Andy Stanton: Haragumi és a kekszmilliárdos

Citromisszában az élet kissé unalmassá válik. Polli, akinek teljes neve mellesleg Dzsemi Gremi Bari Hoppsza Hopplá Berlin Sztereó Onlájn Lebi Akkord Hermonik Bülbül Degerke Tekerke Szigorka Vecsernye Bodorka Honorka Brunetta Kellemes Karácsonyt Lenóra, nem találja helyét. Már Jákó kutya sem jön kutyagoltatni a gyerekeket. Rém unalom minden!

Egy szép napon viszont megérkezik Tallérosi Apor, a menő üzletember, azaz a 15,24 cm-es, tetőtől talpig mézes kekszből álló, mazsolaszemű emberke. Apor hatalmas kekszes dobozból szórja a hatalmas pénzmennyiséget mindenkire, akivel csak szembetalálkozik. Úgy gondolja, a pénzen barátságokat vásárolhat. Polli hiába próbálja meggyőzni, hogy enélkül is beszállhat a csapatba, nem hisz nekik.

Mindenkit, akivel csak összetalálkozik, meghív gyönyörű palotájába a hatalmas buliba. Szerencsétlenségére Haragumi és Vilmos Vili is az útjába kerül, akik egyből vérszemet kapnak a sok pénz láttán. Elhatározzák, hogy "megkönnyítik" picit a terhét Tallérosinak.

El is rabolják nagy furfanggal az összes pénzét, és itt kezdődnek az izgalmak. Polliék sietnek a segítségére, és persze Jákó kutya is előkerül. Vajon sikerül bebizonyítaniuk Tallérosi Apornak, hogy nem a pénz számít a barátságban, az életben?

Ebben a kötetben már szerencsére kevesebb gusztustalan dolog volt, úgyhogy barátságosabbnak találtam! :-)

Gondolkodom, hogy eltegyem-e gyermekeimnek ezeket a könyveket későbbre? Vajon megfér majd Gazdag Erzsi, Szutyejev, Tesz-vesz város, Lázár Ervin mellett??? Még gondolkodom!

Lian Hearn: Fűpárna : az Otoriak története : II. könyv

Vigyázat! Ömlengés következik...

Remegve vártam az újabb rész kézbevételét! Szerencsére most sem kellett csalódnom! Mintha nem is lennének külön a kötetek, ugyanott folytatódott a történet, ugyanazzal a megszokott izgalommal. Ugyanúgy fogvatartott, csak a kötelességek miatt tettem le a könyvet. Szemem már majd kiesett, úgy faltam a sorokat!

Hogy is csináljam, hogy ne lőjek le poént azoknál, akik még nem olvasták az előző részt??? Azt hiszem pici spoiler muszáj lesz, de tényleg csak a szükséges mértékben!

Otori Takeo lesz a Tohan nemzetség vezére apja, Otori Sigeru halála, illetve Iida Szadamu vezér legyilkolása által. Új kötelességek előtt áll, hatalmas felelősség szakad a nyakába. Az emberek már nem úgy néznek rá, mint annak előtte. Tőle várják a felszabadítást az éhezés, az elnyomás alól. Nincs könnyű helyzetben továbbra sem, hiszen két nemzetség is igényt tart rá. Az egyik a Törzs, a másik pedig apja, azaz most már az ő nemzetségének népe, a Tohanok. Továbbra sem bízhat szinte senkiben. Egyedül szerelmébe, Kaedébe veti bizalmát, de róla nem tudja, él-e, hal-e?

Nehezíti a dolgot, hogy a Törzs tagjai erőszakkal elrabolták őt, kényszerítik rá, hogy ehhez a nemzetséghez legyen hűséges, őket szolgálja az egyre kifinomultabb, egyre fejlettebb képességeivel.

Takeonak egy porcikája sem kívánja a Törzshöz való csatlakozást. Mindent elkövet, hogy megszökjön és a szívének kedves utat válassza. Úgy érzi, hogy az ősei által ráhagyományozott szellemi-testi örökség kettészakítja. Emellett ráadásul leghőbb vágya, hogy Sigerunak fogadott hűségéről tanúbizonyságot tegyen, halálát megbosszulja.

