Raana Raas: Csodaidők 1. - Az ogfák vöröse

Utolsónak Raana Raas Csodaidők - Az ogfák vöröse c. könyvét olvastam idén. Természetesen a Moly hatására, mert hihetetlen rajongótábora van ott, és Eta (Görgey Etelka), az írónő is aktív tagja a Molynak, jó kapcsolatot alakított ki az olvasóival.

Nos, be kell valljam, az elején majdnem félretettem úgy az 50. oldal környékén. A stílusával nem voltam kibékülve, elég döcögős volt, a történetet pedig nem tartottam eléggé érdekesnek. Aztán valami mégis tovább vitt és egyre jobban belemerültem, ahogyan az írónő is egyre jobban belejött az írásba és azt vettem észre, hogy ez engem érdekel.

A történetet nem fogom leírni, rajtam kívül szerintem már szinte mindenki olvasta a könyves világban. Érdekesnek és ötletesnek tartom, hogy a történetet három lényeges és különböző nézőpontból kísérhetjük figyelemmel és nagyon tetszik, hogy a mi világunkban is jelenlévő erkölcsi-társadalmi problémák jelennek meg benne, amiket nagyon józan fejjel ábrázol az írónő, semmi sem fekete vagy fehér. A hagyományokat követő, kötöttebb niesiek társadalmát valamint a liberálisabbnak tűnő külsősökét és a köztük lévő feszültséget vázolja fel nekünk az írónő a regényben egy nagyon távoli jövőben, nagyon távoli bolygókon. De igazából nem is jó szó a vázolás, mert annyira aprólékosan van kidolgozva a Kaven, a niesiek társadalma, a szokásaik, külsőségeik, nem beszélve a politikai eseményekről, ami igazán figyelemre méltó.

Ami nem teljesen világos, hogy ez a sorozat igazából kinek íródott. De lehet, hogy ez azért van, mert még nem olvastam sci-fi szerű regényt. Én személy szerint a stílust eléggé ifjúságinak tartom, viszont a sok politikát meg pont nem. Valahogy érdekes ez az összetétel, de talán éppen ettől ilyen érdekes ez a könyv is.

Ezt az első részt igazából egy felvezető, szereplőket bemutató résznek éreztem a továbbiakhoz, érdekességei ellenére számomra nagyon falhozvágós dolgok nem voltak benne. Kíváncsian várom a következő részt.

Peter Marshall: Tombol a hold

Annyira esetlenek vagyunk mi emberek, amikor valami/valaki MÁS-sal találkozunk, tőlünk ellenkezővel. Olyan nagyon szerencsétlen mondatokat tudunk összehozni, bármennyire is igyekszünk vigasztalót, együttérzéssel teli mondatot összeeszkábálni! Leginkább valami nagyon béna, pont az ellenkező hatást váltunk ki. Az évek folyamán megtanultam, hogy inkább ne mondjak semmit, minthogy kényszerből kínlódjak!

Mély, elgondolkodtató könyv az elfogadásról, a másság elfogadásáról. Bár a könyv fő mondanivalója számomra a másság elfogadásáról szól, az emberi kapcsolatokból adódó mindennapi problémák, a nüansznyi csetepaték is benne vannak, telecsepegtetve iróniával, öniróniával.

Két fiatal, Annette és Bruce a fülszöveg szerint más esetben sohasem találkoztak volna. Én másként érzem! Szerintem, ha a balszerencse elkerüli őket, akkor is lett volna esélyük a szerelemre. Egymással. Oly mértékben kiegészítették egymást, hogy kizártnak érzem, hogy zsák a foltját hasonló esetben ne találja meg! A kérdés csak az, hogy a "jó" helyen "jó" időben tényező is közrejátszik-e!? Itt közreműködött rendesen, bár nem nevezném túl pozitívnak.

Bruce a nyomornegyedben él, ennek ellenére humora, intelligenciája nekem mást sugallt. Nem azért, mert a humoros, okos emberek nem lehetnek szegények... De az elkeseredés, a kilátástalanság egyáltalán nem jellemző rá. Vagy csak a humorával leplezi?

Annette orvoscsaládból származik. Adódik, hogy ő is ezt az utat válassza, ami annyira nincs kedvére, mégis célul tűzi ki. Mindketten élik az életüket a maguk módján, ám az a fent említett tényező igencsak közbeszól. Egyikőjük sem akarja elfogadni a társadalmi, szülői elvárásokat. Lázadnak szinte minden ellen. Saját családjukban is alig-alig találják meg a hangot. Vagy sehogyan sem! De még ez is betudható fiatalkori lázadásnak.

Olyan helyzetbe kerülnek, amin változtatni nem igazán tudnak. Ugyanabban a cipőben járnak. Nemsokára együtt tapossák ezt a cipőt. Bruce első látásra beleszeret Annette-ba, aki szinte rögtön viszonozza is. A fiú végre meglátja a lányban élete értelmét, az adott, nem választott élethelyzet ellenére. Minden jövőt illető dologban a lányt látja, csakis ő adja mindenre a vigaszt, a reményt.

"Furcsa, új, nemes, adakozó gyöngédség áramlott át a szívemen és a karomon. Ilyet sosem éreztem hajdan, vissza már nem térő ifjúságom mellékutcácskáin és rétjein. Aztán egyszerre magam is ott vágtattam érzékeim vad hullámtaraján. Nem, az mégsem én voltam. Annette volt. Engem kicseréltek, és minden, ami csak voltam, vagy lehettem volna, minden, amit csak ismertem, vagy amit ismernem kellett, azé a lányé volt, azé a barna, náthától fulladozó, takarókba temetett lányé. Egész énem őt illető ajándékká vált, hogy tulajdonaként birtokba vehesse, ismerhesse és szeresse széles e világon minden halál előtt és után, ajándékká, mely az övé marad akkor is, mikor minden kihűl, amikor már nincs, ami emlékezzen... mire?... az életre?"

Könnyű egészségesen okoskodni az embernek, nem ismerve szinte semmilyen betegséget. Könnyű arra gondolni, hogy én mit tennék, hogy csinálnám. De néha tényleg használni kéne az eszünket, hogy mi a jó a másiknak, akinek olyan problémája van, amit szerencsére hírből sem ismerünk. Nem feltétlenül a mi szempontunk szerint lehet vigasztalni.

Fogalmam sincs rendelkezem-e humorral!? Vagy ha igen, milyennel? Jóval? Rosszal? Viszont azt tudom száz százalékosan, hogy nagyon szeretem, ha valakinek van humora. Jó humora! Bruce humorát én megvettem, nagyon szerettem, bár leginkább társadalmi-, családi-, illetve öniróniával párosult. De ezt hogy is lehetne a szemére vetni?

Bárhogy is alakult a vége, ők mindenképpen boldogok voltak!

"Mosolyogtunk, aztán nevettünk, nem tudtuk abbahagyni, s a nagy nevetéstől majd kicsattant a képünk."

Lian Hearn: Rikolt a kócsag : az Otoriak története : IV. könyv

Huhhh, a végére értem! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbültem meg egy picit, de ez kizárólag az utolsó fejezet majd' 800 oldalas terjedelmének volt köszönhető.

A sorozat továbbra is a szívem mélyéig hatol, nagyon megszerettem ezt a történetet.

Némiképp ez a kötet különvált a többitől, hiszen az első három viszonylag szoros folytatólagosságot követ. Itt viszont eltelt röpke 15 év, nagyon sok minden megváltozott. Kaedének és Takeonak három gyönyörű leánygyermeke született, akik ilyen-olyan módon örökölték szüleiktől a kiváló képességeket, bár az ikrek kapcsolata nagyon érdekes a szülőkkel, kiváltképp Kaedéval. Mindez a babonának, hiedelmeknek köszönhető, amely fura lényként tartja számon az ikertestvéreket.

A Hármas Birodalomban megteremtett béke miatt gyermekeik csak hallomásból ismerik, miféle háborúkon mentek keresztül szüleik. Idillikus környezetben nőttek fel, viszonylagos szeretet veszi őket körül. Főként a legnagyobb leány, Sigeko élvezi szülei osztatlan szeretetét, figyelmét. Reményeik elsősorban benne vannak.

Persze így azért nem lenne elég izgalmas a történet, hiszen megszokhattuk, hogy a szerző folyamatosan ellátott minket eddig is nem kis izgalmakkal. A nagy béke közepette olyan helyről érkezik a szurka-piszka, ahonnan Takeo álmában sem remélte volna. Komoly vészhelyzet áll ismét elő, csatarendbe kell állni. Mi több, a lányoknak is ki kell venniük a harcból a részüket.

