Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Nem tudok bejegyzés nélkül elmenni e mellett a könyv mellett, mert annyira, de annyira tetszett. Meg azért is, mert állítólag nagyon lehúzó kritikák láttak napvilágot róla. Akkor legyek én az egyik ellenpont.

Esküszöm, nem értem, hogy mit lehet ezen a könyvön annyira lehúzni. Vagyis tulajdonképpen értem. Túl hosszú, időnként túl töménynek vagy túl intellektuálisnak stb. tűnhet. De azt hiszem ez semmiképp nem a könyv hibája, inkább az olvasóé, aki nehezen tudja ezt befogadni...

Korábban, recenziók olvasása után egyébként én is sokkal szárazabb valamire számítottam, mint amit végül kaptam. A könyv ugyanis kisebb történetek füzére, amelyek a történelem ill. egy kitalált történelem jellemző korszakait mutatják be nekünk nagyon is olvasmányosan.

Két ill. több lélek bolyongásának lehetünk tanúi a történelem egyes állomásain. Az ő saját, egyéni küzdelmeiken, életeiken keresztül mutatja be nekünk az író azt a fiktív világot, amit elképzelt abból kiindulva, hogy mi lenne, ha a középkori pestisjárvány idején egész Európa, gyakorlatilag a keresztény világ úgy ahogy van, kihalna.

Dióhéjban elárulom, főként Kína, valamint az iszlám országok versengenének mindenben: földterületekért, a tudományban stb. Ezen kívül persze vannak más országok, világnézetek is a történetben, de többet nem árulok el. Érdekesen fejti ki Robinson, hogy mi történne az Újvilággal, az amerikai földrésszel, valamint hogy a tudomány hogyan haladna az ő kitalált világában.

A regény minden fejezete egy-egy lényeges, az emberiség léte számára alapvető tényezőt vizsgál kicsiben, jól érzékeltetve ezzel, hogy az egyes emberek mikrovilága, apró döntései miként befolyásolhatják az egész emberiség fejlődését vagy épp romba döntését. Van tudománnyal foglalkozó fejezet, felfedezős fejezet, vallásfilozófiával, feminizmussal foglalkozó, vagy pusztán csak történelmi rész, de mind meglehetősen olvasmányosan tálalva, érdekes személyiségek életén keresztül. Igaz, a regény második felében kissé töményebb részek is találhatóak, ahol Robinson kissé belemerül egy-egy témába, pl. a vallásfilozófiába, de azt gondolom, hogy ez egyenes következménye az emberiség fejlődésének és ezek a filozofálgatások nem haladják meg semmiképp a tűréshatárt még egy olyan átlagos műveltségű olvasó számára sem, mint én. Igaz, engem nagyon érdekelnek ezek a dolgok, viszont rettentően laikus vagyok, mégis az iromány minden sora érthető és követhető volt számomra.

Nem kell tehát elveszni a szövegben, tökéletesen élvezhető intellektuális, ugyanakkor érdekes és ötletes történeteket tartalmazó regény ez. Őszinte csodálattal adózom az írónak, amiért ilyen hihetetlen tudásanyagot halmozott bele ebbe a könyvbe és azt ilyen kitűnő stílusban tudta előadni. Ugyanis a stílusát is érdemes megemlíteni, ami számomra abszolút szépirodalmi szintű. Nagyon választékos, igényes, mégis teljesen érthető a nyelvezet. A hasonlatait pedig fel kellett volna jegyeznem, annyira frappánsak voltak. Imádtam még az okos kis utalásait a korábbiakra, ahogyan finom szálakkal összefűzte az egyes részeket.

Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről, számomra tökéletes, katartikus élményt nyújtott, mert egyszerre volt benne történelem, izgalom, színes karakterek, igényes nyelvezet, gondolkodásra ihlető és a valósággal szembesítő filozófia, némi tudomány - épp megfelelő arányban.

Tudom, hogy nem való mindenkinek ez a regény, én mégis legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám, hogy olvassa el, mert így kell írni, így kell érdekes, izgalmas és fontos dolgokat is egybegyúrva kitűnően szórakoztatni és egyben elgondolkodtatni az olvasókat!