Kaedének sincs könnyű dolga. Hiszen az előző részben Sigeru nagyúr menyasszonyaként bizonyos védelmet élvezett. Most viszont ki van szolgáltatva a jelenleg legerősebb nemzetség vezére, Arai döntésének. A mielőbbi házasságkötés a cél, a nagyúr által kiválasztott férfival. Kaede próbálja húzni az időt, kénytelen hihetetlen határozottságot, már-már férfias viselkedést tanúsítani a férfiak távolságtartásának érdekében. Ő is próbálja kitapogatni, kiben bízhat, kitől kérhet segítséget. Közben persze ő is sóvárog szerelme után, bár előtte is bizonytalan párja holléte, hogyléte. A legkézenfekvőbb és legszerencsésebb megoldás persze az egymással kötött házasság lenne, de hát ugye így érdekes a történet, hogy nem megy ez olyan könnyen. Egyáltalán sikerül-e valaha???

Odavagyok ezért a könyvért, szinte fájt, hogy abba kellett hagynom. Továbbra sem vagyok oda a japán kultúráért, harcművészetért, de ez egy cseppet sem zavar! :-)

Kérem a következőt!!!

Első rész: Lian Hearn: Fülemülepadló

10/10***

Andy Stanton: Haragumi, a rossz ember

Nehezen vettem rá magam erre a könyvre. Eleve ifjúsági könyv, amelyekért annyira nem rajongok. A kisgyermekeknek szánt könyvek világába minden gond nélkül bele tudok merülni, a nagyobbaknak szólóakkal már nehezebb a dolgom. A végére azért valamelyest sikerült viszonylagos barátságba kerülnöm vele.

Először azt hittem, hogy Haragumi nem is lesz annyira rossz ember, mint azt a címe és az őt ábrázoló rajz mutatja. De bizony, hogy nagyon kis genya.

Citromisszában minden megtörténhet, semmi sem fura. Végül is még Haragumi a legéletszerűbb figura. Rossz emberek ugye mindenhol vannak. Na de Péter nevű lányka, kizárólag zöld-lila-sárga színben pompázó, bűzlő húst árusító Vilmos Vili, a hentes? Na jó, még ilyen is elképzelhető, de talán ritkábban. Ó, és még mennyi érdekes jelenség...

Haraguminak a lakása egy disznóól, így érzi jól magát. A kertje viszont gyönyörű, azt maximálisan rendben tartja, minden fűszál a helyén van. Egy nap viszont érkezik ebbe a hihetetlen kis városba egy óriáskutya. A gyerekek imádják, hiszen rendszeresen megkutyagoltatja őket a hátán. Csak egy apró hibája van ennek a kutymáknak. Imádja a kerteket széttúrni. Mi sem természetesebb, hogy megtalálja Haragumi gyönyörű kertjét is. Innentől kezdve vége a békének. Haragumi bosszút esküszik, ehhez Vilmos Vili segítségét kéri. És persze a színpompás romlott húsoknak is van még némi szerepük.

Jákó azért nincs magára hagyva, segítségére sietnek az imádott gyerekek, akikkel együtt szurkoltam, hogy ne sikerüljenek Haragumi tervei. De ennek a szőrmóknak a jó útra téréséért is nagyon drukkoltam.

Az egyetlen bajom a könyvvel az volt, hogy néhol oly gusztustalan dolgok voltak, hogy csak na! Forgott a gyomrom rendesen! Bár tudom, hogy a gyerekeket sokszor vonzzák a rém undorító dolgok. Lehet, hogy pont itt jött ki, hogy nem tudtam maximálisan beleélni magam???!!! Ki tudja?

Chris Bohjalian: Hajnali alkony

úúúúúhhhhhh Otthonszülés-bábával; ennek a folyamata egy éppen szülő édesanya történetén keresztül.
Snitt.
Anya meghal, bába perbe fogva. Stephen védőügyvéd úr drága Petrocellinket maghazudtoló módon véd, szól, véd, küzd.

