2013. március 23., szombat

Jane Johnson:A Szultán asszonya


A cím,és az alcím senkit se tévesszen meg!!
Izgalmas,nagyszabású kaland regény,tele valós, történelmi tényekkel,helyszínekkel,emberekkel!
Igaz két főszereplőnk Alys és Núsz-Núsz kitalált karakterek ,de a szerző egy letűnt valós világba helyezte őket,tanúi lehetünk Mulaj Iszmail szultán uralkodásának ,és rengeteg érdekességet tudtam meg Marokkóról az akkori szokásokról,babonákról,magáról az életről.

Alys-t anyja egy gazdag textil kereskedőnek ígéri, a lány el is indul Hollandiából Angliába,ám útközben a hajót kalózok támadják meg,és Alys-t eladják Iszmail szultán háremébe.

Núsz-Núsz eunuch,fiatal férfiként elrabolják a törzsétől,megcsonkítják és rabszolga lesz belőle,volt gazdája aki jól bánik vele,taníttatja,emberségesen bánik vele,végül a szultán palotájába kerül,ahol a szultán írnoka,előkóstolója lesz aki többek között a Díványkönyvet is vezeti-a szultán minden egyes nap kiválasztja,hogy este kivel óhajt hálni,a gyermekek pontos fogantatása,és anyjuk kiléte miatt kellett a könyvet vezetni.

"Doktor,te minden bajok tudója vagy. Mondd meg,szerinted van gyógyír egy eunuch állapotára?
Megáll ,s merően rám néz,de annyi melegséggel  és megértéssel a tekintetében ,hogy könny szökik a szemembe. 
-Csodára vársz Núsz-Núsz,azt hiszem-mondja tapintatosan."

Alys és Núsz-Núsz,a  két magányos ember szimpatizál egymással,mindkettő a maga módján szenved sorsa miatt.Tetszett,hogy a szerző életszerű,hihető érzéseket,szerelmet épített rájuk,reálisan adva teret a két embernek,tulajdonképpen a könyvben a szerelmi szálhoz képest kevés alkalom van mikor csak kettejükről szól a könyv.
Egy egzotikus világ ahol az egér szempilla,a porrá tört lepkeszárny, az ólom por,nadragulya csepp ,és az aranypor mindennapos kellékek,ahol ezer feleség él egy fedél alatt,és ahol az ármány és árulás a túlélés eszköze.
Ahol a szűk udvari keret harmincezer embert jelent!!!

"Efféle helyen szinte lehetetlen igaz ösvényen járni:még a leggerincesebb ember is fatálisan elvéti a helyes utat egy-egy útelágazásnál."

Utazunk,túléljük a pestist,lázadó berberekkel harcolunk,nagyszabású építkezést kísérhetünk végig testközelből,minek eredménye Meknész az arany poros falaival,az ötven egybefüggő palota.Amit később egy földrengés majd' porig rombol.
Feltűnnek még alkimisták,dzsinnek,és sok-sok babona,megannyi kincs és barbárság.
Egyszóval egy remek utazás,fő karakterünk Núsz-Núsz igazán szerethető figura,én nagyon megkedveltem a jólelkű ,humoros szerecsen férfit.

Volt pár erotikus mozzanat,kicsit úgy éreztem muszájból került bele.

A könyv végén érdekességeket olvashatunk a szultánról,az építkezési őrületéről,és az összes valós személyről pár sort akik szerepelnek a könyvben.

Személy szerint nekem bejön ez a borító,élőben nagyon szép arany ragyogása van.

10/9,9

2013. március 22., péntek

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el..


Olyan ez a könyv, amiről nem is tudok igazán véleményt mondani.
Úgy jártam vele, mint Jenna Fox-szal, azaz sok ismerős dicsérte, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy elolvassam: ennyi kritika nem tévedhet.

