Andrea Hirata: A végletek szigete

Amikor egy önéletrajzi, vagy azon alapuló valós történetet olvasok, sokkal inkább elgondolkodom a saját életemen, a hasonlóságokon vagy éppen a különbségeken.
Egy indonéz író könyvét olvasva kevés hasonlóságot tudok felfedezni, annál több különbséget, másságot, elgondolkodnivalót, eredetiséget, örömöt vagy akár bánatot.

Sokszor kimondom, hogy én összességében vélve szerettem iskolába járni, legalábbis az általánosba igen, aztán tanulni nem annyira volt kedvem a kamaszkorom delejében, inkább a barátokon volt a hangsúly.
A végletek szigetének főszereplő lakói szerettek iskolába járni.
Az egész történet az iskola, az oktatás körül forog. Belitung, az ón szigete, Indonézia leggazdagabb szigete, de itt is megtalálhatók az ellentétek. A gazdag iskola, a szegény iskola; a gazdag emberek és a szegény emberek. Az előbbiek az ón kitermelése miatt éltek jó módban, az utóbbiaknak alig jutott valami kellemes, de azt tudjuk, hogy sokan képesek megtalálni a szépséget ezekben a nehéz helyzetekben is. A PN ("állami tulajdonú társaság") magas beosztású személyzete a Birtok nevű zárt, elit helyen élt, itt tanultak, itt voltak boldogok.
A végletek szigete másik oldalán játszódik a történet, ahol az iskola egy rozoga viskó, aminek nincs teteje, vagyis inkább nem nevezhető annak, amelynek elindításához 10 gyermek volt szükséges, ezt éppen teljesítették, ahova olyan gyermekek jártak, akiknek szülei azét taníttatták őket, hogy a kiemelkedés lehetőségét biztosítsák a számukra. Évről-évre visszatértek a felsőbb szervek, akik csak a legapróbb jelre és hibára vártak, hogy bezárhassák ezt a helyet, ahol két tanító, egy fiatal hölgy és egy idős férfi mesélt, tanított és hitt bennük.
10 fiú, akik mindannyian különlegesen valamiben, akiket összeköt a tudásvágy! Akik ugyanolyan gyerekek, akik elfogadják a rosszat, a kellemetlent a tanulás lehetősége miatt!
Megismerjük őket, a mesélő-író Ikalt, a kreatív, álmodozó, meghúzódó Mahart, a csinos Trapani, a sérült Harunt, vagy éppen Lintang-ot. Akit akár csodafiúnak tekinthetnénk. Aki naponta 80 km-t biciklizett, biciklit tolt, krokodil mellett osont, éjszaka olvasta az őt érdeklő könyveket, aki soha nem hiányzott a sok év alatt!

"Lintang világítótorony volt számunkra. Olyan, mint a tengeren eltévedt hajósok vezérlő csillaga. Erőt, örömet és csöndes derűt sugárzott..." 

Ő tényleg egy csillag. Egy érték.

Az iskolából nem hiányzott senki. Ott voltak a szakadó esőben, ott voltak mindig, akkor is, amikor folyamatosan be akarták zárni az "iskolájukat". Az ón miatt.
Szép könyv, a küzdéssel, az akarással, benne a kamaszkori szerelemmel, az álmokkal, s a csalódásokkal.
Szerintem nem lehet elképzelni azokat a nélkülözéseket, amelyekről itt olvashattam, amikor valakinek egyedül kell eltartania 14 embert, benne a gyerekeivel, a beteg testvéreivel, a nagyszülőkkel. Aki nem tud írni és olvasni, de elhatározza, hogy a gyerekét taníttatni fogja. Szép, megható. S, hogy mi lett velük? Miben voltak mások? Szerintem sok mindenben.
Egy szép történet, egy valóságos történet, amelynek utolsó fejezeteit végigkönnyeztem.

Charles Martin: Végül a szeretet győz

Belebolondultam egy férfi írásaiba, pechemre egy igen jóképű férfiéba. Számomra ő a 100% romantika, amire a lelkemnek néha hatalmas szükséglete van. Ez a fajta romantika nem csöpög, érzelmekkel teli és a lelki légkalapácsos ütések miatt ki kell készíteni a zsebkendőket.

A borítóba ismételten beleszerettem és olvasás közben egyre jobban tetszeni kezdett. Az ajánlótól „Anyukámnak, annak az asszonynak, aki még ma is térdre borulva imádkozik” viszont kicsit megrémültem, mert nem vagyok vallásos és nem is hiszek, de egy ilyen apróság nem tud eltántorítani.

Egy kétezer holdas alabamai birtokon két fiú nevelkedik. Kegyetlen milliomos apjuk egy középkorú asszonyra bízza gyermekeit, aki ugyanúgy állandó céltáblája az iszákos brutalitásának, mint a fiúk. Minden ütlegelés és minden megalázás ellenére Miss Ella hitet, „A szeretet nem tartja számon a rosszat.” „A szeretet tűr, hisz, remél és kitart” (kedvenc idézetem, sokban emlékeztet saját életemre) tartást és ölelő melegséget nyújt a gyermekeknek. Annyira imádják, hogy 7 év után is órára pontosan tudják, mikor távozott el közülük a szeretett személy, vagyis inkább mikor találkozhattak személyesen utoljára, mert a lelkükben örökké él.

Hiába telnek el évek, évtizedek, a testvérpár egyre csak a szörnyű emlékek elől menekül. Tucker, a nagyobbik fiú sikeres fotósként járja a világot. Az öccsét, Matthew-t még jobban megtörte a traumákkal teli múlt. A kreatív, zseni fiú viselkedése egyre zavartabb, Miss Ella halála után állapota napról napra romlik. Tucker, nem tehet mást, elmeotthonba helyezi el őt, ahonnan Matthew, helyét nem találva, megszökik. Az idősebb testvér lelkiismeretére hallgatva felkerekedik, hogy megtalálja öccsét, és jóvátegye azt, amit nem lehet, és megváltoztassa azt, amit senki sem gondolt megváltoztathatónak.

A történet rengeteget ugrál az időben, visszaemlékezések tengerében fürödhetünk. Sok könyvben zavaró, de itt nem tudott, néhol inkább elborzasztott. A kicsit túlzásba vitt tájleírásokat is szerettem. Persze végül a papír zsebkendő is előkerült, de csak jó értelemben, hiszen a szeretet győzött. 

10/10

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

A könyv beharangozása és a borító nagyon felcsigázott, a fülszöveg is hátborzongatóan izgalmas volt, úgyhogy alig vártam, hogy Anna végre megjelenjen.

Tulajdonképpen nem csalódtam, sőt! A könyv felénél kis szünetet is kellett tartanom, nem az én nyúl természetemnek íródtak a véresebb részek... a szerző remekül kitalálta a sztorit a tálalással sem volt gond, egy percnyi unalom sincs, viszont sajnálatos, hogy semmi frappánsat nem tudnak kitalálni, hogy ne kelljen iskolába járni a főszereplőknek!! Magántanuló vagy ilyesmi...vagy csak egyszerűen ne járjon és kész!

