J.A.Redmerski: A soha határa

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Annyira nagyon vágytam erre a könyvre, és magam sem tudom, hogy miért. Valahogy a cím elkapott, vagy a borító?- aztán vágyakoztam utána, sokáig nem tudtam megszerezni, végül mégis más formában most olvastam el. 2 nap alatt. A benyomásaim vegyesek. Igazából tetszett a könyv, de a túlfűtött szexualitás nem vonzott ebben a történetben sem. Általában nem az aktusok érdekelnek, hanem az emberek jelleme, személyisége, szenvedésük, útra találásuk, ez a vonal viszont lenyűgözött még akkor is, ha szükségesnek látszottak benne a 18-as karikás jelenetek.

Cam élete fekete (vagy éppen sötétebb) időszakában, folyamatos szomorúságok és egy csalódás után távolsági buszra ül, és elindul. Mivel az USA-ról van szó, így ne egy Budapest-Miskolc távolságot, de ne is egy Letenye-Záhony távolt képzeljünk magunk elé, hanem a hatalmas államok útvonalait. Amiket mi, a legtöbb magyar csak a térképen ismerünk.

"Az utazás egy távolsági buszon olyan, mintha az ember egy másik világban lenne."

Cam Idahoba utazik, mert a pénztáros sült krumplijáról a burgonyatermelő Idaho jutott eszébe a jegy megvásárlásakor, és a feneke is kezd elgémberedni a mérföldek számának a növekedésével, amikor is egy csodálatosan gyönyörű, hangos zenét hallgató huszonéves srác száll fel a buszra és telepszik le mögé. Első kommunikációjuk a hangos zene miatt lesz, de az első szemkontaktus során elindul bennük egy érzés, ami az utazás folyamán kibontakozik. Beszélgetni kezdenek, majd Andrew célba érkezésekor, Wyoming-ban elválnak útjaik. De csak egy kis időre, mert a fiatalember visszatér és életet, bocsánat tisztességet ment. S innentől nem válnak el egymástól.

Ebben nincsen semmi spoiler, mert a  történet inkább a saját útkeresésük, amelynek olvasásakor úgy éreztem, hogy Cam nyílt lapokkal játszik, őt megismerjük, de Mr.Parrish titkolózik. Valami ott lebeg, de láthatatlanul. Együtt mennek a férfi haldokló apjához, majd együtt folytatják autóval az útjukat, mert nehéz az elválás, és mert keresik-kutatják az életüket, vagy éppen a megoldásokat.

Andrew "életet lehel" Camryn-be, kibontakoztatja őt; a lány magára talál, célokat tűz ki, de ott van a kérdés közöttük: vajon együtt maradnak-e, vajon van-e jövőjük? S míg Cam változik, addig Andrew csendben van, hangjai között az éneklés, a bujaság és a nevetés húzódik meg. Vagy a sírás, amelyeket elrejt.

"..egy harcos soha nem sír, nem engedi, hogy egy ütés a földre vigye. Csak és kizárólag az utolsó, végső csapás terítheti le, de akkor is férfihoz méltóan végzi."

Utaznak, buliznak és énekelnek a new-orleans-i vad éjszakákban, utaznak és közel kerülnek egymáshoz, utaznak és félnek maguktól, utaznak és bizonyos szinten félnek egymástól is, utaznak és megérkeznek a célba: Texasba.

A jövőjük megfogalmazódott: együtt-egymásért. 

Sikerül nekik?

A sikeren kívül nem tudtam elvonatkoztatni az egyéni gondolataimtól, azaz, hogy hányan vannak azok az emberek, akik képesek itt hagyni csapot-papot és elindulni a vakvilágba, megszüntetni a röghöz-kötöttséget, hátra sem nézve menekülni ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól?
Hányan vannak azok, akik megtehetik anyagiak tekintetében is, hogy elinduljanak hetekre, hónapokra, hogy magukra találjanak?
Hányan vannak, akik ennyire magányosan keresik az útjukat?
Hányan vannak, akiknek tényleg erre van szükségük?

Valahogy az amerikaiak kevesebbet gondolkoznak ilyen dolgokon. Mindig azt hallom, olvasom, látom, hogy ők sokkal könnyebben kelnek útra, költöznek keletről nyugatra, többezer mérföldre a szülőktől. Ez már az egyetemre való jelentkezésnél elkezdődik sokaknál. Ott nem olyan erősek a kötődések?

Cam szülei elváltak, bátyja börtönben, barátnője haragszik rá, a mamája éppen szerelmes, így 20 évesen egyedül érzi magát, egyedül van. Annyira nagyon sajnáltam. Nekem nem annyira a szabadságvágy kiélését jelentette a buszra szállása, hanem a menekülést. Nem annyira mondtam azt, hogy hű, de jó, hogy elmehet, mennyire klassz dolog, hogy simán megteheti!-hanem inkább mentem volna vele, hogy ne legyen egyedül.

Andrew is a gondolkozás miatt ült buszra a gyorsabb repülőút helyett. Nem annyira a szabadságvágy hajtotta. Inkább a félelem. Az idő. A lassúság. A gondolkodás.Kinek Camino menetelése kell, kinek elég a kietlen amerikai utak sokasága és hossza.

Ez a könyv az ő közös útjuk.- Első része. S én várom a második könyvet, hogyan megtudjam az út folytatását.

P.S. Igen, mindennek ellenére én is elmennék sokszor. Valahova, nem tudom mennyi időre, de nem tehetem. És itt le is kell zárnom ezt a témát.
8/10

Gillian Flynn: Holtodiglan

Nem jutok szóhoz, mert ..............

