Georgette Heyer: Különös özvegység

"Elinor Rochdale nem abba a hintóba száll, amelyet érte küldtek, így nem reménybeli munkaadójánál, hanem a rossz hírű és romlott, ám éppen halálán lévő fiatal Eustace Cheviot birtokán találja magát. Eustace Cheviot unokabátyja, Lord Carlyon meggyőzi Elinort, hogy pusztán anyagi megfontolásból menjen feleségül unokaöccséhez. Reggelre Elinor gazdag özvegy, de egy nemzetközi kémjátszma kellős közepén találja magát: betörők, hívatlan vendégek és gyilkosság zavarja lelki nyugalmát. És Mr. Carlyon nem hagyja békén."

Amióta olvastam a Francia négyest, azóta szeretném begyűjteni az összes Georgette Heyer könyvet. A kérdés csak az, hogy miért? Hát azért, mert az írónő regényei egyszerre bájosak, szórakoztatóak és humorosak. A Különös özvegységben szintén nem csalódtam, Georgette Heyer ebben a kötetben is hozta a megszokott formáját.

A történet az eddig megszokott regényeihez képest nem csak romantikus, hanem titokzatos is. Nem csak arról szól, hogyan keres magának egy fiatal nő férjet, hanem a főszereplő egy különös rejtélybe is belecsöppen, amire fényt kell derítenie. Igaz, nem sok Heyer regényt olvastam eddig, de azt elmondhatom , hogy számomra eddig ez a legjobb. A karakterek kellően érdekesek, a párbeszédek pörgősek és humorosak, a történet izgalmas és ettől lesz még letehetetlenebb.

Egy valamin viszont nem igazán tudom túltenni magam. Nem értettem meg Elinort. Nem értem, hogy mászhatott bele ekkora kalamajkába. Tudom, hogy ez csak egy történet, de ha beleképzelitek magatokat a hősnő helyébe, akkor ti is ugyanezt tennétek? Mert szerintem nem. Elinor meglepően magabiztos bizonyos helyzetekben, de amikor az elején dönteni kellett volna, hogy mit tegyen, mégis azt az utat választotta, ami a legtávolabb állt tőle. Engem érdekelt volna a miért? Miért döntött végül így? Mert akkor éppen gyenge volt és hirtelen kellett választania? Ebben sosem leszek száz százalékosan biztos, hiszen erre nem kaptam egyértelmű választ.

Ennek ellenére mégis maximális pontszámot kap tőlem, mert Georgette Heyer regényeit még mindig jó olvasni. Olyan régi, olyan XIX. századi, amibe mindig jó egy kicsit elmerülni.

Értékelések: 5/5

Tasha Alexander: Gyöngyként hulló könnyek

A borító és a cím alapján picit másra számítottam. Hogy mire? Némiképp csöpögős, kicsit Romana-szerű romantikus, néhol erotikus történetre. Végül is romantikusnak romantikus volt, viszont vicces is és krimi is. A kettőt nagyon szeretem együtt, és a végeredmény tényleg kellemes volt.

Az 1800-as évek végén játszódó történet világa egy picit emlékeztetett A huszadik feleség c. könyvre. Csupán annyiban, hogy ott is rendkívül színesen ismerkedhetünk meg a varázslatos(?) hárembeli élet mindennapjaival.

Most Konstantinápolyba, ott is a világ egyik leghíresebb háremébe, a Topkapi Szerájba kalauzol el bennünket a szerző, megspékelve egy jó kis gyilkossági üggyel. A főszereplők, Emily és Colin ifjú házasok, akik pont Törökország felé indulnak az Orient Expresszen mézesheteiket eltölteni, de már a vonaton gyanús események kellős közepén találják magukat. Sok jel utal rá, hogy ezennel lőttek a romantikázásnak.

Egy fiatal háremhölgyet gyilkolnak meg, hőseink pedig pont akkor érkeznek meg a szerájba, amikor éppen megtalálják a holttestet. Kinek állt érdekében megölni őt, a szultán kedvence volt, illetve pont az ellenkezője? Ráadásul még máshonnan is ismerős lehet a hölgy, ami tovább bonyolítja a helyzetet, megnövelve ezzel a potenciális gyilkosok számát is.

Emily nőként viszonylag könnyen bejut a hárem belső világába, így engedve a nyomozás iránti vágyának, csillapíthatatlan tettrekészségének. Többször kerül ő maga is életveszélybe, de nagy leleményessége, szerencséje folytán mindig megússza a rázósabb helyzeteket. És persze addig nem nyugszanak férjével együtt, amíg a gaztettet fel nem göngyölítik.

