Walter Lord: A Titanic pusztulása

"Egyetlen csónak maradt, 47 férőhellyel 1600 ember számára!"

2012. április 15-én lesz a Titanic 100. évfordulója,hihetetlen ez a 100 év, felfoghatatlan távolság.
A 2002-ben elhunyt történész könyve a harmadik kiadását érte meg. A szerző több mint 60 túlélő segítségével számol be a csodahajó tragédiájáról és a sok véletlenről, amely következménye, hogy egy gyönyörű, gigantikus elsüllyeszthetetlen hajónak kikiáltott csoda a mélybe merült magával rántva több mint 1500 embert.

A könyv nemcsak a tényeket közli, de a mai szemmel is felháborító dolgokról számol be többek között a gazdag utasok ostoba viselkedéséről akik csak a kutyájuk miatt aggódtak vagy éppen a mentőcsónakban azon veszekedtek, hogy egyes férfiak káromkodnak a hölgyek előtt-jesszusom!!!

A prominens személyek között volt gyógyszerész, ügyvéd, katona, áruházlánc tulajdonos és mikor már biztos volt, hogy a jéghegy végzetes sebet ejtett a hajón bosszankodni kezdetek a várható késés miatt!!!

A tragédiát hanyagságok sora idézte elő - a jéghegy jelentések semmibe vétele, a tétlenkedés az ütközés után, majd a kapkodás aminek következménye, hogy egyetlenegy mentőcsónak sem volt tele!!!
Hiába ennyi év már akkor is ugyan úgy működött a bulvársajtó mint manapság, egyik marhaság után írták a másikat a tragédia után.

Elképzelhetetlen pompa és felszereltség jellemezte a hajót, gondoljunk bele 100 évvel ezelőtt már volt ha hajón, könyvtár! posta, pálmakert, istálló (friss tej miatt) tenisz szoba és rengeteg étterem, szalon, minden új volt a fényes porcelánok és a sok száz bútor is.
Rengeteg újdonságot is megemlít a könyv, de persze nem szeretnék mindent elárulni, ami meglepő, hogy a Titanic volt az első hajó ami leadta a nemzetközi S.O.S jelzést, előtte a CQD kód volt érvényben, ez volt az általános segélykérő, mikor Smith parancsnok kiadta a rádiósnak, hogy váltson S.O.S jelzésre el sem akarta hinni...

Mindent összevetve egy remek tényfeltáró, őszinte könyv amely nemcsak ennek a csodálatos építménynek állít emléket hanem minden olyan embernek aki akár névvel akár névtelenül áldozata lett a jégheggyel való találkozásnak.
(A szobalányok, inasok, harmadosztályú utasok nem szerepeltek az utaslistán!! nem számítottak sem akkor, sem a mentés közben)

A Titanic című film hitelessége most derült ki számomra. A könyvet olvasva sok filmkocka elevenedett meg előttem. Rose és Jack szerelme ugyan nem szerepel a könyvben de a sok rejtélyhez ezt is hozzáadhatjuk.

Fazekas Anna: Mackó, mókus, malacka

Róna Emy rajzaival megtűzdelve, egy bűbájos kis verses mesekönyvet mutathattam meg gyermekeimnek. Persze jók is, szépek is a modern mesekönyvek, de nekem az ilyen picit régimódi, igazi állatokhoz hasonlító rajzokkal illusztrált mesék a szívem csücskei.

Szóval adva van egy nagyon komoly társaság. A mackó, a mókus és a malacka, ki hitte volna...? :-) Egy szép napon malacka és mackó lepihen egy öreg tölgyfa alatt, ámde mialatt...

"Vadmalacka szuszogott,
mackókölyök mormogott,
s felébredt e víg zenére,
az öreg tölgy kis vendége.
Mert nem volt a fa lakatlan,
(odúja nagy, mint a katlan)
s az odúban ott aludt a
hosszúbajszú, rőt mókuska."

Morcos mókus a még morcosabb medvével veszik össze, hogy meri az elfoglalni saját bejáratú tölgyfaodújának legalját.

"Elhallgass, te kis mihaszna,
mert az enyém a vén makkfa!"