....................... ilyen alaposan megírt thrillerrel még nem találkoztam. (Vagy csak nem emlékszem, de ennyire jó még nem volt egyik sem - szerintem.)
....................... a vége megérintett, mert nem így kellett volna, mert a szívem szakad meg a folytatástól.
....................... kapkodtam a fejem és nem akartam olvasni, miközben olvasni akartam, és nm jutok szóhoz, mert éreztem, hogy a vége: lesz ami lesz!
....................... egyszerűen nem jönnek a szavak.

Klassz volt!

Nick Dunne ás Amy Elliott (azaz az Elképesztő Amy) egykori new yorki újságírók fergeteges kapcsolatának és házasságának a története, amelybe az ötödik házassági évforduló napján kapcsolódunk bele, amikor közös életük rizikós 7.évében vannak: Amy eltűnik. A lakásbandulakodás nyomai, Amy vérének nyomailáthatóak, s elkezdődik azonnal a  nyomozás.
Az órák, napok pörgésével bepillantunk, sőt megismerjük a helyzetet, a házasságukat, az életüket, s elég hamar belecsöppenünk abba a ténybe, ami nem is számít titoknak talán, hogy ezeknél az ügyeknél elég nagy %-ban a férj a tettes, ő a gyanúsított.

A könyv  a nyomozás és az elkövetkező hetek története, miközben az eddigi életük története is kibontakozik a szép dolgokkal, a szerelemmel, a kedves történeteikkel, amiben megtalálhatja mindenki saját maga, vagy éppen saját kapcsolatának lenyomatait. Ám a szép és jó sok kapcsolatban nem csak átalakul nemesebbé, hanem egész egyszerűen elmúlik.

A könyv  a nyomozás és az elkövetkező hetek története, de ne gondolja senki, hogy egy Poirot történettel találjuk szemben magunkat! A rendőrség nyomoz, keresi az nyomokat, indítékot, de mi a másik oldalt látjuk: Nick napjaiba és gondolataiba, illetve Amy naplójába, gondolataiba pillanthatunk bele, ami érdekessé, izgalmassá, elgondolkodtatóvá teszi a történetet. Egyre inkább, egyre jobban. Ahol  a drukkoló-típusok odaállhatnak valamelyik oldal mellé, védhetik az eltűnt nőt és ölelhetik, vigasztalhatják a férjet is.

Vajon ki mellé állnál? ..és vajon ott maradnál mellette? Egyáltalán állnál valaki mellé, vagy csak követnéd az eseményeket?

Én Nick-párti voltam végig, magam sem tudom miért.Eleinte csak figyeltem, aztán ott ragadtam. Vajon csak Amy stílusa nem nyert meg, vagy más?
Én Nick-párti voltam végig, és a végén majdnem sírva fakadtam.
Hogy miért? Nos, ez titok, minthogy az is titok, hogyan kapcsolódik ez a borzasztó könyv is az életem mai napjához. Vagy az elmúlt hetekhez, hónapokhoz. Nem, nem öltem meg senkit, nincs erőszak a családunkban, más oldalról támasztanám alá, és utálom és félelmetes, hogy mindig van egy kapcsolódási pontom az aktuális könyvhöz. Vagy csak szerintem kapcsolódás, minden esetre gondolkozhatom, utálhatom jelen esetben a könyv végét. (Azt hittem, hogy a falba verem a fejemet, amikor láttam, hogy van még 2-3 oldalam, de hirtelen vége lett, és csak a köszönetnyilvánítás jött.)

Eltértem, de csak azért, mert foglalkoztat a történet: Nick és Amy, ahogy írtam az Elképesztő Amy, akik NYC-ben ismerkedtek meg, majd kényszerű okokból költöztek vissza egy porosabb vidéki városba, Nick szülőhelyére. Vajon egy híres írók gyermeke Elképesztő Amy, egy magániskolákba járó, kozmopolita lány, hogyan éli meg a költözést? A munkanélkülivé lett újságíró Nick, aki édesanyja ápolása miatt tért haza, hogyan éli meg az új, teljesen más hétköznapokat? Beszoknak? Odaszoknak? Megszoknak? Egymást is megszokják ebben a Missisippi melletti kietlen lakóparkban? ...de valójában mi is történt?

Gillian Flynn fantasztikusat alkotott. vajon sokat nézett bűnügyi filmeket, sorozatokat, thrillereket? vajon ilyen meséken nőtt fel egy esetleges zsaru, jogász papa mellett? Vagy csak elengedte a fantáziáját, és megalkotott egy remekművet? Nem tudom, de szívesen megkérdezném tőle.
Eltalálta a nőiséget, a nők egy nagyszámú típusának vágyait, gondolatait úgy, hogy még a férfiakat is megfelelően ábrázolta.

Nem tudok mit írni, mert szerintem spoiler lenne, annyit azonban hozzátennék, hogy olvastam egy blogon azt a kérdést, hogy vajon Nick vagy Amy süllyedt le mocskosabb mélyre? Nekem erre csak egyértelmű válaszom van, nem is kellene gondolkoznom. Aztán Nima azt is mondta most, ezt a könyvet mindenki másképpen értelmezi, főleg a végét. Érdekelnének a vélemények.
Vajon nem tudok elvonatkoztatni az eseményektől, nagyon egyértelműen értelmeztem a sorokat? Nekem most minden fekete és fehér, esetleg egy kis szürkével kiegészítve. Nem láttam bele, nem vizsgáltam a saját kapcsolatomat, egész egyszerűen egy pszichopata történet, ami elvont a hétköznapokból, ami elgondolkodtatott, ami továbbgondolkoztatott, és gondolkozom tovább.

A végével kapcsolatban: "Miért? Mondd, Nick! Miért?????????"

10/10!!!

Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek

"... akármilyen rosszra fordulnak a dolgok.. azért még mindig van választása."

