András, könyörgöm, írjon még sok-sok könyvet!Előző olvasmányom után sírtam a gyönyörűségtől, amikor ennek a könyvnek az első sorait, oldalait olvastam. A tévéből eleve kedvelem Kepes Andrást, az intelligenciáját, a finomságát, az időnként váratlanul, a semmiből felbukkanó vulgaritását, ami az ő stílusában mindig nagyon mulatságosan hat.
Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, az ő hangját hallottam, ő mesélte végig a fejemben a történetet.
Igazából sok ilyen történetet hallottunk, olvastunk már. A magyar történelem elevenedik meg a lapokon a XX. század elejétől a végéig. Ami érdekesebbé teszi, az a három különböző sorból származó barát - egy paraszti, egy nemesi és egy zsidó famíliából származó fiú - párhuzamos útja. Hogy a háborúk és rendszerek, rendszerváltozások hogyan hatottak az ő és leszármazottaik sorsára.
A közepén egy kicsit untam is, mert mint írtam, hallottuk már százszor ezeket a történeteket és a történet közepe táján csak mesélt, mesélt, nem csillogtatta meg annyira írói eszköztárát Kepes. Az elején és a végén viszont annál inkább. Nem bántam volna, ha még olvashatok tőle több eleven és szép leírást, találó kifejezést, hasonlatot, mert nagyon-nagyon jól bánik a szavakkal. De azt is tökéletesen megértem, hogy nem akart túlzásba esni, mert pontosan ismeri a 'kevesebb több' elvet.A regény vége pedig… Egyrészt nagyon megható, másrészt nagyon sok bölcsesség villan meg benne, de semmiképp ne a Coelho féle bölcsességre gondoljunk, hanem arra a buddhista félére, ami nem hivalkodó, csak csendesen merengő.
Még mindig remeg a szám tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése