2014. február 25., kedd

Sarah Lark: A vörös mangrovefák

És ahogy ígértem, itt a folytatás, mármint Az ezer forrás szigete c. könyv második része. Ott ugye írtam, hogy nem szűkölködött eseményekben. De még azt is lehet felülmúlni. :D

Aki nem olvasta az első kötetet, illetve a bejegyzésemet róla, az ne álljon neki ennek, mert lehetnek spoileres részek.

Azt már az előző részből is tudjuk, hogy hála az égnek, Nora és Doug egy párt alkotnak, szerelmük óriási, az eltelt jó pár év ellenére is. Doug nevelt lánya mellett születik még két fiúk is, akinek ebben a kötetben nem sok szerep jut, gyakorlatilag a nevükön kívül mást nem is tudunk meg. A főszereplő itt Deirdre Fortnam, aki egyébként Nora és Akwasi gyermeke, azaz félvér. A gyönyörű nővé felcseperedett lány származásáról viszonylag világosabb bőre ellenére is terjed a pletyka a telepesek között, és azért látható is, hogy nem "közülük való". Nora és lánya mindent megtesznek azért, hogy befogadják őket, lányára is úgy tekintsenek, mint egy 100%-os feleségjelöltre, de mindhiába, a fiús anyák óvják tőle csemetéjüket, mint a tűztől.

Aztán jön egy férfi, egy orvos, Victor, akinek származása, anyagi körülményei, társadalmi helyzete hasonló a lányéhoz, és nem érdekli, mit szólnak az emberek, ő feleségül veszi a lányt. Elköltöznek egy francia gyarmatra, ahol élnek boldogan, de aztán itt is történik egy váratlan fordulat, ami felgyújtja a lángokat, ami végig perzsel az egész történeten.

Egy éjjel fekete férfi kér bebocsátást az orvos házába, kezében egy haldokló nővel. Ezen az éjszakán mindannyiuk élete gyökeresen megváltozik, már semmi nem visszafordítható.

Bár teljesen különböző dolgok történnek anyával és lányával, mégis úgy tűnik, hogy valami ősi átok sújtja őket, amelyek alól képtelenek kilépni, illetve ha sikerül is, az csak hatalmas áldozatok árán.

Ez a könyv nagyon felzaklatott. Ez is kicsit brazil szappanoperásra sikeredett, de itt szerintem már jócskán meglódult az írónő fantáziája. Ettől függetlenül nem tartom elképzelhetetlennek, hogy hasonló esetek ne történhettek volna meg. Csak hát na..., most, hogy nem ott, nem akkor élek, mégis meghökkentett.

5/10

Sarah Lark: Az ezer forrás szigete

Amilyen vaskosra sikeredett a kötet, olyan számtalanul szerteágazó történet szövődött ide-oda ebben a könyvben. Nem hiába jutottak eszembe róla régi nagy klasszikusok, mint az Isaura és egyéb, évekig elhúzódó brazil szappanoperák. :D

A történet kezdete egészen a 18. század elejére, Londonba nyúlik vissza, ahol Nora Reed él gazdag kereskedő apjával, és halálosan szerelmes annak pénztelen írnokába, Simonba. Szerelmüket házassággal szeretnék megpecsételni, de ennek nyilvánvalóan számos akadálya van. Aztán egy váratlan esemény elszakítja egymástól a fiatalokat, ám lélekben mindig együtt maradnak.

Jó pár évvel később Nora egy jamaicai cukornád-ültetvényen találja magát olyan életkörülmények között, amelyre sosem gondolt volna, bár Simonnal számtalanszor álmodoztak arról, hogy ott, Jamaicán egy kunyhóban fogják várni a napfelkeltét a tengerparton. Álmai részben megvalósultak.

Úgy tűnik, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, ám egy napon rájön, hogy ahol él, az maga a pokol, bármennyire is igyekezett. Azon kívül, hogy a saját háza táján is gondok vannak, mélyen nyomasztja, ahogy a rabszolgákkal bánnak a brit telepesek. Ahány gondot lehet, azt mind a vállára veszi és viszi őket. Mindennapos küzdelem, hogy a saját ültetvényükön megpróbáljon olyan körülményeket biztosítani a szolgáknak, amelyek a lehetőségekhez képest emberhez méltóak. Természetesen adja magát, hogy Nora ezen intézkedései a szomszéd telepesek szimpátiáját sem nyeri el.

