Moira Young: Blood Red Road (Vérvörös út, Homokvidék 1.)

Vigyázni kell a könyvre kitett megjegyzésekkel. Nem először olvasok olyat, ami végül egyáltalán nem lett igaz. Ennél ez látható: „Jobb, mint az Éhezők viadala….”. Szerintem össze se lehet hasonlítani. Nem találtam benne sok közös pontot.

18 éves Saba, apjával, iker bátyjával és 9 éves húgával él Silverlakeben. Igazán furcsa név, mert víz nem nagyon van a környéken, házukat hulladékokból építik és ételt is elég nehezen találnak. Saba anyja, húga, Emmi születése közben hunyt el. Azóta apja teljesen megváltozott, nem sokat foglalkozik gyermekeivel. A kis húgocskát nem veszi körbe nagy szeretettel, őt okolja édesanyja elvesztése miatt. Majd „Saba világa teljes mértékben darabokra hullik, amikor az ikertestvérét, Lugh-t fogságba ejti négy kabátos lovas. Saba eldönti, hogy megmenti, ezért nekivág a Pusztítók által hátrahagyott törvényen kívüli sivár tájnak. Ez egy brutális világ, ahol Saba felfedez magáról pár meglepő dolgot. Vad harcos, ravasz ellenfél és mindenek fölött legyőzhetetlen túlélő. Egy Jack nevű fenegyerekkel és egy Szabad Sólymok nevű lány forradalmár csapattal Saba útnak indul, hogy megmentse a testvérét – és talán az egész világot.” Az úton, igaz sokszor próbálja lerázni, elkíséri a húga is. Nekem az ő karaktere tetszett a legjobban. Egy nővér által nem szeretett, báty által kedvelt, apja által közömbös környezetből indul, sokat elvisel és mégis olyan nagy büszkeséggel néz a testvérére, segíti ahol tudja. Saba karaktere nem volt szimpatikus, sokszor idegesített a makacssága, dacossága, önfejűsége.

A történet elég érdekes korban és helyeken játszódik. Sokszor találkozunk sivatagokkal, kopár hegyekkel. Az angol borító jól ábrázolja. Néha megjegyzést tesznek a szereplők arra, hogy mitől lett ilyen ez a Föld, de igazán konkrét dolgokat soha nem mondanak. Engem azért ez is érdekelt volna, de ezzel lehet apró kisebbség lennék. 

A Hopetown város volt a legérdekesebb hely, ahol Saba és húga megfordult. Teljesen az Ókori Rómában éreztem magam a Gladiátor viadalokon. Az egyik legizgalmasabb rész volt.

Rendkívül jó ötletnek tartottam a varjút, mint háziállatot. Azt nem tudom, hogy tényleg ennyire okos, de a történetben remek helye volt.

Összességében nem volt rossz, de a főszereplő számomra idegesítő jelleme miatt, nem tudom tökéletesre értékelni.

8/10

R.J. Palacio: Csodácska

Köszönöm egy kedves barátnak, hogy felhívta erre a könyvre a figyelmemet. Ha ő nincsen, biztosan elmegyek mellette vagy észre sem veszem mostanában, pedig nagy kár lett volna. Fantasztikus ez a könyv, bámulatos benne a főszereplő August (Auggie), de főleg azok az emberek elképesztőek, akik a való életben küzdenek hasonlókkal. 

„August Pullman arcdeformitással született, így nem járhatott suliba – egészen mostanáig. Éppen most kezdi majd az ötödik osztályt a Beecher Prep iskolában, és ha valaha is csöppentél már újoncként egy közösségbe, pontosan tudod, milyen nehéz ez. Az a helyzet, hogy Auggie is csak egy hétköznapi gyerek. Csak éppen az arca nem hétköznapi.”

Nagyon jó a könyv felépítése. Szeretem, amikor sok szemszögből olvashatok egy történetet. Itt 6 gyermek mesél saját magáról, egymáshoz való viszonyukról, de főleg Augustról.

Első részben, ki mást, mint a főszereplőt ismerhetjük meg. Nem írja le az arcát, de azt megtudhatjuk, hogy az ötödik osztály kezdetéig, ami kb. 11-12 év, huszonhét darab műtéten esett át. Mekkora erő lehet ebben a gyermekben, családjában, környezetében, hogy még most is tud mosolyogni, viccelni, és még erőt, bátorságot tud venni magán, hogy sok idegen gyermek között iskolába menjen és megmutassa az arcát.

Nem mindennapi az iskola igazgatója, aki az első nap előtt Auggienak iskolasétát tervez, három leendő évfolyamtárs segítségével. Az igazgató úr még többször megmutatja, hogy mennyire emberi, hogy milyen jó helyen van az iskola vezetésében. A másik kedvenc iskolai munkatársam, Mr. Browne, az angoltanár, aki sajnos nem kap sok szerepet a könyvben, de a havi ukáz feladatával a szívembe lopja magát. Szerintem remek ötlet!

Nem mellékesen megismerjük August szüleit és testvérét. A szülők remek emberek. Igazán nincsenek is rá szavak mennyire szenzációsak. A sok nehézség ellenére imádják egymást, élnek-halnak a gyermekeikért és mindig van idejük, energiájuk a másik gyermekre is.