Kaede és Takeo szerelme töretlen. Bár bevallom, amennyire kedveltem a nőt korábban, ebben a részben nagyon a bögyömben volt. Pedig próbáltam belehelyezni magam az akkori hagyományok, elvárások, hiedelmek világába - hiszen négy fejezet óta benne éltem -, nem sikerült megértenem "anyai" viselkedését. Valahogy úgy gondolom, hogy az anya az minden korban, társadalmi helyzetben, kultúrában ANYA!

Mint mindegyik része a sorozatnak, a végére ez is megríkatott rendesen. A szerző kiválóan bánt az érzelmeimmel! Legyen szó haragról, szerelemről, bánatról!

9/10

Első rész: Lian Hearn: Fülemülepadló
Második rész: Lian Hearn: Fűpárna
Harmadik rész: Lian Hearn: Ragyog a hold

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

"Már el is felejtette, milyen érzékeny tudott lenni ez a ház:hogy megremegtek a padlódeszkák,ha valakit elöntött a méreg,hogy kinyíltak az ablakok,ha mindenki egyszerre nevetett."

Vajon mit csinál ez a lány ott a kertben?-ezt kérdeztem magamban meglátva a borítót, és hogy ne maradjak válasz nélkül el kellett olvasnom a könyvet. Nem, hogy nem bántam meg, de igazi élmény volt megismerni a Waverley testvéreket Claire-t és Sydney-t.

A szerző remekül kitalált egy alapsztorit-testvéri kapcsolat, család, szerelem, és ezt körbe kerítette ezzel a varázslatos kerttel, és apró csodákkal. Egy percig sem maradunk izgalom nélkül.Vagy a kert újabb virágairól, és különleges almafájáról tudhatunk meg többet, vagy a két testvér életét követhetjük nyomon. És miután Sydney hosszú évek múlva újra hazatér illetve hazamenekül, végképp elveszünk a történetben.

Az első oldal elolvasása után kicsit megijedtem, hogy kicsit túllőtt a célon a szerző, és túl sok lesz a misztikumból, de remekül lett kitalálva és megírva a történet, tele szerethető karakterekkel, mint Evanelle aki akárcsak a Waverley- kertnek, neki is megvan a saját varázsa-ha Evenelle-től kapsz valamit, legyen akár az egy doboz gyufa, tedd el mert hamarosan szükséged lehet rá.

Picit romantikus, de éppen csak női lelket simogatóan-nem véletlen, hogy épp Susan Elizabeth Phillips is ajánlja. A könyv a szemnek is jól esik és nemcsak a szép borítója miatt, hanem a történet egy-egy fejezete is szép virágos, rajzos. Ami nekem nagyon tetszik, élvezem, hogy egyre több ilyen könyv jelenik meg amin kívül-belül van felfedezni és gyönyörködni való.

És rá kellet jönnöm,hogy én igenis szeretem összehasonlítani a szerzőket és a történeteket ha valaki hasonló stílusban, témában ír. Most Alice Hoffman jutott eszembe, bár ebben az esetben ez a hasonlóság csak a misztikumnak szól, és annak, hogy Allen is olyan játszi könnyedséggel fogadtatja el velünk a varázslatokat mint Hoffman, eszünkbe sem jut tiltakozni, nem elfogadni.

Vállalkozó kedvűek pedig kipróbálhatják a növényekből készült ételeket, és várhatják, vajon tényleg rájuk bízhatnak bármilyen hatalmas titkot ha majonézes sarkantyúvirágot esznek, és hogy a kandírozott árvácskás muffint fogyasztó gyerekek valóban szófogadóbbak lesznek?

Én szívesen innék loncbort, sötétben is látva csökkenteném a villanyszámlám:-)

Nicholas Christopher: Bestiárium

"Xeno Atlas Bronxban nőtt fel. Anyja korán meghalt, apja pedig az évek nagy részében tengerészként járta a világot, így a fiúra szicíliai származású nagyanyja vigyázott, aki esténként állatszellemekről mesélt neki különös történeteket. Felcseperedvén Xeno megszállottjává vált az állatoknak, s közülük is leginkább a rendkívüli lényeknek. Szenvedélyét tovább tüzeli egy elveszett középkori szöveg, a Karaván Bestiárium, mely állítólag azokat a teremtményeket gyűjtötte össze lapjain, amiknek nem jutott hely Noé Bárkáján. Írt a griffről, a mantikórról, a szfinxről és a főnixről, csupa olyan csodalényről, melyek a mi világunkban nem léteznek már. Xeno a kézirat után nyomozva elhagyja New Yorkot, s bejárja Európát, Ázsiát, hogy végül mégis saját családjának történetében leljen rá a legnagyobb rejtély kulcsára."

Rövid és tömör leszek, ez a regény valamiért nem tetszett. Sokan elismerően nyilatkoztak róla, ám engem valami okból kifolyólag a könyv nem ragadott magával annyira, mint a többi olvasót.

"Lényünknek egy része sosem hagyja ott életünk első szobáját."

De kezdjük a pozitívumokkal: azok a részek igazán tetszettek, amikor a Bestiárium kutatása folyt, sajnálatomra pont ezekből a részekből volt kevesebb. Szerettem ahogy az állatokról írt, ahogy bemutatta a tulajdonságaikat, szívesen elmerengtem egy-kettőnek a történetén. Sőt, kifejezetten tetszett, hogy egy-egy állat megismerése után egy rövid összefoglalót is kaptunk ezekről a teremtményekről, betekintést nyerve ezzel a főszereplő noteszeibe. A történet nem volt előre kiszámítható, sose tudtam, mi várhat rám a következő fejezetben. Ettől olyan érzésem volt, hogy egy kis plusz misztikus színezetet kapott a regény.


"A főnix
Hatalmas madár, tűzszínű tollakkal. 
Akárcsak a tüzet, őt is levegő élteti. Se nem iszik, se nem eszik.
A Paradicsomban él, és minden ezredik évben meghal és újjászületik."


Amit mások pozitívnak én inkább negatívnak éltem meg a könyvben. Nem szerettem, hogy a történet csapongó és néha a szerző túl sokat írt olyan dolgokról, amik számomra lényegtelen voltak. Szerintem jobb, ha egy történet összefüggő, illetve ha azokra fókuszál az író, amiről valójában szól a könyv, azaz a könyv kutatásáról. Habár a végére minden kérdésre megkapjuk a választ, mégis úgy éreztem, hogy a szépen logikusan felépített történetnek túl hirtelen lett vége.


"Nem létezett határ az emberek és az állatok között. Ám a kegyetlenség férge beleette magát az ember szívébe. Az állatoknak meg kellett védeniük magukat, ezért kifejlesztették a saját nyelvüket, amit csak az ő fajtájuk érthetett meg."


Kivételesen nem merem ajánlani ezt a könyvet senkinek sem, mert lehet hogy én olvastam rosszkor, rossz pillanatban. Annyira vegyesek az érzéseim, hogy inkább mindenki saját maga döntse el, hogy érdekli-e a történet. :)

Joanne Harris: kékszeműfiú

Volt időm emésztgetni ezt a könyvet, ugyanis már vagy 2 hete elolvastam. Nem szoktam ilyet csinálni, általában azonnal írok a könyvekről, de most valahogy nem volt időm és ihletem sem. De ahogy gondolkodom ezen a könyvön úgy jövök rá, hogy valószínűleg a nagyon beteg, gonosz, agyafúrt, igazából semmilyen értéket nem hordozó téma is meggátolt abban, hogy azonnal billentyűzetet ragadjak, bármilyen briliánsan is van megírva a történet. Mert így van, ez tagadhatatlan.

Harris az Urak és Játékosok sikerét próbálta meglovagolni ezzel a regénnyel, ez teljesen biztos. Utalások is vannak jószámmal a könyvbéli St. Oswaldra és tanáraira, a városkára, illetve a két szereplő/mesélő időnként felváltva történő megszólaltatása is mintha hasonlítana...
A Kékszeműfiú viszont az én ízlésem szerint már elkanyarodott egy olyan irányba, aminél én már megálljt intenék neki, de nem tudom mennyire hallgatna a véleményemre...

Ez a regény ugyanis, minden zsenialitása ellenére, mint írtam totálisan beteg. Kekszemufiu, ahogyan nicknéven az interneten hívja magát, valódi nevén BB online naplóját, blogját olvashatjuk a könyvben. Kekszemufiu apa nélküli gyerekkorát, különleges, szinesztézia szerű képességét, azzal kapcsolatos hírnevét és annak minden velejáróját meséli el nekünk blogjában. És a kis gyilkosságait... A bökkenő csak az, hogy már az elején kiderül, hogy olyan történeteket ír és vár az általa nyitott oldalon, amelyek lehetnek akár fikciók is. Így semmiben nem lehetünk biztosak amit leír, ez adja a pikantériáját a dolognak. Kiderül az is, hogy BB egy írókurzus hallgatója is egyben és így totális a zűrzavar. Az oldalán megjelenik Albertine néven egy lány is, aki szintén blogot írogat, egy történetet, mely Kekszemufiu történetének egy másik oldala. Jól kiegészítik egymást, az olvasó azt hiszi, hogy majd ez alapján szépen összerakja az igazságot. De nagy tévedés. Itt jönnek a csavarok, hogy senki nem az akinek látszik, totál káosz, majd a végén egy utolsó, nagyon gonosz fordulattal kiderül, hogy ki is a legbetegebb a történetben.

