Sarah Lark: A vörös mangrovefák

És ahogy ígértem, itt a folytatás, mármint Az ezer forrás szigete c. könyv második része. Ott ugye írtam, hogy nem szűkölködött eseményekben. De még azt is lehet felülmúlni. :D

Aki nem olvasta az első kötetet, illetve a bejegyzésemet róla, az ne álljon neki ennek, mert lehetnek spoileres részek.

Azt már az előző részből is tudjuk, hogy hála az égnek, Nora és Doug egy párt alkotnak, szerelmük óriási, az eltelt jó pár év ellenére is. Doug nevelt lánya mellett születik még két fiúk is, akinek ebben a kötetben nem sok szerep jut, gyakorlatilag a nevükön kívül mást nem is tudunk meg. A főszereplő itt Deirdre Fortnam, aki egyébként Nora és Akwasi gyermeke, azaz félvér. A gyönyörű nővé felcseperedett lány származásáról viszonylag világosabb bőre ellenére is terjed a pletyka a telepesek között, és azért látható is, hogy nem "közülük való". Nora és lánya mindent megtesznek azért, hogy befogadják őket, lányára is úgy tekintsenek, mint egy 100%-os feleségjelöltre, de mindhiába, a fiús anyák óvják tőle csemetéjüket, mint a tűztől.

Aztán jön egy férfi, egy orvos, Victor, akinek származása, anyagi körülményei, társadalmi helyzete hasonló a lányéhoz, és nem érdekli, mit szólnak az emberek, ő feleségül veszi a lányt. Elköltöznek egy francia gyarmatra, ahol élnek boldogan, de aztán itt is történik egy váratlan fordulat, ami felgyújtja a lángokat, ami végig perzsel az egész történeten.

Egy éjjel fekete férfi kér bebocsátást az orvos házába, kezében egy haldokló nővel. Ezen az éjszakán mindannyiuk élete gyökeresen megváltozik, már semmi nem visszafordítható.

Bár teljesen különböző dolgok történnek anyával és lányával, mégis úgy tűnik, hogy valami ősi átok sújtja őket, amelyek alól képtelenek kilépni, illetve ha sikerül is, az csak hatalmas áldozatok árán.

Ez a könyv nagyon felzaklatott. Ez is kicsit brazil szappanoperásra sikeredett, de itt szerintem már jócskán meglódult az írónő fantáziája. Ettől függetlenül nem tartom elképzelhetetlennek, hogy hasonló esetek ne történhettek volna meg. Csak hát na..., most, hogy nem ott, nem akkor élek, mégis meghökkentett.

5/10

Sarah Lark: Az ezer forrás szigete

Amilyen vaskosra sikeredett a kötet, olyan számtalanul szerteágazó történet szövődött ide-oda ebben a könyvben. Nem hiába jutottak eszembe róla régi nagy klasszikusok, mint az Isaura és egyéb, évekig elhúzódó brazil szappanoperák. :D

A történet kezdete egészen a 18. század elejére, Londonba nyúlik vissza, ahol Nora Reed él gazdag kereskedő apjával, és halálosan szerelmes annak pénztelen írnokába, Simonba. Szerelmüket házassággal szeretnék megpecsételni, de ennek nyilvánvalóan számos akadálya van. Aztán egy váratlan esemény elszakítja egymástól a fiatalokat, ám lélekben mindig együtt maradnak.

Jó pár évvel később Nora egy jamaicai cukornád-ültetvényen találja magát olyan életkörülmények között, amelyre sosem gondolt volna, bár Simonnal számtalanszor álmodoztak arról, hogy ott, Jamaicán egy kunyhóban fogják várni a napfelkeltét a tengerparton. Álmai részben megvalósultak.

