2009. február 26., csütörtök

Dorothy Koomson:Barátnőm kislánya


Kamryn épp a harminckettedik születésnapján tudja meg,hogy barátnője haldoklik.

Annak ellenére,hogy barátnőjével már két éve nem beszélt ,azonnal Adelehez utazik.És ezzel az utazással kezdetét veszi az időutazás is,hogy megtudjuk miért maradt el Kamryn esküvője,és miért olyan fájdalmas Kamrynnak,Adele kislányának már csak a látványa is.....

Valamiért azt hiszem ez egy igaz történet..az elején még okosnak hittem magam és biztos voltam benne,hogy Kamryn kibékül a volt vőlegényével és együtt neveleik fel Adele kislányát,aki Kamryn vőlegényétől fogant!!!! De a történet alaposan rácfol a klisékre.

A majd' ötszáz oldalon kibontakozik előttünk három ember élete,akiknek egyetlen éjszaka történései,megváltoztatják a múltjukat,és mindhármuk jövőjét is.

Az egyedülálló szülők vigaszt merithetnek,hogy másoknak sem könnyebb ,és az örökbefogadás útvesztőiben is kobórolhatunk,ahol olyan egyedülálló helyzetet mutat be mint egy szines bőrű nő,aki egy fehér kislányt szeretne örökbefogadni..Miközben Kamryn jó anya szeretne lenni,próbál barátnőjének és önmagának is megbocsájtani,eközben meg kell birkóznia a munkahelyi gondokkal is és két férfival akik mindketten ugyanazt szeretnék-családban felnevelni Tegant,Adele kislányát,persze mindketten kicsit másképp.

Végre olyan történet ez ahol nincs csak jó,vagy rossz ember,akárcsak az életben itt is az emberi természet része a gyülőlet, a féltékenység,a harag,és az örök szerelem utáni vágy.

A boritó kiboritó:( ahogy a cim sem tetszik.Ebben az esetben a megérzéseimre hagyatkoztam, na meg az érdekesen felvázolt tartalomra. De magában a sztoriban nem csalódtam.



Koomson nálunk megjekent másik könyve :Csokoládéfutam



Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik


Most olvasom, hogy a 2009-es Budapesti Könyvfesztivál díszvendége lesz Ulickaja, a világhírű orosz írónő..

Nagy várakozással kezdtem bele a könyvbe, a XX. század második feléről vártam egy korrajzot a kommunista Moszkváról, egy nők által nevelt férfi lelki vívódásait, szexuális kapcsolatait majd végül vártam, hogy rátalál a szerelem.. Mindezt az orosz irodalomtól elvárt irodalmiassággal. Ezek közül semmit nem kaptam meg. Számomra ez a könyv arról szólt, hogy Surik férfiúi vágya egyenlő a különböző nők iránt érzett szánalommal, legyen szó pszichopata, nyomorék vagy simán ronda lányról. Surik kötelességének érzi ezeknek a nőknek a megvigasztalását, amit nem tud másképp elképzelni, mint hogy kiszolgálja őket - eslősorban szexuálisan. A kaput az tette be, amikor a Lolita vonulat is megjelent a könyvben: előbb egy 12 éves kislány majd egy 5(!) éves kislány személyében, még jó, hogy nem fajult tettlegességig a dolog, mégis forgott a gyomrom.. Mindezt nagyon gyenge stílusban, irodalmi értékek nélkül, sok egyszerű párbeszéddel tarkítva, indokolatlanul kiemelve egy-egy jelentet.
Érződik, hogy Ulickaja valóban azt akarja adni, amit én is vártam (a könyvajánlókból), de nem igazán sikerült neki. Semmi érzelmet nem váltott ki belőlem, csak a vége felé a dühöt, hogy legyen már vége. Még szerencse, hogy egyszerű nyelvezete miatt gyorsan lehetett olvasni. Oroszország (Szovjetúnió) akkori helyzetéről annyit tudtam meg, hogy mit lehetett és mit nem a piacon kapni, és hogy börtönnel büntették a családtagjait is annak, aki nyugatra menekült...
Vártam, de nem kaptam lélekrajzokat, személyiségeket, egyik szereplőt sem tudtam igazán elképzelni, sokszor az sem volt világos, hogy kinek van szőke kinek barna haja, kevertem a nőket is, mert szinte mindent ugyanúgy írta le. Sehogy.
Kb 3-400 oldalon keresztül vártam, hogy rátaláljon végre Surikra az igaz szerelem, kiváncsi voltam, mit fog akkor tenni ezekkel a nőkkel, akiket hétről hétre vigasztalgatott, de anélkül, hogy elmondanám a könyv végét, annyit mondok csak, hogy ezt sem oldotta meg igazán jól Ulickaja. Surik egy bosszantóan igazi lúzer, aki mindig csak jófiú akar lenni, mindenkinek jót akar, mégis mindig káoszt okoz, akit még csak sajnálni sem lehet..
Szerintem...

Senkinek nem akarom elvenni a kedvét attól, hogy elolvassa ezt a könyvet, aki megteszi vagy megtette, legyen szíves kommenteljen, vitatkozzon velem vagy erősítsen meg.. Tetszett? Nem tetszett? Miért?

Iscnor

2009. február 24., kedd

José Saramago: A kolostor regénye


Előre bocsátom, Saramagoval szemben elfogult vagyok. Írhat bármit, én biztos, hogy imádom. Valószínűleg ez azért van, mert Saramago neve biztosíték a színvonalas szépirodalomra.

Az általam eddig olvasott Saramago regényeket két csoportra bontanám: Az első, amely puszta fikció, természetesen számtalan valós -de nem konkrét- elemmel (eddig ilyenekről készítettem bejegyzéseket), a második csoport az, aminek alapja a történelem. Ilyen a Jézus Krisztus evangéliuma és a Kolostor regénye.
V. János portugál király (1706-1750) ígéretet tesz egy kolostor építésére, amennyiben gyermeke születik feleségétől, Mária Annától. Ez meg is történik, így néhány év elteltével a portugál király hozzáfog a kolostor megépíttetéséhez - időt, pénzt, energiát (no nem a sajátját, az amúgy is koldusszegény népét) nem sajnálva.
És a mese: a félkarú katona, a léleklátó asszony és az ateista pap meséje, akik repülőgépet (madárgépet) építenek, azt emberi akaratokkal szállítják föl a magasba... A szerelmi szál sem hiányzik, méghozzá annyira gyönyörűnek, olyan magától értetődőnek írja le, hogy olykor elhittem: ez a könyv erről szól. Pedig korántsem.
A mese mellett szívszorító képet kapunk az akkori életszínvonalról, a nép szegénysége és a királyi udvar csillogásának párhuzamáról vagyis ellentétről.

Saramago stílusa magával ragadó, pörögnek a szavak, zajlanak az események, az érzelmek nélküli érzések.
Nem könnyű olvasni, de mindenképp megéri!

Iscnor

2009. február 22., vasárnap

Jókai Anna: Napok

Mostanában nagy kedvet érzek a XX. századi magyar írókhoz, így Efem ajánlására (ezúton is köszönöm neki), aki "falhozvágósnak" ítélte meg ezt a könyvet, belekezdtem Jókai Anna Napok-jába. Kicsit félve, ugyanis rettentő nagy terjedelmű. Több, mint 600 oldal, kicsi betűkkel, sűrűn. Hetekig olvastam, de az volt a jó benne, hogy nem csömörlöttem meg tőle és unalmas sem volt egyáltalán.