Egyébként a szinesztézia kapcsán Harris valamennyire ebben a regényében is megvillantja az ízek, illatok, színek iránti vonzalmát és kitűnő ábrázolóképességét. Nagyon tetszett még, hogy majd' minden bejegyzéshez tartozott egy zeneszám, amelyek valóban jól illettek az aktuális fejezet hangulatához, történéseihez, jól színesítve és érzékletesebbé téve ezzel a sztorit. Remek ötlet!
A zenék közül több számot is a Voltaire játszik, ez a daluk azt hiszem igazán ideillő : Death Death Devil Devil Evil Evil Song



Igazi letehetetlen, nagyon jó emberismeretről árulkodó pszichológiai thriller ez, bár a sok csavar ellenére a csattanóban számomra volt valami megszokott: egyszerre döbbenetes is meg nem is. Ami még nem tetszett benne, hogy a két blogos kb. ugyanazon a hangon szólal meg a naplójában, amiről mi bloggerek nagyon jól tudjuk, hogy lehetetlen, mert mindenkinek megvan a saját, általában jól felismerhető stílusa.
A könyv fontos üzenetének tartom az online világgal, az ott megjelenő emberekkel való óvatos bánásmódot ill. azt, hogy ez a szféra mennyire ki bírja hozni az emberben esetlegesen szunnyadó negatív tulajdonságokat.

Remélem Joanne Harris legközelebb a színességét bizonyítandó ismét valami lájtosabb különlegességgel áll elénk, mert különben rosszat fogok gondolni róla. *gonosz vigyor*

Tonya Hurley:Szellemlány

"A szellem olyasvalaki,akinek nem sikerült"/Sylvia Browne/

Mostanában megszaporodtak körülöttem a remek ifjúsági könyvek.Úgy látom az ebben a műfajban ténykedő szerzők rendesen összekapták magukat,végét járja a vámpír és varázsló tanonc uralom.A kalapból előkerültek a szellemek,angyalok,hobok,tündérek és mindenféle csodás lények.Legutóbbi ilyen remek olvasmányom a Crowfield átka, sajnos még nem tudtam bejegyzést írni róla,de ígérem fogok.És akkor most kanyarodjunk vissza a Hurley könyvére.Anélkül,hogy elmesélném az egész sztorit megpróbálok ízelítőt adni kedvcsinálónak.

Charlotte úgy kezdi az új tanévet,hogy megpróbál végre kicsit beilleszkedni a gimnáziumba,egyúttal némi népszerűségre is törekszik...aztán a végzet már az első napon közbe szól és Charlotte immár odaátról próbálja felhívni magára a figyelmet.

Szellemnek lenni nem könnyű,főleg ha nem is vágytál rá! Charlotte foggal körömmel ragaszkodik,hogy ott folytassa népszerűségéért kezdett küzdelmet ahol abbahagyta.Az első számú cél a gimi legsármosabb fiújának szíve..ehhez persze lesz pár szava Petulának a jelenlegi barinőnek is:D és persze a többi halott iskolásnak is akik a tovább lépés reményében járnak még mindig órákra.Az első rész végére kiderül Charlotte megtalálja -e a kényes egyensúlyt az élőkkel és szellemvilágban is,ahol ráadásul nem csak saját magával kell törődnie.

Pont elég szellem és élő karakter lett megalkotva.Fekete-fehér,jó és gonosz szereplők akik hozzák az elvárt szerepüket.Charlotte azért képes a fejlődésre vagyis a továbblépésre:)

Logikusan lett felépítve a sztori,Charlotte nekem nagyon szimpi,valahogy teljesen átéltem a tini kor minden búját baját.A hangsúly a kamaszkori problémákon van, a beilleszkedés, a kiközösítés az első szerelem mind mind helyet kap a szellemlány életében.Morbid ugyanakkor nagyon humoros,remekül megírt és tálalt sztori.

A borító szenzációs,akárcsak az idézetek,szösszenetek.Minden fejezet elején olvashatunk híres és kevésbé híres mondásokat,bölcsességeket többek közt Oscar Wild,Edgar Allan Poe,Virginia Woolf,Woody Allen tollából.

A lapok is díszesek,nekem anno az általános iskolában használt díszítő sor jutott eszembe itt is a lap tetején és alján található.

Ajánlom minden ,erre a témára nyitott olvasónak:-)

10/10

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc

Ez egy kivételes év, mert rövid időn belül ez a második Murakami regényem. Amúgy meg a negyedik tőle. Azt konstatáltam, hogy az a nyelvezet, az a szellemes és kreatív szóhasználat, amit a Kafkában, vagy A birkakergetőben megismertem már nem fog visszatérni. Kár, mert valóban ezért szerettem bele. A Szputnyik után újra kellett ismerkednem Murakamival, és a Tánc, tánc, tánc végére érve újra kell gondolnom, miért is szeretem a könyveit. Azt hiszem ezzel sokat elmondtam a könyvhöz fűződő "érzelmeimről".

Ez a könyv A birkakergető főszereplőjével megy tovább, most sem tudjuk a nevét, csak azt tudjuk, hogy író, 34 éves, az élete éppen romokban hever, mert elhagyta a felesége, meghalt a macskája, és a munkája is éppen csak kultúrhólapátolás. Éppen ezért nem is lepődik meg nagyon, amikor megjelenik a Birkaember, és nem ért semmit, csak annyit tud, hogy táncolnia kell, ahogy kell. Közben call girlök tűnnek fel és el titokzatos körülmények között, és hősünkből hirtelen szárazdajka is lesz egy időre.

A történet maga nem lényeg. Ahogy írtam, tűnhet akár egy jó kis kriminek is, de ez senkit ne tévesszem meg. Igazából hősünk lelki hányattatásai állnak a középpontban. Megismerhetjük mindennapi életét, amikor éppen kultúrhólapátol, vagyis olyan munkákat vállal el, amit valakinek úgyis meg kell csinálnia, olyan, mint a hólapátolás (ez a hasonlat nagyon tetszett), Murakami is többször használja. Hősünk mondhatni szenved, hogy felesége elhagyta, a szerelem azóta is kergeti, hol egy call girl formájában, hol éppen egy másikban, vagy egy dilis recepciós formájában.

A könyv nagy részét egy különös barátság eseményei teszik ki. A tizenhárom éves Hófehért a Delfin Hotelben varrják a nyakába, hogy kísérje vissza Tokióba, mert az anyja ottfelejtette. A kislány különös képességekkel rendelkezik, pontosan megérzi, mi történik másokkal, így tud a Birkaemberről is. Ez a tulajdonság egy összeköttetést biztosít a két fél között, hiába a korkülönbség, mégis barátság alakul ki közöttük. Hófehéren keresztül megismerjük a szülőket is, akik még furcsábbak, amin nem is lepődünk meg, sőt, már várjuk az írótól.

Túl aprólékosnak találtam a kidolgozást, már-már unalmasságig volt részletes. Úgy éreztem, hogy voltak részek, amik feleslegesek voltak, amik nélkül bőven meglett volna a történet. Ezért is kezdtem aggódni, hogy 100 oldallal a vége előtt még semmi nem derült ki, és már megint nem fogja befejezni a történetet, és saját fantáziámra kell bíznom a befejezést. Szerencsére nem így történt, normális befejezést kaptam, kerek egész lett a történet. Talán ezért is érzem, hogy jó volt a könyv, megkaptam, amit Murakamitól vártam. Mindezt annak ellenére, hogy ez a könyv nem rajt annyi misztikumot, mint az eddigiek, nem is tartotta fel úgy a figyelmemet, ahogy az eddigiek. Eljutottam arra a szintre, hogy ha nem akarok zsákbamacskát venni, akkor Murakamit kell olvasnom, mert úgyis tudom mire számíthatok.

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc. Geopen, 2010.

Caroline Jourdan:Ha a helyén van a szíved

"Korábban csak a látható sérüléseket reagáltam túl, de innentől fogva az volt a kényszerképzetem, hogy a látszólag egészséges emberek vannak a legcudarabb állapotban"

Mikor kinéztem a könyvet fel sem tűnt a borító sarkában megbújt pici kártyácska amin a memoár felirat díszelgett. Innentől kezdve egész más szemmel olvastam a könyvet, hiszen egy-egy orvosokról szóló könyv is izgalmas, de mikor egy ilyen pályán mozgó ember a saját tapasztalatait veti papírra, annál nincs lebilincselőbb.