Izgalmas, érdekfeszítő, unalmas perceimet lekötő, "olvasni akarom"-könyv.
Snitt.
Bohjalian nagyon érdekes (Magyarországon mindig naprakész-) témába illő könyvet írt hatalmas beleérző-képességgel, precizitással főszerepbe helyezve fiatal családot és egy kamaszlányt, körítve egy majdnem mindig sikeres tárgyalási témával.

Félelmetes, magam előtt látom, újraélem a saját gyermekeim születését. Előttem vannak az ismerősök élményei. Olvasom a könyvet és megelevenedik előttem Sibyl Danforth bába története.
Sibyl otthonszüléseket vezető asszony, aki hivatásának tartja a bábaságot, hogy segítsen azoknak a szülőknek, édesanyáknak, akiknek komplikációmentes szülés ígérkezik. Csak ezeknek. Hogy miért halt meg mégis egy asszony a szülés közben?
Hogy miért nem utalta/vitte kórházba Charlotte Bedfordot? Miért kellett meghalnia ennek a nőnek második gyermeke születése közben? Miért volt szükség tárgyalásra? Ez túl sok spoiler lenne, amit nem tehetek meg a poszt írásakor.

Érzéseimet szoktam leírni, de még ezt sem tudom megtenni, olyannyira hatása alatt vagyok a könyvnek. Folynak az események, megismerjük Sibyl életét, a lányát, a férjét, a hivatását, aztán belecsöppenünk egy hideg márciusi otthonszülésbe-otthonszületésbe.
Szerintem nincs olyan nő (a közelemben) akinek ne lenne véleménye az otthonszülésről: aki nincs mellette vagy ellene; az hogyan vélekedtek erről? - kérdem én.

Én elmerengtem egyszer: milyen jó lehet... aztán el is hessegettem, hiszen már a Lány születésekor kiderült, hogy Komplikált eset vagyok, így ki kellett mondanom: maradjunk csak a steril műtő és kedves Orosz doktorom közelében.
De elgondolkodtam, elméláztam rajta, irigykedve figyeltem a Kandász Andrea műsorában otthon szülő édesanyákat. Ezekkel a tényekkel és tudattal olvastam ezt a könyvet.
Élveztem minden sorát, amit egy 21-22 éves lánygyermek nézőpontjából, visszaemlékezéseiből olvashatunk. Sibyl lánya nézőpontjából, emlékeiből.

Számomra hihetetlen, hogy mekkora empátiával és részletességgel volt képes megírni ezt a történetet az író. Zajlanak az események, a tárgyalás, drukkolunk egyik vagy másik oldalnak (én mindenképpen Sibylnek), aztán ki győz? Győz valaki? Egyik fél mindig sérül, és szerintem nagyon nehezen bocsát meg a másik fél.

Ki nyert? És mivel? Egy ásszal? Vagy egy váratlan lecsapással? Vagy sima győzelmet aratott az egyik fél? Annyira elmondanám, de nem tehetem. Kevés ilyen könyv van, amit világgá kürtölnék.

Elizabeth Gilbert:Hűség

Egyrészt nagyon jó volt a könyv mert érdekes szemszögből vizsgálta meg a házasságot, másrészt csalódott voltam mert azt hittem, hogy az Ízek, imák, szerelmek könyvéhez hasonlóan saját életéből merítve ír. Ebből keveset kaptam. Ez a könyve a házassághoz vezető utat hivatott bemutatni. Tulajdonképpen meg sem született volna ez a könyv, ha az Amerikai bevándorlási hivatal sokadik útjuk alkalmával nem zárja börtönbe Gilbert kedvesét, mondván feltűnően sokszor utazik ki be az országból-nem is tehetett mást hiszen három havonta meg kellett újítania a vízumát, ez pedig csak akkor tehette meg ha elhagyja, aztán újra belép az országba. A bevándorlási hivatal tisztje közölte velük, hogy egyetlen megoldás a kitoloncolás ellen a házasság-amelyre egyikük sem gondolt, tekintve, hogy mindketten fájdalmas váláson voltak túl.

