni szeretnél valami újat az életről? Kérdezd meg vagy figyeld meg Anne Shirleyt!
Ha csodálkozni akarsz? Csak nézd Anne Shirleyt: hogy él, mekkora intenzitással éli mindennapjait, hogyan csodálkozik rá a világra. mennyi életöröm és szenvedély lakozik ebben a vöröshajú, szeplőkben gazdag csodaszép lányban.


Én már Harisnyás Pippi megismerése óta, és az Ebihal s a bálnák film óta tudom, hogy ezekben a típusú lányokban valami CSODA lakozik. csak figyeljetek csendben, lessétek meg, vigasztaljátok meg, ha szükséges, és ő egy akkora érzelem-csomagot ad át nektek, hogy győzzétek befogadni.

...és kicsoda egyáltalán Anne Shirley? Ő Ann e-vel, aki tulajdonképpen Cordelia szeretne lenni.
Avonlea-be került Matthew és Marilla szárnyai alá. Egy tévedésből és az Isteni közjátékból kifolyólag egy fiú helyett került az idős testvérpárhoz, akik örökbe fogadták, és nevelik. Anne egy olyan szeretetteljes lányka, akit nehéz elképzelni ebben a mai MÁS világban. Egy gyerek, aki örül mindennek, aki fényt hoz az emberek életébe. A Zöldmanzárdos házban lakik Hókirálynővel, az Elragadtatás Fehér Útján közlekedik és kedvenc tava a Fénylő vizek tava.
Anne történetének olvasásakor elvarázsolódom, ott érzem magam a lakóhelyén, én is rokon lélek szeretnék lenni Matthew-val, én is hebrencs szeretnék lenni. Újra akarom élni a gyermekkoromat és csippenteni az ő személyiségéből.
Anne egy csoda, aki engem felnőtt koromban is elvarázsol.
Választékos beszéde (ami kicsit idegenül hatott olykor) és elragadtatásai sokszor mosolyra fakasztottak, sőt olyan is volt, hogy könnybe lábadt a szemem, annyira drukkoltam neki.
Anne Shirley, akivel mindig történik valami, ami miatt -bár sajnáljuk- mosolyra húzódik a szánk:
"A fájdalomcsillapítóval kezelt torta esete óta már csaknem egy hónap telt el, és elérkezett az ideje, hogy megint valami bajba keveredjék, miután az apró tévedések, mint, hogy a disznók vödre helyett szórakozottan a kosár gombolyagra öntötte a lefölözött tejet, vagy hogy séta közben ábrándozva egyenesen belepottyant a hídról a patakba, nem jöhettek komolyan számításba." Anne-nel mindig történik valami. Lepottyan a tetőről, a többiek az eszméletét keresik, mert hogy "elvesztette". :)

Lucy Maud Montgomery olyan csodálattal alkotta meg Anne Shirleyt és a körülötte lévő helyszíneket, tájat, hogy kedvünk szottyan felkerekedni, kirándulni, hátha megpillantjuk valamelyik réten a koszorút készítő cserfes kislányt, ahogy rohan, száguld, locsog-fecseg.

Az Anne otthonra talál első könyvben a 13 éves kislány felnő. Változik, de belül mindig ugyanaz az Avonleat és Marillát és Matthew-t szerető kislány marad, aki a kezdetekkor volt. Bár a lehetőségei megvannak az egyenes út járásához, ő nem hazudtolja meg önmagát, és a kanyargós, hosszabb, nehezebb, de -biztosan- szebb utat választja.
"..., olyannak láttam a jövőmet, mint egy távolban elvesző egyenes utat. Mérföldekre elláttam háborítatlanul. De most váratlanul kanyarhoz értem. Nem tudom, mi vár rám, ha megkerülöm, de remélem, hogy a lehető legjobb. A kanyaroknak is megvan a maguk varázsa, Marilla. Még csak sejteni sem lehet, mi vár ránk utána: mennyi zöld ragyogás, vagy lágy, leveleken átszűrődő napfény és árnyék vetődik rá, milyen új tájakon, új szépségeken vezet át, milyen újabb kanyarok, hegyek és völgyek várnak rám."

Ilyen könyvek olvasásakor mindig sajnálom azokat az embereket, akik nem szeretnek olvasni, nincs lehetőségük olvasni, vagy bármi miatt nem vesznek könyveket a kezükbe.

Ez egy csoda, és örülök, hogy ennyi idősen még hiszek ezekben a csodákban!

Mary Lawson: Varjak tava

Crow Lake, ízlelgetem ezt a szót, és tudom mit jelent. Varjak tava. Mégsem értem miért is ez lett a címe Mary Lawson könyvének- magyarul? Hiszen ez a "város" , azaz nevezzük inkább egy kanadai helységnek, a központja a történetnek.

Itt él a Morrison család: 4 gyermek, anya és apa. Valamint emlékezetükben folyamatosan közöttük él a dédmama, aki ezen a kietlen helyen is arra törekedett, hogy gyermekei tanuljanak, hogy vigyék valamire. Ő, aki az iskolát nem tudta elvégezni, mert nem volt lehetősége rá, folyamatosan olvasott, szívta magába az akkor fellelhető tudományos irodalmat, ráhagyományozta ezt az érdeklődést az alatta lévő generációk egy-két tagjába.

Hogyan is kezdődhet egy ilyen történet?
"Morrison dédnagymamám könyvtartót erősített a rokkájára, hogy szövés közben olvasni tudjon - így szól a családi történet."

