2013. május 28., kedd

Mary Nichols: Lány a tengerparton


Nagy lelkesedéssel vágtam bele a történetbe a jól megírt fülszöveg, a szépséges tengerpartos borító és a kemény könyvfedél kellemes fogása miatt. A General Press érdekes könyveket ad ki, gondoltam most sem kell csalódnom. Sajnos egy picit kellett.
A nyolcéves árva Julie Monday egész életét meghatározza egy csodálatos kirándulás a tengernél. A parton megismerkedik a nála valamivel idősebb Harry Walkerrel, és az együtt töltött néhány boldog órának köszönhetően a két gyerek között elszakíthatatlan kötelék szövődik. A nap végén azonban mindkettejüknek vissza kell térniük megszokott életükhöz.
Julie és Harry egy évtized múltán találkozik újra. Biztosan tudják: őket egymásnak szánta a sors. Házasságkötésük után a jövőbe vetett megingathatatlan hittel vágnak bele közös életükbe, gyermekük nevelésébe, ám boldogságukat összezúzza a második világháború. Harry a felesége iránt érzett szerelem és a hazájával szembeni kötelességtudat között vívódva végül úgy dönt, csatalakozik a légierőhöz, így Julie-nak, a babájukkal egyedül maradva, kell szembenéznie az egyre nagyobb élelmiszerhiánnyal és a Londont sújtó bombázásokkal. Egyik nap közvetlen találat éri az óvóhelyet, ahová az utcáról menekült. Julie ugyan életben marad, de súlyosan megsérül, és amikor magához tér, nem emlékszik semmire a korábbi életéből. A lány új személyazonosságot kap mint Eve Seaton, de múltjának megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan emlékképei egyre kísértik. Döntést kell hoznia: új életet kezd, vagy talán hiábavaló kísérletet tesz múltja apró darabkáinak összeillesztésére. Ilyen lehet egy háború, párkapcsolatokat tesz tönkre és épít újakat, családokat bombáz szét és barátságokat hoz létre.
Julie a szememben egy fantasztikus nő, aki szülő nélkül nő fel, amikor kikerül az árvaházból háztartási alkalmazottként talál munkát, „egyedül” vészeli át a londoni bombázásokat, elképzelhetetlen küzdelmet folytat amiatt, mert elvesztette emlékeit, múltját, az előző 20 évét. Harry-t nem sikerült megkedvelnem, egy romantikus könyvhöz képest kevés érzelmes jelenetet kapott az írótól.
Sok mellékszereplővel találkozhatunk a könyvben, valakire nagyon haragszom, mert rondán kihasználta főhősnőnket, de egyvalaki, Julie barátnőjének anyukája, személyében megismertem azt, akinek úgy kellett volna viselkednie, mint Harrynek. Energiát, pénzt, időt nem sajnálva kutatni kellett volna szerelme után. Na, ekkor lett volna igazán romantikus a történet.
Kicsit túlzás volt a sok háborús részletes leírás is. Mert ha már romantika, akkor valahogy nem vagyok kíváncsi arra, hogyan álcázzák a repülőket, hogyan menetelnek több napon keresztül és hogyan kell hordani a katonaruhát.
Végig drukkoltam Julie és Harry szerelméért, emiatt nem is ilyen véget vártam, de belegondolva az írónőnek adok igazat, hogy ezt a befejezést választotta.


8/10

2013. május 27., hétfő

Jean Zimmerman: Elhagyatva




Becsapós kis könyv, a fülszöveg alapján nem gondoltam volna ennyire brutálisnak. Rendesen ijesztő jelenetek voltak benne, amiket rossz volt olvasni, féltem, hogy rosszat álmodom.Sajnos lehetetlen anélkül írni a könyvről, hogy eláruljak ezt-azt.

A 17. században járunk, Holland kolónia életébe pillanthatunk be, hozzá teszem cseppet sem könnyű életébe.

