Richard Godwin: A romlás labirintusa

Kellett nekem vágynom egy kis borzongásra, jól megkaptam! :D

Egy évtizedekkel korábban történt sorozatgyilkosság nem tűnik csak úgy el az ember életéből, folyamatosan küzd rémálmaival az ember. Legalábbis Frank Castle főfelügyelő mindenképpen, aki amikor 28 évvel később egy újabb kegyetlen gyilkosság történik, felelevenednek benne újult erővel a múltban történtek. Jacki Stone felügyelővel vetik bele magukat újból a nyomozásba, remélve, hogy most nyomára akadnak az elkövetőnek.

A címben és a címlapon szereplő labirintus is nyilvánvalóan nem véletlen, hiszen egy vallási szektával kapcsolatban vezetnek rengeteg szálon a nyomok, és az események alakulása kezd arra emlékeztetni, amikor az ember egy labirintusban kóvályog kilátástalanul. A szálak szanaszéjjel, az orrunknál fogva vezetnek nemcsak minket, hanem a nyomozópárost is.

A legtöbbször úgy tűnik, hogy nem létezik semmiféle kiút ebből a labirintusból, de a két főszereplő nyomozó láthatólag mindent megtesz, hogy megoldódjon a rejtély. Olykor fellélegzünk, de épp csak egy pici időre. Szép lassan adagolja nekünk a szerző a borzongást, és úgy mélyülünk bele a történetbe, és tesszük fel a kérdést, hogy a vallási fanatizmus vajon meddig, hova tud elvezetni? És kijutunk-e valaha, megtaláljuk-e egyáltalán a kijáratot vagy ott ragadunk benn örökre? És az is nagy kérdés, hogy a főfelügyelő tud-e reálisan, ésszerűen gondolkodni, hiszen a hosszú évekkel ezelőtt történtek - mint ahogy az elején utaltam rá - nagyon mély nyomokat hagytak az egész jellemén.

De vajon tényleg összefügghetnek a dolgok a 28 évvel ezelőtt történtekkel? Hátborzongató történet, amit krimi-, kalandkedvelőknek mindenképpen ajánlok, bár picit sok volt már nekem a hullákból!:D

Alexandra Kiadó, 2013
Fordította: Kerpel-Fronius Gábor
424 oldal

Gillian Flynn: Holtodiglan

Huh, kicsit fellélegezhetek. Hát mondták, hogy odavágós ez a könyv, de nem gondoltam, hogy ennyire. Tény, hogy nem vagyok egy nagy elmebajnok, amikor ki kell következtetnem egy történet végét, de hogy oldalról oldalra változtassam az álláspontomat, és megállás nélkül cipelgessem a szimpátiámat egyik szereplő után, aztán hirtelen a másik után. Ide-oda imbolyogtam, döntésképtelen voltam az érzelmeim, indulataim "hovahelyezése" terén.

Van egy teljesen átlagos, boldog házaspár. Óriási összhangban, nagy szerelemben, tényleg irigylésre méltó kapcsolatban léteznek és ez egy percre sem tűnik mulandónak. Ó, hányszor olvasok bulvárlapokban ilyen sztorikat, aztán pár hét, hónap, jobb esetben 1-2 év múlva kiderül, hogy az egész egy nagy parádé. Ahogyan Amy és Nick esetében is szép lassan fény derül a szőnyeg alá söpört dolgokra, amikor ötödik házassági évfordulójukon Amy szőrén-szálán eltűnik gyönyörű, közös otthonukból. Ekkor elképzelhetetlennek tartom (hiába a sok baráti figyelmeztetés, hogy nem lesz egyszerű a könyv), hogy bármiféle probléma is legyen köztük, pedig a nyomok egyértelműen bűncselekményre utalnak.

Nick folyamatos hazugságai, a rendőrség félrevezetése nyilvánvalóvá teszi, hogy sáros az ügyben, közben pedig Amy és az ő oldaláról is megismerhetjük szép lassan a belül dúló harcokat, amelyek évek óta, szinte kapcsolatuk kezdete óta megmérgezte a légkört. De hogy mennyire másként tudja látni egymást két ember, vagy akár ugyanazt a megtörtént helyzetet milyen másképpen értékelik...