Ezidáig is nagy sebességgel történnek az események a könyvben, de aztán beindul a hurrikán. Kalandban, izgalomban nem szűkölködik, Norával aztán tényleg minden megtörténik, ami megtörténhet. A kérdés csak az, hogy ki az igazi számára? Simon vele marad-e mindvégig? És hogy mászik ki a csávából?

Ritka az olyan könyv, ahol egyetlen szimpatikus szereplőt sem találok, és most sajnos így jártam. Nagyon nehéz volt úgy olvasnom, hogy legalább valakinek ne tudjak szorítani. Kicsit úgy érzem, össze lettek sűrítve az események, kevesebb talán több lett volna.

A könyv egy trilógia első része, én már túl vagyok a másodikon is, annak címe: A vörös mangrovefák lesz, ami szintén nem kismiska. :D
5/10

2014. február 20., csütörtök

Thierry Cohen: Jobb lett volna élni


2001.Május 8. A húszéves Jeremy szerelmi bánatában öngyilkos lesz. A tervébe viszont valami hiba csúszik, ugyanis magához tér, mellette a szeretett lány aki elutasította, de  most  már élete párja...minden szép és jó, az viszont igencsak ijesztő, hogy Jeremy semmire sem emlékszik...

A dátum 2002. Május 8.

Jeremy élete tulajdonképpen egy -egy napból áll, amikor magához tér és csak az biztos, hogy telnek az évek és mindig, minden teljesen új neki. Mondhatnánk, hogy átlagos a fel felvillanó életútja, elveszi feleségül Victoriát, aki miatt annak idején eldobta az életét, gyereke születik, költöznek, és a karrierje is beindul.
De ki az a férfi aki átaludja az életet? És ki az aki éli Jeremy életét? 
A legborzalmasabb az, hogy az egy-egy napra magához térő Jeremy egészen más ember mint akivel Jeremy minden ébredése alkalmával szembesül.

A történet eleje nagyon izgalmas volt, teljesen lekötött a sodrás, hogy vajon Jeremy mire ébred a következő alkalommal, milyen változás történetek az életében. Jeremy élete vagyis az az ámokfutás amit megismerünk belőle, az egyre durvább és szerintem attól még a legoptimistább ember is a kardjába dőlne. Ráadásul a könyv terjedelme miatt szinte biztos voltam benne, hogy a vége nagyon le lesz egyszerűsítve. Így is lett. Az alap ötlet jó volt, de a kivitelezésen lehetett volna még finomítani.

Egész olvasás alatt éreztem, hogy mi lesz a végkifejlet, mi is kellene tennie Jeremynek, hogy megszakadjon ez az életnek nem igazán nevezhető szenvedés. 
A szerző szerintem misztikusra szerette volna venni a dolgot, de az elején túlságosan is nagy falatokat dob az olvasónak, a végére pedig már csak morzsák maradnak, így nem volt akkora hatása a befejezésnek.



2014. február 13., csütörtök

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

"Tudod... az iskolában sok srác utálja a szüleit. Némelyiket verik. Némelyiküknek rossz élet jutott. Némelyik csak arra kellett a szüleinek, hogy trófeakánt mutogassák őket aszomszédoknak, mintha győzelmi szalagok vagy aranycsillagok lennének."

Ennél a mondatnál, valahol az elején, még mást hittem a könyvről. Végül nem is annyira lett más, de mégis. Attól függ, hogy honnan, melyik dimenzióból nézem.

Charlie, a különc srác, aki egy ismeretlen, azaz csak számunkra ismeretlen valakinek írja a leveleit, örömeit-bánatait és napjait, egy éven át. Írja, elküldi, választ sem vár, azt sem tudjuk, hogy az a valaki elolvassa-e. Ez nem lényeg Charlie számára, s talán a mi számunkra sem. Vagy számított volna, ha egyszer csak egy válaszlevelet kapott volna?

Különc vagy különleges? Szerintem ez utóbbi, amit elismernek a barátai, a szülei és a testvérei is. Nem is tudom, hogy miért különc a címe, mert nekem a különc más jelentést takar.