A 4 gyermek egy nyári napon magára marad. Luke 19 éves, Matt 17 éves, Kate (a mesélő) 7 éves és Bo -aki egy kislány 1,5 éves.
Magukra maradnak. Dacolva a családi elhatározással Luke vállalja a családfő szerepét. Nem könnyű életüket, harcukat a túlélésükért, sorsukat ismerjük meg a sorok olvasásakor, miközben Kate gyermeki felfogását, a dolgok megkérdőjelezését tapasztalhatjuk.

Kate 27 éves kutatóként dolgozik, a gerinctelen állatok kutatásával foglalkozik, miközben visszaemlékezik gyermekkora eseményeire. Ritkán találkozik családjával, de a 7 és 8 éves kora között megtörtént változások még mindig kihatnak felnőttkori életére, érzelmeire. Egy családi eseményre készülve (amitől előre retteg) elevenednek meg az olvasó számára azok a családban bekövetkezett történések amelyek kihatottak Kate életére, felfogására, érzelmeire. Visszaemlékezéseiből megtudhatjuk melyik testvéréhez állt a legközelebb, mi érdekelte őt, és hogyan vészelte át azokat az időket, ami a tragédia után következtek be.
Miért haragudott a testvérére, miért alakult ki ez a nézeteltérés, megoldódtak-e végül Kate problémái?

Crow Lake. Szeretem a tavakat. Szeretem a nyugodtságukat. Szeretem a duhajságukat. Szeretem a színeket, amelyekben pompáznak. Szeretem nézni a vizet. Megnyugtat a morajlás.

"Matt számára a gyermekfelügyelet azt jelentette, hogy levitt Bót és engem a tavakhoz. És amíg csak jó idő volt -abban az évben egészen október közepéig-, majdnem minden nap mentünk. Javaslom ezt mindenkinek: "tólesés" mint gyógymód. Van valami különleges a vízben, még akkor is, ha az ember nem érdeklődik különösképpen a benne zajló élet iránt. Hiszen ebből származunk mindannyian. Életünk első kilenc hónapjában víz ringat minket."

Tetszett a könyv. Megnyugtatott. Nem izgultam, nem aggódtam, csak úsztam a hullámok tetején. Éreztem, hogy minden rendben lesz a történethez illeszkedően. Megismertem Morrisonékat, nem ültem velük az asztalnál, de tisztes távolságból lestem őket a nap 24 órájában.

7/10

William Paul Young: A viskó

Oh-my-God. Hogy stílusos legyek :P

Nem is tudom mit gondoljak erről a könyvről, annyira ellentétes érzések vannak bennem. Az van ráírva (hehe), hogy olyan hatással lehet a generációnkra, mint annak idején ez meg az a mű. Meg hogy ez nem pusztán egy a sok könyv közül, amik Istenről meg a hitről szólnak. Meg hogy megváltozol, ha elolvasod. Meg hogy készíts zsebkendőt.

Nos, azt hiszem ezt a könyvet nem nekem írták. Nem titok, hogy hitem van, de vallásom az nincs. Szoktam is szólni Istenhez meg gondolkodni róla. És akkor jön egy ilyen könyv és azt mondja hogy Isten ez meg az és ezt csinálja meg azt, amazt meg pont nem és hogy ezt így gondolja meg amúgy ;-) Persze vannak benne tök jó vallásfilozófiai gondolatok, amik véletlenül nagyon hasonlóak azokhoz, amikre a Nagy Gondolkodás közben én is jutottam, így örültem, hogy egy véleményen vagyunk az íróval. De továbbra is hiányolom az egészből azt, hogy ez így ebben a formában William Paul Young meglátása Istenről, hitről, Jézusról, Szentháromságról stb. Szóval azt így kategorikusan kijelenteni, hogy akkor ezek a dolgok így vannak, ahogy ebben a könyvben meg vagyon írva, elég vicces. Másrészt meg nem is tudom mit gondoljak arról, ha valaki Istenként szól hozzánk...

Én azt gondolom, hogy ha valaki hisz, akkor meg fogja a válaszait kapni a Feljebbvalótól magától, nem kellenek ehhez ilyen könyvek. De mégis azt mondom, ellentmondva magamnak, hogy ha valaki éppen ennek a könyvnek a hatására tud változtatni jó irányban az életén és önmagán, az tök jó.

Ami az irományt illeti. Nincs éppen rosszul megírva, olvastatja magát a történet, gördülékeny. Egy családi tragédiát mesél el az elején, melynek során az öt gyerekes Phillips család legkisebb leánykája eltűnik és soha nem is kerül elő. Néhány év elteltével a "Nagy Szomorúságban" leledző édesapa randizik Istennel a Viskóban, ahol a kislány eltűnt és ott felvilágosítást kap Istentől magától az ő szándékairól, magyarázatot kap a nagy kérdésekre. Megmondom őszintén ez a rész nekem igen vicces volt. Nem tudom, hogy Young ezt direkt írta ilyen bóvlisan mókásra, vagy én voltam épp humoros jókedvemben, de annyira abszurdan giccses volt némelyik jelenet, hogy csak röhögni tudtam. Szóval nem tudom eldönteni, hogy ez szándékosan volt ilyen vicces, vagy szánalmasan :P

Mindenesetre nem a legrosszabb kifejezést használtam, amikor Cserinek legagyiztam a kerettörténetet a Molyon, azt hiszem.

