Kate Morton: Az elfeledett kert

Rögtön az elején A tizenharmadik történet hangulata rémlett fel. Talán egy picit a történet is emlékeztet rá, ami egyáltalán nem hátrány. Hát igen, ezeket a szentimentális női lelkeket könnyű elvezetni varázslatos, tündérkertes világokba. Engem is be lehet ide skatulyázni, és nagyon szeretem az épp még nem szirupos, de nagyon érzelmes, lelket megérintő, melengető történeteket. Ez olyan!

Családtörténetről van szó, amit szintén nagyon szeretek, hiszen nagyon érdekes, hogy 2-3 generáción keresztül hogy adódnak át hagyományok, emlékek, és akkor a génekről még nem is beszéltünk, amelyek szintén meghatározóak lehetnek akár száz év múlva is. És még csak nem is sejtjük, hogy bizonyos tulajdonságaink - legyen az külső vagy akár belső - honnan erednek.

1913-ban, az Ausztráliába tartó hajón egy kislány utazik teljesen egyedül, egy szál bőrönddel, amiben pár ruhadarab és egy gyönyörű mesekönyv hever. Ő Nell. Az őt megtaláló férfi és családja fogadja őt be, akik felneveléséről is gondoskodnak. Nell mindvégig abban a hitben él, hogy ők a vér szerinti családja. Felnőttkorában árulják el neki a titkot, amely által összeomlik minden benne, és szinte nyilvánvaló és törvényszerű, hogy a rejtély nyomába szegődik. A "nyomozás" során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst Udvarházba, és rálel a Mountrachet családra. És arra a bizonyos kertre is.

Évekig tartó kutatás áll Nell háta mögött, ami alatt sok mindenre rá is jön, de a lényegre nem. Ki ő valójában, kik a szülei és ki az a bizonyos Írónő? Merthogy neki nagy szerepe van az egészben, az biztos, de mindvégig valami jelentős, mégis kívülálló személyként jelenik meg.

Halála után unokája, Cassandra folytatja az elkezdett munkát, aki rendkívüli módon hasonlít elődeire, és cseppet sem csökkent az érdeklődés múltjuk iránt. Talán a kert elárul valamit a titkai közül? Hiszen ott nagyon sok minden zajlott, sokan bízták rá titkaikat.

Azon kívül, hogy izgalmas is, tényleg belevesztem, amikor végre volt annyi időm, hogy huzamosabban olvassam, mivel nem egy vékony könyv. Teljesen belesüppedtem a történetbe, nehezemre esett kiszállni belőle.

A borító viszont annyira nem nyerte el a tetszésemet, de ez már másodlagos.

Susan Hill: A fekete ruhás nő

Hiába régi megjelenés (Egyesült Királyságban 1983-ban jelent meg, itthon csak 1995-ben a General Press által), megvallom őszintén semmit sem hallottam erről a könyvről egészen múlt év tavaszáig, amikor azt taglalták az újságok, hogy Daniel Radcliffe mihez is kezd majd a Harry Potter befejező része után. Akkor írták, hogy egy bizonyos kísértet történetet forgat éppen, ami egy híres könyv alapján készül. Akkor olvastam utána, hogy mi is ez a híres könyv. A General Press által kiadott könyv fülszövege enyhén szólva is semmitmondó:

„Kipps megtudja a helybeliektől, hogy ahányszor a fekete ruhás nő feltűnik, nemsokára egy gyerek meghal a városban, és végül a saját bőrén kell megtapasztalni, hogy a kísértetekkel nem lehet büntetlenül szembenézni.”

Ez a csigákat éppenséggel fel nem izgató semmiség engem nem hozott lázba, így hát aztán nem is keresgéltem tovább a könyvet illetően. Gondoltam Daniel R. majd csak tudja mibe vágott bele. Aztán jött a nyár és vele az előzetes. Csak pár másodperc volt az egész (szám szerint 49), mégis rögtön feltűnt két dolog:

1. semmi Harry Potterest nem láttam a színészen
2. fenntartással ugyan, de első blikkre azt gondoltam, hogy ez aztán mégiscsak egy izgis kísértethistória lehet.

Ezek kapásból rávettek, hogy adjak még egy esélyt a kutatásnak. Nem sokkal később ki is derült, hogy a Partvonal Kiadó újra kiadja, így már csak várnom kellett a megjelenésre.

A vékonyka könyv története egyébként nem sokkal tartalmasabb, mint amit az új magyar kiadás fülszövege elárul (ennél több már Spoiler lenne) így hát nem mesélnék ezúttal a sztoriról bővebben.