Caroline Washington-ban dolgozik, már rég önálló, szingli életét éli, szülei Tennessee-ben maradtak ahol háziorvosi rendelőt vezetnek. Miután édesanyja szívrohamot kap, édesapja csak Carolin-ra számíthat, aki elláthatná a recepciós teendőket míg édesanyja fel nem épül.

Caroline mint mindenki aki több évre kiesik a családi vállalkozás fogásaiból, nehezen áll rá a szokatlan munkára,az idegőrlő esetekre, és a vérre... miközben folyamatosan Washingtonba vágyakozik, a csillogásba, a süppedős szőnyegekhez, és az elegáns éttermekbe.

A szívszaggató esetek, az orvosi pálya nehézségei mellett kacagtató, és meghökkentő esetekből sincs hiány. Aki olvasta és szerette az Ügyeletben című könyvet, ez is garantáltan kedvenc lesz, annál is inkább mert az orvosi esetek mellett, Caroline családjával is megismerkedhet. Családias,meghitt, izgalmas, kacagtató történet, aminek egyáltalán nincs vége, hiszen Caroline talán a mai napig ott ül a recepción és komoly arcal tölti ki az aktuális beteg kórlapját, aki épp azt ecseteli, hogyan próbálta szőnyegvágóval kezelni az aranyerét..

A borító egyszerű, mégis nagyon szép.

Mikael Ollivier: Vértestvérek

"Olykor szinte el sem hiszem, hogy mindez valóban megtörtént velem. De minden reggel ott a tükörben a sebhely az arcomon. És a rémálmaim éjszaka."

A könyv ifjúsági thriller,a mindössze száztíz oldalas történet furcsa volt nekem, és sokkoló. Franciaországban nyolc ifjúsági díjat kapott, tévéfilmet is forgattak belőle.

Martin Lemeunier tizennégy éves, boldog, átlagos Francia családban él. Egyik este a rendőrség letartóztatja Martin bátyját Brice-t. Már az is sokkolja a családot, hogy a fiuk esetleg egy gyilkos, na de az, hogy sorozatgyilkos lenne akinek a rendőrség szerint öt ember halála szárad a lelkén összeroppantja Brice szüleit. Martin és Brice nagyon jó testvérek, még a kamaszévek sem távolították el egymástól a két testvért. Éppen ezért Martin egy percig sem kételkedik testvére ártatlanságában.

Úgy tűnik nincs mit tenni, Brice ellen túl sok a bizonyíték, minden áldozatát ismerte, akikkel azután mind haragban vált el, az utolsó áldozat a volt barátnő akinek holttestét saját házuk kertjében találja ameg a rendőrség. Mivel Brice nagykorú, nagyon úgy tűnik, hogy élete végéig börtönben marad. Martin ekkor határozza el, hogy nyomozni kezd.

Hihetetlen mi minden fér bele száztíz oldalba, Martinnal végigszáguldunk egy rémálmon, egyetlen ember segítségével próbálja megmenteni a testvérét, miközben olyan dologra bukkan ami családja feldúlt életét végképp megváltoztatja.

Nem tudom kamaszként hogyan hatott volna rám ez a könyv. Tömény és hátborzongató. Bár konkrétan nem ecsetelik a borzalmakat, de így, hogy csak elmosódva látjuk, olvassuk a történetet még izgalmasabb. A történet bizonyos pontja után már sejtettem, hogy mi lesz a történet vége.

Aki kedveli a krimiket, thrillereket kicsit kevésbé véres köntösben ezzel a könyvel nem fog mellényúlni.

Karin Alvtegen: Árulás

"Eva régóta sejti, hogy férje megcsalja. Egy nap egy ártatlan megjegyzésből rájön, hogy a csábító nem más, mint fiuk óvónője. Fájdalmában és dühében kegyetlen bosszút forral a nő ellen, és egy elhamarkodott kalandba is belebonyolódik, ami azonban végzetes veszélyeket rejt. A hétköznapi szerelmi háromszögnek induló történet pokoli eseményekbe torkollik. A regény főszereplői a boldogságot hajszolják, ám életük lidércnyomássá válik. Minden, de minden más irányba fordul, mint ahogy tervezték. Ki kit árult el? Ki az áldozat?"

Wow! Ez már döfi! Végre egy lebilincselő regény, ami után keresgélheted az álladat az elképedéstől. Még mindig nem találom a szavakat, hogyan lehetne jellemezni ezt a fantasztikus regényt. Nem is tudom mi döbbentett meg ennyire, maga a történet vagy a csavar a végén.

Habár a borítóról eléggé ordít, hogy Karin Alvtegen könyve a krimi műfajához tartozik, én mégis úgy érzem hogy egy tömény lélektani drámát fogunk a kezünkbe. Nem azért, mert nincs benne vér meg hulla meg mindenféle csupa finomság, hanem egyszerűen nem illik bele ebbe a műfajba. Mégis, olyan feszültséget diktál a történet, amibe az agy minden sejtje beleborzong, egyszerűen libabőrös lettem a könyvtől. Még most is borzongok ha eszembe jutnak az utolsó sorok.

Ahhoz, hogy ennyire hatásos legyen a történet szükség van egy pár jó karakterre is. Nincsen sok szereplő, ám azok úgy vannak megalkotva, hogy remekül beleilleszkedjenek a történetbe.

A másik, ami nagyon fontos ahhoz, hogy egy könyv fenntartsa az ember figyelmet az a történetvezetés módja. Ezt a szerző úgy oldotta meg, hogy folyamatosan bontja ki előttünk a regény apró részleteit és ezt megfejeli még további csavarokkal. Amikor azt hinnénk, hogy valamit megértettünk, akkor máris egy másik szemszögből szemlélhetjük az eseményeket. Számomra ez csak növelte a regény színvonalát.

A végére hagytam a legfontosabbat, hogy a történetet akár maga az élet is írhatta volna, hiszen bárkivel megeshet, hogy nem a megfelelő emberrel találkozik. Én speciel biztosan odafigyelnék arra, hogy kivel ismerkedek meg egy sörözőben. :)

Igen, most már kimondom, hogy ez az év "krimije", pedig nincsenek benne autós üldözések, lövöldözések és egyéb más akciódús finomságok, de így is majdnem kihullott a hajam az izgalomtól. :D Azt hiszem most törhetem azt az okos buksimat mi legyen a következő amit olvassak, mert egyelőre ez a regény tölti be az összes helyet ami van. :)

"Határtalan csend. Felette. Mögötte. Körülötte. Mindenhol.
Átadta magát az őt körülölelő nyugalomnak.
Végre.
Nincs több küzdelem.
Minden a legnagyobb rendben."

Debra Dean: Leningrádi Madonnák

Ez a könyv már régen fent volt a kívánságlistámon, amikor egy kedves ismerős révén végre a polcomon tudhattam.

Az írónő által megírt történet két időben játszódik. Az első 1941. Oroszország, II. Világháború, Leningrád. A második napjaink, Amerika.

Főhősünk Marina az Ermitázsban dolgozott, ahol a háború kitörése után menteni kezdik az értékes műkincseket. A csomagolás az ostrom alatt is tart, így Marina, rokonai és több munkatárs beköltöznek az épület alagsorába. Olvashatunk mindennapjaikról, szenvedéseikről, éhezésükről. „Már senki sem sír, vagy ha mégis, úgy apróságokon, jelentéktelen semmiségeken, amik váratlanul érik őket. Mi maradt, amitől megszakadhat a szívük? A haláltól nem: a halál mindennapossá vált. De szívet tépő, amikor egyetlen sirály könnyedén fölreppen egy utcai lámpáról. A szárnyai úgy bomlanak ki a mályvaszín égen, mint a selyemsálak, és Marina hallja a tollak susogását. Attól szakad meg a szíve, hogy még maradt egyáltalán szépség a világon.”

Az amerikai részekben Marina jelenében vagyunk, megismerjük férjét, gyermekeit, unokáit. Itt egy esküvőre készülnek, boldogoknak, gondtalanoknak kellene lenniük, de nem így van.

Tetszett a könyv felépítése, ahogy egy fontos pillanatban egymásba szövődik a múlt és a jelen. Nem is gondoltam, hogy milyen mozzanatok, megszólalások emlékeztethetnek a múltra.

Olvasás közben rengeteg festménnyel ismerkedhettem meg, amit az Ermitazs honlapján meg is lehet nézni. Az írónő nagyszerűen írja le a képeket, magam előtt láttam őket, pedig nem is ismertem.