Nagy csetepaté keveredik a kis banditák között, megvívnak a tölgyfaodú aljának birtoklásáért.

"Mackó karmol, rúg, harap,
mókuska is mind vadabb,
malacka döf és visít,
mint a füttyös fűzfasíp."

Végén aztán békét kötnek, tölgyfa körül őgyelegnek, bújócskáznak, játszadoznak, barátságuk lankadatlan. :-)

Nagyon kis cuki mese, és valahonnan nagyon ismerős a felvázolt kép! :-)

Tari Annamária: Z generáció

Itt az Y generáció után a Z. A kőkemény számítógépes, virtuális világban élő korosztály. A gyakorló pszichológusnő a 12-25 év közötti korosztályt titulálja ezzel a jelzővel. Vajon minden rendben van körülöttük? Törődik velük valaki? Leginkább persze a szülők? Vagy jobb homokba dugni a fejet?

Mások most a problémák, mint a „mi időnkben”? Én úgy látom, hogy igencsak megváltozott a világ, és a pszichológusnő is ezt próbálja érzékeltetni, szétbontani a generációk közötti, nagyfokú különbségeket. Anno nekem a színes tv is nagy durranás volt, manapság pedig már nem győzöm kapkodni a fejem a legújabb technikai csodák láttán, hallatán, ami a mai kamaszoknak szinte „kijár”. Ezekkel nőnek fel, természetes kellékei életüknek. Ennek persze vannak előnyei és hátrányai is. Mint majdnem mindennek.

Klinikai tapasztalatait veti be segítségként, hogy rávilágítson a mostani, felgyorsult világ veszélyeire. Felnőttként sem könnyű helytállni, a gyermekeknek még nehezebb feldolgozni a mindennapi történéseket. A megnövekedett közömbösség, agresszió bizony kihat gyermekeinkre, és ez kellő segítség nélkül nagyon rossz hatással lehet rájuk. A régi értékrendek egyre inkább kihalófélben vannak, átadásukra szinte képtelenné válunk szép lassan. Hacsak nem állunk a talpunkra és nem látjuk meg mi magunk is az értékeket gyermekeinkben, mindennapjainkban.

A legfontosabb tanulság, amit talán enélkül is tudtunk, de mégis jó, ha időnként figyelmeztetnek rá, a kommunikáció. Ne hagyjuk eltelni az éveket jó kis beszélgetések nélkül!

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. - Barátok

Barátságok, szerelmek, jellemfejlődések, zenélések, átalakulások, változások,csalódások, jellemezték ezt a részt, és soha nem gondoltam volna, hogy Harry Potter is visszatér az életembe. Sőt, Voldemort is! :D

Azért kicsit viccesnak hatott, hogy Dorián jeges hóval dobálta meg Virágot a csalódottságában.

Az osztályközösség kialakult, és azt is érzem, hogy keresik magukat. Véleményem szerint, az írónő is egyre jobban érzi és tudja mit is szeretne írni, hogyan is szeretné a szereplők szájába adni a szavakat, a mondatokat. 

 A szereplőket tekintve érdemes megemlíteni, hogy most már jobban szimpatizálok a szülőkkel. Arnold lecsúszott egy kicsit, nem is értem, hogy ha Renire nem figyel, ha nem érdekli Cortez, ha alig kedvel néhány gyereket az osztályból és a gimiből, akkor mért magyaráz a lánynak? Hogy veszi a bátorságot, hogy felsőbb rendűnek érezze magát?

Kinga mindenképpen nagyot nőtt, mondjuk már a 3. részben is éreztem ezt az irányú "fejlődést", de kicsit visszavehetne Renivel kapcsolatban, a jóindulat utáni szemétkedések még fájnak, de hát... mindegy.