Aztán rájöttem, hogy ismét beleestem abba a hibába, hogy a fülszöveg első sorát olvastam csak el, így nem is tudtam, hogy egy olyan dologba keveredek, olyan témáról fogok olvasni, ami engem nem is érdekel igazán.
Erre csak a könyv harmadánál jöttem rá, bár már az első oldalon elgondolkoztam az adományozás, a donor és gondviselő szavak és a könyv kapcsolatán. Akkor már éreztem azt a titkot, ami csak az én számomra volt az. Lassan olvastam, mert nem is annyira érdekelt végül. Abban is hibát találtam, hogy nem gondolkodtam el az első kiadás borítóján, mivel nekem a filmes van meg.

Hogy miről is van szó? Nehéz spoilermentesen írni róla, mert még a fülszöveg is elárul sok mindent. A lényeg  hogy egy magániskolában játszódik a történet, ott él és nő fel Kathy, Ruth és Tommy (és még sokan), akik nem véletlenül élnek ott, nem véletlenül nem találkoztam a szüleikkel, és nem véletlenül kerül szóba az adományozás.
Tökéletesek, szépek, kreatívak (vagy nem), sportosak, ügyesek (vagy nem), okosak, és fantasztikus genetikával rendelkeznek.

Nőnek, tanulnak, egyenruhába járnak, érzelmeik vannak, szerelmesek lesznek, ebből kifolyólag csalódnak is talán, és a legborzasztóbb sokkal jobban ismerik az életük végét, mint te vagy én, mint bármelyikünk. Éppen ezért nehéz elképzelni, hogy az éveik számának a növekedésével is elfogadják a helyzetüket és nem is akarnak kitörni. Bár biztos lehetetlen lett volna. Hogy összetalálkoznék azzal, aki ....................? jaj, biztos összeesnék ijedtemben!

Valami olyasmit írtam Jenna Fox esetében, hogy nagyon távol áll tőlem ez a fajta "fejlődés" kísérletezés, "legeslegújabb" világ. Nem szeretném elhinni, hogy errefelé tartunk, komolyan küzdöttem a valóságérzéssel és meseként próbáltam felfogni, de annyira emberi, és valóságos (azaz annyira távol áll Harry Pottertől és a varázslatos mesedologtól), hogy akaratlanul olvastam, gondolkodtam, vagy nem gondolkodtam.

A történet nekem néhol kuszának tűnt, mert nehéz volt összeraknom a szálakat, de a végére képbe kerültem, és amire rájöttem a harmadánál, az be is igazolódott. Érdekes, minimalista megfogalmazás-nekem, és elhessegetem ezeket, az orvostudomány fejlődésével kapcsolatos gondolataimat. Kathy mellett álltam, Ruthot valamiért első pillanattól nem kedveltem, pedig ő igazán nem tehetett semmiről, azaz arról, hogy milyen lett az érzelmi élete, a jelleme.

A könyv biztosan jó a maga nemében, mert elolvastam! De nem tudom úgy értékelni, hogy kibéküljek magammal, mert akár lehet 4/5, ha toleránsan befogadó vagyok, de adhatnék rá 2-t is, mert nem vagyok toleráns.

P.S: a film sem kötött le.

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8- Örökké




Szent Johanna Gimi...

...lehet olyan, mint a te iskolád, vagy akár olyan, mint az enyém. Bárkié.
Járhat oda törtető gyerek, vagy csendes tanuló; kialakulhatnak szerelmek, és mély barátságok is.

Bármelyik korszakban tanultál, vagy tanulni fogsz, magadra ismerhetsz benne pici részekben vagy éppen nagyon. Ha nem magadra, akkor az osztálytársadra, barátodra.

Volt egy olyan érzésem az elmúlt napokban, hogy jobban vártam a könyv megjelenését, mint a 11 éves lányom. 


Visszatérve az SZJG 8-ra:

Vége.
Ennyi.
Nincs tovább.