Úgy tűnik, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, ám egy napon rájön, hogy ahol él, az maga a pokol, bármennyire is igyekezett. Azon kívül, hogy a saját háza táján is gondok vannak, mélyen nyomasztja, ahogy a rabszolgákkal bánnak a brit telepesek. Ahány gondot lehet, azt mind a vállára veszi és viszi őket. Mindennapos küzdelem, hogy a saját ültetvényükön megpróbáljon olyan körülményeket biztosítani a szolgáknak, amelyek a lehetőségekhez képest emberhez méltóak. Természetesen adja magát, hogy Nora ezen intézkedései a szomszéd telepesek szimpátiáját sem nyeri el.

Ezidáig is nagy sebességgel történnek az események a könyvben, de aztán beindul a hurrikán. Kalandban, izgalomban nem szűkölködik, Norával aztán tényleg minden megtörténik, ami megtörténhet. A kérdés csak az, hogy ki az igazi számára? Simon vele marad-e mindvégig? És hogy mászik ki a csávából?

Ritka az olyan könyv, ahol egyetlen szimpatikus szereplőt sem találok, és most sajnos így jártam. Nagyon nehéz volt úgy olvasnom, hogy legalább valakinek ne tudjak szorítani. Kicsit úgy érzem, össze lettek sűrítve az események, kevesebb talán több lett volna.

A könyv egy trilógia első része, én már túl vagyok a másodikon is, annak címe: A vörös mangrovefák lesz, ami szintén nem kismiska. :D

5/10

Thierry Cohen: Jobb lett volna élni

2001.Május 8. A húszéves Jeremy szerelmi bánatában öngyilkos lesz. A tervébe viszont valami hiba csúszik, ugyanis magához tér, mellette a szeretett lány aki elutasította, de  most  már élete párja...minden szép és jó, az viszont igencsak ijesztő, hogy Jeremy semmire sem emlékszik...

A dátum 2002. Május 8.

Jeremy élete tulajdonképpen egy -egy napból áll, amikor magához tér és csak az biztos, hogy telnek az évek és mindig, minden teljesen új neki. Mondhatnánk, hogy átlagos a fel felvillanó életútja, elveszi feleségül Victoriát, aki miatt annak idején eldobta az életét, gyereke születik, költöznek, és a karrierje is beindul.

De ki az a férfi aki átaludja az életet? És ki az aki éli Jeremy életét? 

A legborzalmasabb az, hogy az egy-egy napra magához térő Jeremy egészen más ember mint akivel Jeremy minden ébredése alkalmával szembesül.

A történet eleje nagyon izgalmas volt, teljesen lekötött a sodrás, hogy vajon Jeremy mire ébred a következő alkalommal, milyen változás történetek az életében. Jeremy élete vagyis az az ámokfutás amit megismerünk belőle, az egyre durvább és szerintem attól még a legoptimistább ember is a kardjába dőlne. Ráadásul a könyv terjedelme miatt szinte biztos voltam benne, hogy a vége nagyon le lesz egyszerűsítve. Így is lett. Az alap ötlet jó volt, de a kivitelezésen lehetett volna még finomítani.

Egész olvasás alatt éreztem, hogy mi lesz a végkifejlet, mi is kellene tennie Jeremynek, hogy megszakadjon ez az életnek nem igazán nevezhető szenvedés. 

A szerző szerintem misztikusra szerette volna venni a dolgot, de az elején túlságosan is nagy falatokat dob az olvasónak, a végére pedig már csak morzsák maradnak, így nem volt akkora hatása a befejezésnek.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

"Tudod... az iskolában sok srác utálja a szüleit. Némelyiket verik. Némelyiküknek rossz élet jutott. Némelyik csak arra kellett a szüleinek, hogy trófeakánt mutogassák őket aszomszédoknak, mintha győzelmi szalagok vagy aranycsillagok lennének."

Ennél a mondatnál, valahol az elején, még mást hittem a könyvről. Végül nem is annyira lett más, de mégis. Attól függ, hogy honnan, melyik dimenzióból nézem.