A naplóíró lány egy lúzernek tűnik, de már képes enyhén megcsillantani a büszkeségét. Én abszolút megértem, s bár továbbra is azt mondom, hogy nem voltam stréber és nem voltam ennyire "vesztes", mégis vele izgulok, érte izgulok, mert én benne látom magamat. Szánalmas vagy nem, ez van. Falom a sorokat folyamatosan és tök hihetetlen ciki és wow és LOL, és hűűűűűűű meg minden, de ennyi idősen is képes vagyok ezért a 10B-ért izgulni és drukkolni. Arnold különleges, de mint mondtam veszített, és nekem nem volt ilyen barátom, én a jó csapathoz tartoztam, és azért sem, mert könnyen szerelembe estem $, így ezt nem tudhatom, de főhösünk elveszett lesz. Tuti.

Hogy miért lesz elveszett? Hát.. nem értettem, hogy miért nem mondhatja el ezt a fene nagy titkot, de dramaturgiailag így volt jó, mert konfliktusokat szült, ami nem hagyja ellaposodni a dolgokat. Nekem nem volt ilyen Arnold-féle barátom. Azaz volt, de nem ennyire hosszú távon. Valamelyikünk úgyis a másikba szerelmesedett... , aztán két irányba ment tovább az utunk. Tisztára izgulok, hogy mi is lesz a 11. osztályban...

és fájón kell most várom, míg befejezem a köv. kötetet, hogy mi lesz velük.

Összességében egyre jobb, egyre jobban tetszik, és már "vénülő" eszemmel is izgulok a gyermekekért, a fiatalokért, hogy mindenkinek jó legyen, hogy mindenki belássa, hogy szorgalmasabbnak kellene lenni, hogy a könyvben lévő szereplők pozitív oldalukkal válhassanak "követendő személyekké, példákká" a valós olvasó fiatalok számára, és izgulok, hogy úgy folytatódjon, ahogy én szeretném. :)

Azt hiszem, a "mindenevő" olvasóknak -életkoruktól függetlenül- ajánlom. Jó kis szórakozást nyújt.

Francisco X. Stork: Marcelo és az igazi világ

Marcelo okos fiú-cölöpházban lakik egy fán, sérült gyermekekkel dolgozik egy lovas farmon, de édesapja kérésére (utasítására) a 17 éves kori nyarát vele kell töltenie. Ez a feltétele annak, hogy utolsó éves tanulmányait a megszokott helyen, a Patterson-ban tölthesse, és ne egy hagyományos gimiben kelljen tanulnia, érettségiznie.

Az apja, aki ragaszkodott mindig ahhoz, hogy fiának nincsen semmi baja. De tudta... hisz nem engedte Gump-nak szólítani (Forest Gump után)

Elvitte őt, mert reménykedett.

Elvitte őt, mert nem ismerte.

Elvitte őt, mert ismerte.

Ha belegondolok, hogy a szülőknek  milyen fázisokon kell végigmennie, hogy elfogadják a diagnózist, akkor csak azt tudom mondani, hogy így tizen-akárhány évvel később sem tért napirendre Arturo, az édesapa . A "nagy-könyvekben" előírt sorrend egyes mozzanataihoz még mindig vissza-visszatér a reakciója (sokk, tagadás, harag.....), s nem ezt várnám tőle. Bár nekem könnyű dolgom van, oszthatom az észt, nem én vagyok benne ebben az élethelyzetben. Így csak azt tudom mondani, hogy bármikor olvasok autistákról könyvet, mindig előkerül a sajnálat érzése. Nem is tudom, vajon ez-e megfelelő szó, de amikor Marcelo bekerült abba az ügyvédi irodába, egyszerűen megsajnáltam. Már a vonaton, amikor még át sem érezte a feladatait, csak az apja által említett mondatokat értelmezte a maga nyelvén.

Jó kis történet barátsággal, ami talán több annál, izgalommal, őszinteséggel, a saját hangunk, a saját zenénk keresésével és komponálásával, a saját helyünk/zugunk keresésével. Mit, hogyan, miért? ..Miét nehéz az igazi világban élni?

18 oldallal a vége előtt mérhetetlen szomorúságot éreztem. Megálltam, becsuktam a könyvet. Nem szerettem volna ilyet érezni, mert kilátástalannak láttam a dolgot. Pedig Marcelo csak kicsit "más"..

Szomorúságot éreztem, hogy ez történt, hogy így történt, pedig örömet is érzek, mert Marcelo beletanult az igazi életbe, megtanulta, megérezte az igazi világ temérdek szennyét.