Lucy M. Montgomery: Anne az élet iskolájában

Lucy Maud Montgomery ismét szépen írva és fogalmazva folytatta a szeplős vörös hajú lányka történetét, amiben Anne gyerekkorból a felnőttbe lépett. Lépett? Átvarázsolódott. Azt nem állítom, hogy élete, személyisége gyökeres fordulatot vett, de mindenképpen a komolyodás, a felnőtté válás útjára lépett.
Anne Shirley története ismét elvarázsolt engem is, de azért nem annyira, mint az első könyv. De mit is várhatunk ettől a résztől, hisz Anne Shirley már korántsem az a cserfes kislány, hanem egy "nagyon komoly" tanítónéni, aki 17 éves korában helyezkedik el Avonlea iskolájában, és aki fantasztikus személyiségével megmutatja az igazi nevelést! Sokak megrökönyödésére megreformálta a büntetés intézményét, azaz nem alkalmazott fizikai bántalmazást a büntetésekhez. Ész érvekkel, metakommunikációs jelekkel, egyéb fajta büntetésekkel próbálta rávenni kisebb-nagyobb diákjait a jó magatartásra, szorgalomra.

Hogy ne csak munkájáról, hanem egyéb elfoglaltságairól és szórakozásairól is szót ejtsek, megemlítem, hogy családjukba kerül egy 7 éves ikerpár: Davy a csibész kisfiú és Dora a szófogadó kislány. Életükbe megannyi probléma és csíntalanság hoz fényt, de a sors meghálálja példaértékű segítségüket.
Anne személyisége csak az életkorának növekedése miatt mutat változást, de ugyanolyan ábrándozó kis hölgy, mint volt, aki megismerkedik egy különleges hölggyel, majd egy véletlen kapcsán Levendula kisasszony sem marad Negyedik Charlottájával egyedül a Visszhang kunyhóban.
A könyv olvasása közben sokszor elgondolkodtam, hogy a 17 éves Anne élete, jelleme mennyiben mutat hasonlóságot az én életemmel való összevetésben. Természetesen majdnem semmiben, de ez is egy olyan könyvsorozat, amelyet nem minden fiatal tud átérezni. Sok séta a mezőn, beszélgetés, önellátás, főzés, gyereknevelés és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amiket a ma -körülöttem- élő 17 év körüli fiatalok nem csinálnak. (Legalábbis nem jellemzően.)
Ez a sorozat is egy olyan életet mutat be, amit megismertetnék a mai fiatalokkal, már csak azért is, mert a fantázia, a kreativitásunk használata nincs kihasználva. A gyerekek nagy része sémákban gondolkozik, nem tudják elképzelni a dolgokat.

A közösség, a rétek, a mezők, a folyók, az emberek ugyanakkora szerepet kapnak ebben a kötetben is. Anne személyén keresztül, életre kelnek a növények, mosolygósak lesznek a borongós hangulatú felnőttek.
Anne gyermek volt és felnőtt lett. Ennek az útnak a megismeréséhez (és annak ismeretéhez, hogy hogyan barátkozott meg 7 db szeplőjével) feltétlenül el kell olvasni ezt a könyvet is, hogy megtudjuk, hogy az élet nem áll meg, ha egy hatalmas vihar van, vagy éppen, ha leesik egy nagy adag hó az utakra!

Torey Hayden: Egy gyerek

"Egy hatéves lány fához kötözte és felgyújtotta hároméves társát. A kisfiú válságos állapotban került kórházba. Van-e élet ezek után a kislány számára?

Ez a könyv csak egyetlen gyermek története. Nem azért íródott, hogy sajnálatot ébresszen. Nem is azzal a szándékkal, hogy egy tanárt megdicsérjenek a munkájáért. Még kevésbé azért, hogy riogassa a békés és boldog tudatlanságban élőket. Nem. Ez a könyv csupán válasz szeretne lenni arra a kérdésre, vajon frusztráló dolog-e mentálisan beteg gyerekekkel dolgozni. Egy dal szeretne lenni, amely az emberi lélek tiszteletére íródott, egy kislány tiszteletére, aki olyan, mint valamennyi gyermekem. Mint mi mindannyian. Valaki, aki élni akar."

Mi az első szó ami eszembe jutott, amikor leraktam a könyvet: az hogy ÚRISTEN, és most rengeteg érzés kavarog bennem, egyszerre vagyok szomorú és dühös, de egy biztos, ez a könyv még napokig nem fog ereszteni. Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nem fogom tudni majd letenni, tudtam hogy nem lesz könnyű majd megemészteni, de én akkor is akartam. Annyira sebezhetőek a gyerekek és néha észre sem vesszük, hogy mekkora fájdalmat tudunk okozni nekik.

Sheila pici volt a korához képest, bűzlött a több napos pisiszagtól és kosztól. Erőszakos volt, ráadásul az édesanyja otthagyta az autópálya kellős közepén, aki nem volt több mint húszéves. Miután édesapja kikerült a börtönből, azóta ő viseli a gondját a kislánynak. Amikor bekerült Torey osztályába feszült volt és ideges, ő maga nem tudta kezelni a helyzetet ahogyan kezdetben a tanárnő sem. Ám Torey szépen lassan megtörte a jeget és sikerült a bizalmába férkőznie. Minden lépést kétszer meg kellett fontolni, mert ez a kapcsolat annyira törékeny volt, hogy bármikor összetörhetett. Ahogy haladtam a sorokkal, a kislányt én magam is a szívembe zártam, pedig a viselkedése taszított. Nem is értettem , hogy Torey miként képes ilyen türelemmel viseltetni iránta, ám szépen lassan észrevette Sheila vonzó és hasznos értékeit. A tanárnő igazán különleges tehetséggel bír, mert képes volt felismerni és kezelni a kislányt, aki néha olyan volt mint egy vadmacska. Sokáig azt hittem ez a különleges kapcsolat örökre megmarad, ám a sors másképp hozta.

Felmerült bennem a kérdés: mi van akkor ha Torey Hayden csak egy egyszerű tanár? Akkor is tudta volna kezelni Sheilát? Hiszen néha ő maga is belátta, hogy túllép saját hatáskörén és akarva akaratlanul, de másképp lépett fel mint ahogy az elő van írva. Néha igenis az észérvek helyett az ösztöneire hagyatkozott, ami nem biztos hogy minden esetben megfelelő döntés volt. De azt hiszem nem is ez a lényeg, hanem a végeredmény, mert megmentett egy gyermeket.

Óvatosan a könyvvel, mert az ember velejéig hatol és képes beférkőzni az agy minden egyes szegletébe. Készülj fel rá, hogy többször fog kiülni a döbbenet az arcodra, mint az öröm, de néha muszáj szembenézni a valóssággal, hogy összetörjünk és összerakjuk magunkat.

"-Te félsz, William - közölte Guillermo. - Mitől félsz?
Kinyújtottam a kezemet. - Gyere, ülj ide mellém.
Felkelt és odajött. Átfogtam a vállát.
- Ijesztő dolog, amiről beszélünk, igaz?
Bólintott. - Az ágyam alatt néha por van, amikor a mamám nem porszívózik.
- William most nem ez a téma - szólt rá Peter.
- De én félek a portól. Az szokott eszembe jutni, hogy a porszemek valamikor emberek voltak. Lehet, hogy halott emberek vannak az ágyam alatt.
- Ez hülyeség.
- Nem, mert benne van a Bibliában, Peter, hogy porból jöttél és porrá leszel, ha meghalsz. A Biblia mondja. A mamám megmutatta nekem. Kérdezd csak meg Torey-t."

Lian Hearn: Ragyog a hold : az Otoriak története : III. könyv

Nincs mese, menthetetlenül beleszerettem a történetbe. Nem győzöm dicsérni, áradozni róla. Megunni pedig végképp nem sikerül!

Házasságával és a Törzstől való menekülésével Takeo kivívta Arai, illetve Fudzsivara nagyúr haragját is, ráadásul a Törzs is üldözi őt minden erejével.

Arai Daiicsi, aki a Tohanok bukását kihasználva megkaparintotta a Hármas Birodalom fölötti hatalmat, azért haragszik rá, mert szövetségeseként elvárta volna Takeotól a tájékoztatást házasságáról, illetve nehezményezte a Törzzsel való szó nélküli eltávozását is. Fudzsivara pedig egyoldalúan kreált egy eljegyzést Kaedével, így ő is "joggal" dühös.

Takeónak nincs könnyű helyzete, rengetegféle elvárásnak kell megfelelnie, nem tud lelkiismeretével sem rendesen elszámolni.

"Neveltetés a Rejtettek közt, befogadás a harcosok osztályba, ráadásul törzsi elvárások: csupa kibékíthetetlen elem Takeo életében."

Miközben Takeo hadakozik uradalmukért, az őket megillető jussukért, Kaede elhatározza, hogy meglátogatja testvéreit. Döbbenettel veszi tudomásul, hogy Fudzsivara nagyúr elrabolta őket. Hamarosan ő maga is fogságba esik, miközben menteni próbálja testvéreit.