A Napok egy Oláh Viktor nevű férfi életét mutatja be. A 30-as évektől indulóan, egészen pici - kb. 2 éves - korától , azaz attól az időponttól kezdve, amikor már voltak önálló gondolatai, egészen addig, amíg voltak...

Meglehetősen érdekes a stílus, ahogy Jókai Anna papírra veti Viktor életét. Egyrészt egyes szám első személyben Viktor saját maga meséli el nekünk a történteket, gondolatait, másrészt mindenféle tagoltság nélkül, kronológikus sorrendben ugyan, de egymástól nem elkülönítve következnek az egyes események. Azaz az egyik mondat még x helyen y szájából hangzik, a követekző pedig minden átmenet nélkül egy másik helyen valaki más szájából valaki másnak. Egyébként találkoztam már ilyen megoldással Vargas Llosa: Pantaleón és a hölgyvendégek c. könyvében, de amíg ott el kellett telnie egy kis időnek, hogy megszokjam, ennek a regénynek az esetében ez valahogy teljesen természetes volt, nagyon hamar ráhangolódtam. Valószínűleg azért, mert a helyszín, a mentalitás, az egész történet sokkal közelebb állt hozzám, mint a Pantaleón dél-amerikai pikáns világa. Ezzel az elbeszélésmóddal pedig számomra azt is sugallta az írónő, hogy ez az egész valamiféle visszaemlékezés, belső monológ: a főhős éppen csak azokat a dolgokat meséli el nekünk, amig az adott időszakban fontosak voltak vagy éppen eszébe jutottak.

A történet azért is ilyen hosszú, mert gyakorlatilag Oláh Viktor teljes életét felöleleli, életének minden egyes éve és számtalan hete, napja megjelenik benne. Szerettem olvasni, mert gyakran tudtam a főhőssel azonosulni, főleg a fiatal Viktorral. Aki már gyerekkorában kilógott a többiek közül, értelmes, gondolkodó gyerek volt, a könyv volt a mindene, "észre gyúrt", testileg viszont elég satnya volt. Gyerekként mélyen hitt Istenben, aztán kamaszként érdekelni kezdte a politika, fiatalon lelkes híve volt egy eszmének - aztán ez mind-mind abbamaradt. Valahogy minden elkopott, értelmét vesztette, amiben korábban hitt - sajnos én is ilyen vagyok, ha valamibe belekezdtek és nem hozza rövid időn belül a kívánt eredményt, akkor az biztos, hogy kikopik az életemből.

Viktor fiatal felnőttként beleveti magát a hétköznapokba és a családi életbe - megnősül, gyereke születik. Ebben a korszakában már kevésbé tudtam vele azonosulni, mert előjött a tipikus férfiúi énje a kicsapongásokkal, stb. és bár ebben az időszakban mindenek felett tartotta a családját, mégis olyan módon viszonyult a gyerekéhez, ami számomra érthetetlen. De hiába, én nőből vagyok. Érdekes volt olvasni egy felnőtt férfi gondolatait ezekről a dologkról - szerintem az írónő döbbenetesen hitelesen ábrázolta Viktor lelkivilágát, elhittem neki, hogy hogyan viszonyult a családjához.

Viktor ebben az időben tudta csak elkezdeni az egyetemet, remélve, hogy diplomával a zsebében az aktakukacnál jobb álláshoz juthat, és jobb körülményeket tud biztosítani családjának. A sok tanulás azonban teljesen tönkretette kapcsolatát hozzátartozóival. A diplomához fűzött reményei sem váltak be, könyvtáros maradt, igazán nem jutott feljebb. Rendkívül befelé forduló, családban is magányos, intellektuális ember vált belőle, akinek új célja a belső felemelkedés lett. Az önmagáért való tudás. Érdekes, mert alapvetően ezt nagyon értékelem, de ez önmagában mégsem elegendő. A környezetünkkel, az emberekkel is harmóniában kellene lennünk ahhoz, hogy teljes emberek legyünk, nem elég a belső harmónia, ezt megtanultam ebből a könyvből. Viktor ugyanis rettenetesen magányos, magának való volt. Nem is tudott így igazából boldog lenni. Miután első házassága tönkrement, később elvett egy nála 12 évvel fiatalabb nőt, amely házasság bemutatásánál az írónő nagyon jól ábrázolja a generációs különbségekből adódó konfliktusokat. Ahogy ennek a frigynek is vége szakad, Viktor végleg magára marad és egyre többet filozofál. Megmondom őszintén, ez az utolsó része a könyvnek nem is tetszett már annyira: a begubózott, már-már gondolataiba becsavarodott férfi vergődése. Pedig nagyon jól volt ábrázolva, hiteles volt, mégis annyi negatív érzést közvetített, hogy nem szerettem.

A könyv amellett, hogy érdekes életregény, rendkívül jó korrajz is nem egy, hanem több korszakról is a magyar történelemből. Hiszen Viktor 1928-ban született és életét egészen a 70-es évekig követhetjük aprólékosan nyomon. Megélte a háború előtti és utáni időszakot, '56-ot, a politikai rendszer változásait. Életében a történelmi-politikai események pont olyan mértékben voltak jelen, hogy ezáltal hiteles képet kaphatunk az akkori magyar világról, amit a fiatalabb generáció maximum a szülei-nagyszülei elbeszélése alapján ismerhet valamennyire.

Összességében tetszett a regény, régen találkoztam ennyire intelligens, aprólékosan kidolgozott és hiteles korrajzot állító, ugyanakkor lélektani regénnyel.
De csak nagyon elszántaknak ajánlom.




Jókai Annától korábban a Ne féljetek! c. regényt olvastam és e két műve alapján nagyon jó írónőnek tartom, keresni fogom a műveit.

2009. február 21., szombat

James Frey: Millió apró darabban

Avagy: A férfi aki rászedte Oprah-t.

Erről az önéletrajzi könyvről először úgy másfél éve olvastam, a leírás alapján izgalmasnak tűnt, így felírtam a listámra. Ott is maradt érintetlenül kb. 2 hónappal ezelőttig. Valahogy sosem voltam olyan hangulatban. Igaz ez a két hónappal ezelőtti kedvemre is, és akkor sem terveztem, hogy megkeresem. (Akkoriban épp a „mese-korszakomat” éltem és lássuk be, egy alkoholista drogfüggő nem tartozik ebbe a kategóriába.) Egy este azonban a könyvtár polcai előtt sétálgatva éreztem a jobb cipőm talpába beszorult valami. Amikor a talpam érintette a padlót mindig karistoló hangot adott ki, az enyhe nyomásról már nem is beszélve. Megálltam egy polc előtt, belekapaszkodtam, felemeltem a jobb lábam és kipiszkáltam a kis gazt. Mikor végeztem felnéztem arra a kezemre, ami a polc szélét fogta. És akkor megláttam. Érdekes módon pont előtte volt a kezem. Nem nehéz észrevenni, mert 4 cm vastag gerince van. Gondoltam ez jel. Lekaptam, kikölcsönöztem majd a polcomra tettem. Ő pedig türelmesen várt, majd a megfelelő pillanatban engedelmesen felnyílt a kezemben.

Már az elejétől olvasatja magát, mindent őszintén kimond. Nincsenek képzeletbeli sípszók, amik takarják a csúnyabeszédet, de a képzelgések sincsenek takaréklángra téve. Nyersen megkapjuk. Mindent.

