Jacqueline Winspear – Maisie Dobbs

Miért is kezdtem neki?  A hátoldala szerint Agatha Raisin és a Downton Abbey rajongóinak ajánlják ezt a könyvet, én pedig mind a kettőt szeretem, tehát én kifejezetten célközönségnek számítok.  :)

Fülszöveg:

M. Dobbs Üzleti és Magánnyomozás – hirdeti a vadonatúj réztábla egy lerobbant londoni ház kapuja alatt. Az első ügyfél, aki becsönget, igencsak meglepődik, ugyanis az arisztokrácia köreiből melegen ajánlott iroda nyomozója csinos, harmincas nő.

Az eszes, érzékeny Maisie, az emberi természet éles szemű megfigyelője, akiben ott szunnyad a jövő meglátásának különleges képessége, egy utcai zöldségárus lánya, és tizenhárom évesen már kiscselédként dolgozott egy főnemesi család házában. Ám tehetsége és munkaadójának támogatása bejuttatja a cambridge-i egyetemre. Az első ügye kapcsán szövevényes, sötét titkok hálójába bonyolódik, és kénytelen szembenézni a saját múltja démonaival is.

A Downton Abbey és az Agatha Raisin sorozatok rajongóinak ajánlott lebilincselő detektívregény-sorozat első kötete olyan zseniális és szerethető karaktereket vonultat fel, akiket az olvasó tüstént a szívébe zár, sőt a barátjává fogad.

Maisie, Maisie fejtörést okoztál nekem. 

Kezdjük azzal, hogy az olvasás igen lassan ment. Eleinte nagyon érdekes karakternek találtam főhősünket, de a sok visszautalgatás általunk nem ismert múltbéli eseményekre (amelyekre csak nagyon lassan derült fény)  nem éppen kíváncsiságom ingerlését érte el.  Többször is azon kaptam magam, hogy a figyelmem elkalandozott és valami máson kezdtem el gondolkodni, ilyenkor pedig jobbnak láttam a könyvet félretenni és pihentetni.

Nem olyan lett, mint amire számítottam. Kétségtelen ugyan, hogy van benne némi Downton Abbey szerűség, és egy nyomozó hölgy is, tehát picit valóban mondhatni egy Agatha Raisin benyomást, de előbbi számomra nehezen volt összeegyeztethető ezzel a történettel, utóbbiból pedig elég kevés volt. :(

Lady Rowantől nagyon szép dolog volt, hogy felkarolta Maisie-t, de a könyvből számomra homályos maradt, hogy miért tette. A nagy elhatározása, hogy segít az alatta jóval alacsonyabban lévő osztályba tartozókon, nem volt elég kiindulás számomra. Miért csak Maisie? Miért pont ő?

Aztán ott van maga Maisie. Nem sikerült még teljesen megértenem őt, azt érzem, hogy hatalmas tudásvággyal rendelkezik és nagyon érdekli őt az emberek motivációja, de ezt nem éreztem benne folyamatosan, inkább időszakosan rángatta elő az írónő eme képességet. Inkább a megbízói és a megfigyeltjei esetében jön elő, de a közvetlen közelében élőknél ezt nem alkalmazza. (Egyedüli kivétel talán Enid, aki a szobatársa  a cselédszárnyban).  A leírások olykor hiányosak voltak számomra, az embereket sokkal jobban testesítette meg az írónő, mint például a környezetet.

A fordítás is több helyen eltérített az olvasás pályájáról. Volt, amit többször visszaolvastam mert elsőre értelmetlennek, tűnt. Aztán, amikor rájöttem mi lehetett az eredeti kifejezés már könnyebben ment. 

Pl:

- Maisie emlékszel, hogy felkötötted a sálat? 

[…]

- Igen. Ott van Iris. Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Feltételezem az angol szövegben a „remember”-t használhatták, ami ebben az esetben inkább jelenti azt, hogy „Maisie ugye nem felejtetted el felkötni a sálat?”, amit egyébként azért kötöttek ki a sátorra, hogy a többiek tudják, hogy most ők nincsenek szolgálatban, alhatnak (frontkórház).  Volt, amikor a múltban történt jelen idei kifejezése zavart meg és így tovább.