A fekete ruhás nő személyesen
az 1989-es adaptációban

A véleményem viszont: sokkal de sokkal több rettegésre, ijesztgetésre számítottam. Nem mennyiségre értem - 175 oldal, ami ugye mégsem lehet egy teljes rém kavalkád tárháza – hanem minőségre. Egyetlen éjszaka alatt elolvastam, tehát izgalmas volt, de a várva várt borzongás sajnos elmaradt. Pedig ráadásul este olvastam, hogy a kellő atmoszféra is meglegyen hozzá, mégis simán elaludtam éjjel, semmi nyugtalanság nem volt bennem. Na, nem mintha önmagam ellensége lennék és az lenne a célom, hogy minél sz*rabbul érezzem magam, de ez bizonyos mérték nálam. Ha éjjel többször is az olvasott vagy látott történettel álmodom, akkor az nagy hatással volt rám. Ebben az esetben azonban semmi. Nada.

Egyszeri izgalmas olvasmánynak azonban tökéletesen megteszi.

Az új kiadás ráadásul nagyon igényes. A fekete borítón - amit Bóna Endre készített - a kísérteties nő tökéletes választás volt. A fordítást megtartották az 1995-ös kiadásból.

Adrian Rawlins színész
az 1989-es verzióban.

A filmet viszont attól függetlenül várom. Teszem azt azért, mert az új, hosszabb előzetes alapján bizony-bizony szépen kibővítették a könyvet és azért is, mert nagyon kíváncsi vagyok hogyan boldogul a színész miután elvileg elszakadt már a kis túlélő szerepétől. Az alaptörténetet megtartották szerintem (abból  a pár pillanatképből következtetek, amiket láttam) de sok plusz ijesztő dolgot is hozzácsaptak. Na, ezek a hozzácsapások érdekelnének engem. Ha maga a film is azt a hangulatot adja, mint az előzetes akkor már sínen vagyunk :)
A végét ha jól láttam megtartották, amit jónak tartok.

FIGYELEM ÉRDEKESSÉG! Egyszer már készítettek 1989-ben filmet a könyv alapján, amiben kissé átnevezték a szereplőket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ügyvéd szerepét az az Adrian Rawlins játszotta, aki a Harry Potter filmekben játszotta James Pottert, vagyis Harry apját. Ezek után különösen érdekes, hogy 23 évvel később filmbeli fia, Daniel Radcliffe alias Harry fogja játszani az újabb verzióban ugyanazt a szerepet. :P

Magyar bemutató: március 29.

Mutatja még a regény hihetetlen angol sikerét az az 1987-ben indult színdarab is, amelyet ma már a West Enden játszanak azóta is. Az a darab különlegessége, hogy 2 főszereplője van összesen ill. ez a leghosszabb ideje folyamatosan játszott színdarab az Egérfogó után (Agatha Christie regénye alapján).

Színdarab: http://www.youtube.com/watch?v=MW15tV4XI9U&feature=endscreen&NR=1

Jo Nesbo: Fejvadászok

Fejvadászok? Mi jut elsőre az ember eszébe? Lehet, hogy a beteges fantáziám miatt van, és mindig egyből a rossz jut eszembe, és talán a véres borító is hozzásegített, hogy egyből valami háborús vagy akár alvilági hajsza jusson az eszembe. Mindenképp egy fizetett gyilkos ugrott be elsőre, aki az élet elvételére szerződött. Nos valami ilyesmire számítottam, aztán rögtön az elején észbe is kaptam, hogy dehogy, hiszen teljesen más jellegű fejvadászatról lesz itt szó, olyan emberekről, akik felsővezető szakemberek felkutatásával foglalkoznak, nagyon sok pénzért, nagyon sok munkával és jó sok ésszel, ráérzéssel. Itt akkor meg is nyugodtam, hátradőltem, olvastam tovább.

Főhősünk, Roger Brown igazán jó a saját szakmájában, szinte hiba nélkül találja meg a megfelelő személyeket bizonyos állásokra. Háttere is lenyűgöző, hiszen gyönyörű felesége, luxus otthona nem nagyon ad panaszra okot. De azt egy ember kivételével senki sem sejti, hogy a luxushoz jelentősen hozzátesz sunyi kis műkincsrablásaival is.