Hogy is van a mondás?
Ami előre meg van írva...,

"Ez a legrosszabb az egészben, a teljes reménytelenség érzése."
Sam Kingston, a fiatal végzős gimnazista lány, valószínűleg tele tervekkel egy egyetemi továbbtanulás irányában, autóbalesetet szenved, és...............
...................és ekkor még azt hittem, hogy valami hasonló lesz, mint a Ha maradnék című könyv, ami nagyon tetszett.

Hamar kiderült, hogy itt nem erről van szó, azaz nem a kóma állapotában lévő agymunka, mint ott Mia esetében volt, hanem ebben a könyvben az történik meg, hogy Sam az autóbaleset napját, azt a Cupido napos pénteket élheti meg többször: szám szerint hétszer. S miközben újra és újra átélhetjük azt a napot, mindig valami más történik 1-2 apróságban, aminek befolyásolnia kellene a végkifejletet és befolyásolnia valami mást. Sam az előző péntekek emlékével ébred fel a következő pénteken, a következő február 12-én, így tele emlékekkel, tele tettekkel, ötletekkel vág neki újra és újra ugyanannak a napnak, mégis valami másnak. Megismerjük őt, a barátnőit, a barátját vagy akár a szerelmét. De igazából nem ez alényeg, hanem Sam napjai, Sam megvilágosodása, Sam bocsánatai, Sam segítségei, Sam boldogsága.

Ez egy jó könyv lehetett volna, ha nem ilyen lett volna ez a lány. Nekem nem volt igazán szimpatikus, mert valahogy nagyképűnek találtam, ezenkívül számítónak. (Persze-persze változott a napok során, ami mindenképpen pozitív, de akkor sem...) 16-17 évesen már van egy kialakult stílusa az embernek, és olyan amilyen. Értem én, hogy Lindsay, Elody és Ally a nagy barátnők, de nem tetszett a közöttük lévő hierarchia, a titkolózás, az őszinteség hiánya, hogy ennyi idősen is még gyűlölünk, megalapozatlanul ribancozunk olyan lányokat, akik meg sem érdemlik. Hogy felelőtlenek.
Lehet, hogy ez Amerika, akkor én ellenzem. Lehet, hogy ez még a kamaszkor, akkor én remélem, a lányom soha nem lesz ilyen szemét csaj. Lehet, hogy naiv vagyok, mint mindig, ez ellen nem tudok mit tenni. Azt viszont tudom, hogy érzékeny vagyok, így én nagyon sajnálta ezeket a lányokat. Az álarc mögötti arcukat kutattam: a gazdag csajét,  az alkoholista szülők gyermekének az arcát, a bulimiás csajét-aki ezer és ezer fájdalmat hurcol magával kiskora óta és természetesen látom Sam arcát, akit befolyásolnak ezek a lányok, a tettek, és nem látja a sok jót, ami körülötte van.

Komolyan meg kell halni vagy haldokolni kell, hogy megölelhessem a lányomat, és ő viszontöleljen?

Komolyan egy új lehetőségként kell megélnem, hogy a lányom által húzott piros körömlakkcsíkot átléphessem és bemehessek a szobájába? Naaaaaa...........!

Komolyan erről kell szólnia a reménynek, hogy átgondolhatom az életemet, és megmenthetek életeket, kijavíthatom a hibáimat, kiradírozhatom a rosszakat, hogy a lelkiismeretem makulátlanná válhasson? Minden nap egy új jótett, hogy tisztán léphessek tovább? Egyik nap még ő pletykál, másnap már ő mondja, hogy a pletykák valakik unatkozásából születnek.

Értem én, hogy sosem késő semmi sem! Hogy mindenkit meg lehet javítani! Hogy örüljünk, hogy észrevették magukat a lányok! Azaz inkább Sam, hiszem róla van szó. Nem szeretnék ítélkezni, messze vagyok még attól, hogy a gyerekeim  felnőjenek, és azt mondhassam: én jobban csináltam! nem is biztos, hogy jól végzem a dolgomat. Remélem, hogy nem lesz benne a kezük ilyen szörnyű tettekben. Remélem nem ülnek majd alkoholfogyasztással majd a volán mögé, sőt utasként sem. Remélem nem lesz senki miattuk ... Remélem segítenek majd az esetleg hasonló problémákkal szenvedő barátaikon, és nem csak hagyják sodródni őket. Remélem a jó oldalon fognak állni.

"Egy jóbarát meghagyja neked a titkaidat. A legjobb barátaid pedig segítenek megtartani azokat."

Szerintem vannak olyan titkok, amelyek feldolgozásában segítenek a barátok. Mert barátok. A titkolózás csak sebeket ejt, ahogy itt is történt. Göngyöltjük magunk előtt a titkainkat, aztán már ki sem tudjuk bogozni a hálót, amit ezekből magunk köré szőttünk.

Igen, a könyv megmutatja, hogy sosincs késő változni, változtatni, legfeljebb egy egyszerű határátlépésről lesz szó, amit először lehet, hogy fáj, aztán mint a csodák 3 nap múlva elfelejtődnek. Samnak nincsen három napja a csodákhoz, neki azonnal cselekednie kell. Napról-napra, apró változtatásokkal.

"Ha átlépsz egy határt és nem történik semmi, a határ elveszti a jelentését."

Nem igazán tetszett, szerintem sokkal jobban meg lehetett volna írni ezt a könyvet, de nincs ötletem, hogy hogyan, mert ne ez a lényeg, hanem az, hogy sosincs késő  változáshoz, még akkor sem, ha részünkről már nem aratjuk le ennek gyümölcseit. Tegyük önzetlenségből!

"Hogyan lehet, hogy ennyit változtam, és mégsem tudtam megváltoztatni semmit?

