Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában

Több féle képet is találtam a könyvről, azt tettem ide, amelyiket konkrétan én olvastam, bár egyik találóbb, mint a másik.

Sikerült februárban elolvasnom a 2010-es toplistám egyik tuti résztvevőjét, az sincs kizárva, hogy - bár nem mindig tudok rangsorolni - az első helyezettet.

Remarque-szűzként vettem a kezembe a könyvet, még egy korábbi könyvhalmozós időszakomból került a könyvespolcomra. A második világháború kitörése előtt, annak elején Ravic, a német sebész menekültként, papírok nélkül Párizsban operál, már a sokadik álnevét használva neves orvosok helyett, fillérekért, csak mert nem volt hajlandó a Gestapoba belépni.
Rég olvastam ilyen szépen kirajzolt jellem- és helyrajzokat, jellemfejlődéseket, és rég értettem meg ennyire, hogy mi hova vezet és miért és hogyan. Jelen esetben a tökéletes nihilizmushoz. Az embertelen és megmagyarázhatatlan időszakban is emberiességről, emberi érzésekről van szó, olyanokról, amik kortól függetlenek, de azt látjuk, hogy milyen hatással van mégis a történelem ezek fejlődésére. Rengeteg idézetet tudnék írni, gondolkodtam is rajta, hogy írjak Nektek, de olyan sok van, hogy szinte az egész könyvet bemásolhatnám ide. Viszont találtam egy fórumot, amit ajánlok figyelmetekbe, nagyon igaz, amiket ott írnak!
Nagyon sok, nagyon mély gondolatát tudtam magamévá tenni, és örömmel töltött el az is, hogy nem akadtam bele egy stilisztikai hibába sem. (igaz, régi - 1968-as - kiadásról van szó). A mélyen szántó irodalmiság mellett a történet maga is izgalmas, és bevallom, féltem a végétől (ugye, mennyire tökre tudja tenni egy rossz befejezés az egész könyv-élményt?), de annyira fantasztikus volt az is, hogy egyelőre képtelen vagyok egy új könyve belefogni.
Most látom, hogy filmet is készítettek belőle, egyet Ingrid Bergman és Charles Boyer főszereplésével, de látom Antony Hopkinsot is a borítókon (?)... szívesen megnézném!

Mario Soldati: Az amerikai feleség

A könyv olvasása során olyan érzésem volt, mintha nem egy írta volna, az eleje egy jó könyv reményét keltő stílusban íródott, de a közepére kissé zavaros lett, részek hiányoztak belőle, szinte követhetetlen lett, s csak a legvégére tért vissza az eredeti stílus, konkrétan fejbe vágott. Az ismertető egy szerelmi háromszög történetét ígéri, de számomra ez sokkal több volt: jellemrajzok, elmélkedések a szerelemről, érzések, és ami a legfontosabb: a második esély tökéletes hiányát. A történetet a két barátnő közt vergődő olasz származású de Amerikában letelepedő Edoardo elbeszéléséből ismerjük meg, aki feleségül veszi Edithet, de leküzdhetetlen testi vágy hajtja őt rendszeresen felesége legjobb barátnője, Anna karjaiba. A szerelem és szabadság, a hűtlenség és hűség feloldhatatlan ellentétét boncolgatja mindeközben, mindezt úgy, hogy a főhős magát úgy mutatja be, hogy a megszokottal ellentétben nem válik szimpatikussá számunkra. Nem árulom el a végét, mert ez adja az egész könyv lényegét.

Graham Greene: A genfi Doktor Fischer (Bombaparti)

Még sosem olvastam Greene-t, pedig már régóta terveztem, és kapóra jött, hogy a könyvtárba végre nem célirányosan mentem hanem kedvemre nézelődhettem. Ez volt az egyik könyv, amit kivettem - és milyen jól tettem!

 Greene egyik késői művének (1980-ban, 76 évesen írta) főhőse a magát istennek képzelő Doktor Fischer, aki egy fogkrém feltalálásával milliókat szerzett, így megengedheti magának, hogy embertársai kapzsiságát kutassa a lehető legkegyetlenebb módon és ezt még csak nem is titkolja. Fischer vejének visszaemlékezéséből ismerjük meg a történetet, aki amolyan kakukktojásként vett részt - összesen két vacsorán.