Charlie, a különc srác, aki egy ismeretlen, azaz csak számunkra ismeretlen valakinek írja a leveleit, örömeit-bánatait és napjait, egy éven át. Írja, elküldi, választ sem vár, azt sem tudjuk, hogy az a valaki elolvassa-e. Ez nem lényeg Charlie számára, s talán a mi számunkra sem. Vagy számított volna, ha egyszer csak egy válaszlevelet kapott volna?

Különc vagy különleges? Szerintem ez utóbbi, amit elismernek a barátai, a szülei és a testvérei is. Nem is tudom, hogy miért különc a címe, mert nekem a különc más jelentést takar.

Charlie 15-16 éves, amerikai, az ottani szabad szellemmel, neveltetéssel, azzal az életformával, fiatalsággal, amit nem tapasztaltam, de a könyvekben eleget olvastam róla, füvezik, azaz drogozik, barátokat szerez, autót vezet, bulizik, él. (Bár most rájöttem, hogy sokan itthon is így élnek......)  Mondjuk ezek az új barátok érdekesen kerültek az életébe, de sokat jelentettek neki, aztán egymásnak, akik elfogadták őt a másságával, miután az egyetlen barátja meghalt. Mert ez a MÁS nagyon divatos lett a könyvekben, filmekben egyaránt. Más. Valamiben különbözik az átlagtól. Itt is gondoltam autizmusra, az elején felmerült az enyhe értelmi fogyatékosság, mondjuk ezt hamar elvetettem, szóval valami ott lebegett, hogy Charlie ki is valójában, miért is ilyen fura szerzet? Olvastam és egy megmagyarázhatatlan érzés keringett a fejem felett, valami ami miatt az utolsó oldalakig azt mondogattam magamban, hogy oké, jó könyv, de olvastam ennél sokkal jobbat, jobb szöveggel, meg aztán Charlie is túl érzékeny, remélem kinövi majd a sírásait, úgy érzem, hogy a film kivételezésére is kíváncsi vagyok az összkép miatt, de ez akkor sem több egy 3/4 -4 -nél. Végül az utolsó oldalak elsodortak, tovább vittek előre, és ahogy az i-re felkerült az a bizonyos pont, és hirtelen jobbnak éreztem a regényt, valahogy hirtelen  kerültem hozzá. Akkor már sajnáltam a fiút, akkor már kiabálni szerettem volna, akkor már a barátja akartam lenni én is.

Charlie, akit elfogadtak, akit szerettek, akit kedveltek. Akit -talán- neveltek. Akinek jót akartak, s remélem sikerült úgy tanítani őt, hogy ezeket meg is fogadja, mert ő egy szeretetre méltó fiatalember. Aki más, de remélem, hogy bizonyos tekintetben jó úton van az átlagos felé.

Nem tudok róla mit írni. Én a Zabhegyezőt is szerettem (-ha már párhuzamot vontak vele), csak azt sajnálom, hogy már csak a hangulatára emlékszem. Hanna azt mondta, hogy szeretné majd elolvasni ezt a könyvet. Én pedig örülnék, ha elolvasná egyszer 2-3 év múlva. 

"Annyira szeretem anyát!Nem érdekel, hogy nyálasan hangzik. A következő születésnapomon én fogok neki ajándékot  venni. Szerintem ez lenne a jó szokás.A gyerek kapjon mindenkitől ajándékot, de az anyukáját ő lepje meg ajándékkal, mert az anyukája is ott volt, amikor megszületett. Ez szerintem nagyon szép dolog lenne."

A film is tetszett!

9/10*

Nora Roberts: A tanú

"Elizabeth, egy rideg, uralkodó típusú anya leánya fellázad, és egy éjszaka kirúg a hámból: hamis igazolvánnyal bejut egy éjszakai klubba, koktélt iszik, és hagyja, hogy egy vadidegen férfi orosz akcentusa elcsábítsa egy Lake Shore Drive-on lévő házba. Ezek az események örökre megváltoztatják az életét.