Sok mindent el tudok még képzelni Cas és Anna párosáról, úgyhogy nem bánom, hogy ezúttal is egy sorozatba kezdtem bele. Viszont az a momentum amikor Cas mint ember és Anna mint szellem csókolóztak, az már az én fantáziámon  kifogott...

Blake nagyon élethű leírásokkal szemlélteti a démonokat, szellemeket és a véres jeleneteket - szerintem igencsak elkelt volna a borítóra egy 15-16-os karika!

A lényeg, hogy Cas apja nyomdokaiba lépve, halott emberek szellemeit segíti végleg a másvilágra, így azok végre nem ijesztgetik tovább a jó népet, illetve nem rosszalkodhatnak, mert bizony az erőszakos halált halt emberek sokszor maguk is gyilkosok lesznek a haláluk után....

Thunder Bay előtt egész nyugodt élete volt Cashnak és anyukájának, ám a kisvárosban egy évtizedekkel korábban meggyilkolt lány igencsak vérszomjas szelleme tombol.

A sztori szerencsére nem nélkülözi a humort sem, így a nagy rettegések közben azért nevethetünk is. Azt kell, hogy mondjam, hogy minden szereplő remekül ki lett dolgozva, bírtam, hogy az elejétől kezdve kialakult, hogy ki kicsoda, egy percre sem kevertem a nagyon is egyforma középiskolásokat :-)

A mostanában divatos műfaj egyik remekét olvashatja az, akinek a bőséges választékban erre a könyvre esik a választása.

A borító zseniális lett!! 

Regina O'Melveny: Téboly és gyógyulás

A szerzőt hazájában az Egyesült államokban eddig költőként ismerhették, most pedig egy lebilincselő regénnyel lepte meg az olvasókat, imádtam minden sorát.

A XVI. században Velencében indul a történet, ahol Gabriella Mondini édesapja nyomdokaiba lépve ellesi tőle az orvoslást. Édesapja sokat utazik, keresi az új betegségeket a gyógymódokat és gyógyfüveket.

Utazásának azonban nem akar vége szakadni és levelei is egyre ritkábbak, zavarosabbak. Gabriella úgy dönt két szolgálójával apja nyomába ered és hazahozza. A talpraesett nővel bejárjuk egész Európát, minden egyes országban talál valami apró jelet ami arra utal, apja járt ott, gyógyított aztán tovább állt. Svájc, Skócia, Németalföld, Marokkó vagy éppen a sivatag mind-mind varázslatos hely, Gabriella mégis egyre elcsigázottabb, apjáról ellentétes híreket hall, van ki tisztelettel beszél róla és van aki szerint megtébolyultan bolyong a világban....


Van ahol boszorkánysággal vádolják a gyógyítani tudó nőket így kénytelen férfiruhát ölteni, van ahol vallási háború kellős közepébe csöppenek és van mikor a természettel kell dacolniuk, hogy túléljék a következő napot.

Hihetetlen utazásban volt részem,közben megismertem az akkori kor szokásait,az embereket, betegségeket amit Gabriella szorgalmasan gyűjtött a betegségek enciklopédiájába amit édesapjával terveztek megírni és megjelentetni.

A szerző elhitette velem, hogy Gabriella Mondini valóságos személy volt, hogy valóban megtette ezt a hatalmas utat Velencétől a "világ végéig".

Isabel Allende: Kísértetház

Igen, most kapott el a gépszíj Allendével kapcsolatban. A Távoli sziget is nagyon tetszett, de ez végleg bedarált! :-)

A történet a chilei Trueba család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, de a középpontban mindvégig Esteban Trueba áll, aki a maga erejéből lehel életet a családi örökségből hátrahagyott, teljesen lepusztult vidéki gazdaságba. Bár vannak körülötte bőven szolgálók, mégis kínlódik a magánytól, férfias vágyaival küzd megállás nélkül. Olyannyira, hogy más választás nem lévén, a szolgálólányokat teszi magáévá, szinte válogatás nélkül. Kegyetlenkedései, kíméletlen munkatempója meghozza a gyümölcsét, hiszen a birtokot felvirágoztatja, ezáltal hatalmas vagyonra tesz szert, igencsak befolyásos földbirtokossá válik.

Viszont eljön az a pillanat, amikor már egy takaros feleségre vágyik. Így kerül kapcsolatba a del Valle családdal. Először Rosát jegyzi el, aki rövid időn belül meghal, később testvérét, Clarát, aki a felesége is lesz. Clara egy külön jelenség a történetben, a sava-borsát az Ő karaktere adja. Egy külön világban él a lány, amibe nem tudnak kívülállók behatolni. Csakúgy mint édesanyja, élénk kapcsolatot ápol a szellemvilággal, azzal teljes összhangban él. A mindennapi, való életben nem igazán vesz részt, így tragédiák, kudarcok sem rendítik őt meg. Álomvilága, ami egyben kiegyensúlyozottá is teszi, mindenkire nagy hatással van. A családot Ő tartja össze, nélküle minden a semmibe veszne. Megismerkedhetünk gyermekeikkel, a felmenők is sok említést kapnak, de a középpontban ez a két ember áll mindvégig.

Rengeteg szereplő van még a könyvben, mindenkinek fontos a szerepe is, de feleslegesnek és szinte lehetetlennek is tartom kibogozni itt most a szálakat. Amikor olvastam, tökéletesen beleillett minden és mindenki a képbe. Érzelmeimmel folyamatosan játszott az írónő, egyszer felnevettem, mert rengeteg humor is van benne, máskor a gyomrom összeszorult, annyira nyomasztó volt egy-egy helyzet.

A remek, szövevényes családtörténeten túl Chile történelmébe, politikai forrongásába is belepillanthatunk, ez egy külön érdeme a könyvnek.

Szoktam álmodozni, álmodni, huh, de még milyeneket. Álmomban tudok repülni, varázsolni, mindenfélét, aztán amikor felkelek, szomorúan konstatálom, hogy álom ez és nem valóság. De ez a könyv teljesen álomszerű volt, pedig ébren voltam. Felültem egy felhőre és csak repkedtünk. Ráadásul én nem is nagyon szeretem a misztikus dolgokat, a szellemjárkálós mizériákat, de most kifejezetten élveztem, sőt, szórakoztatott, pedig itt aztán tényleg tömegesen járkáltak a szellemek. Clarát pedig egyenesen imádtam, a fő szellembarátot. Egy tündér, akihez csak közel megyünk, egyből vidámak leszünk. És aki mindent, mindenkor megment, mellette minden megoldódik!

Annak ellenére, hogy Esteban Trueba egy mérhetetlenül kíméletlen, erőszakos emberként van ábrázolva, nem tudtam gyűlölni, inkább sajnáltam, és kívántam, hogy meglelje békéjét.

Amy Tan:A gyógyító lánya

Amy Tan ismét egy remek kis misztikus családregényt adott ki a kezei közül, nekem visszahozta a Száz titkos érzék könyvének hangulatát, már nagyon vágytam rá.