Egy napon felesége galériájában, ahol egy kiállítás zajlik, neje bemutatja egy üzletembernek, aki pont megfelelő lenne egy épp meghirdetett top állásra, ráadásul a pali még egy rendkívüli festmény birtokosa is... Mindenképpen csábítóak a lehetőségek. Beindulnak az üzleti tárgyalások, vagy inkább mondjuk úgy, hogy egymás puhítása, a másik felől való puhatolódzás. Szinte minden tökéletesnek tűnik, ám történik egy kis "baki", és hirtelen rádöbbentem, hogy jók voltak az első megérzéseim, hiszen itt kőkemény hajsza kezdődik, tényleg az életért. Brown lába alól kicsúszik a talaj, minden addigi szilárd dolog az életében összedől, és nincs mese, menekülni kell.

Én tényleg azt hittem, hogy betojok olvasás közben. Rém izgalmas és a szokott módon szövevényes, körömrágós az egész sztori, és ha már krimi, akkor bizony ilyen legyen!

A borító nekem nagyon bejön, teljesen kifejezte az egész történetet. Jó, tudom, valószínűleg bármit csinál, megeszem...

Nesbo nem tud nálam 10 alá menni, bírom a palit, úgyhogy nosza, ismét megkapta! :D Azért Harry hiányzott egy kicsit.

C.W.Gortner:Medici Katalin vallomásai

"Voltak,akik közel sem éltek olyan hosszú életet ,mint én,és csupán töredékét érték el annak,amit én véghezvittem,mégis dicsfény övezi a homlokukat ,miközben én gonosztevőként süllyedek el a hamis vádak tengerében"

Nem is értem miért történt így,hiszen a könyvből megismert uralkodó nekem nagyon szimpatikus volt,már gyermekkorában is bebizonyította,hogy a Medici vére tartotta életben.Nekem úgy tűnik semmi olyat nem követet el amit más királynők ne tettek volna meg,sőt voltak olyan időszakok az életében mikor pusztán az életben maradásért küzdött ,na és persze a gyerekeiért.Francia királyné lett belőle de férje túl későn ismeri el ,hogy méltó is rá.Magára maradt gyermekeivel,és hiába a gyönyörű Loire völgyi kastély az élete cseppet sem volt meseszerű.

A naplószerű könyv remekül ábrázolja a reneszánsz kori Párizst, az uralkodói házak állandó csatáit,intrikákat,árulást,szeretőket,megaláztatásokat.
Minden egyes oldal elképesztően jó volt,olyan emberek bukkannak fel a könyvben akikről történelemórán ugyan hallhattunk,de nem tudtuk milyen ember is volt valójában-Nostradamus,vagy Stuart Mária...

A mesékben a hercegnőknek remek életük van,és a királyfi is pont a kedvükre való,azonban ebben a könyvben végleg nyilvánvaló lett számomra,hogy a rang egyet jelent a boldogtalansággal,házasságaik pusztán a politika színterén köttetik akár már tizenéves korban ha az ország érdekei úgy kívánják,és bár lehet,hogy az egyik pillanatban még a lányom esküvőjén mosolygok,másnap már vejem hadsereget toboroz ellenem..és mi még azt mondjuk micsoda stresszben élünk manapság...

Hihetetlen kaland volt a felnégyelések és felségárulások korából.

A borító csodaszép és igényes lett mint mindig minden,amit a Tericum kiadó jelentet meg.

Lakatos István: Dobozváros

"Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízi manóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek."

Lakatos István nevével akkor találkoztam először, amikor megjelent első képregénye, a Lencsilány. Mivel hihetetlen sikert ért el nálam ez a rövidke kötet, tudtam, hogy azonnal be kell szereznem a megjelenő regényét is. Igen jól olvastad! Most nem képregénnyel állt elő, hanem egy regénnyel.

Teljes mértékben meglepődtem amikor először megpillantottam, mert nem gondoltam, hogy ez ilyen vaskos kötet lesz. Na jó, annyira nem vaskos, de közel 312 oldal. A kiadás az valami eszméletlen jóra sikeredett. Igényes borító kemény fedéllel, fantasztikus a belseje, gyönyörű rajzokkal van tarkítva. A fekete-fehér illusztrációk pedig segítenek abban, hogy még könnyebben magunk elé tudjuk képzelni az amúgy sem szegényesen kidolgozott helyszíneket, a főbb karaktereket. Természetesen a rajzok hasonlítanak a Lencsilányban megismert rajzokra, ami nélkül nem maradhat el egyetlen Lakatos István könyv sem.

A történet eleje nekem valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, mintha már valahol találkoztam volna vele. Aztán egy kis kutakodás után rájöttem, hogy Neil Gaiman Coraline című regényére hajaz. Legalábbis nekem hangulatra rettenetesen közelített hozzá. Mindemellett igazi letehetetlen könyv annak ellenére, hogy a célközönség a tíz éves korosztály. Ugyanúgy tudtam én is élvezni a felnőtt fejemmel, mintha gyerekként olvastam volna. Persze ehhez az is kell, hogy egy kicsit szeressük az elrugaszkodott dolgokat, hiszen ebben a kötetben egyszerre találhatóak meg a sárkányok, vízimanók, egyszóval a természetfeletti lények.