Ez a könyv egy sorozat negyedik része, de abszolút megállja a helyét önálló olvasmányként is. Van pár visszautalás az előző részekre, de nem éreztem hiányt amiatt, hogy nem ismerem a múltban történt részleteket.

A borító és a cím nálam nem jött össze a történettel, nem tudtam őket összekapcsolni. Egyébként pedig pihentető, könnyed, tényleg szórakoztató könyv volt, jól esett!

A törökországi Topkapi Palota.

Karin Alvtegen: Árnyak

"Gerda Persson egyedül él, így a hiánya napokig nem tűnik fel senkinek. Amikor végül rátörik stockholmi otthonának ajtaját, ő már halott. A lakásban tökéletes rend és tisztaság uralkodik, s minden jel arra mutat, hogy az elhunyt után nem maradt rendezetlen ügy. Ám amikor a szociális munkás kinyitja a hűtőszekrényt, hihetetlen látvány tárul a szeme elé: a gép dugig van egy rendkívül népszerű Nobel-díjas író gondosan befóliázott, névre dedikált könyveivel. Vajon milyen titkokat rejt e különös, zúzmara lepte gyűjtemény? Mit mond el Gerdáról és Axel Ragnerfeldtről, a magának való íróról, akit egy egész nemzet istenít?"

Ha meglátom Karin Alvtegen nevét az új megjelenések között, akkor tudom, hogy hamarosan én is el fogom majd olvasni a legújabb könyvét. Az írónő regényei egyszerre letehetetlenek és különlegesek, ezért lett az egyik nagy kedvencem.

Most is nehezen találom meg a szavakat, mert lehetetlen leírni azt az élményt, amit nyújtott nekem. Olyan hétköznapian indult az egész. Van egy nő, aki megpróbálja felfedezni és megérteni egy halott ember életét. A kutatása olyan titkokat fed fel amire az ember nem is gondolna. Ezek a titkok azok, amikre az olvasó nem is számít, még csak nem is sejti őket. Legalábbis bennem fel sem merült, hogy ilyen csavarokra lehet majd számítani. Sokáig nem is értettem, hova fogunk majd kilyukadni, hiszen egyre több és több ember bukkant fel a történetben, akiknek köszönhetően újabb szálak bonyolították az egyébként is szövevényes cselekményt.

Ne tévesszen meg senkit sem a borító, mert ez sem igazi klasszikus krimi, hanem inkább lélektani. Persze vannak hullák benne, némi vér, meg csupa olyan dolog, ami egy krimit nagyszerűvé tesz. Az első oldalaktól kezdve a feszültség áthatja a történetet, amitől az olvasónak tutira feláll a hátán a szőr. Hiába nem történt még semmi különös, mégis érezzük, hogy rengeteg minden fog még következni a történet hátralévő részében. Ennek oka a feszültség folyamatos fenntartása egy-egy mozzanattal vagy elejtett megjegyzéssel, amelyektől ugyan még mindig nem fog összeállni a történet, viszont a hatás garantált.

Most így a végére azt is megsúghatom, hogy Karin Alvtegen magyarul megjelent könyvei közül eddig ez vezet magasan a toplistán. Így aki most ismerkedik az írónő könyveivel az elsőként ezzel kezdje.

Az Árnyék igazi hajtépős könyv, ezért gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Aki viszont nem fél egy kis izgalomtól, annak viszont kötelező. :)

Értékelés: 5/5***

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Rejtő vagy Svejk? Svejk vagy Rejtő? Allan Karlsson!

Mi történik, ha egy száz éves ember nem adja meg magát a rémesen unalmas sorsnak? Mi történik, ha nem hagyja magát etetgetni, felköszöntgetni, fotózkodni, körbe hordozni, mit a véres kardot? Mi történik, ha kilép  a klisék közül és egyszerűen csak lelép?  Kérem szépen, a válasz egyszerű: elszabadul a pokol :-)

Jonas Jonassonról pedig nem hiszem el, hogy elsőkönyves szerző. Van benne valami tökély, valami az őszseniből, a klasszikus humorból, abból az igaziból, amit csak a nagyok képesek hozni. Tiszta, csengő hangú kacagás és ész.