Greene úgy ír, hogy a könyvet lehetetlen letenni; izgalmas, olvasmányos, mégis mély,  szépen fogalmazott (ezt bizonyára Ungvári Tamásnak is köszönhetjük, aki fordította a művet), mély gondolatokkal. Tanúi lehetünk egy tragédia folytán kiteljesületlen (nem be) szerelemnek, és egy-egy mondat után félre kell tenni a könyvet, mielőtt tovább tudnánk olvasni. Rá kell döbbennünk, hogy mennyire igaz, amiről szól, hogy minél gazdagabb valaki, annál kapzsibb lesz, és annál több mindent képes megtenni az újabb javakért; de az első pillanatra oly' ellenszenvesnek tűnő Doktor Fischert a végén sokkal inkább sajnáljuk, és sokan talán hasonlóságot is felfedezhetnek maguk és ő közötte...

Fogok még Graham Greene-t olvasni, és ha nem csalódok, komoly eséllyel lép a harmadik helyre Marquez és Saramago után a "toplistámon".

Lawrence Block: A betörő, aki zabot hegyezett

Még soha nem olvastam ebből a sorozatból semmit, és szórakoztató krimiket se nagyon szoktam olvasni, de most vizsgaidőszakban ideális esti olvasmány volt, könnyed, izgalmas, fanyar humorú. Szerettem olvasni, annak ellenére, hogy nem az én műfajom, de most valahogy nagyon jó volt az időzítés is.

A klasszikus szimpatikus rabló sztori, akinek drukkolunk, hogy a rendőr barátja (!) helyett megoldja a rejtélyt: ki mit és honnan és kitől lopott el és főleg hogy ki ölt meg két nőt.

Bernie, az álnéven futó antikvárius-betörő egy nagy fogás - mely nagy fogás inkább a szívének fontos semmint a pénztárcájának - reményében beköltözik a Paddington Szállóba, hogy a híres író lila színű leveleit megszerezze, melyre aktuális barátnője kérte meg. Segítségére van kutyakozmetikus leszbikus barátnője is, de ő inkább csak barátságával támogatja Bernie-t. Csakhogy mikor végre bejut a szobába, melyben az értékes leveleket hiszi, hátborzongató felfedezést tesz: a levelek jogos tulajdonosa halott, és a legkevésbé sem természetes halállal halt meg. Természetesen első körben őt gyanúsítják a gyilkossággal, többek között ezért aztán élet-halál kérdés lesz a gyilkosság felderítése...

Romantikus szálakkal, barátságokkal, bulizásokkal és börtönben töltött éjszakákkal ízesíti Block a regényt.

A történetet több csavarral fejezi be, hogy aki azt gondolta, "igen, és tudtam, hogy ez lesz"? azt is elbizonytalanítsa, és mindenképp olyat tudjon adni, amire senki nem számított.

Izgalmas, olvasmányos laza krimi, pont olyanoknak, akiknek amúgy mással van tele a fejük.

José Saramago: Embermás

A blog olvasói már megszokhatták tőlem, hogy újabban Saramago rajongó vagyok, s bejegyzéseim nagy része az ő könyveiről szólnak.

Az Embermás az eddigiekhez képest nálam egy újabb kategóriát alkot, kézen fogva a "Minden egyes név"-vel, hiszen olyan történetek ezek, amelyek tulajdonképpen bármelyikünkkel megeshetnek.

Tertuliano Máximo Afonso történelemtanárként tengeti unalmas életét, depresszióval küzd, 38 évesen túl van egy váláson, jelenlegi kapcsolatából is épp készül kiszállni...
Aztán egyszercsak kollegája javaslatára, aki a letargiából szeretné őt kizökkenteni, megnéz egy filmet, melyben fölfedezi hasonmását. Nyomozásba fog, melybe bevonja barátnőjét is, s egy idő után már maga is belátja: nincs megállás. Édesanyja figyelmeztetése ellenére csúnya játékba megy bele, melytől a történet tragédiává válik...
A "saramago-i vég", ezúttal jól sikerül, már azt hiszem, vége a regénynek (és milyen jól!), amikor felfedezem, hogy még egy rövid fejezet hátravan, talán ez nyugtat meg picit minket: mégsem történhet meg bárkivel hasonló.