Remekül felépített könyv, mely Ruth életével indul,aki ma modern nő,úgynevezett árnyékíró-vagyis íróknak segít érthetővé, fogyaszthatóvá tenni a könyveiket. A munka, élettársa és annak két lánya, folyamatos szélmalomharcra készteti a nőt, mert valahogy úgy érzi Ő csak egy szükséges kellék a háztartásban, nem családtag.... anyja hirtelen egészségromlása arra készteti őt, hogy alaposan visszaemlékezzen gyerekkorára, anyjával való kapcsolatára. Anyja egyre furcsább dolgokat állít múltjáról, anyjáról, életéről, Ruth először azt gondolja, hogy mindennek a betegségéhez van köze, ám amikor az édesanyjától  évekkel ezelőtt kapott papírköteget kínairól lefordítják Ruthnak ,kiderül milyen fordulatos, szomorú és hiedelmekkel teli életét élt az édesanyja, és mennyi mindent másképp tud, mint ahogy valójában történt....

Mind a mai szál, mint pedig az anyja és a nagymama élete lebilincselő volt számomra. Érdekes volt a párhuzam, hogy a három nő élete, érzései, gyermekkorának nehézségei  annyi hasonlóságot mutatott.

Nekem a kínai kultúra mindig is egy misztikus világot jelképezett,ebből most is becsempészett a szerző a történetbe, olyan jó érzékkel adagolva, hogy nem tűnik sem soknak, sem túlzásnak a csontdoktorok, hiedelmek varázslatos egyvelege.

A jó pár száz oldal elképesztően gyorsan fogyott, ahogyan San Francisco, Hon Kong vagy  éppen Peking utcáit járjuk szereplőinkkel.

Az 1Q84-es év véget ér

Aki olvasta ez előző két (1, 2.) kötetről a véleményemet, az el tudja képzelni, mit éreztem, amikor a Könyvfesztiválon egymás hegyén-hátán, megpillantottam a piros borítós gyönyörűséget, és amikor a kezembe vehettem a trilógia harmadik kötetét. A vonatra direkt egy aprócska könyvet vittem, A nagy Hoggarty gyémántot, hogy miután hazaérek, belevethessem magam. Aztán persze nem úgy alakult a vasárnap, hogy elkezdhessem, így maradt a hétfő. A reggeli buszozást azzal töltöttem, hogy felelevenítettem az előző két rész tartalmát magamban, hogy cselekményében szintre hozzam magamat. Annyira beizgultam a visszaemlékezéstől, hogy nem bírtam ki és olvasni kezdtem. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én reggel nem bírok olvasni, mert nagyon gyorsan elálmosodok, és bealszok. Szóval totál kómásan húztam végig a napot, de hazafelé újra belemélyedhettem a történetbe. Az egyszer biztos, hogy a trilógia kötetei között nem célszerű Murakami más könyvét olvasni, főleg nem A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvet, mert párhuzam húzható a könyvek között (és itt most nem a szokásos murakamis elemekről beszélek), és roppant kellemetlen, amikor összegabalyodnak az amúgy is kusza szálak. De azért győzött a történet sodrása.

A cselekményről a harmadik résznél nem szerencsés szót ejteni, főleg, hogy alapvetően az alapszituáció halad párhuzamosan az összefonódás felé. Ugyanott folytatjuk tovább, ahol korábban abbahagytuk, még azok a szokásos kisegítő visszaemlékezések is olyan minimálisak, hogy csupán a kósza emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Egy újabb tanulság, hogy egyhuzamban olvasandó a három rész.

Murakami korábban olvasott könyvei vagy a szerelem vagy a misztikus realizmus vonalán mozogtak. Éles vonalat tudtam húzni, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Az a következtetés is megfogalmazódott egyszer bennem, hogy a szerelmeseknek van végük, a misztikusoknak meg nincs. Murakami most eljutott arra a szintre, hogy a kettőt ötvözte, és "normális" véget adott neki. Az utolsó oldalakig féltem, hogy befejezés nélkül maradok, de valahol ezt vártam is. Olyan murakamis lett volna. Mondják, hogy ez az író nagyregénye, a munkája csúcsa, amit így is éreztem az első két kötet alatt. Ez a harmadik nekem egy kicsit hatásvadász volt, mintha rakattak volna bele olyan elemeket, amitől úgymond eladhatóbb lesz a könyv. Ettől függetlenül én végigizgultam ezt a részt is, csak ottmaradt valami kellemetlen szájíz az utolsó oldalon, az utolsó pont után. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és ilyenre akarta írni.

Az alapötletet amúgy zseniálisnak találtam, imádtam a megfoghatatlanságát, hogy addig olvashattam, amíg úgy nem éreztem, elhiszem, amit olvasok. Már én sem lepődtem volna meg, ha két hold van az égen, ha a Könyvhétre megjelenik a Légből szőtt gubó magyar fordításban. :) Voltak benne olyan szép hasonlatok, amiket úgy szeretek, és volt benne macska, meg klasszikus zene, meg szép nők, meg kaja, meg fül, meg kék, meg erős emberi kapcsolatok. Azt a pici negatívot leszámítva én nagyon szerettem olvasni, és tuti, hogy újraolvasós a könyv, ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy könyvet újraolvasok. :)

Szóval a trilógia abszolút tanulsága: Murakami imádóknak kötelező, és az tuti, hogy ez után bármelyik másik kötete csak átlagos lehet.

Murakami Haruki: 1Q84 3. kötet. Geopen Kiadó, 2012.

Mario Puzo: Mamma Lucia

Az a rövid története ennek a könyvnek, hogy utaztam a metrón, és egy fiatal lány olvasta mellettem. Meg nem tudom magyarázni, miért akartam mindenáron megtudni, mit olvas, de muszáj volt! Aztán megláttam a címét, a borítóját, és tudtam, hogy kell nekem. Most már biztos, hogy nem volt véletlen ez a találkozás, hiszen szerelembe estem ezzel a könyvvel úgy ahogy van, szőröstül-bőröstül. Van sok kedvenc könyvem, és van pár darab, ami még ezeket is felülmúlja. Ez tényleg csak pár darab, és most ez is közéjük került! Fantasztikus könyv az olasz életérzésről, küzdelemről, szeretetről, megbocsátásról, zsiványságról, fantasztikusan megírva! Röviden!

Bővebben, adva van egy olasz család. Még átlagosnak is mondhatnám, mert ha az ember a filmismereteiből, az olaszok híres-hírhedt jelleméből indul ki, valószínűleg valami hasonló hangulatra, őrületre gondol egyből. De mégsem akármilyen család ez, mivel nagyon mélyen ismerteti meg őket velünk Puzo (a nevét egyébként nem muszáj olyan sokszor kiejteni!) :-), aki nem mellesleg a Keresztapa szerzője is. Suhintott egyet a varázspálcájával, és ott találtam magam az életükben, részükké váltam, és még pillantásnyi időm sem maradt, de már meg is szerettem őket, nagyon fontosak lettek nekem, szabadulni pedig végképp nem tudok tőlük. Nem is akarok.