Vajon elegendőek Takeo képességei és a bosszúvágy céljai eléréséhez, a jóslatok megvalósításához? Ő és Kaede vajon valaha békés módon tudják élni együtt az életüket?

A szerelem Takeo és Kaede között nem hogy nem múlik, de minden eddiginél lángolóbb.

"Rábámultam. A haja nedves volt, a vonásait ellágyította az iménti szeretkezés. Ő volt a legszebb teremtés, akit valaha is láttam, de közben az agya úgy vágott, mint a borotva. Kimondhatatlanul erotikusnak találtam ezt a kettősséget, nem kevésbé azt, hogy ez a nő a feleségem."

Az utolsó oldalaknál alig láttam a sorokat, úgy potyogtak a könnyeim. Az örömtől vagy a bánattól? Mindkettőtől egyszerre. Nagyon hatásos vége volt!

Így a harmadik résznél ideje volt utánanéznem az írónőnek is, ha már ennyire rajongok munkájáért! :-)

Lian Hearn modern nyelveket tanult az Oxfordi Egyetemen. Londonban dolgozott nint filmkritikus és művészeti szerkesztő, mielőtt letelepedett Ausztráliában. Egész életen át tartó érdeklődése Japán felé, a sok utazás, tanulmányai meghozták az eredményt, az Otori trilógiát.

Íme az eredeti borító. Nekem jobban tetszik a magyar verzió! De azért ez sem rossz! :-)

Első rész: Lian Hearn: Fülemülepadló
Második rész: Lian Hearn: Fűpárna

David Leavitt: Az indiai hivatalnok

Kissé mellényúltam ezzel a könyvvel, de a borítója és a fülszövege miatt nem tudtam neki ellenállni.

Igazából témájából adódóan jó és érdekes lehetett volna, de valahogy mégsem volt az. A XX. század 10-es éveire emlékszik benne vissza G.H. Hardy matematikus. Akkoriban ismerte meg Ramanudzsánt, az indiai autodidakta matematikus zsenit, aki saját magától fedezett fel különböző tételeket, amiket a világ másik felén már korábban felfedeztek ugyan tudósok, de ő még sosem hallott róluk. Egy napon Hardy levelet kap az indiaitól és köpni-nyelni nem tud annak tartalmától. Megérzi, hogy zsenivel van dolga, ezért kollégájával együtt elhatározzák, hogy Angliába hozatják, hogy a továbbiakban itt tudja kibontakoztatni tehetségét az ő segítségükkel. Ők egyébként Cambridgeben, a Trinity College-on tevékenykednek.

Leavitt a könyv egyharmadában bemutatja nekünk a Trinity társadalmát, életét, és a tudósokból álló titkos társaságot, mely az épület falai között tartja összejöveteleit. Én kicsit kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy ebben a magas-értelmiségi körben szinte alig akad heteroszexuális személy. Amibe végül belenyugodtam, this is reality, de kicsit fura volt, hogy Leavitt elég pikánsan ábrázolt bizonyos mozzanatokat. Aztán amikor a későbbiekben bedobott egy full homopornó jelenetet, akkor már biztos voltam benne, hogy nem véletlen a témában való érzéki tapicskolás és neki is köze van ehhez a szegmenshez. Ami alapvetően nem baj, de ha egy matematikus életéről szóló könyvet választok, akkor valószínűleg rohadtul nem érdekel, hogy Hardy mit és hogyan csinált az ágyban a kis pajtásával és bizonyos fokú polgárpukkasztást, öncélúságot szimatoltam az író részéről.

Mindemellett az ígéretes kezdés után valahogy ellaposodott a történet is. Kitör az I. világháború és a Trinityn dolgozó tudósok burkoltan vagy nyíltan, de nagyrészt ellenállnak és pacifista nézeteiket hangoztatják. Betekintést nyerünk Hardy családi életébe, Ramamudzsánról igazából csak kevés szó esik, az is inkább pikánsabb vonatkozásban, hogy legyen benne valami érdekesség is, mert egyébként halálosan egyszerű a története: mindvégig puritán, kívülálló életmódot folytat Angliában, nem igazán sikerül beilleszkednie. Matematikai munkája mellett hosszú és nem ill. rosszul diagnosztizált betegségével járja a kórházakat, szanatóriumokat, hogy végül Indiába visszatérve meghaljon. A néhány valós és kitalált mellékszereplő, aki gondolom arra volt hivatott, hogy feldobja a két főszereplő lapos történetét, szintén unalmasra sikerültek, úgyhogy a próbálkozás nálam nem jött be.

Ami viszont tetszett a regényben, az a stílusa volt. Gördülékeny, igényes: Leavitt alapvetően jó tollú író. De mindhiába, ha a szavai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy dobjanak a történet langyán.

(Azért a Trinity College-ban elbarangolnék...)

Raymond Carver: Kezdők

Sokszor elgondolkodtam eddig: melyik könyvről könnyebb értékelést ill. véleményt írni? Arról ami tetszett, vagy éppen ellenkezőleg: arról ami nagyon nem tetszett.
Igazából nem jutottam eddig dűlőre, mert vagy fogalmazható (jó-rossz; kellemes-kellemetlen) érzések kerítettek hatalmukba vagy nem. Ha nem, akkor gondolkodni kellett, hogy adjam át, hogyan érzékeltessem véleményemet?

Carver novellás gyűjteménye a "nem igazán tetszett" kategóriát ütötte meg nálam, és nehéz is róla írni. Ha a borítón található fülszöveget olvasom, néhány dolog megüti a szememet:

1. "Nem az ember azonos a szereplővel, hanem ők vele." Ízlelgetem a mondatot, aztán arra gondolok, még jó, hogy nem vagyok ill. nem azonosulok a szereplőkkel.
Egytől egyik alkoholisták (legalábbis mindenhol megtalálható volt az túlzott -múltbéli vagy jelenlegi- alkoholfogyasztás, aztán féltékenységből ütnek-vernek, dühöngenek, gyilkolni akarnak. Olyan szereplők is előfordulnak, akik egy megfulladt lányt látnak lebegni vízen, de ők velünk ellentétben nem a hatóságokat értesítik, hanem közelebb kötözik magukhoz, és a sátorozás 3-4 napján mellette esznek-isznak, horgásznak és kártyáznak. stb. Sok a normális, ép értelmű ember számára a dilisnek tűnő ember, pl. egy pék, de találkozhattam egy volt feleségére féltékeny emberrel, aki éppen a házat akarta a volt családra gyújtani.
Most akkor hogy is van ez a mondat? "Nem az ember azonos a szereplővel, hanem ők vele." Kezdek megőrülni, vagy éppen skizofrén lenni, mint egy-két "fejét/eszét elvesztő" pasi. Gondolkodom tovább....

2. "... egy csapásra az irodalmi minimalizmus hírhozójává vált, az [amerikai Csehovvá], akinek életszagú történetei és zsigerekig ható mondatai elementáris hatást gyakorolnak olvasóira."
Ez rám annyiban volt jellemző, hogy olvastam, mert mindig vártam, hátha jobban fog tetszeni. Ha éppenséggel találtam egy nekem tetszőt, tuti jött valami történés, ami lelohasztotta lelkesedésemet. Az elementáris hatás, abban fejtődött ki, hogy egyszerűen gyorsan be szerettem volna fejezni, mert nem tetszett, így nem szerettem volna több időt pazarolni rá.

Ami tetszett:
Mindenképpen a címadó novella, amiben egy jó kis csöpögős történet van elrejtve egy idős házaspár szerelméről ("Szerintem mindannyian a kezdők közé számítunk a szerelemben.)." Tulajdonképpen a lelki vívódásuk, emberi lelkek ábrázolása miatt, a borzasztó stílusuk ellenére néha megsajnáltam az egyes szereplőket, mert csak boldogságra vágytak. De utána egyből el is sepregettem ezt a sajnálatot, mert sok esetben ők tehettek róla (de szerintem nem mindig). Voltak nekem tetsző írások benne.

Nem tetszett, szenvedtem a novellák többségénél:
1- vagy azért mert nem vagyok amerikai, nem ismerem az amerikaiakat,
2- vagy azért, mert az alkoholizmus (a mértéktelen ivászat vagy az alkoholtól való függőség) taszít, gyűlölöm…, és ebben a könyvben ez jócskán benne volt.
3- vagy azért mert egy pozitív kicsengése sem volt számomra, csupa lúzer ember, szenvednek, ütnek-vernek, káromkodnak, féltékenykednek…

Nálam 6/10, de én olvastam jó kritikát a könyvről, lehet, hogy nektek tetszene!
(A Kezdők erős 8.)

Köszönet a Magvető Kiadónak!

Laurent Vachaud:Kémnők

"-Téged már áldottak meg?-kérdezte az erősen szorongó Suzy Jeanne-tól.

-Engem?Ha tudni akarod, én általában nem azért szoktam térdre ereszkedni, hogy összekulcsoljam a kezem."