Ha most valaki azt kérdezi, hogy ez egy pszichopata elméjébe enged-e betekintést, akkor azt kell mondanom nem, Illetve nem igazán. Nem pszichopata az illető „csak” drogfüggő… és alkoholfüggő… és három államban körözött bűnöző. Huszonhárom éves, de ezerszer többet tapasztalt már életében, mint kortársai, több ütés érte, mint egy bokszolót, és többet ivott, mint egy „átlag” alkoholista. Mindennap legalább egyszer elájul, a reggelt véres hányással kezdi, majd folytatja a szintén véres vizeléssel. Egyre többször gondol a halálra és annak megváltó erejére. Este mindig máshol „hajtja” álomra a fejét. Reggel sokszor azt sem tudja hol van. Így kezdődik a történet is: fogalma sincs, hogy került a repülőre, de abban biztos, hogy most nem a kábítószertől repül éppen. Az első négy foga kitört, a szája széle falhasadt, a ruháját vér és hányás borítja. A légi kísérőtől megtudja, hogy Chicago-ba tart. A szülei felé. Akik mindig megpróbálnak segíteni rajta. Ezúttal sem tesznek másként, beültetik az autóba és meg sem állnak Minnesota-ig, ahol az ország egyik legjobb (és legdrágább) elvonója van. James beleegyezik, hogy megpróbálja, ő is érzi nem mehet ez így tovább, de nem tudja képes lesz-e végigcsinálni. Nem ígérget és nem ábrándozik. Ismeri magát és a képességeit. A detoxikálóban kezdi, éjjel ordít és sikoltozik, anyagot és piát akar, a teste és az esze kánonban követeli a napi adagját. Később felkerül az osztályra, ahol hihetetlenebbnél hihetetlenebb emberekkel találkozik. Egyesekkel összetűzésbe kerül másokkal életre szóló barátságot köt. Különösen Leonard, Miles és Lili vannak rá nagy hatással. Majd eljön az a pillanat is, amikor már úgy érzi nem bírja tovább, és elindul a klinika kijárata felé…

A könyv 2003 áprilisában jelent meg az Egyesült Államokban (bár Frey már 1997-ben nekilátott az írásnak mégis nagy részét 2000-ben írta meg). Nagyon jó kritikákat kapott, de nem volt nagy felhajtás körülötte, alig 100 000 példány fogyott el. Aztán 2005-ben megcsörrent a szerző otthonában a telefon. Oprah Winfrey tévéshowjából hívták és közölték vele, Oprah-nak nagyon tetszett a könyv és szeretné, ha a Könyvklubjában beszélhetnének róla. Októberben lement az adás, amelyben Oprah elérzékenyült szemekkel mondta el, hogy egész éjjel fennmaradt a könyv miatt és mennyire megérintette az író bátorsága és őszintesége. Kérdésére miszerint a történet valóban igaz-e azt a választ kapta, hogy igen, de a szereplők neveit az ő védelmükben megváltoztatta. A következő héten megrohamozták a könyvesboltokat, és a következő hónapokban több mint 1,5 millió példányt adtak el belőle. Ahogy egy könyvesboltban dolgozó mondta: „Nem tudunk eleget rendelni, elfogy mind.” Rengetegen írtak neki: szülők, akiknek gyermeke drogos vagy alkoholista volt, hogy köszönik a könyvet, mert így jobban megértik gyermekük problémáját, függők, akik megköszönték, hogy reményt adott nekik, ők is képesek lehetnek rá, és újra van esélyük a normális életre. Eddigre már 28 nyelvre fordították le, és 30 kiadó adta ki világszerte.

Aztán 3 hónappal később robbant a bomba. A The Smoking Gun nevű internetes újság közzétett egy olyan cikket, amelyben megcáfolták Frey több állítását is, ezzel pedig megkérdőjelezték a teljes történet hitelességét. A legnagyobb buktája két dolog volt: nem volt annyira körözött bűnöző és börtönben is csupán 8 órát töltött, a másik pedig gyermekkorára vezethető vissza. Nem féltek tőle a környéken és nem is közösítették ki a suliban.

Oprah kiborult, és válaszokat követelt az írótól kérdéseire, hisz sokan az ő bíztatására vették meg a könyvét (Amerikában Oprahnak igen nagy befolyása van a nézőire, amiből rengeteg akad, ő az egyik legnézettebb média személyiség. ) Frey beleegyezett, hogy újra elmegy a műsorba, és egy hosszú, őszinte beszélgetés folyt le köztük. Elmondta, hogy a könyv nagy része igaz, abban ferdített el a dolgokat, hogy mennyire volt ő rossz fiú, mert szíve mélyén mindig olyan akart lenni és gondolta, így jobb lesz a könyvnek is.

A műsor után az író több fenyegetést és „pokolba küldést” kapott, és rengetegen várták sóvárogva, hogy essen vissza és újra alkoholista legyen („Szép”, mi?). Megjelent egy olyan könyv is, ami a Millió apró hazugság címet kapta, és a borítója majdnem olyan volt, mint az eredeti. Egy ország zúdult fel, de akadtak barátok, akik kitartottak mellette, és olyan járókelők is, akik kitartásra buzdították ha felismerték az utcán.

Megadatott neki, hogy személyesen is találkozzon egyik kedvenc írójával, Norman Mailer-rel aki üdvözölte a rossz fiúk csapatában, majd a következőt mondta neki: „40 évig tiporták a nevemet. Most tiéd a megtiszteltetés, hogy a következő 40 évben felvállald ezt a szerepet.”

Amerikában az új kiadások már az író megjegyzésével jelennek meg, amelyben elnézést kér azoktól, akiket esetleg megbántott, majd elmagyarázza a félreértéseket és a ferdítéseket. (Magyarul ez nem olvasható, hisz a hazai kiadás 2003-ban jelent meg)

Igaz-e teljesen a történet vagy sem, nekem nagyon tetszett. Már a tény önmagában, hogy a kevés esélyei ellenére képes volt lemondani az alkoholról és a drogokról dicséretet érdemel. Mint író nagyon jól ír, egyedi stílusa van és izgalomban tartja az olvasót. Azért mert több ponton is hazudott, vagy helyesebben mondva: azt állította, hogy igaz, nem ítélem el. Nagy volt a kísértés és nem tudott ellenállni neki, az azonban, hogy valaki képes legyen egy egész könyvet megírni, csak azért hogy ő is tündökölhessen egy kicsit az eredeti sikerének fényében (ugyanez volt a helyzet a Da Vinci Kód esetében is) már erős túlzás. Az pedig, hogy "jóravaló" emberek akik előbb éltetnek valakit majd a pokolba küldik (majd abban reménykednek úgy bűnteti őt az ég, hogy visszaszokik) gusztustalan.

A magyar kiadásról: a fordítást nagyon élvezetesnek találtam. Az Athenaeum borítói azonban egyre nagyobb talányt jelentenek számomra. Biztos sok mondani valója van, csak én nem értem (ahogy Anita Diamant – Vörös sátor című könyvük esetében sem). Az eredeti sokkal kifejezőbb, szerintem nyugodtan meghagyhatták volna azt. Bár lehet, hogy jogi akadályai voltak? Nem értek hozzá.



Borostyán, 2009. február 21.
Eredeti cím: A Million Little Pieces
Kiadó: Athenaeum

2009. február 20., péntek

Sophie Kinsella:Tudsz titkot tartani?