Második részben a nővért Olíviát (Via) ismerjük meg, aki szintén új iskolába megy, ő a gimnáziumot kezdi. Imádja az öccsét, amikor teheti óvja, védelmezi, de most érzi, hogy kicsit terhes lett neki a testvére, több figyelmet szeretne a szülők részéről.

Innen

Harmadik részben Summer mutatkozik be. Ő Auggie évfolyamtársa és kezdetben az egyetlen, aki barátkozik vele. Majd a negyedik részben megláthatjuk Will, Auggie másik barátjának szemszögét is. Itt már van elképzelés főhősünk arcáról, mégis ő, vagyis az öccse fogalmazta meg számomra a legjobban.

„- Hé, Jamie! Emlékszel a srácra, akit tavaly láttunk a fagyizóban? Augustra? A fura arcúra?

- Ja, hogy rá! Rémálmaim voltak miatta. Emlékszel, anya? A tavalyi zombis álmomra?

- Azt hittem, láttál valami sületlenséget a tévében! – felelte anya.

- Nem! Attól a fiútól volt.”

Azt hiszem itt sírtam el magam először a történet folyamán.

Ötödik részben Olivia barátja, Justin is bekapcsolódik a történetbe. Helyes fiú hegedül és színészkedik. Neki is van egy remek gondolata, amit meg szeretnék osztani:

„auggie-val nem bánt valami jól az anyatermészet. (….) az anyatermészet tulajdonképpen tombolát árusít? a születésedkor veszel egy szelvényt, és csak a véletlenen múlik, jó vagy rossz dolgot nyersz-e vele? (…) akkor az anyatermészet magasról tojik ránk. és nem tojik. a legvédtelenebb lényeiről is gondoskodik. vigyáz rájuk, olykor érthetetlen módon. ott vannak például a szülők, akik vakon szeretnek, vagy a testvér, akiben az emberi érzések is bűntudatot keltenek, és egy reszelős hangú kissrác, aki téged választ mindenki más helyett. és még egy pink hajú lány is, aki a pénztárcájában hordja a képedet.”

Angol borító

Utolsó részben Mirandát ismerhetjük meg, aki Olívia régi barátja és testvérként szereti Augustot. Őt is jobban ki lehetett volna dolgozni.

Maximális dicséretet adok a kiadónak, remek könyvre bukkantak és kínálták a magyar közönség felé. Megdöbbentő ez az írás, ajánlott olvasmánnyá tenném a gyerekek egymás iránti elfogadása miatt.

10/10

Tamara Ireland Stone: Time between us- Elválaszt az idő

Időutazás! Wow!

Szeretem az ilyen filmeket, könyveket! Biztosan azért, mert én a gondolataimban is alig szárnyalok a múltamban, vagy éppen tervezek a jövőre. Túlságosan reálisan nézek magam elé. Így duplán élvezem az olyan-ilyen könyveket, amelyben van egy ilyesfajta misztikum a szerelem mellett.

Anna egy 16 éves lány. Fut. Tanul. Egyszerű. Nem menő. A gimi mellett dolgozik az édesapja könyvesboltjában (ugye milyen jó neki?). Két jó barátja van: egy lány és egy fiú. Álma, hogy kilép az államhatáron kívülre, bejár országot és világot.

Azaz egy sima, átlagos amerikai élete van, míg meg nem ismerkedik Bennett-tel, aki már első ránézésre furcsa. Anna már látta futópályán, a fiú is látta őt, de ő mégsem emlékszik a lányra. Végül egy osztályteremben találkoznak, a tanév közepén. Bennett az új fiú.

Fiatal, kamasz lányoknak szóló könnyed könyv, így nem kell sokat gondolkozni azon, hogy vajon megismerkednek-e egymással a fiatalok, hiszen tudjuk, hogy igen.

A könyv mégsem erről szól, hanem a szerelemről, a barátságról, a jólneveltségről, a családi egységről, a családi értékről, amit már olykor keresni kell. Szól a bizalomról, az elfogadásról.

Anna olyan lány, akire minden szülő vágyhat: elfogadja amije van, vágyakozik, de megérti ami nem lehet. Szereti szüleit, nem lázad. Kamaszként sem siránkozik, nem követel. Sodródik. Éppen ezért is lehet, hogy ilyen könnyedén belevág az újba, a lehetőségekbe Bennettel az oldalán.

Hogy mik történnek? Az már spoiler lenne, de azt tudom, hogy bármilyen időutazásos filmet nézek, ott lebeg előttem a Pillangóhatás című film, és hiába örültem a végkifejletnek ott a The End feliratnál, mégis azt kell mondjam, hogy általában nem kedvelem, ha beleavatkozik az író a múltba, a már egyszer megtörtént-be. Jól van, jól van, nem vagyok szőrös szívű, mert imádom a nagy egymásra találásokat is (Ház a tónál pl.), de itt azt éreztem, hogy Anna nagyon akaratos, befolyásol, erőszakos Bennett véleményével szemben.

Bennett beavatta a titkába, elmesélte neki a képességeit, a lehetőségeket, és Anna egyre csak többet akart. Persze megértem őt is, de ha nem rózsaszínű lenne minden, az sem lenne rossz.