"Az Elhagyatva letehetetlen olvasmány lesz mindenki számára, aki legalább annyira szereti a romantikát, mint a borzongást." -Nos ez a "figyelmeztetés" valahogy nem jutott el hozzám, én gyanútlanul vágtam bele az ismeretlenbe, a vagány, határozott fiatal nő Blandine oldalán. (Nagyon tetszik ez a név, olyan különleges).
Blandine mint oly sokan Új-Amszterdamban árvaházban nőtt fel, éppen ezért különös figyelmet fordít az árva gyerekekre, sokszor találkozik az árvaház felügyelőjével, akihez valamiféle fura barátság köti.
Blandine kereskedő, ad-vesz, a prémtől az ételig mindennel üzletel amiből haszon van.


Filmszerűen pereg előttünk ennek a különös világnak a mindennapjai, ahol az árvák a rabszolgák, a prémvadászok és indiánok elegye egzotikussá varázsolják a történetet.

Miután több árva gyermeknek veszik nyoma, és egyre több helyen fedeznek fel furcsa áldozati helyeket, tűzrakást, emberi testrészeket, egyre nyilvánvalóbb, hogy nem vadállat nem is a természet szedi áldozatait, hanem egy hidegvérű gyilkos. Mivel árvákról van szó, elég kevés ember veszi a fáradságot arra, hogy nyomozni kezdjen, árvából van bőven. Blandine saját szakállára nyomozni kezd. Ezzel egy időben hajózik be a jóképű é tapasztalt Edward Drummond aki az Angol király ügynöke, de hivatalosan gabonakereskedő, Blandine és Edward között egyértelmű a vonzódás, ám Blandine félig-meddig  már hivatalosan jegyese Kees Bayardnak.

A szerző nagyon ügyesen vegyítette Blandine életének mentetét, és a "horroros" részeket, sokszor már-már elfelejtettem a rázósabb részeket, aztán bumm, jött egy újabb véres jelenet.
Jó pár emberre a gyanú árnyéka vetül, akik mind gyilkosok lehetnek, még Blanidne és Edwars is bajba kerül...
Egy idő után az emberek egyértelműen egy húsevő démonnak tulajdonítják a támadásokat,  a kannibalizmus akkoriban nem volt ismeretlen az algonkin indiánoknál.
A 17. században az őslakosok és az angol gyarmatosítók jól ismerték a witika mondáját.
A könyv valós tényeken is alapszik, a szerző alapos kutatást végzett, Új -Amszertdam és a holland kolónia  történetéről.   





2013. május 20., hétfő

John Green: Csillagainkban a hiba





"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban." 
(- Shakespeare: Julius Caesar)

Hazel Grace története.
Hazel Grace betegségének története.
Hazel Grace szerelmének története? vagy éppen Augustus Walters története?

Szerintem több ezeknél.
A maradandóság, az emlékezet története is lehetne akár.

Mit lehet leírni egy olyan könyvről, amelyben beteg, haldokló gyerekek és fiatalok szerepelnek? Ahol belemenekülünk a gondolatainkba, ahol nem tudjuk nem elképzelni, hogy éppen velünk, vagy a mi gyerekeinkkel történhetne meg. Nem menekülhetünk azoktól a gondolatoktól, hogy mi mit tennénk, mi hogyan élnénk meg, bármelyik oldalon állunk is.
"Mert csak egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe fog harapni a ráktól."

Tegnap, amikor a könyv felénél jártam, ráeszméltem hirtelen, hogy ez egy anyák-napi könyv! Az önfeláldozás, amikor megteszünk mindent a gyerekeinkért, ahogy ők a legfontosabbak annyira, hogy olykor még egy gyors zuhanyozást sem tudunk megengedni magunknak, hogy sürgős -és nem sürgős- esetben ott legyünk, amikor kellhetünk, hiszen mi leszünk az elsők, hiszen a régi baráti kapcsolatok egy idő után színlelésbe, feszengésbe mehetnek át.

"A szüleim voltak a legjobb barátaim. A harmadik legjobb barátom egy író volt, aki azt sem tudta, hogy létezem."