Igazi limi-limi-limi-limonádéééééééé:)

Nem is vártam mást,csak azt,hogy jókat nevessek,és elhiggyem igenis minden átlag nőnek jut egy saját királyfi.Néha egy -egy résznél előtört belőlem a limonádé ellenes énem-de gyorsan elfojtottam!

Emma igazi szerencsétlenség,aki próbálja érett nőnek látszani,csakhogy ez neki sehogy sem megy.Egy vadidegen férfinak taglalja szerencsétlen életét ,tőmondatokban egy repülőn-amiről Emma azt hiszi,hogy lezuhan csak mert légörvénybe került.Persze nem zuhannak le,Emma földet ér,és folytatná a semmi kis életét,ha a repülős férfi nem a munkahelyének nagy-nagyfönőke lenne,akivel Emma találkozik és persze a férfi Emma minden egyes szavára emlékszik-na itt hallom a bekiabálásokat,hogy -EZ NEM IS FÉRFI,ha az lenne nem emlékezne még a csajra sem....na de ez egy királyfi hölgyeim...khm...

Nos Emma életét feldúlja a királyfi,bár van barátja most mégis a diri körül kering a gondolata,és amint az várható mindig egymásba botlanak, a királyfi mindig jókat mond,Emma pedig mindig hülyeséget csinál,vagy mond.Aztán a királyfi elkövet egy apró bakit,Emma összeomlik,hogy azután oldalakon keresztüli huzavona után elsétáljanak a naplementében.

Mindent összevetve jobbat vártam,rosszabbat kaptam,de még igy is megnevettetett.


Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek

Akárhányszor megláttam ezt a könyvet, rögtön fintorogni kezdtem...mert annyira reklámozták, annyira jókat mondtak róla, arról nem beszélve hogy a borítóján Julia Roberts, és Hillary Clinton áradozik a műről. Nekem ezek mindig gyanúsak....aztán eltelt egy kis idő, már nem volt mindig szem előtt a könyvesboltokban, és a véletlen folytán olcsóbban hozzájuthattam, gondoltam ennyiért még a hülyének is megéri hát még nekem:)

Elizabeth tulajdonképpen már révbe ér,mikor úgy érzi sehol sem tart.Hiába a szép ház, a férj,a jó munka ,Elizabeth szenved és változtatni akar.

A válási hercehurca után úgy dönt oda megy ahová kivánkozik,mindenféle kötöttség nélkül.És mivel nem tudott dönteni Olaszország,India,és Indonézia között ,úgy döntött mindhárom helyre elmegy.

Olaszországi útja volt a kedvencem:) mert miről is szól Olaszország? A jó ételekről és jóképű férfiakról-Lizzi pedig beleveti magát az élvezetekbe-már ami az evést illeti:) és oldalakon keresztül,cseppet sem unalmasan olvashatunk a kocsikeréknyi pizzákról,és a mézes-mogyorós fagyicsodákról.

Az élevezetek és a kényeztetés után irány India ahol a lelked is megpihenhet végre,és ahol Liz belátja hiába is szeretne egy csendes ,amerika lány lenni ,nem megy ezért az asramban is ahová meditálni és imádkozni járnak az emberek ,idegenvezető lesz és mikor nem meditál azzal foglalkozik,hogy mások jól érezzék magukat az elvonulásuk alatt.Közben persze ,megismerkedhetünk az Indiaiak hitével,életfelfogásával, a meditációval.Mindezt érdekesen ,nem pedig tantárgyszerűen előadva.

Miután Liz lelkileg is megerősödött irány Indonézia Bali-ahol már járt és ahol egy öreg füvesember jóslata szerint újra visszatér-a jóslat bevált ,Liz pedig felekresi az öregembert-aki természetesen nem emlékszik rá...

Ez az a rész, ahol Liz feladja függetlenségét és újra közel enged magához egy férfit...

Persze a könyv sokkal többről szól,mint amit leirtam,csak nem szeretném az összes szereplőt,és eseményt megemliteni,mindenki fedezze fel maga:)

Azt ajánlom annak aki el szeretné olvasni a könyvet,hogy lehetőleg olyankor olvassa amikor bármennyi időt rá tud szánni a könyvre-mondjuk a nyári szabadság alatt,vagy most még a hosszú téli estéken.Mert csak úgy lehet teljesen élvezni,átérezni a történetet,ha folyamatosan együtt utazunk Lizzel.Ez a könyv nem való a kapkodós hétköznapokra.


Vladimir Nabokov: Tündöklés

Ezt a könyvet még régebben olvastam, de elfelejtettem berakni ide, pedig figyelemre méltó. Úgyhogy akkor most:

Valahol a neten olvastam, hogy valaki azt írta, hogy ő azért szereti Nabokovot, ahogyan ír és nem azért amit... Nos, ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni, mert én is épp ugyanezt érzem.

A Tündöklésnek nincs különösebben izgalmas témája. Pontosabban semmi extra nagy esemény, izgalmak, vagy fordulatok stb. nem voltak a regényben, de ez nem is baj. Főszereplője egy Martin nevű orosz fiú, akinek családja előkelő származásuk miatt az 1917-es forradalom során emigrálni kényszerül. (Egyébként Nabokov saját önéletrajzának részleteit szőtte bele a történetbe, könnyen felfedezhetők benne saját életútjának állomásai.) Bejárják Európát, Svájcban telepednek le, de Martin Angliában végzi a tanulmányait, de hosszú időt tölt Német- és Franciaországban is. Cambridge-ben egyetemre jár, Franciaországba pedig csak úgy kiruccan és egy időre beáll mezőgazdasági munkásnak, mert ahhoz van kedve... Tud élni a srác...;-) Életének apró részleteibe, utazásaiba, álmaiba, emberi kapcsolataiba nyerhetünk betekintést a regényben. Nincsenek tehát körömrágásra késztető események a könyvben. Viszont helyenként Nabokov olyan szemléletesen, gyönyörűen ír, olyan írói eszközöket használ, amivel ritkán találkozni. Főleg a fiú álmainak, lelke apró rezzenéseinek, benyomásainak leírásánál sikerült különösen megragadóan kifejeznie magát az írónak. (Baricco Tengeróceánja jutott róla eszembe, ő is hasonló stílusban ír ebben a könyvében szerintem...)


Nagyon vevő vagyok erre a stílusra mostanában. A picit nehezebben emészthető mondatok, a jól eltalált hasonlatok, metaforák, az apró dolgok nagyszerű és érzékletes ábrázolása, álmok, érzések leírása...Uhh..., nagyon ott van.

Tökéletes lehetett volna számomra ez a regény, ha a közepe nem lett volna olyan nagyon valóságos, hétköznapi. Az eleje és a vége viszont nagyon tetszett. Azt hiszem el kell majd olvasnom valamikor újra, mert ez tipikusan az a könyv, amiben első olvasásra az ember nem mindig fedezi fel a sok-sok apró részletet, ami pedig figyelemre méltó lehet.

2009. február 16., hétfő

Ishmael Beah: Gyerekkatona voltam Afrikában amíg ti játszottatok


Az emberi képzeletet sokszor túlszárnyalja a valóság,akárcsak ebben a könyvben.

Ishmael 12éves Sierra Leonéban éli a gyerekek életét 1993 januárjában,aznap mikor utoljára lehetett gyerek,barátaival egy Ki mit tud?versenyre indultak boldogan.Soha többé nem álhattak ki a szinpadra,helyette menekültek,és harcoltak.

