Elizabeth Gaskell: Szerelem és gyötrelem

Ez az első könyvem Elizabeth Gaskelltől, és meg kell mondjam nálam sajnos túllő a romantika mindennemű határán. A fülszöveg nagyon kecsegtető volt, mint ahogy az szokott történni. Anglia az iparosodás derekán, ahol mély szakadék húzódik a munkások és a munkáltatók között. A gépek felváltják az emberi munkát, egyre többen veszítik el az állásukat, hiszen a megnövekedett termelőkapacitást nincs az a piac, ami képes legyen felszívni, nincs kereslet, nincs munka, nincs pénz, csak a korgó has, és a betegségek.

Ebben a közegben ismerkedünk meg Mary Bartonnal, aki elveszítette édesanyját, és apjával éldegélnek. Mary varrónőnek áll, apja pedig a szakszervezetek munkáját próbálja előmozdítani. Hasonló életkörülmények között él a Wilson család is, ahol Jem Wilson Mary kezét óhajtja. Beleszól a történetbe az egyik gyár gazdag csemetéje is, Hanry Carson, akit megigézett Mary bűbája és gyönyörűsége. Az ifjú Carson azonban gyilkosság áldozata lesz, de ki a gyilkos, mi az apropó, és megtalálja-e mindenki a boldogságot?

A történet nagyon lassú iramban folyik, a gyilkosság is már jóval a könyv fele után történt. Azonban a cselekménynek kevés meghatározó szerepe van a műben, hiszen sokkal inkább fontosabb az a kép, amit Gaskell elénk tár az iparosodás szélén álló Anglia munkásosztályának életéről. A szörnyűséges körülmények, az éhezés, az ebből adódó gyengeség, betegségek és halál. Rengeteg haláleset van a könyvben, a végére a szereplők már szinte megszokják, hogy megtörténik, sőt, néha várják is, hogy hozzon végre megkönnyebbülést a szenvedő számára. Oldalról oldalra csak a puszta fájdalommal találkozunk, így nagyon rossz hangulatban sose olvassuk, mert magába tud szippantani, és csak rontaná a helyzetünket. Néhol kicsit nyálasnak találtam a nyelvezetet, és Gaskell remekül kimeríti a hogyan írjunk semmiről oldalakat fogalmát.

A szereplők kedvesek, szinte nem is volt olyan, hogy ne szerettem volna valakit, csak Jem és Mary esetlenségétől voltam ideges néha. :) De ez kellett is a történetbe, különben nem lett volna ennyire csavaros. A jó elnyerte a méltó jutalmát, a gonosz meg a büntetését. Felfedezhető benne jellemfejlődés is, tanulság is. Hiába vagyunk gazdagok vagy szegények, mind emberek vagyunk és a fájdalom egyenlővé tesz minket. A szeretetnek óhatatlanul is nagy ereje van (itt volt nyálas csak igazán, mintha Kozsót hallottam volna. :D).

Mindeközben megismerhetjük a munkásosztály küzdelmét a jogaiért, a szakszervezetek ténykedését, a sztrájkok okait. Gaskell összeütközteti a gyártulajdonosok és a munkásosztály álláspontját, talán kicsit a saját véleményét is tükrözte a mondanivalója. Mégsem állt senkinek az oldalára, elismerte, hogy lényegében mindenkinek igaza van, és egy arany középutat kellene elérni mind a lét fél részéről.

Nagyon hosszú volt a könyv, így volt, ahol felvettem a fonalat, és kíváncsi voltam mi fog történni a következő oldalon, de voltak fejezetek, amikor már nagyon untam a semmiről való fecsegést. Tényleg csak azoknak ajánlom, akik szeretik a viktoriánus regényeket, bele tudnak mélyülni a hideg téli estéken, át tudják érezni az eseményeket. Nem mondhatnám azt sem, hogy Gaskell szépen ír, nekem személy szerint nem nagyon tetszett. Tele volt olyan kifejezésekkel, ami utalt pl a Bibliára, vagy bármi másra. A kiadó segítségünkre is sietett, mert bőszen megmagyarázta mi miért is van.