Nálam abszolút Top 10-es könyv!

Robert J. Sawyer: Lélekhullám

"Peter Hobson egy fiatalkori trauma hatására megszállottan dolgozik egy olyan berendezésen, amelynek segítségével egyértelműen megállapítható az ember halálának pontos pillanata. Kísérletei során sikerül megfigyelnie, hogy a biológiai élet véget értével az agyból alig érzékelhető elektromos energia távozik. Ezt elnevezi „lélekhullám”-nak, és kutatásai új célpontjaként a halál utáni élet lehetősége felé fordul. Legjobb barátjával, a számítástechnikai zsenivel közösen szimulált komputeres másolatot készítenek Peter tudatáról, majd kis módosításokkal három példányban lemásolják. Az újabb kísérletekkel azt próbálja bizonyítani, hogy az ember lényének létezik egy halhatatlan része, mely a testtől függetlenül képes örökké élni. A három szimulált tudat azonban csakhamar megtalálja a kiutat a zárt, szigorúan ellenőrzött számítógépes környezetből, és birtokba veszi az internetet. Nem sokkal később pedig szaporodni kezdenek a titokzatos halálesetek. Vajon kideríthető-e, melyik tudatmásolat felelős a történtekért, de ami még fontosabb, visszazárható-e az elszabadult, halhatatlan szellem a palackba?

Robert J. Sawyer Nebula-díjas regénye komoly tudomány- és vallásfilozófiai kérdésekre keresi a választ, de emellett egy pillanatra sem felejt el izgalmas kriminek maradni."

A Nebula-díj emlegetése felkeltette az érdeklődésemet, számos általam igencsak megbecsült könyvet jutalmaztak már ezzel a kitüntetéssel (Neurománc, Randevú a Rámával stb.), éppen ezért a Lélekhullámtól is legalább hasonló mélységet és izgalmakat vártam. A másik indok az érdeklődésemre pedig a szerző későbbi könyve, a Flashforward volt, mivel nagyon jó könyvnek találtam.

A két fő tudományos szál mellett - a lélekhullám megtalálása illetve lemásolt emberi tudat alapján létrehozott MI-k kordában tartása - a főhős Hobson és felesége kapcsolatába is betekintést nyerünk, mely többek között a titokzatos gyilkosságsorozat alapját is adja. Ez a vonal elég nagy hangsúlyt kap, így senki se számítson egy akciódús sci-fi könyvre, a gyilkosságsorozat és a nyomozás is csak a könyv második felében kerül majd előtérbe.

Szerintem egy jó scifi esetében az is fontos, hogy láthassuk, miképpen befolyásolja egy tudományos felfedezés az emberi társadalmat és milyen rövid vagy hosszútávú hatásai lesznek. A lélekhullám esetében időnként különböző hirdetések és híradások szakítják meg a cselekményt, így értesülünk Hobson felfedezésének globális hatásairól. Ebből nem sok van, de elgondolkodtatóak, nagy hiba lett volna Sawyer kihagyni egy ilyen ziccert.

Hamar végigértem a történeten, viszont olyan érzésem volt, hogy talán szerencsésebb lett volna kevesebb szálon vezetni az eseményeket. Kicsit úgy éreztem mintha az író maga se tudta volna eldönteni, hogy ezek közül melyik érvényesüljön jobban. A hálózaton kószáló önálló MI-k ötlete ugyan nem újkeletű dolog (a könyv megjelenésekor sem volt az), ebben a kontextusban nyilván inkább a halhatatlan lélek, a tudat megbontásának és változtatásának lehetősége volt a fókuszban, de szerintem még lehetett volna tovább is bontogatni a Peter-Cathy szál helyett. Kár, mert ebben még lett volna potenciál.