A biszkvit szavon megvallom őszintén, meglepődtem, hogy magyarul is használjuk, de most már ezt is tudom. :) Ez viszont pozitívum a fordításból, így legyen ez a "Könyv szava számomra". (Hmmm lehet, hogy ezentúl ezt is figyelni fogom olvasás közben?! Meglátjuk :)

Tetszett tovább az idő is, ahol az egész játszódik. 1910-es és 20-as évek Angliája. Hmmm. Szeretem. 

Nagyon tetszik, hogy a magyar kiadáshoz a borítót meghagyták, az eredeti maradt, szépen fog mutatni az

egész sorozat egymás mellett a polcon (vagy a könyvesboltén vagy a sajátomén, ezt még nem tudom).

Ami pedig a recenzió elején említett fejtörést okozta… a történet végére ugyanis belelendültünk az igazi nyomozásba is (végre!) és ekkortól már jobban érdekeltek az események és tulajdonképpen már egészen addig nem tettem le, amíg valaki valahonnan ki nem jutott végre. Túl nagy csavar nincs benne, inkább amolyan pici Nahát! Tényleg! pillanat, senki ne számítson megdöbbenésre, de azért volt benne hangyányi izgalom és ez reménnyel töltött el a jövőre nézve. Végre láttam megcsillanni valamit Maisie nyomozói világából, valamit az Agatha Raisinből!

Őszintén megvallva csakis a vége miatt fogok adni neki még egy esélyt, úgy érzem megérdemli. Feltételezem, hogy Maisie múltjáról már nem akar túl sokat mesélni a szerző (remélem), és ebben az esetben én már szinte biztosan jobban is fogom élvezni.

Volt egy megérzésem egyébként Maisievel és egy bizonyos szereplővel kapcsolatban az olvasás alatt és a végén csak nem bírtam ki és utána néztem, hogy igazam volt-e. Jelentem igen, a megérzésem nem csalt és ennek nagyon örülök. Nem annak, hogy igazam lett (na jó, annak is) hanem annak, hogy a történet majd ilyen fordulatot vesz. :) Hajrá Maisie, hajrá bizonyos valaki!

Kedvenc karaktereim Billy, Maisie „segédje” és Frankie, Maisie apukája voltak.  Amikor ez a két férfi feltűnt a regényben mindig szívesebben olvastam a sorokat.

Ez most sajnos csak 5 csillag a 10-ből, de kap egy második esélyt.

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Hogyan is találkoztam először a könyvvel…

Az Ulpius Facebook oldalán még a könyv megjelenése után nem sokkal volt egy címszavazás :))

amiben a második rész címéről kellett sorsot vetnünk. Tetszett a borító és a rövid leírás, így megjegyeztem magamnak azt a bizonyos „spenótos pités könyvet”. (A második rész címe azt hiszem örökre az elmémbe vésődött a parázna lódoktorral

Bár a könyv felkerült a kívánságlistámra, mégis majd’ két évet kellett várni arra, hogy el is olvassam. (Lehet, hogy közrejátszott ebben a tény, hogy a spenótot semmilyen formában sem szeretem?) 

Fülszöveg:

„Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd…

A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart.”

A fülszöveg utolsó mondata kisebb kiegészítésre szorul. 2013. szeptembere óta ugyanis az a 21 már 24 és van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem az utolsó.