Érdekes volt olvasni, hogy nem lehet egyszerre két Bennett ott a helyszínen, hogyan tűnik el az egyik, ha véletlenül ez történik; érdekes volt az egész könyv, mert akaratlanul összehasonlítottam Az időutazó feleségével, vagy a fent említett filmekkel, hogy egyebekről ne is beszéljek. A fiatalok suliba járnak, tanulnak, spanyol dolgozatot írnak, lassan telik el az a 30 nap, amit a fiú az itt-ott-tartózkodással tervez eltölteni, aztán át is lépik azt, itt kezd izgalmas lenni. Elmegy a fiú? Képesek leszek együtt maradni? Bennett ebben az időben tud maradni? Amikor is ő tulajdonképpen még egy kisbaba... Azaz ő jött vissza a múltba egy esemény kapcsán.

Mi az? Mi történt, ami miatt nem a saját szüleivel él?

Én nagyon szerettem volna erről is olvasni, de a történet Anna tolmácsolásában jut el hozzánk, így Bennett életét nem ismertem meg annyira. Olvastam, értelmeztem, elmerengtem. Összeraktam ami tudtam. Érdekes, úgy olvastam, mintha igaz lehetne? Ez a szép benne.

S hiába írtam, hogy én nem szoktam álmodozni, mégis ott voltam velük abban az olasz kis falucskában. Vagy éppen Mexikóban. Így pedig elérte a könyv, hogy álmodozzak és kikapcsolódjak. És ez jó. :)

Könyvmolyképző Kiadó

2013

8/10

Charles Martin: Égzengés

El sem tudom mondani mennyire vágytam, hogy végre a tulajdonomba tudhassam ezt a könyvet. Szeretem Martin írásait, mindig sokat várok tőle, lehet most túl sokat.

A fülszöveg elolvasása után a megszokott történetet vártam, amit szeretek: „Tyler Steele, a nyugalmazott texasi ranger egy esős napon járművével belerohan az előtte döcögő ócska tragacsba. Az autóból egy kétségbeesett nő kászálódik ki, akiről első pillantásra látszik, hogy komoly bajban van. Tyler az asszony és a vele utazó kislánya segítségére siet: hazaviszi őket texasi farmjára. Amikor kiderül, hogy a nőt, Samanthát a volt élettársa, egy köztiszteletnek örvendő rendőr üldözi, Tyler újra a mellére tűzi az ötágú csillagot, és elhatározza, hogy kézre keríti a férfit, miközben segít a két menekülőnek. Ahogy azonban egyre közelebb kerül Samanthához, ráébred, mennyi fájdalom és szomorúság szunnyad az ő lelkében is. Elkerülhetetlenül szembe kell néznie a múltjával, a hibáival, valamint felesége emlékével, aki évekkel ezelőtt elhagyta őt és a fiukat. Vajon elég erős a kötelék kettejük között az újrakezdéshez, vagy Samanthával lehet csak újra teljes az élete? A döntéshez vezető út hosszú és viszontagságos, ha azzá az emberré akar válni, akivé szeretne”.

Összegezve, megvan a romantikus lovag, a másik nem, akin segíteni kell és a gyerek, ebben az esetben gyerekek, aki nélkül nem lenne kerek a történet. Tyler személyében, ismét egy olyan férfit ismerhettem meg, aki mindent megad (imádom az ilyen férfiakat), semmit sem sajnálva, hogy a másiknak jobb legyen a sorsa. Az első kb. 100 oldal arról szól, hogyan beszéli rá rangerünk Samet, hogy menjen vele haza Texasba, telepedjen le ott és kezdjen új életet kislányával, ő majd elintéz mindent. 

Ezen a „feladaton” túllépve jöhetett főhősünk múltja, amivel már jó pár éve nem tud leszámolni. Megtudtam mi történt a fülszövegben említett volt feleséggel, olvashattam a munkája közben szerzett testi és lelki sebekről. (miért mindig Chuck Norris jutott róla eszembe!? (; ) Közben kiderül, hogy Tyler anyagi helyzete nem is olyan fényes, mint ahogy azt az elején mutatja.

Magamhoz és az időhiányhoz képest egészen gyorsan kiolvastam, de sajnos nem tetszett annyira, mint az eddigi könyvei. Ugyanúgy, mint A tücskök éneke című könyvben, ebben is túl  sok volt számomra a tragédia.

Viszont az jó ötlet Martintól, hogy nemcsak Tyler szemszögéből követhettem a történetet, hanem Sam kislánya, Hope, Istennek írt levelein keresztül megismerhettem egy másik nézőpontot is. 

Végül egy szépséges kép Texasból. Egy folyót választottam, mert sok szó esik róla a könyvben. Ranger apja Isten kezeként emlegeti. 

 

 

7/10

William Landay: Jacob védelmében

Ismét és sokadszorra bebizonyosodott, hogy örülök, hogy nem olvasok fülszövegeket. Persze mondhatja az ember fia és lánya, hogy honnan tudom miről szól, mi lesz benne... valahogy elolvasom az első sort, hallok róla egy-két gondolatot, látok róla egy-két értékelést, azaz annak a csillagozást, pontozását, és akkor kíváncsi leszek rá.