Bővebben?
Amikor az első részt olvastam, meg aztán a másodikat, olyan érzésem volt, hogy nem egy nagy durranás, nem is annyira tetszett, túl didaktikusnak találtam, szájbarágósnak. De hajtott tovább a kíváncsiság, és végül a sorozat rabjává váltam.
Mondhat bárki bármilyen kritikát róla, tény, hogy a gyerekek, fiatalok, főleg a lányok nagyon szeretik a sorozatot. Én ismerek nem egy 20, sőt 30 év felettit, aki szintén olvasta, ki azért, hogy "képben legyen", ki pedig azért, mert tetszett neki.
Már megint elkanyarodtam magamtól: kedvenc részeim az 5. és 7. voltak, s most azt hiszem, ez is melléjük költözött. S én tudom is miért: mert túlontúl szentimentális vagyok, vagy túlságosan idős. Rájöttem, igen, most(!), hogy nem leszek már 18 éves, és nem leszek már 18 évesen szerelmes.

Ebben az utolsó részben található szerelem, szeretet, ami mindkét köteten végighúzódik, melegséggel töltött el. A barátságok, az összetartozás, a "mindenki kiáll mindenkiért"-elv, olyannyira szilárd és erős kötelék, hogy folyamatosan azt vettem észre, hogy hangosan nevetek, vagy könnyezve sírok a 12/b eseményein, történetein. Jó, tudom, nem vagyok egyszerű eset ebből a szempontból: képes vagyok sírni pillanatok alatt.
A 8. kötetben található bolondos-feladatok, vagy éppen komolyságot igénylő próbák tükrözték a szereplők jellemét is, fény derült sok régmúlt-elmúlt dologra, s végérvényesen kiderült, hogy Reni és barátai felnőttek.

Vége a gimnáziumi éveknek, s talán a barátságoknak nem. Bár, átéltem, átéltük sokan, hogy a különböző továbbtanulások megváltoztathatják a találkozások intenzitásait, mégis remélem, hogy nekik működni fog.

Bármi is zavart a könyvekben, már elfelejtettem, mert az olvasás öröme elfeledtette velem ezeket.
Boldog voltam boldogságukért, és igen, bevallom: én végig szerettem Cortezt. Bár anyukám mindig arra nevelt, hogy ne kelljen nekem olyan fiú, akiért mindenki epekedik, én mégis ilyen típus voltam "kislánykoromban", és valahol mindig is éreztem, még az első kötetek elején, hogy ez a szívtipró nem olyan, mint amilyennek sokan látják.

Ahogy visszaolvasom ezt a kusza értékelést, arra gondolok, hogy nem lehet visszaadni a könyv lényegét, azaz annyi, amit az elején írtam: mindenki megtalálhatja benne önmagát vagy valami más fontosat.

Szerintem Leiner Laura jól megfogalmazott benne érzéseket, gondolatokat: jól eltalálta a a komolyságot, és benne a komolytalanságot, s "vége-érzést" is. Bár biztosan így volt ez az elsőkkel is, de akkor ezt nem éreztem. Olyan volt, mintha ő is benne lenne, meg is kérdezném tőle, hogy ő kivel azonosítaná magát, vagy melyik lány melyik jellemzőjét tudná önmagához hasonlítani. Bár ezt is lehet, hogy feltették már neki.. látszik, hogy ezt nem követem nyomon.

Vége, ennyi, nincs tovább. Elmentek. Jól vannak, szívesen bepillantanék további napjaik valamelyikébe, de ez így jó……… a fantáziám működhet tovább. Sajnálom, de meg is értem, mert ez így jó. Nem kell több, csendesen folydogálhat tovább.

Bár kevés ilyen könnyed történetet olvasok, kevés ilyenre vágyom, de bevallom, hiányozni fog a történet. Jó volt boldog kamasszá válni néhány óra erejéig!
Köszönöm a kislányomnak, hogy 15 hónapja olvasni kezdte, és kíváncsi lettem, hogy miért olvas 10 évesen 14 évesekről…. :)



P.S.: .... nyáron újraolvasást tervezek.... pedig ilyenre még nem volt nagyon példa az én házam tájékán. A tervem, hogy összesezdem a gondolataimat, hogy én miért szerettem  a sorozatot, mert hiába értek egyet a könyvek hibáit felsorakoztató molyokkal, engem nem zavartak. Próbálok majd ezekre választ kapni..