Lucia Santa, a 20-as években, a jobb élet reményében férjével és gyermekeivel elhagyja Dél-Olaszországot, hogy az Újvilágban próbáljon szerencsét. A család New Yorkban, a Tizedik sugárút környékén telepszik le, ám férje egy balesetben rövid időn belül meghal, hátrahagyva várandós feleségét és két gyermekét. Az már rögtön a könyv elején kiderül, hogy nagyon erős jellemű asszonyról van szó, így ez a tragédia bár megrogyasztja, nem töri össze. Sőt! Hamarosan újra férje talál, onnan is bepottyan három gyermek. :-)

Magáról a történetről nem igazán tudnék mit írni. Ahogy fent már említettem, egy átlagos, népes, zajos olasz családról van szó. A két kisebb gyermek kivételével, nagyon alaposan megismerhetjük őket, olyannyira, hogy együtt esszük velük, érezzük az illatát a világraszóló paradicsomszószos spagettinek húsgombóccal, halljuk Mamma Lucia artikulálatlan veszekedését a lumpen Gino fiával, érezzük arcunkon a tenyér csattanását, és együtt rettegünk, amikor megbomlott elméjű férje éjjelente "életre kel".

És bár a történet Amerikában játszódik, sokszor kellett figyelmeztetnem magam erre a tényre, mert én mindvégig Olaszországban jártam, alig-alig van jele, jelentősége annak, milyen földön állunk, ők olaszok maradnak, míg világ a világ. Abban a tekintetben is sokszor arcul kellett magam csapnom, hogy belefeledkeztem a röhögésbe, mert egy olasz család életének komédiáján csak röhögni lehet, közben a háttérben pedig zajlanak a tragédiák, és egy cseppet sem vidám a helyzet. És akkor hirtelen elgondolkodtam, hogy most akkor min is nevettem én? A következő pillanatban pedig arra jövök rá, hogy másképp nem is lehet túlélni. Akkor ez azt jelenti, hogy az érzelmeimmel játszott ez a könyv? Hát igen, azzal nagyon.

A borító is nagyon érdekes. Ahogy megérkezik egy család messzi földről, állnak a bőröndjeikkel Amerika partjainál, az új, jobb élet városát szemlélve. Azon kívül, hogy nagyon szép a fénykép, órákig tartó elmélkedésre ösztönzi az embert. Mondom, hibátlan a könyv!!!

Olvasmányaim kiválasztásánál most már hosszú ideje a tömeg ízlése vezet, és annyira jó, hogy ezt a könyvet én magam választattam ki. Vagy a könyv engem. Jujj, komolyan, szerezzétek be ezt a könyvet! Nem fogjátok megbánni!!!

Végül ki is ez a Mamma Lucia?

"...megteremtett egy világot, amelynek ő maga volt a sziklaszilárd, kikezdhetetlen alapja. Amikor a gyerekek álmosan kikecmeregtek az ágyból, ő kenyeret pirított a kora reggeli fénynél, és a ruháik ott vártak rájuk a széken, a petróleumkályha mellett. Amikor hazaértek az iskolából, ő vasalt, varrt, vagy az ételt kavargatta nagy barna lábosokban a tűzhelyen. Mint valami jámbor és szerény istenség, úgy mozgott a gőzfelhőben, eltűnt, majd újra előbukkant, s közben a levegőt betöltötte a meleg gyapjú, a fokhagyma, a paradicsomszósz, a párolódó húsok és zöldségek illata. ...

Az ajtó mindig nyitva állt a gyerekek előtt, akár az iskolából jöttek haza, akár az utcáról, játék után. Történhetett bármi, haláleset vagy gyerekszületés, a vacsoraasztalon mindig ott volt a gőzölgő étel. Esténként Lucia Santa megvárta, amíg teljes csend borul a lakásra, és ő maga csak ekkor tért nyugovóra. Gyermekei sosem látták őt csukott szemmel, védtelenül a világgal szemben."

Én is majdnem ilyen anyuka szeretnék lenni.

Isabel Allende: Távoli sziget

Megint egy olyan könyv, amely ugyan friss megjelenésű, viszont a szerzője igencsak híres, tett már le az asztalra maradandó történeteket. Megkockáztatnám, hogy a Kísértetház c. regénye már klasszikusnak tudható be. Nekem ez volt az első könyvem tőle, hiába ismerőseim évek óta tartó noszogatása, hogy vegyek már kézbe tőle mindenképpen egy könyvet. Persze nem a nemakarás volt az oka, csak ismét így alakult. De végre eljött a pillanat, és Allende számíthat a további közreműködésemre is! :-) Gyönyörűen ír, még a hosszadalmas részletekbe menő (mert abból van bőven) leírásai sem unalmasak, hanem szárnyalunk vele a képzelet hullámain. Jó, ez picit giccses lett, de tényleg nagyon szépen ír.

Nagyon szeretem, amikor egy író olyan témához nyúl, amelyben személyesen érintett, és az adott témakörben íródott mű hátterében érezhető az alapos felkészültség, kutatómunka. Na itt pont ez a helyzet, és olvastam is az írónővel egy riportot, hogy rengeteg dolog ragadja meg Őt nap, mint nap, és ezekre a történetekre helyezi rá adott szakaszokban szinte az egész életét. Na valahogy így volt, persze nem szó szerint idéztem. De a lényeg, hogy nagyon alapos a munka, a történelmi háttér is nagyon korrekt, pontos módon van lefestve.

Zarité a főszereplője a történetnek, aki az 1700-as években rabszolgaként látta meg a napvilágot a karibi Saint-Domingue szigetén. Az egész történet körülötte forog, életét körbeveszi rengeteg ember, akik mind nagy hatással vannak sorsa alakulásában. Abban mindenképp szerencséje van, hogy gyermekként nem a cukornádültetvényre kerül, így a komolyabb, sokszor emberéleteket követelő munkától mentesül, ugyanakkor szerencsétlenségére Valmorain gazda házához kerül, ahol annak családjára kell éveken keresztül gondot viselnie, továbbá a gazda "igényeit" kielégítenie. Eleinte őszinte gyermeki mivoltában, később nőiességében is súlyosan bántalmazzák a fiatal leány, később asszonyt, de mindvégig úgy tűnik, hogy nagyon kemény fából faragták, az őt sújtó szörnyűségek mind erősebbé teszik. Erre az erőre nagyon nagy szüksége van, hiszen küzd szerelméért, méltóságáért, és ami a legfontosabb, maga és családja szabadságáért. Kitartása emberfeletti, és élete summázásaként megállapítja, hogy mindennek ellenére bizony jó csillagzat alatt született.

Attól teljesen függetlenül, hogy időben, térben, élethelyzetben teljesen távol van a történet, az írónő minden erőfeszítés nélkül sokat tanított a tartásról, a nőiességről és a hitről. Mindvégig a Gyökerek c. híres film pergett a szemeim előtt, ami szintén nagyon megragadott annak idején. A rabszolga felszabadításért folytatott küzdelem történelmi, politikai, emberi hátteréről, úgy gondolom, hitelesen és alaposan tudhatunk meg többet. Tényleg nem értem, hogy maradhatott ki az életemből eddig Allende, de mint fent is ígértem, nyilván másképp lesz ezután.

1Q84 második könyv

Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most kell és nem tavasszal. Grrrr...

Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.

Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.

A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.

Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.