Több mint 6 hónapig utazgattak, és próbáltak minden hivatal kérésének megfelelni, többek között az FBI is megvizsgálta Gilbert életét, nehogy egy terroristával készüljön frigyre lépni. Fél év alatt Gilbert több tucatnyi könyvet olvasott el, statisztikákat böngészett megnyugtató választ keresve arra, hogy jól döntöttek.

Jó volt ilyen jellegű könyvet olvasni amely egészen régi időkből való szokásokat, a mai szemlélettel hasonlítja össze. Elég sok téveszmém volt a keresztény egyháznak a házassághoz való viszonyához-meg is döbbentem, hogy volt idő mikor pont a házasság ellen beszéltek!! A házasság tartósságának titkát is kutatta Gilbert,persze választ nem talált...

Én mint házas, valamiért mindig is házasságpárti voltam, egész kislánykorom óta el sem tudtam képzelni, hogy valakivel évtizedekig úgy éljek, hogy nem fogadott nekem örök hűséget, vakságot a többi. Valahogy úgy érzem a csak egy papír-felhang hamisan cseng, hiszen ha CSAK egy papír, akkor miért olyan nehéz felvállalni azoknak a házasságot akik ezt hangoztatják?? Gilbert arra a következtetésre jutott, hogy valaki olyan génekkel születik ami házasságra sarkallja és valaki nem... most eltekintünk a válás okozta csalódáson átesett emberek véleményén.

Én úgy vettem észre, hogy akik nem házasok és szóba kerül a párjuk, nehezen definiálják milyen is a viszonyuk-élettársam, párom, barátom... kinek mi a szimpatikus, de nekem ne mondja senki, hogy ilyen beszélgetések alkalmával nem villog fejünk felett a kérdés, amit vagy kimondunk vagy nem, tudniillik, hogy -Miért nem házasodtatok még össze??? Gondolom a rutinosaknak megvan a válasza... amit én személy szerint el is fogadok csak nem értek... nekem kell, ha egy férfi azt mondja, hogy szeret, hogy ezt vállalja fel, esküdözzön, vegyen gyűrűt... nekem ne mondja senki, hogy egy nőnek nincs igénye a ceremóniára és most nem feltétlenül a több száz fős lakodalomra gondolok, csak ara a meghitt szertartásra akár ami két ember szövetségéről szól. Nekem a sok válás sem ok arra, hogy másképp érezzek, mert az nem én vagyok nem az én esetem.

A végtelenségig lehetne vitatkozni a házasság mellett és ellen. Nekem a legbeszédesebb Gilbert pálfordulása volt, talán sosem házasodnak össze ha a bevándorlási hivatal nem kényszeríti őket mégis Gilbert boldogan hagyta kényszeríteni magát.

A könyvben sok érdekes történet olvasható, és amint a bejegyzés is mutatja az embernek hihetetlen sok gondolata támad olvasás közben, után. Gilbert alapos kutatómunkát végzett. Mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet akit érdekel a téma. A házasság, a hűség, világszerte szokások a házassággal, párkapcsolattal kapcsolatban, a szerelem szerepe a házasságban, mind mind terítékre kerül.

Jonas Hassen Khemiri: Montecore : egy párját ritkító tigris

"Ez aztán tényleg mesteri könyv volt egy mesteri embertől!"

Nem hinném, hogy hosszú poszt lesz... Gondban vagyok, hogy mit írjak a könyvről!? Nem azért, mert nem tetszett! Nagyon is a magamévá tettem.

A téma nagyon nehéz, hihetetlen profi irodalomként tálalva. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy vissza tudom adni a könyv hangulatát, értékét. Nem akarom amatőrségemmel lerontani a könyv minőségét. Csak próbálkozom.

Miért is írtam, hogy nehéz a téma? Benne van egy hazáját elhagyó, beilleszkedési gondokkal küszködő ember kálváriája a családjával, országával (vajon melyik is az ő országa?), munkájával, megélhetésével, ...szóval szinte az egész környezetével. Ráadásul nem kis mértékben játszik közre, hogy arab származású. Kell-e a rasszizmus jelentőségét itt bővebben ecsetelnem, főként egy európai országban? Mindenesetre az emészteni való nem mindennapi módon van elénk téve.