Charlie 15-16 éves, amerikai, az ottani szabad szellemmel, neveltetéssel, azzal az életformával, fiatalsággal, amit nem tapasztaltam, de a könyvekben eleget olvastam róla, füvezik, azaz drogozik, barátokat szerez, autót vezet, bulizik, él. (Bár most rájöttem, hogy sokan itthon is így élnek......)  Mondjuk ezek az új barátok érdekesen kerültek az életébe, de sokat jelentettek neki, aztán egymásnak, akik elfogadták őt a másságával, miután az egyetlen barátja meghalt. Mert ez a MÁS nagyon divatos lett a könyvekben, filmekben egyaránt. Más. Valamiben különbözik az átlagtól. Itt is gondoltam autizmusra, az elején felmerült az enyhe értelmi fogyatékosság, mondjuk ezt hamar elvetettem, szóval valami ott lebegett, hogy Charlie ki is valójában, miért is ilyen fura szerzet? Olvastam és egy megmagyarázhatatlan érzés keringett a fejem felett, valami ami miatt az utolsó oldalakig azt mondogattam magamban, hogy oké, jó könyv, de olvastam ennél sokkal jobbat, jobb szöveggel, meg aztán Charlie is túl érzékeny, remélem kinövi majd a sírásait, úgy érzem, hogy a film kivételezésére is kíváncsi vagyok az összkép miatt, de ez akkor sem több egy 3/4 -4 -nél. Végül az utolsó oldalak elsodortak, tovább vittek előre, és ahogy az i-re felkerült az a bizonyos pont, és hirtelen jobbnak éreztem a regényt, valahogy hirtelen  kerültem hozzá. Akkor már sajnáltam a fiút, akkor már kiabálni szerettem volna, akkor már a barátja akartam lenni én is.

Charlie, akit elfogadtak, akit szerettek, akit kedveltek. Akit -talán- neveltek. Akinek jót akartak, s remélem sikerült úgy tanítani őt, hogy ezeket meg is fogadja, mert ő egy szeretetre méltó fiatalember. Aki más, de remélem, hogy bizonyos tekintetben jó úton van az átlagos felé.

Nem tudok róla mit írni. Én a Zabhegyezőt is szerettem (-ha már párhuzamot vontak vele), csak azt sajnálom, hogy már csak a hangulatára emlékszem. Hanna azt mondta, hogy szeretné majd elolvasni ezt a könyvet. Én pedig örülnék, ha elolvasná egyszer 2-3 év múlva. 

"Annyira szeretem anyát!Nem érdekel, hogy nyálasan hangzik. A következő születésnapomon én fogok neki ajándékot  venni. Szerintem ez lenne a jó szokás.A gyerek kapjon mindenkitől ajándékot, de az anyukáját ő lepje meg ajándékkal, mert az anyukája is ott volt, amikor megszületett. Ez szerintem nagyon szép dolog lenne."

A film is tetszett!

9/10*

Nora Roberts: A tanú

"Elizabeth, egy rideg, uralkodó típusú anya leánya fellázad, és egy éjszaka kirúg a hámból: hamis igazolvánnyal bejut egy éjszakai klubba, koktélt iszik, és hagyja, hogy egy vadidegen férfi orosz akcentusa elcsábítsa egy Lake Shore Drive-on lévő házba. Ezek az események örökre megváltoztatják az életét.
Tizenkét évvel később az Abigail Lowery néven ismert nő egy kisváros, Ozarks külterületén él. Szabadúszó számítógépes programozóként bonyolult biztonsági rendszereket tervez… saját biztonsági rendszerét pedig egy vad kutyával és kézifegyverek egész arzenáljával egészíti ki. Visszavonultan él, keveset beszél. De Abigail visszahúzódása csak még inkább felcsigázza Brooks Gleason rendőrfőnök érdeklődését. A lány logikus gondolkodása, titokzatos természete és minden romantikát nélkülöző nézetei lenyűgözik, ugyanakkor zavarják is. Gyanítja, hogy Abigailnek védelemre van szüksége, s hogy a gondosan kiépített védelmi rendszer olyan titkot takar, amelyet fel kell fedni. 

csavaros eszű, felejthetetlen hősnővel és a lélegzetelállítóan izgalmas cselekménnyel Nora Roberts olyan új regénnyel ajándékozza meg olvasóit, amely joggal szilárdítja meg helyét a bestseller szerzők között, miközben az olvasók már a következő művére éheznek."