Murakami: 1Q84 1. könyv

Murakami a szívem csücske, ezt tudja mindenki. Ha csalódást okoz, ha tetszett a könyve, mindegy, én imádom így is, úgy is. Van benne valami, ami függőséget okoz, ami miatt kényszeredetten be akarom szerezni és magamévá akarom tenni a műveit. A függőségi faktor egyértelműen a stílus, ahogy ír, a gyönyörű megszemélyesítései, amivel eddig még sosem találkoztam, és az a lehengerlő írásmód, amivel egyenesen hozzácsomóz a sorokhoz, és nem enged. És most megírta ezt a trilógiáját, de kedves Murakami bácsi, értse meg, hogy ennél jobban nem tudom magasztalni, még akkor sem, ha a következő két kötetben is folytatja ezt a csodát, ami meglapul a borító alatt. Ahogy az uram mondaná, ez eddig zseniális.

A történet vezetését már megszokhattuk a mestertől. Két szereplő (Tengo és Aomame), két párhuzamosan haladó történet, melyek néha érintik egymást, máskor eltávolodnak, te átlagban közelítenek egymáshoz. Tengo egy nagyon fontos feladatot kap, át kell írnia Fukaeri könyvét, a Légből szőtt gubót, Aomame pedig különös küldetéseket kap egy idős hölgytől. De mégis mi közük van egymáshoz? Külön világban élnek, ugyanabban az évben, de mégis képesek dolgok átjárni az egyik világból a másikba. Hogy is van ez?

Ez a könyv olyan sokrétű, annyi mindent érint, annyi fontos témával foglalkozik, hogy szinte már zavaró lehet, de Murakami úgy tudja ezeket adagolni, hogy mi ebből semmit se érezzünk. Apró párhuzamokat lehet észrevenni Orwell 1984 című könyvével. Van, amikor ténylegesen említi, van amikor az eszmeiséget véltem felfedezni benne. A szocializmus, a társadalmi egyenlőségek megfogalmazása játszik szerepet a felbukkanó szektáknál. Ahogy létrejöttek, már megcáfolták, hogy teljes egyenlőség nem létezik, és már kialakultak a kasztok.

Persze rengetek Murakamis elem megjelent már az első kötetben, rögtön kezdve a zeneiséggel, folytatva az idősebb pasi, fiatal lány rendhagyó kapcsolatát. Egy főnökszerepet játszó figura is mind a két oldalról tisztán kivehető. Viszont hiányzik még a fekete macska és a kék ruhás nő. Várom őket nagyon. :)

Az egész történet nekem úgy hat, mint egy misztikus thriller. A little people, a két hold a valóságtól távol állnak, mégis a mindennapokba illeszti be őket. Thriller pedig azért, mert apró részletekben adagolja nekünk a megoldáshoz szükséges kulcs darabjait. Hiába olvastam el 500 oldalt, még sehol nem járunk a történetben - nekem van egy sejtésem, hogy mi lehet az összekötő kapocs, de ahogy eddig megismertem Murakamit, tuti jól össze fogja nekem ezt még keverni. Szóval hosszú a felvezetés, de olyan stílusban adja elő, amitől folyton megborzongok, és akarom még tovább és tovább olvasni. Folyton felkészülök, hogy a vége úgy sem lesz egész, de el tudja hitetni, hogy az lesz, és az az a húzóerő, ami miatt kívánatos a továbbolvasása.

Egy dolog rontott az élvezeten, és az a fordítás. Az eleje tele volt számomra egyáltalán nem a mondatba illő szavakkal. Ez a végére kisimult, vagy már kevésbé voltam fogékony a felfedezésükre. A második kötet nagy részét ugye már új fordító vette át, mert Erdős György sajnos nem tudta befejezni. Mivel ez egy érzékeny pont, nagyon remélem, hogy sikerült áthidalni.

De lényeg a lényeg, hogy ebben a kötetben Murakami valami egészen újat produkált, így aki azért nem olvas már Murakamit, mert egy kaptafára mennek a történetei, az azonnal álljon neki ennek, nem fog csalódni. Jajj, azok a gyönyörű képek, még most is beleborzongok. :)

Murakami Haruki: 1Q84 I. könyv. Geopen, 2011.

John Grisham: Ha ölni kell

Rég avattam már kedvencet, végre újból megtehetem! Az első mondatától az utolsóig faltam, még a majdnem 700 oldal sem tántorított vissza. Kezeimet időnként a beállt görcsből masszíroztam vissza, de kitartottam!

Általában elég könnyen és hamar bele tudom magam élni egy-egy történetbe. Hogy ezt a történetet is átéltem-e? Istenem! Teljesen! És rögtön a legelejétől kezdve. Mióta befejeztem, azóta rágódok magamban. Mert ugye van a szív, meg az ész! Általában, legalábbis nálam mindenképpen csak nagy ritkán működnek együtt, és leginkább az első győz. Naná, hogy valószínűleg azt tettem volna, amit a főszereplő! De megtehetném? Jogomban állna? Jaj, csak sose kerüljön rá sor, hogy megtudjam!!!

Lent Délen egy fekete apa tárgyalása zajlik, aki megölt két fehér férfit. Na erre vonatkozott a kérdésem, hogy megtenném-e!? Hogy miért ölte meg őket? Mert emberi aggyal elképzelhetetlen, felfoghatatlan erőszakot tettek a 10 éves kislányán. Na ezek után határozza el, hogy nem számít semmi, bosszút áll a gyermekét ért sérelemért. Előre kitervelten, megfontolt szándékkal az első meghallgatáson leöli a két elkövetőt, miközben egy őket kísérő, ártatlan rendőr is súlyosan megsérül. Az eset totálisan felkorbácsolja az indulatokat a városban, de hamar híre megy a bűnügynek szerteszét az egész államban. Az álláspontok, vélemények teljesen megoszlanak, így nem csak a tárgyalóteremben folyik a harc.

A történet veleje nagyjából ennyi! Ez sem semmi, én már az első oldalaknál tépkedtem a papír szélét idegességemben, de a fő hangsúly a tárgyaláson, a bizonyításon, a vád és a védelem egymásnak feszülő háborúján van. Olvastam egy-két véleményt, hogy innentől már unalmas volt. Én faltam a jogi szakszövegeket, amit egyébként is nagyon szeretek. Amikor pedig még eszesen csűrik-csavarják is, furfangosan használják, jaj, azt én nagyon bírom! És itt benne volt sava-borsa a paragrafusokkal való boncolgatásnak, vagdalkozásnak.

Nagyon sokféle elvi kérdést is érint a történet. Önbíráskodástól kezdve, az apai érzéseken át a barátságról, becsületről, bosszúról, a jog alkalmazásáról, faji megkülönböztetésekről indít meg rengeteg gondolatot az ember fejében, és csak kavarognak, kavarognak. Mert nem is tudom, hogy lehetséges volt-e itt igazságosan dönteni. A legborzasztóbb, hogy akár ez meg is történhetett, valószínűleg sok száz, ezer ilyen megtörtént. Bárcsak sose...

A film beszerzése már folyamatban van, merthogy az is készült belőle 1996-ban, ráadásul parádés szereposztással, úgymint Samuel L. Jackson, Matthew McConaughey, Sandra Bullock, Kevin Spacey, Oliver Platt, Charles S. Dutton, Brenda Fricker, Donald Sutherland, Kiefer Sutherland, Patrick McGoohan, Ashely Judd. Senkit nem tudtam, nem akartam kihagyni. De örültem, hogy a könyv volt az első, nagyjából ilyeneknek képzeltem a szereplőket!