Macska-egér harc kezdődik, de hogy ki kit kerget, miért és hogyan, az már más kérdés. Erre percenként más válaszom volt, ahogy fentebb utaltam már rá. :-) Elképzelhetetlenül beteg dolgok derülnek ki mindkettejükről, amelyek teljesen összezavarják az embert, képtelen tisztán látni. Ahogy a rendőrség sem.

Amy küzdelme azért, hogy Nick elismerését minden pillanatban kivívja, Nick küzdelme, mert ez már egyre nehezebben megy, a mérleg oldalát ide-oda ingatja bennük is, bennem is. A kezdetben lángoló kapcsolat feldolgozatlan szálai mindkettejüket kísértik.

Mértani pontossággal vannak kimérve, összerakva a részletek, és ezeknek adagolása is tökéletes. Ha nem lenne egyértelmű, biztos, hogy férfi íróra tippelnék.

Végső szimpátiamutatóm Nick felé lendült, Amy... hát... ő Amy.

Amikor már azt hittem, hogy vége, picit megnyugodhatok, újabb fergeteges fordulat adódott, és ismét lélegzetet alig kaptam.

Ó, gyorsan kell valami idegnyugtató, mert a minap a férjem nem tette be a mosogatóba a poharát és Flynn ötletgazda sugdosott a fülembe...

10/10

Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő

Már az első soroktól kezdve érezhető volt a felfokozott izgalom, és ez majdnem a végéig ki is tartott.

Katherine Patterson emlékezésével kezdődik, amely emlékek nem túl kellemesek. A fiatal lány egyedül neveli kislányát. Az erőt próbáló viszontagságai pár évvel előbbre nyúlnak vissza, amikor a névtelenségbe burkolózás reményében egy idegen középiskolába megy tanulmányait elvégezni, ahol nem ismerik családja múltját.

Egy ideig jó a háttérben, láthatatlanságban tengődni, de talán épp jókor jön Alice nyomulása. Az iskola legjobb csaja próbál vele barátkozni, ez már önmagában hízelgő Katherinere nézve, és be kell látnia, hogy jól esik valakivel beszélgetni, egyre jobban belefolyni a buliéletbe is, azaz végre normális életet élni.

Ahogy mindjobban összebarátkoznak, szinte már elválaszthatatlanok, a bizalom is egyre inkább mélyül, így Katherine nem látja okát, miért ne mondhatná el titkát, ami annyira nyomasztja. Alice eleinte megértőnek, segítőkésznek tűnik, de ahogy telik az idő, Katherine valami mást is meglát barátnőjében. Eleinte nem vele, de baráti társaságban, bizonyos időközönként kimutatja foga fehérjét a másik, ami igencsak rémisztő, bár Katherine ezt csak a lány túlfűtött személyiségének tudja be. Aztán rá kell döbbennie, hogy másról van szó. A dolgok a menekülésig fajulnak, hiszen egyértelművé válik, hogy egy szó szerinti pszichopatáról van szó. Vagy elképzelhető, hogy akár még más is lehet a háttérben!?

Személyesen is megérintett a dolog, így Alice személye sokszorosan is rémisztő volt számomra. Volt egy pontosan ugyanilyen "barátnőm". Persze nem volt pszichopata, de nagyon sok személyiségjegye egyezett a történetben szereplő lányéval. Hihetetlen vonzereje volt, szép és nagyon okos volt, és minden szégyenérzet nélkül használt használt ki bárkit bármikor, ott ahol csak tudott. Egy közös barátnőnktől esküvő előtt szedte el a vőlegényét, engem az éjszaka kellős közepén is képes volt ugráltatni, hogy hova furikázzam el azon nyomban, és még sorolhatnám. Szóval ismerem ezt a típusú embert, és Isten mentsen meg tőle.

A pontlevonás pedig azért, mert a végére még egy kis borzongásra vágytam. Úgy éreztem, hogy az izgalom nagyját megkaptuk a közepéig, utána már csendes vizeken folydogált a történet, de az eleje... ott van!

Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő

Az a helyzet, hogy tiszta ideg voltam az elmúlt éjjel. Kell nekem ilyesfajta könyveket olvasni! Annyira felzaklatott, annyira szétcincálta az idegeimet, hogy egyszerűen alig tudtam elaludni, arról pedig egyáltalán szó sem lehetett, hogy kinézzek az ablakon a sötét hegyekre. Még csak az hiányzott volna, hogy szívbajt kapjak egy kóbor macska vagy egy éjjeli lepke által keltett apró mozgástól!

Ha eddig nem derült volna ki, bizony, mindezt egy könyv okozta, mégpedig Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő című thrillere. Tipikusan az a könyv ez, amiről már az elején tudom, hogy nem kellene kinyitni, aztán oldalról-oldalra érzem, hogy abba kellene hagynom az olvasását, mert beszippant, elsodor és felkavar. És természetesen, tönkreteszi az éjszakámat. Már megint.

Ausztrál írótól ritkán olvasok,nem is tudom, miért alakult ez így. Talán nem is adnak ki sokat az ausztrált regények közül a magyar piacra. Mindenestre nagyon furcsa volt olvasni, hogy az ausztrál fiatalok mennyivel másképpen élik a világukat, másként látnak dolgokat, mint a magyarok. Sokkal nyersebbnek, elementárisabbnak éreztem minden gondolatukat, érzésüket, tettüket. Mintha a jóléti társadalom, a “lucky country” oda vezetett volna, hogy kis problémák, kevéssé átélt élethelyzetek már nincsenek nem is lennének, mintha egy kamasz is elemi erővel élne meg mindent, ami vele történik, brutálisabban, agresszívabban. Mintha kiveszett volna a finomság a világból.

A főhős, Ketherine egy nagy tragédia után lábadozik. A húgát meggyilkolták, ő maga is még csak tizenéves és nem szűnik a lelkiismeret-furdalása, magát hibáztatja a történtekért. Az elmúlt évek az ezerszer újrajátszott “mi lett volna, ha...?” jegyében teltek számára, az összeomlott, egykori álomcsaládja romjain keresi, de nem találja önmagát. Ezért, gyógyulásképpen, lakóhelyet, iskolát, nevet és egyúttal személyiséget vált. Nem akar a nagy port felvert tragédia megbélyegzettje lenni, csak be akar simulni a tömegbe, hogy átlagos legyen és nyugodt. De a saját személyiségét nem rejtheti véka alá sokáig senki. Ő is csak egy életvidám fiatal lány (lenne), ha az élet hagyná.

Ekkor jön a képbe az újdonsült barátnő, a kiszámíthatatlan és gyönyörű Alice. A lány, aki gyönyörű, aki delejes hatással van férfiakra és nőkre egyaránt, az akarnok, a zsarnok Alice, a veszélyes Alice... Az események olyan sorozata indul el az ő megjelenésével, amire az olvasó a legkevésbé sem számít, csak azt érzi, hogy valami vészjósló történik, valami felé sodor a könyv és nem lehet letenni.

A felétől már félve olvastam, csak az ujjaim közül kikukucskálva, amolyan “látom is meg nem is”-módon, hátha kivonom magam a hatása alól, de képtelen voltam rá. És amikor azt hittem, hogy itt a vég, ez az a bizonyos csavar, na, akkor csavart az írónő rajta még egyet, én pedig csak ültem a könyvvel a kezemben és nem akartam elhinni. Vegytiszta gonoszság.

Rebecca James, jöttél, felkavartál és letaglóztál. Gratulálok!

Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő

"Katherine Patterson egyedül neveli kislányát. Csak pár év telt el azóta, hogy középiskolásként, a sajtó zaklatásai elől menekülve, nevet változtatott, s nagynénjéhez költözött. Az új iskolában igazi kívülállóként mozog, de barátokra vágyik. Az iskola nagyhangú, életvidám sztárja Alice Katherine legnagyobb meglepetésére elhívja őt a szülinapi bulijára. Hamarosan elválaszthatatlanok lesznek, s ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a lány elmeséli Alice-nek, hogy kicsoda is ő valójában: évekkel korábban húgát, aki nagy zenei tehetségnek számított, és aki a család kedvence volt, brutálisan meggyilkolták, s Katherine felelősnek érzi magát húga haláláért. Ám amikor újdonsült barátnője együttérzés helyett manipulálni kezdi őt és az érzéseit, Katherine felfedezi: a lány nemcsak nagylelkű és elbűvölő tud lenni, hanem kifejezetten durva és aljas is. Egyre több furcsa titokra derül fény Alice-szel kapcsolatban. Mikor pedig Katherine más barátokat is talál, sőt, új párjával családalapításba kezdenek, megtapasztalja, hogy Alice nem tűri, ha kihagyják valamiből, s a bosszúja halálos is lehet."

Mivel könyvstopot vezettem be az elmúlt hónapokban, ezért csak az online könyvesboltok polcait nézegethetem, miközben a billentyűzetemre csorgatom a nyálamat egy-egy megjelenés miatt. Rebecca James regénye is hasonlóképpen került a képbe, a címre hamar felfigyeltem.

A történet három szálon fut melyekben Katherine jelene és múltja elevenedik meg előttünk. A múltat boncolgató szálakban nem csak az Alice-szel való kapcsolatát ismerhetjük meg, hanem azt is, hogyan vesztette el egyetlen testvérét. Eleinte zavaró volt az idősíkok közötti ugrálgatás, ám idővel ráhangolódtam, és kifejezetten vártam, hogy a következő fejezetekben mi fog történni. Rebecca James történetvezetése kiváló, a hangulat kellően borongós, a sztori pedig érdekfeszítő. Egyszerre vonz és taszít. Letehetetlen. Tele van csavarokkal és fordulatokkal és hogy ne legyen egyhangú a vége, természetesen egy meglepő fordulattal zárta le az egészet. Mindezektől függetlenül, mégis hiányérzetem maradt a végére, hiába pörgős maga a történet, ha folyamatosan azt érzed, hogy nincs teljes mértékben kidolgozva. Én bizony rövidnek éreztem ezt a kétszáznyolcvan oldalt.

A főszereplő aztán megszenvedett mindenért, sajnáltam és együtt éreztem vele. Habár ez csak egy fikció, mégis annyira valóságosnak tűnt, hogy az ember akaratlanul is együttérzést táplál Katherine iránt. Az ő karaktere jól felépített, de Alice-ről ez már nem mondható el teljes mértékben. Az ő szerepe egy beteges nőszemély lenne, ami itt-ott átjön ugyan, de én mégsem éreztem őt olyan veszélyesnek, mint ahogy kellett volna. Sokkal baljósabbra, sötétebbre alkottam volna az ő karakterét az író helyében. Több teret engedtem volna neki, hogy sokkal jobban kibontakozzon a mentális zavara.

A hiányosságok ellenére mégis alig bírtam letenni. Az írónő remekül ébren tartotta a figyelmet egészen a történet végéig. Rebecca James első könyve remekül debütált és biztos vagyok benne, hogy a következő könyvében kiküszöböli az apró-cseprő hibákat.

Értékelés: 5/4

Nevada Barr:13 1/2

" -Megöltem valakit?

-Senki fontosat-válaszolta Clyde"

A Cor Leonis kiadó egy igazán különleges könyvet adott ki,legalábbis Én nem szoktam minden nap ilyen történetekbe botlani.

A fülszöveg sajnos nem sikerült olyan sejtelmesre és hátborzongatóra mint amilyen a történet.Sőt kicsit félrevezető is,mert két személy helyett három főszereplő van és mindegyikük nagyon izgalmas karakter.

Dylan élete túl korán-11 évesen változott meg egy rémes éjszakán-az éjszaka részleteiről egyre többet tudunk meg ahogy halad a történet,de már az első perctől kezdve tudni mi is történt.A család életét ,illetve a két fiútestvérrel történteket úgy írja le a könyv,mintha mi az olvasók egy homályos üvegajtó mögül néznék az eseményeket,tudjuk,hogy minket nem látnak,ezért a láthatatlanság teljes biztonságában tapasztjuk tenyerünket az üvegre és borzongunk,rettegünk,sikítozunk...