Nem lett volna jobb neki mindvégig ott, abban a világban ahol eddig volt? Nem lett volna neki jobb mindig a saját fa-házikójában? nem tudhatom, így csak szomorkodom ismét, hogy ezeknek az autizmussal élő személyeknek, legyen szó erről a -legjobbnak mondott- Asperger-szindrómás fiatalemberről, mennyire más az életük, mint nekünk, mennyivel jobban szenvedhetnek, ha mi is szenvedünk, mekkora fáradtságot okozhat nekik az élet, ha már nekünk is fáradtságot okoz...

Még ez a kedves Marcelo is rájött, hogy kevesebb fájdalom van az ő világában, az emberek jobban szeretik és elfogadják egymást.

Így, a nyár vége felé, a események megtörténte után vajon hová fog tartozni Marcelo? Hisz valahova tartoznia kell.. hol van az a hely?

Peter Marshall: Tombol a hold

Az 1960-as években Angliájában...

Lassan beinduló történet, amelyben megismerjük Bruce-t a pökhendi, édesen szemtelen, nőket-szerető és kedvelő, a bátyját sok mindenben felülmúló fiatal -16 éves- srácot és találkozunk  Anette-tel, a fiatal lánnyal, aki okos, orvosnak készül, és úgy tűnik, hogy tudja mit szeretne az életével kezdeni.

Hömpölygés, kapcsolatok, események, majd hirtelen a két egészséges fiatal kerekesszékbe kényszerül gyermekparalízis betegsége miatt (soha, semmilyen körülmények között sem használom a tolókocsi kifejezést-utálom), és életük -véleményük szerinti- megfelelő folytatása miatt otthonba kerülnek.

A könyv bepillantást ad az olvasónak, hogy az élet megy tovább, a homokóránk apró-láthatatlan szemcséi peregnek lefelé, van ami mögöttünk lesz, van ami még előttünk áll. Bruce és Anette élete is más síkon halad, mint ahogy ők ezt régebben elképzelték, de képesek voltak ezt folytatni, majd együtt folytatni. 

Problémáik közös problémákká egyesültek, szerelmük, azaz köztük lévő kapcsolat segítségével próbáltak megoldásokat találni az előttük álló akadályok leküzdésében. 

Hogy könnyű volt-e ez abban az időben? Hogy sikerült-e nekik? Hogy örült-e velük az egész otthon? Hogyan élték meg a közös perceket? - Érdemes elolvasni vagy azért, hogy tisztán lásson az ember, vagy azért, hogy elmondhassa: Én eddig is kiálltam a mozgássérültek érdekében.

Egyszer azt mondta egy tanárom, hogy nem mindegy, hogy egy kéregetőnek, utcán élőnek mit adunk. Ha tudunk neki adni,  ha szeretnénk neki adni valamit, akkor kérdezzük meg, hogy mit szeretne? Ő erre akkor jött rá, amikor egy gyorsétterem ajtajában egy kéregető asszonynak hamburgert adott, aki fogatlan mosolyával megköszönte azt, e nem fogadta el, hanem ezt mondta neki: "Egy kávét kaphatnék?"

Én tudom mit adtam volna ennek a két huszonéves fiatalnak. Egy közös szobát, a barátságomat.... stb. hisz Anette meg is fogalmazta: "Nem is akarok én abba az időbe visszamenni, amikor még használható volt a testem."

Mit adtam volna Anette-nek? ... egy saját ápolót. pl.

Hogy mit adtam volna Bruce-nak?... nehéz kérdés. Annyira megkedveltem, hogy szinte bármit- gondolom. Ha nem megyek bele ebbe a fantáziadús mondatba, akkor azt mondom, hogy odaadtam volna neki az arcomat, amely világ egyik ablaka mögött áll, akit nézhet, akit szerethet, akinek sírhat.

Nézzünk körül, vegyük észre a más embereket! Nézzünk körül, és vegyük észre, hogy lehet segíteni, hisz lehet. Egy képeslap megvásárlásával, telefonszám felhívásával, személyes szeretettel..... bárhogy, akárhogy, mindenhogy.