Szívesen találkoznék a mai kor kémnőivel, legalább egyel. Amíg csak a fülszöveget olvastam elképzeltem a szereplőket a nőket akik annyira szeretik hazájukat hogy életüket adják érte.Felnéztem rájuk. Olvasás után pedig még inkább csodálom őket.

Főszereplőnk Louise, aki a férjével együtt tagja a francia ellenállásnak. Egy tragikus éjszaka után Lousie újabb feladatot kap, egy angol tiszt fogságba esik a normandiai partraszállás előkészítése közben, addig kell kiszabadítani amíg a németek meg nem törik.Itt csatlakozik hősünkhöz még négy fiatal nő és kezdetét veszi a versenyfutás az idővel. Nem mindenki csatlakozik önként, sőt a legtöbbjük sírva indul egy-egy bevetésre mégis megcsinálják.

Hihetetlenül izgalmas és szomorú könyv,a végkifejlet felé pedig ízelítőt kapunk a németek kínzási módszereiből is, ezek a részek igencsak kiakasztottak.

Amit hiányoltam a szereplők megismerése, nincsenek sokan, úgyhogy jó lett volna mindenkiről többet tudni, jobban beléjük látni. Kevésnek találtam a Suzy dühös volt mondatokat. Nem tudjuk mit éreznek, miről álmodnak, hogyan élnek át egy-egy bevetést.

A könyvet igaz történet ihlette. Emléket állít a nőknek akiket sokat tettek hazájukért és ugyanolyan elszántsággal harcoltak akár a férfiak.

Igaz, hogy nem egy vaskos könyv de nem csak ezért haladtam gyorsan, hanem azért mert már a könyv első oldalán belecsöppenünk a háború közepébe és az utolsó oldalig egyik hajmeresztő helyzetből a másikba kerülünk.

Nem kedvelem az olyan háborús könyveket amik politikai, száraz adatokra épülnek, ezért is volt jó olvasni ezt a történetet.

A könyvből film is készült, a könyvborítót ez alapján tervezték.

Donna Jo Napoli: A mosoly

Rettentő helyes kis történetet olvastam Mona Lisa mosolyának vásznon való megszületéséről.

Évszázadok óta nagy kérdés, ki is lehetett Leonardo da Vinci modellje!? A szerző tesz egy kísérletet, hogy elvarázsoljon minket egy lehetséges világba. Engem meggyőzött! :-)

A történet főszereplője a kamasz Monna Elisabetta, aki a 15. századi Firenze melletti Villa Vignamaggioban él. Nemesi, jómódú családja selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozik, amiben Lisa is előszeretettel vesz részt. Bár nem igazán vagyok oda a csúszómászókért, itt nagyon nagy örömmel olvastam, mekkora szeretettel bánik a munkás kis hernyókkal. Szinte már kedvem támadt nekem is ehhez a foglalatossághoz.

Lisa nem egy elkényeztetett úrilány, szívesen veszi ki a részét a házimunkából is. Lázadását a nemesi pöffeszkedés ellen jól jellemzi például az is, hogy szívesen merül el a főzéstudomány művészetében. Valóban művészetnek éreztem, mert hatalmas élvezettel készített el gasztronómiai csodákat, ráadásul ezeket nagy-nagy örömmel tette szerettei elé. Legjobb barátnőjét sem a nemesség köreiből választja. Silvia a család egyik szolgálója, vele osztja meg minden búját-baját, tőle kér szerelmi, érzelmi ügyekben tanácsot.

Ez a lány gondolkodik, használja az eszét. Igazi kis tűzrőlpattant egyéniség, nagyon szerettem. Minden szeretetét megosztja Uccioval, a kecskével, rém bájos kis jelenetekkel tarkítva.

Leonardo da Vincit, a család barátját már gyermekkorában elvarázsolja, megihleti Lisa mosolya, és pontosan ő mutatja be őt Giulianonak, a legkisebb Medici fiúnak, akivel már kezdettől fogva mély érzelmi szálakba gabalyodnak.

Lisa készülődik az első báljára, ahol szülei reményei szerint talán egy jómódú, szintén nemes családból származó udvarlója is akad. Sajnos egy balszerencse folytán ez a bál elmarad. Az évek meg csak telnek és telnek. Mikor végre megtörténik ez az első bál, már senki sem ugyanaz, főként Lisa. Az akkori időknek megfelelően felnőtt nő lett belőle. Giulianoval való szerelmének gátat szab a politika, elszakítva őket egymástól nagyon hosszú időre.

Az én szememben irigylésre méltóan alakult Lisa élete. Bár boldogsága nem volt maradéktalan, megbecsülte, hálát adott azért, amije van. És ez nem volt kevés!

Szentimentalizmusomat rendkívüli módon táplálta ez a könyv, nagy-nagy örömmel olvastam az utolsó soráig. Balzsamos érzés volt elmerülni valóban ebben a világban, kis ékszerekre lehet benne lelni. :-)

Nagyon pontos képet fest a szerző a politikai, vallási, kulturális háttérről, arról az életről, amely Firenzét abban az időben jellemezte. Maga a történet sok helyen a képzeletből merítkezik, de velem nagyon el tudta hitetni, hogy ez akár így is lehetett.

Bevallom, engem eddig ez a festmény hidegen hagyott, de a könyv hatására mindenképp másképp tekintek ezentúl rá!

10/10

Polina Daskova: Magzatvér

Bár kissé kezdetlegesnek éreztem, azért egész jó kis krimit olvastam. E könyv alapján én azt gondoltam, hogy elsőkötetes szerzőről van szó, de tévedtem. Ehhez képest egy picit többet vártam volna.

Léna egy belevaló középkorú orosz újságírónő. A saját lábán áll, önmaga igazgatja életét. És gyermeket vár. Igazából csalódott a szerelemben, párja nincs. A gyermek véletlenül köszöntött be az életébe. Vagy talán mégsem!? Igen! Akarja ezt a gyermeket minden erejével, minden szeretetével, de férfit, apát nem tud elképzelni mellé, mivel nem találkozott még számára megfelelővel, és erre az esélyt sem látja.

Egy napon viszont kórházi ágyon ébred, fogalma sincs, mi történt vele, hogy került oda, mit csinálnak vele. De abban biztos, hogy valami nem kóser. A kezébe infúzió kötve, a kábulattól még gondolkodni is alig bír. Miközben próbál rájönni, mi a fene folyik körülötte, sikerül kihallgatnia egy beszélgetést két ápoló között, amiből kiderül, hogy gyermeke meghalt, de egyébként is életképtelen lett volna. De ez hogy történhetett, amikor semmi gond nem volt? Még zavarosabbá válik minden!

Miután továbbra is biztos benne, hogy szörnyű dologba keveredett, próbál megszökni, ami nehézségek árán ugyan, de azért sikerül is neki. Természetesen első útja a rendőrségre viszi, de senki nem hajlandó hinni neki.

Innentől kezdve meg van pecsételve a sorsa, nincs más hátra, mint a menekülés, segítségkérés, magyarázkodás. Szerencsére van segítsége, talál barátokat a bajban, és persze újságírói vénája sem száradt ki. Kiderül, hogy nem pár érdekhajhász, pénzsóvár ember ellen küzd, még csak nem is nemzetközi, annál inkább egy világméretű maffiahálózattal.

Menekülése során el kell hagynia Oroszországot is, ahol szintén hajtóvadászat folyik ellene. Mindent megtesz szerettei, illetve saját maga megmentése érdekében. Vajon sikerül megmenekülnie, lehetséges egy ekkora monstrum szervezettel szemben felvenni a harcot, ahol ki tudja milyen érdekek állnak a háttérben, mi mindenre képesek céljaik elérése érdekében?

Végeredményben személyes életében is váratlan, számára is teljesen meglepő ajtók nyílnak meg! Talán még sincs minden veszve?!

A téma nagyon tetszett, hiszen a szervkereskedelem témája manapság is aktuális, nem kis pénzt hozva illegális módon az alvilág számára. Mondjuk ez a része a szervkereskedelemnek, azaz a magzatvér-, illetve placentakinyerés félidős terhesekből extrán rázós volt számomra. Borzalmas belegondolni, hogy esetleg ilyen történetek a valóságban is előfordulhatnak. Ennek ellenére nem rendített meg nagyon a történet, amit a könyv rovására írok! Mindettől függetlenül viszonylag jól elszórakoztatott és mindenképpen elgondolkodtatott a könyv.

A kiadó gondozásában jelent meg a szerző másik műve is Magyarországon A téboly könnyed léptei címmel 2009-ben.

