Spiró György: Álmodtam neked

Nem az első Spiró könyvem és nem is az utolsó, főként, ha ilyeneket álmodik nekem még sokat. Ilyen nagyon őszinte, időnként vicces, máskor mélységesen szomorú valóságot, ami kegyetlenül őszinte. Annyira, hogy néha már zavarba ejtő ez a nem mindennapi kitárulkozás.

A novelláskötet 1987-ben jelent meg. Akkor is nagy sikere volt az életrajzi írásokat tartalmazó novelláknak. A mostani kötet bővült pár, azóta ihletett novellával. A fanyar humorral kimondott, kendőzetlen őszinte szó nem ismeretlen Spirótól, úgyhogy joggal várhattuk el most is. És Ő pedig megmondja, kiteszi az asztalra, tegyünk vele, amit jónak látunk.

Időrendben tekinthetünk bele fogantatásától kezdve főszereplőnk életébe, amely felér egy társadalomrajznak is. Elgondolkodtat, továbbgondoltat és közben értékelek.

Spiró György Budapesten született1946-ban. Az ELTE-n szerzett diplomát magyar–orosz–szerbhorvát szakon. Rengeteg műfajban otthonosan mozog, számtalan kötete jelent meg. Költőként és prózaíróként kezdett publikálni. 16 éves kora óta próbálkozik drámákkal. Nagy sikert a Csirkefej és Az imposztor aratott a 80-as években. Jelenleg az ELTE Esztétika Tanszékének tanára. Irodalomtörténészként is jelentős neve van, a szláv nyelvek és irodalom alapos ismerője.

A jó novella Spiró szerint „csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle." Fejbe csapott!

10/10

Tóth Krisztina: Pixel

Leültem Tóth Krisztával egy havas, téli napon egy jó meleg, kandallóval befűtött szobában, és elkezdtünk beszélgetni egy pohár forró tea mellett. És csak mondta és mondta, én meg ittam a szavait. Sorra vettük majdnem az összes testrészt, felvázolt nekem egy-egy történetet, érintve mindig az adott részünket, aztán a végén valami csodás úton haladva egy szép teljes egésszé állt össze. Szóval valami ilyesmit éltem át olvasás közben, és annyira kellemes volt, csak kevés... A kis novellák önmagukban is megállták a helyüket, de persze tényleg a korona a végén került fel a FEJ-re. A történetek szereplői között pedig sokszor magunkra ismerünk, ami azért eléggé elgondolkodtató. Tényleg olyasmi volt, mint amikor a fényképezővel játszunk, próbáljuk a képet hol közelre, hol távolra beállítani, s így váltakozik a látásmódunk is.

Én mindig megtorpanok a kortárs magyar irodalom ajtaja előtt, sőt, rettegés fog el, hogy én ebből úgysem fogok semmit érteni, túl buta vagyok hozzá. Az utóbbi években viszont nagyon kellemes élmények értek, így már sokkal bátrabban próbálkozom. Most is nagy öröm ért, sajnálnám, ha nem "ismertem" volna meg az írónő egy munkáját. Aztán majd szép lassan a többit is.

"Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze."

Ó, én nagyon büszke vagyok, hogy van nekünk egy Tóth Krisztinánk!

Karácsonyfaerdő (válogatta és szerkesztette: Hunyadi Csaba Zsolt)

Egyik nap, mikor a barátnőimmel a színházban a Diótörőt néztük (nem felvágásból írom, most láttam először), eszembe jutott, milyen speciális érzés is ez a karácsony előtti... És szinte mindegy, hogy fehér karácsony van, vagy fekete, van-e a bejgliben elég mák és a forraltborban igazi szegfűszeg, vagy hogy TV-ben adják-e idén is a budspencert... Megfoghatatlan valami ez, talán az emberek nyüzsgésében, a karácsonyfa díszeinek csillogásában lakik vagy a kemény tél füstös illatában, nem tudom. A könyv tizennyolc elbeszélése legalább tizennyolc választ ad erre a kérdésre. Némelyik talán kissé erőltetett, túlságosan tanmeseszerű, propaganda ízű, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig meglakol; akadnak köztük giccsesebb mesék is, ahol az angyalok trombitálnak a felhők fölött. De vannak kevésbé hagyományos történetek, ezek ha lehet mondani, sokkal jobban tetszettek. Kosztolányitól 'A szegény kisgyermek karácsonyi panaszai' zseniális szerintem, de Mikszáth, és Herczeg Ferenc egy-egy novellájáért is érdemes kézbevenni karácsony előtt a válogatáskötetet.