Saramago speciális stílusa (vessző és pont mint összes használt írásjel) ellenére nagyon jól olvasható, ez a könyve egy izgalmas lélektani krimi(szerűség).

Ajánlom (Saramago-)kezdőknek és haladóknak egyaránt!

Jonathan Littell: Jóakaratúak

Egy ősrégi kötelességemnek szeretnék most félig-meddig eleget tenni ezzel a bejegyzéssel, s a magyarázatom arra, miért csak félig-meddig máris a könyvet értékeli.

Képtelen voltam a végére jutni.
Egyelőre.
Olyan szinten durván élethű a könyv, hogy olvasás közben sokszor lettem fizikailag rosszul, kerülgetett a hányinger csakúgy, mint Maximilien Aue-t...
Így mikor az egyharmadáig eljutottam, úgy döntöttem, pihenek vele egy kicsit, s később folytatom. Fogom is.

Littell Lengyelországból az USÁ-ba emigrált zsidó nagyszülők unokája, s hihetetlen kutató - és egyéb - munka során megírta (magyarul közel 1200 oldalon) a második világháború történetét egy SS-tiszt tollával. Elképesztő! S számomra pont ettől hiteles! Egyrészt olyan természetességgel ír, mintha csak egy hétköznapot írna le, ahogy villamosra száll, bemegy a munkahelyére stb., de ezek mögött a mondatok mögött érződik az a szenvedés, amit egy volt SS- tiszt érezhet, érezhetett az események alatt és után, már már sajnálni kezdeném, úgy kell magam visszarántani. Vissza kell??

Olvasás közben nem szokásom jegyzetelni, post it-ekkel ellátni egy-egy részt, de most megtettem, s had idézzek a könyvből ízelítőül, mire is gondolok az egyszerű mondatok és a hihetetlen mély szenvedés párhuzama alatt:

Emberség az embertelenségben
"Újabb csoportot vezettek el mellettem: a tekintetem összeakadt egy szép fiatal lány tekintetével, majdnem meztelen volt, de nagyon elegáns, nyugodt, a szemében óriási szomorúság ült. Odébb mentem. AMikor visszaértem, még életben volt, a golyó a mellkasába hatolt, a melle alatt, erősen zihált, szép szája reszketett, és mintha egy szót akart volna kimondani, és engem nézett meglepett, hitetlenkedő szemével, egy megsebzett madár tekintetével, és ez a tekintet belém fészkelte magát, a gyomromba fúródott, és fűrészpor dőlt ki belőlem, közönséges játék baba voltam, már nem éreztem semmit, de közben teljes szívemből arra vágytam, fölé hajoljak, és letöröljem az izzadtsággal kevert földet a homlokáról, hogy megsimogassam az arcát, és azt mondjam neki, hogy minden rendben van, hogy minden jó lesz ezután, de ehelyett görcsös mozdulattal egy golyót eresztettem a fejébe, ami végül is ugyanazt jelentette, legalábbis az ő számára, ha nem is az én számomra, mert engem ennek az értelmetlen emberi zűrzavarnak a gondolatára hatalmas, mérhetetlen harag öntött el, és az egész tárat beleeresztettem a fejébe, szátmállott, mint egy gyümölcs, és akkor a karom elvált tőlem, és egészen egyedül útnak indult a vízmosásban, erre lőtt, arra lőtt, és csak futottam utána, a másik kezemmel ütögettem, hogy várjon meg engem, de ő nem akart, fütyült rám, egészen egyedül, nélkülem lőtt a sebesültekre, végül kifulladva megálltam, és sírva fakadtam."

Ha a végére jutok, írok belőle még egy bejegyzést, de addig is ajánlom mindenkinek, aki nem ilyen gyenge idegzetű, mint én..

Kiadó: Magvető

José Saramago: Kicsi emlékek

Sokat gondolkodtam már azon, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, szerintem mitől jó egy könyv, mit válaszolnék. Ma Saramagotól kaptam egy lehetséges választ.

"Még nem tudja, hogy néhány nappal a halála előtt megérzi, eljött a vég, és elindul, végigjárja birtoka összes fáját, megöleli a törzsüket, elbúcsúzik tőlük, barátságos árnyékuktól, gyümölcsüktől, melyből már nem eszik többet. Mert eljön a nagy árnyék, míg fel nem támasztja őt az emlékezet az elárasztott gyalogúton, vagy a homorú égbolt és a csillagok örök kérdő tekintete alatt. Milyen szót mond majd akkor?"