Jacob-bal is így voltam. Januárban kiszemeltem, most hozzám jutott, s elmerültem benne, s elkezdtek a fogaskerekek járni: én, mint egy édesanya hogy vélekednék?; én mit tennék?; hogy viselkednék?, hogy segítenék?, hogy dolgoznám fel?; kinek hinnék;? mennyire törnék össze a kétségbeesés a kétkedés miatt?, és így tovább.

Jacob Barber egy 14 éves fiú, aki védelemre szorul, akinek a védelmében édesapja, Andrew Barber helyettes kerületi államügyész lép fel. S, hogy mi történt? Egy osztálytárs gyilkosság áldozata lett, s ez a fiú is előtérbe került.
Nem gondolom, hogy nekem az a tisztem, hogy a történetet meséljem el, s azt sem gondolom, hogy a fülszöveget bemásoljam, inkább az előbb említett kérdésekre kerestem magamban a választ, illetve ismét a gyerek, kamasz személyiségén elmélkedtem. Persze érdekelni kezdett, hogy ki gyilkolt, hogy gyilkolt, és miért gyilkolt, de erre megvolt a válaszom, és ez lapról-lapra erősödött is bennem.

Egy család: apa, anya egy fiú. Nagy szerelemből, sok év után született meg Jacob, s éppúgy, ahogy körülöttem sok helyen látom: anya beszélős, megbeszélős, kibeszélős, apa pedig a hallgatós, akivel a problémákat alig lehet megbeszélni, sőt a legtöbb esetben, a számára probléma sincsen. Ahogy a lapozások során megismertem Jacobot, szinte magam előtt láttam a kiskori Jake-t: épp olyan lehetett, mint egy régi ovisom, aki miatt a pályát majdnem elhagytam; aztán találkoztam a hallgatagsággal, a magának-valósággal, a zárkózottsággal, a pufogással, a "ki ha én nem?" kérdéssel? Mint a legtöbb kamasz? Talán... Majd gyanúba keveredik, s megismerjük őket, előttünk csúszik szét egy család; akaratlanul gondolkodunk, elmélkedünk, s én ismét elgondolkodtam: ha én tiltok, vagy inkább korlátozok dolgokat, akkor a gyerekem csak azért is azt akarja majd csinálni? Ha én túlzottan liberális vagy, ha engedek, ha megmutatok olyan lehetőségeket, amelyek nem az elfogadott viselkedési normák közé tartoznak, azaz, ha nem korlátozok, tiltok, akkor elérem azt a célt, hogy a gyereke normálisan, nekem tetszően viselkedjen? Szerintem ezek nehéz kérdések, valaki ösztönösen nevel és jól, valaki könyvből és jól, van akit befolyásolnak és úgy lesz jó, de lehet, hogy éppen az ellenkezője sül ki belőle. A szülőtől csak annyi az elvárható, hogy a gyerek érdekeit tartsa szem előtt. De kérem: kinek mi az?  (Itt ismét a korlátlan internet, gépezés, tévézés káros hatásai lebegnek a szemem előtt.)
Elfogultak vagyunk a gyerekünkkel: ez fantasztikus. Olyannak szeretjük őket, amilyenek, közel állunk hozzájuk. De azért hályogot ne növesszünk a szemünk elé!

Szerintem már több értékelésben leírtam ezt a mondatomat: Beszélgessünk, beszélgessünk, beszélgessünk velük, hallgassuk meg őket, álljunk ott mellettük, hogy idő előtt ne csukják be orrunk előtt az ajtót, hogy nyitva akarják hagyni azt, hogy érezzék mellettük állunk, hogy ne meneküljenek a közös vacsora elől!

Hol vannak a szülők most? Hol kérdeznek? Hol válaszolnak? Csendben vannak, nyomoznak, sírdogálnak, elhidegülnek. Egyik erre, másik arra.

A történet egy nyomozás története. Vagy nevezhetjük Jacob és családjának történetének Andy titkaival, egy sokéves kapcsolat hanyatlásával. Nem olvasok fülszöveget, de a borítón már rajta szerepe a "sokkoló befejezés" kifejezés. Mondjuk úgy, hogy nem sokkolt, mert számítottam és vártam valami sokkra. Aztán lett ami lett, és elárulom, hogy nem ítélkeztem. De még a eszemben van, és fogok még róla olyan emberrel beszélgetni, aki elolvasta már. Mert olyan könyv.

Tetszett-e? Igen. Bár kettő hasonló történet beelőzte balról (Kevin és 19), mégis azt mondom, hogy a téma, a történet kíváncsivá tett, s érdeklődve figyeltem Laurie (az édesanya) és Andy (az édesapa) személyiségét, a fiúkhoz való hozzáállásukat mind az ügy előtti mind az utáni időszakra vonatkozóan. Félelmetes volt bárkivel és bármivel hasonlóságokat olvasnom, ami még inkább kizökkentett.

Valószínűleg a Barber családot nem feledem egy darabig s főleg azért, mert nem nem tudtam azonosulni egyik szülővel sem.