Egy szó, mint száz, Allan Karlsson unja a banánt, az idősek házát, ahol és és általában mindent. Ezért aztán sétálni indul, a századik születésnapján, mert nem akar tárgy lenni, tárgy az ünnepségnek, a polgármesterrel meg a szülinapi tortával, nővérekkel körítve. Így aztán, ahogyan éppen van, enyhén vizeletcseppes szobapapucsban, egy kilencvenkilenc éves embert megszégyenítő tempóban indul a nagy kaland, illetve a buszállomás felé. Ahol ellop egy bőröndöt, aztán új barátokat szerez és természetesen új ellenségeket is. Miközben egyre sodródik a lehetetlen történések felé, megismerjük Allan múltját is, az elmúlt száz év világtörténelmét. Talán éppen ezért száz éves ő: megmutatni nekünk  a bonyolult történések egyszerűségét, a XX. század abszurdját. 

Közben meg röhögni kell. Teli szájjal, hasat fogva, könnyeket törölgetve,  úgy, ahogy a Rejtőkön tettük annak idején. Tiszta szívből, felszabadultan, boldogan. 

Murakami: 1Q84 1. könyv

Murakami a szívem csücske, ezt tudja mindenki. Ha csalódást okoz, ha tetszett a könyve, mindegy, én imádom így is, úgy is. Van benne valami, ami függőséget okoz, ami miatt kényszeredetten be akarom szerezni és magamévá akarom tenni a műveit. A függőségi faktor egyértelműen a stílus, ahogy ír, a gyönyörű megszemélyesítései, amivel eddig még sosem találkoztam, és az a lehengerlő írásmód, amivel egyenesen hozzácsomóz a sorokhoz, és nem enged. És most megírta ezt a trilógiáját, de kedves Murakami bácsi, értse meg, hogy ennél jobban nem tudom magasztalni, még akkor sem, ha a következő két kötetben is folytatja ezt a csodát, ami meglapul a borító alatt. Ahogy az uram mondaná, ez eddig zseniális.

A történet vezetését már megszokhattuk a mestertől. Két szereplő (Tengo és Aomame), két párhuzamosan haladó történet, melyek néha érintik egymást, máskor eltávolodnak, te átlagban közelítenek egymáshoz. Tengo egy nagyon fontos feladatot kap, át kell írnia Fukaeri könyvét, a Légből szőtt gubót, Aomame pedig különös küldetéseket kap egy idős hölgytől. De mégis mi közük van egymáshoz? Külön világban élnek, ugyanabban az évben, de mégis képesek dolgok átjárni az egyik világból a másikba. Hogy is van ez?

Ez a könyv olyan sokrétű, annyi mindent érint, annyi fontos témával foglalkozik, hogy szinte már zavaró lehet, de Murakami úgy tudja ezeket adagolni, hogy mi ebből semmit se érezzünk. Apró párhuzamokat lehet észrevenni Orwell 1984 című könyvével. Van, amikor ténylegesen említi, van amikor az eszmeiséget véltem felfedezni benne. A szocializmus, a társadalmi egyenlőségek megfogalmazása játszik szerepet a felbukkanó szektáknál. Ahogy létrejöttek, már megcáfolták, hogy teljes egyenlőség nem létezik, és már kialakultak a kasztok.

Persze rengetek Murakamis elem megjelent már az első kötetben, rögtön kezdve a zeneiséggel, folytatva az idősebb pasi, fiatal lány rendhagyó kapcsolatát. Egy főnökszerepet játszó figura is mind a két oldalról tisztán kivehető. Viszont hiányzik még a fekete macska és a kék ruhás nő. Várom őket nagyon. :)

Az egész történet nekem úgy hat, mint egy misztikus thriller. A little people, a két hold a valóságtól távol állnak, mégis a mindennapokba illeszti be őket. Thriller pedig azért, mert apró részletekben adagolja nekünk a megoldáshoz szükséges kulcs darabjait. Hiába olvastam el 500 oldalt, még sehol nem járunk a történetben - nekem van egy sejtésem, hogy mi lehet az összekötő kapocs, de ahogy eddig megismertem Murakamit, tuti jól össze fogja nekem ezt még keverni. Szóval hosszú a felvezetés, de olyan stílusban adja elő, amitől folyton megborzongok, és akarom még tovább és tovább olvasni. Folyton felkészülök, hogy a vége úgy sem lesz egész, de el tudja hitetni, hogy az lesz, és az az a húzóerő, ami miatt kívánatos a továbbolvasása.