Annak ellenére, hogy nem túl kellemes helyen, egy várócsarnokban olvastam ezeket a szavakat, éreztem a lelkemben (ott, a szív körül) azt a meleg szorítást, amit talán még irodalmi mű hatására nem tapasztaltam korábban...

Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik

Most olvasom, hogy a 2009-es Budapesti Könyvfesztivál díszvendége lesz Ulickaja, a világhírű orosz írónő..

Nagy várakozással kezdtem bele a könyvbe, a XX. század második feléről vártam egy korrajzot a kommunista Moszkváról, egy nők által nevelt férfi lelki vívódásait, szexuális kapcsolatait majd végül vártam, hogy rátalál a szerelem.. Mindezt az orosz irodalomtól elvárt irodalmiassággal. Ezek közül semmit nem kaptam meg. Számomra ez a könyv arról szólt, hogy Surik férfiúi vágya egyenlő a különböző nők iránt érzett szánalommal, legyen szó pszichopata, nyomorék vagy simán ronda lányról. Surik kötelességének érzi ezeknek a nőknek a megvigasztalását, amit nem tud másképp elképzelni, mint hogy kiszolgálja őket - eslősorban szexuálisan. A kaput az tette be, amikor a Lolita vonulat is megjelent a könyvben: előbb egy 12 éves kislány majd egy 5(!) éves kislány személyében, még jó, hogy nem fajult tettlegességig a dolog, mégis forgott a gyomrom.. Mindezt nagyon gyenge stílusban, irodalmi értékek nélkül, sok egyszerű párbeszéddel tarkítva, indokolatlanul kiemelve egy-egy jelentet.
Érződik, hogy Ulickaja valóban azt akarja adni, amit én is vártam (a könyvajánlókból), de nem igazán sikerült neki. Semmi érzelmet nem váltott ki belőlem, csak a vége felé a dühöt, hogy legyen már vége. Még szerencse, hogy egyszerű nyelvezete miatt gyorsan lehetett olvasni. Oroszország (Szovjetúnió) akkori helyzetéről annyit tudtam meg, hogy mit lehetett és mit nem a piacon kapni, és hogy börtönnel büntették a családtagjait is annak, aki nyugatra menekült...
Vártam, de nem kaptam lélekrajzokat, személyiségeket, egyik szereplőt sem tudtam igazán elképzelni, sokszor az sem volt világos, hogy kinek van szőke kinek barna haja, kevertem a nőket is, mert szinte mindent ugyanúgy írta le. Sehogy.
Kb 3-400 oldalon keresztül vártam, hogy rátaláljon végre Surikra az igaz szerelem, kiváncsi voltam, mit fog akkor tenni ezekkel a nőkkel, akiket hétről hétre vigasztalgatott, de anélkül, hogy elmondanám a könyv végét, annyit mondok csak, hogy ezt sem oldotta meg igazán jól Ulickaja. Surik egy bosszantóan igazi lúzer, aki mindig csak jófiú akar lenni, mindenkinek jót akar, mégis mindig káoszt okoz, akit még csak sajnálni sem lehet..
Szerintem...

Senkinek nem akarom elvenni a kedvét attól, hogy elolvassa ezt a könyvet, aki megteszi vagy megtette, legyen szíves kommenteljen, vitatkozzon velem vagy erősítsen meg.. Tetszett? Nem tetszett? Miért?

Iscnor

José Saramago: A kolostor regénye

Előre bocsátom, Saramagoval szemben elfogult vagyok. Írhat bármit, én biztos, hogy imádom. Valószínűleg ez azért van, mert Saramago neve biztosíték a színvonalas szépirodalomra.