7/10

Scott Westerfeld: Behemót

Manapság divatosak a többkötetes regények. Én, ha író lennék, egy kötetnél biztosan nem merészkednék tovább. Túl sok a buktató: ha az első kötet sikeres volt, meg tudok-e felelni az olvasók elvárásainak? Meg tudom-e tartani a cselekmény vonalát, nincs-e benne törés? A főszereplők sorsa továbbra is érdekli-e majd az olvasókat? Westerfeld regénye minden kérdéssel kapcsolatban jól vizsgázott nálam! Hogy milyen a Leviatán-trilógia második része? Röviden: izgalmasabb, érdekesebb, aranyosabb és színesebb. Westerfeld biztos kézzel gördíti tovább a Leviatánban megismert szereplők történetét.

Deryn és Sándor kalandjai Isztambulban folytatódnak- egy hosszabb kitérő után újra együtt, új segítőkkel és ellenlábasokkal gazdagodva.. Számomra fordulatosabb, sodróbb volt ez a második kötet, itt inkább éreztem azt, hogy nehéz letenni a könyvet. Mintha kitágult volna a világ a szereplők számára. Külön élmény volt az újabb darwinista lények  és az barkács-szerkezetek bemutatása. Mindenképpen be kell szereznem egy Bovrilhoz hasonló éleslátó lórit! 

-Sok a bőrkeményedés -mondta Nene, és óvatosan megtapogatta. -Keményen dolgozol, fiú, nem úgy, mint barátod, Hohenberg hercege. Kicsit rajzolsz és fiú létedre sokat varrsz.
Deryn megköszörülte a torkát, és eszébe jutottak a nagynénéi, akik steppelni tanították.
-A légierőnél mi magunk foltozzuk a egyenruhánkat.
-Milyen szorgalmas! Az unokám azt mondja, nem bízol bennünk!
-Aha... nos, ez kissé kínos, asszonyom. Parancsom van rá, hogy titokban tartsam a küldetésemet.
-Parancs? -Nene végigmérte Derynt. -Nem látok rajtad egyenruhát.
-Lehet, hogy álruhában -mondta Deryn -, de akkor is katona vagyok, asszonyom.
-Álruhában -mondta kuncogva Bovril. -Mr. Sharp!

Egyetlen kifogásom volt az első két kötet elolvasása után, és erre most jöttem rá: számomra valahogy túl jól sikerült Deryn "fiúvá változtatása" -egy idő után nem is gondoltam rá lányként, hiába a könyv romantikus szála..

Ennek ellenére vagy emellett kíváncsian várom a trilógia befejező kötetét, ami ha jól tudom, már egy másik kiadónál fog megjelenni- remélhetőleg megtartva az első két kötet igényes megjelenését.

10/10
Ad Astra
2013

Jacqueline Winspear – Maisie Dobbs

Miért is kezdtem neki?  A hátoldala szerint Agatha Raisin és a Downton Abbey rajongóinak ajánlják ezt a könyvet, én pedig mind a kettőt szeretem, tehát én kifejezetten célközönségnek számítok.  :)

Fülszöveg:

M. Dobbs Üzleti és Magánnyomozás – hirdeti a vadonatúj réztábla egy lerobbant londoni ház kapuja alatt. Az első ügyfél, aki becsönget, igencsak meglepődik, ugyanis az arisztokrácia köreiből melegen ajánlott iroda nyomozója csinos, harmincas nő.

Az eszes, érzékeny Maisie, az emberi természet éles szemű megfigyelője, akiben ott szunnyad a jövő meglátásának különleges képessége, egy utcai zöldségárus lánya, és tizenhárom évesen már kiscselédként dolgozott egy főnemesi család házában. Ám tehetsége és munkaadójának támogatása bejuttatja a cambridge-i egyetemre. Az első ügye kapcsán szövevényes, sötét titkok hálójába bonyolódik, és kénytelen szembenézni a saját múltja démonaival is.

A Downton Abbey és az Agatha Raisin sorozatok rajongóinak ajánlott lebilincselő detektívregény-sorozat első kötete olyan zseniális és szerethető karaktereket vonultat fel, akiket az olvasó tüstént a szívébe zár, sőt a barátjává fogad.

Maisie, Maisie fejtörést okoztál nekem. 

Kezdjük azzal, hogy az olvasás igen lassan ment. Eleinte nagyon érdekes karakternek találtam főhősünket, de a sok visszautalgatás általunk nem ismert múltbéli eseményekre (amelyekre csak nagyon lassan derült fény)  nem éppen kíváncsiságom ingerlését érte el.  Többször is azon kaptam magam, hogy a figyelmem elkalandozott és valami máson kezdtem el gondolkodni, ilyenkor pedig jobbnak láttam a könyvet félretenni és pihentetni.

Nem olyan lett, mint amire számítottam. Kétségtelen ugyan, hogy van benne némi Downton Abbey szerűség, és egy nyomozó hölgy is, tehát picit valóban mondhatni egy Agatha Raisin benyomást, de előbbi számomra nehezen volt összeegyeztethető ezzel a történettel, utóbbiból pedig elég kevés volt. :(

Lady Rowantől nagyon szép dolog volt, hogy felkarolta Maisie-t, de a könyvből számomra homályos maradt, hogy miért tette. A nagy elhatározása, hogy segít az alatta jóval alacsonyabban lévő osztályba tartozókon, nem volt elég kiindulás számomra. Miért csak Maisie? Miért pont ő?