Egy dolog rontott az élvezeten, és az a fordítás. Az eleje tele volt számomra egyáltalán nem a mondatba illő szavakkal. Ez a végére kisimult, vagy már kevésbé voltam fogékony a felfedezésükre. A második kötet nagy részét ugye már új fordító vette át, mert Erdős György sajnos nem tudta befejezni. Mivel ez egy érzékeny pont, nagyon remélem, hogy sikerült áthidalni.

De lényeg a lényeg, hogy ebben a kötetben Murakami valami egészen újat produkált, így aki azért nem olvas már Murakamit, mert egy kaptafára mennek a történetei, az azonnal álljon neki ennek, nem fog csalódni. Jajj, azok a gyönyörű képek, még most is beleborzongok. :)

Murakami Haruki: 1Q84 I. könyv. Geopen, 2011.

Ally Condie:Matched Egymáshoz rendelve

Ahogy "öregszem" úgy leszek egyre nyitottabb a fantasy és a sci-fi műfaj felé. Régebben még próba szerencse alapon sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen jellegű könyvet olvassak. Mostanában pedig igazán divatos lett minden ilyen könyv a vámpíroktól kezdve a boszorkányokig és mindenféle csoda dolog ami előrevetíti a jövőt.

A jövőben játszódik ez a történet is. Egy igazán steril, agyonszabályozott világban él Cassia akinek az életébe a Párosító Bankettjén lépünk be. Ezen a banketten dől el, hogy Cassiának kivel kell leélnie az életét, csak reménykedhet, hogy számára vonzó és szimpatikus fiút jelölt ki a rendszer, ami nemcsak élete párját jelöli ki, de napi ételadagját, öltözékét is. Sőt még az álmaiba is megpróbálnak betekintést nyerni.

Egy pici hiba a gépezetben, és Cassiának egy olyan fiúra terelődik a figyelme akit a társadalom csak megtűr.Természetesen a lányt egyre jobban érdekli a titokzatos és egyre jobban áhítozik a számára tiltott "gyümölcs" után.
Aztán az mint oly sokszor már, az emberek tudatukra ébrednek és engedelmes birkákból szabad akarattal rendelkező emberek lesznek, vagyis inkább szeretnének lenni.
Cassia pedig mindennek a kellős közepén áll, próbál helyesen dönteni és minél többet megkaparintani az igazi életből, érzésekből.

Egy ilyen világban, én tuti megőrülnék! Főleg annak fényében, hogy egy tucat olyan dologtól fosztják meg az embereket amikről tudják, hogy másképpen is lehetne csinálni - ilyen az olvasás, az írás - amit nem gyakorolhatnak szabadon. Ilyen a szabad párválasztás, vagy éppen a szabadidő eltöltése.
Nem akarok minden "poént" lelőni amit a történet tartogat ,minden esetre szerintem iszonyatosan izgalmas sorozat első darabja ez a könyv.

A borító nagyon jól sikerült, bár elsőre egyszerűnek tűnik, nagyon is beszédes.

John Grisham: Ha ölni kell

Rég avattam már kedvencet, végre újból megtehetem! Az első mondatától az utolsóig faltam, még a majdnem 700 oldal sem tántorított vissza. Kezeimet időnként a beállt görcsből masszíroztam vissza, de kitartottam!

Általában elég könnyen és hamar bele tudom magam élni egy-egy történetbe. Hogy ezt a történetet is átéltem-e? Istenem! Teljesen! És rögtön a legelejétől kezdve. Mióta befejeztem, azóta rágódok magamban. Mert ugye van a szív, meg az ész! Általában, legalábbis nálam mindenképpen csak nagy ritkán működnek együtt, és leginkább az első győz. Naná, hogy valószínűleg azt tettem volna, amit a főszereplő! De megtehetném? Jogomban állna? Jaj, csak sose kerüljön rá sor, hogy megtudjam!!!

Lent Délen egy fekete apa tárgyalása zajlik, aki megölt két fehér férfit. Na erre vonatkozott a kérdésem, hogy megtenném-e!? Hogy miért ölte meg őket? Mert emberi aggyal elképzelhetetlen, felfoghatatlan erőszakot tettek a 10 éves kislányán. Na ezek után határozza el, hogy nem számít semmi, bosszút áll a gyermekét ért sérelemért. Előre kitervelten, megfontolt szándékkal az első meghallgatáson leöli a két elkövetőt, miközben egy őket kísérő, ártatlan rendőr is súlyosan megsérül. Az eset totálisan felkorbácsolja az indulatokat a városban, de hamar híre megy a bűnügynek szerteszét az egész államban. Az álláspontok, vélemények teljesen megoszlanak, így nem csak a tárgyalóteremben folyik a harc.