A Hold helyében én is tombolnék dühömben!

Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

Nagyon hamar elolvastam, nagyon megrázott, nagyon sok gondolatot ébresztett bennem. Másrészt pedig rég vitatkoztam ennyit ismerőseimmel egy könyvről.

Szerintem ilyen nem történhet meg, sem itt Magyarországon, és sehol másutt a világon. Ha már megtörténik, nem ilyen következményekkel, vonzásokkal. Nagyon sokszor, jó, bevállalom, szinte végig kerülte az életszerűséget. Véleményem szerint! Mert ezen a ponton vitatkoztunk sokat. Eléggé egyedülálló az álláspontom, de tényleg nem tudom elképzelni, hogy egyrészt egy egész lakóközösség vegyen a vállára akkora terhet, amekkorát egy 10 éves kislány gondozása (beleértve az iskolát, a mindennapi ellátást, amely az élelmet, ruházkodást is tartalmazza, ugye) jelent. Ráadásul az összes többi lakó jóval nagyobb segítségre szorulna. Úgy tűnik, Grace a "legfelnőttebb" köztük. Legtöbbször nem is gyerek a szememben. Másfelől pedig, hogy a megfelelő szervek ezt a helyzetet ne vegyék észre, ne találjanak valami módot arra, hogy biztonságos helyen elhelyezzék a kislányt, még akkor is, ha látszólag egy szerető, gondoskodó közösségbe került is. Ez így igencsak "túlromantizált", naív. Nem találtam helyénvalónak, ami történt!

Akkor nézzünk bele egy kicsit a történetbe. Adott egy kisebb lakóközösség, csupa-csupa sérült emberrel. Egyik-másik magányos, a másik mérhetetlenül utálatos, a harmadik gyerekkorból visszamaradt rossz emlékekkel küzd, és akkor ráadásként még itt van Billy is, aki évek óta nem hagyta el a lakását súlyos komplexusai miatt. Ez volt a ráadás? Nem is, mert a főszereplő Grace, aki fokozottan gyógyszerfüggő anyjával él együtt. Él? Hát inkább éldegél, túlél mellette. Minden nap! Mert csak a szerencsén múlik, hogy nincs semmi baja. Persze egy 10 éves kislánytól már nagyfokú önállóság várható el, de azért mégiscsak gyerek még. Iskolába akkor keveredik el, ha éppen ébren van az anyja, és képes is rá, hogy elvigye őt. Élelemmel, egyéb fontos dolgokkal ugyanez a helyzet. Ha épp úgy adódik...

Aztán egyik nap Billy veszi észre az ablakból, hogy ott kuporog a kislány egymagában. Talán maga sem érti, hogy kerülhetett rá sor, de mégis kinyitja az ablakot és szóba elegyednek. Innentől elindul a "lavina", ugyanis a kislány ahogy figyelmet, szeretetet tapasztal, mint egy kis pióca, tapad rá mindenkire. Merthogy ez a ragaszkodás kiterjed az egész közösségre, és már csak azt veszik észre, hogy egyik napról a másikra ők osztják be, ki mikor, mit csinál a kislánnyal kapcsolatban. Egyik viszi iskolába, másik hozza, harmadik vigyáz rá stb. Aztán egy tervet is kieszelnek, hogyan térítsék észre az anyát, hátha rádöbben, "mit" alszik át!? Küzdelmük kitartó, de vajon elegendő-e arra, hogy megoldják más ember(ek) életét.

Hogy mit is jelentett akkor a könyv? Néhol nagyon felháborított, viszont sokat jelentettek az utána való beszélgetések, jó volt gondolkodni róla, és ezt nem minden könyv után teszi meg az ember, legalábbis nem fajul el idáig.

Tatiana De Rosnay: Sarah kulcsa

"Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkot takargat. Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés."

A fülszöveg elolvasása utána mindenképpen be akartam szerezni a könyvet, mert roppantul érdekelt a francia történelem. Valamikor még az iskolában biztosan tanultam róla valamennyit, de ilyen megvilágításban mint ahogy a regény ábrázolja még soha sem volt hozzá szerencsém. A történelem miatt már megérte olvasni, de arra senki nem készített fel, hogy ennyire meg fog viselni. Először is, mert egy kislányról szólt. Másodszor  pedig olyan mélységben ír a háborúról Tatiana De Rosney, amitől még jobban magába szippantja az olvasót.