Ishmael egész családját megölték a lázadók,ő pedig barátaival céltalanul bolyongott az országban,élelmet és menedéket keresve.De bármerre is jártak a háború utolérte őket,nem volt hova menekülniük. Volt mikor Ishmael és barátai elszakadtak egymástól,és egyedül maradt,majd egy hónapon kersztül egyedül bolyongott egy erdőben.Számomra felfoghatatlan,hogy egy tizenkét éves gyerek hogyan maradhatott életben,ennyi ideig egyedül???


Ishmael egyszercsak a hadseregben találta magát,ahol most már harcolnia kellett nem csak menekülnie-drogokkal tömték őket,hogy öntudatlan gyilkológépek legyenek.Lelkiismeretfurdalás nélkül öltek meg bárkit,kegyetlenül,puszta kézzel.Számukra a háború lett a természetes élet.

Majd az UNICEF kiemelte őket a hadseregből,és megróbálta újra gyerekké nevelni őket.Ezekben a táborokban eleinte úgyanúgy viselkedtek mint a harctéren-akár egy cipőfűzőért is képesek voltak megölni a másikat.Nem érdekelte őket semmi csak a drog és a harc.Gondozóikat kinozták,akik határtalan türelemmel terelgették őket-Ishmael is egy ilyen ápoló kitartásának köszönheti,hogy leszokott a drogról,újra elkezdett tanulni,és feldolgozni hogy elvették tőle a gyermekkorát.

Egyetlen életben maradt rokona magához veszi,és fiaként neveli.Ekkor újra kitör a háború és Ishmael tudja,hogy vagy örökre elmenekül vagy itt fog meghalni mint annyi barátja.

New Yorkba menekül-ahol korábban már többször felszólalt az UNICEF kongresszusokon.

Itt irja meg ezt a könyvet is és a mai napig harcol a gyerekekért akiket a polgár háborúkban kényszeritenek.




Cserna-Szabó András: Puszibolt

Balsors hozó nők, öngyilkosság, mese, alkohol, kőtömbbe zárt képzelet, végtelenség, boldogságkeresés...

Azért szeretem a kortárs magyar irodalmat, mert közel érezhetem magamhoz, "rólam szól". Cserna-Szabó ráadásul korban is közel áll hozzám, mégis óriási élettapasztalatot, érettséget bizonyít. Bár néha olyan érzésem támadt, mintha az önmagánál 20 évvel később született Békés Pált olvasnám, olykor egy-egy pillanatra el is bizonytalanodtam, összességében nem volt zavaró, imádtam olvasni. Szeretem a novellafüzéreket, szeretem, a hogy a szálak egymásra találnak, mintha én lennék a nyomozó, s minden összefüggése felismerésekor mintha valami perdöntő bizonyítékot találnék.

Kb. egy emberöltőt átölelő történetdarabkák egy számomra meghatározhatatlan városkában játszódik (a végén persze minden kiderül..), amiről annyit lehet tudni, hogy van 23 szobra, piaca, pályaudvara, bérházai, kocsmája, iskolája.. A szereplők nevei humorosan beszédesek, a történetek olykor meseszerűek, olykor morbidak, zavarbaejtőek, csodaszerűek - és a végére én is elhiszem, hogy csodák márpedig vannak, csak meg kell keresnünk őket. Nem úgy a tragédiák, melyek ők maguk találnak meg minket.

Játszi könnyedséggel töri le a várt katarzist, mikor Badar Anna, férfisorsok megrontója (a tragédia, aki elől nem lehet elmenekülni) megjelenik a színen; a várt katarzis elmarad, helyette rájövök: szó sincs katarzisról, az életről van szó: az enyémről, a tiedről, bármelyikünkéről.
Az elején azt hittem, minden mese pusztán hallucináció, melyet az olcsó, akár otthon kevert szesz okoz, de nem, aki látta a South Park azon részét, amelyik a negyedikesek fején élő tetvek komplett életéről szól, tudja, miről beszélek (aki nem látta, ne borzadjon el, nem a tetvek a lényeg, hanem az önálló életek..)

A könnyed stílus mély érzelmeket takar, gondolatokat ébreszt mindezt pikáns humorral fűszerezve. Ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza saját gondolataitól, érzéseitől, s aki szereti, hogy ha a fejében marad egy könyv, miután annak olvasását befejezte.

Iscnor (aki nem tud pontozni, mert nem szereti a skatulyázást) (hehe)

Kiadó: Magvető

Jean Molla - SOBIBOR az elhallgatott múlt



Sobibor

Sobibort a nácik 1942-ben építették lengyelországban, lengyel és zsidó munkásokkal. Két év alatt több mint 250 000 embert pusztítottak el, akik főleg Lengyelországból és a megszállt szovjet területekről érkeztek. 1943. október 14-én a láger foglyai fellázadtak. Ez volt az egyetlen náci koncentrációs tábor ahol felkelés tört ki. Több őrt és felügyelőt öltek meg a lázadók. Közülük 365 embernek sikerült megszöknie, de legtöbbjük a környéki aknamezőn vesztette életét. Végül 47-en élték túl a szökést és a háborút. A táborban maradtakat bosszuból lemészárolták és a láger végül 1945. januárjában szabadult fel. A lengyel kormány 1995-ben a láger helyén egy emlékmúzeumot létesített.A tábor történetéről Claude Lanzmann készített filmet, Shoa címmel 1991-ben. A dokumentumfilmben Yehuda Lerner a Sobibor-i felkelés egyik vezetője meséli el emlékeit. Ez a film ihlette Jean Molla-t regényének megírására.


Az elhallgatott múlt

Molla eredeti foglalkozása gimnáziumi tanár, 2000 óta publikál elsősorban ifjúsági könyveket. Sobibor az elhallgatott múlt című regénye ma már ajánlott olvasmány az összes francia középiskolában.

Emma 17 éves lány, anorexiás. Egy nap bolti lopáson kapják négy csomag keksszel. Hogy miért tette? Csak ennyit válaszol: „Azért tettem, hogy elkapjanak!”. Emma depressziós, senki nem érti meg. Szeretett nagyanyja halála még mélyebbre taszítja lelki válságában. Mamuska hagyatékának rendezése közben rátalál Jacques Desroches naplójára, amelyből feltárul előtte az elhallgatott múlt és megtudhatjuk mi köze egy 17 éves lánynak Sobiborhoz.
A történet duplán megrázó. Belepillanthatunk Emma tönkrement életébe, ahol senki nem veszi észre a segélykiáltásait. Valamint Sobibor mindennapjaiba Jacques szemén keresztül. Desroches a következőképpen fogalmaz a lágerről: „Itt, ezen a földön mindenki úgy viselkedik amilyen. Egyesek cselekszenek, mások meghalnak, megint mások nem akarnak tudni és hallani semmiről. Ez így van rendjén.”

Személy szerint néha nem értettem, hogy Emma mit miért tesz. Sok helyzetben teljesen váratlanul cselekszik. Megdöbbentett ahogy magáról gondolkodik és ahogy érez.
Tudom, hogy csak zárójelben létezem. Legalább ennyi szerencse megadatott nekem. Azért vagyok olyan, amilyen mert felfüggesztettem az életemet. Egy anorexiás nem kerül a margóra. Olyan sovány, hogy épp elfér azon a vonalon, , ami a margót az írás helyétől elválasztja. Előbb vagy utóbb, ha minden jól megy visszakerül a lap közepére. Én is erre törekszem.”