Száz szónak is egy a vége, most már tudjátok, hogy mire számítsatok a könyvvel kapcsolatban. Mindenképpen pozitív, hogy egy új megvilágításból láttatja Angliát, nem csak folyton az arisztokrácia ablakán keresztül, hanem képes lejjebb "süllyedni", és foglalkozni azokkal is, akik annyira nem képezik a regények tárgyát, vagy legalábbis én még nem találkoztam vele. :)

Elizabeth Gaskell: Szerelem és gyötrelem. Lazi Könyvkiadó, 2010.

Lin Yutang: Peónia

Csatlakozom barátaimhoz, akik szintén azt hitték, hogy egy nő írta a könyvet! Tévedtünk! Persze ennek nincs nagy jelentősége, csak érdekességképpen említettem. Hacsak az nem említésre méltó, hogy végig az volt az érzésem, hogy egy kiégett 60-as háziasszony sorait olvasom. :-(

Jaj, belevágtam a kellős közepébe! Nagyon nem tetszett ez a könyv! Az hagyján, hogy mondjuk a történet lehetett volna akár érdekes is, de olyan bugyután lett összerakva, hogy ihaj! De még a mondatok is olyanok, mintha csak úgy oda lettek volna dobálva véletlenszerűen a papírra. Darabosak, hidegek, zörögnek.

Peónia nagyon fiatalon megözvegyül. Belül igazából nem nagyon rendül meg, házassága rossz volt, viszont a kínai hagyományoknak megfelelően - főként, hogy az 1800-as évek végén járunk - illene méltón megsiratnia elhunyt férjét. Ő lázad mindenféle elvárás ellen. Két igen szélsőséges választási lehetősége van. Az egyik, hogy élete végéig özvegyen él, többé nem létesít semmiféle párkapcsolatot, illetve a másik, hogy "hősként" öngyilkos lesz. Számára mindkettő elfogadhatatlan, még az 1 éves gyászidőt sem hajlandó kivárni.

Miközben férje holttestét viszi haza családjához, útközben összetalálkozik egy rég nem látott rokonával. Filozofálgatnak, flörtölgetnek, az élet nagy dolgait vitatják meg. A lány hirtelen elhatározásból dönt: ő igenis éli a saját maga életét, fittyet hányva elvárásoknak, hagyományoknak. Férfiak tömkelegét fogyasztja el, használja őket, játszik velük.

Persze kérdés, hogy a végére megleli e számításait!? Talán bölcsebbé válik, ráébred igazi vágyaira. Ettől függetlenül Peóniától a hideg rázott. Mélységes mély szerelemből a rákövetkező 5 percben újabb mélységes mély szerelembe esett egy másik férfival. Ez semmi problémát nem jelentett neki. És ez olyan közhelyes, szirupos mondatokkal elénk tálalva, ami szintén nem tetszett.

3/10

Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek

Igencsak megihletett a könyv, ugyanis gyakorlatilag azonnal útra kelnék, világgá mennék, elmélkednék, élvezném az életet a könyv hatására. :-) Bugris koromban sokszor a határán voltam, hogy nyakamba kapom a világot, de nem volt hozzá bátorságom. Most már nem is tehetem, megvan a saját kis életem, családom, de a megközelítő élményt megadta Elizabeth Gilbert, aki önéletrajzi regényében beavatott minket életének jó pár évébe. Abba az életbe, ami igencsak sikeresnek volt mondható...

Van egy asszony, aki minden téren sikereket könyvelhet el... látszólag. Csodálatos házban lakik, sikeres vállalkozása van, férjnél van, vagyonnal rendelkezik. De! A házassága mégsem működik! Szenved, majd meghal benne. Egy, talán az utolsó kibírható éjszakán zokogva borul a fürdőszoba padlójára (mint ahogy ezt már sokszor megtette), segítséget kérve a fölsőbb hatalmaktól. Bár érdekes módon, de megkapja a választ.