Zalán karaktere iszonyat jól sikeredett. Igazi gyerek. Na persze nem csak Zalán, hanem az összes szereplő kiváló. Szívem csücske Székláb, akit néha olyan szívesen megszorongattam volna, mert olyan igazi öregapós. A szereplőkkel bejárjuk Tolnát-baranyát, miközben megpróbáljuk megmenteni a világot és Zalán szüleit. Alapvetően ifjúsági regény, de mégis van benne egy kis kalandregény is. Olyan izgalmasra sikeredett Lakatos István regénye, hogy kénytelen voltam együltő helyemben olvasni.

"– Tudod, biztosan neked is vannak olyan nadrágjaid, amiknek a zsebébe mindenféle holmit pakolsz – anyukád nyilván azt mondaná rájuk, hogy haszontalan ócskaságok, de szerintem nem, mert bármikor szükség lehet rájuk. – Persze. Gyufásdobozok, üveggolyók, törött játékkatonák és kiszáradt, döglött bogarak. A döglött bogarak a leghasznosabbak, mert a lányokat meg lehet velük dobálni."

Lezsák Levente könyve után jó volt újra meseregényt olvasni. Élveztem minden sorát, mert amikor ilyen regényt olvasok, akkor egy kicsit mindig visszarepülök a gyerekkoromba.

Brent Weeks: Túl az árnyakon

A Túl az árnyakon az Éjangyal trilógia harmadik, befejező része. A történet közvetlen folytatása az előző résznek és mint a második résznél, itt is igen nehéz spoiler nélkül írni róla.

Nagy különbség az előző részekhez képest, hogy az eddigi könyvek mellék- illetve "alfőszereplői" most főszereplőkké lépnek elő és szinte mindannyian teljesen külön szálon haladnak (melyek akár külön-külön könyvek is lehetnének), és mely szálak a könyv végére összefutnak. Mindannyian folyamatosan változnak, fejlődnek, Kylar elfogadja sorsát, tökéletes Éjangyallá válik, Vi mágikus tanulmányokat folytat, Elene hatalmas érzelmi változáson esik át, nem beszélve a többiekről. Durzo, aki visszatér a halálból, halandó életbe. Dorian a zöld mágus, a gyógyító, a próféta, aki Khalidor trónjának egyik örököse, harcba száll "testvéreivel", hogy megtalálja szerelmét, hogy Istenkirállyá váljon. Solon, a vörös varázsló, Sethi uralkodó címének várományosa, Feir a kék varázsló, aki egy ereklye elkészítésébe fog, amivel trónra segíthet egy hatalmas harcost, és még mindig csak töredék részét említettem meg a "szálaknak".

Meg kell említeni a szerelemnek, a párkapcsolatok konfliktusainak fontosságát, mely majd' minden szereplőt és majd' minden történést érint, irányít.

A könyv szinte vibrál a mágiától, a történet(ek) lebilincselő(ek), nem beszélve az utolsó negyed epikus, heroikus csatájáról, melyben minden benne van, amit egy fantasy kedvelő elvárhat: varázslat, harc, szörnyek, ereklyék, hősiesség, halál és mindez fordulatokkal tele, klisék nélkül.
Számomra nem kérdés, hogy a trilógia legjobb része (nem mintha az első kettő nem lett volna nagyon jó), az egyik legjobb fantasy könyv, amit valaha olvastam, mondhatnám, hogy kötelező olvasmány (persze az egész trilógia) :)

Jodi Picoult: Elrabolt az apám

Bárki bármit mond, nekem nagyon tetszett ez a könyv. Azzal riogattak, hogy ez a leggyengébb könyve Picoultnak. Eleve nálam ez a szó nem nagyon jön szóba az írónőnél, mert mindegyik könyvét nagyon-nagyon szeretem. De ha botot nyomnának a torkomhoz, hogy állítsak sorrendet, akkor sem sorakoztatnám hátra.

Nagyon szeretem, ahogy a kényes témákhoz hozzányúl. Szeretem a felkészültségét, kidolgozottságát, érzékenységét, ahogy kezeli ezeket a nagyon nehezen feldolgozható eseményeket, élethelyzeteket. Mert most sincs ez másként, ismét felkavart bennem minden létező érzelmi vihart.