5/10

Simone Elkeles: Rules of Attraction- A vonzás szabályai

A vonzás szabályai....... vannak ilyenek egyáltalán? Erről a könyvről sem tudok sokat írni, kedveltem, szerettem.

A tökéletes kémiában megismert Alex nagyobb öccsének, Carlosnak a története, akit Mexikóból Coloradoba a bátyához költöztetnek, hogy távol kerüljön a bandatagoktól, a gonoszságtól, hogy a félelemnélkülisége, a családjának a védelme ne váljon kárára.

Carlos nem akart menni. Ő küzdeni, harcolni akartmindhalálig, s így nem is örül neki, amikor az egykori bandatag testvérhez megérkezett. Alex élete gyökeresen megváltozott a szépséges Brittany oldalán, így öccse kritizálni tudja csak az idősebb Fuentest, hogy feladta a családi "hagyományt", s majdnem belehalva az egykori zűrökbe, ő mégis az értelmes életet választotta.

A mexikói fiú megérkezik, s azon nyomban Kiarával ismertetik meg, aki az iskolai kísérője lesz egy hétig. Éppen itt kezd az első és a második rész még inkább hasonlítani egymásra, s hiába más a háttérsztori, mégis az egyik központi téma a szerelem lesz, a másik a drog, s a fekete élet, amiből egyszer csak Carlos, mégis ki szeretne szállni.

Carlos és Kiara kapcsolata zűrökkel indul, mégis beindul az a kémia közöttük, s bár eleinte úgy gondolják, hogy üzleti érdekek fűzik őket össze, hamar kiderülnek a valódi érzések.

A fiatal srác bizonyítani akar, hevesen zubog benne a vér, nem szeretne Alex sorsára jutni, utál mindent, amibe itt belecsöppent, s csakhamar egy galibába kerül, egy zacskó marihuána pedig a hátizsákjában köt ki.

Ugye, ebből nem sülhet ki semmi  jó, Kiara családja mégis megpróbálkozik a Carlos szerinti lehetetlennel: elfogadják őt, megpróbálják megváltoztatni a fiú életét, hozzáállását, pontosan megismerni őt, hogy segíthessenek neki.

(Kiaráról csak annyit érdemes elmondani, hogy egy fantasztikus családból származik és egy nem mindennapi lány. A lányos dolgok messze állnak tőle, inkább bakancsban jár, hegyet mászik és autót szerel, ahelyett, hogy sminkben és lányos ruhákban nevetgéljen a barátnőivel. A fiút első perctől kedve szeretné megismerni, érzi, hogy a magabiztos vagány külső és szöveg alatt egy másik fiú is lakozik.)

Miközben a fiatalok élik a gazdaságilag meghatározott kapcsolatukat, úgy változnak érzelmeik, úgy nyílik meg Carlos, s úgy lesz vége a könyvnek is. Persze nem ilyen egyértelműen, hiszen a drog a képben marad, Carlost pedig kemény fából faragták, és ő küzdeni szeretne. Küzdeni, ameddig tud. 

Szerettem, kedveltem. Betöltötte azt a funkciót, amit vártam a történettől. S ráadásul: érdekel a harmadik kötet is!

8/10

Sara Rattaro: Tiéd az életem

Monológ, ami nem is lehetne az. Vagy mégis?
Nagyon hosszú a könyv fülszövege, és, ha valaki nem olvasta végig, talán nem is fontos, mert szerintem túl sok információt tartalmaz. Nekem elég volt az első három mondat, hogy kezembe vegyem ezt a könyvet, ettől az ismeretlen írónőtől:

"Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit."
Monológ, amiből megismerjük Violát. Azaz próbáljuk, mert nem tudtam megismerni. Kaptam egy szeletet belőle, megismertem az érzéseit, az érzéseinek egy részét, de nem állíthatom biztosan, hogy ismerem őt. Hiszen hol vannak azok a fontos benyomások, történések, események, amelyek befolyásolnak minket embereket, s főleg, minket nőket?

Nem tudhatom, hogy Viola mint ment keresztül, mitől vált olyanná, amilyenné lett, miért nem volt jó neki a férje, mint házastárs, miért kellett más ölelő karjában vigaszt keresnie, s végül miért történtek azok az események, amelyek történtek?

..mert Viola keres-kutat valamit, nem jó neki a saját bőrében lennie. Önmagában is kutatja, de a történet rövidsége inkább kérdéseket hagyott bennem, semmiképpen nem adott válaszokat.

"Elolvastam a neveinket a csengő mellett, és először életemben megértettem, mit jelentenek: a mögé az ajtó mögé kell bezárkóznunk, ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött."

Kiderül, a színfalak mögött néhány miért?-azaz gondolhatjuk, hogy mi kitaláltuk, megfejtettük! Én így gondoltam olykor, de Violát, ebben a néhány olvasásra szánt órában nem tudtam megszeretni. De Carlo-t, a férjét sem, pedig sok nő álmai férfija lehetne, aki kedves, szereti a nőt, elfogadja. Nos, ebben nincsen semmit, inkább amit mögötte láttam, az odaadó magatartás, a lemondások-amik elfogadására nem kaptam választ. De nem is kaphattam, hiszen Viola enged be a gondolataiba.

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet. Elgondolkodtam az életükön, amire csak következtetni tudtam.
Luce, a lányuk kórházba került.
Luce viselkedésének a miértjei nem derültek ki, inkább sejthetjük, vagy ahogy Viola említi: jobban hasonlít rá, mint szerette volna?
Luce kórházba került. Súlyos beteg. Élet-halál között van.
..s erre mi a család reakciója? Carloé és Violáé? Különböző, mégis akár hasonló lehet. Ugyanaz, de másképpen. Olyasmi ami nem biztos, hogy eszünkbe jut egy édesanyáról. Olyasmi, ami lehet, hogy más édesanyának is eszébe jutna ebben a helyzetben: , javítani. Épp olyasmi dolog, amikor most nézhetünk magunk elé, merenghetünk, elképzelhetjük, véleményt alkothatunk.