Szóval, szuper volt!!!

Halász Margit: Éneklő folyó

"A Tisza-parton mit keresek? Ady költői kérdésére végre megszületett a költői válasz Halász Margit kisregényében. A mesefolyam magával ragadja a déli verőn álmodozót, megmutatva, mennyi mítosz, legenda, szépség és báj lakozik a Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek világában, ahol a vad csókok mögött igazi zabolátlan szenvedélyek munkálnak. A falusi rajztanárnő és a cigány festőművész reménytelen szerelmének tragikus krónikájában a magyar népmese és az európai kultúra meghatározó forrásainak a görög mítoszok és a keresztény hitvilág elbeszélői hagyományai örvénylenek."

Ha a Gyöngyhomok öt homok gyöngyöt kapott, akkor az Éneklő folyó hatot érdemel. Sokkal összetettebb, fantasztikusabb és érdekesebb volt számomra, mint Halász Margit általam olvasott előző könyve.

A történet egy boldogtalan házasság és egy szerelmi háromszög elbeszéléséről szól. A befejezés ugyan szomorú, ám az események láncolata igencsak humorosan van tálalva míg eljutunk a kezdetektől a végkifejletig. Halász Margit stílusa ebben a kötetben is különleges és a történetszövése is hasonló a korábban megismerthez. Csodálom, ahogyan az egyik meséből a másikba csöppenünk, miközben a történet mégis egyben marad. A leírások és a szebbnél szebb gondolatok mind-mind segítenek abban, hogy jobban érzékeljük, lássuk és halljuk azt, amit a szereplők. Ez a történet egyszerre mesés és dallamos, olyan amit az ember biztos, hogy nem csak egyszer, hanem majd százszor is el akar olvasni.

"Vladimir pedig olyat tett, amit hosszú hónap óta soha, egyszerűen elmosolyodott. Illetve belemosolygott égszínkék szemével a lány barna szemébe, és a két színből egy szempillantás alatt egy soha nem látott harmadik szín keveredett. És utána, ha egymás szemébe néztek, nem a másik szemének valódi árnyalatát látták, hanem azt a tavasz vegyítette bűbájos színt."

Míg a Gyöngyhomoknál úgy éreztem, hogy az írónő túlírta a történetet, addig az Éneklő folyónál ez meg sem fordult a fejemben. Pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Annyi szereplő van benne, és annyi esemény fordul meg benne, amennyit elbír a történet.

Halász Margit könyvét azoknak ajánlom, akik nem csak egyszerűen olvasni akarnak egy történetet, hanem el is akarnak merülni benne.

Halász Margit: Gyöngyhomok

"A Kétvízközt áll egy hatalmas sárgabarackfa, melynek gyökerei alatt félzsáknyi kincs van elrejtve, a lápi sellő fia ásta el oda összegyűjtött gyöngyeit - meséli estéről estére a Homokhát egyik legendáját hét gyermekének Ördög Rozál, aki maga is mesésen kalandos élettel a háta mögött ismerkedett meg szerelmével, Négyökrű Mihállyal. A hét gyermek felnő, de a 20. század Magyarországán mindegyiküknek tapasztalnia kell, bármerre fordul is a történelem kereke, boldogulásuk kulcsát - a kincset - csak a mesék világában találhatják meg. Halász Margit édes-bús - egyszerre mitizáló és mítoszromboló - történetében a Duna-Tisza köze homokján élő család generációkon átívelő, fordulatos, érzelmekkel teli legendáriumával ismerkedhetünk meg."

Halász Margit könyveit azóta szerettem volna elolvasni, mióta Lobo olyan fenségeseket írt róla. A kíváncsiságomra hallgatva, úgy döntöttem hogy nemsokára eleget is teszek eme óhajomnak, így hamarosan kezembe került a Gyöngyhomok, illetve az Éneklő folyó.

A Gyöngyhomok felnőtteknek szóló mese, mely mind nyelvezetében, mind történetében igazán különlegeset nyújt az olvasóknak. Halász Margit úgy tudja csűrni-csavarni a szavakat, hogy még a lélegzetünk is elakad. Nem létezett olyan pontja a történetnek, amit ne tudott volna még tovább fűzni az írónő. Egyszerre nyűgözött le és egyszerre fojtott meg az a sok-sok esemény kétszáztíz oldalon keresztül. Annak ellenére, hogy néhol túl van írva a történet, én mégis maximális pontszámot fogok adni, mert még ilyen egyedi nyelvezettel bíró, meglepő történettel nem találkoztam és az élmény amit nyújtott felejthetetlen volt számomra. Néhány véleményt olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy míg mások humorosnak vélték a történetet, én bizony pont az ellenkezőjét éreztem. Valóban igyekezett az írónő viccesen tálalni bizonyos helyzeteket, de én ezeken nem tudtam mosolyogni. Sőt, kifejezetten elkedvetlenedtem egy-egy fejezet végén.

"Gyenizse Katica ártatlan életének legnagyobb tragédiája az volt, hogy gyönyörűnek született. Hullámos szőkés vörös hajzuhatag keretezte hófehér arcocskáját, melyre a tavaszi napfény sárgásbarna ujja huncut pontocskákat pingált. Mintha nem lett volna elég szép szeplők nélkül is az a gyerek! Hófehér bőrén átlátszottak az erek, aki belenézett tengerkék szemébe, azt sodorta az ár."

Halász Margit regénye igazi közkincs a számunkra. És nem csak azért, mert egyedi stílussal írja meg a történeteit, hanem azért is, mert úgy képes a régi és a modern stílust ötvözni, hogy az nekünk olvasónak is szórakoztató legyen.

Egyszerűen jó ebben a történetben benne lenni.

Alice Hoffman:A Tizenharmadik boszorkány

Nem tudom nem dicsérni Hoffmant,mindig olyat ír ami teljesen elvarázsol,és úgy tudja adagolni a misztikumot,hogy teljesen elhiszem neki,hogy a Sparrow lányok tizenharmadik születésnapjukon megkapják különös képességüket-látják mások álmait,vagy megérzik a hazug embert.

Stella viszont elég nyomasztó képesség birtokába kerül,látja mások halálát.Az autóbalesetet a rákot, szóval mindenkinek az utolsó pillanatát.Stella nehéz helyzetben van nagymamája mindenben támogatja különleges unokáját,még anyja Jenny normális kamaszkort szeretne neki...Stella viszont élvezi a családi örökséget,sőt a többi Sparrow nő múltját is kutatja.Visszaköltözik nagymamájához a torta-házba,hamarosan anyja is követi ám nem önszántából...

Hoffman szerethető karaktereket alkot a köréjük font misztikum és történet pedig minden egyes könyvét letehetetlenné teszi! Ebben a történetben a nevek,elnevezések is remekül sikerültek,ha egyszer lesz lovam biztosan a Hamarabb nevet kapja:-) És én is szeretnék egy torta-házat vitrinnel-benne a Sparrow nők hagyatékai,mint nyílhegyek amiket Rebecca a saját testéből szedett ki-Rebecca nem érzett ugyanis fájdalmat.