Vágjunk bele! Jonas Hassen Khemiri, a svéd-tunéziai szerző önti sorokba megélt érzéseit, hangulatait, emlékeit Tunéziából Svédországba áttelepült családjával kapcsolatban. Főként apja hányattatásait, próbálkozásait próbálja felidézni Kadir levelei segítségével, amelyek tele vannak tűzdelve csűrt-csavart, nyelvi bravúrokkal megspékelt mondatokkal. Kadir nem más, mint Jonas apjának gyerekkori, tunéziai barátja. Ő keresi meg Khemirit egy közös könyv megírásának ötletével. Khemiri és Kadir levelezéséből áll össze a kerek történet.

Végigkísérhetjük, ahogy Jonas apja küzd az identitással. Ő nagyon szeretne tősgyökeres svéd lenni, elsősorban svéd felesége kedvéért. Világhírű fényképésszé válni, ez álmai netovábbja. És hogy elfogadják olyannak, amilyen. Sajnos rá kell döbbennie, hogy ő, mint bevándorló, csekély esélyekkel indulhat. Hadakozik a "bevándorló" meghatározás ellen is, hiszen mindent megtesz azért, hogy elismerjék igyekezetét, erőfeszítéseit a totális beilleszkedés érdekében.

"Egész életében az anyagi javak túlcsordulásáért küzdött, hogy örömöt szerezzen a családjának. Mosogatott, és kutyaszart szedett, és metrót vezetett, és háziállatokat fotózott."

Jonas belső harcai is nagy jelentőséggel bírnak a történetben. Ha azt gondolnánk, hogy egy, az iskolát alig elkezdő gyermeknek, akit körülvesz szülei szeretete, nem lehet probléma egy új országba való beilleszkedés, tévedünk! Bár mindvégig az apjáért szurkoltam, a végén döbbentem rá, hogy te jó ég, mi van ezzel a gyerekkel, vele ki foglalkozik, őt ki szereti? Talán az ő személyisége még rejtettebb saját maga előtt is, mint apjáé!? Vajon tisztában van vele, hogy kicsoda is ő valójában?

A nyomasztó történet ellenére rendkívül szellemes, fergeteges humorral megáldott könyvet tartottam a kezemben. Nagyon sokat segített ez a humor a történet feldolgozásában. Egyik pillanatban sírtam, a másikban pedig a hasamat fogtam a nevetéstől. Az első soroktól kezdve szerettem!

"Egyébként miért adtad a Montecore nevet a dokumentumnak? Talán elírtad? A mantikórra célzol, az oroszlányszörnyre a szerepjátékotokból? Vagy a Montegóréra utal, a hegy urára? Vagy Monte-coeur akart lenni, a hegy szíve?"

A szerző neve előttem eddig ismeretlen volt eleddig, de türelmetlenül várom a következő könyvét!!!

A fordítást is méltatnám, hihetetlen módon adta vissza a nyelvi bravúrokat. Elsősorban szerintem ez teszi a könyvet nagyon naggyá! Csak sejtem, hogy nem lehetett egyszerű munka ezt a művet lefordítani, főként, ahogy utánaolvastam, a svéd nyelv eléggé szegényes, egyszerű ahhoz, hogy visszaadja ezeket az értékes mondatokat.

A könyvből egyéb, számomra nagyon fontos idézetek találhatók még itt!

+ ***

Helen Dunmore: Ostrom

Amikor Debra Dean Leningrádi Madonnák c. könyvét olvastam, akkor figyeltem fel Leningrád ostromára, mint a II. világháború egyik fontos eseményére. Már akkor szerettem volna bővebben olvasni a témáról, ezért örültem, hogy megjelent ez a regény. Viszont hibáztam, hogy nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a fülszöveg annak a mondatának, hogy a regény a mindennapok apró mozzanataira koncentrál. Mert tényleg.