Úgyhogy vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban, alapjában az én hitemen, hozzáállásomon nemigen változtatott, max. bólogattam néhány helyen. És a vallásfilozófiai eszmefuttatásokat megmondom őszintén, helyenként nem is értettem kristálytisztán, ill. lettek volna kérdéseim azért hozzájuk mert nem találtam mindent logikusnak... Zsebkendőt abszolút nem használtam az olvasása alatt, inkább viháncoltam, de el tudom képzelni, hogy vannak olyan emberek, akiknek ez a könyv segíthet és akkor már megérte megírni.

Ja, és meg akarják filmesíteni. Oh-my-God. Gondolom Hollywoodban :P

Nálam olyan 6,5/10.




És amit eléggé visszataszítónak találtam, az az, hogy a könyv legvégén ott van egy egyoldalas felhívás, hogy hogyan és mint terjesszük az "igét" és a könyvet, ha megérintett. Khm. Köszönjük a tanácsot óvó bácsi.

Arthur Hailey: Hotel

Ezt a könyvecskét mindössze 150forintért vettem a könyvtár "rongyos" könyvvásárán.... ami valóban rongyos volt,mert volt olyan kötet ami a kezemben esett szét :( Pedig előtte megérdeklődtem a könyvtár recepciónál milyen könyvek is lesznek??? Na mindegy ez a könyv nagyon is megérte az árát :)

Az St.Gregory egy régimódi szálloda New Orleans központjában.Peter az ügyvezető helyettes a főszereplő de a történet folyamatosan több szálon fut,és bár az elején megijedtem a sok szereplőtől,és a szerteágazó cselekményektől,nagyon is követhető a sztori, sőt elbirtam volna viselni még több izgalmat.

Lássuk csak hány féle ember fordul meg egy hotelben?, az alkalmazottakról nem is beszélve-Van hercegi párunk-aki iszonyú bűnt próbálnak titokban tartani,egy beteg öregember aki végül igencsak meglep mindenkit,egy szakavatott szállodai szarka, egy gazdag ifjú és barátai akik nem ismernek sem istent sem embert, egy hotel mágnás-akinek a St.Gregoryra fáj a foga.

És miközben a szereplők élik életüket a szállodában, bepillanthatunk a dolgozó hangyabolyba is. Hogyan képes Peter napi tizenkét órán át hárítani,és megoldani mindenféle gondot, és problémát. Hogyan próbál mindenki a maga hasznára keresni a bárpultostól kezdve a házi deketíven át. És miközben a szálloda életét nyomon követhetjük, közben Peternek két nő közül is választania kell, miközben az állását félti, és rejtélyeket old meg.

Még az utolsó oldal is tele van izgalmakkal!!

Ami a botitót illeti...hát nagyon gagyi-de mentségére legyen mondva 1988-as maga a történet pedig '65-ben iródott.

Thomas Wharton: Szalamandra

Dün blogjában olvastam erről a könyvről, akinek annyira tetszett, hogy úgy gondoltam érdemes lehet elolvasni. Bár beleolvasva nekem túl mesés volt, ami annyira nem az én világom, de adtam neki egy esélyt.

Kicsit mérges vagyok erre a könyvre, azaz az írójára, mert az első harmada annyira, de annyira tetszett, hogy csak....a többi viszont nem volt az igazi. A történet első harmadában egy félőrült gróf kastélyával ismerkedhetünk meg, benne az örökké mozgó falakkal, tárgyakkal, valamint a gróf lányával, Irenával, Nicholas Flood-dal, a nyomdásszal és persze a könyvekkel. Ezen kívül a gróf rejtvényeivel, ill. a feladattal, mellyel Nicholasnak kell megbirkóznia: végtelen könyvet kell készítenie a gróf számára.
Nagyon szerettem még a gróf kastélyában élő abbé filozofálgatását az időről, és Irena gondolatait is....

Viszont a könyv további része, melyben Flood és Irena lánya, Pica kiszabadítja apját börtönéből (akit a gróf tett hűvösre, mert elcsábította Irenát), majd együtt Irena keresésére indulnak az akkor már halott gróf hajóján a világba - szóval innen már nem igazán tetszett. Bevallom, nem tudtam követni, hogy hova miért mennek - valószínűleg azért, mert nem tudott lekötni, így nem tudtam a történetre eléggé figyelni. Jártak Velencében, Alexandriában, Kínában, majd Londonba hajóztak - sok-sok emberrel találkoztak útközben, akik életéből érdekes történeteket ismerhettünk meg. De túl sok minden történt túl gyorsan, számomra meglehetősen zavaros volt az egész.

Summa summárum - remek kezdés után gyengébb folytatás: rohamtempóban hömpölygő kalandos utazás a könyv utolsó két harmada.
Rossz éppen nem volt, de nekem közel sem jött be annyira, mint Dünnek, amit azért sajnálok....

Carol Shields: Norah, gyere haza!

Ne tévesszen meg senkit ennek a könyvnek a borítója és a címe! Ez nem egy ilyen könyv... A külföldi kiadásai ezerszer jobb borítóval kerültek piacra. A mellékelt kettő különösen tetszik...Arról nem beszélve, hogy az eredeti címe Unless, ami az angolban egy kötőszó és magyarra fordítva (hacsak nem) valóban nem való könyvcímnek, viszont szerintem azonnal mutatja, hogy ez egy kifejezetten intelligens könyv...

Igazából én sem vettem volna a kezembe, ha nem olvastam volna Lulinnál jókat róla. Sőt, messze kerültem volna, az biztos. Szerintem jól elcseszte a kiadó ennek a nagyszerű regénynek a külsejét.