Kellemes kikapcsolódást nyújtott, sok kérdést vet fel, egyszer mindenképpen érdemes elolvasni. Személy szerint a lezárással nem voltam kibékülve, szerintem jobban jártunk volna egy nyitott befejezéssel.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Menekülési kísérlet

"Két történet, két kísérlet a menekülésre egy halálos veszedelem elől. Az első színhelye a Szivárvány bolygó, amelyen tudósok kutatják a null-transzport titkát. Az utazásnak és a teherszállításnak ez a forradalmian új, instant módja jelentheti a kulcsot az egész galaxis meghódításához, ám az eljárás mellékhatásai egyelőre katasztrofálisak. Nem véletlen, hogy a tudóscsoport egy isten háta mögötti, lakatlan bolygót választott a kísérletek színhelyéül. Legutóbbi próbálkozásuk azonban olyan hatalmas energiákat szabadított el, amelyek akár az egész felszínről eltörölhetnek minden életet… és az evakuálásra sem elég idő, sem elegendő eszköz nincsen.

A második történet idejére már az utazás mindennapos módjává vált a null-T, és fiatalok járják a kozmoszt, egyre újabb lakott világokat fedezve föl. Két ilyen felderítőt egy titokzatos harmadik férfi elvezet egy ismeretlen bolygóra, amelyet emberhez hasonló lények laknak egyfajta kora-feudális társadalmi berendezkedésben. A világ primitív technikai szintjéből csak egyvalami lóg ki: egy különös autósztráda-szerűség két hatalmas kráter között. Ezen a sztrádán anakronisztikusan modern járművek haladnak megállíthatatlanul, eltéríthetetlenül. A megmagyarázhatatlan, fejlett technika nem hagyja érintetlenül a bolygó társadalmát, és a földi látogatók riadtan ébrednek rá, hogy e távoli világban történelmük egyik legsötétebb időszaka készül megismételni önmagát."

Eddig sajnos nem volt szerencsém a Sztrugackij fivérek munkásságához, de ami késik nem múlik. Tapasztaltabbak véleménye szerint más Sztrugackij művekhez hasonlítva ezek mindenképpen halványabbak, én ezt nem tudom megítélni. Önmagukban nézve őket, úgy érzem sikeres volt az első találkozás, kedvező benyomásokkal, mindenféleképpen lesz folytatás. Csak még nem tudom mi következzen?

Az első kisregény a Szivárvány nevű bolygón játszódik ahol elszánt tudósok kutatják a hullám nevű jelenség természetét valamint a null-transzportot. A kísérletek azonban hirtelen kudarcba fulladnak, a bolygó lakosságát pedig minél előbb evakuálni kell. Ártatlan gyerekek, művészek akik új benyomásokért jöttek a bolygóra, a tudománynak élő mérnökök, turisták és sokan mások. A mentőhajó raktere igencsak szűkös, így nem kétséges, hogy nem mindenkit és mindent lehet megmenteni, mielőtt a közeledő hullám eltöröl mindent a felszínről.
Ki vagy mi a legfontosabb ilyenkor, hogyan lehet ezt eldönteni? És vajon kinek a feladata eldönteni? Milyen érzés lehet az embernek szembesülnie azzal, hogy élete munkáját már sosem ismerheti meg a jövő generációja, hogyan lehet elfogadni a lassan de biztosan közeledő véget? Ennél jóval több morális kérdés merül fel az alig százharminc oldal alatt, igazán elgondolkodtató olvasmány. Kicsit talán hosszabb a felvezetése, mint kellene.

A Menekülési kísérlet című kisregényben Vagyim, a strukturalista nyelvész egy Saul nevű fura alak felbukkanásának köszönhetően egy teljesen ismeretlen bolygó felé veszi az irányt a pilóta Antonnal karöltve. Az újonnan felfedezett bolygón azonban ruhátlan, elkínzott emberszerű lényeket találnak fogvatartók gyűrűjében. Noha nem értik egyértelműen a helyzetet, mindenképpen közbeavatkoznak, hogy valamiképpen segítsenek az idegeneknek. A középkori szintű társadalom tagjaival szót érteni nem egyszerű, ez pedig még további problémákat okoz. Ez a kisregény szerintem még izgalmasabb mint az előző és talán még fontosabb témát feszeget. Milyen szabályok uralkodnak ezen a bolygón, kitől is kell tartani? Szabad-e egy fejletlenebb társadalom történelmébe avatkozni akár a legnagyobb jószándékból kifolyólag? Nem okoz-e ez nagyobb kárt, mint hagyni egy társadalmat fejlődni a maga útján és tanulni a hibáiból? A felvetés nem is alaptalan, láthattunk már erre példákat a múltban.

Igazán szórakoztató és elgondolkodtató mindkettő kisregény, végeredményként pedig azt mondhatom, hogy az első találkozásom a Sztrugackij fivérekkel roppant jól sikerült, már gondolkodok is rajta, mit olvassak tőlük legközelebb.

Nicholas Christopher: Bestiárium

"Xeno Atlas Bronxban nőtt fel. Anyja korán meghalt, apja pedig az évek nagy részében tengerészként járta a világot, így a fiúra szicíliai származású nagyanyja vigyázott, aki esténként állatszellemekről mesélt neki különös történeteket. Felcseperedvén Xeno megszállottjává vált az állatoknak, s közülük is leginkább a rendkívüli lényeknek. Szenvedélyét tovább tüzeli egy elveszett középkori szöveg, a Karaván Bestiárium, mely állítólag azokat a teremtményeket gyűjtötte össze lapjain, amiknek nem jutott hely Noé Bárkáján. Írt a griffről, a mantikórról, a szfinxről és a főnixről, csupa olyan csodalényről, melyek a mi világunkban nem léteznek már. Xeno a kézirat után nyomozva elhagyja New Yorkot, s bejárja Európát, Ázsiát, hogy végül mégis saját családjának történetében leljen rá a legnagyobb rejtély kulcsára."

Rövid és tömör leszek, ez a regény valamiért nem tetszett. Sokan elismerően nyilatkoztak róla, ám engem valami okból kifolyólag a könyv nem ragadott magával annyira, mint a többi olvasót.

"Lényünknek egy része sosem hagyja ott életünk első szobáját."

De kezdjük a pozitívumokkal: azok a részek igazán tetszettek, amikor a Bestiárium kutatása folyt, sajnálatomra pont ezekből a részekből volt kevesebb. Szerettem ahogy az állatokról írt, ahogy bemutatta a tulajdonságaikat, szívesen elmerengtem egy-kettőnek a történetén. Sőt, kifejezetten tetszett, hogy egy-egy állat megismerése után egy rövid összefoglalót is kaptunk ezekről a teremtményekről, betekintést nyerve ezzel a főszereplő noteszeibe. A történet nem volt előre kiszámítható, sose tudtam, mi várhat rám a következő fejezetben. Ettől olyan érzésem volt, hogy egy kis plusz misztikus színezetet kapott a regény.


"A főnix
Hatalmas madár, tűzszínű tollakkal. 
Akárcsak a tüzet, őt is levegő élteti. Se nem iszik, se nem eszik.
A Paradicsomban él, és minden ezredik évben meghal és újjászületik."


Amit mások pozitívnak én inkább negatívnak éltem meg a könyvben. Nem szerettem, hogy a történet csapongó és néha a szerző túl sokat írt olyan dolgokról, amik számomra lényegtelen voltak. Szerintem jobb, ha egy történet összefüggő, illetve ha azokra fókuszál az író, amiről valójában szól a könyv, azaz a könyv kutatásáról. Habár a végére minden kérdésre megkapjuk a választ, mégis úgy éreztem, hogy a szépen logikusan felépített történetnek túl hirtelen lett vége.


"Nem létezett határ az emberek és az állatok között. Ám a kegyetlenség férge beleette magát az ember szívébe. Az állatoknak meg kellett védeniük magukat, ezért kifejlesztették a saját nyelvüket, amit csak az ő fajtájuk érthetett meg."