A történet két különböző időszakban játszódik, így összefonódik a jelen és a múlt. 1942: Saraht és családját a francia rendőrség letartóztatja, de mielőtt engedelmeskedne a rendőröknek, a testvérét bezárja egy kis szekrénybe,  hogy majd később visszajöjjön érte.
2002: Julia Jarmond írónőt felkérik arra, hogy írjon az 1942-ben történt eseményekről. Mindeközben a családjával egy másik házba szeretnének költözni, melynek története szorosan összekapcsolódik Sarah múltjával.
Bár a szerző kikötötte, hogy a könyvben szereplő események és szereplők mind csak a fantáziája szülöttei, ezek mind valós történelmi eseményekhez kötődnek.  Amikor olvasod nem tudod, hogy hol van a határ a fikció és az igazság között. A fájdalom olyan szinten tárulkozik ki előttünk, hogy a szívünk nekünk is majd meghasad. Legszívesebben eldobtam volna, de valami mindig visszahúzott. A történet egyszerre lebilincselő és borzalmas. A Sarah kulcsa annyi érzelmet mozgatott meg bennem, amit még egyetlen könyv sem tett meg soha. Amúgy volt egy-két dolog ami kicsit szúrta a szememet, de a regény olyan hatással volt rám, hogy simán szemet tudtam hunyni felettük. Annak ellenére, hogy milyen hatást gyakorolt rám és sokszor félve lapoztam a következő oldalra, mégis kedvenc könyv lett. Hogy miért? Mert a Tatiana De Rosnay kiválóan tárja elénk a francia megszállás időszakát, muszáj olvasni és még tovább olvasni. Ennyi.

Meg kell említenem azt az aprócska dolgot, ami szúrta a szememet, hogy teljes képet kapjatok a regényről. Számomra Julia kislánya, Zoé volt a kakukktojás. A korához képest én túlságosan érettnek találtam őt. Még anyja helyett is anyja volt, amivel én nem tudtam azonosulni. Biztos vannak ilyen emberek, csak nem az én környezetemben. Ezért Zoé szerepe számomra egy kicsit hiteltelenné vált.

"Amikor először fedeztem fel Párizst, a kontrasztok varázsoltak el. A póriásabb, kevésbé kifinomult városrészek az én szívemhez közel álltak, mint a pompás haussmanni sugárutak. Mindent tudni szerettem volna ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Huszonöt évembe telt, hogy beleolvadjak ebbe a világba, de sikerült."

Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy a franciák nem beszélnek erről az időszakról. A helyükben én is megpróbálnám magam elásni, mert mások helyett is szégyellném, hogy képesek voltak megtenni ezeket a dolgokat. Képesek voltak csak úgy elmenni a segítségre szorulók mellett még ha parancsot teljesítettek is. Remélem a jövőben ehhez hasonló események nem fognak megismétlődni.

A Sarah kulcsa egy olyan regény, amely egészen biztosan mindenkiből kivált valamit, nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Legalább egyszer érdemes elolvasni.

Értékelés: 5/5***

Palya Bea: Ribizliálom

Ismét belefutottam egy jó kis felkavarós könyvbe! Mert most meg már aludni sem bírtam. Egyrészt nem hagyott nyugodni, mi lesz ezzel a csajjal, másrészt egy nagyon jól megírt, (nem csak) humorral teli könyvről van szó.

Huh, amit ez a nő átélt, simán megtippelném egy 90 éves idős asszonynak, ha nem tudnám kiről van szó. Mármint az életsűrűsége miatt. Nagyon kíváncsi voltam rá, milyen is Ő!? Bár az sem kevés információ, ami a zenéjén, előadásmódján keresztül átjön, de az érezhető volt számomra már kezdettől fogva, hogy van miből táplálkozni. És étvágya pedig van, minden tekintetben...