Aztán továbbhaladtam, és rájöttem, hogy ezek a gyerekek, mennyire okosak, vagy tapasztaltak. Mennyire két lábbal állnak a földön. Mennyire a saját bőrükön kell megtapasztalni az életet? Mennyire nem számít a plázázás, a szórakozás, ha éppen az oxigénpalackomat kell magam mellett húzni, vagy éppen, ha a lábaim száma -volt menő kosarasként- 1,4. Vagy ha éppen annak örülünk, hogy állapotunk KKM: kóros képlettől mentes- ami jó, de ehhez meg kellett vakulnunk- akkor ez most jó?

Fiatalok, gyerekek, akik gránátnak tartják magukat, de e mellett ők azok, akik megmutatják és bebizonyítják, hogy sok esetben felettem állnak, hogy önzetlenek, hogy bátrak, hogy beletörődőek, hogy felkészültek, hogy emlékek lesznek. Emlékek, mint egy hinta az udvaron, amit már nézni is rossz. Kell-e nagyot tenni ahhoz, hogy emlékezzenek ránk? Fontos-e?

Hazel tolmácsolásában egy maradandó élményt nyújtott a könyv [a sírásaimmal, nevetéseimmel], bepillantottam életének egy szakaszába, megismertem a családját, a gondolatait, az eszét, a látásmódját, a humorát, a szerelmét, Gus-t. Gus, aki egy szexi pasi, akibe beleszerelmesedtem én is, akit halhatatlannak gondoltam, és talán nem is bocsátom meg neki, hogy ő sem az, s, hogy senki sem az.

"Hiszem, hogy a világunkban megválaszthatjuk, miként adjuk elő a szomorú történeteket, és mi a viccet választottuk..."

de

"A világ nem egy kívánságteljesítő gyár."



Federica Bosco: Szerelmem egy angyal





Szerelmem egy angyal, borítóján egy balerinával. Még a borító is különleges, bársonyos, érdekes tapintású  s bár alaposan megnéztem a képet, szerencsére el sem gondolkodtam azon, vajon mit fog nekem ez a könyv 
nyújtani. S bár nem sok fantázia szükséges ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen típusú történettel fogunk találkozni a borító kinyitásakor, mégis meglepődtem a történeten, a mesélő lány karakterén. Meglepődtem, kellemesen.


Mia egy 16 éves lány, az angol érettségi évében, aki elvált szülők gyermekeként, olasz édesanyjával élte fontos iskolás éveit, és egyik célja és vágya, hogy híres balerina lehessen. Erre készül, ez élteti, ennek rendel alá mindent.
"Az egyetlen kézzelfogható kapaszkodó, a biztos pont a balettcipőm volt: nehéz, kényelmetlen és kőkemény. Mint az életem."

 Másik vágya, hogy a fiú, akivel testvérekként nőttek fel, akibe ovis kora óta plátóian szerelmes viszontszeresse őt.

"... teljesen egyenrangúként gondoltam a két legfontosabb dologra az életemben: a szerelemre és a balettra."

Ám a két vágya rengeteg konfliktust szül minden oldalon. A balerinasághoz, a művészeti iskolához rengeteg pénz kell, amit a lány mamája nem tud előteremteni, Mia pedig ezt képtelen felfogni. Patrick viszont a legjobb barátnője, Nina bátyja, aki nem tud az ábrándjairól, így ez a két dolog áll a regény középpontjában kiegészülve Mia stílusával.

"Vajon mennyire lehet ura az ember a saját életének? Igaz, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa? Érdemes harcolni valamiért, ami egyik pillanatról a másikra kicsúszhat a kezedből?"

A stílus, amit én nagyon bírtam, és nagyon nem bírtam.