Tizenkét évvel később az Abigail Lowery néven ismert nő egy kisváros, Ozarks külterületén él. Szabadúszó számítógépes programozóként bonyolult biztonsági rendszereket tervez… saját biztonsági rendszerét pedig egy vad kutyával és kézifegyverek egész arzenáljával egészíti ki. Visszavonultan él, keveset beszél. De Abigail visszahúzódása csak még inkább felcsigázza Brooks Gleason rendőrfőnök érdeklődését. A lány logikus gondolkodása, titokzatos természete és minden romantikát nélkülöző nézetei lenyűgözik, ugyanakkor zavarják is. Gyanítja, hogy Abigailnek védelemre van szüksége, s hogy a gondosan kiépített védelmi rendszer olyan titkot takar, amelyet fel kell fedni. 

A csavaros eszű, felejthetetlen hősnővel és a lélegzetelállítóan izgalmas cselekménnyel Nora Roberts olyan új regénnyel ajándékozza meg olvasóit, amely joggal szilárdítja meg helyét a bestseller szerzők között, miközben az olvasók már a következő művére éheznek."

Mivel én hosszasan tudok dühöngeni a szemét, gyerekeiket kihasználó, nem szerető, vagy nem megfelelően szerető anyák miatt, és nagyon tudom sajnálni az ezeket elszenvedő gyerekeket, így a kezembe is ragadt a könyv mindjárt az elején, ahol azonnal belecsöppentem egy veszekedésbe, egy utálatba, egy kihasználásba, egy ridegségbe, s azonnal egy dacba. Innen indultam, s hamar egy sodró folyású hömpölygő árba zuhantam, ahol egy hiperokos, tudományos-lány egy gyilkossági ügy szemtanúja lesz, ami miatt menekülni kényszerül. 17 évesen. Nem szeretnék spoilert írni, így nem szeretnék semmi izgalmasat feltárni és elmesélni, legyen elég annyi, hogy a könyv 90%-a 12 évvel később játszódik.

A könyv az ő (Elizabeth-Abigail) története, az emlékeié, a félelmeié, a múltjáé, ami lassan átalakul egy szeretetteljes jelenbe is, amihez nagy köze lesz a helyi rendőrfőnöknek is. Egy krimi romantikus szállal, egy oldódással, egy tündéri nagy kutyával.

Sokat töprengtem, hogy Abigail vajon asperger-szindrómás vagy ennyire "klassz" lányt tudott az anyja kitenyészteni a lombikban. :( 

Aztán olvastam az apjáról, őt is csodabogárnak képzeltem, végül arra jutottam, hogy a lányt, ahogy az elején olvashattam, nagyon félrenevelték és robotként várt tőle el mindent az anyja, de a tudása, a képességei akkor sem egy normális gyermeknek voltak megfelelőek. Nekem ott maradt a fejemben egy nagyon enyhe asperger-szindróma, egy kis spektrumú zavar, amin felül bírt kerekedni akkor, amikor a megfelelő szmélyek kerültek mellé és a szeretetükkel segítettek neki. De ott voltak a jelek, az tuti.

Jó volt olvasni, gyorsan lehetett olvasni, kerek egész volt, az amerikai kisváros egyéb bajaival együtt, nekem egy kicsivel több izgalom kellett volna. Kevés krimit olvasok, de mindig vártam egy nagy ijedtséget, egy nagy izgalmat, de a vulkán kitörése soha nem jött el. Hát hiába!- ez a nő tényleg nagyon ügyes és okos!

8/10*

Spiró György: Álmodtam neked

Nem az első Spiró könyvem és nem is az utolsó, főként, ha ilyeneket álmodik nekem még sokat. Ilyen nagyon őszinte, időnként vicces, máskor mélységesen szomorú valóságot, ami kegyetlenül őszinte. Annyira, hogy néha már zavarba ejtő ez a nem mindennapi kitárulkozás.