Nem szerettem Violát, de sajnáltam. Nem szerettem, mert nem kedvelem a gyereküket érzelmileg elhanyagoló szülőket, a többiről nem is beszélve...
... és vajon Luce hogyan élte meg a gyermekkorát, a kamaszkorát?

Én szívesen olvastam volna ezt a könyvet mindhármuk nézőpontjából, hogy összerakjam és megértsem őket!

7/10

Diane Pearson: Csárdás

Totálisan levett a lábamról ez a könyv. Annak ellenére, hogy súlyától, nagyságától megrémültem, amikor először megláttam, egyetlen unalmas sor sem volt benne. Akár azonnal kezdtem volna elölről, vagy egy folytatást is bevállaltam volna rögtön.

Fantasztikus könyv, amelyben, mint ahogy az egy jó családregényben  lenni szokott, rengeteg szereplő jelen van, rajtuk keresztül számos szál fut végig a történeten, amelyek mindegyike hozzám nőttek, velük éltem abban a pár napban, amíg olvastam a könyvet.

A történet kezdete az első világháború előtti időkbe nyúlik vissza, amikortól is szép lassan megismerkedhetünk a zsidó gyökerekkel rendelkező Ferenc, a Rácz-Rassay és a Káldy családdal. E három család tagjai főszerepet töltenek be mindvégig a könyvben, néha nagyon utáljuk, máskor szánjuk őket, de érzéketlenek semmiképp nem maradunk egyik felé sem. Az amúgy békés, bálok csodás hangulatában telő időszakból kiindulva áthaladunk a második világháborún, végül kikötünk az '56-os forradalomnál, eközben pedig nemcsak a család sokszor botrányos, máskor enyhítésképpen rendkívül mulatságos történésein keresztül láthatunk bele az aktuális politikai változások színfalai mögé.


A központi téma a nemesség és az alsóbb osztályok egymáshoz való viszonyulása, később pedig ezek az éles határvonalak egyre inkább való elmosódása. E között a három család között is pattanásig feszülő ellentétek, másfelől pedig szenvedélyes vonzalmak alakulnak ki. Szülők célja a megfelelő, ranghoz méltó házasság gyermekeiknek, gyermekek célja pedig, hogy szívük választottját elnyerjék. De nem minden olyan egyszerű, ahogy megálmodja az ember, mint általában.


Nyilván nem egyedülálló a könyv abból a szempontból, hogy a témát, a korszakot, a hátteret feldolgozták már számtalan irodalmi műben, de az sosem mindegy, hogyan. Megőrizve olvasmányosságát, fantasztikus dokumentumregénynek is mondhatnám a könyvet, amely emléket állít Magyarország háborús hadviselt évei, résztvevői előtt. Mint, ahogy az a címsorban látható, nem magyar a szerző. Diane Pearsont Magyarország iránti rajongása ihlette a könyv megírására, ami azért valljuk be, ritka, és amely mondhatom, tökéletes szépirodalmi írásra sikerült.

Az utóbbi években az olvasandó könyveim felszaporodása miatt nagyon kicsi esélyt látok bármely könyv újraolvasására, de ez biztos, hogy újból a kezembe kerül, 100%. És még a karizmaim is megerősödtek közben. :)

5/5*

Gilles Legardinier: Állítsd le magad Julie!

Az első oldalak után én paff lettem, hogy egy nő hogy lehet ennyire infantilis módon hülye? Aztán tudatosan-e vagy sem, elkezdtek leperegni magam előtt tinédzserkori, meg kicsit későbbi, meg talán néha még mostani aktivitásaim is, minek következtében rájöttem, hogy pontosan, de tényleg tökéletesen ugyanígy "működök" én is. A cél érdekében képes vagyok a méltóságomat sutba dobni, persze ez mindig csak utólag derül ki. :D Barátnőimmel különböző okosságokat eszeltünk ki világ életünkben, ha bárkinek egy kis segítség kellett pasiszerzés vagy bármilyen megoldhatatlannak tűnő ügy terén. Mindent megoldottunk! :D Ha kellett, órákig lesben is álltunk, bármit megtettünk. Nem tudom, mennyit változtam, mert időnként még felviláglik bennem az infantilizmus, de talán meggondoltabb lettem. Julie viszont nem nagyon tanul az esetekből, sőt, tovább tetézi azokat.

Julie amúgy egy 28 éves, éppen hogy csak szingli csaj, hiszen bő 2 éves párkapcsolata most ért véget. Sokáig nem nyalogatja a sebeit, hiszen secperc alatt rátalál az új szerelem, akiről csak annyit tudhatunk, hogy Ricardo Patatraz a neve. Abban teljesen egyetértettem a lánnyal, hogy ez a név megér egy misét, de hogy elegendő legyen a postaládán virító idétlen név arra, hogy elkezdjek nyomozni utána, hát... Merthogy pontosan ez történik, és még akkor sem távozik behúzott farokkal, amikor a férfi maga szabadítja ki beszorult kezét a postaládából. Mármint a férfi postaládájából!!! Értitek!? Próbálja kiszedni a pasi leveleit, hátha abból többet tud meg róla, amikor megjelenik maga a préda! :D

Nem adja fel ez a lökött tyúk, tovább fondorlatoskodik, minden elképzelhetetlen hülyeséget bevet, csakhogy megszerezze a férfit. Én már sokszor arra gondoltam, hogy a Ric a saját nemét szereti, mert hogy Julie szándékai egyértelműek voltak, azt elszántsága biztosította. :D De aztán mindig akad egy-egy pici jel, ami tovább élteti a lányban a szerelmet, a vágyat a férfi iránt.