A történet nyelvezete, egyszerű és lényegre törő, pont olyan mintha egy 17 éves lány tollából született volna. Néhol kicsit ugyan zavart,ahogy az írónő ugrál az időben, de ezen kívül nem sok negatívumot mondhatok el. Főleg Jacques naplója volt zseniális, jó néhányszor feldühített amit olvastam. Ajánlom mindenkinek akit érdekel ez a téma, de inkább 16 éven felülieknek.



2009. február 13., péntek

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Stippistop véleménye

Mivel annyira odavoltam anno A szél árnyéká-ért, ezért mondanom sem kell, mennyire vártam Zafón új regényét. Nyilvánvaló az is, hogy szerepelt a karácsonyi listámon, és örültem nagyon, mikor a fa alatt megleltem a könyvet.

Az Angyali játszma hasonló alapokról indul, mint A szél árnyéka: adott egy ifjú, aki vonzza a bajt (és a vért); egy rakás misztikus és veszélyt sejtető figura, néhány jóakaró, egy felejthetetlen nő, és Barcelona utcái. David Martín ifjú író, aki kortársaival versengve igyekszik betörni a köztudatba, de társadalmi rangja, irigyei és egészségi állapota reménytelen helyzetbe sodorja. Ekkor lép be életébe egy titokzatos idegen egy titokzatos megbízással: rengeteg pénz és biztos (?) jövő fejében bizonyos határidőn belül Davidnek egy világot megrengető könyvet kell írnia. Nyilván ez nem megy simán, David mindent, de legfőképpen ártatlanságát veszti el lapról-lapra, közben a már említett baljós figurák, jóakarók és szerelmek tarkítják a képet.

Talán meg sem tudom fogalmazni, miért csalódtam nagyot a könyvben mégis, hiszen adott volt (ld. feljebb) minden az izgalmakhoz. Úgy éreztem sok jelenet felesleges volt, mintha a 300. oldal tájékán kezdődne a könyv. Talán a stílusát sem éreztem annyira sziporkázónak és gördülékenynek, mint amit korábbi tapasztalatom alapján vártam. A baljós jelenetek mintha nem lettek volna annyira baljósak, és a humoros intermezzok sem olyan kacagtatóak. Tetszett viszont a befejezés, és tetszett, hogy A szél árnyékában megismert emberek felmenőivel találkozhattunk a lapokon.
Nemigen mertem korábban beszámolókat olvasni a könyvről, nehogy lelőjenek valamilyen poént, de most ahogy elolvastam párat, azt kell látnom szinte mindenki másképp látta ezt... Hm. Nem tudom. Talán az én készülékemben volt a hiba.




Bejegyzés készült: 2009. február 13.

szeee véleménye


Ez az a könyv, aminek kapcsán elgondolkodtam, hogy egy könyvnél mi az igazán fontos? Az hogy közben hogyan érzed magad, amikor olvasod vagy az, hogy a végén úgy összességében mit gondolsz róla, milyen összképet hoz? Mert ebbe a könyvbe én az olvasása közben több helyen is belekötöttem, azaz voltak dolgok benne, amik nem tetszettek. Viszont a végére érve az összhatás egészen jóra sikeredett, tetszett.

Nem fogom leírni, hogy miről szól, a fülszövegnél többet amúgy sem árulnék el.

Az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, jó volt, jó volt, de nagyon mérges voltam, hogy az eleje rettentő lassan csordogált, igazából a felénél majdnem abbahagytam, mert semmi érdemleges nem történt, vagy csak kevés. Úgyhogy ezt nehezen bocsájtom meg a könyvnek, hogy gyakorlatilag a felénél kezdődik. Értem én, hogy kell felvezetés meg felvázolás stb., de nem ennyi. Szerintem.

A második fele viszont egy nagyon jól sikerült, igazi rémregény. Zafón olyan horror-jeleneteket volt képes kitalálni és ábrázolni, hogy ezeknél jobban és jobbat nem hiszem, hogy lehet (talán Stephen King rúghatna mellette labdába, de én az ő írásait nem igazán ismerem). Hidegrázás, borzongás, vér, misztika, szövevényesség. Ez utóbbi kicsit talán sok is volt, de azért lehetett követni. Ami tetszett még benne, az az, hogy nincsen teljes letisztázása a történetnek, és ez így jó. Egy ilyen misztikus regénynél nem is kell, hiszen éppen ez a sajátossága, hogy nem derül ki minden világosan, mert akkor már nem is lenne misztikus. Olvastam, hogy sokan a végét hiányolják. Szerintem meg Zafón nagyon is jól megoldotta a befejezést, titokzatos, mégis jó lezárást választott. Nekem az elolvasása után úgy összességében nagyon jó benyomásom volt, Zafón tényleg klassz író és ez a nyomozásos, történetbonyolításos dolog nagyon megy neki, ahogyan azt már a Szél árnyékában is láthattuk. Erre rátesz még egy lapáttal, ahogyan a misztikus, horrorisztikus jeleneteket képes leírni, nagyon jó! Amit kicsit hiányoltam, az az emberek és legfőképp a főszereplők külsejének leírása. Úgy vettem észre, hogy pont a főszereplőkről (David, Cristina, Isabella) nem kaptuk személyleírást, ez nagyon érdekes, mert más szereplőkről meg igen. De talán ez szándékos volt és a történet sötétségét hivatott szolgálni, vagy nem tudom...

Két tábor van, van, akiknek a Szél Árnyéka tetszett jobban és van, akiknek ez. Ez teljesen embertípus függő szerintem, nem mindenkinek jönnek be az ilyen túlvilági dolgok, van, aki szívesebben marad a realitás talaján. Én mindkét tábort megértem és szerintem én vagyok az egyetlen, aki a két könyvet kb. egyenértékűnek tartja.




(Az a mondat, amivel reklámozzák, és amit Stephen King mondott állítólag a könyvről, hogy "ez a regény tele van ragyogással..." egy marhaság. Ez egy nagyon is sötét regény, nem való mindenkinek, sosem használnám a ragyogás szót rá, de mindegy...)

Bejegyzés készült: 2010. február 03.

ladyBird véleménye


Ebben a könyvben rentgeteg minden van. Írásról, szerelemről, hűségről, barátságról. Mindenről ami fontos és jelentős egy életben. A történetet nem részletezném. Ez a könyv olyan igényességgel és csodálatos nyelvezettel van megírva (s ezen a ponton a fordítást is dícsérem), hogy elgondolkoztam, olvastam e valaha ilyet. Voltak mondatok amik a történet szempontjából nem voltak fontosak, de mégis olyan gyönyörűen fonódtak egymásba a szavak, hogy újra és újra vissza kellett térnem és elolvasni. Egyenként ízlelgettem a szavakat és a képeket amik mozifilmként peregtek le a szemem előtt. Nem haladtam vele gyorsan és fáradtan kifejezetten tilos olvasni. Az egész történet egy hosszú gasztronómiai utázás a betűk, szavak és az írás ínyenc világában.

„Senki sem járt az utcán, higanyszínűen sütött a hold. Amikor felnéztem, árnyalakot láttam, hatalmas vihar terpesztette szárnyait a város fölé. Aztán fehér fény villant az égen, és lezuhant egy esőcseppekből szőt lepel, amely mintha üvegkések garmadáját hordozta volna. De még mielőtt földet ért az első csepp, megállt az idő, és száezer fénypontocska kristályosodott ki a levegőben, sűrű és apró porszemek.”




