2013. február 15., péntek

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére


Nagy betűs szégyen, hogy nem olvastam még a könyvet, sőt, a filmet sem láttam. Vannak még ilyen "szégyellnivalóim"...
Lehet valami úgy nyomasztó, hogy közben vicces? Lehet-e úgy röhögni, hogy közben sírni van kedvünk? Persze,  én is reménykedtem közben, hogy a végén a pofájába röhögünk az Üzemnek, és az nem fog minket bedarálni. Csak McMurphy-t ne! Csak a Főnököt ne! - próbáltam egyezkedni, alkudozni az íróval a regény végéig, de a csudába' is ezekkel az önpusztító amerikai írókkal! A regény első fele csupa zűrzavar és Köd volt számomra, de McMurphy megjelenése mindent megmutatott a maga nyomasztó valóságában. Hát kellett ez nekünk?

A fészekalja csibe észreveszi, hogy az egyikükön vércsepp van, erre aztán nekiállnak csipkedni, s addig csípik-csipkodják, amíg szét nem szedik a csibét ízekre. Csak ám a csiri-biri-muriban több is összevérződik, s akkor ők jönnek sorra. Aztán megint összevérződik egy csomó, és őket csipkodják agyon, mindig több kerül a terítékre. Két-három óránál nem kell hozzá több, és az egész fészekalja szétszedi egymást, pajtás. Énnekem elhiheted, én már láttam ilyet. Az emberben megfagy a vér. Másképp nem is lehet védekezni ellene... már a csirkéknél... csak úgy, hogy az ember sapkát húz a szemükre. Akkor aztán nem látnak semmit.

 9/10

1 megjegyzés:

andalgócia írta...

még én sem.... :)