James Dashner: Az útvesztő

Egy könyv, amibe lépten, nyomon beleütközött anno az ember, ha külföldi blogosok oldalait látogatta. Egy könyv, amit a Legyek ura és Az éhezők viadalának keverékeként emlegetnek. Egy könyv, amit már nagyon el akartam olvasni.

Thomas egy sötét, mozgó helyen tér magához. Nem tudja, hogyan került oda, hogy hova tart vagy hogy ki is ő valójában csak annyit fog fel hogy sötétben van egyedül és fél. A hosszú út után végre megérkezik az úti célhoz, de még mindig nem kapott válaszokat. Több tucat fiú várja az ajtón túl - egy tisztáson - és egyikük sincs meglepődve hogy látogatójuk érkezett. Thomas teljesen összezavarodott és úgy tűnik a fiúk nem hajlandóak válaszolni a kérdéseire, hiába zaklatja őket, azok csak idegesek lesznek tőle. Kirendelnek mellé egy segítőt Chuckot, aki csak egy hónappal őelőtte érkezett ide, így aztán ő sem tud sok mindenben segíteni neki. Egy biztos: a Tisztást hatalmas falak veszik körül, amin négy ajtó vezet ki, az úgynevezett útvesztőbe, és senki sem teheti be oda a lábát csak azok, akik engedélyt kapnak rá. Az első éjszakát nyomorúságosan tölti új társaival, de reménykedik, hogy a másnap már válaszokat hoz neki. Csalódnia kell. Egy új jövevény teljesen felborítja a napirendet. Az új srácról kiderül hogy lány, ráadásul nem is akármilyen. Felbolydul a tisztás „népének” élete és megkezdődik a zűrzavar. Ráadásul úgy tűnik, valaki ismerni véli őt, ami teljesen lehetetlen – vagy mégsem?

Nem hiába dicsérik annyian ezt a könyvet. Minden meg van benne, ami kell: izgalom, talány, rejtvény és erős karakterek.

Megértem azokat, akik a Legyek urához és Az éhezők viadalához hasonlítják, de én inkább kötném máshoz. Olvasás közben végig A kocka című - már kultikussá vált - film járt a fejemben. Emberek, akik együtt lettek bezárva egy hatalmas kocka labirintusba és nem emlékeznek ara, hogy miért hogyan kerültek oda, csak azt tudják, hogy meg kell fejteniük a Kocka titkát ha ki akarnak kerülni onnan.  A másik – bár morbid de mégis igaz - hasonlóságot Jules Verne Két évi vakáció című könyvével éreztem. Fiúk, akik felépítik saját mini társadalmukat és saját ellátásukat, ráadásul a legrégebb óta itt élő fiúk is már 2 éve itt rostokolnak.

Letehetetlen könyv, nem nyugszik az ember, amíg végig nem olvasta. A vége pedig: szomorú, vidám és nagyon frusztráló, mert várni kell a folytatást, ha az újabb kérdésekre válaszokat szeretnénk. Meg persze ott a kérdés is: hova vezethet ez még?

A szereplők közül kezdeném Thomasszal. Meg kell valljam, hogy az elején abszolúte antipatikus volt. Hiába ő a főszereplő idegesített a rengeteg kérdezősködése. Megértem, hogy nem ért semmit és tisztázni akarja a helyzetet, de amikor látja, hogy ez nem így megy itt, és ezt már sokan megélték őelőtte is, csak nem tud leállni és várni. Jó, jó persze az olvasó a neki tett válaszokon keresztül kapja meg az infókat, mégis már-már idegesített néhol. És önellentmondásosan de innen fakad a második nem tetszésem is: Miért kell annyit titkolózni a fiúknak? Hiszen ők is voltak újoncok, tudhatnák milyen frusztráló a dolog. Ők mégis a másnapot ígérik. Akiket viszont kedveltem az Chuck – a fiú, akit kijelöltek mellé segítőnek - és Newt volt, a vezető jobb keze, a második ember a Tisztáson, ha úgy tetszik. És tetszett még James Dashner stílusa és a folyamat, ahogy vezette az eseményeket. A karaktereket olyan erősre írta, hogy akár kezet is foghatnánk velük. Bár azt meg kell valljam a végén egy érzelmesnek szánt részen nem tudtam annyira elérzékenyülni, amennyire kellett volna, tehát az írónak ezt még kicsit csiszolnia kell.