Ő bizony tényleg nekivág a világnak. Elhatározza, hogy először Olaszországba megy a testi gyönyöröket keresni, ami akár állhat a világ legjobb pizzájának elfogyasztásából is... de azért még sok más is belefér! :-)

A következő célállomás India, ahol a meditálást, Isten, illetve önmaga keresését helyezi előtérbe. Itt elvonul egy asramba, ahol indiai guruk tanítását, vezetését élvezi. Mindezt a keleti filozófia, ezotéria segítségével.

Indonéziába egy öreg füvesember invitálja, akivel pár évvel azelőtt találkozott egy hivatali útján. Itt próbálja megtalálni az egyensúlyt a világban, önmagában. Keresi az igazságot, a szerelmet, az élet értelmét.

Mindhárom útnak úgy vág neki, hogy se kutyája, se macskája nincs az adott országban, élete ugye romokban hever. Szerintem rettentő nagy bátorság kellett hozzá, én nagyon irigyeltem ezért.

A könyv szerintem rendben van, a helyén van, bár engem túlzottan a maszturbálásának részletei és a bővelkedő szexuális élményeinek következtében kialakult hólyaggyulladása nem érdekelt volna, de ezt betudom a nagy őszinteségnek! No és a sok meditálás, az indiai elvonulások részletezése is kissé túllőtt nálam már a célon.

Természetesen a humor nem hiányozhatott a történetből, ez adta a sava-borsát. Hazudnék, ha azt mondanám, óriási irodalmi értékkel gazdagodtam, de jó időben jött, megfelelő módon. Összességében nagyon kellemesen kikapcsolódtam, jót szórakoztam a könyv olvasása közben.

A könyv történetéből mozifilm készült Julia Robert főszereplésével, amit éppenséggel jelenleg is meg lehet tekinteni a filmstúdiókban!

Sarita Mandanna: Tigrisdomb

Kedves, bájos nő mosolyog vissza a könyvborító hátuljáról. Sarita Mandanna jelenleg Torontóban élő indiai írónő első kötetén vagyok túl. Illetve dehogy vagyok túl, még sokáig a hatása alatt leszek! Adott bőven gondolkodni valót.

Származásából adódóan mélyen érinti az indiai hagyományokat, kezdve a gyermekek születésétől az elhalálozásig, de természetesen nagy szerepe van a házasságkötéseknek, a föld megáldásának, szellemektől való megtisztításának és egyéb csiribiri dolgoknak. A középpontban egy asszony áll, akinek az életét végigkíséri a nyomorúság, aki nagyon ritkán tud a boldogság tortájából szelni.

1878-ban járunk a gyarmati Indiában. Hatalmas örömhír éri el a Nacsimanda családot. Sok évtizedes várakozás után végre leánygyermek születik Kurg városában. Devi születése mindenkit hálára késztet az Iguthappa-templomban lakó mindenható istenség, Iguthappa Szvámi felé. Őhozzá egyébkét is sokszor fohászkodnak a történetben, neki adnak hálát születésért, termésért, jószerencséért.

Devi mindenki kedvence, kivétel nélkül az összes rokon kényezteti, amit a kislány jócskán ki is használ. Egy tragédia folytán hozzájuk kerül Devanna is, akivel testvérként nőnek fel. A fiú szinte már gyermekkoruktól kezdve nem csupán testvérként tekint Devire. Valami sokkal többet érez iránta, mi több, nem is tud más feleséget elképzelni magának, csakis őt. Óvja, védi, kiszedi a tüskéket a lábából, szóval igazi kis lovag.

Devi viszont 9 éves korában találkozik Macsuval, a nagy tigrisölővel, akinek különös szerepe van a társadalomban, felsőbb hatalmakkal ér fel tisztsége. A kislány azon nyomban beleszeret, álmaiban ő Macsuval köti össze életét. Devanna persze ennek semmi esélyét nem látja, úgyhogy nem is nagyon aggódik.

