Az interneten találkoztam először a könyvvel, és a borító első pillantásra magával ragadott. Joanne Harris könyveinek borítójára emlékeztetett, és valami hasonló történetre is számítottam, csak magyar környezetben. Így aztán alaposan meglepődtem, amikor kézhez kaptam a könyvet és kiderült milyen vékonyka kötetről van szó (ráadásul ez nem egy regény, hanem novellás kötet).
A hátsó borítón lévő fülszöveg első mondatával sokadszori olvasásra sem tudtam mit kezdeni. Vajon mit rejthet az a könyv, amelyet úgy ajánlanak, mint „A 77 magyar népmese és a Mónika Show násztánca egy Excel táblázat rácsai közé szorítva.”? Aztán elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy a fenti mondat három különböző történetet kiragadva próbálja elénk vetíteni az egész kötet keresztmetszetét.
Bevallom, szerencsém, hogy elolvastam a könyvet, mert sokkal több annál, mint amit ez a kissé szerencsétlenül megválasztott bevezető mondat sugall. Hiszen ki az, aki a kezébe vesz egy olyan Joanne Harris-re emlékeztető, kulináris élvezetekkel kecsegtető kötetet, amelyben a Mónika Show és a teljesen érdektelen Excel táblázat is játszik?
Hogy a külsőségeknél maradjunk, meg kell említenem a kötet tördelését, ami hihetetlenül vonzó, ugyanakkor az ember elgondolkodik, vajon miért ilyen apró betűvel van szedve a szövegtest? Nem lehetett volna ez egy kicsit vaskosabb könyv, standard Times New Roman 12-es betűmérettel, vagy bármely konvencionálisabb betűtípussal, de mindenképpen olvasóbarát méretben? Mert bár a történetek hol kedvesek, hol érdekesek, egy idő után az ember feladja, és felidézve a miniatűr betűket egyre nehezebben szánja rá magát a továbbolvasásra. A könyv vékonysága ugyanis megtévesztő. Bármennyire is magával ragadóak az egyes történetek, képtelenség egy szuszra elolvasni mindet.
Ami a finomabbnál finomabb ételek mellett lebilincselt, az a páratlan gazdagságú szókincs volt, amellyel a szerző elénk varázsolja ezeket a történeteket. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen sokat ismerek ezekből a szavakból és mégsem használom őket, sem szóban, sem írásban, és számomra most derült csak ki, hogy a legtöbb fordító is milyen szegényes szókinccsel dolgozik. Hiszen nincs ezekben a szavakban semmi rendkívüli, a többségük egyáltalán nem különleges, csak most válnak azzá, amikor szembe állítjuk őket saját, illetve a más könyvekben előforduló szókinccsel.
Kern Ágnes novelláiban a konyhaművészet segítségével tálalja a mai magyar társadalomról alkotott megfigyeléseit. Nem kifejezetten társadalomkritikáról van szó, mint inkább arról, hogy a szerző tükröt tart elénk. És, bár ebben a tükörben megjelenik a népmese, a Mónika Show és az Excel táblázat is, ez a kötet jóval többet rejt, mint a divatos és egyben elcsépelt klisék egyszerű elismétlését. Kiváló példa erre a Sütőtök című történet, ahol a kamaszlány olykor-olykor a nagymamájánál alszik, aki egyszerű ételekkel kínálja, és amelyek mégis fenséges lakomáknak tűnnek az unoka szemében; olyannyira, hogy igyekszik azokat megosztani éjjel-nappal robotoló anyjával, aki azonban már csupán azt érzi ebből az egész árnyalt történetből, hogy a lányának milyen zsírszaga van.
Az almárium, a vánkos meg a baracklekvár tehát egy különös kis kötet, tele a népmesékhez hasonlóan okos, kedves történetekkel. Jólesik befészkelni vele a kedvenc olvasó sarkunkba, és elmerülni a szókincsben meg az illatokban, és elmerengeni azon, mit is mutat ez a tükör.
Megrendelhető a www.kernagi.hu honlapon.
Nem az első Spiró könyvem és nem is az utolsó, főként, ha ilyeneket álmodik nekem még sokat. Ilyen nagyon őszinte, időnként vicces, máskor mélységesen szomorú valóságot, ami kegyetlenül őszinte. Annyira, hogy néha már zavarba ejtő ez a nem mindennapi kitárulkozás.