Ami pedig a magyar borítót illeti: nem értem mi akar lenni. Ok, az útvesztő világos, de mi az a trutyi?! Az útvesztőben élő lényekre utal esetleg?

Az viszont mindenképpen dicséretes kezdeményezés, hogy a borítón „sorszámozzák”, hogy melyik részt is tartja a kezében az olvasó. Az „X” jelöli az adott könyv sorozatban elfoglalt helyét. Bár az még nem tiszta számomra, hogy a második résznél két x lesz egymás alatt, vagy csak egy lesz majd a középső négyzetben. (És hogy fogják majd jelölni az előzmény könyvet?). 

Nekem az eredeti – amerikai – sokkal jobban tetszik, de még az angol is jobban elnyeri tetszésem. De a legtetszetősebb mégiscsak a teljes kép, (mely alapján az amerikai kiadás készült) mert az be is mutatja, hogy mekkorák azok a bizonyos falak, amik körbeveszik a fiúkat nap mint nap. Nem is értem miért kellett az amerikaiaknak megvágni a képet. :( Itt pontosan látszik mekkora az ember és mekkora a fal. A méretarányok miatt ez szerintem elég fontos lett volna, hogy így maradjon. Ez a Philip Straub azért tud illusztrálni, na. :)

A könyvhöz egy elég jó előzetes is készült, bár a színészek benne szerintem nagyon amatőrök. Főleg, aki Thomast játssza. :S

És készült egy honlap is, ami nekem nagyon tetszik. Egy játék is van rajta, amiben mi magunk is futhatunk az útvesztőben.

Az ajánlott korosztály: 14-18 évesek, de a felnőtteknek a tetszését is abszolút elnyerheti.

  

A sorozat részei:

1. The Maze Runner: Amerikai megjelenés - 2009. október

                                Magyar megjelenés - 2012. július

2. The Scorch Trials: Amerikai megjelenés - 2010. október

3. The Death Cure:   Amerikai megjelenés - 2011. október

továbbá egy előzménykönyv (igen, ehhez is készült) legyen ez a nulladik rész

0. The Kill Order: Amerikai megjelenés – 2012. október

A könyvet a Cartaphilus adja ki, aki úgy tűnik komolyan nyitni kezd az ifjúság felé.
A hátsó fülön ígéretet adnak például a Wither kiadására vagy a Night Schoolé is. Én nagyon örülök neki, de azért remélem ezek borítóit megtartják. :P

Katherine Howe: A boszorkányoskönyv

"Connie Goodwinnak egész nyáron anyagot kellene gyűjtenie a gyarmati történelemről tervezett disszertációjához, de amikor anyja megkéri, hogy adja el nagyanyja házát, amely lakatlanul áll Salem közelében, a lány kénytelen segíteni. Egy napon, amikor a poros könyvespolcon bogarászik, talál egy ódon kulcsot, és a kulcsban egy kiszáradt papírt, amelyre két szót írtak: Deliverance Dane. Connie kutatni kezd Deliverance Dane után, amibe besegít egy Sam nevű, kellemes ipari alpinista. Sorra kerülnek a helyükre a kirakós darabjai, ám Connie-t közben a múlt hazajáró lelkei kísértik, és attól fél, hogy több köze van Salem sötét múltjához, mint képzelte volna. A boszorkányoskönyv, két salemi boszorkány utódjának regénye zökkenő nélkül siklik ide-oda az 1690-es évek pörei és egy modern nő története között, aki titkokon át jut el a tudásig."

Nem olyan régen fejeztem be ezt a könyvet, de még mindig úgy érzem, hogy fogalmam sincs hogyan kéne kezdenem a bejegyzésemet. Nem tudom, hogy miről kellene írnom, mit emeljek ki, vagy mi lehet az amire kíváncsiak vagytok. Teljes a tanácstalanság, ami velem eddig még soha nem fordult elő.