Az általam eddig olvasott Saramago regényeket két csoportra bontanám: Az első, amely puszta fikció, természetesen számtalan valós -de nem konkrét- elemmel (eddig ilyenekről készítettem bejegyzéseket), a második csoport az, aminek alapja a történelem. Ilyen a Jézus Krisztus evangéliuma és a Kolostor regénye.
V. János portugál király (1706-1750) ígéretet tesz egy kolostor építésére, amennyiben gyermeke születik feleségétől, Mária Annától. Ez meg is történik, így néhány év elteltével a portugál király hozzáfog a kolostor megépíttetéséhez - időt, pénzt, energiát (no nem a sajátját, az amúgy is koldusszegény népét) nem sajnálva.
És a mese: a félkarú katona, a léleklátó asszony és az ateista pap meséje, akik repülőgépet (madárgépet) építenek, azt emberi akaratokkal szállítják föl a magasba... A szerelmi szál sem hiányzik, méghozzá annyira gyönyörűnek, olyan magától értetődőnek írja le, hogy olykor elhittem: ez a könyv erről szól. Pedig korántsem.
A mese mellett szívszorító képet kapunk az akkori életszínvonalról, a nép szegénysége és a királyi udvar csillogásának párhuzamáról vagyis ellentétről.

Saramago stílusa magával ragadó, pörögnek a szavak, zajlanak az események, az érzelmek nélküli érzések.
Nem könnyű olvasni, de mindenképp megéri!

Iscnor

Cserna-Szabó András: Puszibolt

Balsors hozó nők, öngyilkosság, mese, alkohol, kőtömbbe zárt képzelet, végtelenség, boldogságkeresés...

Azért szeretem a kortárs magyar irodalmat, mert közel érezhetem magamhoz, "rólam szól". Cserna-Szabó ráadásul korban is közel áll hozzám, mégis óriási élettapasztalatot, érettséget bizonyít. Bár néha olyan érzésem támadt, mintha az önmagánál 20 évvel később született Békés Pált olvasnám, olykor egy-egy pillanatra el is bizonytalanodtam, összességében nem volt zavaró, imádtam olvasni. Szeretem a novellafüzéreket, szeretem, a hogy a szálak egymásra találnak, mintha én lennék a nyomozó, s minden összefüggése felismerésekor mintha valami perdöntő bizonyítékot találnék.

Kb. egy emberöltőt átölelő történetdarabkák egy számomra meghatározhatatlan városkában játszódik (a végén persze minden kiderül..), amiről annyit lehet tudni, hogy van 23 szobra, piaca, pályaudvara, bérházai, kocsmája, iskolája.. A szereplők nevei humorosan beszédesek, a történetek olykor meseszerűek, olykor morbidak, zavarbaejtőek, csodaszerűek - és a végére én is elhiszem, hogy csodák márpedig vannak, csak meg kell keresnünk őket. Nem úgy a tragédiák, melyek ők maguk találnak meg minket.

Játszi könnyedséggel töri le a várt katarzist, mikor Badar Anna, férfisorsok megrontója (a tragédia, aki elől nem lehet elmenekülni) megjelenik a színen; a várt katarzis elmarad, helyette rájövök: szó sincs katarzisról, az életről van szó: az enyémről, a tiedről, bármelyikünkéről.
Az elején azt hittem, minden mese pusztán hallucináció, melyet az olcsó, akár otthon kevert szesz okoz, de nem, aki látta a South Park azon részét, amelyik a negyedikesek fején élő tetvek komplett életéről szól, tudja, miről beszélek (aki nem látta, ne borzadjon el, nem a tetvek a lényeg, hanem az önálló életek..)

A könnyed stílus mély érzelmeket takar, gondolatokat ébreszt mindezt pikáns humorral fűszerezve. Ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza saját gondolataitól, érzéseitől, s aki szereti, hogy ha a fejében marad egy könyv, miután annak olvasását befejezte.

Iscnor (aki nem tud pontozni, mert nem szereti a skatulyázást) (hehe)

Kiadó: Magvető

José Saramago: Halálszünet

Köszi, Csenga!:-)

Új kedvencem újabb remekműve, gondoltam az utolsó előtti oldalig.

Ismét egy fergeteges sztori, magávalragadó stílusban, kérdőjelek, gondolatjelek, felkiáltójelek tökéletes hiányával. A kutya vonulat ismét megjelenik, mely már önmagában is szívembe zárja az egész könyvet...

Nagyon nagy odafigyelést igényelt a mű megírása, hálátlan feladatot választott magának Saramago azzal, hogy hónapokig senki nem hal meg egy országban, majd kékeslila levélen értesül mindenki egy héttel a halála előtt arról, hogy viszi a kaszás.. De Saramago mindenre gondol.