Szóval a borzalmasan érdekes külső egy igazán mély, gondolkodó regényt takar. Érdekes történéseket, fordulatokat, lineáris cselekményt ne is keressen senki benne, mert nincs. Azon kívül, hogy a történet egy nem hétköznapi sztori körül bontakozik ki, ez inkább a gondolkodásról, a világ működésén való elmélázásról szóló könyv.
A nem hétköznapi sztori pedig az, hogy egy kanadai kisvárosban kiegyensúlyozott, boldog életet élő 3 gyerekes család legidősebb, 19 éves lánya egyszer csak otthagyja az egyetemet, stabil hátterét és minden átmenet nélkül az utcasarkon köt ki, ahol kéreget. Nyakában egy táblával, melyre azt írta: jóság. Éjszakáit hajléktalanszállón tölti, családjával nem hajlandó kommunikálni és erőszakkal sem lehet rávenni, hogy abbahagyja ezt...

A regény pedig az ő 44 éves édesanyjának, Reta-nak az események által kiváltott gondolatait, visszaemlékezéseit, okkeresését mutatja be. És habár lánya tettének valódi okára nem jön rá, de nagy "igazságokra" bukkan a világról, a nők világban elfoglalt helyéről, nehézségeikről. Nagyon tetszett Reta egész lénye, akinek foglalkozása nem mellesleg írónő. Hogy olyan finom, bölcs, higgadt, és ahogy ezt az egész helyzetet és az egész világot szemléli. Természetesen ez az írónő hangja, aki 67 évesen írta ezt a regényt és valójában a papírra vetett gondolatok tartalma is és formája is jobban megfelel egy ilyen korú személynek, mint az alig középkorú Reta-nak, de ez valahogy nem zavart. Megkapó, igazi érzékeny, finom nőies stílusban megfogalmazott, bölcsességet és nyugalmat árasztó mondatai teljesen levettek a lábamról.
Tetszett, hogy a kétségbeejtő helyzet ellenére Reta nem hisztizik, hanem gondolkodva és mellőzve bármilyen radikális lépést, próbálja megérteni lányát.
A történetben betekintést nyerhetünk még jónéhány nő életébe, akik Reta rokonai, barátai, kollégái.
Szerintem ez a könyv a női lélek bonyolultságáról, érzékenységéről, sebezhetőségéről szól. Arról, hogy apró, jelentéktelennek tűnő vagy akár nagyobb események hogyan képesek hatással lenni életünkre, olyannyira, hogy akár alapjaiban változtatják meg egész lelkünket, a világról alkotott elképzelésünket.

Tényleg ajánlom mindenkinek, főleg férfiaknak a megértéshez... Khmm.... De úgyis csak nők fogják olvasni, tudom...:-)

Az hiszem Carol Shields mindenképpen megérdemelte a Pulitzer-díjat, keresni fogom a többi könyvét is, mert csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a stílusáról az alapján, amit ebben a könyvben nyújtott. Sajnos úgy tudom ezen kívül csak a Kőbe vésett történet és a Jane Austen c. könyvei jelentek meg magyarul. És még jobban sajnálom, hogy az írónő 2003-ban, 68 évesen mellrákban meghalt....

Margaret Atwood: Pénelopeia

Újra Margareth Atwood egy könyve került a kezembe, és hasonlóan A szolgálólány meséjéhez, ez is női sorsokról mesél. De ennyiben ki is merül a hasonlóság.

Pénelopét mindannyian ismerjük: Odüsszeusz hűséges és okos felesége, aki nappal szőtt és éjjel fejtett, csakhogy az őrajta élősködő kérőket kijátssza.
De vajon hogyan talált egymásra a két főszereplő, hogyan töltötték mindennapjaikat, mielőtt Odüsszeusznak el kellett mennie Trójába? És egyáltalán mi történt pontosan miután Odüsszeusz hazatért és miért kellett meghalnia a 12 szolgálólánynak?

Margareth Atwood nyomozásait és fantáziáját felhasználva írta meg ezt a könyvet, hogy lehetséges válaszokat adjon. Mindösszesen 180 oldal, de élvezetes stílusával és történet fejtésével érdekesen izgalmas egészet alkot. Nem kell ennél több, nem hiányzik semmi.

Az én egyik kedvenc könyvem az Odüsszeia. Ez a könyv hozta meg nekem az elveszett olvasási kedvemet, amikor még 14 éves voltam. Elveszett volt, mert alsótagozatos általános iskolás koromban nagyon szívesen és sokat olvastam. De aztán jött a rengeteg pesszimista könyv, melyet kötelező olvasmányként kellett elolvasnunk és azzal vége: elment a kedvem. De az Odüsszeiai annyira izgalmas volt, hogy letenni sem bírtam, és Odüsszeuszt nagyon megszerettem.

Így hát azért nem 10 pontos számomra ez a könyv, mert Odüszeusznak itt több a hibája és erkölcsi gyengesége, mint amennyit el tudnék viselni kedvenc hősömtől.

Amit azonban roppantul élveztem a könyvben az másnak esetleg taszító lehet: igen kevert a stílus. Egyszer „ókori” kórus énekeket olvashatunk, aztán XXI. Századi bírósági tárgyaláson járunk ahol több ezer éve halott emberek vádaskodnak ill. védekeznek, színjátékokat, verseket és elbeszélést találunk e rövidke könyv lapjain.