A könyv első harmadáig viszonylag egy síkon mozgott a történet hangulata, ami nem jelenti azt, hogy unalmas volt. Ellenkezőleg! Ám ekkor a történet egy olyan fordulatot vett, hogy én levegőért kapkodtam, a pilláimat rebegtettem és hosszas huhhh hagyta el a torkom. Amit eddig logikusan sejtetni engedett a könyv, az romjaiba dőlt.

Telnek az évek, éli ki-ki a saját maga életét. Devi gyönyörű fiatal nővé cseperedik, és bizony ő sem közömbös a tigrisölő számára. És akkor megtörténik a házasságkötés. Hogy kivel??? Titok! A történet tele van tragédiákkal, nyomorúsággal, így az esküvő sem "véletlen" módon jön létre. Minden szereplő élete teljes mértékben megváltozik, már semmi sem ugyanaz, nem tudni, mit remélhetnek a szereplők a jövőtől.

Devi, Devanna és a tigrisölő Macsu életét végigkísérhetjük meglett korukig. Végigizgulhatjuk Tigrisdombon a nem mindennapi életüket. Megdöbbentő volt Devi kitartása, illetve a problémákon való felülemelkedési képessége. Fogalmam sincs, mit tettem volna a helyében bizonyos szituációkban. Semmiképp nem tudtam figyelmen kívül hagyni a vallási, családi hátteret, ami jelentős mértékben meghatározta a főhősök cselekedetét, jellemét.

Devanna nagy kedvencem volt. Sajnáltam mindvégig, drukkoltam neki, hogy rendbe jöjjön az élete, helyre tudja hozni a végzetes hibát, amit elkövetett.

Mi a tanulsága a könyvnek? Még nem tudom! Folyamatosan rágom, emésztgetem, elmélkedem rajta. Ahogy fent is említettem, mindenképpen a hagyományoknak van a legnagyobb szerepe. Azt éreztem, hogy mindegy kivel mi történt, bármilyen tragédia ellenére a tartást senki nem veszítette el. Néhol nekem már szinte érzéketlennek is tűntek egyes szereplők.

Jó vaskos könyvre sikeredett, de nem bántam, mert mindvégig benne/vele éltem! Nem csodálnám, ha ráharapna a filmipar.

Ó, a borítót majd elfelejtettem méltatni. Gyönyörűre sikeredett, a szabadság vágyát juttatja eszembe, talán amire Devi is mindvégig vágyott...

10/10

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

Aki ismer, tudja, hogy nem az én műfajom a romantika. Kivéve néhány esetet. Ez a könyv például alapvetően egy romantikus történet két, egymástól távol élő, de egymástól lélekben elszakadni mégsem képes ember szerelméről. Mégis nagyon tetszett.

A 15 éves Xénia az 1917-es orosz forradalom elől menekül családjával Szentpétervárról egészen Párizsig. Arisztokrata származásuk miatt nem maradhatnak orosz földön mert az életükbe kerülne. Az addig előkelő környezetben élő család egy nyomorúságos szobában húzza meg magát. A fiatal lányra hárul, hogy testvéreit, családját eltartsa, talpra állítsa. Varrásból és alkalmi munkából tartja el őket. A lány nagyon kemény, öntudatos és bátor lévén nagyjából sikeresen veszi ezt az akadályt, még ha akadnak nehézségek is az évek során. Egy napon húga után járva Párizs éjszakai mulatóit véletlenül találkozik a berlini Max von Passau fotóssal, és bár akkor nem, de később, mikor Xénia már divatmodellként Berlinben tartózkodik, szerelem alakul ki és teljesül be kettejük között.