Egy érdekes felállású család küzdelemmel teli napjait kísérhetjük figyelemmel a könyv lapjain, ahogyan a németek által körbezárt és minimális élelmiszer tartalékkal rendelkező városban harcolnak napi szinten az éhség ellen, az éhenhalás ellen, az életükért. A történet főszereplője a 23 éves Anna, aki édesanyjuk halála után anyja helyett anyja 5 éves öccsének, Koljának és aki a magába fordult, mellőzött íróként vegetáló idős apjukat is támogatja - főleg lelkileg. A város körbezárása után, a válságos helyzetben a családhoz csapódik egy hajdanán híres színésznő, Marina, aki az apa szeretője volt korábban, valamint képbe kerül egy fiatal medikus, Andrej, aki pedig a lány szerelme lesz. Az ő ötük sorsát mutatja be nekünk az ostrom első felében az írónő, amikor is a legnagyobb volt az élelmiszer-hiány, a legkevesebb volt a tüzelő, a leghidegebb volt a tél és a legtöbben haltak éhen...

Nagyon szenvedtem ezen a könyvön, az az igazság. Egyrészt mert magáról az ostromról elég keveset tudtam meg. Jobban érdekeltek volna a katonai szempontok, az élelmezés megoldása, a felmerült stratégiák stb. De megértem, hogy ez a könyv nem ezt hivatott bemutatni. És az előbbieknél is jobban érdekelt volna az emberek lelkivilága, a helyzethez való hozzáállása, gondolatai, következtetései ebben a helyzetben, de ezt csak nagyon-nagyon halványan kaptam meg. Nem vitás, hogy Dunmore nem ír rosszul, főleg a leíró részei voltak rendben, jó a szókincse.
A természetet, ételeket, éhséget szavakkal egészen jól körülírja, de ez azért kevés egy jó regényhez. Egyszerűen rám nem hatottak a mondatai, még akkor sem, amikor arról írt, hogy hogyan voltak az éhenhaltak a temető kapuja elé odazsúfolva... Időnként azért sajnáltam a szereplőket ebben a hatalmas éhségben, de teljes mértékben ezt sem tudtam, mert egyszerűen nem hittem el a szereplőket, nekem nem voltak igazán valóságosak.

Talán mert nem engedett igazán beléjük látni, így meglehetősen bambának tűnt nekem így kívülről főleg a főszereplő Anna. Olyan volt, mintha egy érzések nélküli ösztönlény lenne, aki mindent megtesz ugyan a családjáért, próbál túlélni, de semmi több. Egyszerűen nem voltak mélységei. Az Andrejjel való szerelme is olyan sután volt ábrázolva, hogy az valami vicc. Az öt éves Kolja megnyilvánulásait sem hittem el, ugyanis Dunmore pechére van itthon egy 4 és fél évesem, és tudom, hogy bizonyos mondatok egy ekkora gyereknek ebben a formában biztosan nem hagyják el a száját. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem az édesapa és Marina kapcsolatát sem igazán sikerült megfejtenem, egyszerűen mert nem volt kifejtve igazán az egymáshoz való viszonyuk. Számomra Marina meglehetősen öncélúan keveredett a történetbe, mert milyen "izgalmas" ha van benne egy régen ünnepelt színésznő, aki most megmutathatja a sztáron felül emberi oldalát is.

A könyv végén az éhség és a hideg tetőpontja után pedig egy huszárvágással kitavaszodik, az élelmiszer fejadagok hirtelen megemelkednek és minden átmenet nélkül könnyebbé válik az életben marad leningrádiak sorsa, a család életben maradt tagjai pedig elsétálnak a napsütésben. (........)

Én azt gondolom, hogy a háborúban, éhségben túlélésre játszó embereknek is vannak az éhségen felül érzései, amik nagyon is szívfacsaróak lehetnek, a helyzet pedig eleve annyira tragikus, hogy abból a megfelelő szavakkal nagyon-nagyon ütős és hatásos, mély írást lehetne létrehozni, a téma adott. Ezt nekem nem tudta most nyújtani Helen Dunmore, nekem ezek az életkép szerű leírások kevesek voltak. A fent említett Debra Dean a Leningrádi Madonnák c. regényének pár sorával sokkal jobban megrendített, mint ez a regény összességében.