Érdekes összetétel, mert egyrészről imádtam a humorát, az öniróniáját, és végig azt éreztem, hogy Mia sokkal felnőttesebben gondolkodik, mint Nina, a barátnő. Ez meg is jelenik a gondolataiban, amit annak tud be, hogy sokkal zaklatottabb gyermekkora volt, mint a csupa-csupa rózsaszín szeretetben felcseperedő barátnőjének, akivel majdnemhogy szimbiózisban nőttek fel, támogatták egymást, titkokat beszéltek meg egymással. Másrészről pedig éppen ez miatt az érett gondolkodás miatt nem értettem meg a folyamatos makacsságát, lázadozását, hogy hazugságokra is képes volt, hogy a célját elérje.

Nem ítélkezhetek, és nem ítélhetek, mert nem éltem át azokat a heteket és hónapokat, amelyeket ő, nem voltam soha ilyen helyzetben, és nem is tartottam magam ennyire jófejnek, ennyire tisztán-látónak, mint ő, nem tudtam így kiállni a céljaimért, mint ő, csak azt tudom, hogy a hazugságot nem bírom. Szerintem Elena megtette a tőle telhetőt, de valahogy ezt a lánya nem értette meg. Makacsok mindketten, fejjel mennek a falnak mindketten, de a fiatalkori hibákat, amelyeket a szüleink ellen követtünk el, csak a mi szülői hivatásunknál fogjuk megérteni.

Mia életének egy rövidke szakasza, amelyből megismerjük a barátnőt, amelybe mélyen benne van Nina, Nina élete, ami a szemünk előtt változik át: a rózsaszín - hatalmas vattacukor (amit én egyébként utálok), gusztustalan összeragadt masszává alakul, ami már elvesztette légiességét, szépségét, beleragadt mindenbe, alig lehet megszabadulni tőle. Amikor valaki a feje tetejére állítja az életét ahelyett, hogy körülnézne, az élet megy tovább, nem a harag az elsődleges, hanem gondolkodni is lehet a megtörténteken; hogy a vattacukrot, a csúnyát, összeragadtat is meg lehet enni, és legközelebb vigyázni.

Mia történetének első kötete ez a könyv, ami elgondolkodtatott, s remélem el fogja gondolkodtatni a lányomat is, ha néhány év múlva a kezébe adom.

Történet a barátságról, a szerelemről, a küzdelemről, a bukásról, a kilátástalanságról, a reményről, az álmokról, a családról, a szeretetről.


Eowyn Ivey: A Hóleány




A Hóleány, aki a hegyek, a hó és a fagy gyermeke Alaszkában.
 
Szerintem sokan ismerjük a mesét (vagy esetleg hallottunk róla) Sznyegurocskáról, az orosz hógyermekről, aki a hóból elevenedett meg egy idős házaspár gyermekeként.
A gyermek egy gyermektelen idős házaspár hókislányából kelt életre, majd boldogan élt, míg egyszer csak…
Ez egy tündérmese, sokféle befejezéssel, de mindegyik szomorú.  

Ez a könyv, A hóleány  is valami hasonló. A mesére épül, a párhuzam folyamatosan megjelenik a történetben, Mabel és Jack alaszkai életében. Már a tény, hogy miért „menekültek” ebbe a hideg északi államba, az is elgondolkodtató: mert elszaladtak a többi ember elől, mert nem lehetett gyermekük. Majdnem lett, Mabel átélte a terhesség csodálatos hónapjait, de sajnos nem úgy alakult az életük. A feldolgozás része volt, hogy a ketten eltöltött magányba száműzik magukat.
A sors, Isten vagy nevezzük ahogy akarjuk, viszont nem úgy akarta ezt a magányukat. Másképpen alakította az életüket. Megismerkedtek egy kedves házaspárral és családjukkal, és egy jól sikerült este után, amikor a korán érkező tél meghozta a szakadó hóesést, Mabel és Jack játszani kezdett: hóembert, azaz hókislányt építettek. Előkerült a házból a kesztyű és a sál is, boldogan tértek nyugovóra. 
Ám másnap reggelre a hókislány összeomlott, a kötött ruhaneműk pedig eltűntek.