Aztán ott van maga Maisie. Nem sikerült még teljesen megértenem őt, azt érzem, hogy hatalmas tudásvággyal rendelkezik és nagyon érdekli őt az emberek motivációja, de ezt nem éreztem benne folyamatosan, inkább időszakosan rángatta elő az írónő eme képességet. Inkább a megbízói és a megfigyeltjei esetében jön elő, de a közvetlen közelében élőknél ezt nem alkalmazza. (Egyedüli kivétel talán Enid, aki a szobatársa  a cselédszárnyban).  A leírások olykor hiányosak voltak számomra, az embereket sokkal jobban testesítette meg az írónő, mint például a környezetet.

A fordítás is több helyen eltérített az olvasás pályájáról. Volt, amit többször visszaolvastam mert elsőre értelmetlennek, tűnt. Aztán, amikor rájöttem mi lehetett az eredeti kifejezés már könnyebben ment. 

Pl:

- Maisie emlékszel, hogy felkötötted a sálat? 

[…]

- Igen. Ott van Iris. Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Feltételezem az angol szövegben a „remember”-t használhatták, ami ebben az esetben inkább jelenti azt, hogy „Maisie ugye nem felejtetted el felkötni a sálat?”, amit egyébként azért kötöttek ki a sátorra, hogy a többiek tudják, hogy most ők nincsenek szolgálatban, alhatnak (frontkórház).  Volt, amikor a múltban történt jelen idei kifejezése zavart meg és így tovább.

A biszkvit szavon megvallom őszintén, meglepődtem, hogy magyarul is használjuk, de most már ezt is tudom. :) Ez viszont pozitívum a fordításból, így legyen ez a "Könyv szava számomra". (Hmmm lehet, hogy ezentúl ezt is figyelni fogom olvasás közben?! Meglátjuk :)

Tetszett tovább az idő is, ahol az egész játszódik. 1910-es és 20-as évek Angliája. Hmmm. Szeretem. 

Nagyon tetszik, hogy a magyar kiadáshoz a borítót meghagyták, az eredeti maradt, szépen fog mutatni az

egész sorozat egymás mellett a polcon (vagy a könyvesboltén vagy a sajátomén, ezt még nem tudom).

Ami pedig a recenzió elején említett fejtörést okozta… a történet végére ugyanis belelendültünk az igazi nyomozásba is (végre!) és ekkortól már jobban érdekeltek az események és tulajdonképpen már egészen addig nem tettem le, amíg valaki valahonnan ki nem jutott végre. Túl nagy csavar nincs benne, inkább amolyan pici Nahát! Tényleg! pillanat, senki ne számítson megdöbbenésre, de azért volt benne hangyányi izgalom és ez reménnyel töltött el a jövőre nézve. Végre láttam megcsillanni valamit Maisie nyomozói világából, valamit az Agatha Raisinből!

Őszintén megvallva csakis a vége miatt fogok adni neki még egy esélyt, úgy érzem megérdemli. Feltételezem, hogy Maisie múltjáról már nem akar túl sokat mesélni a szerző (remélem), és ebben az esetben én már szinte biztosan jobban is fogom élvezni.

Volt egy megérzésem egyébként Maisievel és egy bizonyos szereplővel kapcsolatban az olvasás alatt és a végén csak nem bírtam ki és utána néztem, hogy igazam volt-e. Jelentem igen, a megérzésem nem csalt és ennek nagyon örülök. Nem annak, hogy igazam lett (na jó, annak is) hanem annak, hogy a történet majd ilyen fordulatot vesz. :) Hajrá Maisie, hajrá bizonyos valaki!

Kedvenc karaktereim Billy, Maisie „segédje” és Frankie, Maisie apukája voltak.  Amikor ez a két férfi feltűnt a regényben mindig szívesebben olvastam a sorokat.

Ez most sajnos csak 5 csillag a 10-ből, de kap egy második esélyt.

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Nem túl hosszú könyv, ugyanannyira olvasmányos, gyorsan olvasható, mint az előző-ismert- írásai, ráadásul csak egy nap történéseiből áll, néhány szerelmes visszaemlékezéssel.
Tehát alaposan különbözik az előzőektől, ahol félévenként olvashattunk a lány és a fiú egymást kerülgetéséről, vagy éppen attól is, amikor egy héten keresztül a koncertek forgatagában esik le valakinek a hályog a szeméről.

Ebben a történetben egy tizenkettedikes lány, Lia mesél, sírdogál, szenved, majd bizonyítani akar. Nem egyszerű csaj: szerintem önző, nagyképű és sznob, legtávolabb áll tőlem, ha az előző főhős vagy éppen szereplő lányokra tekintek.
A lány és az ő barátainak és exének -és ne felejtsük bátyjának Szilkónak a részvételét is- a szilveszter esti kalandjai tárulnak szemünk elé, azaz hogy lesz egy max. egy órás autós útból (Árpádföld-Budatétény) egy egész éjszakás furikázás, utazgatás, hogy végre megérkezzenek Szánkó bulijába.