Bejegyzés készült: 2010. április 04.


Erika véleménye

Mintha csak átugrottam volna A szél árnyéka világából ide. Mintha pár év sem telt volna el a történetek között. Én folytatásnak mondanám.

Arról már az előbb említett könyv olvasása közben is meggyőződtem, hogy az író hihetetlen fantáziával van megáldva.

David Martín a főszereplő, aki rendkívül tehetséges író, de a biztos megélhetés érdekében „elkurvul” a ponyva felé. Elszerződik egy kiadóhoz, ahol álnéven folytatásos szappanoperákat „gyárt”. Közben mindvégig marja a lelkiismeret, a vágy afelé, hogy saját gondolatait, kincseit tegye közzé.

Egy napon meglátogatja őt a Főnök, aki új perspektívát, lehetőséget ad neki. Feladattal bízza meg, mégpedig nem is akármilyennel. Egy könyvet kell megírnia, amelynek óriási hatalma lesz. Innen kezdődnek a bonyodalmak. Titkok, hazugságok, érthetetlen jelenések, horrorisztikus történések veszik kezdetét.

A szél árnyékában megjelenő Elfeledett Könyvek Temetőjébe is ellátogatunk: „Ez a hely: titok. Szentély. Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük. Valahányszor egy könyv gazdát cserél, vagy csak átfutja valaki, növekszik és erősödik a lelke. Ezen a helyen örökké élnek a könyvek, amelyekre senki sem emlékezik, amelyek elvesztek az időben, de mindvégig várják, hogy felfedezze őket egy új olvasó, egy új lélek…”

Az örök szerelem sem hiányzik a könyvből, bár egészen a végéig rejtve maradt előttem a kimenetele. Nagyon drukkoltam az egyik szereplőnek… A könyv utolsó bekezdése nagyon megérintett, szerintem gyönyörű: „Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket.” Kéretik elolvasni a könyvet, hogy kiderüljön, kihez is szóltak e gondolatok! :-)

Gyönyörű képeket kapunk a húszas évek Barcelonájából, amelyből a főszereplő is folyamatosan ihletet merít, ösztönzi gondolatai papírra vetésére. Bár ezek a képek inkább sejtelmes, misztikus érzetet keltettek bennem, mint ahogyan az egész könyv.

A szarkasztikus humor sem hiányzik a könyvből, én nagyon élveztem ezt is. A főhősbe szinte beleszerettem, a karaktere nekem nagyon át-, illetve bejött.

Végig fogva tartotta a figyelmemet. Nem túlzás állítani, hogy egy pszichothriller volt a kezemben. Lestem, vártam az alkalmakat, hogy folytassam a könyv olvasását. Csendben megjegyzem, hogy azért kíváncsi lennék az író tollából származó, picit más jellegű írásra is…

Én összehasonlítani nem tudom a két könyvet, szerintem egy kaptafa! Bár ezt rossz könyvekre szokták írni, és itt erről szó sincs!




Bejegyzés készült: 2010. május 06.

2009. február 9., hétfő

Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója

Már nem is tudom mi volt az ami felkeltette a kiváncsiságomat a könyv iránt, a lényeg,hogy már jó ideje próbáltam megszerezni a .A könyv-vagyis a napló elméletileg hiteles!!!A naplót Ellen Rimbauer kezdte el irni 1907-ben.Majd 1998-ban egy hagyaték felszámolásakor került Joyce Reardon kezébe aki egy levéltári tanszéken megvizsgáltatta és hitelesitette a naplót.

A napló eredetije megtekinthető a levéltárban.A szerző az első oldalon megemliti,hogy 41 év alatt 26 ember tűnt el a házban,viszont a napló olvasása közben más derül ki,mégpedig ,hogy több mint 40 ember hal meg,illetve tűnik el a házban.

Egyébként ahány dolgot olvastam a könyvel kapcsolatban ,annyiszor mást és mást.Olvastam,hogy a ház Rose Red ma is elhagyatottan áll,máshol azt olvastam,hogy szálloda lett belőle.Egyesek szerint a történet csak rémmese,mások szerint ez maga a valóság....

Ellen mint minden nő az 1900-as években,egy dologra összpontosit-ez pedig a jó parti.Egy jó házassággal minden elérhető amit egy nő csak kiván.A gazdag olajmágnás pedig tökéletesnek látszik.Mig a fiatal pár egy éven keresztül csak utazgat,addig épül közös otthonuk,a mindent felülmúló Rose Red.Már az épitkezésnél is akadnak gondok,egy gyilkosság árnyékolja be a friss házasságot.

A történet nagyon is sodró erejű,egymást követik az események,mind a házban-ahol időközben eltűnik az első személy,mind a házasságban,ahol Ellen hol boldog ,hol pedig kétségek gyötrik jól választott-e?

Időközben gyermek is születik,és Ellen megbékélni látszik sorsával,egészen addig mig a lánya is eltűnik a ház útvesztőjében.

Ellen szerint a ház percről percre képes megváltozni!Ahol szoba volt,helyére folyosó kerül,és újabb szobák.Negyven főnyi személyzet próbálja kézben tartani a ház dolgait,úgy hogy közben el-eltűnik közölük valaki.

Ellen barátnője és cselédje karjaiban keresi a vigaszt férje kicsapongásai elől.Miközben hol átkozza a házat,hol a szövetségesét látja benne.Egészen addig mignem maga Ellen is eltűnik a ház útvesztőjében...

Mind a házasság,a karakterek,a társadalom álszent elvárásai,nagyon izgalmas de erre tesz még maga a ház amely időről időre követeli a maga áldozatát is.

Nekem igazán az hiányzott ,hogy a könyv végül is nem magyarázza meg mi történt a házzal,és az egyetlen életben maradt Rimbauerrel Adammal Ellen fiával.

Vanak akik Stephen Kingnek tulajdonitják a naplót magát is...


Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója

Nem szoktam ilyen szellemes, kísértetes, ijesztgetős könyveket olvasni, mert egyszerűen nem érdekel a téma és valahogy könyvön így nem szeretek borzongani. De véletlenül úgy alakult, hogy könyvőrült berkekben több helyen is szó esett erről a regényről, úgyhogy mégis felfigyeltem rá. A könyvtárban meg benn volt, így kivettem. Nagyon hamar elolvastam, nem egy hosszú darab és nagyon olvastatja magát.

Ellen Rimbauer ugyanis nagyon gördülékenyen, lényegre törően, ugyanakkor igényesen fejezi ki magát. Ezért is vagyok biztos benne, hogy a legenda ellenére ez a napló fikció, mert írója sokszor annyira irodalmi stílusban fogalmaz - gyakran megtépázott idegállapotban is - ahogyan a valóságban biztos, hogy senki nem ír a naplójába (hacsak nem tör irodalmi babérokra...).
Mindenesetre nagyon lebilincselt a fiatal nő története, ahogyan elmeséli életének egy szakaszát. 1907-ben, 19 évesen megy férjhez egy dúsgazdag olajmágnáshoz, aki hatalmas kastélyt építtet kettejüknek Seattle-ben, amit Rose Rednek neveznek el. A házban emberek tűnnek el nyomtalanul, mások életüket vesztik. Ráadásul folyton változik, nő, szobák és folyosók cserélődnek és tűnnek el... Ellen szerint a ház él és magát a házat illetve annak "lelkét" sejti a tragédiák mögött, és valamilyen szinten kapcsolatba is lép Rose Red-del. Azt viszont, hogy az épület miért követel életeket magának, Ellen csak találgatja sötétbőrű szobalánya és legfőbb bizalmasa, Szukena segítségével, aki meglehetősen érzékeny ezekre a túlvilági dolgokra.