A két fiatalt büszkeség, félelem és egyéb okok miatt elsodorja egymás mellől az élet és bár soha nem szűnnek meg szeretni egymást, Xénia mégis egy híres párizsi ügyvéd feleségeként éli további életét. Később, a II. világháború viszontagságai között újra találkoznak, összeköti őket a szerelmen kívül a háború üldözöttjeinek segítése is. * SPOILER* Azt, hogy végül végleg egymás mellett horgonyoznak-e le, az írónő elegánsan az olvasó fantáziájára bízza a végén. * SPOILER*

Ez a történetvázlat így akár unalmasan romantikusnak tűnhet, viszont Theresa Révay olyan hatásosan és pontosan ábrázolja az események történelmi hátterét, hogy egy nagyon izgalmas és hangulatos sztori kerekedik ki belőle, ahol ez a szerelem szinte csak egy mellékszál. Külön tetszett, hogy a történéseket nem a szegény társadalmi rétegek, hanem az arisztokrácia szempontjából követhetjük nyomon. Pezsgő európai nagyvárosok kifutói, ruhák, nagyszabású partik, csillogó áruházak világa jelenik meg előttünk, háttérben a két világháború közötti forrongó politikai indulatokkal, majd a háború kitöréséhez közeledve egyre sötétebbé válik a kép és találjuk magunkat náci összejöveteleken ill. szétbombázott városok romjai között.

Amit külön imádtam a regényben, hogy valóságos események és valóságos történelmi alakok jelennek meg benne. Találkozunk Josephine Bakerrel, olyan francia divattervezőkkel mint pl. Lucien Lelong, említés szinten André Kertész vagy Brassai magyar származású fotóművészekkel, Leni Riefenstahl filmrendezővel, a náci Goebbels családjával stb.
Teljesen elaléltam ezeknek a valóságos személyeknek a jelenlététől. Igazából ez az egyik dolog, amit keresek az irodalomban, a történetekben, hogy úgy érezzem, hogy valóban régi, más korok résztvevője vagyok és ezekkel a valóságos személyekkel ez az érzés sokkal-sokkal igazibb.

Nem tudok rosszabbat adni a regénynek, mint 9/10, remek munka!

Mary Lawson:Varjak tava

Észak-Ontario varázslatos környezet,egy farm,két család lélegzetelállító története.Bár Lawson műve kitaláció,én mégis úgy gondolok a családra mint akik élnek,látom ahogy a négy testvér éli mindennapjait,látom a bányatavakat ahol már az újabb generáció csodálja a tó élővilágát.

Egy fülledt nyári napon Kate és testvérei magukra maradnak.A négy gyerek Luke,Matt,Bo,és Kate lesznek egy család.A legidősebb testvér Luke áll a család élére,a hétéves Kate tolmácsolásában ismerhetjük meg azt a nyarat és az elkövetkező éveket.

..A változások nem tudatosultak bennem-fokozatosan történtek,és a gyermekek időérzéke képlékeny.A holnap örökkévaló,és évek múlhatnak el egy pillanat alatt."

A szerző remekül adagolja a múlt és a jelen történéseit,az utolsó oldalakra is hagyva meglepetést.

Kate szemén látjuk családját,testvéreit,ismerhetjük meg egy hétéves,rettegő kislány érzéseit,ragaszkodását.Kevés olyan történet van ami ennyire megfogott volna,kétségkívül a családregény a kedvenc műfajom,de ebben olyan érzelmi töltet van,hogy jóformán végigpityeregtem a könyvet.

A farm,a körülöttük élő emberek mind mind remekül lettek ábrázolva,olyan mintha mi is ismernénk őket.Úgy éreztem a szomszédban lakom,és mikor olvastam az olyan volt mintha kinéztem volna házam ablakán,és láttam ahogyan Luke fát vág,vagy épp pelenkát tereget,veszekednek Mattel,Kate a bányatavakhoz indul,Matt megcsókolja Mariet.

Annyira szorítottam értük,hogy együtt maradjanak,hogy a két fiatal fiú felnőjön a feladathoz,és magukon kívül legyen még erejük felnevelni két kislányt is.Az összetartozás,önfeláldozás,a testvéri szeretet,gyász könyve ez.

És ha nem elég Morrison család élete, a szomszéd farmon is tragédiák sora indul el a Pye-családon talán átok ül,de tény,hogy minden fiúgyermek eltűnik....