Delia szinte tökéletes életet él apjával. Azt csinálja, amit szeret, amihez ért. Eltűnt személyeket kutat fel nagyon jó eredménnyel Gréta nevű kutyájával. Boldogságát egyvalami árnyékolja be, gyermekkorban balesetben elvesztett édesanyja. Ezt mondja az apa! A rendőrség viszont teljesen mást állít, amikor egy napon beállítanak a letartóztatási paranccsal, miszerint egy láthatáson nem vitte vissza anyjának a gyermeket, magyarán elrabolta saját lányát. A döbbenet nem fejezi ki jól azt az állapotot, amit éreznek és amit én is éreztem olvasás közben. Persze a cím alapján nyilván számítottam rá valamelyest, hogy érintjük a témát, mégis annyira szépen volt felvázolva a boldogság, az összhang lány és apja között, hogy megrendítő volt a hirtelen fordulat.

Innentől kezdve tényleg nagyon beindulnak az események, és pont nemrég egy bejegyzésben írtam róla, mennyire szeretem a jogi huzavonát. Itt is kapunk belőle, merthogy azért nem annyira fekete-fehér a helyzet, mint gondoljuk. Nyilván oka volt (vagy nem?) az apának, hogy megtegye ezt a lépést. Hiszen köztiszteletben álló polgár, mindenki ódákat zeng róla az ismerősei között, hasznos tagja a társadalomnak. Akkor mégis mi indít ilyen szörnyűségre egy embert?

Picoult mélyen érinti és a történetben is több szempontból jelentős szerepe van az alkoholizmusnak. Ez nálam eleve egy kényes téma, azaz nagyon ugrok rá. De ezt is annyira jól fogta meg, olyan sokféle (árny)oldalát mutatta be, hogy kénytelen voltam picit lejjebb adni az előítéleteimből.

Delia apját Eric, a lány jövendőbelije, gyermeke apja védi, aki szintén alkoholista. Küzd ő folyamatosan, de nem csak az alkohol ellen, hanem saját démonai ellen is. Közben jó fényt kéne vetni a lány felé is, mivel az egyenlőre a pia miatt nem megy hozzá. Van a történetben még egy jelentős szereplő, Fitz. Ők hárman egész kicsi koruktól össze vannak nőve, sülve-főve együtt vannak, Delián a nőiesség jegyei is csak későn mutatkoznak meg, hiszen a két fiú nagyon nagy hatással van rá. Serdülőkorban szinte mindkét srác rákattan a lányra, de ő mégis Ericet választja (én is ezt tettem volna...).

Egy kicsit gondban voltam a védelmet illetően, mert nem tudtam elképzelni, hogy teljesen tiszta, higgadt fejjel, elfogulatlanul tudjon valaki valakit védeni, aki ekkora kötelékkel tartozik hozzá nem is egy, hanem két családtaghoz. Na, szóval meg vannak itt gabalyítva jól a szálak, az ember szimpátiája, sajnálata azt sem tudja, merre ugráljon.

Fitznek is jut szerep bőven a történetben, hiszen újságíró, és a lap, ahol dolgozik, őt küldi el tudósítónak a tárgyalásra, mondván, bőségesen szolgáltat személyes töltelékkel is a cikkhez.

Talán, sőt biztos, hogy a lánynak a legnehezebb. Hiszen imádott apját letartóztatják, egyik percről a másikra ráébred, hogy mégis él az anyja, akit a mai napig vár, pedig úgy vélte, halott. Ott van Eric, akinél fennáll a veszély, hogy a teher nyomása alatt ismét inni kezd. Szóval nem egyszerű. Sajnáltam! És csak bizakodtam, hogy úgy lesz minden, ahogy én azt szeretném...

Picoult a szokásos formában írta meg a könyvet, minden főszereplő szemszögén keresztül bemutatta a történéseket, ez így tényleg nagyon izgalmas.

Jaj, és én Ericet annyira, de annyira szerettem, és Fitzet meg úgy, de úgy utáltam...

És hogy megtettem-e volna ugyanezt én is? De meg ám!

Erica Bauermeister: Ízek életre-halálra

Lélekmelengetően hatott rám ez a könyv! Szó szerint falom a gasztronómiát, imádom a főzőműsorokat, és minden olyan regényt is, ami e téma köré épül. Ennek a könyvnek elsősorban a borítója fogott meg. Szerintem csodaszép! Úgyhogy innentől már könnyű dolga volt velem druszámnak. :-)

Mindig csak irigykedem, mások milyen könnyedén, gyorsan, fáradtság nélkül állítanak elő ízletesebbnél ízletesebb étkeket, míg én vért izzadok már attól is, hogy egyáltalán kitaláljam, mit készítsek. Na ezt szeretném én megtanulni, rájönni a titkára. Mostanában terveztem, hogy én is beiratkozom egy főzőtanfolyamra. Nem azért, mert egyébként éhezik mellettem a család vagy ne lennék éppenséggel vállalkozókedvű, de szeretnék apró-cseprő konyhai varázslatokra is szert tenni. A csoportterápia kérdése is régóta foglalkoztat, és a kettő szinte majdnem azonos! :D Hogy miért vonzódom én mindehhez? A csuda tudja.