A történet veleje nagyjából ennyi! Ez sem semmi, én már az első oldalaknál tépkedtem a papír szélét idegességemben, de a fő hangsúly a tárgyaláson, a bizonyításon, a vád és a védelem egymásnak feszülő háborúján van. Olvastam egy-két véleményt, hogy innentől már unalmas volt. Én faltam a jogi szakszövegeket, amit egyébként is nagyon szeretek. Amikor pedig még eszesen csűrik-csavarják is, furfangosan használják, jaj, azt én nagyon bírom! És itt benne volt sava-borsa a paragrafusokkal való boncolgatásnak, vagdalkozásnak.

Nagyon sokféle elvi kérdést is érint a történet. Önbíráskodástól kezdve, az apai érzéseken át a barátságról, becsületről, bosszúról, a jog alkalmazásáról, faji megkülönböztetésekről indít meg rengeteg gondolatot az ember fejében, és csak kavarognak, kavarognak. Mert nem is tudom, hogy lehetséges volt-e itt igazságosan dönteni. A legborzasztóbb, hogy akár ez meg is történhetett, valószínűleg sok száz, ezer ilyen megtörtént. Bárcsak sose...

A film beszerzése már folyamatban van, merthogy az is készült belőle 1996-ban, ráadásul parádés szereposztással, úgymint Samuel L. Jackson, Matthew McConaughey, Sandra Bullock, Kevin Spacey, Oliver Platt, Charles S. Dutton, Brenda Fricker, Donald Sutherland, Kiefer Sutherland, Patrick McGoohan, Ashely Judd. Senkit nem tudtam, nem akartam kihagyni. De örültem, hogy a könyv volt az első, nagyjából ilyeneknek képzeltem a szereplőket!

Szóval, szuper volt!!!

W.Somerset Maugham: A legsötétebb óra

Olvasási pályafutásom legnagyobb felfedezése volt Maugham! Úgy érzem mintha kizárólag nekem írna! Ez biztosan érdekesen hangzik,de mikor az íróra gondolok azt hiszem, hogy anno mikor nekiült írni "rám" gondolt , és tudta minek örülnék.
Megszoktam , hogy a szerző könyveiben mindig van egy-két csavar is ,itt is volt ugyan de nem szólt akkorát , igaz ez a történet nem is a meglepetések könyve most inkább a háború játszotta a főszerepet.

Egy angol nemesi család életébe lépünk be, az édesanya születésnapján. A család férfitagjai mind katonák , vagy annak készülnek egyetlen gyermek Jim aki megtagadja a hadviselést. A többi  Henderson fiú a kötelességnek él.
Látszólag a háborúról szól a könyv  ,de most sem kellett Maughamban csalódnom , érzelmekkel töltötte meg a lapokat és a Henderson család tagjait akik így vagy úgy de mind a saját boldogságukért küzdenek miközben hazájukért is aggódnak.
Vajon a háború felülírja az érzelmeket? Ilyen időkben lehet-e önző az ember? A jövőre kell gondolni? vagy mindig csak az előttünk álló napra?
Többek között ezek a kérdések foglalkoztatják a szereplőket miközben  a háború egyre drámaibb eseményeket idéz elő a családban.
Maugham úgy tudja "felöltöztetni" a szereplőit mint kevés más szerző.Annyira elevenek,színesek,hogy olvasás alatt hamar kedves ismerősökké lépnek elő , és olvasás után  nehezen válunk meg tőlük. A negatív karakterek is annyira hatással vannak ránk , hogy eszünkbe sem jut , hogy ki kellene iktatni őket.

Victoria Hislop: Hazatérés

Mindig hálát adok, ha egy nehezen induló könyv mellett kitartok, aztán kisül belőle valami nagyon-nagyon jó! Most is így volt. Kicsit döcögött az eleje, de azért szerencsére nem kellett sokat várni, hogy élvezetessé váljon a történet.

Maga az a tény, hogy Hislop jól ír, már A sziget olvasásakor is egyértelművé vált számomra. Akkor sem nagyon tudtam letenni a könyvet a kezemből. Ebbe a történetbe is nagyon bele tudtam magam élni, együtt éltem a szereplőkkel, sírtam a gyászolókkal.

Sonia és barátnője Granadába utaznak tánctudásukat tökéletesíteni. Azt egyikük sem sejti, hogy ez az utazás mekkora kihatással lesz további életükre. Bár teljesen másként, de mindkettejük jövője gyökeresen megváltozik.