Az utolsó oldalak is tartogattak izgalmat!

John Grisham: Theodore Boone a kölyökügyvéd

"Egy tökéletes gyilkosság. Egy arctalan tanú. Csak a kamasz ügyvédzseni tudja a teljes igazságot: Ő Theodore Boone. Theodore Boone még csak tizenhárom éves, de már kész ügyvéd. Iskolatársai, barátai szívesen kérnek tőle jogi tanácsot, és a fiú olyan alaposan ismeri a törvényeket, a jog világát, hogy mindig remek megoldást talál. Ha teheti, minden szabad percét a tárgyalóteremben tölti. Így aztán nem csoda, hogy egy bonyolult gyilkossági ügybe is belekeveredik. Mire észbe kap, már nyakig benne van a nyomozásban: rejtélyes tanúra bukkan, döntő fontosságú információt kap, és egyre biztosabb abban, hogy a tárgyalás menete rossz irányba halad. Vajon mit tehet a vérfagyasztó ügyben? Kiderülhet-e az igazság? Megőrizheti-e inkognitóját vagy egy hidegvérű gyilkos bosszúja vár rá?"

Ez a könyv John Grisham első szárnypróbálgatása az ifjúsági regény műfajában, hiszen a Theodore Boone című kötete elsősorban gyerekeknek készült. Ettől függetlenül a nagy Grisham rajongók polcáról sem hiányozhat, mivel számukra is tartogat néhány érdekes meglepetést a kötet.

Szinte rajongok az olyan könyvekért, melyben központi szerepet játszanak a tárgyalások és a rafinált nyomozások, ezért azt reméltem, hogy kellőképpen el fog majd szórakoztatni ez a könyv is. Ám sajnálatos módon mégis vegyes érzelmekkel zártam le a regényt és nem azért, mert műfaját tekintve ifjúsági regényről van szó, hanem mert a szerző nem tudta elkapni a hangulatát. Hol túlságosan el akarja magyarázni az olvasónak, hogy mi miért történik, melyik fogalom mit jelent, hol pedig a nyomozás kerül a történet központjába, pedig ezek pedig kellően izgalmasan lettek megírva. Valahogy a szerzőnek nem sikerült azt összehoznia, hogy a magyarázat és a történet egyensúlyba kerüljenek. A könyv színvonala ettől egy kicsit hullámzó lesz és úgy érzem, hogy emiatt egy-egy gyermek majd fel is adhatja a regény olvasását.

A karakterek közül Theo van a legjobban kidolgozva (ez nem meglepő, hiszen ő a főszereplő), aki él-hal a tárgyalásokért és az ügyvédek világáért ami meglepő lehet egy tizenéves gyermektől. Bevallom kicsit furcsálltam, hogy ennyi idősen már tudja mi az élete célja, mi akar lenni, ha majd felnő. Valahogyan eltűnt az gyermeki báj, ami a tizenévesekre ilyenkor jellemző hiszen mindene a bíróság. Nem jár el szinte sehova, legszívesebben minden nap minden percét az ügyvédekkel töltené. Túl hamar és túl gyorsan nőtt fel. Ettől függetlenül hamar meg fogja kedvelni az olvasó, mert amennyire meglepő lehet imádata a bíróság iránt, annyira szimpatizálhatunk vele pont emiatt.

Ha John Grisham képes lesz a további kötetekben elhagyni a feleslegesen túlzásba vitt magyarázatokat, akkor biztosan állíthatom, hogy azok a gyerkőcök, akik odáig vannak a krimikönyvekért rajongva várják majd a folytatásokat.

Barbara Corrado Pope: Cézanne modellje

Nem olyan régen jöttem rá, hogy engem nagyon meg lehet venni a valós történelmi hátterű történetekkel, még akkor is, ha a cselekményük könnyed vagy romantikus, mint mondjuk Fábián Janka Emma sorozata vagy a Párizs fehér fényei volt.
A másik nagy kedvenc témám pedig a művészekről, az ő munkájukról, nehézségikről szóló regények.

Amikor megláttam ennek a könyvnek a fülszövegét, azonnal lecsaptam rá, hiszen XIX. század, Cézanne, Franciaország, na meg egy kis krimi, ez csak jó lehet - gondoltam.

A francia kisvárosban, Aix-en-Provence-ben egy kőfejtőben egy szétszaggatott festmény társaságában megtalálják az értelmiségi vitákat folytató szalon gyönyörű háziasszonyának, Madame Solange Vernet-nek a holttestét.
A gyanú rögtön élettársára, a városban geológia előadásokat tartó Charles Westerbury-re esik. A nyomozást Bernard Martin, egy zöldfülű, kezdő vizsgálóbíró és Franc, a helyi rendőrnyomozó közösen vezetik. Az ügybe alaposan belekeveredik a település neves szülötte, Paul Cézanne is, aki szerelemes volt a nőbe. A történet során tulajdonképpen a nyomozást kísérhetjük figyelemmel. Aminek leírása feszes, flott, ahogyan az egy krimihez illik.

Deeee. Igazából egyedül a krimit tudom értékelni a könyvben. Nem kaptam meg a kor hű és életteli ábrázolását, hangulatát, ami, ha már egy történelmi korba helyezett történetről van szó (pláne egy történészprofesszor tollából), azt hiszem illett volna. Kíváncsi lettem volna pár mondatnál bővebben a Madame Vernet szalonjában folyó tudományt és vallást összeboronálni hivatott vitákra, beszélgetésekre. Kíváncsi lettem volna jobban Cézanne életére, személyére, művészetére, Zolával való kapcsolatára. De ezekről nem igazán esett említés. Azt hiszem amikor az ember egy bizonyos korszakból való, bizonyos valós személyeket megelenítő regényt vesz a kezébe, akkor joggal vár el ezekre kiterjedő érzékeltes ábrázolásmódot. Mert enélkül nagyon öncélúnak tűnnek ezek a körülmények, elemek a sztoriban és azt gondolom, hogy csak mézesmadzagot húznak el az olvasó előtt, hogy most egy érdekes és izgalmas, valódi történelmi közegbe kerül.

Nem sikerült Barbara Corrado Pope-nak a körítéssel elvarázsolnia, de ettől függetlenül egy feszes cselekményű, szórakoztató és megdöbbentő eredményű nyomozásról olvashattam (ami játszódhatott volna bármely korban, bármely országban, bármely személyekkel...)

Ez az írónő első könyve és első regénynek egyáltalán nem rossz az iromány, viszont pont az hiányzott nekem belőle, amit egy történészprofesszor a szakmája kapcsán hozzá tudott volna adni a történethez.

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc

Ez egy kivételes év, mert rövid időn belül ez a második Murakami regényem. Amúgy meg a negyedik tőle. Azt konstatáltam, hogy az a nyelvezet, az a szellemes és kreatív szóhasználat, amit a Kafkában, vagy A birkakergetőben megismertem már nem fog visszatérni. Kár, mert valóban ezért szerettem bele. A Szputnyik után újra kellett ismerkednem Murakamival, és a Tánc, tánc, tánc végére érve újra kell gondolnom, miért is szeretem a könyveit. Azt hiszem ezzel sokat elmondtam a könyvhöz fűződő "érzelmeimről".