A novelláskötet 1987-ben jelent meg. Akkor is nagy sikere volt az életrajzi írásokat tartalmazó novelláknak. A mostani kötet bővült pár, azóta ihletett novellával. A fanyar humorral kimondott, kendőzetlen őszinte szó nem ismeretlen Spirótól, úgyhogy joggal várhattuk el most is. És Ő pedig megmondja, kiteszi az asztalra, tegyünk vele, amit jónak látunk.

Időrendben tekinthetünk bele fogantatásától kezdve főszereplőnk életébe, amely felér egy társadalomrajznak is. Elgondolkodtat, továbbgondoltat és közben értékelek.

Spiró György Budapesten született1946-ban. Az ELTE-n szerzett diplomát magyar–orosz–szerbhorvát szakon. Rengeteg műfajban otthonosan mozog, számtalan kötete jelent meg. Költőként és prózaíróként kezdett publikálni. 16 éves kora óta próbálkozik drámákkal. Nagy sikert a Csirkefej és Az imposztor aratott a 80-as években. Jelenleg az ELTE Esztétika Tanszékének tanára. Irodalomtörténészként is jelentős neve van, a szláv nyelvek és irodalom alapos ismerője.

A jó novella Spiró szerint „csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle." Fejbe csapott!

10/10

Peter Prange: Égből lopott szerelem

Hűha! Ez a könyv engem teljesen letaglózott. Nem is igazán tudtam, hogy mire számíthatok, mivel értékeléseket  nem nagyon láttam róla, A királynő tavirózsája nem volt rossz, de nem feltétlenül nekem íródott, egyszóval nagyon kíváncsi voltam. Mindenre számítottam, csak erre az őrületre nem. Szó szerint őrült a könyv, de aludni sem bírtam miatta, folyton olvasnom kellett.

Egy fantasztikus szerelem története, bár Isten mentsen meg mégis az ilyesfajta kapcsolattól. Akkor mégis miért irigykedtem rájuk!? Mert kétségtelenül volt valami hatalmas irigylésre méltó titok Laura Paddington és Harry Winter szerelmi életében.

Laura és Harry egy londoni kiállításmegnyitón találkoznak, ahol azonnal intim párbeszédbe keverednek egymással. Harry egy negyvenes avantgard festőművész, a lány pedig még csak festőnövendék. Már akkor égből kapott vonzalom alakul ki, bár mindenki figyelmezteti a lányt, hogy a Harry röptében a legyet... És igen, épp a lábainál is ott kúszik volt felesége, visszakönyörögve magát a férfi kegyeibe.

Úgy néz ki, itt mégis valami más kezd kialakulni, hiszen Laura minden tiltás ellenére követi Harryt, ahol belecsöppennek a háború előtti párizsi művészéletbe, ahol nincsenek korlátok. Úgy tűnik azonban, hogy a férfiban nagy változások történnek, hiszen körömszakadtáig ragaszkodik a lányhoz, eszében sincs a szelet csapni más nőknek.

A mindennapok gondatlanságában elhatározzák, hogy együtt folytatják tovább útjukat Sainte-Odile-ba, ahol vesznek egy házat, amelyet felruháznak paradicsomi jelzőkkel, szerelmüktől azt sem látva, hogy egy roskadozó, dohos kis viskóról van szó. És ezen az állapoton (mármint az ő látásmódjukon) még az is sokat dob, hogy kisebb kábítószer ültetvény is akad a kertben. :D

Napjaik először váltakozva telnek a valóság és a mámor felhőjében, ami végül egyre inkább átcsap a teljes mámorba. De ez nekik így teljesen jó, arról nem is beszélve, hogy elkezdik közös munkájukat, az Égi zsákmányt festeni. Őrületes álmodozásaikból a háború szakítja ki őket, a fiatalok évekre eltávolodnak egymástól.

