2011. július 11., hétfő

Anne Tyler:Amikor még felnőttek voltunk


Tyler örök! Minden amiről ír éppúgy érvényes hiteles most mint akár majd ötven év múlva,és bármikor is veszem le majd a polcról a könyveit ugyanígy ha nem jobban fognak majd tetszeni.

Mindig meglepődöm,hogy az élet átlagos mégis olyan sokat számító dolgairól mennyi mondanivalója van a szerzőnek,olvasás közben megfájdul az ember feje a sok bólogatástól.

Ezúttal Rebeccát egy ötvenes éveit taposó özvegy nőt kísérhetünk el ,költözhetünk be hozzá,szurkolhatunk neki,sírhatunk-nevethetünk vele.Rebecca nekem nagyon szimpatikus,szerethető karakter volt,amellett nagyon fiatalos is.A fiatalosságát nem a külsejére értem,hanem abban ahogy humorizál,gondolkodik.

Rebecca egy hatalmas család élén áll,felnevelte saját és mostohagyerekeit is kapcsolatot tart a család távolabbi tagjaival,állandó készenlétben van,hogy bármelyiküknek segítsen,ugyanakkor keserűen gondol arra,hogy őket mennyire nem érdekli Rebecca .Sem az,hogy mit gondol,sem az,hogy boldog-e.

Rebecca lassan de biztosan előássa a múltját,gyermekkorát,egyetemi éveit és talál valakit a múltból akibe megkapaszkodhat,akivel talán egy újabb,boldogabb élete lehetne.....törvényszerű,hogy csalódás vár Rebeccára,vagy bármikor újra kezdhetjük?

És ha újra is kezdjük az biztosíték a boldogságra?

Rengeteg kérdést vet fel a könyv,de azt hiszem semmi sem marad válasz nélkül.

A szerző alaposan,kellő érzékenységgel járja körül a boldogság ,az elégedetlenség témakörét anélkül,hogy okoskodónak tűnne.


Nincsenek megjegyzések: