2010. december 27., hétfő

Joanne Harris: kékszeműfiú

Volt időm emésztgetni ezt a könyvet, ugyanis már vagy 2 hete elolvastam. Nem szoktam ilyet csinálni, általában azonnal írok a könyvekről, de most valahogy nem volt időm és ihletem sem. De ahogy gondolkodom ezen a könyvön úgy jövök rá, hogy valószínűleg a nagyon beteg, gonosz, agyafúrt, igazából semmilyen értéket nem hordozó téma is meggátolt abban, hogy azonnal billentyűzetet ragadjak, bármilyen briliánsan is van megírva a történet. Mert így van, ez tagadhatatlan.

Harris az Urak és Játékosok sikerét próbálta meglovagolni ezzel a regénnyel, ez teljesen biztos. Utalások is vannak jószámmal a könyvbéli St. Oswaldra és tanáraira, a városkára, illetve a két szereplő/mesélő időnként felváltva történő megszólaltatása is mintha hasonlítana...
A Kékszeműfiú viszont az én ízlésem szerint már elkanyarodott egy olyan irányba, aminél én már megálljt intenék neki, de nem tudom mennyire hallgatna a véleményemre...

Ez a regény ugyanis, minden zsenialitása ellenére, mint írtam totálisan beteg. Kekszemufiu, ahogyan nicknéven az interneten hívja magát, valódi nevén BB online naplóját, blogját olvashatjuk a könyvben. Kekszemufiu apa nélküli gyerekkorát, különleges, szinesztézia szerű képességét, azzal kapcsolatos hírnevét és annak minden velejáróját meséli el nekünk blogjában. És a kis gyilkosságait... A bökkenő csak az, hogy már az elején kiderül, hogy olyan történeteket ír és vár az általa nyitott oldalon, amelyek lehetnek akár fikciók is. Így semmiben nem lehetünk biztosak amit leír, ez adja a pikantériáját a dolognak. Kiderül az is, hogy BB egy írókurzus hallgatója is egyben és így totális a zűrzavar. Az oldalán megjelenik Albertine néven egy lány is, aki szintén blogot írogat, egy történetet, mely Kekszemufiu történetének egy másik oldala. Jól kiegészítik egymást, az olvasó azt hiszi, hogy majd ez alapján szépen összerakja az igazságot. De nagy tévedés. Itt jönnek a csavarok, hogy senki nem az akinek látszik, totál káosz, majd a végén egy utolsó, nagyon gonosz fordulattal kiderül, hogy ki is a legbetegebb a történetben.

Egyébként a szinesztézia kapcsán Harris valamennyire ebben a regényében is megvillantja az ízek, illatok, színek iránti vonzalmát és kitűnő ábrázolóképességét. Nagyon tetszett még, hogy majd' minden bejegyzéshez tartozott egy zeneszám, amelyek valóban jól illettek az aktuális fejezet hangulatához, történéseihez, jól színesítve és érzékletesebbé téve ezzel a sztorit. Remek ötlet!
A zenék közül több számot is a Voltaire játszik, ez a daluk azt hiszem igazán ideillő : Death Death Devil Devil Evil Evil Song



Igazi letehetetlen, nagyon jó emberismeretről árulkodó pszichológiai thriller ez, bár a sok csavar ellenére a csattanóban számomra volt valami megszokott: egyszerre döbbenetes is meg nem is. Ami még nem tetszett benne, hogy a két blogos kb. ugyanazon a hangon szólal meg a naplójában, amiről mi bloggerek nagyon jól tudjuk, hogy lehetetlen, mert mindenkinek megvan a saját, általában jól felismerhető stílusa.
A könyv fontos üzenetének tartom az online világgal, az ott megjelenő emberekkel való óvatos bánásmódot ill. azt, hogy ez a szféra mennyire ki bírja hozni az emberben esetlegesen szunnyadó negatív tulajdonságokat.

Remélem Joanne Harris legközelebb a színességét bizonyítandó ismét valami lájtosabb különlegességgel áll elénk, mert különben rosszat fogok gondolni róla. *gonosz vigyor*



2 megjegyzés:

Anita írta...

Eddig annyira nem érdekelt a könyv, de a posztod alapján kedvet kaptam hozzá. :)
Nita

szeee írta...

örülök :)