Kivételesen nem merem ajánlani ezt a könyvet senkinek sem, mert lehet hogy én olvastam rosszkor, rossz pillanatban. Annyira vegyesek az érzéseim, hogy inkább mindenki saját maga döntse el, hogy érdekli-e a történet. :)

Jane Yolen:Csipkerózsa

"...Itt csupa olyan dolog van,ami nem létezik..."

Első ránézésre nagyon tetszett, hogy egy világszerte ismert mesét új köntösbe bújtassanak. Érdekes volt olvasni az előszóban, hogy az általam ismert hagyományos Csipkerózsikának mennyi változatát hallgatják ma is világszerte a gyerekek.

Ebben a mesében nincs sok varázslat, és szívmelengető rész.

Becca imádott nagymamája meséin nőtt fel, Nami azaz a nagymama halála előtt egy titkot oszt meg unokájával, miszerint Csipkerózsa nem másról mint róla szólt. Becca nagymamájától nemcsak a mesét, de egy ládát is örökölt ami furcsa, ismeretlen tárgyakat, fényképeket rejtenek. Kulcs Nami titkához.

A történet nagyon lassan indult be, idegesített a sok pici mellékes szösszenet. Idegesített, hogy Becca magában beszél!

És rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem olvasás közben: Hogy lehet, hogy a saját lánya(Becca anyja) sosem kérdezte a saját anyját a múltjáról? Hogy lehet, hogy a saját lánya nem volt ott a halálos ágyánál, hogy lehet, hogy a három unoka közül egyedül csak Beccát érdekelte a múlt? Hogyan tudunk úgy elmenni hosszú évekig egy családtagunk mellett, hogy nem faggatjuk milyen volt az élete régen? Főleg annak fényében, hogy még az igazi nevével sem voltak tisztában....

A történet a vége felé közeledik igazán a lényeghez, a holokauszt, az áldozatok és a borzalmak ecseteléséhez. Minden ilyen történet megrázó, mikor a milliós tömegből kiemelnek egy embert, és csak azzal az egy élettel foglalkoznak.

Olvasás közben egy másik könyv jutott eszembe: Karen Levine: Hana bőröndje-ez a könyv ugyanúgy kutat mint Becca, mégis valahogy másként éltem meg a könyvet és nemcsak azért mert egy gyermek útját kíséri végig.

Lehet rosszkor talált meg a könyv, nehezen haladtam vele. A borító viszont zseniális lett.

Cory Doctorow: Kis testvér

Az itthoni blogosoknak, akik írói babérokra pályáznak bíztató példa lehet Cory Doctorow. A 2000-ben indult Boing Boing társbloggereként már szerzett magának egy kis ismertséget, abszolút hírnevet azonban a 2008-ban megjelent Kis testvér című könyvével szerzett. Jelenleg is közreműködik az említett blog szerkesztésében, de amellett, hogy még ír is, újságcikkeket is szokott publikálni.

A 17 éves Marcus egy nem túl távoli jövőbeli San Fransisco-ban él boldogan. Nem szenved hiányt semmiben. Szereti a barátait, akikkel kisebb nagyobb stikliket is véghezvitt már és a történet elején is épp lógni készülnek az iskolából, hogy egy nem túl legális játékban vegyenek részt. Nem sokkal ezútán hirtelen feje tetejére áll a világ. Porfelhő és rémülten rohanó emberek mindenütt. San Fransisco-t terrortámadás érte. A négy jó barát a hangszórók ordításainak engedelmeskedve követi a menekülő tömeget és a közeli metróállomáshoz futnak. Azonban meggondolják magukat és inkább visszatülekednek a szabad levegőre. Nagy hibát követnek el ezzel, segítség helyett kemény karok ragadják meg őket és megkezdődik a Belbiztonsági Hivatalnak (BH) köszönhető rémálom, amit valami csoda folytán csak a fiatalok éreznek a felnőttek azonban egy szükséges rossznak tartják, aminek kellemetlenségeit elviselhetőnek tartják cserébe azért, hogy elkapják a bűnözőket. Megszűnik a magánélet, lehallgatják a telefonokat, kamerákkal figyelik meg az utca emberét, lekövetik az internetes aktivitásokat és antennás kocsikkal szűrik ki a vezeték nélküli internet azon belül is az egyre népszerűbb és illegális Xnet felhasználóit. Rengeteg embert letartóztatnak, elviszik őket ismeretlen helyekre akikkel aztán úgy bánnak ahogyan nekik tetszik. Marcus nem felejt és nem is hagyja annyiban amit vele és barátaival tettek, meg akar fizetni a BH-nak és olyannak akarja újra látni Amerikát, mint a terrortámadás előtt: félelem nélküli élettel és szabad szólásjoggal. Kezdetleges eszközökkel a tarsolyában veszi fel a harcot ellenük, de a megfelelő emberek bevonásával a megfelelő pontra mért csapásokkal a BH félni kezd.