Ciceró Kiadó
2013

María Duenas: Öltések közt az idő

Mindenekelőtt leszögezném, hogy a beszámolóm tartalmaz cselekményleírásokat, figyelve arra, hogy bizonyos történések befejezését még véletlenül se sugalljam.

Fizikai fájdalmat okozott nekem a könyvtől való elszakadás. Dehogynem rettentem meg az 582 sűrűn tördelt mérettől, de hihetetlen volt, ahogy fogytak a lapok, egyre nagyobb sajnálatot éreztem, hogy egyszer csak el fognak fogyni. Úgy éreztem, hogy még hosszú hetekig képes lennék abban a világban élni, amit Duenas lefest nekünk. Izgalmas, kalandos, romantikus történet nagyon jól megírva.

Sira Quiroga egy Madridban élő, egzotikus szépségű, tizenkét esztendős leány, aki  egyedülálló varrónő édesanyja mellett segédkezik. Persze édesanyja is szolgálatban van, így anyagi helyzetük nem valami rózsás, de azért boldog ez a lány így, ahogy van, az álmaival együtt. Mert kinek nincsenek álmai? Aztán két évvel később tanoncnak áll, miközben eljegyzi őt egy köztisztviselő. Élete kissé unalmasan, de viszonylag kiszámíthatóan halad(na).

De ekkor, amikor már minden sínen van, az esküvő előkészületei a végéhez közelednek, betoppan az életébe két férfi, akik gyökeresen megváltoztatják az életét. Az egyik az apja, akit most lát először és jócskán meglepi kijelentéseivel, ajándékaival, a másik pedig az a férfi, akiért végképp eldob minden addigit, unalmasat, megszokottat, kiszámítható az életéből, és inkább választja a mindent elsöprő szerelmet, amely tényleg feléget minden hidat az ember háta mögött.

Madridban eközben süvít már a polgárháború szele, így épp jókor távozik Marokkóba a lány és szeretője, hátrahagyva édesanyját, immáron volt vőlegényét. Ott aztán belevetik magukat az éjszakába, a mulatozásba, a felhőtlen/felelőtlen életvitelbe. A sors viszont nem kegyelmez, lecsap a lányra, ott találja magát, távol az otthonától gyakorlatilag egy szál ruhában, minden fillér nélkül. Annak ellenére, hogy rémesen befolyásolható, naiv lányról van szó, ha a szükség úgy hozza, képes arra, hogy talpra álljon. Most sem tesz másként, és az egyedüli dologhoz fog, amihez ért. Elkezd varrni. Ügyességének nemsokára olyan híre megy, hogy az egyik legkiválóbb, legkeresettebb üzletházával büszkélkedhet.

Közben persze telnek az évek, és egyre jobban aggódik Madridban rekedt édesanyjáért. Újonnan született, néhol nagyon izgalmas kapcsolatait használja fel arra, hogy kimenekítsék a háború sújtotta országból. Amikor pedig úgy nézne ki, hogy végre rendezett az élete, ismét nagy kihívások elé néz. Olyan megbízást kap az angol titkosszolgálattól, amelyet sem szíve, sem esze nem tud visszautasítani. És bizony eddig is nagyon érdekes, letehetetlen volt a könyv, innentől kezdve aztán végképp beindulnak az események, és még gyorsabban fogynak a lapok.

Egész végig, bármibe is keveredik Sira, csak szorítunk neki, mert kedvessége, természetessége mindvégig ott van, arról meg nem tehet, hogy a sors hullámain úgy vergődik, mint a viharos óceánon egy kis tutaj.

A könyv nekem két nagy részre oszlott, ezáltal simán elképzeltem volna egy kétkötetes könyvet is, de így sem volt le az értékéből. :-) Az első része a történetnek Sira varrónőként való felemelkedéséről szól, küzdelméről az életben maradásért, sokszor a börtönt vagy akár a kivégzést kockáztatva. A második rész pedig a kémkedésre összpontosít, itt sem felejtve el, hogy öltések közt az idő milyen gyorsan, milyen tartalmasan, mekkora izgalmakkal megtűzdelve telik el.