Lillian híres, elismert séf, aki minden hónap egyik hétfőjén főzőtanfolyamot tart. Jelen esetben 8 részt vevő jelentkezik, mindegyik más és más háttérrel, búval-bajjal, de akad olyan is, akinek látszólag semmi nem hiányzik az életéből, tökéletesen boldog, mégis valami miatt szükségét érzi, hogy e csoporthoz tartozzon. Megkapirgálva mindegyikük múltját, azért elő lehet mindenhol ásni ezt-azt.

Ott van Claire, aki önmagát keresi. Látszólag ő is éli a kisgyerekesek megszokott életét, de mégis szeretné megismerni önmagát, egyéniségét ismét előásni a mindennapok terhei alól. Tom, az ügyvéd, akinek életében hatalmas tragédia zajlott le az elmúlt években, és talán abban bízik, hogy a tanfolyam segít neki a történtek feldolgozásában. Aztán itt van a gyönyörű Antonia, az olasz konyhatervező, aki csak rövid ideje él Amerikában. Kedvenceim, Carl és Helen, az idős házaspár. Na ők a látszólag tökéletes boldogságban élő pár...

Lillian a recepteken keresztül segíti őket a harmónia megtalálásában, hogy rájöjjenek, megérezzék, megértsék az ételek hozzávalóinak "beszédét".

Lillian szinte amióta járni tud, a konyhában él és mozog. A minőségi, szeretettel feltálalt ételek elkészítése - amivel talán mindenki egyetért velem - sokkal többet rejt magában annál, mint ahogyan este hazatérünk és fáradtan összedobunk egy borsófőzeléket. Lilliannek az ízek, formák, illatok, színek összehangolása adja élete értelmét.

Az ízek, illatok csak úgy áradtak a könyv lapjain keresztül. A szereplők magánélete az én életem részévé is vált, és izgultam, hogy az egymással, egymásért való főzés segítsen kinek-kinek a saját gátjai átlépésében.

A könyv szerintem nagy hiányt pótol a magyar női szórakoztató irodalom palettáján. Izgatottan várom az alkalmat, hogy a kiadó többi könyvét is a kezeim közé kaparinthassam.

Egy finom pohár pezsgő mellett és az óév utolsó óráiban kezdtem írni a bejegyzést, és a jövő év hangulatát illetően hasonlót kívánok, mint amit a könyv nyújtott. Egymásra figyelés, összetartozás, nyugalom, kiegyensúlyozottság és finom ételek készítése szeretteinknek, magunknak.

Joanne Fluke: Meggyes túrótorta és gyilkosság

Ismét a már megszokott, könnyed kis történettel lepett meg minket Joanne Fluke a sütis krimik 8. részében. A helyszín, a szereplők, az ételek-édességek szeretete nagyjából ugyanaz.

A mostani sztoriban ismét történik valami az unalmas kisváros életében, amitől igencsak felpezsdül az élet. Lake Edenbe érkezik a híres rendező, Dean Lawrence stábjával együtt, aki itt akarja leforgatni legújabb filmjének egy részletét. Természetesen nagy a felfordulás, mindenki hajt a különböző szerepekre, mindenki valamilyen módon részt szeretne vállalni az izgalmas eseményben. A Süti Édent bízzák meg a finomabbnál finomabb sütemények elkészítésével, köztük a rendező kedvencét, a meggyes túrótortát is nekik kell kikísérletezni, ugyanis nem túl könnyű a finnyás ízléssel megáldott rendező kegyeiben járni.

Miközben társával, Lisával folyamatosan készítik a csodás desszerteket, ismét alkalmuk adódik egy szaftos kis öngyilkosság, vagy netán gyilkosság(?) felgöngyölítésére, amely forgatás közben történt, első látszatra véletlenül. De persze a női rafinéria és a nyomozás utáni "éhsége" igencsak dolgozik Hannahban.