Én valahogy egy "szelíd " thrillerre számítottam,és bevallom voltak részek amik rendesen megviseltek-valószínűleg egy edzettebb krimiolvasó lazábban veszi majd az akadályokat.

A két fiútestvér közül az egyikük nyögi a bűnét,még a másik normális életet él,miközben nem feledkezik meg a testvéréről akit árammal "gyógyítanak" és drogokkal tömnek ,hátha végre elmeséli azt a szörnyű éjszakát.

És amikor Dylan maga mögött hagy sok-sok évet találkozik Pollyval-ez az egyetlen hibája a könyvnek,hogy Pollyt az első oldalakon gyorsan megismerjük,tömören,velősen aztán valahogy szegény csak egy lesz a rettegő szereplők közül,pedig nagyon jó lett volna ha Polly múltját és életét kicsit jobban kibontja a szerző.

Mikor már mindhárom szereplő teljes értékű tagja a történetnek,akkor beindulnak az események és hömpölyögve ,száguldva robognak az események.Szerencsére vannak benne fordulatok is,így nem fanyaloghatunk,hogy átlagos thriller-bevallom kezdem megkedvelni ezt a műfajt,mostanában jó pár remek darabot olvastam ebben a műfajban,ahol nem kell,hogy locsolótömlőből áradjon a vér,elég ha egy fura szomszéd,fura dolgokat művel,esetleg egy ártatlan kisfiú véres baltát tart az ágya alatt....

S. J. Watson: Mielőtt elalszom

Hű, ez bitang jó könyv volt!

Nem egykönnyen hajtottam álomra a fejem, két okból sem. Az egyik, hogy bár már szinte kiesett a fáradtságtól a kezemből, alig bírtam esténként félretenni, másrészt pedig alig mertem elaludni a témája miatt. :-)

Vajon milyen lehet minden reggel arra ébredni, hogy fogalmunk sincs ki a mellettünk szuszogó férfi, hol vagyunk, kik néznek ránk vissza a fürdőszobában kiakasztott fényképekről. Ráadásul saját tükörképünk sem mond nekünk semmit kilétünkről. Szerintem félelmetes.

Christine pont ezt éli át napról-napra. Mivel egy jó pár éve történt autóbalesetben elvesztette emlékezőképességét, minden reggel egy újabb kétségbeesés, rettegés, hogy és miért került ő oda, és ki is ő valójában. Az elmúlt húsz évből szó szerint semmire sem emlékszik. Nagyon lassan folydogál az elején a történet, bár cseppet sem unalmasan. Szép lassan kapjuk az információkat kis dózisban. A nőnek minden újabb nap egy hatalmas küzdelem, hogy megtartsa azokat a pici információmorzsákat, emlékképeket, amiket nagy nehezen megszerzett. Arra nagyon hamar rájön, hogy az emlékei által talál rá saját magára is.

Egy orvos tanácsára - akinek a jó szándéka, mint mindenki másé is, kétséges - minden este leírja egy naplóba az aznap birtokába került emlékeket, tényeket. Persze a naplót is minden reggel valahogy újból meg kell találni, hiszen fogalma sincs ébredés után, hogy egyáltalán létezik ez a számára létfontosságú dokumentum.

Ben, a férje is támaszt nyújt neki, évek óta viseli el ezzel a fogyatékossággal élő feleségét, napról-napra újból elmeséli neki életük történetét. Szeretete, támogatása úgy tűnik, Christine számára elengedhetetlen.

Szövevényes családi háttér bontakozik ki előttünk, a végén már Christine mellett, én sem tudtam kiben lehet megbízni.

Watson psychothrillere feladta nekem a leckét. Mindvégig talány volt számomra a történet kimenetele, bár bizonyos kapcsolatokat, gyanús alakokat azért én is felfedeztem benne.

A végén már szinte a végletekig feszíti a húrt, minden idegszálammal őrlődtem, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlen nővel, nagyon drukkoltam neki(k).

Na, szóval tényleg nagyon tetszett, jó kis izgi könyv!!!