A borító? Gyönyörű, strapabíró, ami ehhez a tetemes mérethez szükséges is. Úgy ahogy van, a könyv egy gyöngyszem volt nekem.

Nagyon bízom benne, hogy lesz még rá lehetőségem olvasni Duenastól!!!


2013. március 18., hétfő

Laura Hillenbrand: Rendíthetetlen



Megvallom őszintén, hogy Louis Zamperini neve egyáltalán nem csengett ismerősen, mikor elolvastam ennek a könyvnek a fülszövegét. A történet mindenesetre érdekesnek hangzott, és csak fokozta kíváncsiságomat a tény, hogy ugyanaz az írónő írta a könyvet, aki egyszer már bizonyította Seabiscuit című regényével (később pedig a filmesek tették ugyanezt, akik megfilmesítették a könyvet – magyarul Vágta címmel forgalmazták), hogy képes a történelem egy darabját hiteles és megragadó módon elmesélni. (Bár én még nem olvastam azt a könyvet, csak a filmet láttam, de az nagyon tetszett).

De visszatérve Zamperini történetére, a fülszöveg közel sem adja vissza azt az életutat, amelyet ez az ember bejárt (és tulajdonképpen még mindig jár, hisz 96 éves és még mindig életben van).

FIGYELEM! A következő leírás nem egészen SPOILER mentes!
A kalandok már gyermekkorában megkezdődtek: égetni valóan rossz gyerek volt, anyja és apja rendszeresen marcangolták magukat miatta. Az hagyján, hogy rendszeresen lopott, csalt és veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódott, de rendre összeverte azokat, akik csúnyán néztek rá. Egyszer még szökésre is adta a fejét, de végül hazatért mert rájött, hogy neki mégiscsak jó dolga van otthon. (Ezúton is: minden tiszteletem az anyjának és az apjának!). Louis bátyja Pete teljesen más gyerek volt, ő volt a jó fiú, akit mindenki szeretett, még Louis is. A testvéri szeretet kölcsönös volt, Pete is sokat aggódott öccse miatt, tulajdonképpen neki köszönheti Louis az észheztérését is. Pete nagyon jó futó volt, középiskolájuk csillaga, de tisztában volt vele, hogy öccse még nála is jobb (rendre bizonyította ezt, mikor menekült a feldühödött városlakók és rendőrök elől) ezért addig noszogatta Louist amíg az rá nem bólintott. Így kezdte futói pályafutását Louis Zamperini, aki évekkel később az 1936-os Berlini Olimpia nagy meglepetése volt, senki sem számított rá, hogy be fog kerülni a csapatba. Azon a nyáron nem csak a nemzetközi közegbe kóstolhatott bele, de magával Hitlerrel is találkozott és egy horogkeresztes zászlót is lopott (van azért, ami nem változott). Az olimpiai álom után hamarosan arcul csapja a valóság: Amerika hadba száll a németek és a japánok ellen. Hamarosan ő is bevonul a seregbe, és repülős lesz. A légi hadtest egyik bombázó tisztje lesz, és a Hawaii szigetek környékére vezénylik. Sokszor napokig nem történik semmi, de az idő hátralévő részében bizony olykor farkasszemet néznek a halállal. Repülőjének legénysége sokszor mondhatja a szerencse fiának magát, de ez nem tart ki örökké. Egy küldetés során Louis és két másik társa lezuhan a cápáktól hemzsegő óceánba és megkezdi hetekig tartó hánykolódását egy gumicsónakban, dacolva a tengeri állatokkal, a víz és élelem hiánnyal és az időjárás megannyi viszontagságával. A fiúknak nincsenek túl vérmes reményeik, tisztában vannak a lezuhantak életbemaradási esélyeinek statisztikájával, de mégis kitartanak. Az óceánból egy japán hadifogolytáborba vezet az útjuk, ahol kénytelenek rádöbbeni, hogy a természet erői bizony addig kegyesen bántak velük a japánokhoz képest. Megkezdődik a több éves rémálom, amiről sokszor tűnik úgy, hogy ennek sosem lesz már vége, de akkor elérkezik Hirosima bombázásának napja…