Számomra igazi csemege volt, amely megerősítette bennem a tényt, hogy ennek a kanadai írónőnek elolvasom még több könyvét!

Eredeti cím: The Penelopiad
Borostyán, 2008. május 27.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Pár nap alatt behabzsoltam ezt a könyvet, elég könnyű olvasmány. Műfaját tekintve disztópia. Ennek ellenére az elejétől a végéig izgultam és vártam a végkifejletet. Hogy mégis miért kapott csak 8 pontot? Azért mert a guta majd megütött a végén. Nem tetszik, befejezetlen maradt. Nem kerek így, pedig annyira szerettem volna csillagos ötöst adni. :(

A történet röviden annyi, hogy a jövőben a sugárszennyezettség miatt a nők és a férfiak java része terméketlen. De lényegében csak a nőknél ismerik el ezt a tényt, a férfiak esetében tagadják. Férfiak irányítanak mindent, csak ők dolgozhatnak és csak nekik lehet pénzük. A határokat fegyverekkel és rengeteg őrszemmel védik. Cenzúrázzák az újságokat, a tv adásokat, rendszeres akasztásokat tartanak a nép ellenségei közül, tilos a nőknek írni, olvasni, véleményt kifejteni ill a szolgálólányoknak barátkozni. Mindannyian egyforma szabású ruhában járnak, leszámítva a hovatartozásukat jelentő színeket. Azon kevés nő számára, akik képesek maradtak a megtermékenyülésre hálátlan feladat vár: piros ruhát kell öltenie és szolgálnia kell méhével azt a családot ahova kirendelik. Szinte szó szerint inkubátornak tekintik őket, semmi másnak. A saját nevüket nem viselhetik tovább, és amint egy család szolgálatába lépnek a Ház urának keresztnevét kapják meg. Így jár Fredé is, aki a maga szemszögéből meséli el az életét és azt hogyan is juthatott idáig a nemzete. Ugyanakkor egyre növekvő tehernek is ki van téve, hisz ha nem sikerül teherbe esnie és egészséges gyermeket szülnie akkor kiviszik a Telepre ahonnan nem jön vissza senki...

Közel az őrület határán, magányosan, állandó rettegésben élni. Erről mesél ez a könyv, és arról hogy mindig van remény.

Felkavaró és nagyon izgalmas, annak ellenére is hogy ide-oda csapong az időben. Jól követhető a történet nem érzi az ember hogy kuszaságot olvas. Kicsit megijedtem hogy disztópiát vettem a kezembe, mert Orwell-től az 1984 jutott eszembe és leizzadtam. Azt a könyvet nem tudtam elolvasni, egyszerűen képtelen voltam rá. Már az elején letettem és nem is tudtam rávenni magam, hogy visszavegyem a kezembe. Lehet hogy e kellemes emlék hatására megint előveszem majd.... meglátjuk.Margaret Atwood könyveit ezentúl lesni fogom a könyvtárban amikor csak lehet. Ez már biztos.

Eredeti cím: The handmaid's tale

Borostyán, 2008. február

Yann Martel: Pi élete

Borostyán véleménye

Elég nehéz most szavakat találnom. Több hónapja már hogy olyan kiváltságban volt részem, hogy egy könyv elolvasása után még hosszasan gondolkodjak és merengjek rajta. Éjjel fennmaradtam, hogy végigolvassam, és miután befejeztem - bár testem fáradt volt - agyam lázasan dolgozott és nem jött szememre álom, mert ezen a történeten töprengtem.

A könyv utólagosan elbeszélt történet, melyet maga a főhős mesél el egy írónak, sok évvel élete legizgalmasabb és legszörnyűbb kalandja után.

A tinédzserkorú Pí - becsületes polgári nevén Piscine Molitor Patel – egy indiai állatkertben él, édesanyjával, édesapjával és bátyjával. Pí nagyon szereti az állatokat és az állatkerti játékok, barangolások közben nagyon sok mindent meg is tanul róluk és viselkedésükről. De nem csak az állatokról szeretne minél többet megtudni, hanem Istenről is. Születésénél fogva hindu, de meglátja a szépséget a keresztény és a muszlim vallásban is. Elragadtatásában odáig jut el, hogy egyszerre gyakorolja mind a három vallást, melyet környezete értetlenséggel fogad.

Az idilli élet azonban nem marad sokáig az övék, a politikai és gazdasági körülmények miatt kénytelenek eladni az állatkertet és az állatokat, sőt az országot is készek maguk mögött hagyni a jobb élet reményében. A kiválasztott uticél Kanada, a szállító hajó, amely átviszi őket az óceánon japán, a matrózok kínaiak és tajvaniak, a család pedig indiai. Ennek betetőzése képen pedig egy egész állatsereg helyezkedik el a raktérben, arra várva, hogy új otthonukban, Amerikában végre partra szálljanak. .

Egy éjjel a hajó elsüllyed és Pí az egyetlen ember, aki megmenekül. Ennek ellenére nincs egyedül. Mentőcsónakját megosztja egy sérült zebrával, egy hiénával, egy orángutánnal és egy bengáli tigrissel. A képlet látszólag egyszerű: mindannyian halálra vannak ítélve, hisz ki lenne erősebb egy tigrisnél. Végül csak ketten maradnak a csónakban: Pí és a tigris. Kölcsönösen egymásra vannak utalva, a tigris az élelem és az ivóvíz, Pí pedig a társaság miatt, mert érzi, hogy egyedül megőrülne. De amennyire segít neki a tigris jelenléte, legalább annyira félelemmel is tölti el. Mind a csónakban, mind a tengerben a halál leselkedik rá, egy esélye marad a túlélésre, ha a tigris megérti, hogy ő, Pí Patel a főnök.