A vörös hajú cukrászlány élete így sem egyszerű, mivel különböző házassági ajánlatain töpreng egyfolytában, hiszen abból kettő is van. Viszont Mike és Normann most már nemcsak egymással, hanem az egyik stábtaggal is komoly küzdelmet folytatnak, hiszen újabb udvarló is a színre lép, Hannah egy régi ismerőse.

Miközben Mósét cipelgeti egyfolytában a forgatásra, merthogy ő is szerepet kapott, egyfolytában izeg-mozog a lány, egy perc nyugta nincs, de addig nem is nyugszik, amíg a végére nem jár a dolgoknak.

Abszolút gondelterelő hatása van a könyvnek, a valóságalapjait nem muszáj keresgélni, csak egyszerűen olvasgatni kell. Persze receptekből sem volt hiány, el is készítettem párat, valóban "működnek", és ami a lényeg, tényleg komolyan és gyorsan elkészíthetőek.

Jonathan Stroud: A gólem szeme (Bartimaeus sorozat 2. rész)

A szamarkandi amulett újraolvasása után dobta magát, hogy ezt is újra előveszem, pedig ez a rész nem éppen a kedvencem a három közül. Nem arról van szó, hogy utálnám vagy épp nem tartanám legalább olyan jó írásnak mint az első részt, csupán arról van szó, hogy Nathaniel ebben a részben kifejezetten unszimpatikus. (Nekem sem volt épp ínyemre a változás, ami végbement rajta, de hát a mágusok sosem a becsületükről vagy a szívélyes személyiségükről voltak híresek. Kivéve egyiküket, de most inkább nem beszélnék róla…) Röviden egy beképzelt, felfuvalkodott hiú kis sznob lett belőle, aki annyira felértékelte önnön fontosságát, hogy minden megnyilvánulása kisebb dühkitöréssel töltött el.

2 év telt el a szamarkandi amulett eseményei óta. A történet ezúttal még szövevényesebb, még sötétebb, mint az első részben volt. Először is kezdjük azzal, hogy valami nagy és láthatatlan valami huligánkodik London belvárosában, aki az álca alá látott nem mondhatta már tovább, hogy mi is az, hisz azonnal meghalt. Ráadásul Nathanielre akarják kenni az egészet, őt akarják politikailag feláldozni, hogy még nem találtak semmi nyomot az elkövetőhöz. Nathaniel démonai sorra kudarcot vallanak, ezért nem tehet mást, mint ígérete ellenére újra megidézi Bartimaeust (Vagyis szerény személyem. Másnéven: Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) Hm, talán mégis vannak akik uralkodhatnak feletted. Nathaniel például egész jól csinálja… (Öhm… hol is tartottál a történettel? Valami olyan rémlik, hogy Nathaniel megidézte szerény személyem…)

Igen, nos Bartimaeus nem csapkodja éppen a földhöz fenekét örömében, hogy újra láthatja Nathanielt, és ez Nathanielnek is kényszerpálya, de egy korábbi egyezséghez hasonló megszületése után mindketten alábbhagynak a morgolódással. Legalábbis a hangossal, ugye Bart? :D (Fogalmam sincs miről beszélsz! Azoknak az ősi nyelven kimondott mondatoknak semmi köze nem volt gazdámhoz! – *elmélyülten piszkálja a körmét* )

Na persze! :P

Bartimaeus ezúttal még több kockázatnak teszi ki testi épségét, egyszer például amikor szemben találja magát a rejtelmes, ködbe burkolózó monstrummal egy egész épületrész omlik rá. Nem épp kecses kilépő az egyszer biztos! (Hé! Igazán értékelhetné már végre valaki, hogy életem kockáztatása révén sikerült megtudnom a mindent eldöntő infót!) Bartimaeus valóban megszerzi a szükséges információt, szavai azonban jórészt süket fülekre találnak. Sokkal kényelmesebbnek tartják ha Nathaniel viszi el a balhét, mint a … most eláruljam, mi az? Inkább nem, bár valószínűleg úgyis rájöttök magatoktól, nem nehéz. :P

Nathaniel dicséretére legyen mondva hisz a dzsinnek és Prágába repül, ahol nem mindennapi ügynök veszi fel vele a kapcsolatot, a többiről már nem is beszélve. (Háztetőkön rohangálás, robbantások, épület összedőlés, fekete mágia. Tudjátok! A szokásos.) Persze megint Bartimaeus lesz az, aki kihúzza a szarból a srácot, és Nathaniel az, aki még nagyobb kupacot hord össze. (Tessék! Végre valaki másnak is feltűnt!) 