Végig úgy éreztem, egy jól összetett izgalmas történet, egy fejezet eszmefuttatás, egy fejezet cselekmény, egyikből se sok...

A probléma ott kezdődik, amikor a halál (aki természetesen nő, mivel a legtöbb nyelvben a halál szó nőnemű..) egy értesítőt rendre visszakap. Fogja magát, emberi alakot ölt és elmegy megnézni, ki ez az ember, aki nem hajlandó meghalni akkor, amikor meg kellene neki...

Végig sejtettem, mi lesz a vége, és lehetett volna egy keserű, ironikus, jó kis történet, ehelyett az utolsó pillanatban Saramago jobbra rántotta a kormányt, aminek következtében hálivúdban kötöttünk ki. A nyálas befejezésen túl ez az irány számos ellentmondást hagyott maga után.

Áll-leesés és kerekedő szemek helyett egy enyhe kis gúnyos mosoly kíséretében tettem le a könyvet.

Saramago kicsit most pihen nálam, de a többi könyvét is tervezem olvasni, mert ha ennek a vége nem is lett jó, olvasni nagyon jó a műveit.

José Saramago: Megvilágosodás

A már bejegyzett Vakság folytatása.

Kételkedve de annál nagyobb kíváncsisággal vettem kezembe ezt a könyvet, talán két-három könyvvel azután, hogy a Vakságot befejeztem.

Stílusa ugyanaz, vesszők, pontok, más semmi, az első kétszáz oldal nehezebben emészthető, pláne, hogy ezt a kiadást súlyosabb és kevésbé súlyosabb de annál zavaróbb helyesírási, stilisztikai hibák is tarkítják... Sokkal politikaibb a Vakságnál, el is gondolkoztam párszor, hogy ez most akkor hogy van, mármint hogy hogy adták ki Portugáliában a könyvet (ennek hátterét nem ismerem...).

Aztán miután harmadszorra sikerült helyes leírni az egyelőre szót, és utalás is egyre több lett a négy évvel korábban történtekre, kezdett számomra izgalmassá válni a könyv, mely története röviden és olvasás élményét nem elvéve a következő:

A helyszín ugyanaz, mint a Vakságé, csak épp négy évvel az események után, s bár már egy hallgatólagos megállapodás következtében senki nem beszél nyíltan arról, mi történt "akkor", most mégis, hiszen a soron következő választásokkor a főváros lakosságának 83%-a szavaz üres szavazólappal. A kormány hosszas tanácskozása és egy rosszindulatú feljelentő levél után a belbiztonsági miniszter megpróbálja annak az asszonynak a nyakába varrni ennek a felforgató eseménynek a felelősségét, akit annak idején elkerült a fehér kór...

Alexandrosz Papadiamándisz: A gyilkos asszony

Szamarakisz után arra gondoltam, a görög irodalom jó. Persze nagyon veszélyes ez az általánosítás, de mégis kiváncsi voltam a görög "légkörre", már amit egy szépirodalmi mű tud adni. Elsősorban ezért választottam ezt a könyvet, s csak másodsorban a címe miatt: "húúúúha, miről szólhat?!" felkiáltással.

Egy idős asszonyról szól, akinek nehéz sorsa arra vetemíti, hogy kisgyermeket gyilkoljon - kezdve saját unokájával - , méghozzá tiszta jószándékból: ebben a nyomorúságos világban mindenkinek jobb, ha a csecsemőből nem lesz kisgyermek, a kisgyermekből eladósorban lévő lány.... Mindamellett kenyerét azzal keresni, hogy a gyógyfüvek kivételes szakértője, s bárkit bármilyen betegségből meggyógyít. (Amit mégis kiemel az író az az, amikor egy megerőszakolt lánytól veszi el magzatát, miután ez senki másnak nem sikerült.) Gondolom, ennek a kettősségnek szerepe van. Gondolom, de nem érzem.

Nekem nem tűnt annyira durvának a sorsa Hadula anyónak, hogy emiatt ilyet tegyen. Más okot meg nem tudtam a sorok közül sem kiolvasni (az én hibám?). A meneküléséről, bújkálásról szól sokkal inkább a történet, mint a lelki folyamatoktól, amit joggal várnék el egy ilyen című könyvtől.