A Kis testvért az 1984-el emlegetik egy lapon és sokak szerint méltó utódja is.

Nem tudok ehhez hozzászólni, mert az 1984-et továbbra sem olvastam, pedig párszor már megígértették velem. A tudatalattim még ellenállni látszik, mert még csak a közelébe sem megyek annak a polcnak, amelyiken találni lehet.

Tehát maradok a Kis testvérnél, amelynek címe egyébként a Nagy testvér mintájára jött létre. A nagy testvér szeme ugye mindent lát, de ki is az aki figyeli a nagytesót? Hát a kis testvér, ki más!? A fő témája a rabságban remélt biztonságérzet a szabadság illúziójával meghintve. Ez az amit vágynak a felnőttek és ez az aminek paradoxonját a többség valahogy nem érzi, nem látja. És bár Marcus figurája nekem nem volt szimpatikus (ha nincs a közelben fegyveres erő akkor nagyon nagy szája tud lenni) abban azért mindenképpen igaza volt, hogy miközben naponta több tucat embert tartóztattak le és vallattak ki (köztük rengeteg kiskorút), addig egyetlen terroristát sem tudtak még felmutatni.

Mialatt a könyvet olvastam végig Michael Moore - Kóla, Puska, Sültkrumpli című filmje járt az eszemben, abból is egy bizonyos rész, amikor is azt boncolgatja vajon miért van sokkal több egy főre jutó gyilkosság az USA-ban, mint északi szomszédjaiknál, Kanadában, ahol szintén (elnézést a szóhasználatért de) fegyverbuzik élnek. Bár az ő felfedezése nem hivatalos és nem is bizonyított, azért elgondolkodtató: szerinte azért van mindez, mert az amerikai emberekbe minden nap azt sulykolják, hogy félniük kell. Félni kell a terroristáktól, a más bőrszínűektől, a szomszédtól, és az idegentől egyaránt. A híradóik és sorozataik tele vannak katasztrófa hírekkel, gyilkosokkal és csupa-csupa vérrel, így hát nem csoda hogy lassan már mindenki fél valamitől vagy valakitől.

Ezt éreztem ebben a könyvben is: az állandó félelem miatt senkiben sem bíztak meg, bezárkóztak és kígyót-békát kiabáltak arra, aki ellen érvelni mert. Az újságok persze itt is csak a pénzre, a bevételre hajtanak és cseppet sem érdekli őket az igazság. (ez mondjuk a legtöbb országban így van)

Doctorow kőkeményen megragadta a lényegét ennek az egész jelenségnek és szinte tökéletesen adta át ezt olvasóinak. Bár meg kell vallanom a számítástechnikai magyarázatoknál sokszor elmerengtem vagy keresztbeállt a szemem, mert nekem kínai volt amit magyarázni próbált. Kedves ötlet volt ezt tőle, csak nem számolt az olyan informatikai analfabétákkal, mint amilyen én is vagyok.

A magyar kiadásról: rengeteg benne az gépelési hiba, volt, hogy egyetlen oldalon hármat is találtam. Ez egy idő után már elég zavaró volt. A borító tetszik, olyan nemesen egyszerű, mégis lényegre törő, bár az amerikai és angol kiadásé azért még jobban bejön, azok olyan fiatalosan vagányak. :-) (Balról jobbra: amerikai, angol)