Kate felnőtt nőként újra átéli a múltat,emlékeiből újra építkezik és szerencsére új szemszögből látja magukat,döntéseiket.

10/10

Anna Godbersen: Pletykák

A Luxe Girl folytatása. 
Az első részről szeee és Borostyán is írt bejegyzést, és én tulajdonképpen mindkettőjükkel egyetértek bizonyos szempontból.  

A második részben a szereplők természetesen ugyanazok, Elisabeth és Diana Holland, Penelope Heyes, Carolina Broad, Henry Schoonmaker, Will és a többiek. 
A történet felépítése is hasonló, az elején megtörténik egy esemény (jelen esetben egy esküvő), majd az ezt mgelőző kb. két hét történéseit meséli el az író.
Amiben más viszont ez a rész - és amiért nekem jobban tetszett - az az, hogy itt nem tudjuk pontosan, hogy mi lesz a regény vége. Tehát tudjuk, hogy egy esküvő, de nem tudjuk, hogy kié. Ezen lehet agyalni végig az olvasás alatt. Van benne egy-két fordulat, ami szintén izgalmasabbá teszi az előző résznél.  

Alapjában véve hasonló élményt nyújt: kissé sablonos szereplők, de nagyon szórakoztató, könnyed olvasmány. 
Szeee korábban hiányolta, hogy senki nem mondta, hogy ez ifjúsági könyv, jelentem, hogy itt a világ másik felén (de ha jól láttam, akkor az Egyesült Királyságban is) "young adult" kategóriában fut. Abban szerintem megállja a helyét. 
De hogy Jane Austen neve milyen relációban szerepel a könyv hátoldalán az ajánlóban, azt el sem tudom képzelni...

7/10

Eredeti cím, kiadás:Rumors, A Luxe Novel, HarperCollins

Kiadó: Ulpius Ház

Kiadás éve: 2009

Oldalak száma: 416

Sarah Turnbull - Kezdjük újra Párizsban!

Több mint egy hónapja, hogy befejeztem a könyvet, de csak megírom róla a bejegyzést. Nem tudok mellette bejegyzés nélkül elmenni.

Sarah Turnbull ausztrál származású újságírónő. Egyszer csak beköszönt az életében a nagy szerelem egy jóképű francia személyében és mindent maga mögött hagyva, Párizsba költözik. A lila köd egykettőre felszáll és szembesülnie kell az idegen ország és kúltúra támasztotta nehézségekkel. A beilleszkedés rögös útján megannyi kalandba és kínos helyzetbe keveredik. Szerez barátokat, de legalább annyi rosszakaró és ellenszenves emberrel és találkozik. Frédéric azonban mindvégig kitart mellette, akinek franciaságát legalább annyira imádja mint amennyire idegesíti. A történet eddig meg is felel annak amit várunk. Egy csajos, franciás romantikus könyv talpig rózsaszínben.

DE...

Valahol a könyv felénél, az írónő tényfeltárásba kezd. Őszintén és feketén-fehéren meri kritizálni és isteníteni a franciákat. Nem kevésbé kíméletlen önmagával sem. Beleás a kúltúrális különbségekbe, a gondolkodásmódbeli szakadékokba. Olyan mozzanatait tárja fel a francia és párizsi életnek amit sosem hittem volna, egészen addig amíg el nem mentem oda. Azt kell mondanom, hogy szinte minden egyes szavát igaznak érzem. Van egy fajta misztikum az ott élő emberek körül amit nagyon nehéz megfejteni, de Sarah Turnbull megpróbálta és szerintem nagyon jól sikerült neki. A megannyi nehézség és furcsaság ellenére egyszerűen csak szeretni lehet őket. Még akkor is ha tudnak nagyon undokok lenni és eléggé fennhordják az orrukat. Talán ellenszenvesnek tűnnek az “én francia vagyok” arcukkal, de titkon mindenki vágyik egy kicsit arra, hogy tudjon annyira büszke lenni arra, aki.