Joanne Harris: kékszeműfiú

Volt időm emésztgetni ezt a könyvet, ugyanis már vagy 2 hete elolvastam. Nem szoktam ilyet csinálni, általában azonnal írok a könyvekről, de most valahogy nem volt időm és ihletem sem. De ahogy gondolkodom ezen a könyvön úgy jövök rá, hogy valószínűleg a nagyon beteg, gonosz, agyafúrt, igazából semmilyen értéket nem hordozó téma is meggátolt abban, hogy azonnal billentyűzetet ragadjak, bármilyen briliánsan is van megírva a történet. Mert így van, ez tagadhatatlan.

Harris az Urak és Játékosok sikerét próbálta meglovagolni ezzel a regénnyel, ez teljesen biztos. Utalások is vannak jószámmal a könyvbéli St. Oswaldra és tanáraira, a városkára, illetve a két szereplő/mesélő időnként felváltva történő megszólaltatása is mintha hasonlítana...
A Kékszeműfiú viszont az én ízlésem szerint már elkanyarodott egy olyan irányba, aminél én már megálljt intenék neki, de nem tudom mennyire hallgatna a véleményemre...

Ez a regény ugyanis, minden zsenialitása ellenére, mint írtam totálisan beteg. Kekszemufiu, ahogyan nicknéven az interneten hívja magát, valódi nevén BB online naplóját, blogját olvashatjuk a könyvben. Kekszemufiu apa nélküli gyerekkorát, különleges, szinesztézia szerű képességét, azzal kapcsolatos hírnevét és annak minden velejáróját meséli el nekünk blogjában. És a kis gyilkosságait... A bökkenő csak az, hogy már az elején kiderül, hogy olyan történeteket ír és vár az általa nyitott oldalon, amelyek lehetnek akár fikciók is. Így semmiben nem lehetünk biztosak amit leír, ez adja a pikantériáját a dolognak. Kiderül az is, hogy BB egy írókurzus hallgatója is egyben és így totális a zűrzavar. Az oldalán megjelenik Albertine néven egy lány is, aki szintén blogot írogat, egy történetet, mely Kekszemufiu történetének egy másik oldala. Jól kiegészítik egymást, az olvasó azt hiszi, hogy majd ez alapján szépen összerakja az igazságot. De nagy tévedés. Itt jönnek a csavarok, hogy senki nem az akinek látszik, totál káosz, majd a végén egy utolsó, nagyon gonosz fordulattal kiderül, hogy ki is a legbetegebb a történetben.

Egyébként a szinesztézia kapcsán Harris valamennyire ebben a regényében is megvillantja az ízek, illatok, színek iránti vonzalmát és kitűnő ábrázolóképességét. Nagyon tetszett még, hogy majd' minden bejegyzéshez tartozott egy zeneszám, amelyek valóban jól illettek az aktuális fejezet hangulatához, történéseihez, jól színesítve és érzékletesebbé téve ezzel a sztorit. Remek ötlet!
A zenék közül több számot is a Voltaire játszik, ez a daluk azt hiszem igazán ideillő : Death Death Devil Devil Evil Evil Song



Igazi letehetetlen, nagyon jó emberismeretről árulkodó pszichológiai thriller ez, bár a sok csavar ellenére a csattanóban számomra volt valami megszokott: egyszerre döbbenetes is meg nem is. Ami még nem tetszett benne, hogy a két blogos kb. ugyanazon a hangon szólal meg a naplójában, amiről mi bloggerek nagyon jól tudjuk, hogy lehetetlen, mert mindenkinek megvan a saját, általában jól felismerhető stílusa.
A könyv fontos üzenetének tartom az online világgal, az ott megjelenő emberekkel való óvatos bánásmódot ill. azt, hogy ez a szféra mennyire ki bírja hozni az emberben esetlegesen szunnyadó negatív tulajdonságokat.