Őrület és valóság. Ezek hogy találkoznak? Kell-e találkozniuk? Van-e művészet őrület nélkül? Létezik-e Laura Harry nélkül, illetve fordítva. Elkészülhet-e valaha a félbehagyott munka?

Riikka Pulkkinen: Igaz

Az utóbbi években felszaporodó olvasmányaim miatt már csak nagyon ritkán avatok kedvencet, sokkal nagyobb a kritérium ahhoz, de ez most gondolkodás nélkül beállt a sorba! Minden pillanatát élveztem a sorainak, annyira finoman, szépen van megírva.

A történet? Igazából semmi különös. Mármint a mai világban. Mert furcsa vagy meglepődünk vajon, amikor egy harmadik belépéséről hallunk egy házasságba? Nem igazán.

Elsánál, egy jómódú finn családban élő asszonynál gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak, a halálán van. Egész családja, gyermekei, unokái és férje, Martti is azon igyekszik, hogy megkönnyítsék neki utolsó napjait, az évek óta jelenlévő, irigylésre méltó békességgel bocsássák végső útjára. Látszólag igazán remek kis családi életbe pillanthatunk bele, és már-már azt gondolhatjuk, hogy így kell ennek szépen történnie.

Anna viszont, az egyik unoka, aki talán a legérzékenyebb lélek ebben a regényben, egyik nap felveszi nagyanyja ruháját, amiről picivel később kiderül, hogy nem is az övé, hanem Eeváé volt, aki a 60-as években volt a család bébiszittere. És akkor Elsa mindent elmesél Annának, a fiatal lány pedig tovább kutatja a miérteket, hogyanokat, miközben saját élete is telve van kérdőjelekkel.

A három generáción át ívelő anya-lánya kapcsolat nagyon finom filozófiai manőverezésekkel tartotta fenn az érdeklődésemet, és még most, a könyv becsukása után is csak kattognak a fejemben a gondolatok, rágódom ezen a családon. Nem egyszerű emberek, és talán pont ez nehezítette meg mindegyikük életét. A sok gondolkodás, a túlbonyolítás. Távol voltak tőlem nagyon, mégis magához láncolt a történet, pedig még csak olyan nagyon szimpatikus szereplőt sem tudtam találni magamnak. Még gondolkodom, hogy miben van a szépsége. Az biztos, hogy a gyönyörű írás hozzásegítette.

"Újra és újra eltávolodom tőle, ő is éntőlem. Eltávolodunk egymástól,
hogy aztán újra megtehessük ugyanazokat a lépéseket egymás felé. Soha
nem állunk meg egy helyben – mindig úton vagyunk egymás felé, vagy
egymástól egyre távolabb."

Jacquelyn Mitchard: Az arc nélküli lány

 

Nem gondolom, hogy jó dolog az életünket mindig valami máshoz, valami rosszabbhoz hasonlítani, és ez alapján értékelni jónak a sajátunkat. Viszont amikor látunk, hallunk, olvasunk másokkal megtörtént tragédiákról, akkor talán önkéntelenül is elgondolkodunk, hogy ehhez képest valóban nüansznyi problémákkal küzdünk, amiket mégis képesek vagyunk elefántméretűre felnagyítani. Így vagyok ezzel a könyvvel is. Nem akarom sokáig dédelgetni magamban, hogy nekem milyen jó, ehhez még csak hasonló gondokkal sem küzdök, de ilyenkor az értékrendeket kicsit újraalkotom és próbálom megbecsülni azt, amim van.

Sicily életében nem egy tragédia történik, hanem tragédiák sorozata, és még azon túl is küzdenie kell az elfogadásért mások és saját maga által egyaránt, és nem utolsó sorban az életéért folyamatosan.