Néha gyűlöltem, máskor meg nagyon szerettem. Gyűlöltem, amikor asszonyoktól vette el férjeiket, ugyanakkor szeretem, mert mérhetetlenül őszintének tűnik, és azt hiszem, egy színtiszta ösztönlény, aki nem nagyon akar gátat szabni (legtöbb) vágyainak. Másrészt pedig minden elismerésem azért, hogy bevállalta, és kínos, fájó, öniróniával is teljes kitárulkozást adott a kezünkbe. Én sosem merném...

Azt sem tudom, hogy irigylem-e Őt? Nyilván ehhez a fajta életmódhoz egy felpörgetett, hiperaktív jellem kell, és ezt le is írja, hogy Ő ilyen, szóval ezzel nincs gond. Csak nem tudom, hogy lehet ezt elhordozni, kibírni. Mármint ennyi élményt, érzést. Aztán közben rájövök, hogy hát persze, neki van szócsöve, az éneklés, a tánc, ahol transzformáltan minden átjön, kijön.

Egyszer nagyon megismerném, másszor jaj, ne, hátha elszedi a férjem! :-) De azért jó fej, nagyon bírom! Egy kis kedvcsinálás a zenéjéhez, mert azt hiszem, muszáj, hogy megértse az ember az egészet...

"Még azt mondod, megmondod, hogyan kéne élnem,
Hogyan kéne jónak lennem, s hogyan énekelnem,
De én erre nevetek, megvonom a vállam,
És azt mondom szelíden, hogy csináld utánam."

Kate Morton: Az elfeledett kert

Rögtön az elején A tizenharmadik történet hangulata rémlett fel. Talán egy picit a történet is emlékeztet rá, ami egyáltalán nem hátrány. Hát igen, ezeket a szentimentális női lelkeket könnyű elvezetni varázslatos, tündérkertes világokba. Engem is be lehet ide skatulyázni, és nagyon szeretem az épp még nem szirupos, de nagyon érzelmes, lelket megérintő, melengető történeteket. Ez olyan!

Családtörténetről van szó, amit szintén nagyon szeretek, hiszen nagyon érdekes, hogy 2-3 generáción keresztül hogy adódnak át hagyományok, emlékek, és akkor a génekről még nem is beszéltünk, amelyek szintén meghatározóak lehetnek akár száz év múlva is. És még csak nem is sejtjük, hogy bizonyos tulajdonságaink - legyen az külső vagy akár belső - honnan erednek.

1913-ban, az Ausztráliába tartó hajón egy kislány utazik teljesen egyedül, egy szál bőrönddel, amiben pár ruhadarab és egy gyönyörű mesekönyv hever. Ő Nell. Az őt megtaláló férfi és családja fogadja őt be, akik felneveléséről is gondoskodnak. Nell mindvégig abban a hitben él, hogy ők a vér szerinti családja. Felnőttkorában árulják el neki a titkot, amely által összeomlik minden benne, és szinte nyilvánvaló és törvényszerű, hogy a rejtély nyomába szegődik. A "nyomozás" során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst Udvarházba, és rálel a Mountrachet családra. És arra a bizonyos kertre is.

Évekig tartó kutatás áll Nell háta mögött, ami alatt sok mindenre rá is jön, de a lényegre nem. Ki ő valójában, kik a szülei és ki az a bizonyos Írónő? Merthogy neki nagy szerepe van az egészben, az biztos, de mindvégig valami jelentős, mégis kívülálló személyként jelenik meg.

Halála után unokája, Cassandra folytatja az elkezdett munkát, aki rendkívüli módon hasonlít elődeire, és cseppet sem csökkent az érdeklődés múltjuk iránt. Talán a kert elárul valamit a titkai közül? Hiszen ott nagyon sok minden zajlott, sokan bízták rá titkaikat.

Azon kívül, hogy izgalmas is, tényleg belevesztem, amikor végre volt annyi időm, hogy huzamosabban olvassam, mivel nem egy vékony könyv. Teljesen belesüppedtem a történetbe, nehezemre esett kiszállni belőle.

A borító viszont annyira nem nyerte el a tetszésemet, de ez már másodlagos.