Remélem Joanne Harris legközelebb a színességét bizonyítandó ismét valami lájtosabb különlegességgel áll elénk, mert különben rosszat fogok gondolni róla. *gonosz vigyor*

Tess Gerritsen: A sebész

Bostonban él egy gyilkos, akinek azaz élete értelme, hogy magányos nőket keressen meg az éjszaka leple alatt, hogy aztán borzalmas kínzásokat hajtson végre rajtuk. A rendőrség minden erejével azon van, hogy megkeresse ezt a civilben feltehetőleg orvosként tevékenykedő egyént, mivel minden esetben sebészeti pontossággal végzi el ezeket a brutális kínzásokat. Az ügyre ráállított Moore és Rizzoli már a nyomozás elején különleges felfedezést tesznek. Az ügy fontos láncszeme lehet Catherine Cordell doktornő, aki két évvel ezelőtt már találkozott a gyilkossal, de a kínzása befejezetlen maradt. Vajon most sikerül befejeznie a gyilkosnak azt, amit már egyszer elkezdett?

A borítón mindjárt egy ajánló mászik az arcunkba, miszerint Stephen King is imádja az írónő könyveit és "Minden könyve kötelező olvasmány". Ami azt sugallja az olvasó felé, hogy valami vérfagyasztó thrillerrel áll szemben, hiszen King tudja, hogyan kell felborzolni az idegeket. Ám Gerritsen regénye inkább egy kellemes szórakozásnak felelt meg, mint egy borzongató utazásnak. A szerző meglehetősen naturalisztikusan ábrázolja a kínzásokat és szakszerű alapossággal mutatja be a doktornő munkásságát, de hát ez nem is csoda hiszen maga is orvosként végzett.

Noha a könyv Rizzoli sorozat első darabjaként van hirdetve, én ennek ellenére sokkal hangsúlyosabbnak éreztem partnerének, Moorenak a szerepét. Ennek oka, hogy a szerző Moore köré építi a szerelmi szálat, illetve sokkal több információt kapunk az ő gondolatairól, érzéseiről, mint arról aki igazán főszereplője ennek a könyvnek. Az az igazság, hogy engem abszolút nem zavarna ha inkább Moore lenne a középpontban, mert nekem sokkal szimpatikusabb karakter, mint a nyomozónő. Nem tehetek róla, de szegény nőci olyan kis fura. :)

Szóval a könyv nem rossz, nem rossz de olvastam már ezerszer jobb thrillert is, ami valóban vérfagyasztó volt, olyannyira, hogy még a mellékhelységbe se mertem kimenni. Hiányzik azaz igazi feeling, amitől egy thriller igazán thriller, de Tess Gerritsennél ezt nem éreztem, de azért egynek még elmegy. Talán majd a következő?

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

Soha nem vettem volna kezembe ezt a könyvet a borítója és a fülszövege alapján, ha nem olvasom Nima véleményét róla. A bejegyzése nagyon felkeltette az érdeklődésemet és azt gondoltam, hogy ez a történet vagy nagyon fog tetszeni nekem vagy nagyon nem.

Szerencsére az előbbi jött be.

Hihetetlenül szokatlan, mélyen elvont témát hoz ez a regény. Én szoktam gondolkodni az életen, a világon, hogy mik és mivégre vagyunk, de ez, vagy hasonló lehetőség, mint amit a könyvben felvet a szerzőpáros, még legvadabb álmaimaban sem jutott volna eszembe. Ezért is tetszett nagyon a könyv, mert nagyon különleges és gondolkodós a téma, ami engem mindig vonz.

A 16 éves Szaskát megtalálja egy rejtélyes idegen és tulajdonképpen lelki terrorral ráveszi arra, hogy egy furcsa főiskolán kezdje meg a tanulást, amiről a lánynak fogalma sincs, hogy mire irányul. Ez a rejtély viszi előbbre később a sztorit, mert az olvasó kíváncsisága is nagyon birizgálva van, hogy mi a francot is tanulnak a diákok ebben az iskolában. Mindig azt mondják nekik a tanáraik, hogy még nem érthetik meg, majd ha eljön az ideje megtudják. Addig is értelmetlennek tűnő feladatokat kell végrehajtaniuk, kő keményen kell dolgozniuk, mert ha nem, annak végzetes következményei lesznek. Senki nem ért semmit, kezdetben Szaska sem, de mivel ő kiemelten tehetséges az adott területen, lassanként rájön, hogy mire megy ki a játék és a kezdetekkel ellentétben már nem akar kiszállni.