A borító szerintem szenzációs, annyira jól visszaadja a könyv egész hangulatát, Julie idétlen személyiségét. Ránézek és nevetnem kell! És különben is, szolidáris vagyok! :D

Na csajok, ráismer valaki önmagára, akivel még ma is simán megcsinálnék hasonlóan cseles, jól kidolgozott akciókat? :D

4/5

A beavatott lázadó

Veronica Roth sorozata már itthon is megelőzte a hírnevét. Nagyon sokan várták már, hogy itthon is olvasható/elérhető legyen. 

Az értékelések alapján a legtöbben elégedetten teszik le a könyveket az olvasás végén, és vannak akik döbbenten csukják be az utolsó sor után. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Sajnos. 

Fülszöveg (A beavatott):

"EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is."

A fülszöveg utolsó sorába hadd kössek bele egy picit.  Tris döntése egyáltalán nem okoz meglepetést az olvasónak, hisz ha nem így lenne, akkor nem lenne miről szólnia a könyvnek. Az egész befejeződne a választás napján. De mivel nem így történik, ezért tovább olvashatjuk a főszereplő hihetetlen és kalandos történeteit.  (Csak én ettől nem érzem magam szerencsésnek - de ez más kérdés). 

Az első rész még nem is piszkálta meg annyira lelki nyugalmam kicsiny tavát. Hozta a ma már oly népszerű tini disztópia sablonos elemeit, egy picit tekertek rajta, de amúgy semmi különös nem volt benne. Adott egy főhősnő, akiért izgulhatunk (Tris Prior) hogy túléli-e és egy főhős, akitől azt várjuk, hogy szerelmet valljon nevezett főhősnő iránt (Négyes) és lehetőleg mentse is meg. Eddig minden okés. 

A bajok ott kezdődnek, amikor Tris valódi énje beköszön a Bátrak főhadiszállásán. Hamar ráéreztem, hogy én ezt a lányt bizony nem fogom kedvelni. Az hagyján, hogy nem veszi észre a nyilvánvalót (a bátyja olvasás iránti szeretete) de ridegsége és megvető érzései Al iránt (akit első éjjel sírni hall) kifejezetten idegesített (ő bezzeg sírhatott, amikor kigúnyolták kislányos alakja miatt - ami érthető persze, de ezzel is bizonyította, hogy mekkora hipokrita, amit neki szabad másnak nem). Ok, Al sem volt szent, de aki 16 évig nevelkedett az Önfeláldozók között, nem hiszem, hogy így gondolkodik (már csak azért sem, mert azt bezzeg betanulta az előző csoportjában, hogy az egymás iránti érzéseket nem mutogatjuk nyilvánosan - bizonyította mindezt, mikor nem tetszését fejezte ki mások csókolózása láttán). 

Lássuk mi volt még. Az önellentmondások sorozata. SPOILER!
Például: ha törölni kell a felvételt, amin képes kitörni a szimulációban az üveget, akkor hogy a csudába nem volt ez gyanús senkinek a fővizsgáján?

Tris akár Művelt is lehetett volna. Ezek után nem értettem, mit nem ért már elsőre az "Elfajzott" kifejezésen. Teljesen világos volt a képlet a vizsgáztató nő reakciójából és elszólásaiból, akkor hogy a csudába nem érti meg valaki olyan, aki ráadásul ebben a világban élte mindig is az életét. 

A falat a Bátrak védik ugye. A Barátságosok viszont ki be sétálnak kedvük szerint. A falon túl nincs védelem. Tris (és úgy az egész lakosság) hogy a csudába nem gondolkodik el ezen? Ki vagy mi védi meg a Barátságosakat? Az állítólagos veszély csak a városiakat és a falat fenyegeti? Többször említik, hogy mennyire bátor munka a falnál szolgálni... aha... miért is? Nem történik ott soha semmi. 

Ez a nem tartjuk a kapcsolatot a többi csoport tagjaival, egy akkora hülyeség. Hogyan fogjanak össze a jövőben ha nem is ismerik egymást és a szokásokat? Még a suliban sem barátkoznak egymással. Mi a fenéért kell nekik egyáltalán közös iskolába járniuk? 

És végül maguk a Bátrak. Ez a dolog, hogy a vonatról le föl ugrálgatnak... nem vette be a gyomrom. Most komolyan csak a Bátrak használják a vonatokat? Mert? Miért is? 
SPOILER vége. 

Rendben, a könyv vége még úgy végződött, hogy a folytatást szívesen el akartam olvasni, így vezetett még egy utam a könyvtárba. Csodák csodája, bent volt, így hamar olvasni kezdtem. Most nem tudom eldönteni, hogy szerencsés voltam-e ezáltal vagy inkább épp ellenkezőleg.

Fülszöveg (A lázadó):

"Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel."

Kevés olyan könyv volt még a kezemben, amikor azért szurkoltam, hogy a főhőst puffantsák le mielőbb. Tris nem hogy nem volt szimpatikus számomra ebben a részben (sem), de kifejezetten ellendrukkeri érzelmeket váltott ki belőlem. Jó párszor kívántam, hogy végre vágja már képen valaki, mert akkor talán észhez tér. Az első részhez képest nem hogy fejlődött volna a karaktere, inkább sokat romlott. 

Nagyon sok volt benne az önellentmondás is (még több, mint az elsőben). Pl: SPOILER! Amikor a Bátrak visszamennek a központjukba akkor festéklövedékekkel kiiktatják a kamerákat. Na de mit csinálnak a mikrofonokkal? :O Mert ugye az első részben azért kellett annyira csöndben sutyorogni, mert mindig mindent hallottak.