227 nap. Ennyi ideig tart a viszontagságuk hőségben, hidegben, szárazságban, viharban, szomjúságban, éhezésben. Végül, ahogy azt tudjuk már az elejétől fogva Pí megmenekül, és Mexikóban partot ér. De a történetnek még nincs vége, és ha eddig azt hittük már mindent tudunk, már mindent értünk, akkor kapjuk a legnagyobb hidegzuhanyt és fordul meg a világ.

Az író Booker díjat kapott ezért a műért. A történet elején csodálkozunk és nem értjük, hogy kaphatott ez a könyv egy ilyen rangos elismerést, hisz a történet szép és kedves, sokszor meg is nevettet, de kevés ahhoz, hogy különleges legyen. Ám a végén mindent megértünk és már nem kételkedünk, sőt helyeslően bólogatunk a zsűri döntésén.

Tanulságos mese a hitről, az ösztönökről, a kitartásról és mindarról, ami emberré tesz bennünket.

Külön elismerésem a roppantul igényes magyar kiadásnak! Keményfedelű, vastagpapírú, színes festményekkel illusztrált könyv kerül a kezünkbe.
Az Európa Könyvkiadó adta ki. Köszönöm nekik.

Eredeti cím: Life of Pi

Bejegyzés: 2008. április 23.

Szeee véleménye

Nem fogom leírni, hogy miről szólt a könyv részletesen, mert el lehet olvasni a fülszövegen. Sokkal többet igazából nem is tudnék hozzátenni, mert az már spoiler lenne. Ennek a könyvnek ugyanis az a lényege, hogy van egy alaptörténet, egy hajótörött fiú hányattatásai néhány vadállat társaságában a Csendes-óceánon. Nagyon hosszú idő után végre partot érnek az életben maradtak és aztán az utolsó 20-30 oldalon egy olyan csavar kerül a történetbe, ami teljesen más megvilágításba helyezi az addig elhangzottakat. Állunk leesik és miután összekapartuk a földről a darabkáit, elkezd zakatolni az agyunk, hogy akkor mi és hogyan....?

Nem tudom, hogy egy ateista vagy egy nálam földhözragadtabb emberke miképpen gondolkodik a történtekről, mik a kérdései, mik a válaszai, hogyan értelemezi a dolgokat - igazából engem ez érdekelne a legjobban. Merthogy mindenekelőtt a hitről van szó, de persze még sok minden másról is. És mert én nem vagyok ateista, sőt még hiszek bizonyos "csodákban" is, így fogalmam sincs - nekem megvoltak a saját kérdéseim, kétségeim a történettel kapcsolatban, de mivel hiszek valamiben (nevezzük mondjuk Istennek, mert jobban én sem tudok...;-)), egy felsőbb erő létezésében, ill. a világnézetem olyan, amilyen, ezért nekem meglettek a saját kis válaszaim is, de ezek túl személyesek ahhoz, hogy közzétegyem őket. Meg egyébként is úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell megbirkóznia ezzel a kérdéssel, letisztáznia magában a történet kapcsán felmerülő gondolatokat. És hiába hallgatnám meg egy homlokegyenest másképp gondolkodó véleményét a könyvről, nem igazán gondolom, hogy ezt meg kellene vitatni másokkal bármilyen fórumon, mert ahány ember, annyiféle válasz és értelmezés fog születni és pont ez a jó ebben a történetben...

Összességében azt kell mondjam a könyvről, hogy zseniális az ötlet, amit a történet alapproblémája, alapfelvetése köré épített Martel. Ennél hatásosabb és ütősebb példázatot nem nagyon tudok elképzelni a kérdés felvázolásához. Bár mint irodalmi mű nem tartom kiemelkedőnek és tény, hogy inkább a fiatalabb korosztályhoz szól, ifjúsági regény.

A felvezető része, ami a terjedelem kb. 1/3-a volt, kifejezetten idegesített, mert csapongott és nem volt elég érdekes sem, így már alig vártam, hogy a lényegre térjünk. A hajótörés története viszont nagyon érdekfeszítő volt, egyetlen percre nem ült le a sztori, holott 200-nál is több napot töltött ez a fiú a tengeren, mégis rettentően izgalmasan ábrázolta az író ennek az állapotnak minden percét.

A végén lévő csattanó, a felmerülő kérdések, kételyek, probléma viszont annyira ütős, hogy megmondom őszintén majdnem sírtam az utolsó 20-30 oldalon, annyira megrázó és felemelő volt egyszerre. Pedig a sírás aztán nem az én műfajom ;-)

Szóval nem tudok mást adni neki, mint 10/10-est. Mindenkinek kötelező!



Ami még mindenképpen szót érdemel, az a könyv kivitele: gyönyörűek a színes illusztrációk benne, az egész könyv nagyon igényes.

Bejegyzés készült: 2009. november 15.