Mikor belekezdtem a történetbe, kételyeim támadtak. Minél többet tudtam meg főhősnőnkről, Agatháról (akinek ugyanaz a keresztneve, mint a krimi koronázatlan királynőjének, nem véletlenül) annál kevésbé voltam biztos benne, hogy én valóban erről a nőről akarok-e minél többet olvasni. Mert Agatha finoman szólva is erősen antiszociális, egoista és törtető. Ez a három tulajdonság, ha együtt mutatkozik meg egyetlen személyben, igen hamar ösztökélni kezd, hogy sikítva meneküljek az ellenkező irányba. Végül mégis kitartottam Agatha mellett és nem bántam meg. Fejlődőképes a csaj (vagy „öreglány” ahogy Roy előszeretettel becézi). Azt szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az embertől már ne várjunk számottevő változást a személyiségében. Nos, Agatha hál’ Istennek erre rácáfol. Eleinte idegesítően rátarti, számító és kiállhatatlan és bár ezek a tulajdonságok nem múlnak el, mégis valahogyan átalakulnak (ezen kellemetlen tulajdonságai főleg a gyilkos kilétének kiderítésében segítenek) és már megjelennek bizonyos kedves emberi vonások is. (Utóbbitól maga Agatha is padlót fog – olykor szó szerint). Antiszociális jegyei elmosódni látszanak, egoizmusának burka repedezni kezd, a törtetése pedig…. nos, igen… az megmarad, de mindezt most már legalább a közösség érdekeiben (is) teszi.

Cotswolds

A megmosolyogtató és kellemes perceken kívül még egy dolgot köszönhetek az írónőnek.

Ez pedig a Cotswolds vidék. Újabb hely került fel arra a listára, amin azok a helyek találhatók, amelyeket szívesen megnéznék a saját szememmel életemben. Ahogy elnéztem a Google által kidobott keresési eredmények képeit, engem kicsit egy Hobbit falura emlékeztet, csak kissé sűrűbben lakott és nincs lekerekítve minden él és sarok. (És magasabbak az ott élők, nem sokkal csak egy hajszálnyival).

A spenótos pite gondolatáért még nem tudom, hogy hálás vagyok-e vagy sem. Talán egyszer, amikor megszeretem a spenótot, akkor kellemesen elmélázok majd eme érdekes desszerten, de addig is inkább csodabogárként gondolok rá és meghagyom az egészet Popeye-nek. :P

Hogy a szereplők közül kit kedveltem meg, azt még korai lenne kijelenteni, de eddig Bill Wong volt az, aki mindig feldobta a hangulatot, amikor megjelent egy-egy oldalon. Agatha még kétesélyes, Roy pedig hát annyira nem bűvölt még el, de talán ez is változhat. A tiszteletes felesége kedves teremtés, de mi ketten tutira nem lennénk jó barátok.

És, hogy kitaláltam-e, hogy ki a gyilkos? Az elején rögtön azért nem, de kb. a felénél már majdnem biztosra tudni véltem. :) Mindez nem vett el a varázsából cseppet sem, szívesen olvastam „az öreglány” lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandjait és nagyon szívesen kukkantottam be Agatha lakhelyére is, Carsely-be (ami egyébként a valóságban nem létezik).

Én is szívesen mennék vásárokra, ennék pár falatot a Vörös oroszlánban és neveznék be versenyekre. (Persze szigorúan méregmentes termékekkel).

A borítója nagyon tetszik, a magyar kiadáshoz az egyik eredetit használták fel (ezer hála érte) nem cserélték le másikra. (Ráadásul egy ilyen szép, angol porcelánkészletet el is fogadnék!).

Az első rész eredetileg 1992-ben jelent meg, ez kissé érződik a város leírásán és a használt technológián is. Nem tudom, hogy a 24. részben vajon mennyire érezhető a különbség, de ha eljutok egyszer oda, akkor feltétlen beszámolok róla. Bár ez a szám azért kissé ijesztő és attól félek a leginkább, hogy addig húzza-vonja majd az író Agatha karakterét, amíg az el nem laposodik.

Na de, optimistán előre a jövőbe és haladjunk apránként! :)

Ide veled te parázna lódoktor!

 

Érdekesség!

Íme a cotswoldsi birka. Ha ki akarnánk szúrni egy angol pásztorral, akkor csak egy pulit kéne a nyáj közé engedni. Vakarná a fejét napestig az tuti! :))