A történet két szálon fut, az egyikben megismerhetjük Salem város történetét, a másikban Connieval nyomozunk egy bizonyos név után az 1991-es években. Ami elsőre feltűnt, hogy a borító egyáltalán nem passzol a történethez. Nektek mi az első gondolatotok, ha ránéztek? Nekem automatikusan valami hátborzongató rémtörténet jut az eszembe, de valójában közel sem jártam az igazsághoz. Hiszen nem, hogy nem sötét, de még csak nem is borzongató. A másik, amit elsőre nehezen szoktam meg az a régies párbeszéd, amivel mindjárt az első oldalakon találkozhattam, de ez természetes, hiszen a XVII. században nagy valószínűséggel így beszélhettek, de ennek ellenére mégis azon kaptam magam, hogy automatikusan javítom a szöveget.

"A szótlan ház visszanézett rá, vénségesen és közömbösen. "

Eleinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy én ezt a könyvet lerakjam, mert a történet egyszerűen vitt magával. Lendületes, sodró a történetvezetése, úgy éreztem elvarázsolt Katherine Howe a történetével. Szerettem a leírásait, ahogy bemutatja nekem a számomra ismeretlen helyeket. Az a csöppnyi romantika is csak hab volt a tortán, ami előkerült a történetben. De a történet háromnegyedénél ez a varázslat mind elveszett. Már nem volt meg az a plusz fűszer, ami vitt volna előre a történetben. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy már csak egy egyszerű regényt tartok a kezemben, ami elvette a kedvemet. Persze ez nem azt jelenti, hogy olvashatatlanná vált volna a regény, mert azért az erős túlzás lenne, csak az a szükséges apró kis varázs veszett el, amiért én annyira megszerettem.

Viszont ami csöppet sem zavart, az a könyv kiszámíthatósága. Nem érdekelt, hogy tudom a történet végét, nem érdekelt, hogy tudom mire számíthatok, mert úgy éreztem Katherine Howe arra koncentrált, hogy elmesélje nekünk Salem történetét.

Connie semmi mást nem szeretett volna, csak megtalálni valamit, vagy valakit, amit "Delivarence Dane" takar, de ő ennél sokkal többre bukkant. Nem csak önmagát fedezte fel, hanem megtalálta az édesanyjához vezető fura, ismeretlen utat. Nem mondom, hogy teljes mértékben megértettem az ő alakját, mert maradtak bennem megválaszolatlan kérdések, de jó volt nézni, ahogy fejlődik, amint egyre jobban megismeri önmagát. Amit viszont sajnáltam, hogy Sam nem kapott nagyobb teret a könyvben, nem igazán lett kidolgozva és átgondolva az ő karaktere. De talán valamikor egy folytatásban kicsit több hely marad a számára.

"Törékeny rézkorlát mögött álltak, amely körbefutotta a templom harangtornyát. Connie alatt kitárult a mélyben Salem városa, amely most kezdett lámpákat gyújtani a közeledő éjszakának. Ebből a magasságból leláttak az összebújó téglaházak, lombkoronák, kirakatok fölött a rakpartig, ahol ültek, az öbölig, és a marbleheadi kis félszigetig a feketeerdő éjszaka hátterén. Fölöttük az ég átváltozott gyenge rózsaszínből mély vérnaranccsá, és leöntötte tüzével a fodros vizet."

Tudom, hogy vannak apró hiányosságai a könyvnek, tudom, hogy néhol igenis kiszámítható a történet, de mégis mély benyomást tehetett rám, hiszen még mindig nehezen találom meg a szavakat, ha a Boszorkányoskönyvre gondolok.

Marian Keyes:Egy sármos férfi

           "A nehéz dolgokkal megbirkózunk, a lehetetlen kicsit tovább tarthat."