F-Andi véleménye

Tele vagyok gondolatokkal, mégis nehezen megy ezeknek a megfogalmazása.
Kezdem az érzéseimmel: voltak pillanatok a könyvben, amikor elsírtam magam az elém tárulkozó látvány, elképzelés miatt, vagy esetleg a sajnálat miatt. Szemeim csak úgy falták a sorokat, szavakat, betűket; kétségbeestem, amikor nem tudtam olvasni. Olvastam a csepegő esőben, miközben a cseppek áztatták a lapokat. Sajnáltam a könyvet, de képtelen voltam becsukni.
Yann Martel csodálatos könyvet alkotott, benne állatokkal, túlélővel a Csendes-óceánon. Hogyan lehetünk képesek erőnkön felül túlélni egy hajótörést? Ezt hogyan vitte véghez Piscine Molitor Patel, aki egy uszodáról kapta a nevét? Ezt a könyvet meg kellene ismertetni sok emberrel.

A könyv megtörtént eseményt dolgoz fel. (Ezt el is hiszem egyelőre, csak Marlo Morgan regénye óta szkeptikus vagyok sokszor.) Valóság vagy fantázia? Teljesen mindegy, erre a történetre mindenkinek szüksége lehet.

Pi Patel küzdött a tengeren több, mint 220 napig. Küzdött életéért, hitéért, önmagáért, lelkéért. A könyv nagy része erről szól. Természetesen először megismerkedünk családjával. A végén pedig megismerkedünk a történettel. Felkerül az I-re a pont.

Hiszem, hogy a bajban addig küzdünk, amíg lehetséges, ameddig egy leheletnyi esélyt látunk a túlélésre. Optimisták leszünk. Bízunk. Remélünk. Hiszünk. Hiszünk magunkban, ha addig ezt nem tettük meg, elkezdünk hinni magunkban. Hiszünk egy földönkívüli dologban. Istenben, Allahban….. vagy akármi másban.
Nehéz a könyvről írni „csak úgy”. Bennem azt az életérzést, amit képviselek, ill. nagyon próbálok képviselni, megerősítette.
Számomra most nyert értelmet az a mondat, amit mások értékelésében olvastam: „töprengek a történeten.”

Mindenkinek meg kell találnia a benne rejlő KINCSET, ÉRTELMET, esetleg MEGOLDÁST!

Biztos pontja a könyvespolcomnak!

Bejegyzés készült: 2010. február 11.

Anne Michaels: Rejtőzködő töredékek

Nos, biztos, hogy nem vettem volna a kezembe ezt a könyvet mostanában, ha tudom, hogy a Holokausztról is van szó benne.

Kicsit le is döbbentem, amikor kiderült, de addigra már annyira magával ragadott, hogy eszemben sem volt letenni…

A könyv egy költőnő első regénye. Ez már az elején számomra világos, ugyanis teljesen szokatlan a regény nyelvezete, tele metaforákkal, „képekkel”, víziókkal. A legelső fejezet kissé bizarra és nagyon költőire sikerült szerintem, de aztán elcsendesedtek a hullámok (hehe, átvettem a stílust….) és emészthetőbb stílusban folytatódott a történet. Szerencsére.

A 7 éves lengyel zsidó kisfiú, Jakob családját a nácik kegyetlen módon megölik, illetve a nővérét elviszik. A fiú napokig, hetekig bújkál az erdőben, éjszaka pedig vándorol, amikor egy görög származású geológus, Athosz talál rá, aki magával viszi Görögországba, Zakinthosz szigetére. A fiú évekig bújkál Athosz házában, évekig nem mozdul ki onnan, hiszen a sziget is náci megszállás alatt van. Ezen időszak alatt a könyv tulajdonképpen az ő gondolatait, vízióit, emlékképeit írja le, fűszerezve természettudományi tanulmányainak érdekes elemeivel. Eközben Athosz ugyanis, természettudós, geológus lévén izgalmas világba kalauzolja a kisfiút.

Később, a háború után Athosz és Jakob Kanadába költöznek, ahol a felnőtt Jakob kapcsolatait, barátságait, szerelmeit követhetjük nyomon - hasonlóan egyedi mélységben ábrázolva a főszereplő gondolatait -, de utalásként megjelennek a Holokauszt borzalmainak képei is.

A könyv második felében egy Ben nevű férfi története bontakozik ki, akire az előző főhős költeményei, írásai mély benyomást tettek. Annak halála után Ben Görögországba utazik (Jakob ugyanis itt töltötte utolsó éveit), hogy megszerezze Jakob hátramaradt, értékes írásait. Visszaemlékezés formájában betekintést nyerhetünk Ben életébe, szüleinek (akik túlélték a Holokausztot) halálukig tartogatott szomorú titkába. Ben kapcsolatait és azok bonyolultságát hasonló lírai eszközökkel, gyönyörűen megfogalmazott és egyben elgondolkodtató, mély értelmű mondatokkal ábrázolja az írónő.

Egy-két szösszenet, ami megfogott:

„Amikor összeházasodtunk, Naomi azt mondta: Néha mindkét kezünkre szükség van ahhoz, hogy kimásszunk valahonnan. Előfordulnak meredek helyek, ahol az egyiknek előre kell menni. Ha nem talállak, mélyebben nézek önmagamba. Ha nem tudom tartani a tempót, ha nagyon megelőztél, nézz vissza. Nézz vissza.”

És a könyv utolsó mondata:

„Látom, hogy azt kell adnom, amire a legnagyobb szükségem van.”

A két történet nagyon hasonló, egybefonódó, amivel szerintem azt akarja kifejezni az író, hogy az első szívbemarkoló, reménytelenül szomorú történet mennyire nem egyedi, mindig, mindenhol találunk hasonlókat.