Minden olvasónak elindulhat a fantáziája, hogy most akkor mi is a helyzet? Itt az orosz mese? Vagy itt a nagy kérdőjel, hogy mi is történt az éjjel?
Mabel és Jack eleinte másképpen gondolja a történetet, mi is megtapasztaljuk mindkettőt, majd hamarosan rájövünk, mi is történik tulajdonképpen?

Alaszka hórengetegében, az alaszkai hidegbe, az éghajlatba, az ottani életbe tekinthetünk be, s miközben megismerjük a szereplőket, s megismerjük a másik család tagjait is, úgy kapunk képet a munkáról, a vadászatról, a magas erdőségekről, a hóleányról. Garrett-ben a szomszéd fiúban, aki fia helyett fia Jack-nek, folyamatos szolgálatkészségével egy derék fiatalembert ismerhetünk meg, aki keresztezi nemcsak az állatok útját, hanem a hóleányét is. Az évszakok fordulnak, egyik követi a másikat, évek telnek el így, s ahogy a tél is megérkezik, s megy tovább, úgy a leány is meg-megjelenik a rönkház környékén.
S, hogy jó-e a változás, a várakozás, a maradás, a továbbmenés? S, hogy ki ő egyáltalán, kit takar Faina?- ahhoz el kell olvasni a történetet, s majd a végén mindenki úgyis elgondolkodik egy kicsit, mi is történt valójában, és tetszik-e a befejezés, megértjük-e a történet végét. (Én elgondolkodtam erősen, még most is rágódom kicsit.)


2013. május 16., csütörtök

Böszörményi Gyula: Lúzer rádió, Budapest!




KITT… Ismételten jelentkezik a Lúzer rádió, Böszörményi Gyula jóvoltából. A megszokott helyről, egy Nyóckeres ház, pontosabban a Kis Jóska utca 2/A padlásáról, a megszokott műsorvezetővel, Márkkal.
Velünk tartanak Márk szülei, akiket nagy meglepetések fognak érni, mint ahogy minket olvasókat is. Itt lesz Márk „kedvenc” nővére, aki még mindig a feketét részesíti előnyben, nem csak ruhában, arc- és hajszínezőként is és lelkes olvasója a vacakazeletem.com híres weboldalnak. Nagy szeretettel köszönthetjük Márk húgocskáját, aki  egy kicsi lányhoz képest, nagy dolgokra készül és véghez is viszi. Eljönnek Márk barátai, akiket már az előző részben is megismerhettünk és most már a fiú mellett állnak, bármi is történjék. Betekintést nyerhetünk a ház többi lakóinak életébe – kínai, kedves szomszéd, Olga mámi és egy nyugalmazott hentes és mészáros, akiről furcsa dolgok derülnek ki.
Miért világít ez a piros gomb a rádión???? …KATT

KITT… Újra itt. A történetből kiderül, hogy miért ég az a fránya piros lámpa, ezen a padlásra száműzött, de még használható Volna-K rádión és miért is kapta a könyv a cápa-csapda hadművelet alcímet. Továbbá Márkkal együtt rájövünk arra, hogy van ám hallgatója az adásoknak, nem is egy, akik az éjszaka közepén is megmentésére sietnek a műsorvezetőnek. De most már lépek, ennyi kedvcsináló biztosan elég volt a könyvhöz. …KATT

35 éves vagyok, de hatalmas lelkesedéssel olvasom Böszörményi Gyula tiniknek szóló könyveit. Izgalmas, vicces és a legfontosabb, hogy mai gyerekeket érdeklő stílusban ír. Kedvenc részeim azért mégis a felnőttek felé húznak: az apuka csengőt „szerel”, Stikkes Karcsi öltönyt húz és embert próbál rabolni, Sáfrány Elemér titkáról lehull a lepel.
Nem én lennék, ha a borítóról nem írnék semmit, ami a színével és a rajzokkal (Szőnyi Gergely) ismét a szívemre csücsült.
Egy remek kikapcsolódás! Gyerekek tessék a kezetekbe venni és kacagni! :) 