13 évesen egy tűzesetben elveszíti az oltásban résztvevő apját, de Ő is annyira megsérül az arcán, hogy torzszülöttként kell tovább élnie életét. Ráadásul 2 évre rá anyja is meghal. Már ezek miatt sem könnyű talpon maradni, hát még élni tovább az életet viszonylag normálisan.

Örökbefogadó nagynénje lakásában éli eldugott kis életét hosszú éveken keresztül, munkát is csak olyat vállal el, amely minél kevesebb testi kontaktussal jár.

Már felnőttként, esküvőre készülve adódik lehetősége egy teljes arcátültetésre, ami számos következménnyel járhat, elsősorban az élete elvesztésével. Ugyanakkor ott van annak is a lehetősége, hogy úgy menjen be egy étterembe, hogy nem rémisztő arca miatt bámulják meg, hanem esetleg a szépsége miatt. Bár azt gondolhatnánk, hogyha épp az esküvőjére készül, akkor már nem teljesen mindegy? Elfogadták, szeretik. És ez így rendben is volna. De az élet tartogat még meglepetéseket. Bőven! Főleg Sicily életében.

Döbbenetes történet egy lányról, aki megjárja a poklok poklát és még utána is visszamegy. Amikor már azt gondolnám, hogy itt már tízszer meghaltam, belehaltam volna, akkor még egy lapáttal rátesz az élet. És annak ellenére, hogy nekem nem igazán volt szimpatikus ez a lány, még ha meg is bocsátható a cinizmusa (kinek, ha neki nem?), mégis végig összeszorított kézzel drukkoltam, hogy jóra forduljanak a dolgok, mert ilyen nincs, hogy ekkora átok üljön valaki életén, egyszer fel kell, hogy ragyogjon a nap.

Richard Godwin: A romlás labirintusa

Kellett nekem vágynom egy kis borzongásra, jól megkaptam! :D

Egy évtizedekkel korábban történt sorozatgyilkosság nem tűnik csak úgy el az ember életéből, folyamatosan küzd rémálmaival az ember. Legalábbis Frank Castle főfelügyelő mindenképpen, aki amikor 28 évvel később egy újabb kegyetlen gyilkosság történik, felelevenednek benne újult erővel a múltban történtek. Jacki Stone felügyelővel vetik bele magukat újból a nyomozásba, remélve, hogy most nyomára akadnak az elkövetőnek.

A címben és a címlapon szereplő labirintus is nyilvánvalóan nem véletlen, hiszen egy vallási szektával kapcsolatban vezetnek rengeteg szálon a nyomok, és az események alakulása kezd arra emlékeztetni, amikor az ember egy labirintusban kóvályog kilátástalanul. A szálak szanaszéjjel, az orrunknál fogva vezetnek nemcsak minket, hanem a nyomozópárost is.

A legtöbbször úgy tűnik, hogy nem létezik semmiféle kiút ebből a labirintusból, de a két főszereplő nyomozó láthatólag mindent megtesz, hogy megoldódjon a rejtély. Olykor fellélegzünk, de épp csak egy pici időre. Szép lassan adagolja nekünk a szerző a borzongást, és úgy mélyülünk bele a történetbe, és tesszük fel a kérdést, hogy a vallási fanatizmus vajon meddig, hova tud elvezetni? És kijutunk-e valaha, megtaláljuk-e egyáltalán a kijáratot vagy ott ragadunk benn örökre? És az is nagy kérdés, hogy a főfelügyelő tud-e reálisan, ésszerűen gondolkodni, hiszen a hosszú évekkel ezelőtt történtek - mint ahogy az elején utaltam rá - nagyon mély nyomokat hagytak az egész jellemén.

De vajon tényleg összefügghetnek a dolgok a 28 évvel ezelőtt történtekkel? Hátborzongató történet, amit krimi-, kalandkedvelőknek mindenképpen ajánlok, bár picit sok volt már nekem a hullákból!:D

Alexandra Kiadó, 2013
Fordította: Kerpel-Fronius Gábor
424 oldal