Nagyon fontos mondanivalója még a múlt kitörölhetetlen, jellemformáló volta…

A történet egyébként nem kerek, hanem nyitott, ami nyilván szintén egy írói eszköz, de nekem (egyszerű lélek lévén) ez mégis hiányérzetet okozott. Ezért a 10-es skálán „csak” 9-est adnék neki….

Olvastam, hogy épp most forgatnak filmet ebből a könyvből. Erre csak annyit, hogy: nem kéne....

(Ha valakit érdekel a könyv, itt megveheti fillérekért....)

Szeee

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Csenga véleménye

Nos ez egy tipikusan olyan könyv ami mellett első ránézésre elmegyünk, de ne tegyük! Amikor először megláttam egy katalógusban, jót mosolyogtam a cimén- "még hogy vizet az elefántnak nahát milyen kis lökött történet lehet ez?"

A történet egy idősek otthonából indul, ahol Jacob már a halált várja,de egy nap mikor cirkusz érkezik a városba és pont az idősek otthonával szemben, Jacob újra élni kezd, és emlékezni..... Azért is kedvencem ez a könyv mert nemcsak egy különleges emberi sorsot mutat be, hanem kapunk egy nagy adag pluszt is. Egy olyan világba pillanthatunk be ahol nem hétköznapi dolgok történnek, és ugyan ki az aki nem szereti a cirkuszt? A cirkuszt ahol mindenkinek megvan a helye a dolgok rendszerében, ahol elég egyetlen homokszem, hogy a gépezet elromoljon.

És ha ez még nem elég akkor, egy tiltott szerelem, és persze rengeteg okos, szerethető, állat és főként egy elefánt:) Aki csak lengyelül tud:)

A történet közben fény derül a könyv furcsa cimének mivoltára is.

Számomra letehetetlen volt a könyv,minden oldal tartogatott meglepetést,és nem várt fordulatot. És ha manapság megkérdezik mi a kedvenc állatom, már gondolkodás nélkül vágom rá,hogy az : Elefánt:)

Üdv:Csenga

Bejegyzés ideje: 2008 március 31.

Borostyán véleménye

Jacob Jankowski jó ember, bár néha dühbe gurul ha nem kapja meg a járókeretét, vagy rágásra alkalmatlan "bébipapi" van ebédre, aminek ugyanolyan íze volt mint tegnap. Jacob ekkor 90 vagy 93 éves. Maga sem tudja biztosan. Az idő már nem lényeges számára, már csak emlékezik és vágyakozik. Egy napon egy cirkusz veri fel sátrát az idősek otthonával szemben. Ez beindít egy folyamatot, és Jacob nem tud tenni ellene, elkezd emlékezni azokra az időkre, amikor sorsa mindörökre megpecsételődött.

Jacob Jankowski jó tanuló. 23 éves és nincs más dolga, mint túljutnia a záróvizsgákon, hogy édesapjához hasonlóan állatorvos válhasson belőle. Egy tragédia azonban mindent megváltoztat, egyedül marad a világon, egy fillér és diploma nélkül. A ’30-as években járunk ekkor, Amerikában a Gazdasági Világválság még javában érezteti negatív hatásait, amikor a szesztilalom következtében a csempészés jó üzletág volt és ami legfőbb: ekkor volt a cirkuszi élet csúcspontja.

Bóhocok, artisták, állatidomárok, egzotikus vadállatok, fura külsejű emberek és rengeteg háttérmunkás vagonokra felpakolva, állandó mozgásban, pihenő nélkül. Jacobnak szerencséje van, felveszik a cirkuszba mint állatorvos, de neki is ugyanúgy meg kell fognia a munka végét mint bárki másnak.

Megismerhetjük Al bácsit a lelketlen cirkuszigazgatót, Augustot a kétarcú állatigazgatót, bájos feleségét Marlenet akit mindenki szeret és a porondmunkásokat, akik arctalanul a háttérben gondoskodnak a népek szórakoztatásának zökkenőmentességéről. Nekik jár a legtöbb szidalom, a legnagyobb spórolás és az életük is folyamatosan veszélyben van.

Jacob észrevétlenül szerelmes lesz valakibe akibe nem lenne szabad, és ez veszélybe sodorja, nem csak őt, barátait is. Egy nap végül a tragédia bekövetkezik és sokan meghalnak. Jakob mindent látott és mindent hallott, de nem beszél róla évtizedeken át. Egészen mostanáig. Nekünk elmeséli.

Mindent egybevetve olvasmányos és izgalmas könyvre sikeredett. Rengeteget megtudhatunk az akkori cirkuszi életről, az írónő alapos kutatást végzett az ügyben. De valahogy a csúcspont nem az igazi és a végével sem vagyok teljesen kibékülve.

Ezért csupán 8 csillaggal jutalmazom meg

Bejegyzés ideje: 2008. április 29.

Frissítés: Megfilmesítik a könyvet! Reese Witherspoon (Marlena) és Robert Pattinson (Jacob) főszereplésével már zajlik a forgatás. A cirkuszigazgatót Christoph Waltz játssza, aki a Becstelen brigantikban alakította a roppant "megnyerő és szimpatikus" Hans Landa-t. 2011-re jósolják az amerikai bemutatót. A rendező Francis Lawrence, akinek a Constantine a démonvadász és a Legenda vagyok című filmeket is köszönhetjük. A forgatókönyvet Richard LaGravenese írta, aki az U.i.: Szeretlek című könyvet is filmvászonra "firkantotta".

2010. július 09.