Harmadik főszereplőnek csatlakozik ehhez a nem mindennapi kis csapathoz Kitty is. Őt az első részben annak az utcai bandának a tagjaként ismerhettük meg futólag, akik ki akarták rabolni Bartimeust és később Nathanielt. Mint kiderül, ez a kis banda jóval több, egy közönséges huligán hordánál, ők ugyanis maguk az Ellenállás. És terveznek valamit. Valami nagy kaliberűt. Kitty pedig már most aggódik, és joggal…

Ki mozgatja a háttérben a szálakat? Ki az, aki mind Nathaniel, mind Bartimaeus, de még Kitty életét is befolyásolni tudja?

Kicsit utána kellett néznem ennek a Prágai gólemnek. Ha esetleg más sem lenne kapásból tisztában ezzel a gólem dologgal akkor íme:

Kép Forrása

„A 16. században Prága a művészet és a tudomány egyik legfontosabb európai központja volt. II. Rudolf császár hírneves tudósokat gyűjtött maga köré, és szenvedélyesen kutatott a böcsek köve után, amely örök fiatalságot ad és mindent arannyá változtat. A városban ma is az egyik fő nevezetesség az Aranyművesek utcája.  Rudolf császár udvarába bejáratos volt Lőw rabbi is, a prágai zsidók vezetője, aki maga is jelentős tudós volt: a vallási kérdéseken és az óhéber nyelven túl foglalkozott csillagászattal, matematikával, mechanikával és fizikával. A zsidók II. Rudolf uralkodása alatt viszonylagos békében élhettek, de még így is sokszor megtámadták és fenyegették őket. A legenda szerint a nagy tudású Lőw rabbi népe védelmére alkotta meg a gólemet: egy hatalmas agyagóriást készített, és titkos varázsigéket mormolva életre keltette. A gólemnek nem volt lelke, és nem tudott beszélni, de akárcsak egy robot, minden rábízott feladatot elvégzett, és oltalmazta a zsidókat. A történet sok változatban él: van, aki úgy tudja, a gólem láthatatlanná tudott válni, a puszta érintésével égetett, és a rabbi sétapálcájával megidézte a halottak szellemeit. Lőw az emet szót írta a homlokára, amely héberül igazságot jelent.

Az embereket azonban nyugtalanította a félelmetes óriás, amely egyre erősebb és erőszakosabb lett, és gondolkozás nélkül cselekedett. Egyszer Lőw megbízta, hogy vizet merítsen, és hordja ki az emberek házaiba, majd elment a zsinagógába imádkozni. Hamarosan kétségbeesett asszonyok szaladtak utána : a gólem egyre csak hordta a vizet, és elárasztotta házaikat, mert a rabbi elfelejtette megállítani. Amikor a gólem ártatlan keresztényeket kezdett bántalmazni, Lőw rabbi ravasz cselhez folyamodott: a homlokára írt szó első betűjét letörölte. Így lett az emetből met, amely halált jelent. A varázslat hatására a gólem azonnal apró darabokra tört. A legenda szerint ezeket az agyagdarabokat őrzik a poros könyvhalom alatt a prágai padláson, s ha valaki tudja a titkos varázsigét, felélesztheti a gólemet.”

Forrás : http://www.szitakoto.com/folyoiratcikk.php?cikk=242

Ez az egyik legenda a sok közül, mert bár az alapok általában ugyanazok (Prága, Löw rabbi személye, a gólem agyagból készülte, és az hogy a rabbinak meg kellett állítania) de történetileg bizony sok helyen eltérnek.

Kép Forrása

Kétszer is jártam már Prágában, és eddig sajnos egyszer sem láttam olyan szuvenírt, ami a Gólemet ábrázolta volna, pedig állítólag lehet kapni olyat. Lehet egyet hazahoztam volna magammal, hátha rájövök mi az a varázsige :) (Csak légyszi szólj előtte, jó? A  behemóttal ugyanis nem rajongunk egymásért.)

A könyvre visszatérve, Bart hozza a formáját mind ügyességileg, mind agyafúrtságilag, mind szabadszájúságilag (mind tökéletességileg, mind szerénységileg, mind szellemességileg, mind utolérhetetlenségileg …) Elég lesz. :)

Ez a könyv is kihagyhatatlan darabja a gyűjteménynek és tökéletesen passzol hozzá az új borító is, amin Bartimaeus láthatjuk vízköpő alakban (pedig nem az a kedvencem), csakúgy mint az első résznél. Beleznai Kornélt egyszerűen nem győzöm dicsérni! Az első részt még Tóth Tamás Boldizsár fordította, a második és harmadik részt viszont már Pék Zoltán. Nem venni észre a különbséget. A fordító nagyszerű munkát végzett! 

Ne maradjon le róla senki, aki szerette az első részt!