Sonia ottlétük alatt teljesen véletlenül keveredik be egy kis kávéházba, ahol szinte rögtön barátságot köt a tulajdonossal, egy idősödő úrral. Fényképek, azokból sugárzó történelem, történetek néznek vissza a falakról, amelyek azonnal felkeltik lány érdeklődését. Partnere szívesen mesél róluk, órák hosszat diskurálnak egymással. Sonia észre sem veszi és a spanyol polgárháború, Franco véres megmozdulásai közepette találja magát.

Hazatérésük után mindketten érzik, hogy "ott hagytak" valamit, visszatérésük garantált. Ki ezért, ki azért. Otthon sincs minden rendben, úgyhogy nagy gátló tényezők nincsenek. Granadában Sonia szinte azonnal felkeresi új barátját a kávézóban, aki felajánlja, hogy szívesen körbevezeti őt a városon, miközben meséjét tovább folytatja.

Visszaugrunk időben az 1930-as évekbe, amikor a nemzet szétszakad, darabjaira hullik. Mindenkinek oda "kell" valamelyik oldalra állnia, így megosztottá válik az egész nép, mindenki mindenki ellensége lesz, a polgárháború kellős közepében találja magát az ország.

A kávéház hetven évvel azelőtt a nagyszámú Ramírez-család tulajdona volt. Az ő életüket ismerhetjük meg részletesen, és kiderül, vajon miért is érez furcsa vonzódást Sonia, ahányszor meglátja a kávéház falain a réges-régi fényképeket.

Részletes, egyben félelmetes képet kapunk az elbeszélés segítségével a spanyol történelem egyik talán legjelentősebb eseményéről, miközben a tánc szeretete itatja át a sorokat. Szinte kedvem támadt flamencót táncolni! :D Az első harmadától kezdve totálisan elmerültem a történetben, alig láttam ki mögüle. Nagyon érdekes, korabeli hangulatot teremtett az írónő a szinte filmszerű leírásával.

A fél pont levonás talán meg kell azért magyaráznom. Remélhetőleg és valószínűleg másnak ezek nem is "fájnak", de azért figyelembe kellett vennem. A fő gondom az volt, hogy az elbeszélő, aki visszaemlékezik, felidézi a történetet, kizárt dolog, hogy ismerhette a múlt eseményeit, legalábbis azokról, akikről mesélt, hiszen távol voltak egymástól, leginkább nem is érintkeztek egyáltalán egymással. Szóval lehetetlen volt, hogy pont ő beszélje el a történteket. De ezek tényleg piszlicsáré dolgok voltak, ez látszik az értékelésből is, hiszen nagyszerű volt a történet.

Varró Dániel: Akinek a foga kijött : még korszerűbb mondókák kevésbé kis babáknak

Az Akinek a lába hatos c. kötet folytatásaként jelent meg ez a kis könyv. Csupa pozitív áradozást hallottam eddig Varró Dánielről, és én szégyenkezve bevallom, nem volt szerencsém találkozni eddig egy kötetével sem. A mai magyar gyermekirodalomban rangos helyet foglal el, így kisgyermekesként fontosnak tartottam elkezdeni az ismerkedést vele. És kíváncsi is voltam! :D A rajongók táborába beállok, imádom a verseit!

Kevésbé kis babáknak ajánlja a szerző a kötetet, amibe én belesoroltam magamat is. Gyermeklelkű felnőtteknek kötelező, morc arcúakra ráerőltetendő! :D

Kissé nagyobbacska, már kúszó-mászó babákkal együtt járó vicces szituációk találhatók a könyvben, versbe foglalva. Én nem csak kisgyermekes szülőknek ajánlanám... Utánaolvasva megtudtam, hogy a szerzőt saját gyermekével való kapcsolata ihlette. Azt hiszem, ez érezhető! :D

Röstellem, de eddig gyermekeimnek nem történt felolvasás belőle, ők csak a rajzok láttán visítottak fel. Ami késik, nem múlik! Én viszont bújom lépten nyomon. Nincsenek túlbonyolítva, a maguk egyszerűségében nagyszerűek!

Maros Krisztina rajzai nagyon jól illeszkednek a verseskötethez, szerettem őket nagyon!

Részlet az egyik kedvencből:

"Jó játék a cicafarok,
szélte pont egy babamarok.

Én húztam meg, mit akarok?

Jó játék a cicafarok."