“A házunk egyike a quartier legmagasabb épületeinek, így Párizs nagy részét láthatjuk. Aranyozott kupolák csillognak a távolban. Frissebbnek tűnik a levegő, mint az utcaszinten, talán csak azért mert ebben a magasságban mindig lengedez egy kis szellő. Nevetséges módon, egyre inkább a sajátunknak tekintjük a tetőt. Erkélypótló és kertpótló egyszerre, la terrasse, ahogy Frédéric fellengzősen nevezi.

Azt gondolják a barátok, hogy megőrültünk, és rendszerint visszautasítják a meghívást, hogy üljenek ki velünk – ami nem is nagyon meglepő, miután ez a különös terasz úgy szakad bele a semmibe, mint egy sziklaszirt. De nem mi vagyunk az egyetlen párizsiak, akik ilyen szélsőséges dolgokra vetemednek. Forró napokon a környező tetők a Riviérára emlékeztetnek: törüközők hevernek a forró bádoglapokon, körös-körül napozó olvasó emberek, s a nők félmeztelenre vetkőznek.

Kedvenc napszakom az este, amikor langyos szellő fújdogál. Borospohárral a kezünkben nézzük, ahogy az Eiffel-torony mögött leszáll a nap. Levendulakék felhők csíkozzák az eget, és a sápadt fényben falmingórózsaszínben világítanak a tetők.”

Raana Raas: Csodidők I. - Az ogfák vöröse

Sokszor elgondolkodtam: mi a csuda az a csodaidők? Mi lehet az? -tettem fel a kérdést magamnak, amikor csak azt láttam, hogy a moly.hu-n már a "rajongói klub" gondolata kezd kialakulni.
Én beleolvastam a fülszövegbe: "A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Sem rosszabb, sem jobb, mint a miénk, csak éppen más. Amikor azonban átlépsz ebbe a világba, ahol már több bolygón él az emberiség...."- szerintem itt a bolygók szónál elakadtam, és nem olvastam tovább.
...bolygók, Naprendszer...- kell ez nekem? Én aki ezekhez nem értek, a csillagképek közül csak a "göncölszekeret" ismerem fel, a Holdról annyit tudok, hogy miért tűnik telinek ill. kiflinek, a Star Wars-ból kedvencem nem a járművek, hanem "Csubbaka" volt, szóval úgy gondoltam, ez engem nem érdekelhet.Ráadásul 4 részes. Uppsz.

Aztán elmentem egy író-olvasó találkozóra, ahol megismertem Görgey Etelkát, az írót, és rájöttem (milyen érdekes!), hogy ott, a könyvtárban én vagyok az egyetlen aki nem ismeri ezt a történetet, de tágra nyílt szemekkel és fülekkel figyelek, hallgatom a spoilereket Judyról, Giinről, aki GÍN és nem Dzsin, a Raasokról, és a fantasztikusan megalkotott szertartásokról, nagycsaládokról. Csillogó szemmel örülök, hogy megismertem Etát, akit azóta is különleges embernek tartok, és este megrendeltem a 4 könyvet, mert ez biztosan jó lesz nekem.

Ennyi volt a bevezető, és akkor mit is írjak még?
Mit vonjak le belőle, azon kívül, hogy egy jó, érdekes, elgondolkodtató történet? Talán ennyit:

"Mindig a család az első… De mire erre rájössz, addigra már nem lesz.."

Az én tág nagycsaládomban a legidősebb személy 70 éves, alig vagyunk páran, tulajdonképpen kiszakadtnak érzem magam bizonyos tekintetben. Vagy kiszakadt más rokonom.
Talán tudunk még változtatni, kellene.

Brenna Yovanoff: Az elcserélt

"Mackie Doyle igyekszik úgy élni az életét, mint mindenki más Gentry tökéletes kisvárosában: gondtalanul, boldogan, és egyezményes hallgatásban arról, hogy miért nem történik ebben a városkában soha semmilyen szerencsétlenség. Pedig lenne miről beszélni.