Ez a könyv A birkakergető főszereplőjével megy tovább, most sem tudjuk a nevét, csak azt tudjuk, hogy író, 34 éves, az élete éppen romokban hever, mert elhagyta a felesége, meghalt a macskája, és a munkája is éppen csak kultúrhólapátolás. Éppen ezért nem is lepődik meg nagyon, amikor megjelenik a Birkaember, és nem ért semmit, csak annyit tud, hogy táncolnia kell, ahogy kell. Közben call girlök tűnnek fel és el titokzatos körülmények között, és hősünkből hirtelen szárazdajka is lesz egy időre.

A történet maga nem lényeg. Ahogy írtam, tűnhet akár egy jó kis kriminek is, de ez senkit ne tévesszem meg. Igazából hősünk lelki hányattatásai állnak a középpontban. Megismerhetjük mindennapi életét, amikor éppen kultúrhólapátol, vagyis olyan munkákat vállal el, amit valakinek úgyis meg kell csinálnia, olyan, mint a hólapátolás (ez a hasonlat nagyon tetszett), Murakami is többször használja. Hősünk mondhatni szenved, hogy felesége elhagyta, a szerelem azóta is kergeti, hol egy call girl formájában, hol éppen egy másikban, vagy egy dilis recepciós formájában.

A könyv nagy részét egy különös barátság eseményei teszik ki. A tizenhárom éves Hófehért a Delfin Hotelben varrják a nyakába, hogy kísérje vissza Tokióba, mert az anyja ottfelejtette. A kislány különös képességekkel rendelkezik, pontosan megérzi, mi történik másokkal, így tud a Birkaemberről is. Ez a tulajdonság egy összeköttetést biztosít a két fél között, hiába a korkülönbség, mégis barátság alakul ki közöttük. Hófehéren keresztül megismerjük a szülőket is, akik még furcsábbak, amin nem is lepődünk meg, sőt, már várjuk az írótól.

Túl aprólékosnak találtam a kidolgozást, már-már unalmasságig volt részletes. Úgy éreztem, hogy voltak részek, amik feleslegesek voltak, amik nélkül bőven meglett volna a történet. Ezért is kezdtem aggódni, hogy 100 oldallal a vége előtt még semmi nem derült ki, és már megint nem fogja befejezni a történetet, és saját fantáziámra kell bíznom a befejezést. Szerencsére nem így történt, normális befejezést kaptam, kerek egész lett a történet. Talán ezért is érzem, hogy jó volt a könyv, megkaptam, amit Murakamitól vártam. Mindezt annak ellenére, hogy ez a könyv nem rajt annyi misztikumot, mint az eddigiek, nem is tartotta fel úgy a figyelmemet, ahogy az eddigiek. Eljutottam arra a szintre, hogy ha nem akarok zsákbamacskát venni, akkor Murakamit kell olvasnom, mert úgyis tudom mire számíthatok.

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc. Geopen, 2010.

Debra Dean: Leningrádi Madonnák

Ez a könyv már régen fent volt a kívánságlistámon, amikor egy kedves ismerős révén végre a polcomon tudhattam.

Az írónő által megírt történet két időben játszódik. Az első 1941. Oroszország, II. Világháború, Leningrád. A második napjaink, Amerika.

Főhősünk Marina az Ermitázsban dolgozott, ahol a háború kitörése után menteni kezdik az értékes műkincseket. A csomagolás az ostrom alatt is tart, így Marina, rokonai és több munkatárs beköltöznek az épület alagsorába. Olvashatunk mindennapjaikról, szenvedéseikről, éhezésükről. „Már senki sem sír, vagy ha mégis, úgy apróságokon, jelentéktelen semmiségeken, amik váratlanul érik őket. Mi maradt, amitől megszakadhat a szívük? A haláltól nem: a halál mindennapossá vált. De szívet tépő, amikor egyetlen sirály könnyedén fölreppen egy utcai lámpáról. A szárnyai úgy bomlanak ki a mályvaszín égen, mint a selyemsálak, és Marina hallja a tollak susogását. Attól szakad meg a szíve, hogy még maradt egyáltalán szépség a világon.”

Az amerikai részekben Marina jelenében vagyunk, megismerjük férjét, gyermekeit, unokáit. Itt egy esküvőre készülnek, boldogoknak, gondtalanoknak kellene lenniük, de nem így van.

Tetszett a könyv felépítése, ahogy egy fontos pillanatban egymásba szövődik a múlt és a jelen. Nem is gondoltam, hogy milyen mozzanatok, megszólalások emlékeztethetnek a múltra.

Olvasás közben rengeteg festménnyel ismerkedhettem meg, amit az Ermitazs honlapján meg is lehet nézni. Az írónő nagyszerűen írja le a képeket, magam előtt láttam őket, pedig nem is ismertem.

Laurent Vachaud:Kémnők

"-Téged már áldottak meg?-kérdezte az erősen szorongó Suzy Jeanne-tól.

-Engem?Ha tudni akarod, én általában nem azért szoktam térdre ereszkedni, hogy összekulcsoljam a kezem."

Szívesen találkoznék a mai kor kémnőivel, legalább egyel. Amíg csak a fülszöveget olvastam elképzeltem a szereplőket a nőket akik annyira szeretik hazájukat hogy életüket adják érte.Felnéztem rájuk. Olvasás után pedig még inkább csodálom őket.

Főszereplőnk Louise, aki a férjével együtt tagja a francia ellenállásnak. Egy tragikus éjszaka után Lousie újabb feladatot kap, egy angol tiszt fogságba esik a normandiai partraszállás előkészítése közben, addig kell kiszabadítani amíg a németek meg nem törik.Itt csatlakozik hősünkhöz még négy fiatal nő és kezdetét veszi a versenyfutás az idővel. Nem mindenki csatlakozik önként, sőt a legtöbbjük sírva indul egy-egy bevetésre mégis megcsinálják.

Hihetetlenül izgalmas és szomorú könyv,a végkifejlet felé pedig ízelítőt kapunk a németek kínzási módszereiből is, ezek a részek igencsak kiakasztottak.

Amit hiányoltam a szereplők megismerése, nincsenek sokan, úgyhogy jó lett volna mindenkiről többet tudni, jobban beléjük látni. Kevésnek találtam a Suzy dühös volt mondatokat. Nem tudjuk mit éreznek, miről álmodnak, hogyan élnek át egy-egy bevetést.

A könyvet igaz történet ihlette. Emléket állít a nőknek akiket sokat tettek hazájukért és ugyanolyan elszántsággal harcoltak akár a férfiak.

Igaz, hogy nem egy vaskos könyv de nem csak ezért haladtam gyorsan, hanem azért mert már a könyv első oldalán belecsöppenünk a háború közepébe és az utolsó oldalig egyik hajmeresztő helyzetből a másikba kerülünk.

Nem kedvelem az olyan háborús könyveket amik politikai, száraz adatokra épülnek, ezért is volt jó olvasni ezt a történetet.

A könyvből film is készült, a könyvborítót ez alapján tervezték.