Voltak még más nyalánkságok is. Például hogy a fenében lehet, hogy olyan legendának, mint Négyes nem ismerik fel az arcát a csoporttársai? Lefogadom, hogy sokszor mutogatták ösztönzésképpen a bátraknak. A nevét mindenki ismerte, akkor az arcát, hogyhogy nem?

Másik: minden vegyszert a Műveltek állítanak elő. De nem ismerik az igazságszérum összetevőit? Vagy tételezzük fel, hogy az Őszinték valahogy összekapták magukat annyira agyilag, hogy maguk állították elő. Akkor is rá kellett volna jönnie a Művelteknek, hogy miből áll vagy valami hasonlót is előállíthattak volna.

Tris máskor mindig arra hivatkozik, hogy mennyire kegyetlen tud lenni és hogy a kiképzés megtette nála a hatását. Ha tiszta fejjel gondolkodott volna, akkor 1: a három öngyilkosjelölt közül nem egy kiképzett bátort hagy lezuhanni, hanem (és sajnálom, hogy ezt kell leírnom), de a kislány zuhant volna le. Mert minden fegyveresre szükségük volt abban a helyzetben. Egy kiképzett katonától ilyen döntés lett volna várható. 2: amikor a sikátorban találkoznak Jeaninnenel és Peterrel nem fordultak volna vissza a társaikhoz „segíteni” hanem egyszer és mindenkorra megcélozták volna a nő fejét és véget vetnek az egész háborúnak. De neeeem… 

Fenti kiképzés eredményeként Tris teljesen tisztában lett volna azzal is, hogy a fegyvertől való félelme nagyon is veszélyes bajtársaira nézve (ha már saját magára nem gondol). Hamarabb szólt volna erről az apró kis kellemetlenségről és nem tagadta volna. Sőt! Megkockáztatom, hogy a folytonos rinya helyett (ugye mennyire meg kellett vetni Alt kedves Tris?) megpróbált volna tenni ellene és Tobias segítségét kérte volna. Ha nem ezt, akkor éppen azt titkolja előle, hogy lelőtte az egyik barátját és emiatt rémálmai vannak. (Ha valakit tényleg annyira szeretsz, az ilyeneket elmondod neki. Négyes megtette, Tris  pedig nagy ívben tesz arra, hogy ezt a bizalmat mondjuk akár viszonozhatná is). Bravó Tris! 

SPOILER vége.

Tobias és Tris kapcsolatára amúgy úgy általában jellemző ebben a könyvben: Négyest/Tobiast állítólag csodálja és szereti Tris, mégis sz*rik a véleményére, az érzéseire vagy épp a magánéletére. 

Sokan azt mondják Bella volt a tini irodalom legönzőbb személye (szerelmi kérdésben). Hát pedig nem. Tris mindent visz, ami az ő esetében azért súlyosabb dolog, mert ő ráadásul kiképzett "katonaként" folyamatosan sodorja veszélybe mind a családtagjait, mind a bajtársait. (Nem, az önfeláldozó cselekedete a végén nem tesz jóvá semmit sem). 

Várom-e a harmadik részt? Mivel ennek úgy lett vége, hogy eléggé nyitott, ezért valószínűleg el fogom olvasni, de vágyakozni és epedezni nem fogok utána. Nagyon nem.

Várom-e a szintén nagyon beharangozott filmet?

NEM! Habár a főszereplő lány szerintem telitalálat (ő már arcra sem szimpatikus nekem, biztos kiválóan alakítja majd Trist) a stillek, amiket láttam a filmből nem mozgattak meg bennem semmit. 

Azóta volt szerencsém az előzeteshez is, ez sem mozgatott meg bennem semmit. Vagyis de! Azt az érzést komolyan erősíti bennem, hogy én  a filmre nem leszek kíváncsi. Egyetlen dolog miatt inogtam meg picit, ez pedig Kate Winslet. Mivel ő is játszik a filmben ezért lehet, hogy adok majd neki egy esélyt... ha majd adják a tévében. 

A beavatott: 

A lázadó:

Leiner Laura: Bábel

Elolvastam a Bábel-t, tulajdonképpen -ha eleresztem az asszociációs képességemet akkor- ezt a fiataloknak szóló fesztiválos történetet el is tudom helyezni az aktuális állapotomba: bábeli zűrzavarban élek életem több területén.

"...féltem, hogy goromba lesz, amit nem viselek túl jól, úgyhogy a kivárásos taktikát választottam, bízva abban, hogy majd minden megoldódik magától. (...) Viszont nyughatatlan természet vagyok, és egy idő után nem bírtam tovább a feszültséget."

Vagy mondhatnám forrong a levegő úgy, mint a RHCP-koncerten a visítozó lányok társaságában.

Az új képek pedig ugyanúgy sejtethetik a fesztivál kétnapos esőjét, mutathatják a magányt, amit Zsófi érzett, és a fényt, ami mindenhonnan világíthat, ha megtaláljuk azt a kis rést, ha jó helyen keressük- szóval, ez az életre is igaz. Kapcsolódási pontok mindenhol vannak, látjátok? Legyen szó tiniknek írt könyvről, el tud érni a történet hozzám, mert tudok benne találni olyan momentumokat, mondatokat, amelyek találóak, amelyek rám igazak, vagy éppen az adott helyzetekre.

A BÁBEL Latter Zsófi és 4 barátjának illetve még néhány havernak - és természetesen a punk-nak- a története, akik megérkeznek Pápára egy nemzetközi zenei fesztiválra. Zsófi csakis a Red Hot Chili Peppers koncert miatt megy élete első ilyen többnapos rendezvényére, ahol tervei szerint meghódítja Anthony Kiedis-t az énekest, majd a felesége lesz stb.stb.