10/9

2013. május 10., péntek

Gillian Flynn: Holtodiglan


 
"Nyugtalanító mértékben magamban tartom és kategorizálom a sérelmeimet: a zsigereimben, a pincében sok száz üvegnyi dühöt, kétségbeesést, félelmet tartok, de ezt senki sem gondolná rólam."
Most az egyszer elhiszem, ami a borítón olvasható, vagyis, hogy kétmillió példány kelt el belőle.
Zseniális könyv, zsigerig hatóan lecsupaszít két embert, akiket a történet elején még kedveltem is! Drukkoltam nekik, hogy minden nehézségen jussanak túl, és éljenek boldogan. 

Sajnos a családi hátterek, az egymással szembeni elvárások, szép lassan megrepesztik a szerelemesek körüli burkot, és olyan dolgok kerülnek felszínre bennük amiktől eleinte még saját magukat is megijednek.
"És ha mindannyian szerepet játszunk, nem létezhet lelki társunk sem, hiszen többé már lelkünk sincs."
Amy és Nick látszólagos boldogsága öt évig tartott, az ötödik házassági évfordulójuk reggelén Amy eltűnik közös otthonukból...

A történet két szálon fut, az egyik szál Nick-aki Amy eltűnésének napjától követhetünk, a másik szál Amy és a múlt, a könyv vége felé pedig összefut a két szál és szinte egyszerre "beszélnek" mint két közeli ismerős, akik mindketten meg akarnak győzni minket az igazukról.


Nincsenek éles határ vonalak a könyvben. Két bomlott agy csatározása, vajon ki kényszeríti térdre előbb a másikat?
Mikor már azt hiszed, innen nincs lejjebb, a szereplők bebizonyítják, hogy van bennük még egy adag aljasság. 

Először azt hittem, hogy itt csak Nick beteg, és Amy az áldozat, de egy idő után feladtam ezt a dilemmát, mert lehetetlen lenne megmondani, hogy melyikük süllyedt mélyebbre.
Ez nem egy véres krimi, ez az idegek játéka, hatalmi játszma, hogy  melyikük  talál több fogást a másikon. 

Érdekes volt volt olvasni, hogy mennyi mindent várunk el attól az embertől akit elvileg úgy szeretünk ahogy van. Hogy mennyi mindent látunk bele a másikba, és ha később ezek a vágyak nem öltenek testet a párunkban csalódottak leszünk, megutáljuk a másikat. Nem magunkat tesszük felelőssé a boldogtalanságunkért hanem a párunkat, mert nem elég kedves, figyelmes, törődő, bezzeg mi mindent megteszünk érte. 

"Van egy naptáram, és szívecskét rajzolok azokhoz a napokhoz, amikor úgy tűnik, Nick szeret, és fekete négyzetet oda, amikor nem. A tavalyi év nagyjából végig fekete négyzetekkel volt tele."

Nincsenek hulla hegyek, sem vérfürdő, nem szaladgál baltás gyilkos, mégis a könyv vége felé muszáj volt félretennem, pihennem annyira nehéznek, sűrűnek fojtogatónak éreztem ezt az ámokfutást.

Ez a történet egy újabb bizonyíték arra, hogy a szeretetet a gyűlölettől, tényleg csak egy hajszál választja el.










2013. május 2., csütörtök

Paulo Coelho: Az accrai kézirat



Nem igazán olvasom az író könyveit, ezt az új könyvét kérésre olvastam el, gyorsan röviden: olyan, mint a legtöbb, azaz az élet sokféleségét, jellemzőit, a gondolatait tartalmazza. Akár egy önsegítő könyvnek is tekinthető a befogadó olvasók számára.

Az accrai kézirat egy Kopt nevű görög ember tolmácsolásában közvetíti a bölcsességeket Jeruzsálemben, egy keresztes háború előtti napon. Ott, akkor, az eseménytelenségben, a várakozásban, a feltett, fontos kérdésekre felel, s a mondanivalójából lehet kiszűrni azokat a gondolatokat  amelyeket mi is befogadunk, bölcsnek gondolhatunk.