VII.
Az év siralomvölgy, a kötelesség a földi élet: a karácsony a túlvilág, a mennyország. Aki nem viselkedik illedelmesen, az elkárhozik, karácsonyra nem kap semmit.
VIII.
Apám a kellékes. Ő tárgyal az angyallal, egy titokzatos égi bankárral, aki a csekklapján minden elképzelhető s el nem képzelhető játékot kiutalhat. Anyám az ügyelő, a felügyelő, a rendező, az áldott súgó, aki titokban értésemre adja, mit kell hazudnom apámnak.
IX.
A világosító - a fölvilágosító- az a barátom, aki már évekkel ezelőtt közölte velem, hogy a karácsonyfát nem az angyal hozza, hanem a sánta viciné, s az egészet a nagyok találták ki, mert életük oly sivár és szürke, hogy szeretnének gyönyörködni a gyermekek tudatlanságában és ártatlanságában.
X.
Épp ezért tilos őket felvilágosítani. Kegyetlenség volna. Hadd higgyenek egyetlen káprázatuk boldog hazugságában. Csitt, ne beszéljünk a felnőttek előtt. Inkább zsaroljuk őket mi is, a magunk módján, az úgynevezett "tág gyermekszemünkkel".
XI.
Én erre a napra mindenesetre fehér kívánati lapot kapok, melyet kedvem szerint töltehetek ki.
XII.
Mit óhajtok? Várjatok, hadd gondolkozom! Nem olyant, mint tavaly, hanem másmilyent. Olyan gömbölyűt, amit ki is lehet nyitni és be is lehet csukni, olyan sárgát, olyan kereket, ami muzsikál is, olyan furcsát, olyan görbét, nem szabályost, de azért mégis egyenest, ami magától megy, süstörög, robban, tündököl, ezenkívül föl lehet kapcsolni a fülemre is.
...
XIV.
Olyant akarok, amit még senki nem látott, ami érdekes és borzasztó, ami csodálatos. Olyant akarok, ami nincs.
XV.
Csodát nekem, a csodát, ide a kezembe. Más nem kell.

(Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek karácsonyi panaszai)

Talán jólesett volna egy melegebb színű borító, és hasznos lett volna tudni az elbeszélések keletkezésének idejét is, de összességében megér egy ünnep előtti olvasást.


10/6

Tahir Shah: Kalandozások az Ezeregyéjszakában

"A mesék sajátos módon ragadnak magukkal, ... színes történeteikkel szórakozást nyújtanak, de közben önismeretre is tanítanak. Hallgassátok a meséket, ... mert hasznos vezérfonalul szolgálnak az életben."

A stílus ismerős, hiszen A kalifa házánál már megismerhettem, megkedvelhettem. Bár másra készültem, meglepett és örültem is neki, hogy egyfajta folytatásban lehet részem, más aspektusból megközelítve.

Hogy mire készültem? Meg voltam győződve róla, hogy fikció, mese lesz az egész. Megijedtem, mert bevallom az Ezeregyéjszaka meséi sosem tartozott a kedvenceim közé. Persze akad benne bőven mese is, de azok "csak" még jobban tarkítják Tahir Shah és családjának életét, történetét, amelyet nagyjából már megismerhettünk a fent említett könyvben.

Az író felmenőinek szeretete a mese iránt, azok izgalmas elmesélésének képessége magát a szerzőt is megragadják. Egész gyermekkorát a mese szeretete itatta át, és már-már fanatikusan, országokat átszelve keresi saját belső meséjét, miközben sok száz másikat ismer meg. Nehéz dolga nincs, mert az adott kultúrából adódóan, a csapból is a mesék folynak. Bármerre is térül-fordul, mesével találkozik szembe, és ő szívesen szán is rá időt, hogy mindenkor meghallgassa, hátha talán épp az lesz az ő belső, saját meséje. Egy ősi berber hagyomány szerint ugyanis minden embernek kötelessége ezt a mesét megtalálni a saját szívében.

Fez és Marrákes ódon falai között járja útját, és sokszor tűnik úgy, hogy valójában nem véletlenül keveredik egy-egy helyre. Ha kell, a Szahara végtelen homokdűnéi között tölti az éjszakát, csak közelebb kerüljön céljához. Mindenhol mesébe botlik, életre kelnek a különböző misztikus szerzemények, jelen és múlt, mese és valóság keveredik egymással. Az Ezeregyéjszaka világa elevenedik meg a mi szemünk láttára is. Ebben a formában én nagyon élveztem.

A családról ebben a könyvben most viszonylag kevés szó esik, nyugalom van, hiszen a kalifa házát már belakták, abszolút otthonukká vált. A dzsinekkel is megbékéltek, így házuk őrzői is békén hagyják gazdáikat, bár azért a szolgálólányok között folyamatos dúlnak a buta viták, amelyek rendkívül viccesek egy európai számára.

Közben mindvégig ugrálunk az időben, visszakanyarodunk gyermekkorához, a kalifa házának körülményes megszerzéséhez, meghódításához, de a szerző első kötetének el nem olvasása szerintem nem probléma, nem akadályoz ennek megértésében. Ajánlani viszont mindenképp ajánlom! :D

Számomra az egyetlen negatívuma az volt a könyvnek, hogy picit tömény és hosszú lett. A borító viszont ismét gyönyörű.