Mackie-nek is van egy sötét titka. Ő egy elcserélt, tizenhat évvel ezelőtt hagyták ott egy igazi kisbaba helyett a bölcsőben. Most azonban a város alatt élő lények visszavárják, neki pedig döntenie kell arról, hogy hová akar tartozni. Egy hónappal ezelőtt még őt sem érdekelték a titkok, a normális, emberi élet reményében el is küldte volna a lényeket. Most azonban, hogy feltűnt a színen a furcsa, szép és megbántott lány, Tate, már túl sok minden forog kockán. Mackie úgy érzi, meg kell tudnia, hogy miért él az emberek között, és hogy képes lesz-e valaha is arra, hogy valóban közéjük tartozzon…"

A visszatérésem egy igazán érdekes ifjúsági regénnyel ünnepelném. :) Sajnos mostanában időhiányban szenvedek - ezt majd később kifejtem egy másik bejegyzés alkalmával - így kicsit lassabban jönnek majd a bejegyzések. Ezt kéretik elnézni. Köszönöm. :) Na de térjünk vissza a maga műfajában sajátos és izgalmas könyvre.

Elsősorban a regény atmoszférája fogja elkapni a kedves olvasót, szürke és hátborzongató. Ráadásul a szerző mindezt megfűszerezi egy kis esővel, köddel és még a főszereplő ízlése is ez irányba hajlik, hiszen imádja a rock zenét és a sötét ruhákat. Az első pár oldal után úgy éreztem, hogy én ezt gyerek kezébe nem adnám, ugyanis olyan horrorisztikus jelenetekkel van tarkítva, hogy még az én hajam is égnek állt tőle. Ám ahogy haladtam a sorokkal ez az érzés elmúlt, sőt, valahol a közepe fele ez a borús hangulat megenyhült köszönhetően a szereplők hangulatváltozásának. Mindemellett folyamatos titokzatosság lengi át a történetet, hiszen nagyon sokáig nem tudjuk kivel állunk szemben, sőt még magáról a főszereplőről is csak mozaikdarabkákat kapunk. Ez a fajta titkolódzás kifejezetten kínzást jelent egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok. Néhol majd meghaltam már a kíváncsiságtól, hogy derüljön már ki, mi merre hány méter. :D De pont ez volt amiért egyszerűen nem bírtam letenni a könyvet. ;)

Te mit tennél, ha az életed más lenne, mint a többiekké? Hogyan próbálnál meg beilleszkedni a többiekk közé, ha te magad egy furcsa szerzet vagy? Ez a világ Mackie Doyle számára nem éppen leányálom, ám ő mégis megtesz mindent azért, hogy senki ne fedje fel a titkát. Egyedül otthon érzi magát biztonságban, ahol önmaga lehet. Mackie pont azért lesz szerethető, mert nem csak beilleszkedni szeretne, hanem egyszerűen normális szeretne lenni. Azt hiszem ő az egyik színfolt ebben a szürke történetben akit különleges kötelék fűz össze egyetlen nővérével. Ez a kapcsolat igazi testvéri kapcsolat, mert képesek egymásért akár még tűzbe is menni.A pro mellé egy kis kontra, azaz mi nem tetszett, mert hogy olyan is van. Szóval a fejezetek címének betűtípusát elrontották, mert olvashatatlan. Némelyik címet úgy kellett kibogoznom, hogy mit is takar valójában és ez néhol több percet is igénybe vett az életemből. A másik a fordítás, merthogy találkoztam egy-két olyan mondattal, ami kicsit értelmetlenre sikeredett. Persze ez a néhány mondat igazán elveszik a sorok között, de az én sasszemem még ezt is kiszúrta. Hehehe. Ja és a borító, hát az valami fenomenálisra sikeredett, rettenetesen passzol a történethez. :)

A regényt ajánlom minden olyan olvasónak, aki imádja az idegeit borzolni egy kis sötét fantasyvel. ;) Én szerettem, és a többi könyvét is szeretném Brenna Yovanoffnak. :)

U.I.: Érdemes meglesni a regény trailerét, egész jól sikerült.