"A harmónia helyét holnaptól átveszi a viszály  Az örömöt felváltja a gyász. A béke pedig átadja a helyét egy olyan hosszú háború-nak, amelynek végéről nem is álmodhatunk."

A prédikációt, a beszédet kérdések irányították, amelyet a hallgatóság tett fel Kopt-nak, így a vereségről, magányról, önmagunk fontosságáról, az útkeresésről, a szépségről-szerelemről, a csodákról, a sikerekről, a háborúval kapcsolatos (és egyéb)  aggodalomról, a jövőről, fegyverekről, ellenségekről is szót ejtett.
Beszélt és mesélt míg a Nap nyugovóra kezdett térni, beszélt és meggyőzött az estéig.
A nép hallgatta, én olvastam, és igen beláttam azt is, hogy miért nem szeretik sokan Coelho írásait, és igen beláttam azt is, hogy miért szeretik sokan a könyveit.
A bölcsességek akár utat is mutathatnak úgy ahogy ez a bölcs görög győzte meg a hallgatóságát, hogy fontosak vagyunk, hogy nem vagyunk haszontalanok, hogy nem vagyunk egyedül csak a legszükségesebb pillanatainkban. Meggyőzte az embereket, hogy a kudarc egy életforma, csak saját magunk tudunk kimászni belőle, s hogy akiket soha nem győztek le, azok nem is küzdöttek. A haladáshoz küzdeni kell életünk folyamán, ha vereséget szenvedünk, ne gondoljuk, hogy ezzel kudarcot vallottunk.
A magány is fontos az életünkben  ismerjük meg önmagunkat, s éljünk a lehetőségeinkkel, hiszen nem vagyunk feleslegesek.
... beszélt és beszélt, a hallgatóság pedig hallgatta, lejegyezte, hogy tovább adhassák a következő nemzedékeknek.
Ne bíráljunk, ne csüggedjünk. A Szeretet életben maradásához a változás szükséges, csak menjünk előre, "mert senki nem tudja, mit hoz a holnap, mert minden napnak elég a maga történése, legyen az rossz vagy jó.  ...... Beszéljünk hát a mindennapjainkról, a nehézségekről, amelyekkel szembe kell nézni."

Haladjunk előre.

"Amikor elfáradnak a lábaink, az az erő hajt tovább, ami a szívünkben van. Amikor elfárad a szívünk, akkor is tovább tudunk menni, mert hajt a Hit ereje."

Higgyünk, bízzunk, reméljünk, küzdjünk, s menjünk előre a Szeretet erejével.

S hogy miért értem, ha nem tetszenek sokaknak ezek a gondolatok? - mert folyamatosan olvasva túl didaktikusnak és szájbarágósnak hat.
S hogy miért tetszhet sokaknak?- mert én is találtam benne jó gondolatokat, amelyek a jelenben fontosnak tűnnek, találónak tűnnek.
Talán "füveskönyvként" olvasva, nem lenne ennyire nagyot-mondó. Bár nekem van Osho könyvem, füveskönyvem, sőt nagyon mai idézetes könyvem is, így nemes gondolatokkal el vagyok látva. Csak keresni a megfelelőket. S lám, Paulo Coelhonál is találtam néhány tetszőt.

"A barátság olyan, mint egy folyó: kikerüli a sziklákat, alkalmazkodik a völgyekhez és a hegyekhez, néha tóvá alakul, míg meg nem telik a gödör, és akkor folytathatja útját. Ahogy a folyó nem felejti el, hogy a célja a tenger, a barátság sem felejti el, hogy létének egyetlen értelme a mások iránti szeretet kimutatása."

Maradok a közepesnél, s legyek egy okos lány, mint a mesében: "kaptam is meg nem is."
S bár tudom, hogy megoszlanak a vélemények a szeretem Coelhot és a nem-szeretem Coelhot táborok között, így azt mondom, aki nem szereti, s csak szidni akarja, ő inkább be olvassa el a könyvét.