Őszintén szólva nem is a napló borzongató eseményei, hanem a "háttérben" (pontosabban előtérben) zajló dolgok voltak azok, amik igazán felkeltették az érdeklődésemet. John és Ellen Rimbauer házassága például. Érdekes volt olvasni, hogy egy ilyen frigy akkoriban az amerikai elit körében miért és hogyan jött létre. Mennyire más jellegű kötődés - valójában szerződés, szövetség - volt ez a két fél között, mint amit ma egy "átlagember" el tud képzelni. A férj szinte csak reprezentálni akart rendkívül fiatal és szép feleségével, a nőnek pedig az ölébe hullott hatalmas gazdagság és kényelmes otthon fejében sok mindent kellett elviselnie - férje kicsapongásait, perverzióit. Tetszett, amikor kettejük hatalmi harcát mutatta be Ellen: ahogyan egyszer egyikük, máskor másikuk tett engedményeket saját kis céljaik elérése érdekében. Aztán ott volt a különleges kötődés Ellen és Szukena között, ami szintén khm... érdekfeszítő volt.

Nekem tehát ezek a hétköznapi, evilági eseményei a történetnek sokkal érdekesebbek voltak, mint a borzongató eltűnések, elhalálozások. Bár gondolom ez a szkepticizmusomnak tudható be. De tény, hogy főleg a regény második felében azért én is beleborzongtam néhányszor, annyira érzékletesen írta le Ellen a történteket.

És az is biztos, hogy ezek után nem merném betenni a lábamat abba a házba :-)

Könnyed olvasmányra számítottam, de a könyv annál többet adott, mint amit vártam tőle. Tetszett, egy misét mindenképp megér...


2009. február 7., szombat

Pedro Juan Gutiérrez: Piszkos havannai trilógia

Különleges könyv ez egy különleges fickó és egy különleges ország életéről. Pedro Juan Gutiérrez kubai író, szobrász és festőművész önéletrajzi elemeket is felsorakoztató elbeszéléseit tartalmazza a mű. Külön érdekessége, hogy ezidáig Kubában nem jelenhetett meg, Spanyolországban adták ki először.

A szerkezete határozottan tetszett, mert nem a gyakran alkalmazott, lineáris történetmesélést követi, hanem az egyes fejezetek, elbeszélések nem mások, mint apró villanások Pedro Juan és Kuba életéből. A történetekről nem tudni, hogy időben hogyan követik egymást, valószínűleg össze-vissza, ahogyan az író eszébe jutottak. Ezért van, hogy helyenként visszatér egy-egy már említett esemény vagy személy - de ettől egyáltalán nincs az embernek olyan érzése, hogy az író emlékezetkiesésben szenved.

Ahogyan írja is:


"Végeredményben így élünk: darabokban. Egymáshoz illesztjük a darabkákat, az órákat, a napokat, a szakaszokat, az embereket, összerakjuk magunkban innen is, onnan is. És úgy áll össze az életünk, akár egy kirakós játék."



Ami szintén különlegessé teszi a regényt, az az erőteljes naturalizmus, amivel sokkolni próbálja az olvasót. Majdnem minden fejezetben előbukkan egy-egy adag fekália, izzadság vagy mocsok. De ha mégsem, akkor Pedro Juan vagy egy másik honfitársának hímtagja mindenképpen. Ez "leányregényekhez" szokott olvasóknak valóban kissé sok lehet kezdetben, de ha valaki nem szemellenzősen prűd és túl tud lépni ezen, akkor egy idő után ezek a dolgok már inkább megmosolyogtatják. Nekem legalábbis egy gunyoros kis mosoly bujkált a szám sarkában, mikor már sokadszorra olvastam hasonló részeket a könyvben, ugyanis kissé erőltetettnek tűnt ez a húdenagy naturalizmus. Mert amikor Gutiérrez nem a "mocsokban dagonyázik", akkor nagyon is igényesen ír. Kifinomult nyelvezet, összeszedett mondatok jellemzik. Sokat gondolkodik, filozofál az életről és kellő öniróniával szemléli saját magát és a körülötte lévő világot. Meglehetősen kellemes és élvezetes a stílusa ilyenkor.

A könyvet olvasva egész hiteles képet kaphatunk a kubai átlagemberek mindennapjairól a 90-es években, amikor is Kubában elképesztő méreteket öltött a gazdasági válság, tetőzött a munkanélküliség, az éhség, a nyomor... És a korábban viszonylag jól szituált emberek is, mint például Pedro Juan - aki eredetileg újságíró volt -, olyan életkörülmények közé, olyan munkákra, pénzkereseti módokra kényszerültek (vödörárulás, húscsempészet, galambbefogás stb.), amelyek csak kellő humorérzékkel és öniróniával viselhetők el... Mindezek mellett jól érzékelteti a kubaiak mentalitását, életszeretetét az a rengeteg és gátlástalan szex, ami előfordul a történetekben és amit a fülszöveg ugyan "fülledt erotiká"-nak nevez, de a könyvben általában ennél sokkal állatiasabb formát és mértéket ölt.

Megbotránkoztató, szomorú, de helyenként megmosolyogtató olvasmány volt – számomra igazi érzelmi kavalkád. Feltételezésem szerint igazán férfiaknak fog tetszeni….


A borító jól sikeredett, bár nekem nem pont a regény hangulatát idézi, hanem egy másik kubai életérzést, de ettől függetlenül szerintem határozottan ízléses.



Kiadó: Magvető

2009. február 1., vasárnap

Alessandro Baricco: Novecento

Korábban már láttam a filmet, ami ebből az írásból készült. Teljesen magával ragadott, nagyon tetszett, egyszerűen gyönyörű volt... Olvasva talán azért is nem ütött akkorát Baricconak ez a műve nálam itt és most... De tetszett.

Milyen rövid kis történet és mégis mennyi minden van benne. Egy naiv (?), öntörvényű ember, Novecento története ez, aki egy óceánjáró hajón született és zongoristaként ott is tölti egész életét. Bármikor partra szállhatna, de nem teszi. Megértem őt. Végtelenül bölcs és érzékeny természete révén nem vágyik másra, mint amiben él - abban pedig benne van minden.

Bevallom, hogy a könyv terjedelme (75 oldal) láttán olyan stílusra számítottam, mint amit Baricco a Selyem c. művében hozott. Letisztult, egyszerű, lényegretörő mondatok, amelyekből torokszorítóan szép történet kerekedik. Ez utóbbi itt is megvolt, de külön tetszett, hogy a stílus sokkal hétköznapibb, néha előfordultak benne csúnya szavak is, tehát egészen más volt mint a Selyem.

Az pedig teljesen helytálló (ahogyan az író a könyv elején jelzi), hogy ez a monológ, melyet Novecento legjobb barátja mond el, egészen egyedi műfaj, ugyanis Baricco ezt eredetileg színpadra írta. Valamiért azt gondolom, hogy színházban, mint ahogyan filmen is, erősebben hatott volna rám. De mindenképp rá kell szánni azt az órácskát az olvasására, megéri.