Mivel én hosszasan tudok dühöngeni a szemét, gyerekeiket kihasználó, nem szerető, vagy nem megfelelően szerető anyák miatt, és nagyon tudom sajnálni az ezeket elszenvedő gyerekeket, így a kezembe is ragadt a könyv mindjárt az elején, ahol azonnal belecsöppentem egy veszekedésbe, egy utálatba, egy kihasználásba, egy ridegségbe, s azonnal egy dacba. Innen indultam, s hamar egy sodró folyású hömpölygő árba zuhantam, ahol egy hiperokos, tudományos-lány egy gyilkossági ügy szemtanúja lesz, ami miatt menekülni kényszerül. 17 évesen. Nem szeretnék spoilert írni, így nem szeretnék semmi izgalmasat feltárni és elmesélni, legyen elég annyi, hogy a könyv 90%-a 12 évvel később játszódik.

A könyv az ő (Elizabeth-Abigail) története, az emlékeié, a félelmeié, a múltjáé, ami lassan átalakul egy szeretetteljes jelenbe is, amihez nagy köze lesz a helyi rendőrfőnöknek is. Egy krimi romantikus szállal, egy oldódással, egy tündéri nagy kutyával.

Sokat töprengtem, hogy Abigail vajon asperger-szindrómás vagy ennyire "klassz" lányt tudott az anyja kitenyészteni a lombikban. :( 
Aztán olvastam az apjáról, őt is csodabogárnak képzeltem, végül arra jutottam, hogy a lányt, ahogy az elején olvashattam, nagyon félrenevelték és robotként várt tőle el mindent az anyja, de a tudása, a képességei akkor sem egy normális gyermeknek voltak megfelelőek. Nekem ott maradt a fejemben egy nagyon enyhe asperger-szindróma, egy kis spektrumú zavar, amin felül bírt kerekedni akkor, amikor a megfelelő szmélyek kerültek mellé és a szeretetükkel segítettek neki. De ott voltak a jelek, az tuti.

Jó volt olvasni, gyorsan lehetett olvasni, kerek egész volt, az amerikai kisváros egyéb bajaival együtt, nekem egy kicsivel több izgalom kellett volna. Kevés krimit olvasok, de mindig vártam egy nagy ijedtséget, egy nagy izgalmat, de a vulkán kitörése soha nem jött el. Hát hiába!- ez a nő tényleg nagyon ügyes és okos!

8/10*

2014. február 1., szombat

Spiró György: Álmodtam neked

Nem az első Spiró könyvem és nem is az utolsó, főként, ha ilyeneket álmodik nekem még sokat. Ilyen nagyon őszinte, időnként vicces, máskor mélységesen szomorú valóságot, ami kegyetlenül őszinte. Annyira, hogy néha már zavarba ejtő ez a nem mindennapi kitárulkozás.

A novelláskötet 1987-ben jelent meg. Akkor is nagy sikere volt az életrajzi írásokat tartalmazó novelláknak. A mostani kötet bővült pár, azóta ihletett novellával. A fanyar humorral kimondott, kendőzetlen őszinte szó nem ismeretlen Spirótól, úgyhogy joggal várhattuk el most is. És Ő pedig megmondja, kiteszi az asztalra, tegyünk vele, amit jónak látunk.

Időrendben tekinthetünk bele fogantatásától kezdve főszereplőnk életébe, amely felér egy társadalomrajznak is. Elgondolkodtat, továbbgondoltat és közben értékelek.

Spiró György Budapesten született1946-ban. Az ELTE-n szerzett diplomát magyar–orosz–szerbhorvát szakon. Rengeteg műfajban otthonosan mozog, számtalan kötete jelent meg. Költőként és prózaíróként kezdett publikálni. 16 éves kora óta próbálkozik drámákkal. Nagy sikert a Csirkefej és Az imposztor aratott a 80-as években. Jelenleg az ELTE Esztétika Tanszékének tanára. Irodalomtörténészként is jelentős neve van, a szláv nyelvek és irodalom alapos ismerője.

A jó novella Spiró szerint „csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle." Fejbe csapott!

10/10