Egy egész éjjel, amit nevezhetünk, a fentiek értelmében egy nagy utazásnak, kétféle értelemben:
- fizikai valójában, mert csak jönnek, mennek, buliznak itt és buliznak ott, azaz megjelennek egy "másik" szilveszteren, de a Vörösmarty tér környékén fergeteges partyk-ba is belekóstolnak, s ez a sok utazás elfárasztott engem is-én biztos hazamentem volna;
- lelki valójában, azaz amikor a 8 napja szakított pár, több órányi veszekedés, egymás szívatása után is elér egy pontra, egy -talán- végső állomásra.

Ha eltekintünk Lia és Norbi kapcsolatáról és a többi szereplőre tekintünk, akkor megismerünk többféle nációt. :) (Ákost nem említem meg, szerintem nem illett a képbe, a végén pedig pláne nem...)
A filozófus Szilkó (nem, nem árulom el az igazi nevét), aki antiszociális, de most az egyszer nem tudott nem-et mondani a húga segélykérésére, vagy akár a nyálas szerelmespár, Csabi és Eszti karakterére tekintve, vagy éppen a csoportjukat együtt nézve, nekem furcsa volt ez az éjszaka.
Amikor a 9-12-es fiatalokról olvasok, mindig -mint mindenkinek- eszembe jut a saját fiatalságom, a saját személyiségem, a saját életem, a történeteim, a közös történetek, a bulik. Ezek az emlékek miatt szeretem felnőtt fejjel ezeket a könyveket. Mindig találok valamit ami megmosolyogtat, ami megríkat, ami elgondolkoztat, ami emlékeztet.
De valahogy ezek az érzések most itt nem érkeztek meg. Tisztában vagyok vele, hogy a célközönségnek tetszeni fog, ott érzik magukat majd a könyv lapjain: sírnak Liával, és utálni fogják Norbit; vagy éppen Esztit fogják becstelennek tartani, és szívesen lennének azok, akik Csabit vigasztalni próbálják. Nekem ezek, az olvasott harcok, viszályok, veszekedések, baromkodások kicsit gyerekesnek tűntek. Mi 17-18 évesen már komolyabbak voltunk azzal együtt, hogy voltak klassz házibulik, sőt olykor hétköznap is tartottunk ilyet, és kissé másnaposan mentünk együtt suliba onnan, szóval buliztunk, de komolyabban. Én 15-16 körül voltam ennyire gyerekes. Vagy tényleg ennyire változik a világ, és tolódik ki a megkomolyodás időszaka?- mert akkor jaj nekem!- a vihogós lánykámra tekintve...

Élveztem olvasni, mert gyorsan haladtam, mert szeretem LL könyveit, mert valami ütősre, valami különlegesre vágytam a cím alapján, de helyette folyamatosan ültem egy kocsiban, vagy idegenekkel buliztam és ugyanazokat a vitákat és szenvedéseket hallgattam... Azt hiszem mostanra beigazolódott, hogy nem én vagyok a célközönség.


(1. Ráadásul, aki Árpádföldön vagy éppen a közelében lakik, él (mint én), az tudja, hogy egy sokat arra autózó ember, ha nem az M0-ást használja, akkor nem fog a Kerepesi út felé menni és arra megközelíteni a helyszíneket, hanem marad a Rákosi vagy Csömöri úton... De ez csak egy magánvélemény. D
2. A tutorial és a volumennövelő szavakat nem szeretném a közeljövőben hallani.)

Toine Heijmans: A tengeren

Kék borító hullámokkal.

Víz.

Hajó.

Mi kell még egy hajókat fényképező, parton órákat ücsörögni képes olvasónak?

Nos, igen: a fülszöveg eleje: "A férfi három hónapja hajózik már egyedül a tengeren. Hazafelé tart. Az út utolsó szakaszára hétéves kislányát is magával viszi vitorlásán az Északi-tengerre. Az utazás két napig tart majd a dán kikötőtől a holland partokig. A kislány anyja aggódik, de a férfinek végül sikerül meggyőznie arról, hogy az út a legkevésbé sem veszélyes......"

Tenger, apa és lánya, valami megfoghatatlan, magányosság.. ezek voltak még azok az érzések amik miatt kíváncsi lettem erre a könyvre.

Elolvastam, és itt ülök magam előtt, és azon gondolkodom, hogyan mondjam el, hogy olvassátok el ennek a férfinak a könyvét. A történetet, ami a kietlen tengeren játszódik. A regényt, ami egy útkeresés.

Rövid, figyelmet igénylő, lassan hullámzó, mégis gyorsuló fejezetek, amelyek odaszögeznek, odaragasztanak engem. Az izgalom, a bennem felmerülő kérdések, amelyek nem engednek felállni, amik nem engedik bezárni a könyvet. Amiből kialakul a kép, hogy ki is ez a férfi, ez az édesapa, aki elindult a robotolásból egy három hónapos útra, hogy kilépjen a taposómalomból, ami nem is forog már olyan gyorsan, mint a mókuskerék. Egy út, amit meg kellett tennie. Tudjátok, kinek Camino, kinek pedig a tenger.