Megérti, hogy a tanulás során átlényegül valódi önmagába, ami egy számunkra teljesen elvont világ része. Érdekes kapcsolatokról, szálakról olvashatunk az anyagi és e között a másik világ között, igazából majdnem teljesen logikusan fel van építve a kettő közötti átmenet mikéntje.

Ami nagyon élvezhetővé tette a történetet, hogy a bonyolultabb, nehezen felfogható információkat csak nagyon finoman, lassan adagolta egy hétköznapi világ, a főiskola történéseinek keretein belül. Olvassuk a diákok életét, problémáit, együttérzünk velük és közben nagyon szokatlan dolgok részeseivé válunk.

Nem utolsó szempont a történet élvezhetőségét tekintve, hogy eltekintve néhány fordítási hibától, igazán jól van megírva, a feszessége, szerkezete jól eltalált, a nyelvezete is igényesebb, mint amire én számítottam.
Több véleményt olvastam, miszerint a vége összecsapott, érthetetlen. Én egyáltalán nem éreztem annak, szerintem teljesen rendben volt.

Azért vonok le fél pontot a maximálisból, mert annyira elképzelhetetlen számomra ez a felvetés, hogy nem tudok elgondolkodni róla, hogy ez valójában lehetséges-e. Ezen kívül voltak számomra olyan dolgok a történetben, amiknek nem értettem a jelentőségét, de ez talán az én hibám, hiszen nem biztos, hogy logikát kell keresni egy ilyen misztikus világban.

Csak nagyon elszántaknak ajánlom, akik szeretik a nagyon elvont, különleges dolgokat. Bár másokkal ellentétben én nem tartom betegnek a sztorit, inkább nagyon "pihentnek" és valóban jó szó rá a pszichedelikus, amit többen is használtak rá, annyira nem evilági az egész.

Sebastian Fitzek:A terápia

Nehéz úgy írni egy-egy könyvről,hogy felkeltsük a kíváncsiságot de ne áruljuk el a sztori lényegét...ebben az esetben duplán bajban vagyok.

Krimiket már olvasgatok,kezdek megbarátkozni ezzel a műfajjal is,de a thriller eddig kimaradt a pszichothrilleről nem beszélve.De azt hiszem remek kezdés volt ez a könyv.

Viktor Larenz híres pszichiáter,ám mikor lánya rejtélyes körülmények között eltűnik,felhagy a praxisával és minden energiáját a lánya megtalálására fordítja,ám hiába...négy év után úgy érzi teljesen összeroppan,ezért egy szigeten lévő családi nyaralóban próbálja lezárni lánya elvesztését....és itt kezdődnek a bonyodalmak.Felbukkan egy nő aki arra kéri a férfit,hogy kezelje,mert csak benne bízik...Viktor egészen addig ellenáll,mígnem Anna egy visszatérő látomásról kezd neki beszélni amelyben egy kislány keresi fel,hogy segítsen neki..a sok apró momentum, a kislány betegsége,kedvenc plüssjátéka mind mind kísértetiesen hasonlít Viktor eltűnt kislányára.....

A szálak már kigobozódni látszanak,és kezdjük helyre tenni a kirakóst amikor egy újabb fejlemény,telefonhívás,szereplő,felborítja az egészet,és megint retteghetünk,agyalhatunk,hogy vajon Viktor megtalálja-e a lánya eltűnéséhez a kulcsot,és valóban van -e félnivalója a a fiatal nőtől aki nap mint nap felbukkan a házában,és feleségének vajon van-e köze mindezekhez?

Szerintem igazán remek,körömrágós film alapja lehet a könyv,igazi ijesztgetős ,szívkiugrós jelenetekkel.Én ezeknél a részeknél alig mertem lapozni:-)

A könyv vége picit összecsapottnak tűnt,hirtelen oldódott meg a talány,ez egy picit zavart,mert a történet végig nagyon jó ütemben volt megírva.Kicsit homályosabb végkifejlet talán jobban tetszett volna.

De ennek ellenére letehetetlen olvasmány!

Kiadja: Könyvmolyképő kiadó