Erre a képre többször is hivatkoznak a
könyvben, de én nem találtam benne.
Csak a neten leletem rá. 
És ha azt gondoljuk, hogy megpróbáltatásai véget értek abban a pillanatban, hogy elhagyta Japánt, akkor nagyot tévedünk. A hazaérkezés után a háború tovább él benne a maga módján, immár ugyanis nem kívülről emészti őt, hanem belülről. Ebben az időben még nem sok mindent tudtak kezdeni a súlyos traumát szenvedett katonákkal, a szakemberek is a sötétben tapogatóztak. Louisnak és társainak a maguk módján kellett túlélniük … megint, de ezúttal teljesen egyedül érzik magukat. Családtagjaik tehetetlenül nézik végig összeroppanásukat. Vajon Louis képes lesz a háta mögött hagyni a múltat vagy az teljesen felemészti? Ez a kérdés jár az olvasó fejében, melyre végül megkapjuk a kielégítő választ.


Mindig bámulatosnak tartom, hogy mennyire erős tud lenni az életben maradási ösztön az emberekben. Sokszor készteti az embert még kimondani is rémes dolgok elvégzésére (rizsszemek kitúrása a sárból, hogy legyen mit enni, sáros csizma lenyalása parancsszóra, a egy bajtárs félholtra verése szintén parancsszóra, a trágyalé megivása, hogy ne halljanak szomjan), amire utólag bele sem mer gondolni (ha mégis megteszi megőrül. A japán tisztek kitartó munkával érték el azt, hogy a nyugati hadifoglyok elveszítsék emberi méltóságukat, megalázottan csússzanak porban előttük miközben abban reménykednek, hogy aznap talán kivételesen több kerül a tányérjukba, mint egy fél tányér hínárleves.

II. Világháborús propaganda plakát
Nagyon-nagyon kemény történet ez, nem is tudtam egy ültő helyemben végigolvasni. Sokszor éreztem úgy, hogy nekem ezt a könyvet le kell tennem egy időre és emésztenem kell az olvasottakat. Az írónő hét évig írta ezt a történetet, nem csak magával Louis-zal, de a családtagjaival, katonatársaival és még japán történelemkutatókkal is elbeszélgetett a könyv szavahihetőségének érdekében, de ezeken felül nem maradt el az akták áttekintése és a korabeli dokumentumok beszerzése sem. Ez az alapos munka végig jól érzékelhető a könyvben, sokszor volt olyan érzésem, hogy itt aztán nem hallgatnak el semmit, pedig néha igencsak azt kívántam bárcsak kevesebb lenne az információ. Főleg akkor éreztem így, amikor Louis körülbelül a negyedik hadifogolytáborban járt már és az eddigi megpróbáltatásai nemhogy enyhültek volna, de tovább fokozódtak.

A történetben nem csupán Loius lett hős a szememben, hanem a többi katona is, akik nap mint nap megvívták a maguk háborúját ezekben a táborokban függetlenül attól, hogy sikerült-e a maguk lábán kisétálniuk onnan vagy pedig csak emlékek, levelek, fényképek formájában adatott ez meg nekik. Louis bajtársa Phil még Louisnál is szimpatikusabb volt nekem. A leírások és a fényképek alapján őt valahogy közelebb éreztem magamhoz, nagyon emlékeztetett a nagypapámra, akinek nagyon hasonló volt a természete, mint Philé. Azt az egyet sajnálom, hogy a könyv nem fókuszált egy kicsit jobban az ő életútjára, mert nagyon szívesen olvastam volna még többet róla, mert hiába említi meg többször is az írónő miután elveszítjük őt szem elől, nekem az nem volt elég. :(
Külön tetszett a regényben, hogy a japánokat nem egyértelműen rossznak állítja be az író, hamar kiderül, hogy bizony köztük is voltak háború és kínzás ellenzők és emberiek. 