Az apa, a férfi, aki E/1-ben mesél, három hónapig hajózott az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon. Most az utolsó 48 óra áll előtte, hogy megérkezzem a harlingeni kikötőbe, ahol felesége várja őt, őket. Maria, a hétéves kislány erre az utolsó 2 napra csatlakozott a papájához. Két nap, hogy a dániai Thyboron-ból hazaérjenek, a holland partokhoz. Az idő szépnek ígérkezik, kifut a vitorlás a kikötőből, fedélzetén kettejükkel, egy Tapsi nevű plüss jegesmedvével és areménnyel, hogy mire hazaérnek, minden jobb lesz. Minden más lesz. Az idő jó, a víz csendes, apa és lánya jól érzik magukat, miközben gyülekeznek a sötét felhők, a víz pedig haragosabb lesz. Ekkor gondolkodtam el többedszer, hogy é elengedtem volna-e a gyereke(i)met egy ilyen útra a papájukkal. Sokat nem lamentáltam, mert úgysem jutottam volna dűlőre: a bizalom megvan, de úgysem tudunk vitorlázni, így csak laikusan ismerem a veszélyeket. Hagar elengedte Mariat. Feltette a repülőre, és várt. Napokat, órákat. Az időjárás pedig rosszabb lett.

Donald, mert így hívják az apát egy olyan helyzetbe került, amiből nehéz kimászni. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet áthatotta egész életét, munkáját, apai mivoltát, férji szerepét, így elindult............... úton volt........................ de vajon megérkezett?

"Néha csinál az ember olyasmit, amiről tudja, hogy sokkal jobb lenne, ha nem tenné, de mégis megteszi."

Bevallom, hogy az utolsó szavak elolvasása után azonnal autóba ültünk és elutaztunk a hétvégére, de Donald története nem ment ki a fejemből. Mint szú a fát, ott rágott belülről. Hazajöttem, kezembe vettem, forgattam, elolvastam az elejét még egyszer........ leültem, írtam, lapoztam, gondolkodtam........... és aztán elkezdtem nagyon sajnálni Donaldot. és Hagart. És Mariat is.

Gondolat Kiadó

2013

8/10

Scott Westerfeld: Leviatán

Mindig őszinte csodálattal töltöttek el az olyan történetek, amik egy ismeretlen, új világot mutatnak be, új szokásokkal, új lényekkel, olyan aprólékosan leírva, hogy szinte hétköznapinak érezzük létezésüket. Muglik és varázslók. Tündék és törpök. Barkácsok és darwinisták. Ez az első steampunk regény, ami a kezembe került- nem tudom, mennyire klasszikus képviselője a műfajának, de kétségkívül magával ragadó. Westerfeld egy olyan alternatív valóságot, jobban mondva alternatív múltat vázol fel, melyben az első világháborút- a valóságban is létező nagyhatalmak- gépekkel és "szörnyecskékkel" (koholt lényekkel) vívják. A történet két főszereplője Sándor herceg (a meggyilkolt osztrák-magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd fia) és Deryn Sharp, a Brit Légierő aeronautája. Fiatalok, naivak, és mindketten súlyos titkokat hordoznak. Sándor származását titkolja -inkább kevesebb, mint több sikerrel, míg Deryn a nemét. Sorsuk egy ponton, épp a Leviatánnak köszönhetően találkozik.

A címadó Leviatán a Brit Légierő alkotása, tulajdonképpen egy monstre -élőlényekből álló- élőlény, egy repülő, hidrogénnel teli bálna; egy komplett ökoszisztéma.

...Deryn kedvenc órái azonban azok voltak, melyekben a nagyeszűek a természetfilozófiáról magyaráztak. Hogyan jött rá a vén Darwin, hogyan szőjön új fajokat a régiekből, hogyan húzgálja ki az élet apró fonalait és fonja őket össze egy mikroszkóp alatt. Hogyan tömörített az evolúció egy másolatot Deryn saját életfonalából teste minden egyes sejtjébe. Hogyan alkotja kismillió különféle fajzat a Leviatánt -a hasában élő, mikroszkopikus hidrogéneregető baktériumoktól kezdve a hatalmas, hámba fogott bálnáig. Hogyan küzdenek a léghajó lényei a természet többi részéhez hasonlóan mocskos, acsargó egyensúlyban.

A könyvet már kézbe venni is igazi élményt jelent, köszönhetően Keith Thompson gyönyörű és izgalmas illusztrációinak.

Westerfeld Leviatánja  ifjúsági kalandregényekhez híven inkább az akcióra helyezi a hangsúlyt, kevésbé erős a regény lélektani-motivációs oldala. A szereplők szerethetőek, csak olykor-olykor csap át viselkedésük az idegesítően naiv tartományba. A darwinista lények bemutatása külön izgalmassá teszi a történetet -személyes kedvenceim a futárgyíkok.. Ami biztos, hogy soha nem unatkozunk, minden oldalon aggódhatunk kicsit a főszereplők sorsa miatt. Élvezhető, kedves regény - és kivételesen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már vár rám a trilógia  következő része, a Behemót is.








10/9

Ad Astra

2012

A könyv trailere. A szereplők bemutatása a kiadó oldalán.