Találtam egyébként egy orosz regényt, Nyikolaj Csukovszkij A balti égboltját, ami Leningrád ostromáról szó, méghozzá hitelesen, hiszen a szerző maga is átélte az eseményeket. Na, talán ezt kellett volna és fogom is elolvasni a témában.

Joyce Carol Oates: Állatok

"Állatok vagyunk és ez a mi vigaszunk."

Nem értem Oates-t. Az Áldatlan szerelmeket pl. félre kellett tennem tőle, egyszerűen nem tudott lekötni. Igaz, az hosszabb is volt mint ez vagy a Napforduló, amik viszont nagyon tetszettek.
Egyszer szeretnék már egy hosszabb hangvételű írást olvasni tőle, ami végig ilyen pezsgő, tele történésekkel és érzésekkel, feszültséggel. Tud valaki ilyet ajánlani nekem Oates-tól?

Ezt a történetet például nagyon is el tudtam volna képzelni jobban kifejtve, hosszabb változatban. Ugyanis nagyon jó az alapsztori, a karakterek. Arról van szó, hogy van egy amerikai főiskola, ahol a versíró kurzus összes lánya bele van szeretve a professzorba, Andre Harrowba, aki azzal ösztönzi tanulóit minél jobb teljesítményre, hogy ráveszi őket, hogy minél többet tapasztaljanak meg az életből, minél jobban, érzelemmel, érzékekkel éljék át a velük történteket. Ez természetesen felkavarja az érzelmeket, ösztönöket a lányok körül. Versengés, csábítás, figyelés, széthúzás következik. Aztán külön fincsiség a történetben, hogy ennek a profnak van egy szobrász felesége, egy igazi vörös, szenvedélyes, rapszodikus, kiismerhetetlen nő, akit a lányok távolról csodálnak és irigyelnek. Dorcas totem szerű hatalmas, őskort idéző alakokat farag, amelyek nyersek, erősek, állatiasak. Nagyon-nagyon tetszett ez a szimbólum a történetben.
A főiskola területén időről időre tüzek gyulladnak ki, úgy tűnik, hogy valaki gyújtogat. Aztán egy napon kigyullad a professzorék háza is.

Az a helyzet, hogy a lányok is egyenként, a történetet elmesélő Gillannel az élen, valamint a tanár és a felesége is rettentően érdekes személyiségeknek tűntek. Sajnos nem sikerült ebben a rövid történetben jobban megismerni őket, pedig sokkal nagyobbat üthetett volna. Az egész sztori az érzelmek által vezérelt és totálisan elvakított ember ostoba, ösztönös cselekedeteit mutatja be. Mert bizony ilyen az ember, kicsit állat, ami nem biztos, hogy baj bizonyos szituációkban, és szerencsés, ha az ember ezt később felismeri, mérlegre rakja, esetleg megbánja. Jó, ha hideg fejjel megfelelően tudjuk értékelni a dolgokat. Mert nem véletlenül hívnak minket embereknek minden állatias ösztönünk és megnyilvánulásaink ellenére.
Szóval én azért továbbra is a kontroll mellett teszem le a voksomat, főleg olyan helyzetekben, ahol az állatias viselkedésünkkel árthatunk másokkal. A történet persze kicsit más aspektusból mutatja a dolgokat, a (részben) áldozat oldaláról, de ebből a szemszögből is van min gondolkodni, azt hiszem.

Állatok vagyunk és ez a mi vigaszunk?

Haragszom az írónőre, hogy nem fejtette ki jobban ezt a nagyon jó lehetőségeket hordozó történetet :( Ettől függetlenül nagyon tetszett.

Alice Munro:Asszonyok,lányok élete

Már régóta vágytam Munro könyveire,mert nőként,nőknek ír szépirodalmat. Viszont most bajban vagyok a bejegyzéssel mert olyan szépen ír,hogy azt nem tudom átadni.

Miestas írta nagyon jól,hogy olyan Munrot olvasni mintha egy folyóba lépnél...