Phil és Louis
A könyv megjelenése és sikere nem csupán a fiatalabb generációval ismertette meg Louis Zamperini életét, de Hollywood gépezete is olajozást kapott vele. Zamperini történetét ugyanis már az ’50-es években meg akarták filmesíteni Tony Curtis főszereplésével, de ez végül nem valósult meg.  Azóta még párszor felröppent a hír, hogy előbányászták a kupac aljáról, de az valahogy mindig visszakerült. Egészen mostanáig. A könyv már biztos alapot tud nyújtani a forgatókönyvíróknak hisz most már nem nekik kell a hosszú ideig tartó kutatómunkát elvégezniük. Laura Hillenbrand mondhatni elvégezte helyettük a piszkos munkát. Bravó Hollywood!
Jelenleg Angelina Jolie zárta mélyen a szívébe a sztorit és most már tényleg úgy tűnik, hogy az ő rendezésében végre valóban meg fog valósulni. Állítása szerint már akkor felfigyelt Zamperinire, amikor az 1998-as Naganói Téli Olimpián futott a lánggal nem messze azon táborok egyikének helyszínétől, ahol a megszámlálhatatlan mennyiségű kínzásokban volt része. A forgatókönyv első vázlata már megszületett, miután elkészül a végleges változat Jolie megkezdi a szereplőválogatást, majd ezt követően indulhat a forgatás.

Angelina Jolie rendezi a filmet
Ennek kapcsán jut eszembe: olvasás közben nem tudtam kiverni a fejemből Pi életét. A filmre gondolok most elsősorban. Az óceános jelenetei annyira fantasztikusan sikerültek és olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy ennek a könyvnek az olvasása közben a mentőcsónakos jeleneteknél gyakran eszembe jutott. Meggyőződésem, hogy ennek a filmnek a készítői is gyakran nyúlnak majd Pi-hez inspirációért. :P (Meglátjuk igazam lesz-e).

Én mindenesetre szívből kívánom, hogy a most 96 éves Louis Zamperini megérje a film bemutatóját és tetsszen neki a végeredmény. :)



2013. március 15., péntek

Kathryn Stockett: A Segítség


Ismét egy olyan könyvet olvastam, amihez a fülszöveget hívom segítségül (nem vagyok jól a gondolkozáshoz..-bocsánat):

A hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába varázsol bennünket Kathryn Stockett regénye. Látszólag olyan világ ez, ahol soha nem fog megváltozni semmi a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig véletlenül sem merik elmondani igazi érzéseiket (hiszen aki mégis elmondja, azt rögtön elbocsátják, s szerencséje van, ha nem ölik meg aztán). Közben persze már elkezdődött a fekete polgárjogi mozgalom, s amit Martin Luther King mond, s ami közben szép lassan történik az országban (a szegregáció fokozatos, nagyon lassú enyhülése), az mégiscsak eljut a kisvárosba. Skeeternek, egy fehér lánynak, aki épp visszajött az egyetemről, és író akar lenni, az az ötlete támad, hogy a cselédekről kellene könyvet írni, pontosabban egy interjúkötetet: a fekete nők először kapnának lehetőséget, hogy ők maguk mondják el, milyen a fehéreknek dolgozni, hogy bánnak velük, mik a fájdalmaik, örömeik… Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenhet, de a néger cselédeket megismerve, s részt vállalva sorsukból, sőt életét kockáztatva értük – hiszen Jacksonban veszélyes, sőt életveszélyes vállalkozás egy ilyen könyv kiadása a jó ügy mellett kiállni kész, bátor felnőtt válik belőle. 


Kedvelem ezeket a történeteket, bár mindig csalódok kicsit, mert nem kedvelem ezeket a faji megkülönböztetés dolgokat. Így, hiába tanultam ezekről a dolgokról -bár nem sokat-, hiába olvastam már ezekről, mégis mindig sajnálom a négereket, és szánom, hogy a világos oldalt képviselem. Érdekel, olvasom, szomorkodom, valaki pártára állok, valakit elítélek, valamin dühöngök, valamin könnyezek. Ebben a három napban is átéltem a drukkolásom és az együttérzésem minden fokát, és ismét bevallottam, hogy nem szerethetek mindenkit.