Athenaeum Kiadó
2013

Andrea Hirata: A végletek szigete



Amikor egy önéletrajzi, vagy azon alapuló valós történetet olvasok, sokkal inkább elgondolkodom a saját életemen, a hasonlóságokon vagy éppen a különbségeken.
Egy indonéz író könyvét olvasva kevés hasonlóságot tudok felfedezni, annál több különbséget, másságot, elgondolkodnivalót, eredetiséget, örömöt vagy akár bánatot.

Sokszor kimondom, hogy én összességében vélve szerettem iskolába járni, legalábbis az általánosba igen, aztán tanulni nem annyira volt kedvem a kamaszkorom delejében, inkább a barátokon volt a hangsúly.
A végletek szigetének főszereplő lakói szerettek iskolába járni.
Az egész történet az iskola, az oktatás körül forog. Belitung, az ón szigete, Indonézia leggazdagabb szigete, de itt is megtalálhatók az ellentétek. A gazdag iskola, a szegény iskola; a gazdag emberek és a szegény emberek. Az előbbiek az ón kitermelése miatt éltek jó módban, az utóbbiaknak alig jutott valami kellemes, de azt tudjuk, hogy sokan képesek megtalálni a szépséget ezekben a nehéz helyzetekben is. A PN ("állami tulajdonú társaság") magas beosztású személyzete a Birtok nevű zárt, elit helyen élt, itt tanultak, itt voltak boldogok.
A végletek szigete másik oldalán játszódik a történet, ahol az iskola egy rozoga viskó, aminek nincs teteje, vagyis inkább nem nevezhető annak, amelynek elindításához 10 gyermek volt szükséges, ezt éppen teljesítették, ahova olyan gyermekek jártak, akiknek szülei azét taníttatták őket, hogy a kiemelkedés lehetőségét biztosítsák a számukra. Évről-évre visszatértek a felsőbb szervek, akik csak a legapróbb jelre és hibára vártak, hogy bezárhassák ezt a helyet, ahol két tanító, egy fiatal hölgy és egy idős férfi mesélt, tanított és hitt bennük.
10 fiú, akik mindannyian különlegesen valamiben, akiket összeköt a tudásvágy! Akik ugyanolyan gyerekek, akik elfogadják a rosszat, a kellemetlent a tanulás lehetősége miatt!
Megismerjük őket, a mesélő-író Ikalt, a kreatív, álmodozó, meghúzódó Mahart, a csinos Trapani, a sérült Harunt, vagy éppen Lintang-ot. Akit akár csodafiúnak tekinthetnénk. Aki naponta 80 km-t biciklizett, biciklit tolt, krokodil mellett osont, éjszaka olvasta az őt érdeklő könyveket, aki soha nem hiányzott a sok év alatt!
"Lintang világítótorony volt számunkra. Olyan, mint a tengeren eltévedt hajósok vezérlő csillaga. Erőt, örömet és csöndes derűt sugárzott..." 

Ő tényleg egy csillag. Egy érték.

Az iskolából nem hiányzott senki. Ott voltak a szakadó esőben, ott voltak mindig, akkor is, amikor folyamatosan be akarták zárni az "iskolájukat". Az ón miatt.
Szép könyv, a küzdéssel, az akarással, benne a kamaszkori szerelemmel, az álmokkal, s a csalódásokkal.
Szerintem nem lehet elképzelni azokat a nélkülözéseket, amelyekről itt olvashattam, amikor valakinek egyedül kell eltartania 14 embert, benne a gyerekeivel, a beteg testvéreivel, a nagyszülőkkel. Aki nem tud írni és olvasni, de elhatározza, hogy a gyerekét taníttatni fogja. Szép, megható. S, hogy mi lett velük? Miben voltak mások? Szerintem sok mindenben.
Egy szép történet, egy valóságos történet, amelynek utolsó fejezeteit végigkönnyeztem.