Szakonyi Károly: Pál apostol szigetei

Végre ismét egy elvarázsolós, utazós én-könyv! (Amit nem tudok megfogalmazni. Ez egy érzés, hogy jó, hogy nekem jó, hogy számomra kellemes olvasmány. Biztosan nem mindenkinek.)
Ezt az érzést majdnem egy az egyben a Szederbort olvasva éltem át! Ott más kapcsán jött, de máig emlékszem arra a hangulatra ami akkor megtalált.
A Pál apostol szigetei könyvben görög szigeteken történt, megtörtént eseményeket, csodákat élhetünk át.

Csoda... mi a csoda? Valami természetfeletti? Valami megfoghatatlan? Valami olyan, amit szuperlatívuszokban lehet kifejezni?
Nekem a tenger is egy csoda. Sokszor nem láttam még, de Görögországhoz csupa kellemes élményem kötődik, Korfuhoz, a szigethez még inkább.
Szakonyi könyve hevert a kölcsönkönyvek között. Kedves barátunk ajánlotta nekem, nagyon kedvesen, majd tavaly télen a kezembe is nyomta. Sajnáltam ezt a művet, mert nem volt kedvem a kezembe venni, egyszer kávéval is leöntöttem kicsit (uppsz) sok más könyvvel együtt, mér majdnem visszaadtam, de "Ráér nekünk" miatt ittmaradt.

Tómániám (állóvíz mániám), mint a nyugalom helyszíne számomra egy biztos pont. Most kedden jött el az a pillanat, hogy kezembe vettem a könyvet, kimentem a napra, és nem raktam le egy darabig. Aztán folytatni akartam!
Az elbeszéléskötet elkalauzolt engem a korfui és a körülötte lévő kisebb szigetek életébe, ismét ott sétálhattam az öreg házak között, hallgattam a vigyorgós öregeket, amint ülnek a ház előtt és beszélgetnek. Emlékszem a saját emlékeimre.
A történetek mindegyike valami apró apostoli jelenést hordoz, ami megváltoztatta a benne lévő főszereplő életét. Mindegyikben szerepel a NŐ, mint a vágy megtestesítője, és a férfi, mint szenvedő alany. Hol hibás a nő... hol hibás a férfi?
Volt pillanat, amikor elküldtem arra a bizonyos melegebb éghajlatra a nőt, volt, amikor sírtam szomorkodtam a férfival. Gyűjtögettem gyógyfüvet, ültem naphosszat a kikötőben, hittem és nem hittem a valóságban.
Semmi különös, csak elvarázsolt.

Részlet egy elbeszélésből:
Klara
"Hajnalban kel, amikor a nap még nem lobban fel a láthatáron, csak fényét küldi előre, mely ott dereng a tenger borzongó színén, és a szigettel szemközti púpforma szikla is láthatóvá válik a szürkeségből. Friss a kora reggel, néptelen, a parti vendéglő teraszán az asztalokra borítva tótágast állnak a székek, pirkadati szél söpör végig a sétányon, megzörgeti a veyeskereskedés ellazult cégtábláját. Két búslakodó ezüst sirály sétál lomha léptekkel a homokon, még fiatalok s gömbölydedek a piszkosszürke tollazatukkal, egy harmadik dagályban félig ellepett köveken babrálgatja kampós csőrével a szárnytövét. A strandok felől felbukkan a mocskos kis eb, zsemlebarna, loboncos szőrű korcs, szimatolva meg-megtorpan, vizeletével jelet hagyva maga után kutyagol a vendéglőig, aztán átvág a szemközti oldalra, a parti kövek közé kitett zománcos tányérig. Klara asszony mindig élvezi a jelenetet, a fiatal sirályok már felfedezik a tányérba kiszórt hulladékot, a vendégek esti maradékából összekotort haldarabokat, mire a kutya odaér, de a madarak békésen tűrik, hogy az is odadugja nedves orrát, és kikapdosson egy-egy falatot. Csendes a part, csak a hullámok neszeznek a köveknek csapódva, s még akkor sem tűnik fel senki, amikor a napkorong felbukkan a víz távoli peremén és buja színekkel festi meg a tengert. Későn kelő itt Klaran kívül mindenki, csak a halászok meg a hajósok vannak talpon. De Klara, bármennyi év, évtized telt is el azóta, hogy parancsra kellett ébrednie egy mocskos börtöncellában, ahová tizennyolcévesen az önkény bírái vetették, mindig pirkadatkor kel, és még a téli, esős évszak idején is ott áll a keleti égbolttal szemben, hogy lássa a virradatot. A virradat csillapítja le örökkön rettegő szívét. És a megpillantott nap. Hogy él. Hogy az éjszaka lidércnyomása elmúlt, s a halálfélelmet elűzte a fény."