A történet az 1940-es években játszódik egy kanadai kisváros életét ismerhetjük meg egy kislány Dell tolmácsolásában,aki szemünk előtt cseperedik fel,érik nővé.....a környezete az őt körülvevő emberek,barátnője,albérlőjük és még sokan mások életét kísérhetjük végig:A könyv érinti az élet fontosabb kérdéseit is,mint a hit, a szexualitás, a család,barátság.

Bár nagyon tetszett a könyv,mégis túl sok volt,túl tömény.Ha egy picit szellősebben írja meg akkor könnyebben haladtam volna a könyvel.Az biztos,hogy nem rohanós napokra való,igazából én csak otthon olvastam de akkor mikor teljes volt a nyugalom.

Érdekes,hogy párhuzamosan olvastam egy másik könyvet is ,Elizabeth Gilbert:Hűség-ebben a könyvben is akárcsak Munro a házasság, a család jelentőségét, a nők helyzetét mutatja be.Gilbert saját szemszögéből,Munro pedig Dell segítségével ábrázolja a nők életét akkor és most.

Munro szívem csücske lett,keresni,olvasni fogom a többi könyvét is.Ami nagyon szimpatikus nekem,az a saját könyvjelző a könyvben! Kár,hogy egyre kevesebb könyv készül így.

10/9

Bartis Attila - Kemény István: Amiről lehet

Mindenki beszélget. Szeretünk beszélgetni. Baráttal, barátnővel.

Fecsegünk, csacsogunk, olykor komolyabb hangvételű témákat is megütünk, de szigorúan megtartjuk magunknak. Legalábbis én. Nem vagyok lázadó, csendes tömeg vagyok, aki elfogadja a rendszert, hisz mit tudok én csinálni. Véleményemet a körülöttem lévő egy-két szűk társaságnak kifejtem, de itt el is hallgatok. Nem írok panaszkodó leveleket, hanem próbálok boldogulni ott és úgy, ahol vagyok-ahogyan tudok.

Kemény István, Bartis Attila. Egy költő, egy író. Egymással beszélgetnek, beszélgetéseikből kibontakozik véleményük, ami hihetetlenül egy síkon mozog az én gondolataimmal.
Bár én nem éltem Erdélyben, sajnos nem is jártam még ott, még csak azt sem mondhatom, hogy sok Magyarországon élő erdélyit ismerek. Csak hallgatok, nézek,látok.
Véleményem nekem is formálódik, gondolataim szavakká formálódnak. Igen: erről beszélni kell! Igen, szerintem is tanítani kellene a kortárs irodalmat. Igen, szerintem is jobban oda kellene figyelni az elmúlt időszakokra, hiszen olyan sokan "sötétben tapogatóznak".

A két férfi beszélget. Megismerjük életüket, véleményüket. Bepillanthatunk életükbe, megismerhetjük családjukat, az ő történetük egy-egy fontos részletét, pillanatát.

Két férfi őszintén beszélget. Politikáról, kritikákról, Életükről, az őket meghatározó személyekről.
Ki a költő, ki az író? Mi a költő és mi az író? Kik ők egyáltalán?

Előttem vannak ők: a Kemény István és Bartis Attila.
Füstfelhő és pálinka.
Komolyság és komolytalanság.
Felháborodás és lehiggadás.
Őszintén, kendőzetlenül, férfiasan-barátian, elgondolkodva.

Beszélgetés a törésekről, az érzelmekről, az érzelmek megértéséről, kereséséről, nyugalomról, az árvagyerekségről-árvafelnőttségről.
Jobban megértem Bartis munkásságát, kezdem megismerni Kemény verseit, irodalmát, és kezdek ott lenni a füstös helyiségben velük. Megérteni próbáltam a "bartisattilás" maximalizmust, a fotózás iránti szerelmet, illetve, a bezártság érzéséből való szabadulás vágyát.

Úgy éreztem magam a könyv olvasásakor, mintha egy történelemkönyvet lapozgatnék, olvasnám amiről csak hallottam, de oly keveset tapasztaltam. Persze szubjektív meglátások is lehetnek, de mit számít?- elég, ha kedvet kapunk a folytatáshoz, a felismeréshez, a megismeréshez.

Őszinte, szívembe zárós, jó.