6/10

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

"Xénia, te sokkal racionálisabb vagy nálam. Mindig meggondolod a választásaidat. Képes vagy megvédeni a családodat, tetőt kerítesz a fejük fölé, munkát találsz magadnak. A jólétük érdekében kalitkába zárod őket, és figyelsz, mindig van-e mit enniük, inniuk. Hogy megvédd őket, szabályokat vezetsz be, és jól vigyázzon magára, ki szó szerint be nem tartja őket. Nézz csak magadra! Te is az egyik ilyen makulátlan cella rabja lettél. (....) Csakhogy ez a rend félelmetes. (..) Néha az az érzésem, valahol útközben nagyon eltévedtél. (..) Nem ez az élet, Xénia. (..) Az élet lobogó tűz, amely végigkísér utunkon. Az az élet, amikor hiszel valamiben, ami nem feltétlenül kézzelfogható és felmérhető, mégis arra sarkall, hogy cselekedj, és jobb lehetsz általa, mint amilyen valójában vagy. Ugyan mire jó a szép páncélod, ha átfúj rajta a szél?"

Xénia kénytelen volt elhagyni a cári Oroszországot, amikor kb. 16 éves volt. Hirtelen ő lett a családfenntartó, ő nevelte fel 5 évvel fiatalabb húgát és 15 évvel fiatalabb öccsét. Egy lelki támasza volt -Nyanyuska- , aki dadaként alkalmazásukban állt, követte őket feltétlen szeretetével.
Párizsba telepedtek le, és Xénia küzdött és küzdött. Egy kis szerencsének köszönhetően a párizsi, majd az európai városok kifutójainak sztárja lett.

Max, aki egy német fotós. Aki mindig független volt, akinek mindenről megvan a maga véleménye, ki fotózta Xéniát is.

A történet kettejük kapcsolatában, kapcsolatán keresztül, kapcsolatának hátterében mutatja be a háborús Európát, a bolsevik forradalomtól a II. világháború végéig.
Szerelmük, életük csak egy töltelék Theresa Révay művében. A könyv lényege a történelem, megfűszerezve az arisztokrata emberek problémáival, vagy éppen nagystílű életével. Szenvedhetnek ők is? Hogyan képesek túlélni?

Olvasás közben odakerültem Xénia mellé, hogy ellessem, hogyan csinálja. Aztán rájöttem, hogy csak az "életben szeretnék maradni" kategóriába tartozik, és ösztönösen e szerint cselekszik.
Nem lehetett egyszerű az élete. Hirtelen legidősebbként felnevelni a gyerekeket, felelősséget vállalni értük biztosan nagyon nehéz, és nem is sikerülhet tökéletesen, hiszen teljesen mások az emberek. Ami nekünk, ill. a mi szempontunkból legjobbnak tűnik, nem biztos, hogy a másiknak is megfelelő.
Xénia hozta egyre s másra a döntéseit, amiben benne volta berlini Max von Passau.

Párizs-Berlin, Xénia- Max. Életük néhol keresztezte egymást, néha nem. Olykor távolabb voltak egymástól, olykor közelebb.
Miközben olvastam a könyvet, e szerelem teljesen eltörpült. Természetesen kellettek a karakterek, de kettejük kapcsolata egy kis pluszt adott a regényhez.

Az első világháború végétől a második világháború végéig tartó történelmi háttér megfelelő precizitással mutatja be a történelmet. Egy történelemkönyvbe is megjelentethető részletek is megtalálhatók benne. Szívesen merültem bele az arisztokraták életébe, problémáiba. "Szívesen" olvastam a Hitlert támogatók köréről, az egész zsidóüldözés megkezdéséről, folyamatáról. Szívesen böngésztem a neten további történelmi információk után kutatva.

Nagyon élveztem, és bevallom sokkal jobban tetszett, mint az írónő Magyarországon megjelent másik regénye, A muránói üvegműves lánya.

Véleményem szerint Theresa Révay egy nagyon olvasmányos könyvet írt, amiben megtalálható a történelem, az izgalom, a szerelem, a család!

Végül, bevallom, Xénia is próbált változni és változtatni önmagán, de tudjuk, ez nagyon nehéz:
"..mert végül mégiscsak rájött a manzárdszobában, a párizsi tetők alatt, hogy nem rendelkezhet minden és mindenki fölött, hogy az erővel emelt védőbástya végül sírbolttá válhat, és nem számít semmi más, csak a vágyak és a remény, mert bármennyire is megtagadhatatlan mindkettő, mégiscsak ezek viszik előre az embert az életben."

Elizabeth Gaskell: Szerelem és gyötrelem

Ez az első könyvem Elizabeth Gaskelltől, és meg kell mondjam nálam sajnos túllő a romantika mindennemű határán. A fülszöveg nagyon kecsegtető volt, mint ahogy az szokott történni. Anglia az iparosodás derekán, ahol mély szakadék húzódik a munkások és a munkáltatók között. A gépek felváltják az emberi munkát, egyre többen veszítik el az állásukat, hiszen a megnövekedett termelőkapacitást nincs az a piac, ami képes legyen felszívni, nincs kereslet, nincs munka, nincs pénz, csak a korgó has, és a betegségek.

Ebben a közegben ismerkedünk meg Mary Bartonnal, aki elveszítette édesanyját, és apjával éldegélnek. Mary varrónőnek áll, apja pedig a szakszervezetek munkáját próbálja előmozdítani. Hasonló életkörülmények között él a Wilson család is, ahol Jem Wilson Mary kezét óhajtja. Beleszól a történetbe az egyik gyár gazdag csemetéje is, Hanry Carson, akit megigézett Mary bűbája és gyönyörűsége. Az ifjú Carson azonban gyilkosság áldozata lesz, de ki a gyilkos, mi az apropó, és megtalálja-e mindenki a boldogságot?

A történet nagyon lassú iramban folyik, a gyilkosság is már jóval a könyv fele után történt. Azonban a cselekménynek kevés meghatározó szerepe van a műben, hiszen sokkal inkább fontosabb az a kép, amit Gaskell elénk tár az iparosodás szélén álló Anglia munkásosztályának életéről. A szörnyűséges körülmények, az éhezés, az ebből adódó gyengeség, betegségek és halál. Rengeteg haláleset van a könyvben, a végére a szereplők már szinte megszokják, hogy megtörténik, sőt, néha várják is, hogy hozzon végre megkönnyebbülést a szenvedő számára. Oldalról oldalra csak a puszta fájdalommal találkozunk, így nagyon rossz hangulatban sose olvassuk, mert magába tud szippantani, és csak rontaná a helyzetünket. Néhol kicsit nyálasnak találtam a nyelvezetet, és Gaskell remekül kimeríti a hogyan írjunk semmiről oldalakat fogalmát.

A szereplők kedvesek, szinte nem is volt olyan, hogy ne szerettem volna valakit, csak Jem és Mary esetlenségétől voltam ideges néha. :) De ez kellett is a történetbe, különben nem lett volna ennyire csavaros. A jó elnyerte a méltó jutalmát, a gonosz meg a büntetését. Felfedezhető benne jellemfejlődés is, tanulság is. Hiába vagyunk gazdagok vagy szegények, mind emberek vagyunk és a fájdalom egyenlővé tesz minket. A szeretetnek óhatatlanul is nagy ereje van (itt volt nyálas csak igazán, mintha Kozsót hallottam volna. :D).

Mindeközben megismerhetjük a munkásosztály küzdelmét a jogaiért, a szakszervezetek ténykedését, a sztrájkok okait. Gaskell összeütközteti a gyártulajdonosok és a munkásosztály álláspontját, talán kicsit a saját véleményét is tükrözte a mondanivalója. Mégsem állt senkinek az oldalára, elismerte, hogy lényegében mindenkinek igaza van, és egy arany középutat kellene elérni mind a lét fél részéről.

Nagyon hosszú volt a könyv, így volt, ahol felvettem a fonalat, és kíváncsi voltam mi fog történni a következő oldalon, de voltak fejezetek, amikor már nagyon untam a semmiről való fecsegést. Tényleg csak azoknak ajánlom, akik szeretik a viktoriánus regényeket, bele tudnak mélyülni a hideg téli estéken, át tudják érezni az eseményeket. Nem mondhatnám azt sem, hogy Gaskell szépen ír, nekem személy szerint nem nagyon tetszett. Tele volt olyan kifejezésekkel, ami utalt pl a Bibliára, vagy bármi másra. A kiadó segítségünkre is sietett, mert bőszen megmagyarázta mi miért is van.

Száz szónak is egy a vége, most már tudjátok, hogy mire számítsatok a könyvvel kapcsolatban. Mindenképpen pozitív, hogy egy új megvilágításból láttatja Angliát, nem csak folyton az arisztokrácia ablakán keresztül, hanem képes lejjebb "süllyedni", és foglalkozni azokkal is, akik annyira nem képezik a regények tárgyát, vagy legalábbis én még nem találkoztam vele. :)

Elizabeth Gaskell: Szerelem és gyötrelem. Lazi Könyvkiadó, 2010.