Zavaró tényező számomra, hogy mindenkinek legalább két (és magyarajkú számára egyáltalán nem is hasonlító) neve van, így többször kellett visszalapoznom, hogy kiről is van szó, bár végülis tökmindegy.

A csattanó a könyvhöz képest jól sikerült, de a nagy ürességen kívül nem sok minden maradt bennem.

José Saramago: Vakság

"Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda" Tanácsok Könyve

Nagyon durva szociológiai tanulmány. A sztori egyszerű, kb. annyi, hogy egy nagyvárosban (mely valószínűleg Portugáliában van, de lehet bárhol a világon) felüti a fejét a fehérkór, mely lehetne akár pestis, kolera, de nem az, hanem történetesen azzal jár, hogy az emberek előtt nemhogy elsötétülne, hanem elfehéredik a világ. A járvány kitörésekor a kormány próbálja megakadályozni a terjedést azzal, hogy egy igen speciális (nem lövöm le a "poénokat") elkülönítőbe zárja a napról napra egyre több vakot...

Van azonban egy asszony, akit elkerül a kór..

A kis csapat, mely tagjai a legelsők közt vakultak meg - kiegészülve az asszonnyal, akit valamilyen csodával határos módon megóvott a sors a kórtól, de nem tudjuk, hogy irigyeljük őt ezért vagy inkább őt sajnáljuk a legjobban (lám, milyen hamar átfordul a deviancia a normába) - hányattatásait, testi lelki (vissza)fejlődésüket követhetjük nyomon, az elkerülhetetlen folyamatokat látjuk magunk előtt, bár folyamatosan azzal az érzéssel, hogy vajon minket melyik pillanatban ér el a fehérkór...

A történet döbbenetesen zárul, a tátott száj effekt bejátszott, az egész olyan valóságos és olyan misztikus egyben; és mindezt egy levegőre meséli el nekünk Saramago.

Akár meg is történhetne...

Következő beruházásom a Megvilágosodás lesz, az biztos.

Borostyán véleménye:

Valamiért szeretjük a katasztrófa filmeket és könyveket. Szeretném azt hinni, hogy nem mások nyomora miatt érdekelnek minket ezek a történetek, hanem azért mert jó érzéssel tölt el bennünket az, hogy mi emberek milyen hősiesek tudunk lenni.

Különösen népszerű mostanában, a „vírus kitörés” elmélet, miszerint egy kegyetlen mikroszkópikus mutáns hamarabb végig söpör a világon, mint Willy Fogg.

Sokféle ilyen pusztítást láthattunk és olvashattunk már, de két klasszikus elem felváltva cseréli egymást: kevés „kiválasztott” túlélő marad, akik megmentik az emberiséget és/vagy újra benépesítsék a Földet, VAGY már csak a derék és hősies orvos(ok) képes(ek) felülkerekedni a katasztrófán, és mindig akad egy csúnya, gonosz ember aki keresztbetesz neki(k).

De ez valami más.

Ez valami új.

Itt kérem nem a biztos kezekkel irányító kormányt látjuk, vagy a derék és szuper intelligens orvosok hadát, akiken aztán egy vadiúj vírus nem fog ki. Itt nincs maxi szuper emberiesség, vagy emberi felsőbbrendűség.Itt megalázkodás és elállatiasodás van! Itt szenvedés és a gyengét elnyomók uralkodnak!

Itt nincs remény!

A vírus, amely kitört olyannyira rejtélyes, hogy még azt sem tudják, hogyan terjed. Nem képesek utolérni, mindig egy lépéssel mögötte járnak. Fehér vakságnak nevezik el, mert az, aki megkapja csak tejfehérséget lát semmi mást. Tünetek nincsenek, egyik pillanatról a másikra csap le az emberre és veszi el a szeme világát. (Bár inkább pont ez a probléma: túl sok a világosság) A fertőzöttek számára nincsenek hűs ápoló kezek, nincsenek vigasztaló szavak. Nincs semmi! Betuszkolják, majd magukra hagyják őket egy elhagyott intézetben: boldoguljanak, ahogy tudnak! És nevek sincsenek, csak jelzők: sötétszemüveges lány, kancsal kisfiú, szemorvos, kötéses öregember, első vak, első vak felesége és az orvos felesége.