Azt nem árulom el, hogyan is tervezi ezt kivitelezni a fiatal lány, de azt elmondom, hogy Napsival, Szaszával, Abdullal és Hipóval (ill. ismerős-és ismeretlen haverokkal és természetesen a punk-kal :D) rengeteg élményben lesz részük még akkor is, ha alig jutnak el koncertekre. Palackokat gyűjtenek, sárban hemperegnek, átveszik a nomád-fesztiválos életformát, rohannak egyik helyről a másikra, közben eltévednek, de sebaj!, szerelmesek lesznek, a fiúk naponta, félnaponta másba, sőt Hipó állandóan az orvosi sátorban köt ki. Ezen kívül ott vannak a konfliktusok, a szerelmi cívódások, hogy 5 napon keresztül keresni kell egy olaszt, és, hogy Zsófi 17 évesen komolyan azt gondolja, hogy Chili Juniort szül majd Anthony-nak. :) Itt, ennél a ténynél itt kicsit kiakadtam és csak remélni tudom, hogy én nem voltam ekkora lökött, hogy ilyenről álmodoztam. Pedig biztosan... talán nem ennyi idősen. (Bár arra emlékszem, hogy a barátnőmmel odavoltunk Hoboért, amikor én 17 és ő 20 volt, és amikor belejtettünk az Orczy-kert koncertjére és odamentünk előre... akkor az akkori feleséget Igó Évát ki akartuk tolni a helyéről.. :D)

Visszatérve a könyvre: hogy ki nevezte el Zsófit Chilinek, hogy Latter Zsófi miért is lett Latter-Kiss Zsófia, és vajon Zsófi végül bejutott-e a VIP szektorba a koncert idejére, az kiderül a könyvből, mint ahogy az is, hogy Napsi és tesója mennyire bolondok, Abdul mennyire hiú, és Szasza ki is egyáltalán. Megkérdezhetném a Hová tűnt Damon Hill? helyett, hogy "Miért is nem veszi fel Atesz?", vagy éppen, hogy miért küldik el Abdul fül-orr-gégészhez, miközben Boldi füle sérült meg?

Egy vidám kamaszsztori, amelyen jókat nevettem, (éjjel felolvastam részleteket a férjemnek, mert imádom Doktor Farouk-ot) és bár én hosszantartóan nem voltam fesztivál-lakó, mert én csak a hierarchia alján, napijegyesként buliztam olykor, mégis teljesen átéreztem a szórakozásukat, jókedvüket. Szerintem a koszt, a sarat, a mocskos mosdókat nem bírtam volna, de ki tudja?

Örülök, hogy elolvastam, s bár Zsófi tényleg 17 év alatti szintet hozta, mégis megbocsátottam neki, mert önzetlen jó barát, akikből kevés van, és akik nagyon fontosak az életben: mindig és mindekor, mert higgyétek el, mindig kiderül kire lehet számítani. Ma vagy holnap, vagy jövő héten. Itt vagy Szegeden vagy éppen más országban. :)

Cecelia Ahern: Életed regénye

Elég lenne annyit írnom, hogy kedvencet avattam ezzel a könyvvel!

Cecelia Ahern-nel úgy vagyok, hogy mindig várom az új könyveit, tetszik az írónő stílusa, de nem mindegyik jut közel hozzám.

Az Életed regénye viszont betalált!

Kiindulópontja olyan, mint a többinek: van egy nő, akinek problémája van, ebből kell kikeverednie. Élnie kell tovább az életét, dolgoznia kell, fel kell magát söpörnie a piszokból, be kell fejeznie az önsajnálatot, fel kell rugaszkodnia a felszínre.

Katherine, azaz Kitty Logan újságíró. Egy olyan újságíró, aki az ösztöneire hallgatott, önmagába nézett, mély, tartalmas írások kerültek ki a kezei közül az Etcetera magazin munkatársaként, ám amikor egy tévécsatornához került, az ottani morál, a műsor megváltoztatta, s egy orbitális hibát vétett. Akkorát, hogy az újságokon kívül még a bíróság is vele foglalkozott, rezegni kezdett a léc az írásos munkáját illetően is, s ráadásul a magánélete is negatív fordulatokat kezdett venni: meghalt főszerkesztő barátnője, szerelme kiköltözött a lakásból, s napról-napra mindenféle atrocitás érte őt.

Kitty azonban kapott egy (utolsó?) lehetőséget attól az embertől, aki még bízott benne: egy lista, száz névvel.
Ennyi. Kik ezek? Mit akart velük Constance az elhunyt barátnő? Mit akart róluk írni? Milyen kapocs van közöttük? Kittynek két hete van ezt a témát kideríteni, felgöngyölíteni és megírni a vezércikket.

Ahogy olvastam és megismertem az embereket, a történetüket, elgondolkodtam, hogy én kinek mit jelentek? Alkotok-e maradandót? Mennyire örülök a visszajelzéseknek? Milyen az életem? Mary-Rose-t nagyon szerettem, sokszor azt gondoltam, hogy bár lehetnék olyan, mint ő. Eva Wu munkáját irigyeltem , Birdie 85 éves életfelfogását kedveltem. Mindegyik névbe belemerültem, és érdekelt, hogy Kitty mit is fog írni vezércikknek.

Nagyon örültem, hogy most semmi misztikus természetfeletti barát, másik én nem került elő, hanem csak az élet, ahogy Kitty küzd, próbálkozik -olykor némi baráti segítséggel- próbál lábra állni, s ahogy élete kezd helyreállni, hogy a végén újra pillangóvá változhasson.

"..talán jelentéktelennek hisszük magunkat, unalmasnak találjuk életünket, mert nem csinálunk eget rengetően nagy dolgokat...."

10/10