A történet tetszett, de valami nagyon hiányzott a végéig. Egy kis feszültségrobbanás, egy kis jól beolvasok Hillynek, egy kis zamat. Értem én, tudom, hogy ezek voltak, történhettek, örülök, hogy nem éltem akkor és ott, mert én is afféle Skeeter vagyok, aki nem bírja az igazságtalanságokat, végig őt támogattam, mégis ebben a mai valóságban, nehezen fogadtam el a csendes történéseket, hogy Skeeter olyan szófogadó. Miért? Nos, persze más világ volt az az időszak. De mégis, annyi mindent titkolt, vállalt, mert, hogy elvártam volna tőle, hogy kirukkol, hogy megmondja, kiáll magáért otthon.


Vártam az özönvizet, a hangos dobszólót, amikor már csak az egyetlen pár dobverő pereg egyre gyorsabban, hogy végül lecsapódjon, aminek le kell, … de nem csapódott. Végig ez az érzésem volt. A végénél duplán hiányzott.

2013. március 3., vasárnap

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn


"Jasper Gwyn megtanított rá, hogy mi nem szereplők, hanem történetek vagyunk. (..) Leblokkolunk annál az elképzelésnél, hogy ki tudja, milyen - meglehet, csak valami egyszerű - kalandban részt vevő szereplők vagyunk, de meg kellene értenünk, hogy mi az egész történet vagyunk, és nem csak az az egy szereplő. Mi vagyunk az erdő, melyben sétálunk, a gonosz aki átver, a káosz, ami körülvesz, valamennyi ember aki elmegy mellettünk, a dolgok színe, a zajok."

Ez a Mr.Gwyn egy érdekes figura. Fura figura.
Egy író, aki nem akar írni többet, s bár belegebed ebbe az elhatározásába, mégis próbál kitartani mellette. Faltam a sorokat, mégis rosszullét kerülgetett a szenvedésétől, hogy magányos, hogy hárít, hogy beszélget magával, azaz az elhunyt, vízhatlan fejkendős nővel.

Teng-leng, keresi önmagát. Egy művész, akik gondolkodásmódja tőlem távol áll.
Az ilyen embereket, mint Mr. Gwyn, sajnálni kezdem unalmas életükért.

Aztán elkészül a terv, megjelenik Rebecca a láthatáron és elkezdek izgulni Mr. Gwyn-ért!
Izgulok, hogy sikerül-e neki? mert, ha sikerül, akkor talán feldobódik. Aztán azt gondolom, hogy nem fog, ugyanolyan közönyös marad.

Utána már azért hajtott a vágy, mert valahogy elbűvölt Mr. Gwyn! Amit tett, ahogy tette, ahogy kitartott, ahogy ráérzett arra, amit szeretett volna csinálni, dolgozni. Mert ő portrékat akart írni. Emberi portékat. Másolni az embereket.

Tetszett. Lehet, hogy olyan csöndekre vágyom csak, amelyek ő élt meg. Lehet, hogy csak azt a nyugodtságot szeretném eltanulni, lehet, hogy az utolsó halvány fény megszűnését szerettem volna megtapasztalni, a várakozásét, az idő nélküliséget, nem tudom. Nem hiszem, hogy én szívesen lettem volna abban a műteremben, attól én szégyenlősebb vagyok, de fojtott izgatottsággal vártam mindent, ami ott , ami kívül, ami Gwyn-nel történik.
Sejtettem, mégis féltem, hogy csalódom.
Persze, P.miatt haragszom kicsit, de becsülöm is a döntéseiért.

van Baricco írásaiban valami bizarr....


„..mindegyikünknek van valami elképzelése saját magáról; lehet, hogy csak vázlatos, zavaros, de a végén mindannyian hajlamosak vagyunk rá, hogy kialakítsunk magunkról egy bizonyos épet, és az az igazság, hogy ezt a képet gyakran egy olyan képzeletbeli személlyel azonosítjuk, akiben magunkra ismerünk.”

Helikon Kiadó
2012