Az orvos felesége az igazi főszereplő, ő az, akit arra ítélt a sors, hogy lásson, és később emlékezzen is. Emlékezzen azokra a körülményekre, ahogyan élniük kellett, emlékezzen a katonák arcára, akik félelemtől hajtva lelövik több társukat vagy azokra az emberekre, akik saját sorstársaikat leigázva javakat és egyéb értékes dolgokat követelnek, pusztán azért, hogy ehessenek.Mivel az intézetben már ő az egyetlen, akinek még nem lepte el szemét a fehérség, döntő lépésre szánja el magát. Ez pedig megváltoztatja mindannyiuk sorsát…

És ha már ennyire tételesen felsoroltam a hiánylistát, hadd folytassam ezt tovább az írással kapcsolatban:Nincsenek gondolatjelek, nincsenek párbeszédeket elválasztó pontok, nincsenek dátumok, és helyszínek sem, azt sem tudjuk hol vagyunk, ez a történet bármely nagyvárosban megállná a helyét.

Vannak azonban féloldalas mondatok, izgalom bőven, kegyetlenkedések és az emberi önérzet elhalása. És rengeteg végiggondolni való! Oly egyszerű és magától értetődő dolgokat hirtelen más szemmel fogunk látni.

A könyvből film is készült, az orvos feleségét Julianne Moore játssza, az előzetes alapján a könyvhöz messzemenőkig hűen dolgoztak, remélem majd a teljes mozi is ezt igazolja: http://www.youtube.com/watch?v=Fiqsk5ogcy8

Borostyán, 2008. szeptember 4.

Eredeti cím: Ensaio sobre a Cegueira

Háy János: A Gézagyerek

Már vagy két hete befejeztem a mű olvasást, de annyira a hatása alá kerültem, hogy eddig képtelen voltam róla írni. Nem szeretném túlmisztifikálni Háy Jánost, de valóban döbbenetesen zseniális a "neoprimitív" (ezt valahol olvastam róla - találó, ha nem pejoratív értelmezzük) stílusával.

A Gézagyerek c. kötetében négy történet található, és mind a négyből van egy novella illetve egy dráma. (Az egyik novellával már korábban is találkoztam egy másik könyvében.) Sorban a következők csak a rend kedvéért:

A Senák

A Pityu bácsi fia

A Gézagyerek

A Herner Ferike faterja

Háy nemesi egyszerűséggel mutatja be a vidéki nyomort, a mindennapokat, a vidéki emberek napi problémáit...

Novelláinak színtere egy Vác környéki falu, szereplői a falubeliek. Amit nekem mondott többek közt: ha vidékre születtél, mindegy mi a neved, mindegy ki vagy, mert senki vagy...

Háy János A Gézagyerekről:

"Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hosökrol fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szereto után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem. De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hoseim. Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: összevissza ráncolja a homlokát, meg borzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, mikor kilépett a Banda Lajos, meg a Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég fölrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele. Néztem a Bandát, meg a Herdát, ahogy beszélnek a Gézáról, a Gézagyerekrol. Igazi hosök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a görög tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak."

A könyvei borítóin saját festményei találhatók.

Háy János drámáit több színház is műsorra tűzte.
Nem vidám történetek.
Nehéz róla írnom.

Török Miklós: Kutyadolgok

Megfogadtam, hogy én leszek az, aki a (főleg) kortárs magyar irodalmat fogja itt népszerűsíteni. Nem ígérem, hogy nem fogok elcsábulni egyéb művek irányába, de legyen az én névjegyem a magyar irodalom.

Török Miklós magyar. Igaz, a mai Románia területén született. (S ha jól tudom, Németországban él). A könyv címe kettős tartalmat hordoz magában, és nem is kell csalódnunk. Valóban a romániai magyarság "kutya"sorát bámulatos egyszerűséggel és természetességgel, iróniával és humorral bemutató könyv párhuzamos története egy boxeré, aki mindvégig hű társa "véletlenlettgazdájának". Az első kutyánk nekünk is boxer volt, így talán érthető, miért is áll különösen közel a szívemhez egy boxer története, de ettől függetlenül is ajánlom mindenkinek ezt a letehetelen olvasmányt. Arra azért készüljetek fel, hogy a végén én konkrétan igazi könnyekkel sírtam...