      Keyes meglepett ezzel a témával...de a kiadó még inkább,mégpedig azzal ,hogy nem igazán tudta miről is szól ez a könyv,ha tudja biztosan nem kap ilyen lila színt,és ilyen címet, a virágcsokorról és a tűzijátékról nem beszélve...Persze aki olvasta Keyes könyveit az többnyire a könnyed témákra emlékszik,pedig a Van valaki odaát? is egy éppen komolyabb témát,a gyászt dolgozza fel.
Ebben a könyvben három fiatal nő,köztük egy testvérpár Marnie és Grace illetve Lola életét követhetjük nyomon.Ahogy halad a történet úgy derül ki,hogy mégis mi ,illetve ki az aki összeköti a három lányt.
Ez a történet főleg arra döbbentett rá,hogy a szavak mennyire nem mérvadóak,mondani bármit lehet.Az igazán mérvadó dolog az a tett!Mire vagyunk képesek ha valakit szeretünk,milyen kisebb-nagyobb tettekre ragadtatjuk magunkat,ha valaki fontos nekünk,ha őszintén szeretjük.
A három nő szomorú,és megrázó múlttal rendelkezik,Paddy az a személy akit mindhárman igyekszenek elfelejteni.
Paddy aki éppen nősülni készül és ígéretes politikai karrier előtt áll.A látszat azonban csal, a gáláns,jóképű,sziporkázó,könnyed és laza férfi valójában egy szadista ,beteg állat....
A történet közben,ahogy felváltva olvashatjuk a három nő életét,közben egy -egy oldal erejéig mint képkockák villannak fel azok a megaláztatások,verések amiket el kellett viselniük e szeretett férfitől.
Olvasás közben arra gondoltam,hogy biztos vagyok benne,hogy valahol sajnos az ilyesmi ma is megtörténik,időről-időre hasonló hírek  röppennek fel,borzolják az átlagos ember kedélyeit.
A kérdés talán hiábavaló-Miért? mert a hatalom megrészegíti őket? vagy átlagos villanyszerelőként is így viselkednének? Hogyan tud egy ember mindenkit elbűvölni ,hogy aztán a négy fal között csikket nyomjon el a szereleme tenyerén??

Kicsit sekélyesnek éreztem a három nő érzelmeit..hiszen Paddy semmit sem nyújtott nekik,semmi olyat amiért megérte volna hagyni,hogy tönkre menjen az a jövő amit még meg sem éltek.Mindhárman egyetlen okot tudtak csak felhozni,hogy karizmatikus,na meg a szex-bocs,ez két érv volt,de akkor is...

A szerző ezúttal sem aprózta el a történetet,politika,szerelem,család,gyerekkor,mind-mind helyet kap a vaskos könyvben.És bár a téma nagyon komoly,ahol lehetett azért a humort sem nélkülözi a könyv.

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

A könyv beharangozása és a borító nagyon felcsigázott, a fülszöveg is hátborzongatóan izgalmas volt, úgyhogy alig vártam, hogy Anna végre megjelenjen.

Tulajdonképpen nem csalódtam, sőt! A könyv felénél kis szünetet is kellett tartanom, nem az én nyúl természetemnek íródtak a véresebb részek... a szerző remekül kitalálta a sztorit a tálalással sem volt gond, egy percnyi unalom sincs, viszont sajnálatos, hogy semmi frappánsat nem tudnak kitalálni, hogy ne kelljen iskolába járni a főszereplőknek!! Magántanuló vagy ilyesmi...vagy csak egyszerűen ne járjon és kész!

Sok mindent el tudok még képzelni Cas és Anna párosáról, úgyhogy nem bánom, hogy ezúttal is egy sorozatba kezdtem bele. Viszont az a momentum amikor Cas mint ember és Anna mint szellem csókolóztak, az már az én fantáziámon  kifogott...

Blake nagyon élethű leírásokkal szemlélteti a démonokat, szellemeket és a véres jeleneteket - szerintem igencsak elkelt volna a borítóra egy 15-16-os karika!

A lényeg, hogy Cas apja nyomdokaiba lépve, halott emberek szellemeit segíti végleg a másvilágra, így azok végre nem ijesztgetik tovább a jó népet, illetve nem rosszalkodhatnak, mert bizony az erőszakos halált halt emberek sokszor maguk is gyilkosok lesznek a haláluk után....

Thunder Bay előtt egész nyugodt élete volt Cashnak és anyukájának, ám a kisvárosban egy évtizedekkel korábban meggyilkolt lány igencsak vérszomjas szelleme tombol.

A sztori szerencsére nem nélkülözi a humort sem, így a nagy rettegések közben azért nevethetünk is. Azt kell, hogy mondjam, hogy minden szereplő remekül ki lett dolgozva, bírtam, hogy az elejétől kezdve kialakult, hogy ki kicsoda, egy percre sem kevertem a nagyon is egyforma középiskolásokat :-)

A mostanában divatos műfaj egyik remekét olvashatja az, akinek a bőséges választékban erre a könyvre esik a választása.

A borító zseniális lett!!